- Régi emlékek emberkorodból? Most a lányodról, és a hőn szeretett férfiról beszélsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel, némiképpen töprengő tekintetet keresve magamnak, hiszen mondhatni, meglepetést okozhatok neki azzal, hogy mindent tudok róla. - Tudod, sha nem megyek olyan helyre, ahol bármi olyan érhet, amire nem vagyok felkészülve. Ismerem a történetedet, Katerina. Tudom, hogy ki vagy, ki voltál, ki kicsoda az életedben. És nem mondok le könnyen arról, hogy ezek teljes tudatában elérjem, amit szeretnék - billentettem oldalra a fejemet, majd még egy gyertyát gyújtottam, azt pedig az előzőleg meggyújtottal szemben tettem le.
- Ha nem segítesz önszántadból, segíteni fogsz erőszakból. Tudod, mióta vámpír vagy, nem olyan erős a kettőnk barátsága - sóhajottam fel. Persze... azt nem tettem hozzá, hogy még mindig sokat jelent az életemben, hogy ismerem őt. Hiszen ha... csak egy kissé láthatnám, hogy ott van még benne az ember is... talán változhatnék én is ebben az ügyben.

- Igen pontosan róluk beszélek... - Sóhajtottam fel. Túl sok emlék lett előhozva régről, talán már túl sok is. Victor, a lányom, most meg Eva. Ki jöhet még? Nem hiszem hogy tudna még meglepetés érni a múltamból, de aztán nem tudhatom... semmit nem kiabálhatok el mert a végén még előkerül még valaki, csak hogy ne legyen unalmas az életem.
- Mindig is túl sok mindent tudtál rólam, pont úgy ahogy én is sokat tudtam rólad. - Vontam fel szemöldököm és figyeltem tovább ahogy még egy gyertyát meggyújt, és elhelyezi azt.
- Tehát nincs választási lehetőségem. - Mondtam kissé halkabban mint amilyen hangerővel úgy általában szoktam mondani. Vagy így, vagy úgy de segíteni fogok neki, még ha nem is akarom, akkor is.
- Ez így igaz, de tehetek én arról, hogy vámpír lettem?! - Löktem el magamat a padtól és tettem felé egy lépést.

- Hát, sajnálom, hogy ez nemigen mutatkozik meg néha a viselkedéseden. Emberként volt stílusod. Vámpírként is van, de ezt már nem dicsérném agyon - jegyeztem meg. Nem tudom, mit vett ki a hangomból, mindenesetre nem volt éppen jó a kedvem, szóval jobb, ha nem térünk vissza a régi emlékekre.
Még egy gyertyát gyújtottam. Immáron a harmadikat. És ebből kell még egy pár darab. De közben a fél szemem végig rajta volt. Tudtam, hogy itt az ideje annak, hogy néhány kérdésemre választ kapjak. De egyszerűen... képtelen voltam azt mondani, hogy elfogadom őt vámpírként. Boszorkány vagyok, az egyik legnagyobb ellenségeim a vámpírok. Egyszer talán... lehetnek kivételek.
- Egyelőre nem tudom megmondani. Tehetsz róla? - fordultam felé teljes testemmel, és kérdőn néztem rá.

- Mármint az unalmas, elcseszett ember stílusomra gondolsz? - Nevettem fel gúnyosan, bár nem nagyon akartam felhozni a régi emlékeket. Nem volt hozzá túl sok kedvem, már csak azért sem mert nincs túl sok szép emlékem emberkoromból. Inkább csak rosszak...
A gyertyáival volt elfoglalva, de azért láttam hogy fél szemmel mégis engem figyel, én mégis szép lassan elkezdtem távolodni tőle. Az lett volna a legjobb ha kifutok az ajtón, és inkább vissza se nézek, de egy boszorkányról van szó, és biztos nem hagyja hogy csak úgy elmenjek.
- Végül is tehetek róla valamennyire. Hasonmás mivoltom miatt kellett a vérem nem is egy embernek, így mikor üldöztek segítséget kértem, és kaptam is, csak hogy ezt kihasználtam. Vámpírvér volt a szervezetembe és utána már nem volt nehéz dolgom... - Rövidítettem le a végére a kis történetet. Így jobban belegondolva az önzőségem miatt lettem vámpír, csak simán meghallhattam volna Klaus miatt, de eszemben sem volt meghalni!

