Mikor a bejárati ajtót kulcsra zártam, arcomon még mindig a hitetlenkedő vigyor játszott, de gesztusokban már sokkal visszafogottabb és kimértebb voltam. A ház folyosóval nyitott, onnan lehet jobbra a konyhába, illetve balra a nappaliba jutni, aki pedig az egyenes út híve, kicsit továbbaraszolva rálátást nyerhet a hálószobákra. Nemtörődöm módon próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy testemről ömlik a víz a laminált padlóra, így minden egyes léptemmel vékony csík követett. Rendmániám fület sértően óbégatott elmémben, és biztosra vettem, hogy amint megszabadulok a tapadó szövetektől, és végre szárazba bugyolálhatom magam, visszajövök helyrerakni. Bár nyilván nem tesz ez jót neki, de... maximum kicseréltetem, ha akkora kárt szenvedne. Az ajtótestek elé érve megtorpantam. Nem terveztem nagy búcsúzkodásba. Tétován tenyerembe fogtam arcát, ujjamat végigfuttatva arccsontján, majd nyomtam egy puszit homlokára. - Szép álmokat, Mia - leheltem finoman, és sarkon fordulva benyitottam a szobámba.
Telefonrezgés ütötte meg fülemet, hívtak. Egy bizonyos Serah-Ann Lawrence.