Egy sóhaj bukott ki belőlem, miközben néma töprengésbe kezdtem. Már régen elkönyveltem, hogy ha bármikor is boszorkányra lesz szüksége, én leszek az első a híváslistáján, már ha nem éppen Esther Mikaelson szivatja. Márpedig a jövőt illetően: eléggé nehezen akadályozhatná az az életét, aki már a föld alatt bomladozik. Na jó, semmiben sem lehettünk igazán biztosak, és ahogyan a mellékelt ábra is mutatta, a nő akár ezer év távlatából is képes volt alaposan megkeverni az amúgy tisztának vélt kártyalapokat. Még dicsérhetném is az ötletet, hogy valakinek a védelme érdekében ennyire nagy áldozatot hozott, beáldozta a lány emlékeit, módosította őket, de vajon kit akart ezzel kímélni? Őt magát? Vagy valamelyik fiát? - Hatnak a vitaminjaim - mondtam. Még jó, hogy pörgött az agyam, sosem állt le. Nem véletlenül voltam ott, ahol. Sosem tudtam nyugodni, állandóan kattogtam valamin. Ha éppen nem volt más dolgom, azon gondolkodtam, hogy mivel foglaljam le magam. Ez az elme sosem pihent. Egyedül az tudna leállítani, ha valaki kitépné a szívemet, de erre jelenleg nem sok esélyt láttam. Hacsak Tatia nem fogja magát, és el nem dönti, hogy megunta az érzelgősséget, ezt pedig csak úgy tudja eltüntetni, ha engem is eltüntet. Talán meg is érteném, de ha új életet kapnék - bár azt sem osztják mostanság ingyen -, nagy eséllyel azzal kezdeném, hogy visszafizetem ezt a túlvilági kölcsönt. Az emelet felé pillantottam, de az imént megjelenő mosolyomat nem tudtam elrejteni. - Sajnos az otthonomból jelenleg átmeneti boszorkányszálló lett - sóhajtottam fel lemondóan. Nem annyira terveztem be, hogy mentorkodni kezdek, méghozzá pont egy fiatal lánnyal kezdem meg ezt a sort, de annyira azért nem is érdekelt. - De felőlem használhatjuk a pincét is arra a célra, hogy az agyadban túrkálhassak - tettem aztán hozzá, majd visszanéztem rá, közelebb lépve hozzá, miközben ő is így tett, és széles vigyorral fürkésztem arca vonásait. Csókot lehelt a számra, de még mindig azon tűnődtem, vajon mi lenne a méltó ár, amit kérni tudnék. - Már megtanulhatta volna, Miss Petrova. Soha nem dolgozom ingyen. Senkinek. Ez nem szerelem függvénye - szaladtak fel a szemöldökeim, a hangomba élcelődés vegyült. - De tudod mit? Van tíz perced, hogy eldöntsd. És megválaszthatod, hogy hol csináljam, bár engem nem zavar, ha a portás is látja. Mármint a varázslatot - tettem hozzá vállat vonva.
Tényleg, miért is magyarázkodtam? Megőrültem? Nem szoktam megosztani másokkal a viselkedésem alapjait és okait, de úgy tűnik, Curtis kérés nélkül elérte, hogy hülyét csináljak magamból és olyan kérdésekre is jó előre választ adjak, amelyeket fel sem tett. Inkább magamban puffogtam, minthogy a felismerés miatt a hotel előterének berendezését tegyem tönkre, de láthatta rajtam, hogy nekem sem igazán tetszett, ahogy viselkedtem. A mellkasom előtt keresztbe font karokkal néztem rá, megforgattam a szemeimet, amikor úgy válaszolt nekem, mintha a pokol fenekére kívánna és inkább unná, mint kívánná a társaságomat. Játszmák tömkelegén mentünk keresztül az elmúlt pár percben és az elmúlt hetekben is, de nem is számítottam arra, hogy könnyű harc lesz a miénk. Főleg, mert mi magunk kértük azt egymástól, hogyha lehet, akkor ne fulladjunk bele a cukormázba. Sehogy se volt jó ez a dolog, így is, úgy is nehéznek bizonyult. - Á, szóval fog az agyad. Remek, pontosan azt szeretném, hogy segíts nekem valahonnan előhozni azokat az emlékeket. Vagy ha más nem, legalább körvonalakat. - Néztem rá komolyan, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el, amikor a munkája áráról kezdett kérdezősködni. Le sem tagadhatnám, hogy túlságosan kedvelem ezt a nagyképű boszorkányt annak ellenére, hogy néha szívesen megszabadítanám a nyakától a fejét. Persze utána az lenne az első dolgom, hogy keresek valakit, aki szépen visszavarázsolja nekem az élők sorába. - Meg lehetne oldani, hogy erről ne a nyilvánosság előtt beszéljünk? Főleg, mert ahhoz sincs túl sok kedvem, hogy a hallban kezdj el kutakodni az agyamban. - Közelebb lépdeltem hozzá és egy halvány, féloldalas mosoly kíséretében néztem a szemeibe. - Még akkor is segítenél nekem, ha nem kapnál érte semmit. Vagy már nem is szeretsz? - Kérdeztem egy pillanatra lebiggyesztve az ajkaimat, majd közelebb hajolva egy apró csókot adtam az övéire.
- Oké. Engem nem kell meggyőzni - vontam egyet a vállamon, majd mindkét tenyerem belesiklott a farzsebembe. Utáltam a saját féltékenységi rohamaimat, mert sosem voltam ilyen típus. Mindig megtaláltam a magamnak való helyet, és ahhoz viszonyítottam azt, hogy mégis minek szabad teret engednem. Ez az egész nem szerepelt a terveim között, és tartottam attól, hogy ha egyszer valakit így a bőröm alá engedek, elindulok lefelé egy bizonyos lejtőn. Ott meg ki tudja, lenne-e megállás. Féltem az egésztől, még ha ezt hangosan nem is mondtam volna ki. Belül marcangolhatott, akár folyhatott a vérem is, de szavak formájában sosem fog útra kelni. Már készültem volna lemondani a további beszélgetésről, mikor ismét megszólalt, én pedig megkerestem őt a tekintetemmel. Mindig is akadt munkám, abból kifolyólag, hogy boszorkány voltam, és szerettek kihasználni az emberek. Na jó, néha igencsak sikerült tisztességes üzletet csinálni, amin a másik is jól járt, de én is megkaptam a magam jutalmát, amiből hasznot kovácsolhattam. - Ó, hallgatom, hölgyem - sóhajtottam fel, bár nem úgy, mintha untam volna az egészet. Csak nem számítottam arra, hogy bármivel is megállít a távozási folyamatban. Talán titkon bíztam is abban, hogy még valamivel megakadályoz, és... egy ideig még fürkészhetem az arcát, amely most annyira más volt. De nem is éreztem hibásnak érte, ahogyan magamat sem ostoroztam. Ilyenek voltunk, néha túl sokat mutattunk, néha viszont csak... próbáltuk elhitetni másokkal, hogy még mindig nem változtunk meg, és nincs okuk fellélegezni. - Tehát - kezdtem bele, hogy összegezzem a kérését. - Segítenem kell az emlékeidet illetően - billent oldalra a fejem. Nem volt hosszú okfejtés, kérésnek pedig éppen ideálisnak bizonyult, az ilyesmi amúgy is az én asztalom volt. Egy próbát megért, benne amúgy sem nagy kárt tudnék tenni akkor sem, ha esetleg kudarcot vallok. Ezer éves, meg sem kottyanna neki az én elbaltázott varázslatom. - És mit adsz cserébe? - kérdeztem aztán, rögvest ravasz mosolyt villantva.
Megforgattam a szemeimet és igyekeztem palástolni a dühömet, de igazából nem is tudtam, miért teszem ezt. Miért akarom megjátszani, hogy nem idegesít fel annak az arcomba dobása, hogy a történetem mindig változatlan? Igen, ezer százalékig egyetértettem ebben Curtis-szel, csakhogy a szemrehányás nálam soha nem volt célravezető, sokkal inkább elvakulttá és felpaprikázottá tett, mintsem tisztán látóvá, aki néhány másodperces bólogatás után bevallja a hibáit. - Ugorjunk át ezen a fejezeten, rendben? Az elkövetkezendőkben nem tervezek semmilyen kapcsolatot kialakítani annak a családnak a tagjaival, a mostani mondhatni létszükséglet volt. Számomra legalábbis. - Már megint a magyarázkodás? Ezzel járna egy... kapcsolat? Lehet így nevezni azt, ami köztünk van és a kategóriába sorolása meghaladta a képességeimet? Régen volt már részem benne és nem is hittem, hogy leszek még egyszer annyira ostoba, hogy hagyok valakit beférkőzni a bőröm alá, aki elő tudja csalogatni belőlem az érző, naivan hívő kislányt, azt az utált kis egérkét, a semmi másra, csak megértésre váró szánalmas énemet. Curtis távol állt a jófiúságtól és még a normális emberek számára nem túl megnyerő tulajdonságaival is képes volt gyenge pillanatokat okozni nekem. Rémisztő, egyszerűen mellkasszorongatóan ijesztő. - A távirat várhat, mert nekem eszembe jutott valami, amiben még segíthetnél. - Közelebb léptem hozzá, amint eltávolodott tőlem. Lehet jobb ötlet lett volna egy kis időt külön tölteni, nem volt elég az, amikor mindketten éppen éves kiruccanásunkat ejtettük meg, sőt a jelen helyzetet látva az lett volna a legideálisabb, ha századokig nem futunk össze, de... nem ismertem nála ravaszabb és agyafúrtabb boszorkányt. Ha nagyon akart, rájött mindenre és nekem pont erre a tulajdonságára volt most szükségem. - A birtokomban van egy elbeszélés arról, hogy mi történhetett igazán a múltban. - Kezdtem bele komolyan. - Kellene egy varázslat, ami megállapítja, igaz-e, amit mondtak vagy sem. Nem értek a varázslatokhoz, de talán egy teljes verzióval könnyebb lenne megnyitni az emlékeimet és összeegyeztetni a fejemben elrejtett és az elmesélt történetet. -Ha azt mondja, inkább passzolja a nekem való segítést, nem tudom mihez kezdek. Biztosan kitalálok valamit, de nem esne jól az elutasítás akkor sem, ha a jelen beszélgetést igyekeztem inkább szakmai, mint magánéleti irányba terelni ezzel is elkerülve a kritikus témát, miszerint elméletileg többet jelentünk egymásnak két egyszerű ismerősnél.
