Lehet, hogy a nagynéném elvetemült és makacs volt, akárcsak én, de hittem benne, hogy hülyeséget nem csinálna. Így reméltem, hogy nem akar csatározásba kezdeni majd, ha megtudja, hogy mi folyik a háttérben. Pláne akkor, ha megtudja, hogy gyenge jellemként hirtelen felindulásból, de megbocsájtottam Sebastian-nak. Kicsit talán csalódtam a válasza hallatán, vagy csak magam sem tudtam, hogy pontosan mit akartam hallani, ezt én sem tudom, minden esetre örülök, hogy legalább valami válasszal tudott szolgálni. -Biztonság...Ebben a világban már senki sincs biztosságban.-suttogom szinte a szavakat, és ezt nevezhetjük pesszimizmusnak, de csak szimpla ténynek is. Mégis ki az, aki nem látja ezt be? Egy naiv ember vagy az, aki ebben a világban, a valódi világban él. Igaz, nem akartam vámpír lenni, de erősebbnek érezhettem így magam, noha gyűlöltem a gondolatát. -Ha tudnál sem hiszem, hogy megtennéd.-nézek rá, egy félmosolyt villantva irányába. Aztán rájövök magamban, hogy a feketeleves még csak most fog jönni. Meggyőzni Killian-t, hogy igazam van, és kell a segítsége, mert egyedül nem fog menni, nem lesz sétagalopp menet. De nem vagyok hajlandó feladni mindent újra és újra, hogy végre megkapjam azt, amit igazán akarok. -Nem tudom, most úgy érzem, mindent tudok, ami elsőre szükséges volt. Igyekszem mielőbb meggyőzni és ha sikerül, mielőbb értesíteni is.-teszem az asztalra az üres zacskót, és bólintok. -A pihenés pedig határozottan jól fog jönni.-ismerem el, és szinte kidobom azzal, ahogy kinyitom neki a szobám ajtaját. -Ha sikerrel járok, mindenképp kereslek. De örülnék ha nem vennéd zokon, hogy e nélkül is felkeresnélek, ha időm engedné.-mondom neki, és remélem, hogy nem veszi ezt a kijelentést tolakodásnak. Majd ha távozik bevetem magam a fürdőbe, és pár perccel később az ágyba "esve", álomba zuhanok.
- Tudom, és köszönöm. Viszont ilyen ügyekben nem szorulok a segítségedre. - Vágtam neki oda kicsit talán élesebben is mint ahogy szerettem volna, de ez volt az igazság. Ha a nagynénje meg akar ölni, akkor próbálkozzon csak nyugodtan. Meglátjuk, hogy melyikünk a nagyobb hal. Nem tagadom, hogy erős, mert tényleg az. Viszont butaság lenne rám támadnia akár szemtől szemben akár álmomban, mert azt meg tudhatja, hogy megérzem a veszélyt. Na meg azt is tudhatná rólam, hogy eléggé agyafúrt vagyok az esetek nagy részében és, hogy általában a kiutat is megtalálom minden helyzetben. Keresztbe raktam a lábamat, és úgy figyeltem ahogy az ablakhoz sétál. Én elmondtam amit tudni akart, vagy legalábbis a véleményemet kifejtettem, így türelmesen vártam, hogy ő is megszólaljon. Azt viszont nem értettem, hogy miért tartott ilyen sokáig kitalálnia mit is szeretne mondani. Meg azon is elgondolkoztam, hogy melyik volt az utolsó csepp a pohárban, ami által gyilkolási kényszert érzett irántam. Bár szerintem csak akkor utált meg úgy igazán, mikor az igét megtudta, hogy én raktam Killianra. De őszintén szólva nem tudom, faggatózni meg nem fogok. Meg a múlton rágódás sem igazán vall rám. Körbe nézegettem a szobában míg ő csak ált az ablak előtt és csendben szürcsölte a vértasakot. Megráztam egy kicsit a fejemet mikor meghallottam a hangját, aztán odairányítottam a tekintetemet. - Elhiszem, de ezen nem tudok változtatni. Legalább nagyobb biztonságban vagy így, félig vámpírként, mint emberként. - Mondtam neki egy vállrendítés kíséretében, aztán álltam újra a tekintetét. Miután befejezte a mondandóját, csendben ültünk egy ideig, aztán felálltam. - Nos, szeretnél még valamit kérdezni? Ellenkező esetben jobb lesz ha inkább eltűnök, te pedig kipihened magadat. Aztán pedig szólsz ha Killian, illetve te is készen állsz. -
Elmosolyodtam a reakcióján, de némi igazságot láttam benne. Vehemens és hirtelen felindulásból cselekvő nőből nem volt kevés a családban, ilyen voltam én is, és a nagynéném is. Utóbbi valamiért el-el tűnt, az okát soha sem mondta, én pedig nem kérdeztem.Azt viszont tudtam, hogy nem hagyhatom, a családom tagjai egymás nyakának essenek ismét. Egyszerűen békességet akartam, ha egy rövid időre is, de nem gondoltam, hogy pont azzal szúrnék ki, aki most tesz nekem egy akkora szívességet, amekkorát más nem is tehetne. És tiszteltem benne, hogy megbánta azt, amit tett. Ez volt a mértékadó a döntésemben, és ezért kezdtem el bízni benne, mindennek ellenére. -Utána sem hagyom, hogy megtegye más. Nekik és konkrétan neki nincs ehhez joga, soha nem is volt érintett ebben a dologban. Én pedig a szavam adom, hogy nem teszek ilyesmit, és tudhatod, hogy a fogadott ígéreteket nem szoktam szó nélkül megszegni.-mondom, bár nem is fordult meg a fejemben, hogy rátörjek, miközben az álmok tengerén hajókázik. Ellenségei listája hosszú, ahogy az enyém is, így ezt a feladatot másra hagyom. Nem jogom dönteni az élete felett, noha ezzel nem minden esetben foglalkozom, de ez most más. Figyelem, ahogy elkapja a tasakot, majd le is teszi, mire nem reagálok, de én a saját tasakom magamnál tartom, hisz erőre szükségem lesz. Kényelmesen lépdelek felfelé a lépcső, majd intézem el, hogy kevésbé legyek vizes, miközben kibontom a tasakot, és szívok belőle egy kis vért. Végighallgatom, amit mond, bólintok, de először meg sem szólalok, inkább még egy kortyot iszok, felállok és kibámulok az ablakon. tekintetemmel Őt nézem, majd csak egyszerűen elveszek a gondolataimban, és csendben ácsorgok. Percek telhetnek el, mire reagálok, de annyi mindent akartam még kérdezni, hogy gondolataim zavaros tengeréről ki kellett eveznem a partra, ami nem ment egyszerűen. -Egy dologban igazad van. Erősebb vagyok így, mint lehettem vámpírként.-fordulok felé, nekidőlve a párkánynak, és a tasakra nézek.-Ennek ellenére soha nem akartam volna olyanná válni, mint aki most vagyok.-szinte undorodva mondom ki a szavakat, mintha magam ostoroznám, mert soha nem éreztem magam teljesnek, legalábbis nem, mióta így élek, ahogy. -Viszont örülök, hogy te megváltoztattad a véleményed, s igyekszel ennek fejében változni. Még ha csak ezt nekem is mutatod ki, senki másnak nem.-mosolygok rá, arcát fürkészve, a tasakot pedig továbbra is kezemben szorongatva. Valamiért távolinak tűnt, hogy valaha eljön ez a pillanat, és így fogok épp vele beszélgetni. Egyszerre volt furcsa, de jó érzés is.
