Felvont szemöldökkel, izzó pillantással hallgattam, ahogy a nő magas hanghordozással elkezdett engem kioktatni, ott az utca kellős közepén. Már csak ez hiányzott, egy házi sárkány modernkori változata, amint leáll velem vitatkozni arról, amit egyébként nyugodt szívvel tudomásul vehetne. Én csak próbáltam felnyitni a szemeit, rádöbbenteni, hogy lötyögése miféle veszélyforrásoknak teheti ki őt magát, de a hálátlan inkább csak nekem esett szavaival, amit nem igazán tudtam értékelni. Vonásaim nem enyhültek, összeszorítottam az állkapcsomat, miközben dühösen villantak szemeim a nőre, majd megfogva a karját kicsit közelebb rántottam magamhoz.
- Egy, ki nem állhatom a hisztérikus nőket, nincs bennük semmi izgató. - Tekintetem azért végig futtattam rajta, majd újra szemeibe pillantottam.
- Kettő, ha épp menstruációs korszakát éli, javaslom, hogy az autók és gyalogosok helyett inkább egy drogériába vesse be magát, vásároljon tampont és nyugtató zöld teát. Három, a halál visszavonhatatlan, ne kívánjon magának olyat, amit később megbánhat. - Miközben beszéltem hozzá, végig szorítottam a karját, de nem túl erősen, csak kellően ahhoz, hogy rám figyeljen és próbálja megérteni a szavaimat.
- Remélem észhez tér, és rádöbben, hogy az élete fontosabb, mint bármi más. Értékelje. - Hangom ridegnek tűnhetett, de nem is volt szándékomban jópofizni vele, hiszt pontosan tudtam azt, miről beszélek. Karjaim közt vesztettem el egy számomra fontos személyt, ezért az efféle témákra mindig ugrottam, főleg akkor, ha valaki nem értékelte a saját életét.
- Négy, igazán nincs mit és tény, hogy én is jobban figyelhettem volna. Szóval, képes átkelni az úttesten anélkül, hogy elüttesse magát? - Elengedve karját , kíváncsian pillantottam rá, hangom megenyhült, már nem tűnhetett kioktatónak.

- Nem vagyok hisztérikus nő.. - kotyogtam közbe azonnal, de a mondat második felét elengedtem a fülem mellett. Nem is akartam, hogy izgatónak találjon, úgyhogy.. De, talán mégis az vagyok! Vagy az leszek.. A karomat próbáltam kihúzni szorítaásából, de stabilan fogta, nem tudtam elszabadulni, így maradt a másik lehetőség. Szilaj pillantással válaszoltam tekintetére. Ellenségesen méregettem és nagyot fújtattam szavai hallatán. Nem szeretem, ha sértegetnek... Na de ki szereti? Gyanítom ő igen, ha már velem is ezt csinálja..
- Szólásszabadság van, én pedig tökéletesen cselekvőképes vagyok, el tudom dönteni, mire van szükségem, anélkül is, hogy bármiféle isnpirációra szorulnék. Speciel most, nagyon tudnám értékelni, ha nem szorongatná a karomat, ugyanis fáj... - váltottam cseppet gúnyos hangnemre. Nem érdemelt mást. Amilyen az adjon Isten... - A nyugtató zöld tea kétlem, hogy használna.. - csettegtem. - Magát elnézve legalábbis kétségbe vonom a hatását.. - forgattam a szemeimet.
- Az életem egy pillanatig sem volt veszélyben, és most nem tartanánk itt, ha annyiban hagyta volna ezt az egészet. Tudok vigyázni magamra. - vágtam oda foghegyről a választ. Még hogy nem értékelem az életemet. Talán ebben a percben, vagy az elmúlt órákban nem volt túl kellemes, de el nem dobnám...
- ... volna... - kötöttem belé újra. Most valahogy ez nagyon ment. Túlzottan fel volt paprikázva a hangulatom ahhoz, hogy ne tegyem meg. - Képes leszállni a magas lóról és nem elefántot cisnálni a bolhából? Felfújja az egészet.. Ez az egész okoskodósdi nem kellett volna, ha hagyja, hogy széepn továbbmenjek.. - morgolódtam még mindig, hiába változott meg a hangszíne. Nem hatott meg a változás. Különben is, ő kereste magának, hát... Értékelje.

