Hát, ez egészen gyorsan ment. Már tekintve, hogy más nem igazán keresne engem Bonnie-n kívül, éppen most.
Odaléptem az ajtóhoz, hogy kinyissam, immáron indulásra készen, és halványan Bonnie-re mosolyogtam. - Indulhatunk - bólogattam szaporán, és megfogtam a táskámat.

(Temető)

(Bennett-ház)

Gyorsan vezettem egészen idáig és szinte felviharzottam a lépcsőkön egészen Vicki lakásáig.
Nem láttam túl nagy szükségét annak, hogy kopogjak mivel már úgyis várt rám. Ezért csak benyitottam. -Mehetünk is!-vetettem egy mosolyt felé és láttam, hogy már ő is készen volt.
Már csak arra vártam, hogy megadja a végszót.

Bonnie távozott, én pedig kissé sóhajtottam egyet. Nagyon de nagyon... féltem. Féltem, hogy baja esik. Életemben először igazán féltettem valakit, mert miattam baja lehet. Miket is beszélek... Nevilt és Gabe-et is féltettem, méghozzá piszkosul. De ők... tudnak vigyázni magukra. Bonnie talán nem. Vagy ő is? Nem tudom...
Összekészítettem midnent, és vártam, hogy befusson.

-Akkor én megyek is. -mosolyogtam-Sietek vissza..-sétáltam a kijárati ajtó felé és sietősen indultam meg hazafelé. Nem tudtam mi lesz ebből, de nem is érdekelt nagyon. Túlzottan is kíváncsi voltam, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége.

[Bennett-ház]

- Értem... - bólintottam, és nem tudtam titkolni az elégedettségemet. - Ha gondolod... menj csak el magadhoz, készíts össze néhány holmit, ami kell és itt megvárlak... - ültem vissza. Nem hiszem, hogy az én cuccaim neki valóak. Vagyis... nem olyan minőségűek, mint az övé.

-Nem..-ráztam meg a fejemet és egy apróbb mosolyt erőltettem az arcomra. Oké azért bennem is ott volt az aggodalom, hogy mi lesz ebből, de egyszer mindent ki kell próbálni..Végül is a hibáiból tanul az ember.
-Én akár most is ráérek. Úgysincs túl sok dolgom mostanában. -vontam egyet a vállamon.
Hát igen mostanában elég sablonos volt körülöttem minden és így nem is tudtam nagyon mit csinálni. Legalább most történik is valami.

- Remélem, nemcsak azért mondod, hogy megnyugtass - sóhajtottam, bár nem is tudom... jó emberismerő voltam, de ő... ugyanúgy ember, mint kb én. Természetfelettiek vagyunk.
- Amint lehet. De ha neked dolgod van, méghozzá sürgős, akkor... ha gondolod, halaszhatjuk későbbre is - nyeltem egy aprót.

Reméltem, hogy tudja hol van eltemetve mert ha mégsem akkor halott ügy az egész. De végül megkaptam a választ miszerint az itteni temetőben van eltemetve.
-Remek.-mosolyodtam el.
-Nem, nem veszélyes..-nyugtattam meg, bár nem tudom, hogy tényleg veszélytelen-e ez az egész, mivel még nem nagyon folyamodtam fekete mágiához, de majd úgyis kiderül.
-És mikor szeretnéd, hogy megcsináljuk?-kérdeztem egy halványabb mosolyféleséggel az arcomon.

- Öhm... - gondolkodtam el, és erősen reménykedtem, hogy nem csal az emlékezetem. -Nos, egy Charlottesville nevű városban élt... de ebben a városban lett eltemetve. Valahol, a temetőben megvan a sírja is - adtam végül választ.
- És ez... neked nem veszélyes? Mert ha ezzel veszélyeztetem az életedet, hát már most lemondok az egészről - kezdtem el visszakozni.