- Ó. Szóval számodra az emberlét jelentette a szánalmas, unalmas, elcseszett életmódot. Meglehetősen érdekes felfogás. Bár tőled soha enm vártam mást. El kell ismernem, hogy a Petrova csalá kitűnik a ragyogó elmékkel - vigyorodtam el. Ez igaz volt. Egy pár okos tagja volt ennek a családnak. Bár a hasonmásokat mindig elkerülte ez a dolog. Talán okkal. Nem tudom.
- Nos, a hasonmásoknak rendkívül hálátlan sorsuk van - bólintottam egyet, tovább gyújtogatva a gyertyákat. Egyáltalán nem volt most idő a fecserészésre. Vagy... talán éppen most volt a legnagyobb és elgtöbb időnk.
- Mi történt veled azóta... mióta ilyen lettél? jobb neked így? - kérdeztem végül. Egy kicsit több érzelem volt ezúttal bennem. És kíváncsiság.

Nem tudom, választ kapok-e majd a burkolt kérdésemre. Leginkább az volt a kérdésem, hogy visszakaphatom-e még a barátnőmet, mellyel egykoron egy csomó apróságot megpecsételtünk. És... tudom, hogy nem voltam jó. Nem vagyok jó ma sem. De ebben azt hiszem, jelen állás szerint maximálisan egyformák vagyunk. Nem értem, mit kellene tennem, mondanom ahhoz, hogy megpillantsam benne a régi Katerinnát. Mert minden vámpírban ott leledzik valahol az a lány avagy fiú, amely egykoron volt.
Nagyot nyeltem, és miután az utolsó gyetyát is meggyújtottam, a szemeimet összehúzva léptem oda elé.
- Miért lenne jó számodra, ha nem éreznél? - kérdeztem újra. Leginkább abból, amit elmondott, ez hallatszott meg a legjobban. A tekintete üresnek hatott, de tudtam, hogy ez egy álca. Előlem nem rejtheti el magát.

Valamilyen úton-módon de megpróbálta elérni, hogy a régi Katerina legkisebb szikráját is meglássa a szemembe. Csak tudnám miért is szeretné ezt elérni... már régóta nem vagyunk barátok, miért pont most akarna ezen változtatni?!
- Mert akkor nem fáj... nincs csalódás... Sütöttem le szemeimet, mert nem akartam a szemeibe nézni. A fájdalomnak még csak a gondolatát is utáltam. Nem véletlen kapcsoltam ki az érzéseimet még anno... sokkal jobb volt az mikor nem éreztem. És ezt most is így gondolom, és ez nem is fog változni. Az lehet, hogy így nem leszek boldog soha, de mindegy is... 500 év alatt sikerült hozzászoknom ehhez a gondolathoz. - Ennyi az egész, ezért jó ha nem érzek! - Néztem fel végül szemeibe nagy nehezen, és alig láthatóan megvontam a vállamat.

Magam sem tudom, hová kalandoztam el. Olyan furcsa, és régen nem látott gondolatok jelentek meg a fejemben. Talán több évtizede nem gondoltam már arra, hogy milyen egyszerű az érzelmesből érzéketlenné válni. De ez a saját esetemben sosem érdekelt. A saját céljaim érdekében bármikor átgázoltam bárkin, és felettébb jólesett. Miért is lepődöm hát meg, ha Katerina is erre az útra lépett? Nem lenne jogom ítélkezni. Mindent tehetnék, csak ezt nem.
- Szóval könnyebb volt - ismételtem szavait, de már nem ellenségesen. Éppen ellenkezőleg. Félrebillent a fejem, és úgy néztem az arcát. - Könnyebb volt - suttogtam ismét ismételve, mintha ilyen lassú lenne a felfogásom, de talán már azelőtt felfogtam, hogy kimondta volna. - És soha nem vágytál a légi életedre? - kérdeztem megrezdülő arccal.