Mikor kijelentésemre határozottan az elleknezőjét állítótta, felvillant egy vigyor az arcomon, a nőszemély nem csak tűzesnek tűnt, de határozottnak is, ami már-már elnyerte a tetszésemet, ellenben, a hisztivel még mindig nem tudtam mit kezdeni.
- Nem is szorítottam annyira erősen. - Félmosolyt követően engedtem el a karját, nehogy azt higgyék az utcán közlekedők, hogy szadista állat vagyok, aki nőket bántana, mert ilyenről nem is volt szó, egyszerűen csak próbáltam némi életet verni belé, ha már butaságokról beszélt.
- Én nem szeretem a zöld teát , az viszont édes, hogy úgy mar vissza mint egy skorpió. - Némi gúny már belefért, és meg is érdemelte a nő, ha már ennyire ellenségesen lépett fel ellenem, miközben kizárólag arra ügyeltem, hogy önpusztító módban ne tegyen kárt magában, de úgy tűnt, a falnak beszélek. Olyan mogorván, kioktatóan viselkedett, hogy azt a csöppnyi jóindulatot is kitörölte belőlem, ami még valahol ott ólálkodott.
- Csak tessék, menjen, puffogjon, sétáljon neki minden második embernek, aztán villantsa ki a méregfogait. Jó hobbi, de ettől nem áll majd helyre a kedve. Hazaér, és rádöbben majd, hogy teljesen egyedül van. - Vállat vonva léptem el az útjából, nem akartam feltartani őt, ha már ennyire ellenszenves volt, hát akkor menjen a dolgára.
- Én azért tudnám, mivel vezesse le az effajta feszültségét. - Visszafordulva egy szemtelen mosolyt villantottam felé.

Brienna


-Persze segítek, hiszen csak én tudok neked, de van ötleted, hogy hol kezdjük?-Kérdeztem érdeklődve.
Megszoktam, hogy bámulnak és örültnek vélnek, de nem érdekelt. Ilyenkor csak az úgy nevezett munkámra tudok gondolni.
-Várj, te mióta vagy halott, már megne sértődj, de nem tünsz mostaninak akkor a nővéred...-kaptam a fjemehez,
-Ne már egy vámpír-Suttogtam.
-Oké a kedvedért megpróbálom, nem megölni, ugyan is másod állásban vadász vagyok-Avattam be az én titkomba.

(Kórház)

|| Jason ||

Teljesen összezavarodtam. Amit azzal a vámpírral tettem.. Egy részt teljesen jogos volt és megérdemelte. Másrészről pedig szörnyülködve gondolok vissza magamra. Amit csináltam azt minden volt, csak nem én. Vagy ez lennék én? Ilyennek kellene lennem? Minden egyes ilyen szörnyeteget meg kellene ölnöm szemrebbenés nélkül. Valószínűleg ez lenne a helyes. Hiszen a családomat is könyörtelenül ölte meg egy. Semmit nem ártottak neki.. És most tessék. Elvesztettem mindenkit magam körül. De még mindig nem sikerült köszönetet mondanom annak, aki megmentett. Pedig azért vagyok itt a városban és reményeim szerint hamarosan meg is fogom találni. Mert ha tényleg ezt akarom csinálni. Akkor ő talán képes lenne valamit kihozni belőlem és nem csak egy furcsa módon haldokló félben lévő vámpír lennék képes leteríteni valamennyire.
A nyakamhoz kaptam. Még mindig ott volt a seb. Haza kell mennem. Kell egy újabb adag verbéna, mert azt hiszem, hogy most már nem sok lehet bennem. Nem ivott belőlem sokat, de az is több mint a semmi és ki tudja mennyi maradt a szervezetemben.
Hazafele menet egy sötét utcába keveredtem, ami már mondhatni ijesztő volt. Gyorsan kezdtem szedni a lábaimat amilyen gyorsan csak tudtam, hogy végre kikerüljek innen. De úgy látszik ez sem volt elég. A hátam az egyik ház falának csapódott. Mielőtt akár sikíthattam vagy szólhattam volna bármit is egy kéz fogta be a számat és éreztem, hogy egyre kevesebb lesz bennem a vér. Egy pillanatra elszörnyedt talán még a verbénának maradt egy kis hatása, de aztán nem igazán törődött vele.