Talán végre normális életem lehet, azzal, hogy ezt a képletes álarcot levettem. A múlt hibáit próbálom rendbe hozni, néhányat helyre is tudok, néhányat viszont sajnos nem. Ez, ami Miáékkal történt, ezt viszont rendbe lehet hozni. Örülnék neki, ha nem szeretne elküldeni egyikőjük sem a közelükből, de megértem azt is, ha nem vagyok kívánatos személy számukra. Akkor elmegyek egy másik városba, országba, és ott kezdek egy új életet. Ebből a dolgokból amiket az elmúlt sok-sok évszázadban tettem semmi jó, csak rossz származott, de ezt csak nemrég láttam be igazán, akkor meg úgy éreztem, hogy már késő. De úgy látszik, semmihez nincs még késő. - Sajnálattal, mégis örömmel hallom ezt. Ígéretet megszegni nem épp a legszebb dolog, és sajnálom, hogy újra át kell élned ezt az egész dolgot. Viszont örülök, mert különben alvás közben próbálna meg megölni, ami aztán nem hiányzik most, az egész feloldás előtt. - Szövegelésem befejezése után egy sóhaj hagyta el az egész lényemet, miközben követtem az útmutatását. Viszonylag szép környék, szép ház, kellemes környezet. A tasakot ugyan elkapom, de le is rakom a legközelebbi asztal tetejére, aztán követtem őt. Nem tudtam hova vezet még, viszont mikor leült akkor jöttem rá, hogy ez a szobája. A kabátomat a fogasra raktam, és én is leültem egy székre. - Nem tudom a pontos okát, de úgy gondolom, hogy így mivel már mind a két fajból van belőled egy-egy darab csak még erősebbé tudott tenni. A vámpírok fürgesége, halhatatlansága keverve a boszorkányi erővel eléggé erős kombináció. Ugyanilyenek azok a hibridek is, vagy micsodák. Nem tudom, lehet csak megvédeni akart mindentől, azért „adta” neked ezt az életet, de tényleg fogalmam sincs. Én nekem sem volt túlságosan tiszta a fejem akkoriban, sőt… Így is el kellett telnie egy kis időnek mire végre odajutottam, hogy az életek amiket a döntéseim alapján kreáltam, azoknak a boldogsághoz közük sincsen. - Aztán keresztbe tettem a lábamat, és kissé hátra is dőltem a széken.
A sors fintora, hogy épp azzal kezdek el kapcsolatot építeni, aki bár sajnálkozik, felejteni még ekkor sem tudom, amit tett. A legérdekesebb az, hogy igazából úgy ítéltem el őt is, ahogy sokan másokat, hogy fogalmam sem volt arról, ki ő, mi ős és egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy melyik nap is láttam először az életemben. Ezzel szemben ő szinte végignézte, ahogy felnövök, mégsem éreztem azt soha mellette, hogy bármi közöm lenne hozzá, mint egy családtaghoz. Most viszont ez megváltozni látszott. Valamiért elhittem, hogy több ő holmi betolakodónál a családomban, amit talán az okozott, hogy mégiscsak részt vett a nevelésemben valamilyen szinten, és apajelölt híján most, ennyi idő után kezdtem el vágyni a családra, egy olyan valakire, aki nem a nagynéném volt, aki folyton folyvást eltűnt az életemből. A biztos pontokból pedig igen kevés volt mostanság. -Amiért a nagynéném sok minden másra is képes. Sok mindent tud, és sokat is tanított, és bár hozzá jobban hasonlítok, mint a tulajdon anyámhoz, az évek tapasztalata, hogy bármennyire ígéri nem fog eltűnni, egyszerűen felszívódik, ha kedve tartja.-vonok vállat, egy halovány fintor kíséretében, majd elindulok mellette, és a megfelelő irányba vezetem. Az érdekes szállás felé, ami még érdekesebbé válik, ha Killian úgy dönt, hogy nem hagy el a jövőben, és meg tud bennem bízni. Figyelmesen hallgatom, amit mond. Azon mégis elmosolyodtam, amit anyámról mondott. A türelem mintaképe volt, ellentétben mindenkivel, aki körülvette, és ezt sokszor nem igazán értette meg. A makacsság úgy látszik mégis közös vonás a családban. -Tudod, az egészen az a furcsa, hogy anyám soha nem mondott rólad semmit. Titkolózott előttünk, ahogy azt is úgy kellett kihúzni belőle, hogy ki ölte meg az apánk.-sétálok mellette, mereven magam elé bámulva, ahogy felidéződik előttem a kép, mígnem meg nem érkezünk a helyre, ami minden bizonnyal ugyanolyan kifinomultságra vall, amilyen a tulajdonosa maga volt. -Egyenlőre itt húztam meg magam. Jobb, mint egy motel vagy hotel, rosszabb, mint egy saját lakás, de megteszi.-zárom be magam mögött az ajtót, a hűtőhöz lépve kiveszek két tasakot, egyiket kezébe dobom, mígnem el nem indulok felfelé a lépcsőn a szobám irányába. Benyitva kabátom egyből egy vállfára teszem száradni, hajam köré pedig egy törölközőt tekerek, hogy megszáradjon. A tasakot kiszakítom a fogammal, és leülve az ágyam sarkára inni kezdem. -Tehát anyám ötlete volt, hogy átváltozzak olyanná, mint amilyen a nővére lett vagy a szerelme, vagyis te. Ezt tudtam, de soha nem avatott be a kis terveibe, így ebbe se, holott én soha nem akartam ilyen lenni. Az okát se tudom, hogy miért csinálta ezt. Tudta jól, hogy erős vagyok és leszek is, ha tanulok, ehhez pedig nem kellett volna vámpírrá is tennie. Én lettem a csodabogár a faluban, akitől mindenki rettegett...-dünnyögöm el a mondat végét durcásán, majd szívni kezdem a tasak tartalmát. Hát ha egy valamire tud még válaszolni, az lehet, hogy nem ez lesz, de ha már ennyire lelkizős témánál vagyunk, egy próbát ez is megér.
