Húh.... Ő tényleg nagyon közvetlen. És ezzel mosolyt tudott csalni az arcomra. Ha másért nem is, hát... legalább összejöhetnénk majd párszor... mondjuk egy teára. Az jó lenne... szerintem.
- Oké. - vettem elő én is a sajátomat a zsebemből, halvány mosollyal, és a hajamba túrtam. - Mondd a tiédet - mosolyogtam rá már élettel magamban.

- Hagyd csak, gyalogolok. - intettem mosolyogva. Hisz' sétálni indultam eredetileg, nem?
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, előkaptam a telefonomat, és átnyújtottam neki - Mit szólnál ahoz, ha számot cserélnénk? - mosolyogtam. Így valahogy könnyebb lenne elérnünk egymást.

Halványan elmosolyodtam. Igazából az éveim alatt rájöhettem volna, hogy semmi nem úgy történik, ahogy én azt szeretném. Mert most szerettem volna segíteni másokon... de persze nem jött össze.
- Öhm... - jutott eszembe aztán valami, ahogy Gabriel eszembe jutott. Ó, hiszen rajtuk van a gyűrű...! A fenébe, erre nem gondoltam...
- Felírom a számomat, bár itt is bármikor megtaláltok... most... eszembe jutott valami, ami... fontos az ügy érdekében, de nincs kéznél, és jó kérdés, hogy mikor lesz - köszörültem meg a torkomat, még mindig hálával mosolyogva Peytonra. - Ha gondolod, szívesen hazaviszlek, ahogy láttam, te gyalog vagy. És... valamivel majd szeretném megköszönni, hogy... megpróbáltál segíteni. Nyilván ha nem egy ilyen gyenge pillanatban vagyok, sikerrel járunk... azt hiszem.

- Nos.. - köszörültem meg a torkomat - Ha akarunk bármit is, akkor kell egy másik boszorkány is. Meg ne sértselek, de nem vagy éppen abban az állapotban, hogy... Alkalmas legyél. - mondtam óvatosan - De megtudnánk csinálni! Tudunk segíteni. - mosolyogtam - Van egy boszorkány, aki győzködés nélkül tudna segíteni. Csak beszélnem kell vele.

Magam is elfelejtettem, hogy éppen mit csinálok. Sírok?! Te jó ég... nem, ennyire nem érinthet meg ez... ennyire nem érinthet meg, hogy... hogy nem tudok segíteni rajtuk... mégis megtörtént... akárhányszor bajba keveredem - mert nekem az nagy reszortom, általában napi szinten -, ők rohanjanak?
- Mégis... mire gondolsz? - néztem fel a szemeibe, hálával meredve rá.

- Hé, ne sírj! - simogattam kedvesen a hátát - Azt mondtam, segítek, nem? Ez még mindig él. - mosolyogtam halványan - Megígértem, nem hagylak cserben! És már tudom is, hogy mit fogunk csinálni. Csak.... - húztam el a számat - Most nem fog menni. - próbálkoztam legalább egy kicsit felvidítani egy új tervvel.

Csaak meredtem magam elé, méghozzá teljesen összetörten. - Sajnálom... - szólaltam meg, és a szemeibe néztem. - Nem akartam pazarolni az erődet... a semmiért. De bíztam benne, hogy menni fog... annyira reméltem, hogy sikerülhet... - telt meg könnyel a szemem, és a néhány héttel ezelőtt megszűnt érzelmes lány újra feltámadt bennem.
- Sajnálom... - motyogtam újra, és elfordultam tőle. Meg kellett volna kínálnom valamivel... vagy újabb tervet eszelni ki...