[Lockwood birtok]

A bálon való jelenlétem nem volt olyan gyümölcsöző mint azt vártam. Mindössze egy vámpírral sikerült végeznem, aki felfedte magát előttem. A többi valamiért, lappangott és rejtve maradtak előttem. Általában viszont az ilyesféle rendezvényeken csak úgy hemzsegni szoktam. De itt valamiért vagy nem jelentek meg vagy pedig biztonságosabban táplálkoztak. Hát végül is nem számít, ez csak egy este volt. Előbb utóbb úgy is előbújnak rejtekhelyükről és akkor én ott leszek. Könyörtelenül végezni fogok, minden egyes vérszívó rohadékkal ebben a városban. De ez csak a rövidtávú célom, ugyanis ez a város csak a kezdet.
A bálról haza tartva egy rövidebb utat választottam. Nem azért, hogy megkíméljem magam a sétától, hiszen amúgy is fitten kell magam tartani. Egy ilyen szakmába az erőnlét mindenképpen egy szükséges dolog. Azért választottam ezt, mivel ez egy elég elhagyatott és sötét utcának tűnt. Ami pont a vámpírok lekedveltebb táplálkozási helye... És pont ahogy sejtettem, hamarosan egy vámpírt láttam meg aki épp egy szegény lányból szívja ki az életet. Előkaptam íjamat, majd pontosan becélozva fejét el is lőttem a vesszőt. Az a dög annyira rámászott, hogy nem bírtam a szívét célba venni, hisz esélyes lett volna, hogy a lánynak is bántódása esik, amit nem kockáztathattam meg. Az íjam és az ehhez való vesszők vámpírok levadászására van kifejlesztve. Még a nagyapámé volt és anyám adta nekem kiskoromban. A vesszőket úgy terveztem, hogy könnyedén behatoljon a húsukba, de mégis fa bevonatúak legyenek.

Annyira tehetetlenek éreztem magam jelent pillanatban. Próbáltam valamennyire ellenkezni, de reménytelen volt. Eleve erősebb volt nálam én meg egyfolytában gyengültem , hiszen folyamatosan szívta ki belőlem a véremet. Hogy nem tudott volna másra rátámadni. Így is épp eléggé szarul alakult a mai napom. Talán úgy van megírva, hogy nekem itt most meg kell halnom. Legalábbis valószínű, mert ellenkezni nem tudok és ez a szörnyeteg meg nem egyhamar akar lemászni rólam. Az életemet meg megkímélni végképp nem fogja. Egy pillanat alatt lepergett előttem az életem. A családom halála előtti időszak.. Az a pillanat amikor rájuk találtam és most pedig itt vagyok én. Egy másik vérszívó kezében van az életem. Hát ennyi jutott volna nekem? Nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen legyek.
Aztán már csak arra figyeltem fel, hogy a vérszívó elválik a nyakamtól én meg lecsúsztam a fal mellett. Fogalmam nem volt arról, hogy mi történik. De próbáltam feldolgozni.. Hiszen valaki éppen megmentette az életem.. Ismét. Azt hiszem erre én már rá vagyok szorulva. Egyszerűen belém van kódolva. De nem akarok így élni. Meg tudom védeni magam.. Legalábbis azt hiszem, csak egy kis segítségre van szükségem. Nem vagyok otthon a harcművészetekben az erőnlétem sem a legjobb, de mióta a családom meghalt rendszeresen edzettem.
Valamennyire kezdett kitisztulni előttem a kép pár pislogás után és láttam, hogy valami van a fejében. Sötét volt nem is igazán láthattam mást bármennyire is akartam. Próbáltam felállni nem túl sok sikerrel. Tekintetem arra az alakra terelődött aki segített rajtam.