A végén már úgy érzem, hogy kezdek átmenni a szánalmas kategóriába, amennyiszer ismételgetem, hogy mennyire sajnálom, hogy kínoztam őt… őket ilyenekkel, meg hogy megbántam, stb. Egyszer bőven elég lett volna elmondanom mindezeket egyszer, talán kétszer csak elég „beleéléssel”, hogy érezze a szavaim súlyát. Noha azt tényleg meglepőnek tartom, hogy ilyen hamar megenyhült a szíve irántam, bár miután apja meghalt és hozzám jöttek hosszú idő után, akkor apja helyett voltam apja… Bár ez túlzás, lévén a vért, amivel később az anyja átváltoztatta az az enyém volt. Akkor még helyes is lenne ez az egész, hogyha tudatomon kívül hozott volna egy szikét és úgy lopott volna egy kis vért tőlem. Akkor is szólhattam volna mondjuk Miának, hogy mit tervez az anyja, szóval… Lényegtelen, a múlton már felesleges gondolkozni. Minden ami akkor történt azon már úgy sem tudok változtatni, és talán nem is akarok. Ki tudja mennyivel alakult volna máshogy a sorsunk mindnyájunknak hogyha tegyük fel Miából nem lesz akkor vámpír. Vagy hogyha nem rakom rájuk az igét. - Miért én? Nagynénéd is tud tanítani. Van ő is olyan erős, hogy bizonyos igékre megtanítson téged. - Kérdeztem tőle csodálkozva, mert nem számítottam rá, hogy ilyen kéréssel fog hozzám fordulni. Akiről beszéltem ő pedig szintén erős boszorkány, noha nálam nem feltétlenül, de akkor sem egy gyenge nőszemély. Másrészt pedig ő is ugyanúgy utál engem, így ki tudja, talán még ellenem is felhasználná Miát. Na jó, ezt nem hiszem én sem, mert Miát sem úgy ismerem, aki színlel, a felszín alatt meg a meggyilkolásomat tervezgeti. Vagy már megváltozott és pontosan ezt is tervezi. Meglepettségre húzódik a szemöldököm mikor belém karol, de nem igazán zavart. Másik kezemet felemeltem, hogy vezesse az utat, aztán mikor elindultunk akkor beraktam a zsebembe. - Hol is kezdjem… Elég zűrzavaros életem volt mielőtt rátok találtam volna, lényegében pedig csak sétáltam éveket, talán egy évtizedet is a magányomban, aztán kerültem hozzátok. Azelőtt már felvettem ezt a látatlan maszkot, amivel tudlak védelmezni titeket, vagy bárkit. Anyád mindig csak azt mondogatta nekem, hogy „Várjak” én pedig vártam. De pont ebbe a várakozásba untam már bele, és múlt el a „varázs” is. Ezután éltem inkább annak, hogy megvédem a családodat. Apád ezért került fel egy fára, és egy másik személyt is emiatt öltem meg. Aztán eltűntem, ti kerestetek… sok-sok évig, anyád meg valamiért még mindig szeretett. Nem értettem miért, viszont nem is viszonoztam semmit abból. Akkor már olyanok voltatok nekem inkább mint a gyerekeim, amik sosem adatottak meg nekem. Aztán anyád valahogyan meggyőzött, hogy az csak a javadat szolgálja majd, hogyha segítelek erősebbé tenni, én meg adtam a véremből… A többit tudod. - Mondtam neki miután már az eső sem ázott fölöttünk, hanem valami házba belekerültünk. A vezetést viszont még mindig hagytam neki miközben én beszéltem.
- Ne vádold önmagadat. Ne érezd magad felelősnek olyanért, amiért nem kell. Ne is gondolj erre, mert egy idő után... ez csak felgyülemlik benned, és képtelen leszel arra, hogy reálisan gondolkodj! - mondtam csak neki ezt, mert én is voltam ehhez hasonló helyzetben, mikor az egyetlen gyermekem életét is titokban tartottam. Azaz, még most sem tud róla senki sem. Gondoskodtam erről, azonban úgy hiszem, nemsokára felfedem kilétét Freya előtt is. Nehéz ezt már titkolnom, és szeretném, ha ők ketten megimernék egymást, és ezután teljesebb lenne a mi kicsi családunk. - Itt fogok lenni mindig, nem foglak elhagyni... És aki bántani szeretne téged, az előbb engem kell, hogy megöljön - jelentettem ki magabiztosságtól duzzadva. - Problémák mindig is lesznek, ezek nem múlnak el... csak néha csökkennek, vagy háttérbe szorítjuk őket, mivel valami szépséges és boldog történetekbe feledkezünk - haloványan mosolyogtam, mert bár a mesékben nem hiszek, szerintem ő sem, de tán egy pici reménycsillag elég ahhoz, hogy a bút elfelejtsük, és a pozitív világba bámuljunk, és átlépjük a küszöbét. - Majd teszek róla, hogy ne legyen közöttünk háború, hanem béke... Vagy aztán ki tudja, lehet sok lesz neki az, ha engem megismer - ördögien mosolyogtam Miára, miközben láttam, hogy fáradt meg minden, de úgyérzem, hagyom őt pihenni, és keresek egyéb elfoglaltságot. - Pihenj egy keveset, édesem - szóltam még hozzá, majd pedig az ajtó felé irányítottam lépéseimet.
ღ zene: - | blabla: záróféleség, remélem hamarosan folyt.köv.
Nem volt ezen mit szépíteni, a helyzet adta szépségén kívül. Az anyám ellenszenves lett számomra, egy hibbant boszorkány a hibbant és megrögzött gondolataival és talányaival. Lehet, hogy az anyám volt és meglehet, legbelül még most is tiszteltem, de semmi mást nem voltam képes most felé táplálni, csak dühöt és olyan voltam, mint egy megsértett kislány. Az életem felett döntött, ezt nem tudtam neki soha megbocsájtani, nem is fogom és nem is akarom. Lehet, hogy megtaláltuk a megoldást, de a legkevésbé sem érdekelt, hogy egy idősebb boszorkányról beszélünk, avagy sem. Semmi más nem hajtott, csak a dühöm és a gondolat, hogy addig kínozzam, míg vissza nem csinálja azt, amivel elrontotta az életem. –Mégis ezt érzem. Mert anyám ezt nevelte belém. Mindenért felelősnek érzem magam, ami körülöttem zajlik, még ha tudat alatt tisztában is vagyok vele, hogy nem az én hibámból ment tönkre egy élet. De makacsul ragaszkodtam a szerelmemhez, és nem láttam, hogy mennyi mindent török ezzel össze.-a sok talány, és talán, meg a mi lett volna, ha, egyszerűen meg akart ölni. Minden, ami arra emlékeztetett, hogy akkor este anyámnak tett ígéretem megszegtem, végigkísért életemben és nem csak rajtam csapódott. Megnyugtató volt, legalábbis az, amit mondott és örültem neki, hogy itt volt nekem. –Köszönöm, hogy vagy nekem.-viszonzom ölelését, majd kicsit elmerülök az emlékekben, amik hozzá fűztek. –Erre még emlékszel?-kérdezem, miközben suttogok két szót és a fejünk felett csillagok lesznek, mintha csak a plafon létezését szüntettem volna meg. Majd egy-két csillag fénycsóvát húzva maga mögött, le-le szállt az égről. –Mindig azt mondtad, hogy a hullócsillagok olyanok, mint a boszorkányok és a szabályaik. Ahogy telik az idő, úgy tűnnek el és kerül a helyükre új. -elékszem vissza, majd elengedem őt, és valamivel távolabb húzódom. –Szerintem inkább olyanok, mint a befejezetlen ügyek, amikre ha nem találunk megoldást, szépen lassan felemésztik a mindenséget és helyükre újabb és újabb problémák jönnek. De egy csillag mindig fényesen fog csillogni, és abba tömörülnek az olyan emlékek, amiket soha nem szabad elfelejteni.-mosolyodom el, tekintetem a magasba emelve. Amikor kislány voltam, éjszakákat töltöttem az erdő puha füvű rétjein és a csillagokat bámulva, csak azon gondolkodtam, vajon milyen messze vannak az álmaim, amikre vágyok, ha olyanoknak tűnnek, mint a csillagok. Elérhetetlennek. –Kérlek maradj itt, a ház ura biztos nem fog megsértődni, ha az egyik szobáját kibéreled pár napra. Bár arra készülj fel, hogy elég furcsa egy figura.-kérem, és bocsájtom előre, hogy nem biztos, hogy könnyű eset a vendéglő, a ház ura, ha úgy vesszük. Mondjuk, azt hiszem én már megszoktam, hogy mennyire kell lenyelni és komolyan venni azt, amit mond. Most viszont csak azt érzem, hogy szükségem van egy kis alvásra.
