Csak nem szeretnél lenyűgözni? - kérdeztem vissza mosolyogva és figyeltem őt. Miért is kellene többet beleadnia, ha csak nem akar lenyűgözni, de az is lehet, hogy csak nem akar a segítségemre szorulni többet már. Bár ezt kétlem, mert nem úgy nézett ki. -
Mr humorzsák. - mondtam neki mosolyogva, majd pár másodperc múlva újból ránéztem.- Vigyázz, mert a végén még tejesítem a kívánságodat. - mondtam ördögi mosollyal az arcomon és figyeltem ahogyan oda fordította a fejét játékosan. Nálam soha se lehet tudni, hogy mit teljesítek és mit nem. Éreztem amint elkapott, pedig megint nem szándékosan mentem neki. Kezdett elegem lenni ebből az állandó neki menésből, mert kezdett úgy ki nézni, mintha direkt kísérteném a sorsot. Pedig pont fordítva volt, a sors kísértet engem és én magam sem értettem, hogy milyen játékot is űz velem. -
Szóval, ha nem kapsz mellé puszit, akkor meg se hallottad? - kérdeztem tőle mosolyogva, majd a karomat összefontam még jobban magam előtt és úgy figyeltem őt. Nem akartam újból kimondani, mert egyáltalán nem szoktam ilyet mondani, de amióta vele találkoztam azóta jó párszor megtettem már.
Pedig kezdtem már megkedvelni ezt az énedet. - mondtam egy grimasz keretében, hogy még jobban húzzam az agyát és láttam amint a zakóért nyúl, de eszem ágába se volt visszaadni és szerencsére ő is meggondolta magát. Simogatásának hatására egy jól eső bizsergés futott végig a testemen, de gyorsan arrébb is léptem, mert tényleg nem értettem, hogy mi a franc van velem. -
Talán félsz, hogy elfúj téged, vámpírka? - kérdeztem vissza nevetve, mert komolyan nem értettem, hogy mi a baja a széllel. Maximum fázhat, mivel rajtam volt a zakója. -
Nem kötelező, ha nem akarsz. - vágtam rá habozás nélkül és meg se mozdultam, csak figyeltem őt. Néztem a hátát ahogyan egyre jobban távolodik és kíváncsian vártam, hogy vajon észreveszi-e, hogy én még mindig itt vagyok. Miután láttam a felém nyújtott kezét, akkor elindultam felé, de nem fogtam meg a kezét, de rosszul tettem, mert megbotlottam a lépcsőn és csak éppen, hogy nem estem le, mert még időm el tudtam kapni a még mindig felém nyújtott kezét. "Mi a franc van ma velem?! Miért csinálja ezt velem a sors?!" kérdeztem saját magamtól, de közben egy hálás tekintettel néztem L-re, amiért nem hagyta, hogy leesek.-

Akkor... - kezdtem bele, de én magam sem tudtam, hogyan kellene befejezni ezt a mondatot, szóval inkább hagytam is. Mi van, ha tényleg azt akarja?! Magam sem tudtam már, hogy mi van és ez egyre jobban idegesített. -
Gondolom. - mondtam neki egy ördögi mosollyal az arcomon és figyeltem őt. Ki tudja, lehet még kapni fog tőlem. Nem is hangzik rosszul. Valaki aki elviseli a pofonjaimat anélkül, hogy visszaütne. Egyre jobban tetszett a gondolat, de tudtam, hogy úgy se fogom őt megütni ok nélkül.-
Vegyél nagyothalló készüléket. -mondtam neki gúnyosan, hiszen ismertem már annyira vámpírokat, hogy tudjam a legkisebb zajt is meghallják. Szóval hagytam is a témát, ha nem akarja meghallani, akkor én nem fogom feleslegesen jártatni a számat, de legbelül úgy éreztem, hogy ő maga se tudja mit is válaszoljon erre.-
Rendben, majd meglátjuk. - mondtam neki kihívóan, mert kezdtem úgy érezni, hogy az akarata ellenére is ki tudom hozni belőle az úriembert és ez tetszett. Meg amúgy is szerettem a kihívásokat, szóval ebben se fogok alul maradni. Legalább is reméltem.-
Megráztam a fejemet és elnevettem magamat.- Azt hiszem mondtam már, hogy vigyázz, mert a végén valaki leharapja. - mondtam ugyan olyan hangnemben, mint ő az előbb amikor figyelmeztetni próbált. Tudtam, hogy amiatt mondta ezt, mert sokat ettem, de csak mosolyogni tudtam a megjegyzésén. -