Éreztem, hogy elszáll mellőlem az erő, a tűz csillapodik. Kinyitottam a szememet, mi történt, a tejesen kimerült Vickit láttam.
- Jól vagy? - csúsztam közelebb hozzá, és az asztalon találtam egy zsebkendő tartót, abból vettem ki pár zsebkendőt és a vérző orrához tartottam. Úgy láttam, Vicki nagyon le van gyengülve. És nem csak erről van szó, hisz' az utcán sem volt jó állapotban. Mármint, amennyit én láthatok boszorkány szemmel. Azért, ez a varázslat sem olyan nehéz, hogy ketten ne tudnánk megcsinálni!
- Nem sikerült, igaz? - kérdeztem, bár ez így már nem is nagyon számított. Ehhez kelleni fog mégegy boszorkány...

Az önállósága is tetszett. Nyilván nagyon beletrafáltam a választásba. De nem is ismerek más banyát. Bonnie... nos, vele még lesz egy ügyem, és ez nem is nyugtat meg túlságosan...
Felsóhajtottam, és lehunytam a szemeimet, visszhangban zengve vele a varázslatot, közben erősen koncentrálva, hogy megtörténjen... egyszerűen akármennyire is jó heccnek tűnt... nem tarthatok fogva két férfit... mindkettő szabad szellemű... és a nővérem tett arról, hogy ezt elveszítsék...
A lángok felcsaptak, és a fene se tudja, hogy miért pont velem történik ez meg, nyilván vékonyak a hajszálerek az orromban, de valami forrót éreztem lefolyni, végig az orrom alatt, a számon, és a vér fémes íze a számba keveredett. Gyenge vagyok... ez már nem is kétséges. De ezt most meg kell csinálnom... pontosabban csinálnunk! Még ha... az életem is múlik rajta. Bár... akkor már nagyon nem is lenne kire vigyáznia Nevilnek és Gabe-nek...
Egyszercsak a lángok mindenhol elaludtak, és... igencsak szédülve meredtem kinyitott szemekkel Peytonra. De a következő pillanatban csak a hatalmas csalódás jött... mert nem éreztem semmi változást...

Megvágtam a tenyerem felső részét, nem nagyon, hisz' nem volt szükség sok vérre, most minek vagdossam magam? A vég megvolt, a tálba vegyült az enyém az övével.
- Essünk túl rajta. - mosolyogtam rá. Ha segítség kell, akkor segítség kell, a mértéke mindegy. Boszorkányok között így megy, nem? Legalábbis, nálam igen.

Olvasni kezdtük a szöveget. Csak a szokásos karattyolás, számunkra értelmetlen, de biztosan jelent valamit. A lángok körülöttünk magasabbra csaptak, mi minden erőnket próbáltuk egyre, a tálra fókuszálni. Tényleg nem volt könnyű varázslat, egyedül nem tudná egy boszorkány megcsinálni. Azaz...talán mégis, de most inkább nem gondoltam bele. Koncentrálj, koncentrálj - zengett a fejemben, és vártam a varázslat hatását, következményét.

Feltalálta magát, és erre mosolyognom kellett. Igencsak ügyes boszorkány, annyi szent! És mit is várnék én tőle... pontosabban: mit is várnék egy boszorkánytól? Én talán béna vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki az...
- Kösz! - küldtem felé egy mosolyt, majd én is a tálba csepegtettem pár cseppet, hogy nagyot nyeljek utána, és a szemeibe néztem.
- Ez meg is van. Most csak annyi lesz a dolgunk, hogy felolvassuk egyszerre ezt a varázsigét... és ha minden jól megy, hát... én érezni fogom annak a köteléknek a megtörését. Biztosan benne vagy? Nem tudom, milyen következmények lehetnek - nyeltem hatalmasat.

Segítettem a gyertyák szétpakolásában, majd megfigyeltem a könyvet, amit segítségül használt.
- Wow... - csúszott ki a számon a könyvet figyelve. Ez aztán egy spéci könyv! Nem hiszem, hogy az Alexandrában vette....
- Oh, az nem probléma. - legyintettem látva a bizalmatlanságát - Öm, kés? - néztem rá, majd gondoltam inkább feltalálom magamat, és hamar megtaláltam a konyhát. Kerestem egy éles kést, azért nem nagyon kellene agyonroncsolni a kezemet pár csepp vér miatt. Meg is volt a kiszemelt, és vele tértem vissza a szobába.
- Kezdhetjük?