Hiába volt a nővérem, nem tudtam őt megérteni. Emberi ésszel biztosan nem. Boszorkányésszel sem. Túlbonyolított mindent, még azt is, amit különben nem lehetett volna. Egy keresztrejtvényt egyszerűbb volt megfejteni, mint őt magát. És az a fickó pedig... Eszement, ahogyan a nővérem sem volt más. Nem igazán érdekelt ez, de miután tudom, hogy ez a férfi az egyetlen kulcsa a rejtélynek, az átoknak, melyet csakis ő tud feloldani, csak az kell, hogy ő itt legyen... És amit okozott, azért vállalja a felelősséget, és tegye azt, amit kell. Én pedig nagyon szívesen vállalom azt, hogy kicsit megleckéztessem őt. Bármit megteszek, csak Mia élete jó irányt vegyen, ahogyan Killian élete is normális vágányba terelődjön. - Nem te voltál az, aki elrontotta... nem te vagy az igazi felelős érte - nyugtattam őt, ezzel pedig kicsit átlendítettem magamat pszichológussá is, bár nem vagyok benne valami fényes vagy nagy szaktudású. - Mindent fel lehet építeni újra, csak előbb a kár okozóját kell rávennünk, hogy fordítsa vissza azt a varázslatot, amit kell... Én segítek mindenben, amiben csak tudok - jelentettem ki őszintén, és átöleltem Miát. - Minden megoldódik, és az álompár ismét együtt lehet... örökre - mosolyogtam közben, mert reménykedtem ebben én nagyon is, és remélem, még ő sem veszítette el az utolsó szalmaszálat, amibe kapaszkodhat.
Igyekeztem nem a családom közelében lenni, ahogy a testvéreim is tették. Egyikőjükről sem tudtam semmit,e egészen addig, míg a legidősebb nővéremre rá nem leltem. Ez leginkább egy sírfelirat volt, semmi több. Visszakaphattam volna azokat, akiket a családomnak neveztem, így a nagynéném is, akivel bár kevés időt töltöttem, messze ő volt a kedvencem a zavaros rokoni szálakat nem nézve. Előfordult, hogy az idegeimre ment, akárcsak anyám, de a testvérével ellentétben, benne volt annyi, hogy beismerje legalább nekem, ha elszúrt valamit. Így azt, hogy valóban kevés időt töltött velem. Most mégis itt volt, segíthetett, de nem tudott. Mindennek ellenére hálás voltam azért is, hogy egyáltalán itt volt nekem és segített. -Mindenkit, akihez csak egy szót is szólt.-játszom a durcás kislányt, amiért anyám annyira idegesítően nagyra volt néha magával és az erejével, hogy nem azzal tett mindenkit el láb alól, hogy békává varázsolta, mindinkább a puszta jellemével és azzal a pár kedves szóval, amivel megtisztelt másokat. A férfiről, akiről szó esett, azt hiszem egyfajta mostohaapa kellett volna, hogy legyen az életemben. Én viszont inkább egy idegesítő, anyám mellett elnyomottnak érzett valakinek gondoltam, aki soha nem vehette át az apám helyét, bárhogy próbálkozott. Még annak ellenére sem, hogy anyám boldog volt vele –vagyis ezt hitette el mindenkivel, vagy mégsem, én sem tudom-, egyszerűen nem bírtam a közelemben elviselni. Most pedig a gyűlöletem ott tart, hogy bár meg se ismertem volna, mert ha él, biztos, hogy nem fogom tárt karokkal várni. -Ugye? Nem értem, hogy anyám mit szeretett benne annyira…-hadonászok a levegőben, miközben fel s alá járkálok, mint egy félnótás, körmöm pedig szinte sír, ahogy fogaim közé véve nyúzom, és rágcsálni akarom, mégsem teszem. Ennyit nem ér az egész. –Sose volt teljesen épeszű, bármennyire szeretem, ezt el kell ismerni.-teszek megjegyzést anyámra, nem meglepő mód, egyáltalán nem kedves és nyugodt hangon. –Közénk nem, de a többiek közé igen. Csak egy boszorkány volt a sok közül abban a városban. Még akkor is, ha a szépségideál férfiak terén, már akkor is az Adoniszok közé sorolta volna.-szisszenek fel, hisz tisztán emlékszem azokra a markáns, de valamiért mégis kisfiús vonásokra, ami mindig arcán ült. Ahogy a drága nagynéném terelni kezdi a témát, nem tudom, hogy idegesebb leszek vagy csak kizökkentett, az elmélkedésemből és a gondolataimból. -Drága nénikém. A fiad lehetne.-emlékeztetem megállva előtte, mellkasomon keresztbe font kezekkel, majd szem forgatva mégis beadom a derekam neki.-Nekem köszönhetően nem öregszik, mégis… Jó ideje nem láttam, amikor mégis, csupán távolról leselkedtem.-ismerem el, szinte kislányosan elpirulva, hisz ezzel a kérdéssel gyenge pontra tapintott. Olyanra, amire nem szívesen terelném a szót, mégis óhatatlan tudom, hogy épp ő ne kérdezzen ilyesmit. -Sok minden változott, mióta utoljára láthattad. Elrontottam az életét, ezzel pedig eltűnt minden, amit egyszer felépíthettem mellette.-nézek ki az ablakon, ahogy elé sétálok, és tekintetem a Hold kerek tányérja felé emelem. Lehet, hogy elszúrtam valamit, de minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a hibát is helyrehozzam, akárcsak a többit, amit életem során elkövettem. De ehhez szükségem volt a nagynénémre, és minden bizonnyal a férfira, aki anyám életét szeretettel töltötte meg, az enyém viszont elrontotta vele karöltve, és esélyt sem adott olyasmire, amit ő éveken keresztül megkaphatott. Nem éreztem a mellkasomban mást, csak gyűlöletet és ürességet. A kettősség szinte fájdalmas volt, de ösztönző is. Ösztönző, hogy ne adjam fel. Soha ne adjam fel, míg erőm engedi harcoljak.
