Elijah Még meglepődni sem volt időm, és a fogai máris az én húsomban voltak. Soha nem volt még dolgom vámpírokkal, de hirtelen megértettem, miért utálják őket annyira, és éktelen harag gerjedt bennem. Ez az átkozott vérszívó egy ostoba senki, aki az én véremet akarja elvenni. De abból ugyan nem kap! Nem... Vörös, vagyis inkább sárga köd ereszkedett a fejemre, a tudatomat teljesen kikapcsolva. Támadni akartam, szétszaggatni azt, aki az ösztönénemet veszélybe sodorta. Én vagyok itt a domináns... És egy pillanat alatt fordultam meg, éles fogaimat a húsába vájva. Szakítani... Szaggatni... Ölni. A vérszag csak tovább vadít, ahogy a húsát igyekszem csócsálni. Rohadt büdös akármi!
Klaus is my brother. I’m a little behind on the times, but I believe the term you’re searching for is OMG.I will give you my word. We will be your partners. We will end Marcel’s realm. But know this, if anything whatsoever happens to that girl or her unborn child. You needn’t fear Marcel nor Klaus or anyone… More than anyone you need to fear me.
Nagyon élveztem a vérét, amíg valami nagyon nagyon éles belém nem kapott. Felüvöltöttem a fájdalomtól. Rohadt ribanc ez egy vérfarkas! Hatalmas csapást mértem az arcára, amiért így belém mart az éles farkasfogaival. - Rohadj meg hülye kurva! - üvöltöttem feléje, miközben a kezemhez kaptam. Ez nem lehet! Nagyon fáj! Egy hatalmas sóhaj mellett eltűntem az éjszakában. Most mehetek farkasmérgezetten a buliba.
Választanom kellett, hogy megvárom míg elhagynak vagy pedig lelépek. Azt hiszem nem is kérdéses, hogy azt választottam, hogy lelépek. Azt hittem képes leszek ebből kinőni, de képtelen voltam. Bármekkora vonzalmat is éreztem Steven iránt.. Véget kellett vetni az egésznek. Jobb lesz nagy ívben elkerülni. Egyértelműen ez a legjobb megoldás. Nem szeretnék semmi komoly dolgot.. Vagyis nem akarom elfogadni, hogy komoly lehet, mert akkor fájhat. Nekem pedig nincs szükségem jelen pillanatban semmiféle fájdalomra. Tökéletesen boldogulok anélkül is. Amúgy is túlságosan is fiatal vagyok ahhoz, hogy lehorgonyozzak valaki mellett. Legalábbis én így gondolom. Aztán lehet, hogy másnak az én koromban teljesen más a felfogása. De nem vagyunk ugyanolyanok. Nem is akarok olyan lenni, mint más. Még csak távolról sem szeretnék hasonlítani egy másik emberre. Fel-alá sétálgattam az utcákon és magam sem tudom, hogy mit akarok itt. Egy részem remélte, hogy itt megtalálom őt és talán beszélgethetünk vagy valami. Mert azt nem várom el, hogy tárt karokkal fogadjon. Meg én sem ugranék a nyakába azok után, hogy elhagyott. De, ha ő nincs akkor én még mindig az a szerencsétlen lány lennék, akit mindenki kiröhög. A szél bele-bele kapott a hajamba, miközben az utcán sétálgattam.. Hogy hová tartok? Fogalmam sincs. Jelen pillanatban csak előre.. Valahol csak kilyukadok..
Rozoga járgányommal nyikorogva gördültem át a város határán. Perceken belül elém tárult Mystic Falls életteli világa. Egy újabb hely, ahol minden épület, fa, bokor és még az emberek is teljesen ismeretlenek. Magamban hálaimát rebegtem azért, mert nyugdíjasnak látszó kocsim, hűségesen szolgált és kibírta ezt az utat is. Tudtam, hogy már jó ideje le kellett volna cserélnem, mi több, még pénzem is bőven lett volna egy új négykerekűre, de nem akartam használni a bankkártyám. Féltem, hogy az alapján könnyebben rám talál Adam és éppen ezért, a készpénzt sem szórtam ki az ablakon. Még így sem, hogy igazán szükségessé vált a költekezés. Legalább ezerszer átgondoltam a dolgot. Viselkedésem igen közel állt a paranoiához. Már hónapok óta nem éltem igazán és épp ezen szerettem volna változtatni, mikor eldöntöttem, hogy felkeresem ezt a helyet. De képtelen voltam egy csapásra megváltozni és magam mögött hagyni a félelmeimet. Talán sohasem sikerül majd, de azért nem ártana próbálkoznom. Megfogadtam magamnak, hogy itt minden képpen megpróbálok nyitottabb lenni, történjék bármi. Immár a város utcáin hajtottam át, valamiféle szállás után kutatva. Eszembe sem volt a kocsiban tölteni az éjszakát, ezért is akartam még naplemente előtt lefoglalni egy szobát. Egy idő után már táncra perdültek az idegeim, mikor a sokadik sarkon kanyarodtam be, de még nyomát sem láttam egy motelnek sem. Egyszer csak szürke, gomolygó füst jelent meg a szemeim előtt, majd egy pillanattal később, majdnem a járdára hajtottam. Teljes testsúlyomat bevetve, ami nem éppen sok vaságy nélkül, tapostam a fékre. Egy szőke lány előtt épp csak pár centivel sikerült megállnom. Ijedten ugrottam ki a még mindig sötét „felhőket” eregető vasjószágból. -Atya ég! Jól vagy? Ugye nem sérültél meg? – Riadtan támadtam le szavaimmal az ismeretlen lányt, arcomon akaratlanul is megjelenő rémült vonásokkal. -Én… én, szóval annyira sajnálom! Már épp azt hittem, hogy kitart ez az öreg tragacs még egy ideig, erre tessék! – Amolyan büntetés gyanánt az említett dolog kerekébe rúgtam, amitől még a lábam is megfájdult. Remek! Futott át egy grimasz az arcomon. Ilyen az én formám! -Tehetek érted valamit? Tényleg nagyon, nagyon, nagyon sajnálom! – Ártatlan szemekkel kértem ismét bocsánatot. Már csak az hiányzott volna, hogy rögtön az első itt töltött napomon ellenséget szerezzek magamnak, egy buta kis baleset miatt.