-Tényleg..-bólintottam és egy apró mosoly jelent meg az ajkaimon. Látszott rajta az izgatottság és az, hogy örül neki, hogy segítek. -Szívesen segítek. -álltam fel én is a kanapéról és egy percre én is elgondolkodtam mi kell hozzá, majd villámcsapásszerűen ugrott be. -Tudod hol van eltemetve, vagy van tőle valamilyen személyes holmid? -tettem fel a legfontosabb kérdést, mivel ha ezek nincsenek meg akkor halott ügy az egész.
-Bár azt hiszem ha közvetlenül a teste lenne az ahonnan átáramoltathatnám beléd az erőt akkor azzal nagyobb sikert érnénk el. -fontam össze a karjaimat.

- Tényleg? - csillogott fel a szemem, mint talán még soha, és megfogtam a kezét, teljesen váratlanul. - Én... ezt nagyon megköszönném... - nyeltem nagyot. - Mi kell hozzá? - álltam fel rögtön, teljesn izgatottan.

Amikor kijelentette, hogy most valami teljesen másra lenne szüksége egy pillanatra meglepődtem. Azt hittem, hogyha már ellopta a könyvem a kötelék megtörése miatt akkor annál fontosabb dolog nincs számára.
Amikor a lényegre tért egy nagyot sóhajtottam...Fekete mágia... A nagyi mindig is azt bizonygatta, hogy soha ne folyamodjak hozzá, de valamiért mégis úgy éreztem, hogy segítenem kell neki. -Igen..Nem éppen a legegyszerűbb dolog, de megpróbálhatom..-mosolyodtam el halványan. Végül is egyszer abból nem lehet akkora nagy probléma ha ehhez folyamodok...

Halványan elmosolyodtam az ajánlatára. - Tudod... most éppen valami teljesen másra lenne szükségem - sóhajtottam. - Az, amit terveztem, nem menne. Túl erős boszorkány hozta létre a varázslatot, az én erőm kevés hozzá. - Mondd... te értesz ahhoz, hogy megkapjam a már halott nővérem erejét? Meg tudnád... csinálni? - néztem rá reménykedve.

Felém tolt egy bögre kávét amire most pont szükségem volt mivel egész este lekötött a könyv megtalálása.
Amikor belekezdett csak bólintottam, mivel még emlékszem amikor erről a kötelék dologról beszélt nekem. A hangjában lévő csalódottságból ítélve ez nem sikerült neki.
Sóhajtottam egyet majd elmosolyodtam. -Hát..ha még szeretnéd akkor nagyon szívesen segítenék neked. -ajánlottam fel, majd a kezembe vettem a kávésbögrét és kortyolgatni kezdtem a forró kávét.

Leült, és elé toltam egy pohár bögrét, tele kávéval. Na jó, nyilván nyugtatóbb lett volna, ha teát adok neki, de mit változtat az a szituáción?
- Öhm... tudod... volt valami. Egy kötelék, amit pillanatnyi elmezavaromban meg akartam törni - motyogtam kissé csalódottan, ezzel jelezvén, hogy nem sikerült. - És ehhez kellett a könyved. De egyszerűen nem volt időm arra, hogy... hogy elnyerjem a bizalmadat. Ki tudja, mennyi időbe került volna...

-Muszáj volt??-kérdeztem felvont szemöldökkel. Nem tudtam elképzelni, hogy miért muszáj bárkit is meglopni.
-Hát jó. Beszéljük meg. -vontam egyet a vállamon és besétáltam a lakásba, majd a kanapéra ültem várva, hogy csatlakozzon.
Láttam rajta, hogy bánja a dolgokat és ez nagyon is számított. Bár haragudtam rá, de nem vagyok egy haragtartó típus.

- Tudom, és nagyon is sajnálom, de... de muszáj volt - próbáltam akadozva kimenteni magamat valahogyan a rám rótt felelősség alól, amit valljuk be, tudom, hogy fel kell vállalnom... de nem így akarok meghalni, hogy kitépi az összes hajszálamat azért, mert mérges.
- Gyere be, kérlek! És... leülünk, hogy megbeszéljük. De tudnod kell, hogy én nagyon sajnálom ezt az egészet.