Freya, azaz Mia az én kedvenc unokahúgom, akit a lányomként szerettem mindig is. Igaz, be kell vallanom, nem voltam sokat vele és senkivel sem a családból, én amolyan szabadság vándora vagyok. Az utazgatások, a fiammal való kapcsolatom építése, akiről senki nem tud, és még jó pár dolog van, amit titkoltam mindenki elől. - Édesem, az anyád sokakat kihozott a sodrából... na, nem mintha én nem, de én más módon - egy kisebb vigyorgás öntötte el a lelkemet is, mert én aztán nem voltam tipikus boszi, aki csak a jó oldalt használta. Az én vallásom abból áll legfőképpen, hogy ha valaki igazán tanulni szeretne, és mindent elsajátítani, annak bizony bele kell esnie egy mély gödörbe, hogy aztán legjobbak között lehessen. Őszinte vagyok. Nem szeretem az átlátható hazugságokat, mert tudom, hogy mindenkinek szüksége van arra, hogy megtudja az igazságot. Ne pedig az elferdített változatát, amely általában nem fedi a valóság egyetlen pillanatát sem. Engem nem sok érdekelt, de ez igen. Freyának sosem hazudtam. Nem tudtam. - Sosem kedveltem őt én sem. Valahogy, amikor megláttam őt, azon kaptam magam, hogy simán meggyilkolnám - sosem tudtam titkolni érzéseimet, akit nem kedvelek meg elsőre, azt sosem fogom. - Valahogy manipulálta anyádat, aki ezután vált annyira zaklatottá, paranoiássá - a véleményemet mindig hangoztatom, még akkor is, ha ezzel megbántok valakit. - Ha jól emlékszem, akkor ő is közénk tartozott... de anyádat ismervén, nem csodálkoznék rajta, ha valami varázslatot alkalmazott volna rajta - szemeimet megforgattam kissé, mert én csak abban hiszek, amit eddig is láttam, és amennyire csak ismerem az emberi és boszi tulajdonságokat, épp annyira lehetséges az egész. - És, Killian még mindig ugyanolyan szívdöglesztő? - kacér mosoly alakult ki arcomon, mert én aztán nem féltem semmitől sem, és hát, aki ennyire vonzó és szexi, mint ő, engem sem hagyott hidegen. Bár hozzám képest, ő a fiam lehetne inkább. - Jó, bocsi most nem ez a fő téma, de tudod milyen vagyok - még mindig vigyorogtam.
Az anyám nem az egyszerűségről, egyenességről volt híres, mint inkább a furfangosságáról és a bonyolultságáról. Szinte soha nem tudtam, hogy mire készül, mit akar, vagy egyszerűen mit akar elérni azzal, amit csinál. Meghalt, nincs többé, és egy rakás rejtélyt hagy maga után, aminek megfejtése az én vállam nyomja, és a legtöbb esetben sikerrel járok, most mégis kilátástalannak éreztem a helyzetet. Kétségbeesett voltam és olyasmire vágytam, amit nem kaphattam meg egyszerűen. -Ismerős…ismerős… Annyi mindent hadovált össze anyám életében, hogy minden szava ismerősen hat.-kissé utálkozó hangom átszeli a levegőt, s szinte látom magam előtt a épet, amit anyám vágott, ha a véleményem róla és a rögeszméiről a szemébe vágtam. Azt tudtam, hogy anyám a normális ember vagy boszorkány fogalmát közelről sem éri el, az utolsó éveiben pedig annyira elüldözött maga mellől, hogy soha nem bocsájtottam meg magamnak, nem voltam elég időt mellette. Olyan voltam, mint a többi nő a családban, mint a testvéreim. Önfejű, makacs és néha kissé szívtelen az anyjával. Éljenek a tökéletes családi vonások. -Emlékszem rá. Mindig kirázott tőle a hideg.-húzom el szám, bár legszívesebben azt kívánom, bár ne lenne igaza. De tudtam, hogy anyám szerette, vagyis gondoltam, hogy így érzett iránta. Csak azt nem értettem meg, hogy hogy érte el, ne utálja meg az a férfi is és ne gőzöljön be, mint az apám. Az álomcsalád fogalma pedig nem a miénkben merült ki, ez egyértelmű volt. Egyszerűen nem működött az a fajta kommunikáció, aminek működnie kellett volna. A nagynéném volt az egyetlen, aki reálisan látta meg a dolgokat és nem hazudott a szemembe, hogy az élet könnyű és habos, akár egy finom csoki torta. -Nincs semmi, amivel megkereshetnénk azt a fickót. Ha még egyáltalán él… -motyogom magam elé, majd felpattanok, a gyertyák lángja először eltűnik, majd újra a magasba tör. Ideges voltam és zavarodott, fáradt és nem értettem, hogy mire jó ez az egész. Anyám miért engem, pont engem pécézett ki, hogy tönkre vágja az életem, hogyha én voltam az egyetlen gyereke, aki mellette maradt, még akkor is, mikor végérvényesen pokollá tette az életem. –Egyszerűen utáltam, akárcsak a többiek. Kiállhatatlan és álszent volt.-puffogok, a kezeim a magasba emelve, fejem megrázva, mire a gyertyák lángja egyszerűen megszűnik lobogni. És ez kifejezetten nem nekem volt köszönhető.-Ne nézz így rám, ez nem én voltam.-mentegetőzöm egyből és még a hideg is kiráz a gondolattól, hogy anyám esetleg itt van, csak mégsem a szó szoros értelmében véve.
Én csak néztem, ahogyan azt teszi, amit kértem vagy inkább mondtam neki, mert végül is ez is csak egy tipp volt tőlem, mert annyira misztikummal vetette körbe mindenét a testvérem, hogy bonyolultsággal kellett szembenéznie mindenki másnak. A lapon látszódni kezdett valami. Annyira halvány betűformák jelentek meg, hogy elég közelről kellett megtekinteni, hogy bármit is el lehessen olvasni belőle... Így hagytam, hogy Freya olvassa el, és biztosra veszem, ez egy újabb különös útmutató a végjáték felé, ami még messze lehet. - A játék elkezdődött... - ismételtem meg, majd egy nagyot nyeltem. - Ez a szöveg ismerős. Csak nem emlékszem rá, hogy honnan is - vontam meg vállamat, majd pedig figyeltem a lányt. Hosszasan gondolkodtam, mert hiába volt a testvérem, sokat én sem tudtam róla, túl titokzatos volt mindig. S az utolsó éveiben pedig paranoiássá vált. - Én mindig is féltem ettől, de el kell mondanom neked valamit. Az anyád a halála előtti pár évben nagyon paranoiássá vált - idéztem fel a több évszázada történteket. - Volt az a fickó, nem tudom a nevét, de akkoriban kezdődtek ezek a paranoid jelenetei - gyorsan makogtam. - Lehetséges, hogy ő az egyik kulcsember. Csak nem sokat tudok róla. Ő az, aki miatt a halál jó, és aki megszüntethet minden bajt - motyogtam a végén, de persze ettől függetlenül lehet, hogy nem ezt jelképezi eme mondat valódi jelentését.
Nem gondolkodtam azon, hogy mennyi időbe fog nekem telleni, hogy kipakolok. Nem gondoltam egyáltalán arra, hogy különösebben berendezkedjek. Szívesebben éltem volna a családommal egy külön házban, mint itt, de most valahogy a válogatásnak nem volt itt az ideje. Így is örülhettem, hogy nem egy hotelszobában kell nyomorognom, mint az elmúlt években. Reméltem, hogy ezt mondja, bár egy felem még ennek ellenére is kétségek között vívódott. Ahogy megölel, viszonozom a gesztust, arcomon mégis megjelenik az előbb említett kételkedés egy-két apró vonása. A megfelelő intézkedések elvégzése után, s leülök a földre. A gyertyák jellegzetes illata átjárja tüdőm, mélyen beszívva élvezem, ahogy megtölti tüdőm. A nagynénémre pillantok, aki igyekszik komolyabb arcot vágni, de valahogy soha nem sikerült neki a megfelelő időben sem. -Erre gondolsz?-húzom elő a nyakamban hosszabb láncon lógó, két vörös követ magába foglaló medált. -A lánca évekkel ezelőtt elszakadt. De a medál a régi.-fordítom meg, az ezüstösen csillogó oldalára, amibe anyám monogramja van belevésve. Megválhattam volna tőle, de nem szívesen tettem, ha már közel állt a szívemhez. Ahogy mondta, úgy tettem, a medált a lap jobb felső sarkához tettem, mire a papír felsercegve színeződött el körülötte, ezzel megmutatva egy jelölést, ami a medál pontos helyét jelezhette a forma alapján. Összevont szemöldökkel toltam odébb, mire egy kissé halovány sor jelent meg. -Acta est fabula.Bona mors est omnis, vitae quae extinguit mala.-olvasom fel a megjelenő szöveget és egy pillanatra összevonom a szemöldököm.-A játék elkezdődött. A halál mindig jó, mert megszünteti az élet az élet bajait. Ez mégis mit jelentsen?-kapom tekintetem a nagynénémre értetlenül, és kezdem azt hinni, hogy anyám becsavarodott utolsó éveiben, és ezt már nem csak beképzeltem. Az első felét nem értettem, a másodikra viszont erős gyanú lobbant fel bennem. Ezt mondta, miután vámpírként visszatértem.