Tudom, hogy az egészségi állapotom sem éppen a legjobb erre Steven-nek sikerült rávilágítania. De eddig is túléltem és eddig is meg volt ez ugyanúgy. Nem most fogok belehalni ebbe az egészbe. Kezelés ide vagy oda jól leszek. Tudom, mert mindig elmúlott.. Miért lenne ez az alkalom pont most kivétel? Nem akarom felkeresni Steven-t. Azután, hogy faképnél hagytam igazából semmi kedvem kölyök kutya szemekkel bocsánatot kérni tőle vagy bármi hasonló. Hiszen megérdemelné.. Már, ha elé állnék az lenne a legkevesebb, hogy bocsánatot kérnék azért, amiért leléptem. Nem is értem.. Miért lennék én jobb, mint Patrick. Ő is elhagyott mindenféle figyelmeztetés nélkül. Talán megriadt volna attól, hogy mi lehet köztünk? Vagy éppenséggel mi alakulhat ki köztünk? Nem értem.. Minden annyira zavarossá vált.. Mikor Steven-nel voltam annyira egyszerűnek tűnt minden. De ehhez az is hozzátartozott, hogy a múltamat el kellett felejtenem, szinte ki kellett tépnem magamból. Mintha soha meg nem történt volna. De Ő mindig velem lesz. Hiszen Ő miatta lettem az, aki. Ha ő nem világosít fel arról, hogy mi lehetek és hogyan szabadulhatok meg a betegségeim nagy részétől.. Még mindig egy senki lennék.. Senki nem vett volna észre.. Azt sem értem, hogy ő miért figyelt fel rám. Nem éppen voltam az a típus, akin megakad az ember szeme. Most már talán.. De az „átkom” kiváltása előtt egy megtépdelt, elhanyagolt kóbor kutya is szebb volt nálam. Nem hiába akartam ezen az egészen változtatni. Nem figyeltem oda merre megyek vagy merre nem egyszerűen csak azt vettem észre, hogy szinte centikkel arrébb áll meg egy autó mellettem. Oké, ez most valami jel akar lenni, miszerint nem szabad gondolkodnom ezen vagy éppenséggel azt akarja sugallni ez az egész, hogy meg kellene halnom? Ha tényleg valamilyen jel akar lenni idővel úgy is fény derül rá. – Nem nincs semmi bajom. – Mondtam miközben megráztam a fejemet. Ha lenne sem lehetne túl komoly.. Meg amúgy is egy jó darabig el akarom kerülni a kórházat. Eszem ágában nincs a közel jövőben még egyszer odatévedni. – Hát, ha nem is értem.. Magadért. Cseréld le az autód, mert ez nem csak másokra, de már rád is veszélyes. – Semmi rossz szándék nem volt ebben a mondatban. Bár lehet, hogy neki sokat jelent ez a tragacs.. Akkor tartsa meg, de ne vezesse. Ez életveszélyes..
A ketyegőm is kihagyott egy pillanatra, hisz azt hittem, hogy nem sikerül majd időben megállítanom a tragacsot. De a szerencse mellém szegődött és másodpercekkel egy lehetséges tragédia előtt a segítségemre sietett. Ilyen sem fordult elő velem mostanság, ezért talán duplán örültem a jó végkifejletnek. Ettől függetlenül azért egy kis düh is munkálkodott bennem. Ennek a vastákolmánynak ennyit ért a dicséret! Hűség nulla! Miután a „tettest” dorgáltam karcsú lábammal, az ismeretlen lány megnyugtatott. Nem esett baja. Halk, megkönnyebbülést jelző sóhaj szakadt ki belőlem, már csak azért is, mert a szőkeség nem tűnt idegesnek. Még csak baleseti perrel sem fenyegetőzött, csupán egy kéretlen jó tanáccsal látott el. Ettől valahogy szimpatikusnak találtam. -Lecserélem! De, van ebben a városban autókereskedés? – Kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam neki a közösség számára talán megnyugtató szándékomat. Majd hirtelen gondolattól vezérelve tettem fel a kérdésem, hogy aztán az is eszembe jusson, mennyire neveletlenül viselkedtem. -Bocs! Kimberly vagyok, de inkább csak Kim! – Barátságos mosolyt lövelltem felé, miközben jó kislány módjára bemutatkoztam. Nem mintha úgy tűnt volna, hogy érdekli ki is akarta elgázolni, de azért mégis. Én így éreztem helyesnek, főleg azért, mert túlélte a találkozásunkat. Ha nem így történt volna, én sem pazaroltam volna az időt ilyen apróságokra. Már csak azért sem, mert egy hullával beszélgetni nem túl üdítő elfoglaltság. Bármilyen szörnyen is hangzik, valljuk be, hogy a halottak unalmasak! -Meg tudnád mondani, hogy merre találok egy hotelt? Bocs, tudom, hogy nem kéne a majdnem baleset után ilyesmikkel letámadnom téged, de épp most érkeztem a városba és ezzel a kocsival már esélyem sincs éjszakai szállás után néznem. Gyalog meg az ég tudja, hogy mikorra igazodnék ki itt. – Kérdésem egy jókora magyarázkodás követte, miközben végig ügyeltem arra, hogy egy kedves, ártatlan idegen látszatát keltsem. Ez nem is tért el annyira a valóságtól, bár magamat nehezen tudtam volna jó színben látni mostanság. A lányt olyan bizalomkeltőnek találtam, épp ezért kezdeményeztem a beszélgetést. Mást nem akaródzott leszólítanom, főleg mert már így is, akaratomon kívül kerültem ebbe a csevegős szituációba. A szőkeség legalább nem volt nagydarab és ijesztő, ráadásul még mindig úgy éreztem, hogy valamivel kárpótolnom kéne az okozott kellemetlenségért. -Az okozott kellemetlenségért és a segítségedért cserébe, meghívlak valamire! Mit szólsz hozzá? – Hátra túrva izgága, hullámos tincseimet vártam a lány válaszát. Ez igazán nem nagy dolog, mégis jobban éreztem volna magam, ha elfogadja a meghívásom. Úgy legalább biztos lehettem volna abban, hogy a városban még senki sem pikkel rám.