Gondolom azért sejthette, hogy mik is lehetnek az okai annak, hogy nem akarok érezni. Az érzéseket gond nélkül egy pillanat alatt ki lehet kapcsolni, de egy idő után mondhatni bele lehet fáradni ebbe. Meg nem tudom mondani az időt, hogy mikor kapcsoltam ki az érzéseimet, de már jó rég történt, és most hogy megjelentek a múltamban lévő fontos személyek, az érzéseim egy része újra megjelent még ha nem is mutatom ki. De nem is akarom kimutatni soha...
Eleinte csak ismételte szavaimat, de aztán feltett egy kérdést. Hogy vágyok e a régi életemre! Már nyitottam volna számat, hogy válaszoljak kérdésére, de nem tudtam hirtelen mit mondjak. Nem jött ki hang a torkomon, és amint ezt érzékeltem, lesütöttem szemeimet. - De igen... vágytam rá. - Vallottam be nagy nehezen elhalkulva a végére, és szemeibe néztem. Igazat mondtam, mert volt olyan hogy gondoltam arra, vissza szeretném kapni a régi életem. Minden ami ahhoz kapcsolódott, és fontos szerepet töltött be. Ilyen Victor is... - Néha hiányzik. - Tettem még hozzá.

Nem is tudom, mi volt a célom. Talán hogy valamelyest érzéseket váltsak ki belőle, de nem sejtettem, hogy ez rám is ilyen mély hatással lesz. Mert... tagadhatjuk ameddig kedvünk van hozzá, de legjobb barátnők voltunk. Kit érdekelt az, hogy ő csak egy fiatal lány, aki húsz éves sincs, én pedig majdnem negyven? Nem is tudom, ki mondta, hogy a barátok csak ugyanazon korosztályból kerülhetnek ki. Kellettek neki az én tapasztalataim is. És kelletek nekem is azok az észrevételek, melyekkel ő élt. Ott volt az a férfi... Victor. A szerelem számára. Azé a szerelemé, melyet én soha senki iránt nem éreztem. Egyszerűen nem volt furcsa eddig ezt sem.
- Katerina... - suttogtam aztán halkan, szemem megrebbent, és egyre több érzelmet véltem felfedezni saját arcomon is. - Sajnálom - tettem hozzá ezt már őszintén, és egy apró nyeléssel léptem oda elé. - Én a testvérem halála óta vagyok a gonosz mágia híve... egyszerűen nem sikerült... - suttogtam kesernyésen, majd ismét ránéztem. - Vissza akarom őt kapni. És ehhez bármit megtennék... nem sejtettem, hogy neekd... még létezik emberi oldalad.  

Eszembe jutottak a régi emlékek... hogy milyen is volt mikor mi még barátnők voltunk. Mondhatni ő volt a legjobb barátnőm, minden kis apró dolgot megosztottam vele, és megbíztam benne kérdés nélkül. És ennek vége lett azután, hogy kitagadtak otthonról, és elküldtek. Az után jó ideig nem hallottam felőle.
Egy nagyot nyeltem ahogy kimondta nevem... már rég senki nem mondta így a nevem. Mindenféle szánalom, és megvetés nélkül inkább....  Érzelmekkel a hangjában. Most már az ő arcán is több érzelmet láttam, és innentől kezdve nem láttam értelmét annak, hogy próbáljam elrejteni arcomról az érzéseimet. - Néha még most is vágyok rá, de ami történt, megtörtént... - Mondtam talán egy kis szomorúsággal a hangomban, és halkan felsóhajtottam. Igen, természetesen jobban örültem volna, ha nem úgy alakul emberi életem ahogy alakult, de legalább elmondhatom hogy azért volt egy olyan része is mikor boldog voltam... és azóta nem is nagyon éreztem ezt.
Amint elkezdett mesélni, hogy nem sikerült neki vissza hozni a testvérét, rájöttem hogy mire is kell neki a vérem. Ebben látja az esélyt.. az én vérem által sikerülhet neki a varázslat.  - Tehát véremmel sikerülhet, visszahoznod őt. - Állapítottam meg hangosan is. - Nem sokan tudják kihozni belőlem... de
úgy tűnik te is kitudod hozni belőlem, úgy ahogy Victor is... - Mosolyodtam el halványan, de ezt a mosolyt se láthatta sokáig az arcomon, mert aztán csuklómat nyújtottam felé. - A vérem... úgyis azt szeretnéd! Nem tudtam mennyi kell neki a véremből, de nem is érdekelt, akár az egészet is elvehette volna. Hisz végül is ha ezzel segítek neki...