Egy nagyon impozáns házhoz értünk, amiben még én is nagyon szívesen eléldegélnek még sok évszázadon át. No, de most ez nem a lényeg, hanem az, hogy Freyával ketten összedugjuk kicsi buksinkat, és varázserőnket is, ami együtt nagyon erős párosítás. Amikor a szobájába mentünk be, láttam, hogy alig pakol ki valamit is. - Ízléses a ház is, és a szoba is. Nem csalódtam benned - mondtam mosolyogva. - Nekem sem szokásom kipakolni sehol sem, mert nem maradok hosszú távra sosem sehol - vontam meg vállaimat, majd pedig őt figyeltem, főleg a mondatának utolsó része nyomot hagyott bennem. - Nem megyek sehová sem - öleltem meg őt, hogy ezzel is bízzon abban, hogy valóban nem fogok eltűnni mostanában. Néztem, ahogyan a függönyt behúzza, hogy minél sötétebb legyen, meg ahogyan a gyertyákkal körberakja. A könyvet pedig letette, az üres lapnál tárta ki. Leült velem szembe, és hát, reménykedjünk abban, hogy valamit csak sikerült kihoznunk ebből... - Kezdjünk akkor hozzá... - szólaltam meg kevés szünet után, majd pedig halovány mosolyomat is eltüntettem, hogy valamivel komolyabbá váljak. - Várjunk... hiányzik még egy dolog innen. Megvan még anyád nyaklánca? Tudod, ami hasonló, mint az enyém - kérdeztem meg, mielőtt bármibe is belekezdenénk, mert tudom, hogy az Miának kell, hogy legyen. - És szerintem tegyük rá az üres lapra, hátha azzal közelebb kerülünk - fogalmam sincs, mit kéne tennünk ahhoz, hogy valóban sikerüljön ez.
/Könyvtár/ A távolság nem volt nagy, de mire kiléptünk a könyvtárból, a Nap már lenyugvóban volt. A ház a maga módján kivilágítva jelezte az utat a kaputól a kocsifeljáróig, ahol leparkolva kiszálltam és az első az volt, hogy egy mély levegőt vegyek. A könyvtár dohos szaga még most is ott ült tüdőmben, de ennek ellenére sem mondtam volna azt, hogy utálom a könyvtárakat. -Nem az enyém, de a hotelnél hidd el, hogy jobb.-nyitom ki az ajtót, és mindenféle körbevezetés nélkül haladok a világos szobám felé. Az ajtómhoz érve felkapcsolom a villanyt és lerúgom a magassarkúm az ajtó mellé, ahol egyenlőre a többi cipőm egy táskából néz vissza rám. -Nem hiszem, hogy nagyon kipakolnék. Arra gondoltam, vehetnénk egy házat, vagy bérelhetnénk is akár. Örülnék, ha nem távolodnánk el egymástól újra.-dobom a táskám az ágyra, majd behúzom a függönyöket és pár gyertyát a földre teszek, a hozzájuk ragasztott talpakkal együtt, ami megakadályozza, hogy a parketta kárt szenvedjék. Egy csettintéssel meggyújtottam a lerakott gyertyákat, majd kezembe vettem a családi könyvet és a megfelelő üres oldalnál nyitva hagyva a gyertyák közé helyeztem, s helyet foglaltam a kis rögtönzött kör mellett. -Azt hiszem ideje kipróbálni, ketten, mire vagyunk ennyi idő után képesek.-mosolyodom a nagynénémre, mély levegőt veszek ezzel is elérve, hogy érezzem, megvan az erőm a tervezett művelethez. A kérdés csak az, hogy sikerrel járunk e vagy sem.
Némán figyeltem ajkai mozgását, hagyva, hogy a női mivolta eluralkodva rajta, jártassa száját. Néhány bólintással jeleztem ittlétemet, de fejben csak annyit fogtam fel, hogy úgy pörög a nyelve, mint ahogy a kacsa nyeli a nokedlit. Mikor arra tért rá, hogy nem örül annak, hogy itt pöfögök, mélyebben szívtam cigarettámba, majd pimaszkodva hajába fújtam a letüdőzött adagot. - Az olcsó parfüm, a bűzölgő szesz és az esővíz mellé elfér - kacsintottam egyet játékosan, azért tartva attól, hogy meggondolatlanul fogja lereagálni. Megelőzve ezt, mielőtt bármit is tehetett volna, könnyed léptekkel közelítettem meg, fogam közé csíptem az izzó szálat, és sebességre kapcsolva kaptam karjaim közé a nőt, hogy átszánkózva az épületen, kiérjünk a vízfüggönybe.
Vállat vonva reagáltam kérdésére. Az igazság az, hogy a menekülés közepette igazán szórakozni soha nem volt időm. Most sem éreztem magam nagyobb biztonságban, mint eddig, mégis nyugodt voltam. Nem féltem, nem tartottam semmitől. -Meg kell győznie engem, hogy érdemes rá. Azt hiszem a meggyőzés az, ami sokszor problémát okoz. Kell hozzá türelem és kitartás.-válaszolok kérdésére sejtelmes hangon, s ahogy vállamon megállapodnak ujjai halkan felkuncogok. Vámpír voltam, továbbra is gyermetegen csiklandós. Ez van, ez azt hiszem egy gyenge pont. Meglepődhettem volna, de a kísérletezés szó hallatán valahogy nem sikerült. Nem mondanám, hogy ismertem, mint a tenyerem, de azért emlékeimben erősen élt egy két kép, amikor hangos üvöltéseket hallottam, hacsak a környezetében voltam is. Nem érdekelt és nem is akartam megtudni, minek az eredménye ez, én örültem annak, hogy a kölcsönös jó viszony megtartása érdekében én gyakoroltam a képességem, ő pedig így élvezkedhetett a kísérleteiben amennyit akart. -Ezt bóknak vettem.-figyelem, ahogy a szürkés-fehéres füst tova száll a szobában. Az én szobámban.-Állapodjunk meg. Ott bagózol és annyit, amennyit akarsz, de a szobámban nem. Épp elég a füstöt a bárokban szívnom, a szobámban nem szeretném érezni a kellemes zamatát.-ejtem ki ironizálva a végén a kellemes szót, de nem teszek semmit, hogy eloltsam a cigarettáját, inkább csak próbálom nem tudomásul venni, hogy telefüstöli a szobám. Majd azt a részét megoldom én a gyógynövények égetésével. Ahogy elenged és meghajol előttem, emlékeztetem magam arra a modorra, amit oly rég tanultam az ilyen felhívásokra. Egyik lábammal kissé hátra léptem, térdeim hasonló finomsággal hajlítottam, és pukedliztem előtte egyet, mintha csak szoknyában lennék. -Bár ez a megfogalmazás helytálló lenne, maradjunk annyiban, hogy ez csak egy tánc lesz.-nyújtom felé kezem, ezzel elfogadva övét, és elmosolyodva emelem tekintetem rá.-Mehetünk?-lépek egyet előre az ajtó felé, és várom, hogy csatlakozzék. Hacsak nem akar az ablakomon keresztül kiugrani, gondolom az ajtót kell használnunk.