Végignéztem az autóján, ami már látszólag is egyenlő volt egy halálos ítélettel. Legalábbis a számomra. Füstölög, ami már régen rossz jel. Ha ebből nem is jönne rá az ember, hogy nem mai járgány még bőven maradnak jelek, amik erről árulkodnak. Például, hogy kis híján felnyársalt. Lehet, hogy a kocsiknak is van lelkük aztán így szűrik ki a felesleges embereket az életből. De ez egyáltalán nem egy olyan idióta film, amiben a kis kocsi mindent megtesz a tulajdonosáért és még el is intézi a rosszfiúkat. Filmnek elmegy.. Mert nem volt olyan rossz, de azért a valósághoz igazából úgy semmi köze nincs. Jó, mondjuk simán lehetne, hiszen vannak vérfarkasok, vámpírok meg minden egyéb. Szóval miért ne lehetne esetleg egy beszélő autó vagy csak szimplán miért ne lehetne lelkük, amik irányítják a cselekedeteiket? Oké.. Ez eléggé őrült gondolatok. Talán megőrültem volna attól, hogy majdnem elütöttek? Mi lett volna, ha ténylegesen elütnek? – Nem tudom.. Igazából magam is új vagyok még a városban.. Nem igazán volt időm felfedezni. – Ja, igen.. Valahogy fontosabbnak tartottam azt, hogy az orvosommal szórakozzak.. Ki kell vernem a fejemből, hiszen ez nem állapot.. Le kell zárnom, hiszen azért hagytam őt ott.. Nekem nem megy ez az egész komoly kapcsolat bármennyire is határozom el magam.. Semmiféle elhatározás nem megy nekem.. Valahogy mindig elbukok.. Ami egyszerűen szégyen. – Brynn. – Mutatkoztam be halvány mosollyal az arcomon. Most valahogy még kedvem sem volt, hogy hozzam a ribancos énemet. Újra a régi voltam.. A régi Brynn, aki még az átok kiváltása előtt voltam.. Az átok, ami számomra inkább áldás, de ezt felesleges kiemelnem, hiszen egyértelmű. A külsőm egyértelműen pozitív irányba változott. Viszont eközben elveszítettem önmagam.. Bár nem is csodálom.. Azzal, hogy megöltem valakit.. Önmagamban is megöltem egy kisebb darabot. – Igazából én is a hotelt keresem nem igazán volt még időm egy olyan helyet keresnem, ahol meghúzhatom magam. Szóval ha gondolod együtt megkereshetjük. - Magyaráztam egyszerűen. Nem fogom elmondani neki, hogy egészen idáig az orvosomnál voltam, hiszen azzal elásnám magam.. Kikezdtem az orvosommal.. De ki ne kezdett volna ki vele? Amikor végre nem egy öreg valaki volt, hanem egy igazán szívdöglesztő srác, aki már természetesen a múlt. De azért nem fogom megváltoztatni a véleményemet a külsejéről.. Nem fogok hazudni magamnak csak azért, hogy végre lezárhassam az egészet. – Igazán nem szükséges. – Ráztam meg a fejemet.. Nem történt semmi, amiért kárpótolnia kellene és igazából még olyan információt se nagyon adtam, amiért hálálkodnia kellene.. Egyszerűen nem érzem szükségesnek a dolgot.
Meglepődve hallgattam a szavait, mik szerint ő is új még a városban. Létezik, hogy én több ezer ember közül pont kiszúrtam az egyetlen újoncot? Vagy ez a város valami turista paradicsom? Nem tudtam megválaszolni a saját kérdéseimet, de most már nem is lett volna értelme. Így alakult és kész. Ha létezik sors, akkor biztosan annak a mocskos kis keze volt a dologban, csak, hogy mindkettőnkkel jól kiszúrjon. De ezt benézte! Eleget szívatott már engem az élet, egy ilyen apró baki, meg sem kottyan. -Akkor mondhatjuk, hogy egy csónakban evezünk! – Jegyeztem meg egy kedves mosollyal az arcomon, bár semmi szükség nem volt rá, hisz ez a tény elég nyilvánvaló volt. Azt hiszem, ezt hívják üres fecsegésnek, ami bár távol állt tőlem, mégis jól esett. Régen beszéltem bárkivel is ok nélkül, sőt, általában inkább teljesen egyedül voltam az utóbbi hónapokban. Ebbe előbb vagy utóbb, de belezavarodik az ember. Mivel nem vágytam a zárt osztályra, így most kiélveztem, hogy szabadon cseverészhetek. -Érdekes neved van, tetszik! – Udvariasan reagáltam le a bemutatkozását, épp úgy, ahogy a mostani Kimhez illett. Persze az igazi énem is ott bujkált a mozdulatlannak látszó felszín alatt, amiről csupán egy-egy apró tettem árulkodott. Szerencsére mindez nem hinném, hogy feltűnhetett egy ismeretlennek. Szinte észrevétlenül körbe pillantottam, de nem a járókelők lomha léptei vonzották a figyelmem. Ez amolyan rutinos cselekedetté vált nálam, hogy időnként a hátam mögé is benézek, nehogy kövessen valaki. A dühítően gyenge idegeim tehettek az egészről. -Miért is ne? Mi újoncok és persze nők, tartsunk össze! – Nem tartottam rossz ötletnek azt, hogy együtt keressük meg a város jól elbújt hotelét. A lány még most is bizalomkeltően átlagosnak tűnt számomra és úgy őszintén, már nagyon rám fért egy kis társaság. Arról halvány fogalmam sem volt, hogy merre vigyem tovább ennek a beszélgetésnek a fonalát. A múltjáról nem akartam kérdezni, hisz akkor talán ő is érdeklődött volna az enyémről. Persze még ott lapult a táskámban az a bizonyos hazugság opció is. Ennek ellenére a kárpótlást választottam új téma gyanánt. -Ugyan! – Intettem le a kedves, ám elutasító szavait, majd egy mosoly keretén belül pillantottam rá. -Eszünk valamit a hotelben, persze csak akkor, ha még ma megtaláljuk! – Magyaráztam tovább, immár az utcán kóborló arcokat kutatva. Tőlem nem messze egy igen jóképű férfi álldogált, de tekintetem azonnal tovább siklott. A túl szexis férfiak veszélyesek, akár csak Adam. Futott át a fejemen egy röpke gondolat. Végül megtaláltam a tökéletes alanyt. Egy magas, vékony, szemüveges úr képében, akire a sármos szó még nagy jóindulattal sem volt használható. Beletúrtam a hajamba és Brynnt magam mögött hagyva léptem az áldozatomhoz, hogy egy kacér pillantással megszerezzem tőle a számunkra most oly értékes információt. A hátam közepére sem kívántam az egészet, de most is sutba vágtam önnön akaratomat és a szerint cselekedtem, ami kedvezett a helyzetemnek. Nem sokkal később, már magam mögött is hagytam a piruló emberformát és könnyed léptekkel visszatértem a kocsimhoz. -Végig az utcán, aztán kétszer balra, majd az utca végén jobbra és már ott is leszünk a hotelnél. – Adtam tovább az imént megtudakolt útvonal képzeletbeli térképét a szőke lánynak, miközben már a kocsimban turkáltam. Csomagtartóból táska ki, pénztárca bele, és egy apró kis bravúrral még a pisztolyom is el kellett juttatnom a kesztyűtartóból a puttonyomba. Sikerült, ráadásul számomra úgy tűnt, hogy észrevétlenül. Nem igazán akartam magyarázkodni miatta. Még egyszer körbesiklott a tekintetem az ócska négykerekű belsején. Üres volt, ezért vállamon a táskával kaptam elő a kulcscsomómat, hogy leszedjek egyet a sok közül, amit természetellenes módon, a kocsimban kívántam hagyni, nyitott ajtók kíséretében. Ha ellopják, legalább nem lesz több gondom vele. -Mehetünk? – Léptem Brynn mellé, miután a kocsi elhagyó hadműveletet teljesítettem.