- Hát persze. Ostoba feltételezés volt, hogy néha cserélődnek a szereplők a sztoriban - sóhajtottam fel, mikor meghallottam Esther Mikaelsont. Már herótom volt a Mikaelson névtől, függetlenül attól, hogy féltékeny voltam-e vagy sem. Az előbbi esetében eleve nem hagytam magam lenyomni, és a féltékenységem vagy irigységem tárgya nem sokáig húzta már. De talán ez volt a bizonyíték, egyáltalán nem volt mire irigynek lennem, még én is lehetek ezer éves, ha jól játszom a kártyáimmal. És az, hogy viszonyuk volt az előttem álló nővel, nos... talán ez elmondható minden második férfiról a történelem során. Ezt inkább ki sem mondtam hangosan, a fejemet tépte volna érte, ráadásul a dühöm szülte az egészet, csak mert ebből kihagyott. Vagyis... inkább készült kihagyni, mert azt lefogadtam volna, hogy ha most nem futunk egymásba, nemes egyszerűséggel egyedül intézi el a dolgait. Amivel semmi gond nincs, de talán én voltam olyan ostoba, hogy elnagyoltam a kettőnk kzött kialakult kis... valamit. Már nem is tudtam, minek nevezzem. Talán mert sosem éreztem még hasonlót, és egyszerűen nem tudtam, hogyan kell szavakkal kifejezni ezeket. Egyszerűnek tűnt a képlet. - Szóval már megint halott - forgattam meg a szemem. - Ritka pocsék ízlésed van. Egy anyagyilkos az egykori nagy szerelmed. A legjobb barátod egy gyerekgyilkos... na jó, én is megöltem az apámat, szóval egy szavam sem lehet - sóhajtottam fel drámaian, mintha bármi jelentősége lenne a múltnak. Én inkább előre szerettem nézni, a múlton csak akkor tűnődtem, mikor úgy gondoltam, hogy valamit ki tudok hozni még belőle, és hasznot kovácsolhatok rajta, de ilyesmi nem nagyon történt. Azon kívül, hogy pár kísérletemre igencsak büszke lehettem, és előszeretettel alkalmaztam a megszerzett tudomásomat vámpírokon. - Nem akarok okoskodni. A nő halott, erősebb volt bármelyikünknél. Mondhatjuk úgy is, hogy ez a te bajod, jól megszívtad - vontam egyet a vállamon, bár ez a játék már igencsak untatott. Magamban már nevet is keresgéltem neki, talán a Ki tud tovább közömbös maradni?-elnevezés pont jó lesz. Mindketten tudtunk olyat mondani, amire egy normális ember megsértődött volna, rólunk lepergett, bár legutóbb még bíztam abban, hogy ezen a fokon mi át tudunk majd ugrani. De van bennünk valami, ami végett nem kezeljük jól az ilyen szituációkat. Talán csak utáljuk, ha kötődni kezdünk... én pedig kötődtem hozzá, érdekelt, hogy mi van vele és mikor mit csinált, csak éppen nem erőltettem rá magamat. És ezt tudta ő is. Az, hogy nem fojtom meg, nem egyenlő azzal, hogy nem érdekelt, és nem akartam mindent tudni, ami nem totálisan a magánszférája. Megvontam a vállam kérdését hallva. Nem akart róla beszélni. Hát jó. - Ennyi. Nagyjából ennyi - reagáltam kérdésére. Mit csűrtem-csavartam volna? Szemmel láthatóan marhára nem akart velem beszélgetni, a véletlen okozta a találkozásunkat, így úgy voltam vele, hogy ha úgyis távozni készült, minek álljam útját? - Majd küldök táviratot, ha eszembe jut még valami - fűztem még hozzá rezzenéstelen tekintettel.
Megforgattam a szemem. Persze, hogy nem érti, hogy is érthetné, amikor még én sem voltam biztos abban, hogy mi a fene folyik itt és miért is foglalkozom egy utolsó kis szúnyog hátán bolhának beillő pitiáner nőszemély által elszórt morzsákkal, de dühített, ha valamiről nem tudtam, ami az én életemben volt fontos. Curtis-szel megbeszéltük, hogy teret adunk egymásnak és ezt igyekeztem tiszteletben tartani a saját képességeimhez mérten úgy, hogy nem szaladtam hozzá fűvel-fával, közben pedig próbáltam nem úgy tűnni, mint akit igazából nem is érdekel, hogy él-e vagy hal. Nem terveztem ömlengést és függést, Curtis hasonlított rám ebben a tekintetben, ezért gondoltam, hogy megférhetünk egymást mellett anélkül, hogy a másik agyára mennénk és legszívesebben kidobnánk a velünk szemben ácsorgót az ablakon. Úgy tűnik, erősen dolgoznom kell még az arany középút megtalálásán, ami számomra mindenféleképpen megerőltető lesz, hiszen szerettem vagy feketén vagy fehéren látni a dolgokat. Az árnyalatokkal csak a ruhákban voltam megengedő. - Csak egyetlen embernek lehetett köze az emlékeim megbabrálásához és az a valaki Esther Mikelson. Mióta az eszemet tudom úgy emlékszem az életemre és az átváltoztatásomra ahogy, de azóta biztosan, mióta vámpírrá váltam. – Néztem rá komolyan. Mindketten tudtuk, hogy emberkoromban akár meg is igézhettek volna, ha tényleg nem olyan módon történt az áldozat, ahogy az én fejemben élt, de akkor a halálommal megtört volna. Azóta pedig nem vagyok igézhető hála annak, hogy az én vérem csordogált az eredetiek ereiben. – Ő volt az egyetlen erős boszorkány akkoriban a környéken és csak neki volt köze hozzám. De halott. Klaus ismét megölte, így hozzá nem tudtam fordulni, maradtak a fiai, akik szintén velem éltek akkoriban. – Mit is vártam, hogy nem fog viccelődni? És én? Magyarázkodtam? Mióta lett szokásom a dolgaim percről-percre való lebontása? – Te is ismered Esther erejét, már megbocsáss, de a tiéd a fasorban sincs az övéhez képest. Ami ő csinált, azt csak ő tudja visszafordítani is, hiába okoskodunk. – Inkább figyelmen kívül hagytam a rendkívül elmés megjegyzéseit és a bárgyú vigyorát, mielőtt nekiugrottam volna a hotel lakóinak szeme láttára. Nem volt kedvem hozzá és nem is voltam megfizetve a műsor adásához. – Akár pszichológushoz is mehetnék, hogy hipnotizáljon és szedje ki belőlem azt, amire valószínűleg emlékszem, csak mégsem, de nem érzem odaillőnek a problémámat és mivel te sem tudsz segíteni, majd utánajárok én magam a dolgoknak, viszont addig is… nem akarok beszélni róla. – Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, sóhajtva egyet. – Van még valami, amit számon tudsz kérni vagy ennyi volt? – Mosolyodtam el kényszeredetten, gunyorosan, felvonva a szemöldökömet. Talán eltúloztam a dolgot, viszont nálam ezzel mindig számolnia kell.