- Szeretem a listákat - jegyeztem meg egyszerűen, majd hozzátettem. - Mi kell ahhoz, hogy valaki a tiédbe belátást nyerjen? - kérdeztem, incselkedően végigperdítve karján ujjaimat, majd megállapodtam vállánál. Most ötlött fejembe, hogyha sokáig bírom maradásra, illetve társakat is lel itt, szükségessé válik néhány óvintézkedés, részemről ez annyit tesz, hogy nyitnom kell néhány kapcsos mappát neki, illetve nekik, néhány fontosabb információ lejegyzésére. Például, hogy bosszantja a füst, és kapható az erőfölény kérdésének módszeres kiaknázására. - Kísérletezés, bizony - helyeseltem bólogatva, mélyet szívva cigarettámba. - Igen - mondtam teátrálisan öblös hangon, majd felnevettem -, védtelen és tudatlan nőket vártam, erre jöttél TE- ejtettem meg egy pimasz kacsintást a víztől fodros ablaküvegre, majd egyenletes ajakmozdítással engedtem a plafon felé a kóválygó szürkeséget. Örültem, hogy nem lenne ellenére az ötletem kivitelezése, így elengedve az ölelésből pattantam odébb - készségesen, lovagiasan hajlongtam párat, majd kezemet határozottan felé nyújtottam. - Hölgyem, mi sem töltene el nagyobb örömmel, minthogy testünk együtt ringjon az ömlő áradatban.
Elmosolyodva nyugtázom, hogy nem igazán változott, amit nem tudtam eldönteni, hogy nekem jó vagy sem. Igazából mindig annyira voltam felé elutasító, mint amennyire tartottam okosnak, a barátjának nevezni magam. Munkakapcsolat ide vagy oda. Ahogy szorítása újra erősebb lesz, úgy leszek egyre biztosabb benne, hogy bár egyikünk se ismeri el nyíltan, cseppet sem közömbös a másik. Még ha egyikünk se gondol itt olyan hú, de komoly dolgokra. Nem voltam kapcsolatfüggő, most már nem. És bár sok meredek dolgom volt, eszembe se jutott elgondolni azt a bizonyos ha dolgot. Jó volt ez munkakapcsolatnak, vagy nevezzük ahogy akarjuk, ne ragadjunk le itt. A csend pedig egy percig hagyta, hogy kitisztítsam gondolataim. Tekintetem, és rövidke kis elmélkedésem a múltról pedig már-már annyira volt személyes, hogy én se értettem, miért is beszélek neki erről. Soha nem számított egyikünk múltja sem. És nem is akartam, hogy tudjon rólam olyan dolgokat, amik nem tartoztak rá. Annyit még Shane se tudott, hogy azt mondhassam, nyitott könyv vagyok a szemében. -Mit mondhatnék, a természetem ilyen...-vonok vállat kicsit megbillentve fejem, ahogy már félig száraz hajtincsem a fülem mögött landol. -A lista hosszú lenne, de csak is az ismerheti meg, aki érdemes rá.-suttogom megvonva egyik szemöldököm, és villantok felé egy mosolyt. Hangom halk, mellkasom egyenletesen emelkedik, és olyan nyugalom önt el az esőcseppek nézegetése közben, hogy szinte elfeledkezem arról is, hogy hol vagyok. Halk nevetés féle, de jóval halkabb, inkább mélyebb kuncogásnak nevezendő dologgal reagáltam a kérdésemre adott válaszán. -Ááá, szóval kísérletezés. Hát ezért adtad fel a hirdetést is? Védtelen és tudatlan nőket csalnál ide?-érdeklődöm, majd megrázom a fejem, hogy hajam arcát simítsa végig, de a mozdulódás végére sem szakadok ki öleléséből. -Nem, még senki nem táncoltatott meg az esőben. Talán ez is rajta lehetne a listámon. Bár ehhez is szükségem lenne egy partnerre.-mosolyodom el szélesen, és figyelem, ahogy az eső alább hagy, a villámok pedig a távolban, már csak a felhők villódzásából adnak jelet magukról. -Esetleg lenne rá ötleted, hogy ki lehetne az?-érdeklődöm csilingelő hangon, nagyokat pislogva felé, ahogy az ablakból figyelem arcának vonásait.
- Nem - búgtam halkan, kimérten a szabályokra utalva, ezen felül szíve joga azt tenni, amit csak szeretne. - Jól tudod, ha akarok valamit, megszerzem, szabály ide, szabály oda - billegtettem fejemet, és szorosabbra fontam az ölelést. Pár percig síri nyugalomban ámultunk a környezeten, figyeltük a levelek rezdülését az esőcsepp ólmos súlya alatt, az ég nyugtalankodását, a pimasz villámokat. Félmosolyba rándult ajkam, mikor azt említette, illik hozzám. Van benne valami. Ez vagyok én. A vihar a nyári kánikulában, a jégeső a frissen vetett terményeken, a köd az őszi estéken. Valami, ami borsot tör a megszokottság orrán. A gondolatból kizökkentett az üveglapon visszatükröződő, révedő tekintete, arcán végigfutó nosztalgikus mosoly, emléktől rekedt hangja. Gyermekkoráról beszélt, ami feszélyezően bensőségesebb téma volt, mint ahogy a minket emlegetett. Munkakapcsolat. Miután kimondta, mintha megbánás telepedett volna homlokára, ráncba szedte a rugalmas bőrt. Némán siklottam el a pillanat felett, meghagyva neki ezt a falatnyi őszinteséget. Hangos nevetésben törtem ki ismét, mikor azt vette sorba, mit tett az elmúlt időben. Tipikus Mia. - Nem unatkoztál, mi? - tűrtem egy kósza, nyirkos hajtincset füle tövébe, mely irritálta orromat. - Milyen szórakozásra vágysz? - kérdeztem könnyedén, szórakozottan, szinte sutyorogva. A következő kérdésével ismét gondolkodóba ejtett, a nyakkendő kényelmetlenül feszült torkomnak. - Mi hozott ide? - reflektáltam elhűlve, végigrágva a dolgot. - A kísérletezésnek élek. Nyilván okom volt rá - feleltem kurtán, egyenesen, majd tovább figyeltem az elcsendesülő eget. - Táncoltál már esőben? - ugrott be az ötlet. Nem tudom, mit esznek rajta annyira az emberek, de úgy érzem, tudnom kell, fontos aspektusa kutatásaimnak jelen esetben az emberi viselkedés kiismerése. És az, hogy egy esős délután a fél város lakkcipőbe bohóckodik párjával a nyílt utcán, érdekfeszítő. Az anatómiával végeztem már, nagy stóc papírt halmoztam fel a tapasztalataimról, melyek most egy doboz dohban pihennek, teljes mértékben meg vagyok elégedve azzal az egy évszázados tanulmánnyal. Ezúttal szeretném az alanyaimat egy darabban tudni.