Jelenleg annyit se tudtam volna mondani, hogy mivel jöttem a városba... annyi furcsa érzelmet váltott ki belőlem, annyira fájó érzéseket, és mégis annyi jót, és annyi kellemes emléket is... nem tudtam volna rendszerezni őket, túlontúl nagy összevisszaság volt a fejemben ahhoz, hogy így tegyek.
Nagyot nyelve léptem elé kicsit közelebb, hiszen eddig is előtte álltam, de most még szorosabban tettem, és őszinte csillogással néztem tekintetét. - Tudnod kell, hogy úgy jöttem a városba, hogy utálattal gondoltam mindenkire a múltamból... de te... még mindig méltó vagy arra a szeretetre, melyet egykoron éreztem irántad - húztam végig ujjamat a csuklóján.

Kavarogtak bennem az érzések, és nem is kis mennyiségű érzés... olyanok amiket már rég nem éreztem. Sok minden kavargott a fejemben. Ismét csak védekezni akartam az érzéseim ellen. Olyan mintha csak egy ellenség lenne. Bár most már belefáradtam abba, hogy küzdjek ellene...
Közelebb lépett hozzám, én pedig vártam reakciójára. A végén viszonyt nem akartam hinni a fülemnek. Én, már rég nem vagyok szeretetre méltó ezt bárki elmondhatja. Újabb érzések törtek fel belőlem, de most már könnyektől kezdtek csillogni  szemeim, de ettől függetlenül nem akartam sírni. Ennek nincs most itt az ideje. - Ez nem igaz... Már rég nem vagyok méltó senki szeretetére... - Nyögtem ki halkan, és egy nagyot nyeltem szemeibe nézve.

Már egy ideje ott somfordáltam az ajtó előtt, s nekidőltem a falnak, hogy hallhassam a szavakat. Nem tudtam mire vélni ezt a nőt, ki hirtelen újra felbukkant a városban. Egykoron ismertem őt, általában Katerina körül járkált, már akkor sem volt a kedvencem, mert boszorkány volt. Ki tudja, ha olyanja lett volna, talán varanggyá változtat. Jó, ma már tudom, hogy ez nem lehetséges, de akkor ostoba és tudatlan voltam. Ma már ki tudja, mikre képes.
- Elég ebből a nevetséges komédiából. - léptem be a terembe, miután úgy éreztem, hogy eleget hallottam, s zsebre vágva kezeimet higgadtságot erőltettem az amúgy nyugtalan idegeimre. Hallottam Katerina minden szavát, mely nem tudtam, felkavarjon-e, vagy épp ellenkezőleg.
- Miss Petrova akkor adja a vérét, ha ő is szeretné. És ami azt illeti, talán veszélybe sodorja az életét egy ilyen komoly varázslattal!