- Mondj valami újat - vágtam közbe viszonylag halkan, miután megjegyzést tett arra, hogy nem szenved hiányt ellenségekből. Hát, és még szépen fogalmazott. Bár az ő ellenségeinek száma nagyjából egyenesen arányos azzal, hogy már ezer éves, és valószínűleg minden évszázadban tapadt rá valaki, akit aztán nem a barátai közé kellett sorolnia. Már ha megélte a huszonegyedik századot, mert ismerve ennek a nőnek a temperamentumát, ebben erős kételyeim vannak. Talán nem kellene általánosítanom. Az én ellenségeim száma sem csekély vagy elhanyagolható, bár legalább nem töröm egész nap azon a fejemet, mivel is értem el, hogy utáljanak. Pontosan tudtam. Egyiknek a férjét öltem meg, a másiknak a gyerekét, de ebben viszont mindig is általánosítottam. Vámpírok voltak mind, egytől egyig. És részemről ebben az esetben nincsen kivétel. Nem voltam kíváncsi egy olyan jövőképre, amelyben vámpírok uralkodnak a többi felett, mert ha erre egyszer sor is kerülne, nagy eséllyel én magam adnám be a kulcsot, és lőném fejbe magam egy revolverrel. - Ezt a sztorit nemigen értem - mondtam aztán néhány másodperc hallgatás után, habár tőlem ez nem volt meglepő, elég gyakorta választottam inkább a csendes gondolkodást, minthogy hangosan mondjam ki a még meg nem formázott szavakat. - Hacsak nem arról beszélsz, hogy a demencia korába léptél, mert akkor mégis értem. - Elvigyorodtam a magam szemtelen stílusában. Nem tudtam, hogyan lehetséges az, hogy valójában nem úgy történtek életének nagy pillanatai, mint ahogyan ő arra emlékezett. A demencia jó tipp lenne, de nem egy vámpírnál, foghatnánk arra, hogy ezer év után nehéz visszaemlékezni, de a lényeges dolgok sosem tűnnek el az elménkből, kicsit kopottan, de mindig emlékezni fogunk rájuk. Megráztam a fejem, jelezve, hogy csak vicceltem, majd közelebb léptem hozzá, és kíváncsian fürkésztem az arcát. Ismét hallgattam, de ezúttal nem olyan sokáig. - Az attól függ, hogy mit is akarsz pontosan segítség címszó alatt. Időutazást? Emlékfelszabadítást? - kérdeztem kíváncsian. Nem voltam egy nagy elme, azon kívül, hogy tökéletesen tudtam ölni vámpírokat, még én se lettem géniusz. - Mégis mit gondolsz egyáltalán, miért nem úgy emlékszel, ahogyan történt? Valaki bezárta a szellemet a palackba? Mert azt csak akkor tudnám kiszabadítani onnét, ha... nem is tudom - vontam egyet a vállamon. Tényleg nem tudtam. Attól függött, mi történt. Mert ha boszorkány avatkozott be, akkor ki tudja, vagyok-e elég erős ahhoz, hogy bármit is csináljak. Vagy egyáltalán kell-e neki az én segítségem.
Megőrjített, hogy hasonlítottunk egymásra. Emiatt ki kellett volna ismernem, tudnom, mit fog reagálni, mondani, melyik pillanatban lesz elege, de semmi. Attól, hogy majdnem egy kaptafára készültünk láttam a különbségeket is, amiket nem lettem volna képes megfogalmazni és amik szerencsémre léteztek, hiszen egy teljesen hozzám hasonlóval nem bírtam volna ki. Curtis a maga passzív-agresszív, néha nem is annyira passzív modorával a halálba tudott volna kergetni, míg én arra voltam hivatott, hogy ténylegesen hangot adjak mindennek, ami nem tetszett és kiborítsam a falakat a helyükről. Nem terveztem magyarázkodni, az nem az én stílusom volt és nemrégiben megkaptam, mennyire elpuhultam amiatt, mert hagytam, hogy az érzelmeim kezdjék átvenni a lényem feletti irányítást, mégsem sétálhattam el azt mondja, hogy csináljon és gondoljon, amit akar. Ehhez túlságosan fontossá vált nekem ez a magától elszállt, hataloméhes őrült boszorkány. - Mint nem meglepő, nem vagyok híján az ellenségeknek. - Kezdtem bele a mesébe, amikor magasztos módon megengedte a beszédet, a stílusáért legszívesebben felkentem volna a szemközti falra, de mély levegőt véve inkább a mondandómra koncentráltam. Legfeljebb majd később kidekorálom vele az előteret. - Az egyikőjük azt találta mondani, hogy mivel megjárta a túlvilágot a fülébe jutottak olyan hírek, miszerint a múltam, azok a dolgok amikre emlékszem nem egyeznek a valósággal. - Fújtattam egyet. Nem kellett volna meghallgatnom azt a libát, egy gonddal kevesebb lenne az életemben. - Arra a korszakra utalt, amikor Bulgáriából ide jöttem és megismerkedtem Klaus-szal és a többiekkel, nekem pedig elképzelésem sincsen arról, mire érthette. - Megforgattam a szemeimet, rájöttem, mennyire hülyén hangzott az, amit mondtam és nem is először adtam elő. Szánalmas, de nem tehetek róla, dühített a helyzet, hogy egyesek már a múltamba is szerettek volna belepiszkálni. - Esther-hez akartam menni, a Mikaelson-ok anyjához, mert neki mindenben benne volt a keze, de mint kiderült, Klaus ismét eltette láb alól. Így be kellett érnem vele. - Vallottam be, megkeresve a tekintetét. Az enyém komoly volt, láthatta rajta, hogy egyáltalán nem vicceltem és nem hirtelen kitalált mese volt az előbb előadott, pedig megvolt rá a képességem, hogy bármit egyetlen másodperc alatt kitaláljak. - Szóval tudtál volna segíteni?
- Milyen igaz...! - sóhajtottam fel drámaian, mintha most szalajtottak volna a Hamletből. Távol állt tőlem az efféle viselkedés, hiszen bárhogy is néztem, sosem voltam olyan személyiség, aki gyakorta kreálta a drámát maga körül. Alapvetően megvoltam magammal, és szerettem ugyan játszadozni mások érzéseivel, de ettől eltekintve nem olyan volt az életem, amit színpadra lehetett volna állítani. Bár lehet, érdemes lenne várnom a különböző rendezők ajánlatát, hátha készítenek az életemből egy egész estés filmet. A szabad tér viszont határozottan jó érv volt, és úgy gondoltam, hogy nekünk kettőnknek pontosan erre van szüksége egymással kapcsolatban. Nem változhatunk meg egyik napról a másikra, sőt. Nekünk azt hiszem, hogy egy évszázad is kevés lenne a változáshoz, de hát ilyen ez az élet. Szeret viccelődni. Tatia pedig... olyan, mint én. Ha valaki túl közel jön, jobb, ha ott az a vékony kis fal, ami megvéd attól, hogy érzések alakuljanak ki bennünk. Csak vannak olyanok, akik képesek ilyen rohadt nagyot ugorva átlépni azt a bizonyos falacskát, és lám. Íme a végeredmény. Örüljek-e vagy sem? Ezt majd később eldöntöm. Egyelőre hajlottam affelé, hogy ebben semmi köszönet nincsen. Itt állt előttem ez a nő, és ugyan nem tudtam volna ismét a szemébe mondani, hogy mit érzek iránta, de fojtogatott az érzés. A tudat, mely azt diktálta, hogy nem szabad megváltoztatnunk egymás, mégis ez az egész érzés már alapjaiban véve változtatott meg... engem legalábbis... zavaros. Az egész túl zavaros. - Ó, ha féltékeny lennék, elhihetnéd, hogy egyikünk már nem élne - váltottam negédes mosolyra. Vele ellentétben én inkább így adtam vissza a különc, szeszélyes személyiségemet, miközben karjaimat a mellkasom elé fontam, és kérdő ábrázattal pislogtam rá. Nem is tudtam volna felidézni olyan momentumot, mikor féltékeny voltam. Talán előfordult már, de ezek szerint nem volt túl nagy jelentősége, ha máris elfelejtettem. Azt pedig felesleges lett volna tagadni, hogy ha valami túl erősen szorítja meg a szívemet, hát az rövid távon senkinek nem tesz jót. Főleg ha életekről van szó. - Tulajdonképpen... hallgatlak. Már rettentően kíváncsi lettem - billent oldalra a fejem. Bár tény, hogy a boszorkánykodás nem tud megoldani mindent, de érdekelt, hogy mi lehet olyan probléma az életében, aminek megoldásáért ilyen messzire ment. Lehet, hogy logikus érvek támasztják alá az egészet, de az én kíváncsiságom néha olyan mohó, hogy még a teljes igazság sem képes csillapítani.
Egyszerűen elképzelésem sem volt arról, hogyan kellene viselkednem és az volt a legviccesebb egészben, hogy Oliver a tetőn elhangzott szavai a fejemben csengtek és nem hagyták, hogy egyáltalán elgondolkozzak azon, milyenek lennének azok az emberi gesztusok és szavak, amelyeket alkalmazhattam volna vele szemben. Kezdtem rájönni, azt érezni, hogyha a sajátviszonylatomban ismét normális akartam lenni, jelentette ez azt, hogy figyelmen kívül hagyok másokat, nem érdekel senki és semmi, ha a saját céljaimról van szó és nem adom fel a szabadságomat, akkor rátudhattam, hogy a néha feltörő vágy, miszerint ne legyek egyedül és legyen mellettem valaki, aki feltétel nélkül elfogad, irreális volt. Összeegyeztethetetlennek tűnt a két dolog, amit egyszerre kívántam: élvezni az életet úgy, mint régen, közben viszont tudni, hogy Curtis mellettem van és nem fog eltűnni. Ő olyan volt, mint én, túl sokban hasonlítottunk egymáshoz ahhoz, hogy elengedjem őt, mert hozzá hasonló gonosz gondolatokkal, fondorlatos észjárással és kiismerhetetlenséggel megáldott férfit nem hittem, hogy fogok még egyszer találni. Találtam egyszer, kétszer, mindegyik alkalommal csúfos véget ért a történet, talán ezért is tartottam Curtis-től ennyire. Nem akartam ismét hülyét csinálni magamból, megégetni a kezeimet és a szívemet, mert legyek akármennyire kemény és erős, rosszul voltam, ha megvolt annak az esélye, hogy bántódásom eshet. Csodálnivaló, hogy hárítások kereszttüzében érzem csak jól magam? - Lehet a te ügyed is, de amíg én sem tudok semmit, miért is csimpaszkodjak a nyakadba, amikor azt beszéltük meg, hogy szabad teret hagyunk egymásnak? - Kérdeztem felvont szemöldökkel, igazi választ várva, pedig tisztában voltam azzal, hogy ha az igazi barátnő szerepében szerettem volna tündökölni, akkor annyit téve, hogy elmondom neki, miért mentem New Orleans-ba és az ő segítségét kérem, rögtön rendbe jöttek volna a dolgok. Hatalmas boszorkány volt, nem volt olyan, amit ne lett volna képes megoldani. És ezer százalék, hogy segített volna nekem. - Ne féltékenykedj, nem áll jól neked. Főleg, mert ezerszer elmondtam már, hogy Klaus egy lezárt fejezet az életemben. Ha nem hittem volna, hogy tud valamit, akkor nem fordultam volna hozzá, de mivel neki is köze van a múltamhoz, kénytelen voltam. - Magyarázkodtam? Én? Soha nem volt szokásom és most elérte, hogy azért dumáljam ki magam valamiből, mert féltem, hogy esetleg megbántom őt. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam egy igencsak tömör tárggyal, hogy minél jobban koppanjon az üresnek tűnő fejemen… hol van az a fránya arany középút, amire szintén nem volt szokásom rálépni? - Szeretnél még fenyegetőzni, hogy utána tényleg elmenjek vagy kíváncsi vagy arra, mi történt? - Érdeklődtem olyan arckifejezéssel, ami tökéletesem megmutatta, hogy nem voltam hozzászokva az úti lapú felkötéséhez, csak akkor, ha én magam döntöttem így.