Fura, hogy eddig még csak eszembe sem jutott, hogy valami lakóhelyet keressek magamnak. Talán, mert még ezen kívül is bőven volt min gondolkodnom. Bár olyan dolgokon gondolkozom, amin már rég túl kellene rágnom magam.. De erre még időt sem adtam magamnak szóval nem akkora bal lépés, ha gondolkozom rajta.. Vagy igen? Mindegy ketten most már csak megtaláljuk azt a nyamvadt hotel. Nem mintha eddig annyira kerestem volna.. Csak mentem amerre a lábam vitt. – Igen, mondhatjuk. – Bólintottam egy mosollyal az arcomon. Mostanában nem igazán volt alkalmam ilyen bájcsevejhez. Igazából azt sem tudom, hogy mit mondhatnék. Nem vagyok az a beszédes típus soha nem voltam és azt hiszem soha nem is leszek. Az ég világon semmiért nem mondanék két szót, ha egy is elég lenne arra, hogy kifejezzem mit akarok. De ez vagyok én. Remélhetőleg Ő többet tud beszélni és akkor nekem csak egyet kell értenem vele vagy éppenséggel nem.. A helyzet úgyis hozza majd. – Igen.. Azt hiszem. Köszönöm. – Szerencsére még egy hozzám akár hasonló nevű személlyel sem találkoztam.. Nem tudom miért, de szeretem ha az is különbözik másoktól. Nem csak én, de a nevem is. A nevünk is a személyiségünk része. Ettől nem tudunk megszabadulni. Hiába akarunk kitalálni egy új életet új névvel.. A régi is örökké benne marad, hiszen tudat alatt úgy választjuk ki az álnevünket. Észrevettem, hogy körbetekinget, de nem tudom, hogy most egy olyan embert keresett, akitől megérdeklődheti, amit csak szeretne vagy egyszerűen csak próbálja megjegyezni a városnak ezen részét. Lehet, hogy teljesen más indokból tekingetett körbe, de számomra ez tűnt a leglogikusabbnak. – Igen.. Tartsunk össze. – Mondtam kicsit fel lelkesedve. Végül is nem lehet olyan rossz hatással rám egy másik ember társasága. Talán még jobb is lesz. így nem lesz annyi időm a baromságaimon gondolkodni. Legalábbis remélem, hogy nem lesz rá időm, de amennyire ismerem magam igen is el fogok kalandozni a dolgokon.. Mert egyszerűen képtelen vagyok lezárni magamban. Ezt választottam és most mégis képtelen vagyok rá. Hogy engem senki nem fog megérteni az is biztos.. Hiszen még én sem értem mit miért csinálok úgy igazából.. Egyszer talán erre is rájövök. – Jó, rendben. – Egyeztem bele az ajánlatába egy halvány mosollyal az arcomon. Nem hiszem, hogy pár percnél esetleg órácskánál tovább mennék az agyára. Bár nem tudom meddig fogja bírni. Ki tudja mikor jön elő a kötekedő énem.. Most szabadságra ment.. De azt természetesen nem közölte velem, hogy mikor kívánkozik visszatérni, merthogy addigra távol kell lennem az emberektől. Eléggé szemét tudok lenni.. Figyeltem, ahogy még egyszer körbetekint, majd megindul az egyik férfi felé. Útbaigazítás.. Na, talán ő többet tud mondani, mint én valaha is. A kórházon és egy báron kívül nem igazán ismerek itt még semmit. Na, jó.. Ott van még Steven lakása is, de az egy teljesen más sztori és nem is akarok rá gondolni, de valahogy mindig oda kanyarodok vissza.. Megtudtuk, hogy merre is kell menni.. Jobb így, hiszen lehet órákig bolyongtunk volna a városban mire megtaláltuk volna. Bár mindig is szerettem sétálni.. De leginkább az erdőben.. Ott nagyobb a nyugalom, mint egy város központjában. – Mehetünk. – Bólintottam halvány vigyorral az arcomon.
Újdonsült ismerősöm nem tűnt túl beszédesnek. Pár szavas válaszokat adott szinte mindenre és mivel én sem voltam az a nagy barátkozós típus, nem nagyon tudtam, hogy is kéne oldanom a hangulatot. Kéne egyáltalán? Vagy csak álljunk csendesen egymás mellett? Komoly dilemmát okozott a dolog, de már csak akkor, mikor összehangolt léptekkel hagytuk magunk mögött a kocsimat. Most, hogy már azt is tudtam merre van az arra, azaz a remélhetőleg a jó nagy és puha ágyakkal felszerelt hotel, itt volt az ideje, hogy létrehozzak valami féle kommunikációt kettőnk között. Kár, hogy még mindig nem jutott eszembe semmi használható. Kezdjek el cseverészni az időjárásról, vagy a legújabb szájfény szett színeiről? Na, ne már! -Remélem, hogy lesz a hotelben étterem, vagy legalább szoba szolgálat! – Csúszott ki végül a számon egy semlegesnek vélt mondat, bár nem sok reményt láttam arra, hogy ez majd előre lendíti a társalgást. A szél egyre erősödött, elősegítve ezzel azt a bosszantó jelenetet, ami később jött. Kósza tincseim táncra keltek a fuvallat hatására és nem éppen egy modellfotózásra jellemző szexis hajkoronát varázsoltak nekem. Minden egyes fürt az arcom előtt landolt, no meg néhány a számban, mikor épp beszéltem. Idegesen próbáltam a fülem mögé utasítani mindet, de ez a csata már a legelején eldőlt, sajnos nem az én javamra. -Éhes vagyok, de azért haj salátára még nem vetemednék! – Mormogtam magam elé, óvatosan beletúrva a táskám oldalsó fakkjába. Hajcsat, hajgumi, bármi megtette volna fegyver gyanánt, de sajnos most nem volt szerencsém. Maradt a folyamatos kapálózás, miközben azért igyekeztem az útitársamra koncentrálni. -Pár perc és ott is vagyunk! Mesélj addig valamit magadról! – Kértem barátságosan mosolyogva, hátha ettől megnyílik felém egy kicsit. Direkt nem konkrét dolgokról faggattam, hogy eldönthesse, milyen információkat osztana meg velem, már