Szinte már kegyetlen voltam, ahogy kihasználtam az auráját. Láttam benne, hogy minden mozdulatomnál megvillan, és ez a büszkeségem szinte az egekbe repítette. Boszorka voltam, egy vérbeli manipuláló, akit nem zavar, ha mást az újai köré csavarhat. Sőt, ezt még csaposként is élveztem. Közelebb húz magához, majd az ablak előtt letesz. A levegőm egy pillanatra tüdőmben ragad. -Azt hiszem ezt a szabályt már megszegtem.-mondom vidám hangon, majd hozzáteszem gyorsan.-Tehát a szabály nem terjed ki olyan dolgokra, mint a házigazda kiengesztelése?-érdeklődöm gonosz félmosollyal arcomon.-Nagy kár.-sóhajtok tehetetlenül, de hangom olyan akár egy kígyó kiszámíthatatlan mozgása. Kétesélyes, gyanakvó, de kalandvágyó. Beleszívtam a zacskóba, ami szinte vákuummentesen lapult össze kezem alatt. Ahogy hátam mellkasának simul, és fülem közvetlen közeléből hallom hangját, s csupasz vállamon érzem érintését egy pillanatra lehunyom a szemem. -Illik hozzád.-jelentem ki magabiztosan, bár vele ellentétben én nem rajongtam annyira az esőért. Egy villám cikázik el szeme előtt a távolban keresztül szelve az eget fényes vonalával.-Kiskoromban mindig kiálltam a mezőre és onnan néztem, ahogy a villámok behálózzák az eget.-elmélkedem, szinte észre sem véve, hogy ezt nem csak gondoltam, de ki is mondtam. -Kikapcsoltam az érzelmeim, majd vissza, aztán csaposnak álltam. Bejártam szinte az egész világot, de még ott sem találtam senkit, aki érdemes lenne egy igazi szórakozásra.-teszek kirívó megjegyzést irányába, tekintetem pedig az ablaküvegről verődik vissza s keresi övét. Ha már eddig macska-egér játékot játszottunk, hát miért ne folytassam most is. Bár már én magam sem tudtam, hogy mire számítok magamtól, vagy, hogy mit akarok ebben a percben. Talán élvezni a pillanatot? Meglehet... Fogalmam sem volt. -Mi hozott téged épp ebbe a városba?-vonom össze szemöldököm, a zacskót a párkányra téve.
Bár erősen karistolta az önérzetemet az imént, most lebiggyesztett ajkai, puhító mozdulatai és bűnbánó arckifejezése nem hagytak kivetnivalót maguk után, a tenyeréből ettem. Igyekeztem nem mutatni a puhulást, mutattam továbbra is a karót nyelt magamat, elnéztem ridegséggel ahogy kortyolja a kapott vacsorát, és azon tűnődtem, mitől ilyen észvesztő ez a nőszemély. Próbáltam még tartani magam, de a monológ "szépfiús" részénél önkéntelenül és felengedtem, hasfájós kacaj hagyta el torkomat. Elkaptam a felém nyújtott tasakos kezet, villámgyorsan megpörgettem, hogy lapockája mellkasomnak ütközzön. Kezeit kereszteztem mellén, és magamhoz szorítottam. - Egy szabály van, ne bosszantsd fel a házigazdát- dörmögtem a mélyfekete hajába, majd pihetestét elemelve a padlótól, evickéltem vele az ablakig, ott engedtem a szorításon. - Imádom a vihart - szóltam megenyhülve, és tekintetem a sodró esővízen járt, mely minduntalan pöttyözte az ablaküveget. - Mondd csak, Mia, mit műveltél nélkülem az elmúlt néhány évszázadban?
Az ágyon feküdve is láttam mogorva arcát és szinte perzselő tekintetét. Hónapok óta nem húztam fel valakit ennyire, ami kifejezetten jó érzéssel töltött el. A tasak mellettem landolt, s a puszta hang hallatán megkordult a gyomrom. A vacsora tálalva, már csak a megfelelő társaság hiányzik. Hát ideje erről is tenni. Felülök az ágyon, kinyitom a tasakot, és mohó korttyal szívom magamba a szinte már méz édes nedűt. -Ne legyél már ennyire zsémbes. Ne csinálj úgy, mintha nem számítottál volna rá, hogy épp én húzom ki nálad a gyufát. Tudhatnád, hogy a véremben van mások idegesítése.-húzom bűnbánó mosolyt arcomra kedves pillantást vetve felé. Amit most mondtam komolyan is gondoltam, nem szórakozásból. Nem mellékesen a szoba kárpótolt jó néhány dologért. Lassan felállok és a zacskóból újabb adagot töltök magamba, közben közelebb sétálok hozzá. -Tudom én, hogy ott van valahol az a jellegzetes szépfiú mosolyod. Az igazán jól áll.-kacsintok rá vörösen izzó ajkaimba harapva. -Hálás vagyok, hogy beengedtél, és nem hagyod, hogy egér lakta hotelszobában éjszakázzak.-pukedlizek színpadiasan, majd az ablak felé fordulva kipillantok azon, de az eső továbbra sem szűnik meg zuhogni, és a párkányra ver. -Valami házirend? Esetleg a szobával kapcsolatos rendelet vagy szerződés aláírása. Remélem szabadon járhatok kellhetek és invitálhatok meg valakit engedély nélkül.-érdeklődöm a lehetséges szabályok felől, és felé tartom a félig üres tasakot, egy próbát téve ezzel a fagyos levegő további oldására. Nem volt kedvem olyanokkal lakni, aki fagyos arcot vág a nap egészében, és nem úgy emlékeztem rá, mintha mellettem annyira fagyos lett volna az arca. Bár néha gyermeteg viselkedésem az idegeire mehetett, de arra figyeltem, hogy soha nem mondhassa azt gyűlöl valamiért vagy az ellenségének tart. Most pedig egy lakásban lakunk, lényegében ezzel is tovább feszítve a munkakapcsolat keskeny határát, bár azt is makacsságomnak köszönhetően állítottuk fel, s igyekeztem megtartani azt, bár mi tagadás nőből voltam, és szemem igenis volt, ami hátrányt jelentett egy-két esetben. De ez az érzés azt hiszem kölcsönös volt.
Dühített a tudat, hogy partnere voltam játszmájában, így mint aki mérges szömörcét reggelizett, üres tekintettel, de belül fortyogva kullogtam a szobába. Alulmaradtnak éreztem magam, ő pedig bájos kárörvendésével szította a tüzet. Nem hiszem, hogy a hirtelen felindulásom helyre rakta-e a dolgokat benne, vagy legalább érzi, merre lenne a helye, így csak olaj volt arra a bizonyos tűzre, ami most nyaldosta köztünk a levegőt. Talán kevés az a korkülönbség, talán az ő kezére játszik boszorkány léte, de nem összekeverendő azzal, hogy benne ellenfelemre találnék. Mert nem. Mit sem törődve vele, támaszkodtam meg a bútorzatban, fogam közé az eloltott cigarettát csípve, öngyújtómmal újra lángra szólítottam. Egy rossz mozdulat, és kicsapom a házamból. A mókázásból ennyi volt mára. Kikullogtam egy behűtött tasakért, majd mikor visszaértem, az ágyon elnyúlt lány mellé ejtettem. - Parancsolj.
Kezdőlap
|