Erre a reakcióra nem számítottam. Jobban mondva fel voltam készülve a legrosszabbra is, de arra nem gondoltam, hogy szépen akarja megbeszélni a dolgokat.
-Megbíztam benned és segíteni akartam, de te visszaéltél ezzel. -néztem rá komolyan. Most mégis mit kéne tennem?-tettem fel a kérdést magamban. Látszott rajta valamennyire, hogy megbánta a dolgot és sosem voltam az a típus aki nem bocsájt meg másoknak.
Bár rettentően dühös voltam a könyv miatt, hisz az az egyetlen dolog ami fennmaradt a nagyitól, na meg egy nagyon sokatmondó könyv volt, olyan varázslatokkal és egyebekkel amik nem kerülhetnek mások kezébe.

- Öhm... - kezdtem bele ismét úgy, mint egy idióta, eléggé bénán meredve rá. Jaj, de nem számítottam erre ma...! Kellett is nekem beleszólni a természet rendjébe... vagyis megpróbálni befolyásolni. Nem volt jó húzás. De még mennyire, hogy nem...
- Nézd Bonnie... nem tudnánk ezt megbeszélni? - néztem rá nagyon szépen.

Gyorsan ajtót nyitott nekem. Egyből észrevettem rajta az aggodalmat ez most valahogy elsőre szembetűnt.
-Csak ennyi? Többre nem futja? -kérdeztem összefont karokkal és közömbös arckifejezéssel.
-Sejtheted miért jöttem. Tudod nem szeretem ha valaki hülyének néz, azt meg főleg nem ha kihasználják a jóindulatomat. -néztem szemeibe még mindig ugyanazzal az arckifejezéssel. -Kérem a könyvem! Most!-kértem határozottan, de most még normális hangnemben.

Peyton alig ment el, újabb kopogást hallottam, és erre összerezzentem. Nyilván be vagyok sokkolódva... vagy inkább le? Na, mindegy... hagyjuk.
Megindultam arra, megfogtam a kilincset, és óriásit kellett nyelnem, mikor megpillantottam Bonnie Bennett-et. - Óh.. - Csak ennyi bukott ki belőlem.

(Hotel)

Violet-nek el kellett mennie, ezért mint mindig megint cserbenhagytak... Felviharzottam a lépcsőn egyenesen Vicki lakásáig. Mikor az ajtó elé értem az elején kicsit hezitáltam, de aztán erőt vettem magamon és határozottan bekopogtam. Nem hátrálhatok meg, a könyv az enyém és ha önszántából nem adja vissza, majd erőszakkal visszaszerzem.

- Én is. - mosolyogtam rá - Úgy lesz. - gondoltam gyorsan a már haza váró csöppségemre. De hiányzik már...! - vettem célba az ajtót. - Te pedig magadra vagyázz, és amint tudok, jövök és elintézzük ezt az összeköttetést! - bizonygattam - Szia! - integettem neki az ajtón kilépve, és máris hazafelé gyorsítottam lépteimet.

(Miller lakás)

- Lehet, hogy hamarosan eljön az a pillanat. - mosolyogtam rá kedvességgel a tekintetemben. Igen, engem ismerve... holnap már megint bajban leszek. De akkor már félek, hogy... Gabe és Nevil tudni fogják. És attól... sikítani fogok, hogy megint valami fontosat hagyhattak félbe miattam. Tehát nem verethetem szét magamat senkivel sem.
- Örülök, hogy megismertelek, Peyton. Vigyázz a családodra. - mosolyogtam továbbra is. Biztosan jó lehet édesanyának lenni.

Eldaráltam neki a számomat, minden esetre, ismétlésekkel. Így a biztos, ha bármi van, van kéznél számára egy boszorkány, vagy esetleg egy barát. No meg, számomra is.
Én is felírtam az Ő számát.
- Remek. - mosolyogtam - Amikor csak kellek, bámikor hívhatsz!