ha egyáltalán létezik ilyen. Én sem szeretem, ha faggatnak és nagyon úgy tűnt, hogy ő is így van ezzel. Már csak egy utca választott el minket leendő szálláshelyünktől. Tudtam, hogy miután bekanyarodunk a sarkon, elvileg már látnunk kéne. -Hogy tetszik a város? Mármint az, amit eddig láttál belőle? – Valamiért nem voltam képes abba hagyni a próbálkozást, hogy egy kicsit megismerjem ezt a lányt. Biztos, hogy ennek ahhoz is köze volt, hogy iszonyatosan jól esett végre valakivel pár szót váltani. Sohasem tűrtem jól a magányt és az utóbbi időkben egyre jobban frusztrált a tény, hogy már senkihez sem tartozom. Egyedül maradtam a világban, teljesen egyedül. Még a gondolattól is felállt a nem létező szőr a hátamon. A magánynál és persze Adamnél csak egy valami ijesztett meg jobban. Mégpedig az, hogy mennyire vágytam arra, hogy valaki mellettem álljon. -Ott is van a hotel! – Mutattam felélénkülve az épület irányába, majd ismét Brynn felé pillantottam. -Na? Nem gondoltad meg magad? Tényleg szívesen meghívlak bármire, nem gond! – Tettem egy utolsó próbálkozást, hátha ez meghozza majd a várt sikert, de tudtam, hogy ennél többet nem tehetek már. Különben olyan lenne, mintha rá akarnék akaszkodni, mint bolha a kóbor macskára. Mielőtt beléptünk volna a szálláshelyre, még egyszer óvatosan körbe pillantottam, de egyetlen ismerős arcot, vagy járművet sem láttam. Lélekben megnyugvással töltött el, hogy azért mégis ellenőriztem, hogy hány gyanús árnyék ólálkodik a hátam mögött. Nulla, ez a kedvenc számom!
A születéssel egy egész világot kap ajándékba az ember, a Napot, amely bearanyozza a nappalait, a Holdat, amely éjszaka világít, a csillagokat és a kék égboltot. Ajándékba kapja a tengerpart fövényét, a partot mosó hullámokat, az erdőket, amelyek olyan mélyek, hogy még maguk sem ismerik titkaikat, és melynek fái között állatok játszadoznak. A világ soha nem unalmas. Amíg gyermekek születnek a világra, a világ mindig új, csillogó formájában mutatkozik meg.
KÉzen fogva el indultunk hát a kórház irányába és rettentően boldog voltam, mert tudtam megint kaptam egy esélyt, hogy legyen családom! Féltem egy kicsit, hogy apám mit gondolhatna most rólam, talán szajhának nézne engem? Legyintettem egyet és próbáltam nem ezen gondolkozni. Szerelmemmel az oldalamon el indultunk fagyi küldetésre. Ja és közben azért a dokinál is megállunk! Próbáltam a hasamat el rejteni, mert hatalmasokat kordult fel és fel. -Látszik, hogy a tiéd is.- Mosolyogtam Jeremyre majd egyik ujjammal megböktem őt. Jeremy is nagyon sokat tudott enni, ha akart és nem volt olyan helyzet, hogy ne akarjon. Egy dolgokban reménykedem, hogy Anna drága nem dönt úgy, hogy meglátogat minket. Kikaparnám a szemét is istenem még mennyi mindent kell feldolgoznom. -Nézd!-Intettem a fagyisra és elkezdtem arra húzni. Kértem egy fagyit és rögtön rá is buktam. -Hmmmm...-Nyögtem fel, majd elég gyorssan be is habzsoltam azt. Ré néztem Jeremyre akin láttam, hogy mindjárt kitör nevetésben szerintem az egész fejem agyis lehetett.
Játék adatok!
♠ Szószám.: 154 ♠ Játék címe.: Újra van családom! ♠ Játék hangulata.: Örömteli
Még itt kint az utcán is állandóan meg-meghallottam, hogy April hasa csak úgy követeli magának az elemózsiát. Amin nem lehetett nem mulatni. Azt hiszem ez alapján jobb lesz rászokni, hogy bárhová is menjünk, mindig vigyünk kaját is. - Naaa, ne tessék engem bántani, mind fejlődő szervezetek vagyunk, mindhármunknak szabad kontroll nélkül habzsolni - nevettem, miközben csiklandósan rándultam össze, ahogy megbökött. - Na! Nem éri zaklatni! - tiltakoztam, de azt is nevetve, miközben elkaptam a kezét, és játékosan lefogtam, hogy ne tudjon bökdösni. Azt hiszem nem is engedtem volna el egy darabig, ha csak fel nem szólal, szinte kiáltva, és már mutatott is a kiszúrt fagylaltárusra, és a kezemet fogva vonszolt is arrafelé. Persze olyan nagyon nem kellett vonszolnia, de aranyos volt a lelkesedése. Egy élmény volt, az egész jelenet. Ahogy megtalálta a fagyist, odasietett, kérte is már a fagylaltját, és én a magaméba alig kezdtem bele, de az Övé már sehol nem volt. - Ugye tudod, hogy annak a gyereknek levegőre is szüksége van? - érdeklődtem, mert le merném fogadni, hogy azt nem sokat vett, miközben a gombócok eltüntetésén munkálkodott. Nem tudom mi volt a mókásabb, az ahogy eltüntette az adagját, az ahogy a végeztével körben csupa fagylaltos szájjal nézett Rám, vagy az, amilyen csillogás ült a szemében. Hogy az elfogyasztott fagylalttól, vagy attól, hogy akart még... nehéz lett volna megállapítani. - Szeretnél még? - kérdeztem, miközben átnyújtottam neki egy zsebkendőt, és nagyon-nagyon próbáltam nem nevetni, de nehezen ment...
A születéssel egy egész világot kap ajándékba az ember, a Napot, amely bearanyozza a nappalait, a Holdat, amely éjszaka világít, a csillagokat és a kék égboltot. Ajándékba kapja a tengerpart fövényét, a partot mosó hullámokat, az erdőket, amelyek olyan mélyek, hogy még maguk sem ismerik titkaikat, és melynek fái között állatok játszadoznak. A világ soha nem unalmas. Amíg gyermekek születnek a világra, a világ mindig új, csillogó formájában mutatkozik meg.