Valószínűleg jóval nagyobb előnnyel indulunk, ha mindketten részt veszünk egy tanfolyamon, ami megtanít bennünket arra, hogyan is kell valakivel kapcsolatot kiépíteni. Mi ketten nem voltunk annak a díszpéldái, hogyan is kell együtt élni, vagy egyáltalán csak megpróbálni elviselni egymást... sőt. Lényegében azt sem beszéltük meg, hogy mi is van kettőnk között ilyen viszonylatban. Én szerettem ezt a nőt, szívem minden mocskosságát és szépségét is beleértve, és bíztam abban, hogy egykoron megadatik nekünk is valami... talán a béke, az egyensúly. De rá kellett jönnöm, hogy én magam vagyok a béke felborítója, az egyensúly szétrombolója, miközben arra hajtottam, hogy mégis működjön. Egy életre szóló lecke, sosem fog működni. Addig nem, míg mindketten egy csárdában akarjuk előadni a saját muzsikánkat. Ahhoz túl dominánsak vagyunk... és már a puszta szerelem is képes ölni és romlásba taszítani, nem még az a furcsa érzés, ami kettőnk között alakult ki. Szavakkal talán el sel mondható, ép ésszel fel sem fogható... mi ez az egész, ami kettőnk között van? De volt egy olyan érzésem, hogy ha valamit, hát ezt sosem fogjuk megtudni. Az esélytelenek nyugalmával akartam belekezdeni valamibe, és úgy tűnik, hogy veszítettem is egy versenyben, amiben előre megírták, hogy utolsó leszek. De nem vagyok az érzelmek lovagja. Ha választanom kell az építés és a pusztítás között, az utóbbit választom, ahogyan már évszázadok óra ezt az elvet követem. - Nem vagyunk házasok - jegyeztem meg, én magam is vonva egyet a vállamon, miközben azt fontolgattam, hogy vajon mi ütött belénk egyáltalán? Múltkor úgy váltunk el, hogy... békében. Talán mindkettőnket kizökkentett valaki, és ráébresztett arra, hogy felesleges valami olyanba energiát ölni, ami előbb-utóbb de velünk végez. - Bár szenttül hittem, hogy a múltkori beszélgetésünk után a te ügyed már a én ügyem is, deee... - sóhajtottam fel, majd közelebb léptem hozzá, és egy ideig csak a cipőjét figyeltem, csak ezt követően vetettem pillantást a tekintetére. Igen, határozottan hihető, hogy ezekkel a szemekkel még igézés nélkül is képes bárkire hatást gyakorolni. - Ha segítség kell az ügyedben, hát tudod, hogy az oldaladon állok - hangsúlyoztam ki a lehető legnagyobb tónusszal azt a bizonyos szócskát, majd elvigyorodtam. - Bár tudom, hogy nem versenyezhetek egy ezer éves kapcsolattal, és ha számodra nagyobb segítség New Orleans királya, ismersz már annyira, hogy tudd, lekötöm magam mással addig. - Nem volt a hangomban semmi féltékenység, bár eléggé marta a gyomromat, de momentán a teljes közönyt céloztam meg. A mi életünk valahol már régen végetért, az övé már majdnem ezer éve, és erre mondják azt, hogy... mint halottnak a csók. - Ebben az esetben viszont jobb, ha most hátat fordítasz, mielőtt kárt teszek valamelyikünkben. - Igen, az a bizonyos szörnyeteg kiszabadult. Nem voltam fenyegető, sokkal inkább közöltem egy tényt, és tudta, hogy az én közléseim általában nagyon is... helytállóak.
Meglepett, hogy az arcán nem sok érzelmet véltem felfedezni. Ugyan nem volt az az ömlengős fajta, de észre tudtam venni rajta, ha dühös volt, gondolkozott valamin vagy egyszerűen csak teljesen más véleményen volt, mint én. Talán ebben hasonlítottunk a legjobban: amikor a negatívnak kellett távoznia belőlünk mindketten a topon voltunk, nem féltünk kitátani a szánkat, felemelni a hangunkat és nem riadtunk vissza a durvább eszközöktől sem, ám ha arra került a sor, hogy valami emberi, értelmes dologgal foglalkozzunk, akkor inkább megpróbáltuk hanyagolni és felvenni a pókerarcot. Könnyebb volt, mit ne mondjak, elvégre kinek volt kedve olyan dolgokról beszélni, amelyek nem csak pillanatnyi szenvedéseket okoznak, hanem egyhamar el is múlnak? Ha valamit megtanultam életem során, akkor azt, hogy van alapja a nagy igazságnak, miszerint semmi sem tart örökké. Attól függetlenül sem, hogy már ezer éve tengődtem ebben a világban, halhatatlan voltam és bármit megtehettem, kivéve azt, hogy megállítom az időt. Néha örültem volna, ha meglett volna ez a képességem, aztán rájöttem, hogy túl sokat változtam emberkorom óta, nem lennék képes elviselni a monotonitást túlságosan hosszú távon. - Végre valaki. – Nem hittem volna, hogy pont ő lesz, aki átlát azon a szitán, ami az Oliver-hez fűződő kapcsolatomat borította be. Oliver volt az egyetlen férfi az életemben, akinél megelégedtem annyival, hogy baráti kapcsolat fűzzön össze minket. Mentoromként tekintettem rá, a megmentőmként, nevelőmként, ő tett azzá, ami voltam. Attól függetlenül foglalkozott velem évszázadokon keresztül, hogy szerelmes volt abba a kislányba, aki a régi énem volt. Igazából becsültem ezért, de sokan nem voltak képesek megérteni, milyen elvághatatlan kapocs kötött hozzá. Nem hiába hozattam vissza a halálból és most, ha úgy adódna, akkor teljes vállszélességgel állnék ki mellette. Nem ütközött meg azon sem, hogy közöltem, Klaus-szal volt dolgom. Nem az volt a szándékom, hogy féltékennyé tegyem, azon a körön már úgy éreztem túl voltunk, csupán érdekelt, vajon még mindig szúrós tüske-e nála az illető felemlegetése. Elmosolyodtam, ahogy a témához nem illően kezdte el fűzni a szavait, biztosan kényelmesebb volt neki tudomást sem venni arról, amiről én beszélni akartam. Akartam egyáltalán? Tényleg bele szerettem volna vonni abba az ügybe, ami még nekem is túlságosan homályosnak tűnt, nemhogy ahhoz legyen elég világos, hogy közszemlére bocsássam? Újabb gyengeség, amit magamban tarthatok, hiszen a múltam felbolygatása nem éppen olyan dolognak tűnt, amely mellett csak úgy el lehetett haladni. - Azt kérdezel, amit csak akarsz. – Megvontam a vállamat jelezve, hogy engem aztán nem érdekelt, mennyire kalandozik el. – Kaptam egy fülest, aminek utána akartam és akarok járni, de nem hittem, hogy egyáltalán kedved lenne foglalkozni az én magánügyeimmel. – Vontam fel a szemöldökömet, amikor végre ismét felém fordította a tekintetét. – Vagy tévedtem és szívesen segítenél nekem? – Kérdeztem rá. Az ezer százalék, hogy nem a hotel halljában fogom az orrára kötni, hogy éppen mi után terveztem nyomozni, sőt, azt is jól meg akartam gondolni, hogy nem lenne-e jobb ötlet inkább kisétálni az ajtón. – Bár amíg te sem mondasz el nekem semmit, addig ihatjuk a hideg vizet erre a… kapcsolatra? – Megráncoltam a homlokomat jelezve, hogy nem igazán találtam megfelelő jelzőt arra, ami kettőnk között történik. Ez meghaladja az én képességeimet.