Kicsit megköszörültem a torkomat. Igazából kezdett lelkiismeretfurdalásom lenni, miszerint elloptam Bonnie varázskönyvét. De a fene egye meg, ami kell, az kell, és nincs reklamáció!
- Nem, tényleg csak ennyi kell - bólintottam, meggyújtva öt pár gyertyát, és úgy rakosgatva le a földre, ahogyan azt a könyv is ábrázolta. Mázli, hogy nem kell személyes tárgy... annak itt vagyok én. Már nem úgy értve, hogy engem tárgynak használnak, hanem... én vagyok a tárgya a szenvedésüknek... a köteléküknek, meg minden egyéb szinonímának.
- Öhm... kellene pár csepp vér - néztem kissé félve Peytonra.

- Ömm, azt hiszem menni fog. - bólintottam, bár kicsit kételkedtem. Bár, nem egyedül kell csinálnom, nem igaz? Miért ne menne? Nehéz varázslat, de ha valaki meg tudta csinálni, akkor vissza is lehet csinálni, igaz? Hát, akkor menni fog!
- Megvan hozzá minden? - néztem rá - Pár gyertyánál többre, gondolom nem is nagyon van szükség...? - kérdeztem, asszem. Bár még nem csináltam ilyen varázslatot...Ő biztosan jobban ért hozzá, gondolom.

Peyton csak bólintott, mikor felvázoltam a dolgokat, és rámosolyogtam hálásan. Igen, ez most... nagyon is kellett, merthogy... nem is tudom, már egyre inkább éreztem az elszántságot magamban. Erő? Azt már kevésbé... valahogy most egyáltalán nem passzolt hozzám ez a fogalom. Mert gyengének éreztem magamat... határozottan gyengének. De talán Peyton ereje... kiegészíti az enyémet.

(Utcák)

Benyitottam, és hagytam, hogy Peyton bemenjen, közben hátrapillantva, hogy nem jön-e valaki. Bár... telihold van. Ami... ami miatt valószínűleg se Gabriel, se Nevil nincs a közelben.
- Arról lenne szó, hogy... - húztam kissé beljebb Peyton-t. - Kellene egy kötelék-eltörlő varázslat. De egyedül nem menne.

(Erdő)

Erősen gondolkodtam azon, hogy vajon már megint mibe keveredtem bele. Először jön az az atom-boszorkány, aki letarol mindent, aztán meg... jön ez a Tatia nevű nő. Aki ráadásul Elena őse, és a szavai igazolták, hogy utálja Elenát és Damont, akik az én barátaim. Mi van, ha ellenük akar majd használni? Tegyem meg... csak hűségből? A barátaim ellen?
Asszem, ezen most nem töröm a fejemet. Fogtam magamat, beálltam a zuhany alá, majd felöltöztem, és bebújtam az ágyba.

(Hotel)

Kissé dühös voltam magamra... ó, de még mennyire! A "kissé" erre nem is kifejezés... hogyan lehetek ennyire ostoba?! Segíteni akarok nekik, mégis én láncolom le őket!
Csak a hideg zuhany terelte el egy kicsit a gondolatokat... utána pedig egy másfél órás álmatlan alvás... csak a feketeség... semmi más...


Amikor kipattantak a szemeim, nagyokat kellett nyelnem. A fene... nem vagyok én ilyen boszorkány! Mielőtt idejöttem... voltak komoly vitáim, én soha nem voltam szerény kislány! Talán egy újabb kis... veszekedés... elmosná bennem azt, ami jelen pillanatban zúg a fejemben...

(Erdő)

Vicki szobája