Boci szemmel néztem szerelmemre, hogy hagyja már abba a nevetést nem vagyok vicces csak éhes. Próbáltam nem habzsolni, de hát terhes vagyok. -Igaz igaz bár nem értem meg miért nem látszik rajtad és folyton erősebb leszel ez érdekes- De megrántottam a vállam, mint akit nem érdekel a dolog. Közben tudtam, hogy már régóta van valami amit titkol előlem. De igyekeztem nem hülye barátnő módjára viselkedni. Kedves mosollyal csókoltam meg és öleltem át őt. -Szeretlek...-Suttogtam. -És szeretném, ha minden remek lenne köztünk úgy értem, hogy a bajban is számíthatsz rám! És bármi van amit el akarsz mondani nekem ne habozz!- Simítottam meg kerekded arcocskáját.
Játék adatok!
♠ Szószám.: 100 ♠ Játék címe.: Újra van családom! ♠ Játék hangulata.: Örömteli
- Naaa, ne sértegess, én nem csak a hamburgert emelgetem, szóval nem kell meglepődni ezen - simogattam meg piszkálódva a hasát, de aztán le is hajoltam, és megcsókoltam ugyanott. - Nem tetszik ha erős vagyok? Pedig nem árt meg, ha az vagyok, hisz el kell bírnom az egész családomat - öleltem át, és emeltem meg játékosan, aztán ölelve tovább, vissza is engedtem a földre, és megcsókoltam a haját. - Az jó, mert én is szeretlek téged. Nem lennék túl boldog, ha azt mondanád, hogy nem szeretsz - simogattam meg gyönyörű arcát, és újra csókot nyomtam a szájára. Nem nagyon értettem viszont, miért is mondta amit mondott. Mintha... nekem titkom lenne, és Ő tudna róla, de azt várná, hogy én mondjam el és... furcsa... - Minden rendben van köztünk - mondtam meggyőződötten, és rámosolyogtam. - És ha lesz bármi ilyesmi, ígérem, elmondom. De tudd, hogy ez fordítva is így van. Ha bármi nyomja a szívedet, mond el, és együtt megoldunk mindent - mondtam, miközben csak öleltem magamhoz, és szeretettel simogattam a hátát. Megpusziltam az arcát, úgy folytattam, lenézve Rá. - Na, mit mondasz, szeretnétek még fagylaltot? Vagy bármi mást?
A születéssel egy egész világot kap ajándékba az ember, a Napot, amely bearanyozza a nappalait, a Holdat, amely éjszaka világít, a csillagokat és a kék égboltot. Ajándékba kapja a tengerpart fövényét, a partot mosó hullámokat, az erdőket, amelyek olyan mélyek, hogy még maguk sem ismerik titkaikat, és melynek fái között állatok játszadoznak. A világ soha nem unalmas. Amíg gyermekek születnek a világra, a világ mindig új, csillogó formájában mutatkozik meg.
Nevetgéltem ahogy puszilgatott emlegetett. -Nem fogsz a számból olyat hallani, hogy nem szeretlek, a szívem alatt hordom a gyerekünket nem mondanék ilyet soha sem.- Mosolyodtam és nyomtam csókot édes szájára. -Szerintem mennyünk inkább az orvoshoz.- Mondtam, majd megfogtam a kezét és tovább indultunk. -Én kisfiút szeretnék és te?- Néztem rá csillogó szemekkel hiszen majd ki csattantam az örömtől, hogy anyuka leszek.
Játék adatok!
♠ Szószám.: 100 ♠ Játék címe.: Újra van családom! ♠ Játék hangulata.: Örömteli
- Helyes, ne is mondj, mert még a végén meghallaná szegényke, és nem értené, hogy anyu miért mond ilyen csúnyát apunak - intettem játékosan komolyan, szomorúságot mímelve, de alapjáraton sem örültem volna ha efféléket mond nekem. Szeretem Őt. És csak remélhetem, hogy Ő legalább annyira szeret engem, mint én Őt. Bár a csókja végülis nem adott okot hogy kételkedjek ebben, vagy aggódjak. Ahogy az sem, hogy épp a dokihoz tartunk, hogy megtudjuk amit csak lehet már a közös gyerekünkről. - Oké, akkor irány a doki - mosolyogtam vidámsággal, s már kulcsoltam is az ujjaimat az övéi közé, hogy aztán tovább is mehessünk a kórház irányába fordulva ismét. - Kisfiút? - kérdeztem vissza, amikor néhány méter megtétele után, meghallottam a kijelentését, meg a kérdését, mire én néhány pillanatra magam elé bambulva gondolkodtam a dolgon, végül megvontam a vállamat. - Azt hiszem én is, de ha lányunk születik, neki pont annyira fogok örülni, főleg mivel Te vagy az anyja, így csak gyönyörű lehet majd, és okos, és még lenyűgöző is - dicsértem szeretettel, és kezemet April dereka köré csúsztatva, folytattam Vele az utam a kórház felé, mely már felsejlett a távolban, az utca végén.
(folyt. köv. Kórház - Ha neked is jó, kezdhetsz ott. )
Felszívódtam a városból egy időre. Szükségem volt a távozásra, főleg miután Sage itthagyott engem. Nem értettem, mi ütött belé, vagy miért döntött úgy, hogy nem akar velem lenni többé.. ezer évig utánam kutatott, majd így meggondolja magát, és megy isten hírével? Nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Jobbnak láttam inkább nem is gondolni rá. A mobilomat szorongattam ujjaim között. Nemrég írtam Elijah-nak, hogy az utcákon fussunk össze, mert beszédem lenne vele. Leginkább affelől érdeklődnék majd, hogy mi történt a családommal, míg nem találkoztunk. Az elmúlt fél évben... míg senki nem akart minket elpusztítani. Annyi gondolat emésztett. Vajon anyánk ezúttal is meg akar ölni minket? Elpusztítani, mitn ahogyan egykoron apánk tanított minket, hogy semmisítsük meg azokat az állatokat, mely vacsorául szolgált? Körülbelül anyánk módszere sem volt kegyesebb. De mindig vele voltam. Valamiért tudtam, hogy... asz, amit csinál, nem olyan rossz.. vagy legalábbis.. nem lenne az.