Közelebb lépett, én pedig csak álltam ott, meglehetősen rezzenéstelen tekintettel, habár tény, hogy én inkább az a fajta voltam, aki nem rejti véka alá ezeket. Pont ellenkezőleg, hevesen reagálok, ritkán vagyok csendestárs, és valószínűleg pontosan ez a probléma velem. Az én heves reakcióim nem egy esetben vonnak maguk után olyan dolgokat, amelyeknek semmi keresnivalója nincs az életemben. Már ha normális lennék. De van egy olyan sejtésem, hogy aki egyszer beszélget velem, több mint valószínű, hogy megállapítja, nem vagyok a helyzet magaslatán, ami a normalitást csúcsán. - Féltékeny? Az ősi barátodra? Óh. Meglehetősen szokatlan, hogy hány férfiról tudnám elmondani, hogy az eseted, de róla nem - vontam egyet a vállamon. Oliver részemről ilyen téren nem jelentett veszélyforrást, habár tényleg attól függ, miként is tekintünk a magunk közötti... akármire. Nem vettem feleségül, ő sem mondta, hogy velem éli le a töménytelenül hosszú életét, ami azt hiszem, teljesen normális. Még én sem tudom, hogyan kezeljem ezt a szituációt, hiszen az életem tele van olyannal, ami engem nem tesz szerethetővé. Mondjuk ez mindkettőnkre tökéletesen rápasszol. Arról már ne is essék szó, hogy mindezeket nem fogjuk egyik napról a másikra kivágni az ablakon, csak mert ez így alakult... vannak dolgok, amik gyengévé tesznek. És ha túl sok az ellenséged, márpedig nekünk nem egy és nem kettő akad, akkor jobb, ha a gyengeségeinket elbújtatjuk. - Gondolom képeslapot nem hoztál - jegyeztem meg. Pedig már közölte hogy Klausszal volt találkája, ami roppant érdekes. Vajon dedikálta is a képeslapomat? - Tudod, annan az exed... vagy tudom is én, mi ő neked már, rettentő kreatív volt, mikor elkezdte felépíteni azt a várost - sétáltam el előle, és összeszűkült szemekkel meredtem leginkább magam elé. Igen, gondolkodtam szokásom szerint. - Az már kevésbé, hogy ahogy sétálgattam a városban, elég sokan fenik rá a fogukat. Na de várj - kapcsoltam aztán, és visszafordítottam felé a fejemet. - Most azt kellett volna kérdeznem, hogy miben kellett neked az ő segítsége? - Logikus végülis. De az összeesküvés-elméleteimet jobban szeretem, mint a Mikaelson témát.
Attól függetlenül, hogy miatta tettem be a lábam a hotel épületébe nem voltam felkészülve arra, hogy összefussak vele. Tudat alatt valószínűleg azért is választottam ezt az időpontot, hogy elmondhassam magamról, itt voltam, de sajnos nem találtam, ezért vissza is mentem a birtokomra és majd összefutunk egyszer, ha úgy hozza a sors. Ám a sors nagyon úgy tűnt nem az én pártomon állt, hanem szüntelenül szeretett gúnyt űzni velem elégtételt véve azokon az időkön, amikor én tettem vele ugyanezt. De miért érzem magam ennyire furán? Hát persze, nem szokhattam ahhoz hozzá, hogyha engedek valaki csábításának, ami olyasfajta, hogy nem csupán az ágyba való cipelésről szól, abból jól kisülhet valami. A történelmem során mindig megégettem magam annak ellenére, hogy igyekezte soha nem felvenni a csalódásaimat, de végérvényesen muszáj volt azt a konklúziót levonnom, hogy a szerelem nem nekem való. A férjembe nem tudtam annyira beleszeretni, hogy mellette öregedjek meg, életem nagy szerelme közvetetten a halálomat okozta, ahogy a fivérének is benne volt a keze a dologban, a többi kapcsolatszerűségem is kudarccal végződött, miért lenne Curtis más? Mert azt érzem, hogy hasonlítunk és ő megérti azt a fajta defektet, amivel tengődök a mindennapjaimban? Ugyanolyan őrült, mint én. Ha két esőcsepp lennénk a sivatagban, akkor nem engednénk, hogy felszívódjunk, sártengert csinálnánk a homokból, ám úgyis összevesznénk azon, kinek volt nagyobb része a munkában. Két dudás nem fér meg egy csárdában, számtalan bizonyíték támasztja alá ezt a mondást, amely belegondolva igaznak bizonyul, hiszen inkább mindketten próbáljuk távol tartani magunkat az igazi érzelmektől, minthogy fejest ugorjunk valamibe, ami nem való nekünk. Mégsem tudtam azt mondani, hogy viszlát, kell a fenének ez az egész. - Csak nem féltékeny vagy? – Vontam fel a szemöldökömet közelebb lépve hozzá, apró mosollyal az ajkaimon, aminek a tartalmát én magam sem tudtam volna megnevezni, ha tükörbe nézek, annyi biztos volt, hogy nem a kedves fajtából való somolygásom rajzolódott ki az arcomra. – Egy szimpla baráti csevej volt. Vagy akár hívhatjuk oktató jellegűnek is. Tudod, az élet nagy problémái és ilyenek. – Vállam lazán emelkedett meg, majd süllyedt vissza a helyére, miközben kissé félrebiccentettem a fejem, így mértem végig őt. – Te ugyanolyan vagy, mint amikor elmentél. Talán kissé paranoiásabb, de… ehhez már hozzászokhattam volna. – Állapítottam meg, majd mély levegőt véve néztem a szemeibe, olyan tekintettel, amit a nagy vallomásaim előtt szoktam magamra erőltetni, ám a kicsit elbagatellizáltabb verzió ütközött ki rajtam. Elvégre ő maga mondta, hogy hanyagoljuk a kötöttségeket, én pedig belementem, hiszen… felnőtt emberek vagyunk. Természetfeletti lények, akik megtanulták, hogyan szórakoztassák magukat és hogyan oldják meg egyedül a problémáikat. - Ha nagyon tudni akarod én is voltam New Orleans-ban a napokban. – Vallottam be. – Utána kell járnom valaminek és egy olyan személy segítségét kértem, akitől a te hajad még égnek is áll, ha kiejtem a nevét. Klaus-ét. – Mindig is odáig voltam a reakciókért, természetesen az övére is kíváncsi voltam. Azt már borítékoltam, hogy a szemei fel fognak akadni, de a többi számomra is újdonság volt. Ezt hívják úgy, hogy megismerjük a párunk minden oldalát, nem?
Csak egy halk sóhajtással követtem őt a pillantásommal, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyire furcsa ez a szituáció. Kezdjük azzal, hogy már megint egymás nyakában vagyunk... mondjuk most éppen nem szó szerint, pedig általában úgy szoktunk, de ez az egész helyzet némiképpen megváltozott. Bár tudnám, valójában mi történt. Bár előfordulhat, hogy ténylegesen rájött arra, hogy nem nekünk való ez az egész história, amit egymás iránt érzünk. Valljuk be, érzelmek világa... a fenébe is, annak idején pontosan ez elől próbáltam meg elmenekülni, de annyi sikerrel, hogy... most megint itt vagyok. Elkövettem mindent, megmozgattam minden követ, hogy ne kelljen ismét éreznem... elég volt látnom anyámat holtan... majd Rosette-et... és érezni azt az elégtételt, amelyet apám holteste mellett éreztem, miután kioltottam az életét. Én magam. A saját apámét. Azét, aki annyi szenvedést okozott nekem, anyámnak és Rosette-nek is. Megérdemelte a sorsát, csupán ezzel hitegettem magam egy ideig, majd rájöttem, hogy a rohadék ennél sokkalta nagyobb szenvedést érdemelt volna, mint amit tőlem kapott. - Szóval engem akartál meglátogatni. Ez igencsak... bíztató - kerestem pár másodpercig a megfelelő szót, bár azt hiszem, még így sem találtam meg a tökéletest. Ha a közelemben van, tényleg minden józan eszem elmegy, és a szótár, amely amúgy automatikusan működik a fejemben, egyszerűen csak eltűnik, nyoma vész, mintha csak egy nyápic tizenöt éves lennék. - Reméljük, Oliver barátod már beletörődött abba, hogy itt ragadt, és nem vívja ki még egyszer a sors haragját - vontam egyet a vállamon, majd közelebb léptem hozzá. - Biztosan ennyi történt? Némileg öhm... más vagy, mint legutóbb - mértem fel a helyzetet laikus szemmel. Az ég szerelmére, még a hülye is észrevenné. Csak nem hatott meg annyira, mint azt előre sejtettem volna. Ha veszélyt érzek, vagy olyat, amely összetörheti a gyenge érzelmi világomat, úgyis védekezem. - Semmi kirándulás?