Tudod lehet burkoltam is mondani. - néztem rá őszintén, hiszen én ezt jól tudom. Én vagyok a hazugság és a burkot célozgatások királynője... Mint nem is olyan régen egy hazugsággal indult el a napon, ami még azóta is tart, csak más személy irányába.... -
Na szép először elkapsz és utána meg kinevetsz. Tiszta úriember vagy. - mondtam neki kicsit dühösen. Pár pillanattal később arrébb léptem az öleléséből, majd a hajamba túrtam. Ezek után szép lassan követni kezdtem őt.- Nem volt sok, inkább ez az új cipő hibája. - mondtam sietve, de közben végig őt néztem. Nem is értem minek magyarázkodok, mert úgy se érdekli őt ez a dolog. Plusz magyarázkodni se szoktam soha se. -
Szorosan összefogtam magamon a kabátot, mert tényleg nagyon hideg volt. Kész csoda, hogy ő nem fázott, mert én már kezdtem így is, de nem akartam kimutatni. Szükségem volt egy kis levegőre és térre. Szép lassan sétáltam mellette és közben néztem a kivilágított várost. - Mióta vagy itt? - kérdeztem tőle egy kisebb csend után, mert kényszert éreztem arra, hogy megtörjem ezt a csendet. - Miért jöttél ide? - hiszen a legtöbb ember valamilyen céllal jön ide és én tudni akartam L okát, hiszen ő már tudja az enyémet. Reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak, s közbe rápillantottam, bár nem tudom mennyit látott a tekintetemből, mert a hajamat a szél állandóan az arcomba  fújta. -

Éreztem a tekintetét rajtam, olyan volt mintha perzselne vele és ezt próbáltam kizárni. Örültem, hogy nem kérdezz vissza, mert ezt valahogy nem tudtam volna befejezni. Nem tudtam rá a választ és ezt kicsit megijesztett, mert nem értettem, hogy lehetséges ez, hogy kezdek összezavarodni... egy vámpír miatt...
Elnevettem magamat, majd megráztam a fejemet rosszallóan és közelebb léptem hozzá. - Csak vigyázz, hogy egyszer nehogy teljesüljön, mert nyelv nélkül nehezen boldogulnál. - mondtam neki ördögi mosollyal az arcomon és közben egy pillanatra se vettem le a tekintetemet róla. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi járhat a fejében és reméltem, hogy egyszer meg is fogom tudni. Meg se lepődtem azon, hogy nem engedett el és kézen fogva segített végig a hátralévő lépcsőkön. Nem értettem hirtelen mire fel hirtelen ez a gúnyos mosoly, de hamar kiderült.
Próbáltál már ilyenben menni? - kérdeztem tőle és közben a magas sarkú cipőmre néztem. Imádtam az ilyeneket, mert egyszerre voltak nőiesek és akár "fegyvernek" is remekül használhatóak. Hiszen nem biztos, hogy bárki is szívesen venné, ha beleállítanám vagy megtaposnál ezzel a cipővel. -
Fogalmam sem volt, hogy miért mindig ez történik. Sétálás közben állandóan csend volt, ha valahol voltunk, akkor vagy veszekedtünk vagy éppen nevettünk. Elég fura volt megint ez a csend és a kihalt utcák se voltak valami biztatóak. Egyszer csak megéreztem az érintését a kezemnél és már éppen felé akartam fordulni, amikor szembe fordított magával és megéreztem a kezét a derekam környékén. Nem tudtam hirtelen mit reagálni, arról meg már ne is beszéljünk, hogy amikor megéreztem, hogy közelebb lépett és átölelt engem.
Éreztem amint közben próbálja magát a zakójába belefúrni, de valahogy most nem bírtam erre koncentrálni. A fejem egyszerűen csak zakatolt. Éreztem, hogy el kellene őt löknöm, de valami miatt nem ment, haboztam és figyeltem őt és szemeit. Talán pár percig, pillanatig így is maradtunk, majd hirtelen arrébb löktem őt és két lépést hátráltam. Nem akartam megütni őt, így ez tűnt a legcélszerűbbnek. Kicsit távolabb kerülni tőle és megpróbálni kitisztítani a fejemet. "Mi a franc van velem, miért kezdek egy-két dolgot megkérdő jelezni?!" -kérdeztem saját magamtól, majd közben a távolba néztem. Éreztem a tekintetét  rajtam, így felemeltem a fejemet és ránéztem, de nem mozdultam és csak csöndben néztem őt....