Apánk ördögi tervéhez semmi kedvem nem volt. Sőt egy jó ideje már semmihez. A fejemben csak az járt, hogyan szerezhetném meg magamnak végre az egyik Petrova lányt. Anyánk nem akar segíteni... Nem fair. Persze Klaus összes idióta tervében benne van. Sőt, még Apánkkal is képes volt alkut kötni. Egyáltalán, hogy képzelte? Nem is szeretnék belegondolni. Még mindig hiányzik Henrik fivérünk, na és Rebekah. Őt sem láttam már egy jó ideje. Nem is beszélve Finnről. Hova tűnt? Annyiszor kerestem már, de sehol sem tudtam a nyomára bukkanni. Vajon jól van? Mit csinál? Hirtelen megrázkódik a mobiltelefonom. Végighúzom ujjaimat a képernyőjén. EGY ÚJ ÜZENETE ÉRKEZETT! Megnyitom. Finn az! Hirtelen elkap valami melegség és aggodalom. Ez valami csapda lesz. Vámpírsebességgel már el is tűnök és a megírt helyre termek. Még az öltönyöm is beleleng a gyors megállásomba. Körbetekintek, nem látom. ⥑Finn! Öcsém! Hol vagy?⥏ suttogom magam elé. Úgy is meghall ha itt van.
Amióta ide jöttem nem sok minden történt, találkoztam a régi barátnőmmel, akivel felbosszantottunk és megleckéztettünk egy vámpírt. De talán a legeslegjobb az volt, amikor a nővérem segítségével kiváltottuk Sean új barátnőjének az átkát. Mindennél jobban élveztem, hiszen biztos voltam abban, hogy óvta és féltette a kis leányzót, de valahogy nem tudott meghatni. Forrtam a dühtől, hogy ő csak így tovább lépett. Két célom visszaszerezni és bosszút állni. Ilyen gondolatok és ehhez hasonló dolgok cikáztak a fejemben, amikor megláttam egy régi ismerőst. Nekem se kellett több. Gyors oda fordultam a kirakathoz, rendbe szedtem magamat, majd határozott léptekkel oda sétáltam és habozás nélkül megcsókoltam, majd egy ördögi mosolyt villantottam, amikor megláttam a döbbent képét. - Szia Sean. - mondtam neki kedvesen, de már azon törtem a fejemet, hogy mi legyen a következő lépésem. -Nem is gondoltam, hogy majd beléd botlok itt. Rég láttalak. - folytattam tovább, majd elnyomtam a szívem hangos dobogását. Nem fogom neki megadni ezt az örömet. Álltam ott mosolyogva és figyeltem minden egyes reakcióját.-
▲words: Nem tudom. ▲music: GIRL'S DAY - Expect▲note: Kezdőben még mindig béna vagyok. Sorry.
Az utcákon sétálgattam zsebre tett kézzel, miközben azon gondolkoztam, hogy mégis miért voltam kedves azzal a vámpírral. Vagyis legalábbis kevésbé utálatos, mint szoktam. Oké, eleinte hozzá is ellenségesen álltam hozzá, mert vámpír, de ahogy beszélgettünk, mintha ez az egész előítélet elmosódott volna. Úgy beszélgettem vele, mint egy baráttal. De ez lehetetlen. Ha nem lettünk volna annyira nyilvános helyen ott helyben széttépem mindenféle bájcsevej nélkül. Most pedig úgy érzem, hogy képtelen lennék megtenni. Hát mi ütött belém? Ennyire puhány lennék? Még a segítségét is hajlandó lennék elfogadni azért, hogy Aurora-t boldoggá tehessem. Megváltoztam. Mondhatni teljesen önmagam ellentettévé lettem. Talán ez a jelen annak, hogy végre benőtt a fejem lágya? Ki tudja.. Lehajtott fejjel mentem nem ügyelve semmire és senkire, amikor viszont felnéztem, mert közeledő lépteket hallottam Kendra-n akadt meg a tekintetem, de megszólalni se tudtam, mert megcsókolt. A döbbenet kiült az arcomra reagálni sem volt időm erre az egészre. - Gondolom, hogy mennyire sejtésed sem volt arról, hogy erre járhatok. De legközelebb tartsd távol tőlem minden egyes testrészed. - Vágtam hozzá a szavakat, majd tovább indultam remélvén, hogy el tudok tűnni mielőtt még bármit is szólhatna vagy tehetne.
Pár pillanatig csak álltam és próbáltam felfogni amit mondott. Ezt ő se gondolhatja komolyan, hogy csak így lerázz. Ő az enyém volt és mindig is az enyém lesz. Ezt nagyon is jól tudja és annyira ismernie kellene már, ha valamit nem kapok meg, akkor képes vagyok a legvégsőkig is elmenni. Mi lenne, ha baleset érni a kis gyöngyszemét. Az átkot már kiváltottam és tisztában voltam azzal is, hogy többre is képes lennék, csak hogy végre megkapjam azt, amit akarok. A karjánál kaptam el, majd a falhoz löktem, persze előtte körbe néztem, hogy nem-e lát meg minket valaki, de az se érdekelt volna, ha szemtanúik lesznek. Régebben örültél, ha láthattál. - húztam végig az ujjamat az arcán, de egy pillanatra se engedtem el a másik kezemmel. Közben végig a szemét néztem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve újra megcsókoltam, de most az alsó ajkába is beleharaptam úgy, hogy még a vérre is kibuggyant.- Mikor lettél ilyen kis puhány? - néztem rá nevetve és közben megigazítottam az elkenődött sminkemet.- Régen legalább tudtad, hogy milyen élni és élvezni az életet, de lemerem fogadni, hogy már az idejét se tudod, hogy mikor élvezted igazán az életedet. - mondtam szinte dühvel a szavakat, mert igenis dühös voltam, hogy csak úgy lelépet, majd hirtelen mérgemben még a mellkasába is bokszoltam, ezek után pedig hátráltam pár lépést.- Ezt azért, mert csak úgy faképnél hagytál. - mutattam felé és biztos voltam benne, hogy izzik a szemem a dühtől, de az se érdekelt, hogy ő láthatja ezt. Mert így legalább egyértelmű lehet számára az, hogy nem fog tőlem megszabadulni. - Azt hitted, hogy csak úgy hagyom, hogy éld a "boldog" kis életedet? - kérdeztem tőle egy ördögi mosoly kíséretében és még idéző jelet is rajzoltam, hiszen nem tudtam elhinni, hogy ilyen puhányként akar élni és így boldog lenne.-
A lehető leggyorsabban szedtem a lábaimat, hogy eltűnhessek innen végre. Nem akartam itt lenni. Vagyis a helyszínnel semmi bajom nem volt. A társasággal, már annál inkább. Majdnem, hogy jobban gyűlöltem Kendra közelében lenni, mint egy vámpírral társalogni. Már kezdtem azt hinni, hogy megszabadultam tőle és sikerült leráznom, amikor elkapta a karomat és a falhoz lökött. Kivédhettem volna ezt az egész szituációt, de még mindig nem süllyedtem olyan mélyre, hogy egy nőt bántsak. Bármennyire is gyűlölöm Kendra-t nem tudnék kezet emelni rá. Annyira azért nem változtam meg. Még mindig elítélem azokat a férfiakat, akik kezet mernek emelni egy nőre. - Régebben valószínűleg nem voltam magamnál. - Forgattam meg a szemeimet. Rá sem bírtam nézni. Minden egyes porcikámmal gyűlöltem. Mindennél jobban szerettem volna, ha egyszer és mindenkorra eltűnik az életemből. - Undorító vagy. - Szinte köptem felé a szavakat, majd lenyaltam a számról a vért és vártam, hogy begyógyuljon. - Miért szerinted nem élvezem most az életemet? - Honnan vesz ekkora baromságot, hogy nem élvezem ugyanúgy az életemet, mint régebben? Oké, nem vagyok már annyira felelőtlen, mint egykor, de ez még nem egyenlő azzal,. hogy nem élvezném. Életem legszebb napjait, hónapjait köszönhetem Aurora-nak.. Fogalmam nincs honnan a fenéből szedi ezeket a hülyeségeket.. Valószínűleg kezd megőrülni az elutasítástól. Nem kívántam reagálni az egész faképnél hagytam dologra.. Megesik. Nem értem miért veszi ilyen komolyan.. Nem voltunk házasok.. Bár most már teljesen másképpen gondolkodom erről. Aurora-val mindent komolyan gondolok.. - Azt hittem felnőttél már annyira, hogy megtanulj tovább lépni. - Mondtam neki teljesen nyugodtan.