Kevés helyzet volt, amikor nem tudtam, hogy mit kellene mondanom és úgy tűnik ezt is felírhatom a listámra. Nem könnyű átprogramozni magam és még a módot sem találtam, amibe egyáltalán kellett volna, mert... egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek. Legyek tárgyilagos, mintha a múltkor nem ejtettünk volna meg egy beszélgetést a birtokomon? A folyton vigyorgó, szerelmes fruska szerepét többé nem öltöm magamra, ilyen idősen elég volt egyszer, akkor is megégettem magam, szóval azt hanyagolnám, de a középutat képtelen voltam megtalálni. Kellett ilyen őrültségre adnunk a fejünket, hogy majd mi jól elleszünk egymás mellett. Nem leszünk. Eddig is tudtam, de az elmúlt percekben realizáltam igazából, hogy elméletben egyikőnk sem az a típus, akinek szerelemre van szüksége és aki meghal, ha nem láthatja a másikat, mert nem olyan az életvitelünk, hogy megengedjünk magunknak ilyesfajta viselkedésmódokat. Persze azt nem tagadhattam le magam előtt, hogy hiányzott, amíg nem volt itt, vártam, hogy visszatérjen és hogy láthassam, mert néha már nem tudtam mit kezdeni magammal nélküle, ám mintha az agyam, vagyis sokkal inkább a szívem eme része lefagyott volna és jelenleg működésképtelen lenne. Ő látszólag ugyanolyan volt, mint amikor kilépett a házam ajtaján, semmi változást nem vettem észre rajta, ugyanaz a hangnem, minden ugyanolyan volt. Tényleg érettebb lenne érzelmileg, mint én? Bár már ezen sem lepődnék meg. - Milyen sztorim? - Kérdeztem felvont szemöldökkel. - Hogy itt vagyok? - Mosoly húzódott az ajkaimra, majd megvontam a vállam és megcsóváltam a fejem. - Semmi érdekes nem történt, csak összefutottam egy baráttal. Gondoltam bekopogok hozzád, hátha már visszajöttél, de összefutottam Oliver-rel és csevegtünk egy kicsit. - Mi okom lenne titkolni bármit is? Na az tényleg nem az én asztalom,
Teljes mértékben rá kellett jönnöm arra, hogy tényleg nem engem várt. Mondjuk honnan is tudta volna, hogy ma fogok visszajönni? Hiszen nem osztottam meg vele ezt az információt, nincs is közöttünk forródrót. Nem osztunk meg egymással tüzes üzeneteket telefonon, és a postaládánk sem izzik kacér levelektől. Ezt annak tudom be, hogy nagyjából ebben egyeztünk ki... nem fogjuk sürgetni egymást, és mi több, tiszteletben tartjuk egymás határait. És ismerjük el, egyikünk sem az a nagy üzengetős típus. Végül is... én nem tanultam a szerelmet sehol. Sosem szerettem még nőt előtte, nem is akarok mát szeretni, nekem pontosan elég ő. A kérdés csak az, hogy ő hagyni fogja-e ezt. Múltkor azt hittem, hogy igen. Jelenleg erősen megkérdőjelezem a dolgot. - Minek haspóló, ha két perc után úgyis leszedném rólad? - kérdeztem egyszerűen, egy halovány vállrándítással, miközben észrevettem, hogy felém indult. Eleinte nem is sejtettem, hogy mit akarhat, vajon mi a következő lépés, de csak egy könnyed csókot lehelt az arcomra. - Óh. Anyám ezek után mindig azt mondta, hogy Álmodj szépeket, Curtis - szűkültek össze a szemeim gy, mintha a napsütés tehetne róla, és felsóhajtottam. Ezt az egészet nem tudom hová tenni, érdekelt, hogy kivel találkozhatott, aki ennyire mély benyomást tett rá, vagy ami ennyire visszarándította a való életbe. Mondjuk mindkettőnkre ráfért. A nyálas Curtis és nyálas Tatia nem ér meg egy fél színházjegyet sem, nemhogy egy egészet... - A mocskos ügyeim elsikálva! - jelentettem ki egyszerűen, majd legyintettem, és ledobtam a cuccaimat a hotel előterében. Nem érdeklődtem, hogy velem tart-e, hiszen van egy sejtésem, hogy ha kifelé indult, akkor inkább megy, mint visszafelé jön. - De úgy érzem, hogy a te sztorid izgalmasabb, mint az én salem-i boszorkányperem.
Tanulságos volt a mai délután, annak ellenére, hogy semmi tanulási célzatom nem volt ismét a fejembe verték, hogy mi is a helyzet. Rá kellett jönnöm, hogy nagy problémám az elkalandozás, képes voltam olyan dolgokat tenni és gondolni, amelyek igazából nem tartoznak az életemhez és még véletlenül sem kellene, hogy a részei legyenek. Nem kellene kedveskednem, nem kellene vámpírvért adnom azoknak, akiket megharapok, nem kellene visszafognom magam és néha hajlamos voltam elfeledkezni arról, hogy az emberi szocializációm, valamint az újszülött vámpíri mentalitásom a világomban már semmit sem ér. Nem viccből kezdtem el jó pár évszázada eltaszítani magamtól mindenkit, aki megmosolyogtatott, olyanokkal kezdtem kapcsolatot, akikben hasznot láttam a túlélésre tekintve vagy szórakozást gyanánt, gondtalan életet alakítottam ki, amiben maximum arról kellett döntenem, hogy mikor melyik földrészen tartózkodjam ideiglenesen és kinek a vérét szívjam, kit haragítsak magamra. Régi szép idők... és elég volt egy romos hotel teteje néhány szóval egybefűzve, hogy rájöjjek, mennyire hiányzik mindez. A kijárat felé indultam, fejemben temérdek gondolat cikázott arról, mit kellene tennem, konkrét viszont nem jutott eszembe. Időm van bőven, egy pohár bor pedig biztosan meghozza az ihletemet is, ám nem vehettem az irányt egyenesen a birtokom felé, hiszen az ajtókon az a személy sétált be, aki miatt eleve idejöttem, de mivel nem találtam, más irányt vettem az előző perceim. Miért pont most toppan be? A gondolataim még túl frissek ahhoz, hogy teljesen szilárdak legyenek, Curtis képes lesz megmunkálni őket. A fenébe, miért nem tudott várni még pár napot, mielőtt a beszambázik a táskáival a városba? - Valami haspólós fogadóbizottságnak nézek ki, hogy táblával ugráljak? - Felvontam a szemöldökeimet és mivel láttam rajta, hogy ő sem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel annak ellenére, hogy néhány hete egészen emberien váltunk el egymástól, én léptem oda hozzá, hogy apró csókot nyomjak az arcára. Nem az a tipikus gesztus volt, amit elméletileg egy szerelmes nőnek kellene mutatnia, sokkal inkább hajazott egy "legalább nem haltál meg" stílusúra. - Milyen volt New Orleans? Sikerült elintézned a piszkos ügyeidet? - Hogy kellene beszélnem vele? Nem találtam a megfelelő hangnemet...
Visszatérni Mystic Fallsba nem olyan volt, mint azt előre sejtettem. Az egész annyira... messzinek tűnt eddig. A kis kiruccanás New Orleansban több ideig tartott, mint ahogyan én azt sejtettem, és leginkább az volt a probléma, hogy joibbnak is láttam nem itt lenni, hanem valahol máshol. Azt követően, ami Rosette-vel történt, majd Vivienne-nel New Orleansban... egyáltalán nem éreztem úgy, hogy keresnivalóm lenne itt. Annak ellenére , hogy egyetlen személy mindig ide fog kötni, akaratom ellenére is akár. Tatia. Megannyiszor suhant át a fejemen az, hogy... miatta kell visszajönnöm. Nem hallottam róla már... jó ég, idejét sem tudom, hogy milyen régóta. Ez pedig egy hatalmas szégyenfoltja a történetnek, hiszen minden férfinak érdeklődnie kellene az állítólagos szerelme iránt. De mi nem vagyunk hétköznapiak. Mindketten tudjuk, hogy mire vettünk jegyet, nem lehetnek nagy elvárásaink egymással szemben, főleg nem napi telefonhívások, és heti email-ezések szempontjából. Sosem húztam fel a hősszerelmes bőrét magamra, és ezután sem tervezem. Mindkettőnknek megvan a maga élete, és általánosságban úgy gondolkodom, hogy a vámpírok hol tűzre, hol karóra valóak, de két személy máris van az életemben, akinek erős kivételnek kell maradnia. Tatia és Rosette. Az egyik édes, a másik meg keserédes. A kocsikulcsokat a zsebembe dugtam, majd megindultam befelé a hotelbe, de én magam lepődtem meg a legjobban, mikor olyasvalakivel találtam szemben magam, akire nem itt számítottam. Ennyit arról, hogy holnap nála kezdem a lapot. Tatia Petrova vagy gondolatolvasó, vagy elintéznivalója volt a hotelben, vagy... vagy mindkettő. - Micsoda meglepetés! - jegyeztem meg, majd letettem az egyik táskát, és megigazítottam ingem gallérját. Túl jó idő van a kabáthoz. - De nem látom sehol az Isten hozott, Curtis-feliratú táblát - húzódott végül keserűnek tettetett mosoly az ajkaimra, végül levakartam magamról. Sejtésem sincs, mi van vele. Legutóbb olyan... emberi volt. De most egyáltalán nem annak tűnik. Talán ezért láttam jobbnak tartani a két lépés távolságot. Ha ő lép, én is. És a gond az, hogy ez mind pozitív, mind negatív értelemben érvényes. Engem sem kell félteni, olyan dolgokat műveltem már az évszázadok alatt, amely miatt még a jó apám is forog a sírjában. Viszont tudtam, hogy most van mitől félnem. Ez a Tatia nem az, akitől hetekkel ezelőtt elváltam.