Álltam a tekintetét és figyeltem őt. Miért is érdekelt?! Jó kérdés, magam sem tudom, egyszerűen csak több mindent akartam megtudni róla... - Mert érdekel. - mondtam szinte suttogva és az ajkamba haraptam pár másodpercre, miközben lehajtottam a fejemet. Ezek után újból ránéztem és vártam a válaszát. Nem éreztem azt, hogy meg tudnám neki magyarázni azt, hogy miért, mert még magam sem tudtam teljesen az okát...-

Miért is kellene nekem erre válaszolnom, ha te soha se válaszolsz? - kérdeztem tőle kíváncsian, s próbáltam terelni a dolgot. Fogalmam nem volt, hogy hogyan válaszoljak olyan dologra, amiről magam sem tudom már, hogy mit is gondolok.  
Először is velem kapcsolatos dolgokban soha se kételkedj, mert sok mindenre képes vagyok. - mondtam neki egy ördögi mosollyal az  arcomon, mert ha valaki kételkedik abban, hogy képes lennék megtenni, akkor biztos, hogy megcsinálom. - Másodszor meg, miért is járnék rosszul? - kérdeztem tőle kíváncsian és összefontam a karomat magam előtt. Nem értettem, hogy miért gondolja azt, hogy én ezek után rosszul járnék. Hangosan felnevettem azon, hogy újra kinyújtotta a nyelvét, mert tényleg egyszer nyelv nélküli lesz. Nem szoktam ilyenekkel viccelni. -
Soha se lehet tudni, hogy mit is takar a külső és milyen perverz dolgaid, álmaid vannak. - mondtam neki mosolyogva, hiszen manapság már tényleg nem lehet tudni, hogy egy ember milyen is. Erre napról napra rájöttem, mert tényleg néha elég fura szerzeteket lát az ember, de mindenkinek szíve joga olyannak lenni amilyen akar. Engem se érdekelt nagyon mások véleménye és ennek köszönhetően lettem olyan amilyen. -
Fogalmam sem volt, hogy vajon ő mit gondol és érez... Nehéz volt elhinnem, hogy mindent csak úgy csinált volna. Nem olyannak nézett ki, aki minden személlyel, lánnyal ilyen lenne, arról meg már ne is beszéljünk, hogy pont egy farkassal. Nem bírtam sokáig ott maradni, mert nekem túlzottan is fura volt az egész dolog. Sean-en kívül talán soha se engedtem senkit ilyen közel, s soha senki se tudott összezavarni, de Kim-nek sikerült még ez is. Fogalmam nem volt, hogy mit gondolja, illetve érezzek. Talán pontosan ezért se néztem rá, hiába éreztem magamon a tekintetét. Az se érdekelt, hogy mit gondol arról, hogy én arrébb löktem őt és arrébb mentem.
A szavai hallatára se fordultam meg, de persze ő ezt nem hagyta. Az államnál fogva lassan visszafordította a fejemet és nem volt más választásom, mint ránézni. - Egy szóval se mondtam, hogy az vagy. - mondtam kicsit halkabban, majd idegesen a hajamba túrtam. Nem értem miért gondolta, bár ez nem újdonság, hiszen vele kapcsolatban már nem értek semmit se. -
Értem. - mondtam kicsit suttogva, majd elindultam lassan. Nem értettem, hogy miért zavar az, hogy csak átutazóban van és miért érdekel az, hogy bármikor leléphet. Ki akartam zárni minden ilyen gondolatot a fejemből de nem tudtam. Egyszerűen nem ment....  - Jössz? - visszafordultam hozzá, mert még mindig ugyan ott állt, ahol az előbb beszélgettünk. -