Régebben nem voltál magadnál... - ízleltem meg minden egyes szót, majd hangos nevetésben törtem ki. - Ez most valami vicc ügye? Vagy ez az Aurora vagy hogy hívják csinált belőled egy puhány férfit?! Egy olyan férfit, akit te mindig is mélyen megvetettél?! - forgattam meg a szemeimet és nem akartam elhinni, hogy tényleg ennyire valaki meg tud változni. Tudtam, hogy ez nem az a Sean akibe egykor beleszerettem, de még mindig vonzódtam hozzá. Abban is biztos voltam, hogy ez neki se jó, hogy ilyen lett és bármit megadtam volna azért, hogy visszanyerje régi önmagát és újra férfi legyen.- Lehet, de még mindig kevésbé mint te. - villantottam rá egy újabb ördögi mosolyt, majd a hajamba túrtam, mint akit hidegen hagynak a szavai.- Puhányként?! Hova tűnt a férfi büszkeséged Sean?! Mindig is büszke voltál arra, s képes voltál valami jöttment miatt saját magadból is kifordulni... - mondtam hitetlenkedve, mert nem akartam elhinni, hogy ő tényleg boldog lenne így. Mindig is megvetette az ilyen férfiakat, ha jól emlékszem ez olyan, mintha a férfi a férfiassága nélkül élne vagy valami ilyesmit mondtunk az ilyenekre régen.- Minek lépjek tovább, amikor tudom, hogy még mindig érzel valamit legbelül irántam? - közelebb léptem hozzá még mindig mosolyogva és végig mélyen a szemébe néztem, majd játékosan az ujjaimat végig futtattam a mellkasán.- Én meg azt hittem végre a sarkadra álltál és újra férfi lett belőled. - mondtam neki haláli nyugalommal.-
- Szóval puhány lennék azért, mert őt úgy szeretem, ahogy téged soha? Puhány lennék azért, mert az életemet adnám érte? Szerintem ez minden csak nem puhányság. - Talán az lenne a legjobb, ha Aurora-val lelépnénk a városból. Amíg Kendra itt ólálkodik nem biztonságos a számunkra, a számára. Féltem, hogyha egyetlen pillanatra is magára hagyom, mint most akkor valami baja esik. Nem is értem miért nem vagyok vele.. Mondjuk nem lehetek ott vele a nap minden egyes percében, de legalább megpróbálhatom.. Mondjuk így elég nagy az esély arra, hogy rám un, de legalább biztonságban tudhatom. - Szóval, ha annyira undorító vagyok. Miért is csókoltál meg? - Tettem fel egy teljesen egyszerű kérdést. Szerintem még ő maga sem fogta fel, hogy mit is mondott az előbb. Vagy éppenséggel csak vissza akar vágni. - Aurora nem valami jött ment. Ezt jobb, ha megjegyzed. Feleségül fogom venni. - Mondtam el neki az igazságot. Felesleges volt titkolni. Igazából nem is titkoltam, hogy ezt szeretném, csak nem avattam bele Kendra-t. Nem találkoztunk.. Meg különben sem az ő dolga, de remélem, hogy így leszáll rólam. - Te teljesen megőrültél? Nem érzek irántad semmit. Soha nem is éreztem. Épp itt lenne az ideje, hogy ezt felfogd végre. - Legszívesebben már a falnak rohantam volna. Egyre nagyobb baromságokat kapar elő a semmiből. Még, hogy ugyanúgy érzek iránta.. Nevetséges. Akkor is csak kihasználtam. Nem történt semmi több.
Szóval mindent feláldoznál érte? - kérdeztem tőle még mindig nevetve és nem akartam elhinni, amiket mond.- És mi van magaddal. Hova tűnt az akire egykor annyira büszke voltál. Hova tűnt az a Sean, aki büszke, magabiztos és férfi volt tetőtől talpig. Hmm? Ne mond nekem azt, hogy egy percig se hiányzik neked ez az éned. - néztem rá döbbenten, majd az ajkamba haraptam. Nem is értem mit tépem már itt a számat. A tettek sokkal hatásosabbak és nem sokára megteszem azt, amire itt szükség van. - Nem te magad vagy az, hanem aki lett belőled. - biccentettem oldalra a fejemet, majd egy ördögi mosolyt villantottam felé, hiszen Violet ajánlata visszhangzott a fejemben.- Tényleg? És mióta is lettél ilyen hős szerelmes? - kérdeztem tőle újra nevetve.- Ahhoz képest, hogy óvod őt még is baja lett és ezt csakis neked köszönheti. - tudtam, hogy ezzel a szívébe fogok taposni, de még ez se érdekelt. Csakis a bosszú és hogy ő az enyém legyen újra.- Jujj. - tettem a meglepettségemet, mert biztos voltam abban, hogy mindent tagadni kezd. Annyira ismertem már, hogy kívülről tudtam, hogy mire mit reagálna most. Főleg, hogy ilyen lett. - És ezt miért kellene elhinnem kicsim? - néztem rá, majd a kezem közé fogtam az arcát és újra megcsókoltam őt. -
Kezdőlap
) 