Tetszett benne, hogy nem adja magát egykönnyen és még így is próbálja leplezni azt, hogy a közelségem nem zavarja őt, vagyis jobban mondva, hogy nincs rá hatással. Az előbb eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy nem vagyok közömbös számára. A válaszára elmosolyodtam, majd az alsó ajkamba haraptam. Ezek után újra felemeltem a tekintetemet rá, s picit meg is remegtettem a pilláit. Nem tudtam megállni, hogy ne kísértsem őt, pedig akár még pórul is járhatok, de ez se zavart most. És örökké is képes lennél akár várni? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen biztosan nem fog megkapni egy könnyen, meg az is lehet, hogy soha se. Talán örökké várnia és epekednie kell. De ebbe inkább bele se akartam gondolni, hogy esetleg ez megtörténhet. Akartam őt, de magam sem tudtam, hogy érezhetek valaki iránt ennyire erős vágyat. - Én nem kattogok sokat ezen. - emeltem újra magasba a kezünket.- Sokkal inkább te cselekedtél meggondolatlanul és hagytad, hogy a perverz fantáziád befolyásolja a tetteidet. - mondtam neki picit feszülten, mert lehet más körülmények között annyira nem zavart volna, ha hallgat az énjének eme oldalára, de most nagyon is zavart. Nem akartam, hogy bárki is meglásson. Abba meg már bele se mertem gondolni, hogy esetleg összefuthatunk olyannal akivel nem kellene.
Legszívesebben elhúztam volna a kezemet, de ez volt a legjobb mondja, hogy elrejtsük amennyire csak lehet a bilincset. Csendesen követtem, majd arra amit mondott kicsit meg is forgattam a szemeimet. Ezt még ő maga se gondolhatja komolyan. Szóval még magaddal se vagy őszinte. Egyre érdekesebb. - mondtam neki amolyan agyturkász stílusban, mert egyszerűen imádtam húzni őt, ahogyan ő is engem. Azt hiszem ez a dolog is kölcsönös volt, mint egy-két dolog. Nehogy bevalld, hogy eltévedtél, mert akkor oda lenne a férfi büszkeséged. - mondtam neki mosolyogva, majd habozás nélkül elindultam és az se érdekelt, hogy magammal kell rángatnom őt. Egyszerűen csak menni akartam, s a cél lebegett a szemem előtt, hogy végre meleg helyen lehetünk. Határozott léptekkel szeltem az utcákat, míg végül megérkeztük végre a kívánt célra. Lassan benyitottam, majd besétáltam az ajtón. Pár pillanattal később már arra eszméltem, hogy L a zakóját hámozza le róla. -Nem tudod jobban leszedni. Rémlik, egy bilincs van a kezemen. - mondtam neki szúrósan, majd elindultam a pult felé, amikor megláttam, hogy mit akar vele csinálni.- Meg akarod fojtani azt a szerencsétlen állatot? - kérdeztem tőle csodálkozva, majd elvettem a tündéri apró kutyust a kezéből, majd oda dőltem a recepcióhoz.- Szeretnénk két szobát, de olyat ahova a kutyát is be lehet vinni. S ne is próbálkozzon azzal, hogy olyan szoba nincs, mert nincs kirakva, hogy kutyát behozni tilos. - mondtam az egészet egy szuszra, majd mosolyogva néztem a nő döbbent arcát, aki végre kapcsolt és elkezdett egy szobát kiadni nekünk.- Látod megy ez a te bűvös képességeid nélkül is. - mondtam L-nek mosolyogva, majd egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre megkapjuk a szoba kulcsát, majd hirtelen megszólalt a recepciós. - Csak egy szabad szobánk van...
(Mystic Falls utcái) Tudtam és számítottam is rá hogy még tenni fog valamit és hogy nem hagyhatja ezt a helyzetet annyiban.. meg sem lepett, hagytam hogy az arcomhoz nyúljon és végig simítsa rajta a kezét.. közben végig őt figyeltem, és önelégülten mosolyogtam. Nem is zavart most a közelsége, legalábbis.. kívülről nagyon is ezt mutattam. Amint el akarta húzni tőlem a kezét, én meg ragadtam azt. - A türelmemről vagyok híres.. - Néztem még mindig őt, majd amint ezt közöltem vele elengedtem a kezét. Ilyen téren ha kell , akkor tudok várni.. tisztelem az olyan lányokat akik nem adják könnyen magukat, persze ha komolyan gondolom velük a dolgot.. ami persze nagyon is ritka jelenség volt. Általában mindig csak ilyen rövidebb kalandjaim voltak, de.. nem is hiányzott komolyabb kapcsolat. De Kendra..valamit beindított bennem, amit már sok idő után senki.. Amennyire Kendrát izgatta ez a bilincs, rólam annyira pergett le a dolog.. egyáltalán nem tudott zavarni hogy rajtunk van, illetve hogy össze vagyunk kötve ami látszott is rajtam.. - Túl sokat kattogsz rajta..Észre sem fogják venni. - Mondtam neki teljesen magabiztosan.. megfogtam a kezét amelyiken a bilincs volt, így valószínűleg annyira már nem lehettünk vele feltűnőek. Egyrészben megértettem őt, és tudtam hogy nem ez miatt aggódik annyira, hogy mások vajon mit fognak gondolni rólunk ez miatt..de ezen ráérünk kattogni majd akkor, ha már ott tartunk..úgyis mindent megoldunk. Bár én azt sem bántam volna hogy ha a nap további részében össze leszek vele kötve. - Nem becsülöm..csak az igazat mondtam.. - Na igen, mint máskor most se nagyon akartam igazat adni neki, pedig tudtam magamról hogy nem éppen én vagyok a normálisság megtestesítője, de akkor is.. Láttam rajta hogy a kis szólásom annyira nem tetszett neki, és úgysem fogja hagyni hogy igazam legyen. Egyszerűen képtelen voltam beismerni, hogy nagyon is eltévedtünk és próbáltam azt tettetni hogy meg sem hallottam amit mond.. - Csak vicc volt, a segítséged nélkül is oda találtam volna.. - Zavartan mosolyogtam, ha rajtam múlik ez az egész és nem szólóm el magamat valószínűleg egy jó darabig még kint fagyoskodhatunk a hidegben. Valószínűleg a nézése alapján úgyis átlátott rajtam, hogy ezzel most nem mondtam igazat.. Mielőtt elindultunk volna felkaptam a kutyust magamhoz, azzal a céllal hogy picit melegedjek.. Ha már elhoztuk, akkor legyen valami haszna is. Kendra pedig közben elindult, így húzott maga után ami miatt majdnem sikerült előre esnem a kutyával.. szép lett volna. De tudtam korigálni a helyzeten és hamar utol is értem. Sietve, de beértünk a hotelbe.. Jó érzés volt végre meleg helyen lenni. Kendráról lehalásztam a zakómat és betekertem a kutyát vele, hogy ne vegyék észre.. elég puccos hely volt, gondolom kutyát ide sem lehet hozni..de én már azért is becsempészem. A kutya nem könnyítette meg a dolgomat ugyanis elkezdett mocorogni és nyüszögni.. próbáltam valahogy lenyugtatni, de ez nem ment..még jobban elkezdett sírni amit valószínűleg úgy is meghallottak.. Sose értettem a kutyákhoz..ami azt hiszem meg is látszott azon, amit műveltem vele.
-Pont, ahogy mondod! Egyébként nagyon jó vagyok a kínos mosolygásban! Néha bevetem, amikor nem tudom eldönteni, hogy mit is kéne mondanom. Nem vagyok a legjobb kommunikáció terén, ezért előre is elnézést kérek, ha az este folyamán néma vigyorra adnám a fejem! – Előre elnézést kértem, hisz jól tudtam magamról, hogy nagyon is hajlamos vagyok az ilyen idegesítő utakon járni. Még mindig jobbnak találtam ezt, mint hogy megbántsak valakit a szavaimmal, vagy olyanba üssem az orrom, amibe nem kéne. Van elég problémám így is, semmiképp nem fogok mások életében könyékig vájkálni. -Kedvem az lenne elmenni, de a külsőm az épp olyan, mintha megrágott volna egy kutya. Szóval akarok is, meg nem is. Te döntesz, de nekem megfelel a rendelt kaja is. Bármi, ami ehető! – Megpróbáltam a tudtára adni, hogy milyen szinten vagyok döntésképtelen a témával kapcsolatban. Tudtam, hogy ezzel csak áthárítom rá a dolgot, de nem igazán volt bűntudatom miatta. Végül is nem egy csapat eszkimó életéről kell dönteni. A tükörképemtől annyira megijedtem, hogy rögtön megkértem Brynnt, nehogy puccos helyet válasszon. -Hála az égnek! Nem szeretném, ha rögtön az első napon elkönyvelnének egy szakadt, lepukkant utazónak, vagy ilyesmi! – Mosolyogva nyugtáztam, hogy ő sem kívánkozott ma egyetlen előkelőnek számító étteremben sem megjelenni. Nem mintha annyira adtam volna mások véleményére, de semmiképpen sem akartam kitűnni a tömegből. Jobb beolvadni. Biztonságosabb! -Akkor, legyen a szoba! Tökéletes választás! – Mosolyom még mindig az arcomon foglalta a helyet, egészen addig, amíg kicsit közelebb nem hajoltam újdonsült ismerősömhöz. -Siessünk, mielőtt még a portás lyukat éget a tekintetével a ruhádra. Vagy rád veti magát! Ki tudja, nagyon sunyi szemei vannak! – Suttogtam a fülébe, majd kuncogva elindultam a szobám felé. -Mennyünk hozzám, legalább egy kicsit rendbe tudom szedni magam! – Ajánlottam fel út közben, de nem gondoltam semmi nagy dologra. Csak egy kis arcmosás, esetleg ruha váltás szerepelt a jelenlegi listámon. -Milyen pizzát szeretnél? Vagy mást rendelnél? – Érdeklődtem, miközben már azon járt az eszem, hogy én mit fogok fogyasztani.