- A szeretetet egy hajszál választja el a gyűlölettől... a szeretet olyan hatalommal rendelkezik, mellyel talán a boszorkányok összesen sem... - suttogtam, őszintén nézve a szemeibe. - És... a szeretet érdem. Nem pedig kiváltság. A szeretet ki kell érdemelni, nem pedig kikövetelni. Hogy miért mondom ezt? Mert az utóbbi időben egyikünk sem vágyott más szeretetére... vagy ha igen, csakis itt benn, a szíved mélyén - helyeztem kezemet mellkasára, de hirtelen el is szakadt onnan, mert megpillantottam egy belépő férfit.
- Victor - állapítottam meg. - Ön? Még az élők között? Hová jutott a világ? - billent oldalra a fejem egy kissé gonoszabb vigyor kíséretében.

Eva szavai... mintha csak a régmúltban lennénk. Vagyis valamiféle olyan érzésem támadt miközben hallgattam őt! Igaza volt... bár neki mikor nincs? Még most is képes lennék egy buta kislánynak érezni magam mellette... mert hát régen elég sokszor éreztem azt a köztünk lévő korkülönbség miatt. Mikor a végére ért, kezét mellkasomra helyezte, és már épp szólaltam volna meg, de mögöttem valaki belépett az ajtón.
- Az időzítésed mindig is remek volt! - Mondtam némi iróniával a hangomban, és egy kisebb fajta vigyort erőltettem az arcomra, amint ránéztem. Nem véletlen iróniával mondtam ezt, bár.. nem lett volna kerek ez az este ha csak véletlen nem toppant volna be ide.
Egy dolog viszont nyugtalanított! Hogy mennyi ideje lehetett itt az ajtóban... lehet, hogy talán az egész beszélgetést hallotta. - Márpedig én szeretném Victor! Még ha veszélybe is sodorja az életem... nem számít! És neked se számítson... - Nyeltem egy nagyot, Victor szemeibe nézve, és fordultam vissza Eva felé

Először csak egy nemes egyszerű grimasszal akartam felelni annak a boszorkánynak az enyhén ironikus és gúnyos szavaira. Mit érdekli őt, hogy mi van velem? Elérte már azt ezek szerint, amit akart. Sikerült az oldalára fordítania Katerinát, hisz ez a bolond nőszemély képes lenne a vérét adni neki.
- Szép barátnő, mondhatom. - jegyeztem meg Katerina szavai után, de Eva-ra nézve, és nekidőltem a falnak, így bámulva rájuk felváltva. - Ha annyira fontos lenne magának a barátság, pár csepp vérét sem kérné. - billent oldalra a fejem, majd legyintettem. Katerina azt akarja, hogy ne érdekeljen. Hát akkor nem érdekel!

- Meg kell mondjam, azt hiszem, maga még mindig nem kedvel engem - mértem végig Victort. Mit sem változott, bár ezért vámpírok, hogy így legyen. Nem szabad változniuk... az élet rendje ez náluk. Bár én sem változom, hiszen boszorkány létemre ismerem egy olyan varázslat rejtélyét, mely segített ebben.
- Nos? Hallotta? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Katerina véghez viszi, nincs szüksége most az ön véleményére - billent oldalra a fejem, és ha Katerina nem is, de Victor láthatta, hogy a mosolyom gúnnyal telik meg.

Legszívesebben hátráltam volna egy lépést, hogy hagyjam csak nyugodtan beszélgetni őket.. Régen se bírták nagyon egymást valami oknál fogva, és ez nem változott meg úgy néz kis.
Azért valamennyire mindkettőnek igaza volt. Eva azért valamennyire felhasznál azzal, hogy a véremet kéri, de azért megtudom érteni, hisz a testvéréről van szó. Régen én is mindent megtettem volna a húgomért... mikor még ember voltam.
Victor végül is azt tette amit mondtam... nem törődött az életemmel ezek után, szóval ezt nem is kéne a szívemre venni. - Veszélyes ez a varázslat? Nem mintha annyira félteném elcseszett életem... - Szólaltam meg hirtelen, és Victor szemeiből, Eva szemeibe néztem, ezzel félbeszakítva beszélgetésüket.