Én ilyen vagyok elkezdek dolgokat mondani, de végül nem fejezem be. - mondtam egy mosollyal az arcomon, pedig én nem ilyen voltam. Mindig tudtam, hogy mit akarok, mit gondolok és mindig ezeket ki is mondtam, de most nem tudtam. Egyszerűen csak össze voltam zavarodva. - Miért is lenne más dolog? - kérdeztem vissza egy halovány mosollyal az arcomon.- Azt hiszem ez a tulajdonságod ragadós. - kacsintottam rá és biztos voltam abban, hogy nem fogom befejezni a mondatomat. Ő se mondott el mindig mindent, akkor nekem se kell. Legalább is egyenlőre nem. -
Látod pontosan erről beszéltem. - mondtam kicsit felháborodottan. Ő elvárja, hogy válaszoljak mindenre, ő meg nem válaszol soha semmire se. - Élvezed igaz? - kérdeztem tőle mosolyogva, majd az ajkamba haraptam miközben figyeltem őt, majd rántottam egyet a vállamon. Rendben, ha nem akarja elmondani, akkor ne mondja el. Nagyon reméltem, hogy egyszer választ kapok erre is. Bár volt olyan érzésem, hogy talán arra gondolt, amit ma már egyszer elkezdett, de akkor is leléptem... Talán ez mindig így lesz, hogy futni fogok, menekülni amíg rá nem jövök, hogy mi is történik velem. -
Biztos vagyok abban, hogy vannak. - mondtam neki egy ravasz mosollyal az arcomon. Valahogy nem tudtam elképzelni azt, hogy pont neki nem lennének olyanjai. Persze az már más kérdés, hogy milyenek is azok. - Szóval? - kérdeztem tőle mosolyogva, bár biztos voltam abban, hogy nem fogja elmondani, főleg nem az utca kellős közepén. -
Amikor éreztem, hogy az arcomba hulló tincset arrébb igazítja, akkor még egy pár másodpercre a szív verésem is kihagyott. Azt hiszem tényleg valami baj van velem. Ez nem normális, legalább is nálam nem az. - Nem tudom. - mondtam szinte suttogva, mert ez volt az igazság. Kerestem a válaszokat a legtöbb tettemre, de magam sem tudtam már, hogy mit miért teszek és mit miért nem teszek. Mondhatni eléggé bizalmas volt az a dolog, de még se ütöttem meg, csak arrébb löktem és kiléptem. Közben néha-néha rápillantottam és végig az járt a fejemben, hogy vajon mit is kellene még mondanom.-
Nem ismertem őt még túl régóta, mondhatni egy napja, de valami miatt nem akartam, hogy elmenjen. Reméltem, ha megteszi, akkor legalább lesz annyi bátorsága, hogy szóljon és elém álljon. De ezt soha se lehet tudni. Lassan sétáltam előre felé és közben a kivilágított utat figyeltem. Nem sokkal később megálltam és kérdően néztem rá. Amikor meghallottam a hangját közvetlen mögülem és éreztem az érintését, akkor egyből meg fordultam egy mosollyal az arcomon. - Oda, ahol voltál. Nem tehetek róla, hogy te ilyen gyors vagy. - mondtam neki mosolyogva és figyeltem őt. Azt hiszem kezdtem azt is kedvelni benne, ahogyan hirtelen tud váltani a hangulatai között.- Szóval mit szeretnél csinálni? - kérdeztem tőle kíváncsian, miközben szorosan összefogtam magam körül a kezemmel a kabátomat és felnéztem rá.-  

Elmosolyodtam ezen, hiszen ezzel nem csak az én szokásomra mondta azt, hogy nagyon rossz, hanem a sajátjára is. Én csak tőle átvettem azt, amit ő szokott csinálni. Tényleg nem értettem, hogy miért érdekli őt. Nem akartam nyitott könyv lenni előtte, hiszen ő se volt az, s ez pont így volt jó.