Furcsa volt hirtelen, hogy szavak helyett egyszerű mosolygásra és bólogatásra váltott. Mintha megnémult volna. Bár erre egyáltalán nem számítottam az elkövetkezendő percekben. Hiszen annyira mondta és mondta, hogy most kicsit ijesztő volt a némasága. Talán valami rosszat mondtam volna vagy esetleg rosszul reagáltam volna valamire? Ne mindegy.. Ezt sem most fogom kideríteni. Bár lehet, hogy nem akar belefolyni ebbe a témába jobban. Hát én sem akarok többet beszélni róla az biztos. – A kínos csend mellé következik a kínos mosolygás, mert már igazából nem tudsz hozzászólni a másikhoz, de azért valamit csinálnod kell, hogy egy picit old a feszültséget, de valahogy mindig az lesz, hogy csak növeled ezzel. – Legalábbis ez szokott lenni. Elkezdünk mosolyogni, hogy úristen most akkor hogyan tovább mi lesz a következő lépés vagy esetleg téma, amit feldobhatunk. Aztán talán percek vagy órák telnek el így míg az egyik fél fel tud hozni valami értelmes dolgot, amiről beszélgetni lehet. – Hát, ha neked nincs kedved most elmenni egy étterembe akkor felőlem fenn is ehetünk. Rendelünk egy pizzát vagy valami. – Azt hiszem a számára pont elég kimerítő volt az út szóval ezt a döntés igazából neki kell meghozni. Nekem mindenhol kényelmes. Bár a puccos éttermek soha nem voltak ínyemre. Ott még azt is meg kell válogatni, hogy ezüst vagy arany ékszert veszel fel a ruhádhoz, mert ha valami nem stimmel akkor már rögtön kinéznek a tömegből. – Az olyasmi még csak véletlenül sem fordult meg a fejemben. - Mondtam halkan kuncogva, miközben még mindig éreztem magamon a portás fiú tekintetét. Ennyire azért nem kellene bámulni, mert azért egy idő után ez már zavaró. – Én inkább a szobára voksolnék. – Sétáltam már eleget és a szél is kezd feltámadni, szóval ez egy jel arra, hogy maradjunk otthon, ha éppenséggel nem akarunk útközben jól lakni a hajunkkal és mindenféle bogárral, amit a képünkbe fúj a szél.
A sok fecsegésem után már inkább csak egy mosollyal, vagy bólintással reagáltam a szavaira. Hazudtak a szülei és kész. Erre mit mondhattam volna? Bólintottam, miközben együtt érző vonásokat varázsoltam az arcomra. „Semmi gond”, erre viszont egy gyenge mosollyal reagáltam. Nem némultam meg, vagy hasonló, csak nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Mit kéne mondanom, hogy ne tűnjek se túl tolakodónak, se túl hűvösnek? Akár mennyire igyekeztem, erre nem találtam meg a jó választ. -Igazad van. Nincs is rosszabb a kínosan csendes perceknél, ha társaságban van az ember lánya. - Reagáltam egyetértően. Teljes mértékben igazat adtam a lánynak. Inkább fecsegjünk minden féle unalmas dologról órákig, mint hogy síri csendben vonuljunk egymás mellett, mint két pökhendi páva. Idő közben sikerült szobákat szereznünk, így pár percre faképnél hagytam Brynnt. Nem kellett sok ideig várakoznia, hisz hamarosan már újra előtte álltam. Feltűnt, hogy idő közben sikeresen elcsavarta a portás fiú fejét, de nem említettem meg a dolgot. Inkább csak mosolyogva figyeltem, hogy őt is mennyire felvillanyozta az általam hozott papír fecni. -Ha van kedved hozzá, akkor válassz egy éttermet a listáról. De, ha túl fáradtnak érzed magad, ehetünk a szobámban is. – Magyaráztam kedvesen, megadva neki a döntés lehetőségét. Más esetben nem ajánlottam volna fel, hogy egy idegennel összezárva egy kis szobában töltsem az estét, de most valamiért nem éreztem helytelennek a dolgot. Ettől a lánytól egy cseppet sem tartottam, nem úgy, mint a többi idegentől. Egy étterem teli van ismeretlen személyekkel és ki tudja, hogy közülük ki ember és ki nem? -Csak nehogy valami puccos helyet válasz kérlek! Most nem vagyok úgy öltözve! – Nyögtem ki egy grimasz kíséretében, mikor véletlenül egy tükörre esett a pillantásom. Miért kell tükröt rakni a portához? Kiábrándító, hogy pont egy hosszú út után kell látnom magam. A hajam pedig, arra szavakat sem találtam. Jól elbánt velem a szél. -Hogy döntöttél? –Puhatolóztam, hátha már sikerült kitalálnia, hogy merre is induljunk, vagy épp, ne induljunk. Én speciel a szobát választottam volna, vagy nem is, inkább az éttermet. Vagy mégis a szobát? Gondolatban már össze is vesztem magammal. Ez aztán a döntésképtelenség a köbön. Csak remélni mertem, hogy Brynn legalább képes lesz valamerre elbillenteni a mérleg nyelvét.
Kezdtem belelendülni ebbe az egész ismerkedős dologba. Máskor már akkor leordítottam volna a fejét, amikor majdnem elütött. De most valahogy nem volt ehhez hangulatom. Úgymond megtörtek a szárnyaim és egyszerűen jobbnak érzem, ha most egy darabig hanyagolom a „repülést” és visszatérek a régi önmagamhoz. Kívülről természetesen ebből semmi nem fog látszódni. Soha nem akarnék újra visszatérni ahhoz a tépett külsejű lányhoz, aki egykor voltam. Egyszerűen visszataszító voltam.. Nem csodálom, hogy az emberek nem mertek a közelembe jönni, de a sok betegség kihatással volt mindenre. A külsőmre leginkább.. Soha egy srác sem nézett rám. Persze, miután kiváltottam az átkomat rögtön fordítottak egy kis figyelmet rám is. – Nem igazán érdekel már. Hazudtak és kész. – Mondtam miközben rántottam egyet a vállamon. Egyszerűen nem voltam hajlandó tovább foglalkozni a témával. Egy kicsit kiakadtam miatta.. Sőt talán egy kicsit nagyon, de egyszerűen, ha a szüleimről kell beszélnem vagyis a nevelő szüleimről akkor elkezd fortyogni bennem a düh. Legszívesebben megöltem volna őket. – Jaj, semmi gond.. Egyáltalán nem voltál az.. – Legyintettem. Igazából talán igaza van. Talán nem. Az én nézőpontom is más, meg a nevelő szüleimmé is. Lehet, hogy ők csak egy lázadó hülye libát láttak bennem. Aki pontosabban egyfolytában betegeskedett amivel az egész család agyára ment. Mindig orvosról orvosra kellett cipelni és megtették.. Legalább ezért hálás lehetnék, de valahogy a düh akkora bennem, hogy képtelen vagyok bármiért is hálát mutatni feléjük. Nem volt olyan dokim, mint itt.. Szóval akkora dicséretet nem érdemelnek. Meg már amúgy sem a dokim.. Sajnos. – Maradjunk annyiban, hogy érdekes emberek mindenhol vannak és egyáltalán nem fecsegsz olyan sokat. Sőt.. Ez ezerszer jobb, mintha síri csendben vonulnák egymás mellett. – Válaszoltam mosolyogva. Az eléggé kínos lenne, ha egymás mellett sétálnánk és egyikünk sem merne megszólalni. A néma csendet vagyis legalábbis, amikor nem pazaroljuk az időt hülye szavakra azt csak egy férfival tudom elképzelni.. Bár manapság már azon sem lepődök meg, ha valaki azt mondja, hogy Ő egy nő felé vonzódik. A férfi pedig szintén egy férfihoz. Nekem aztán teljesen mindegy, csak eléggé meglepő tud lenni, amikor ilyen párossal találkozik valaki az utcán. – Rendben van. – Bólintottam, majd én miután zsebre vágtam a kulcsaimat tovább beszélgettem a portás fiúval. Habár semmi komoly téma nem volt legalább addig elidőztem, míg Kim visszatért. Igazából az én cuccaim valahol még mindig a kocsim mélyén vannak, amiért elég valószínű, hogy lassan el kell menjek és akkor már lesz egy srác, aki helyettem cipekedni fog az ajtóig. Mert biztos vagyok abban, hogy most sikerült az ujjaim köré csavarnom ezt a srácot. – Tökéletes. – Örvendeztem a darabka kis papírnak. Most legalább nem kell azon gondolkoznunk, hogy kitől kérjünk vagyis inkább kérjen útbaigazítást. – Akkor megkeressünk magunknak azt az éttermet, mielőtt mind a ketten éhen halunk? – Kérdeztem nevetve, hiszen már elég közel álltam ahhoz, hogy hasam korgása egy földrengést idézzen elő.
Kezdőlap