Mereven figyeltem ahogy egyre jobban közelebb jött, majd a szavai hallatára egy ördögi mosoly jelent meg. Szokásomhoz híven az arcára raktam a kezemet és úgy próbáltam kicsit arrébb tolni.- Miért vagy olyan biztos, hogy tudni akarom? - kérdeztem vissza mosollyal az arcomon, mert húzni akartam kicsit az agyát. S a tekintetét elnézve talán sikerült is. Mikor rám kacsintott, akkor egy aprót az ajkamba haraptam, de végig Kim-et néztem és kíváncsian vártam, hogy vajon erre mit fog mondani. Próbáltam komolynak tűnni, de ez nem igen ment... Most nem... -
Figyeltem ahogyan a kezét kezdi melegíteni és kezdtem kicsit sajnálni, de az előbbi dolog kicsit sok volt, vagyis nem az hogy túlzás volt, hanem sokkal inkább megijesztett az, hogy nem zavart a közelsége. - Majd talán egyszer megtudod. - kacsintottam rá és közben egy féloldalas mosoly jelent meg az arcomon. Nem akartam elmondani neki. Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy meg fogja tudni. Főleg így, hogy csak átutazóban van itt, meg soha se lehet tudni, hogy egyáltalán akarja-e tudni. Figyeltem őt és közben a hosszú hajammal kezdtem elbabrálni, mert a szél állandóan az arcomba fújta a hajamat. -
Magam sem tudtam, hogy miért mosolygok úgy, mint valami tizenéves tini, de nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak rá. - Miért lenne több is? - kérdeztem visszahabozás nélkül. - Semmit se mondtam a mai napra. És miért is érdekel az, hogy mit jelentett a mai nap számomra? - kérdeztem vissza újra. Úgy nézz ki ez lassan állandó dolog lesz nálunk, hogy ő kérdez és én visszakérdezek. Figyeltem, ahogy egyre jobban próbálta felmelegíteni a kezét és magam sem értettem, hogy miért, de a két kezem közé fogtam a kezeit és nem engedtem el őket. Az én kezeim melegek voltak hála a kabátnak, kész csoda, hogy ő még nem fagyott meg.-
Nem mondtam, hogy nem mehetünk melegedni. - mondtam neki habozás nélkül, de magam sem tudtam, hogy pontosan mire értem és mire is gondolok. - Nos, esetleg van valami hely ahova szívesen mennél? - kérdeztem tőle és közben végig őt néztem. Figyeltem az arcát és a szemeit is....-

Nem akartam elhinni, hogy belém csípet a fogaival. Elrántottam egyből a kezeimet és rosszallóan néztem rá.- Tudod még mindig egy harapásomban kerül és mehetsz pitizni Klausnak. - mondtam neki szemrebbenés nélkül, mert egyáltalán nem tetszett, hogy ezt tette, annál inkább bosszantót. - Végre valami amiben nem vagy biztos. - mondtam neki kicsit önelégült mosollyal az arcomon, mert tényleg élveztem, hogy végre sikerült választ kapnom az egyik kérdésemre és ráadásul ilyen választ.-
Figyeltem őt, nem értettem, hogy min mosolyog ennyire így folytattam tovább a beszédet, amikor megéreztem, hogy az egyik ujját az ajkaimra teszi. Kikerekedett szemmel néztem rá, mert nem akartam elhinni, hogy most tényleg csendre intet. Engem soha senki se intett csendre. Összefontam a karomat és vártam, hogy mit is mond, de biztos voltam abban, ha pár másodperc múlva nem emeli el az ujját onnét akkor eltöröm.  De hirtelen minden haragom elszállt, amikor meghallottam a következő kérdését. Nem akartam elhinni, hogy erre gondolt. Mégis mit vár?! - Szóval, ha kérlek akkor maradsz, de ha nem mondok semmit akkor képes lennél elmenni szó nélkül? - kérdeztem vissza kicsit halkabban, mert nem akartam, hogy elmenjen, de fogalmam sem volt, hogy ezt ki tudom-e mondani vagy nem.
Felpillantottam rá, s láttam hogy nem is figyel. Fogalmam sem volt, hogy hallotta-e amit mondtam. Nem értettem, hogy mit nézz ennyire. Követtem a tekintetét és láttam, hogy két ember sétál. Nem sokkal később a szél felénk hozta az illatukat és most már tisztán éreztem, hogy vámpírok. Ez egyáltalán nem tetszett. Elég volt ma már a vámpírokból, talán még sok is. - Te ismered őket? - kérdeztem meg, bár volt egy olyan érzésem, hogy a falnak beszélek és semmit se hall meg abból amit mondok. -
Figyeltem őt, a karom még mindig össze volt fonva magam előtt, amikor hirtelen megéreztem a kezét a derekam körül. Még fel se eszméletem, akkor éreztem az ajkait amint megérintik az enyémet, majd pár másodperccel később érezem amint a hátam a falnak dől. Éreztem, hogy egyre hevesebb lesz a csókja és hirtelen magam sem tudtam, hogy miért de visszacsókoltam őt pár másodpercre, majd a kezem a mellkasára helyeztem. Nem sokkal később eszméltem rá, hogy mit is teszek és ekkor megpróbáltam ellökni őt, ami nem túl sok sikerrel ment, de szerencsére hamar elengedett. Biztos voltam benne, hogy legbelül élvezte a dolgot, s biztos valami elme zavarom van, hogy én is élveztem. -
Aww remek, már arra sincs bátorságod, hogy a szemembe nézz? - kérdeztem tőle kicsit hangosan, majd habozás nélkül lekevertem neki egyet.- Ezt az előbbiért. - mondtam neki kicsit hevesebben és elmentem mellette de úgy, hogy kicsit neki is mentem. Pár lépéssel arrébb megálltam, de nem néztem rá és nem fordultam vissza. Egyszerűen csak álltam ott... Fogalmam sem volt, hogy mi fog ezek után történni, de álltam és vártam rá, hogy végre menjünk tovább. Nem akartam arról beszélni ami történt, mert magam sem tudtam, hogy miért viszonoztam pár másodpercre. -

Nem akartam elhinni azt amit mondott. Komolyan ennyire nem érdekli az, hogy él-e vagy nem?! Figyeltem őt és néztem rá kicsit kérdően és biztos voltam benne, hogy látja láttam a hitetlenkedés. Nem akartam megharapni őt, hiszen kezdtem megkedvelni L-t.
Miért lényeges ez, hogy én mit szeretnék? - kérdeztem vissza és kicsit zavartan a hajamba túrtam. Húzni akartam az időt, mert tényleg nem tudtam, hogy kimondanám-e még akkor is, ha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy maradásra bírjam. Mélyen a szemébe néztem, majd kicsit a távolba. Most először éreztem azt, hogy zavarban vagyok és nem tudom, hogy mit kellene tennem vagy mondanom.-
Nem értettem, hogy miért csókolt meg. Fogalmam sem volt, hogy esetleg csak védeni próbált vele attól a két vámpírtól, vagy csak kihasználta az alkalmat. Figyeltem őt és próbáltam megfejteni. A pofont részben önvédelmi dolog volt, mert azt a pármásodperces dolgot akartam kicsit vele leplezni. Nem tudtam, hogy mennyire észlelte azt a dolgot, de én tudtam, hogy mit éreztem akkor. Nem is emlékszem, hogy mikor éreztem ilyet utoljára...
Minél messzebb akartam kerülni tőle, hogy helyre tegyen a gondolataimat, de nem jött össze. Alig, hogy elmentem mellette elkapta a kezemet és visszahúzott, de most se gyengéden és így sikeresen megint neki estem, s a kezem megint a mellkasán pihent.
Nem. - mondtam neki határozottan és figyeltem őt. Tényleg nem akartam megütni, de  nem hagyott más választást.- Miért tetted azt az előbb? - kérdeztem tőle kíváncsian és egy percre se vettem le róla a tekintetemet. Egyik lábamról a másikra álltam, s közben figyeltem minden egyes kis rezzenését. Biztos voltam abban, hogy még mindig fáj az arca, hiszen még mindig piros volt. -sajn..- haraptam el a mondat végét, mert nem tudtam befejezni, ezt az egy szót most nem tudtam kimondani. Sajnáltam, meg nem is.-

Ilyet se mondtam. - mondtam neki egyszerűen és közben figyeltem őt. Miért kell most mindennek egyszerre ilyen nehéznek lennie az életemben és miért pont most... - Szeretnéd, ha szeretném, hogy maradj? - közelebb léptem hozzá és úgy néztem fel rá. Talán kicsit kihívó is voltam, de ő se gondolhatja komolyan, hogy bármit kimondok ennyire egyszerűen, főleg nem egy ilyen dolgot, amikor még van más valaki is az életemben. Ott van Sean, de valami miatt úgy érzem, hogy L-t se akarom elveszíteni. Ez a dolog kezd megrémíteni, hogy így érzek már most vele kapcsolatban.-
Nem tudom miről beszélsz. - mondtam neki fapofával, mert eszem ágába se volt elárul neki, hogy nem csak a hév miatt csókoltam vissza, mert nem olyan vagyok. Egyszerűen csak valami fura érzés miatt, amit biztos épp elmével soha se éreztem volna. De amióta vele találkoztam már elég sok minden történt, s sok gondolat futott át az agyamon. Kérdésének hallatára újból megjelent az a kép, amikor megcsókolt, én vissza őt, a kezem a mellkasán pihent. Még ha csak pár másodpercre is történt meg, akkor se tudtam elfelejteni és nem is akartam elfelejteni, hiszen élveztem... nagyon is.. Reméltem a kicsit felgyorsult szívverésem nem árult el engem, hogy még se hagy annyira hidegen a dolog, de a tekintetemmel próbáltam ezt tükrözni.-
Semmi. - legyintettem egyet, majd elkaptam a kezét és elkezdtem húzni magam után.- Nem mehetnénk tovább? -néztem rá kicsit reménykedő arccal, mert magam sem tudtam, hogy meddig lennék képes azt játszani, hogy az a csók dolog tényleg nem érdekelt és semmit nem jelentett számomra.-