Miután ellőttem vesszőt rögtön rohantam is a lány és a vámpír irányába. Egyáltalán nem kételkedtem lövésem pontos találatába, hiszen nem szoktam hibázni. Különösen nem azzal a fegyverrel, amivel a legtöbbet gyakoroltam. Bár apám mindig próbált rábeszélni más fegyverekre, én nem akartam mást. Hiszen ez volt az egyetlen dolog, ami anyámtól kaptam. Az egyetlen olyan személytől, aki jelentett is nekem valamit, az én elcseszett családomban. Ezért még keményebben kellett gyakorolnom, hogy tökélyre vigyem az íjjal való célzásomat és gyorsaságomat. Jobban kellett vele küzdenem, mint ő egy pisztollyal. Csakis így bírtam elérni nála, hogy puskák helyett ezt használhassam a vadászatok során. Azzal, hogy kiálltam ezt a próbáját, többé nem is nyaggatott azzal, hogy váltsam le.
A lány szinte félholtan esett a földre miután a vérszívó fejébe szúródott a vesszőm. Amikor odaértem először előkaptam gyorsan egy karót, majd beledöftem azt a vámpír szívébe. Aztán a lány felé fordultam...
-Jól van? kérdeztem meg tőle, de szemmel láthatólag nem volt jól. Ezért meg sem vártam, hogy választ adjon. Mivel épp nem volt nálam semmi a eltéptem az ingujjamat.
-Ezt tartsa itt. mondtam neki, odanyomva a sebéhez, amiből még mindig dőlt a vér. Majd csak felkaptam és el is indultam az egyik kórház irányába. Ha pár perccel később érkezek ebbe a nőben már egy csepp vér sem marad. Ő még az előző lánynál is rosszabb állapotban volt, akire hasonló körülmények között találtam rá.

Nem tudtam, hogy pontosan mi zajlik körülöttem. Hiába koncentráltam az sem tartott pár percnél tovább. Az alak felénk rohant. Aztán mintha karót nyomot volna a szívébe.. De annyira forgott velem a világ, hogy én már semmit nem tudtam biztosra. Még soha nem volt részem ekkora vérveszteségében. Egyáltalán nem irigylem azokat, akik ilyen halált halnak.. Például a családom. Most már valamennyire sejtem, hogy min is mehettek keresztül. A tehetetlenség érzése belülről pusztít el a másik pedig az, hogy perceken belül az eszméletét is elveszíti az ember.. Ez az egész egyszerűen borzalmas.
Arra eszméltem, hogy elszakítja az ingét, majd a nyakamhoz nyomja és a oda kellene tartanom. Nem sok erő van bennem, de megpróbáltam valamennyire ott tartani.
- Hova viszel? – Kérdeztem bár valószínűleg a kórházba hiszen aki ennyi vért veszít hová máshova vihetnék. Viszont én valamilyen oknál fogva irtózom attól a helytől. Inkább a halál, mint hogy én oda betegyem a lábamat. Egyszerűen rosszul vagyok már attól is ha be kell mennem. Nem hiába csak az ajtóig kísértem azt a szerencsétlen embert is. A fehér falak annyira nyomasztóan hatnak rám, hogy talán még rosszabbul is leszek, mint amikor bementem oda.
– Kérlek a kórházba ne.. Csak oda ne. – Valószínűleg nem fog rám hallgatni, hiszen ilyenkor hova máshova vihetne egy sérült embert. De nem akarok oda menni tényleg nem. Inkább vigyen haza és gondoskodom magamról valahogyan.. Csak oda ne.

Miközben az egyik közeli kórház felé siettem elkezdett kérdezősködni. Még szerencse, hogy általában ha egy városba költözök fel szoktam térképezni azt. Ha ezt nem tettem volna meg itt is, most tanácstalanul bóklásznék itt. Ami közben a lány biztosan életét vesztené. Bár hangján hallatszott, hogy nagyon gyenge a sok vérveszteségtől, ő még is meg szerette volna tudni, hogy hova viszem.
-A kórházba. mondtam neki, komoly tekintettel az útra figyelve. Hiszen minél hamarabb el kellett érnem oda, nem tudtam meddig bírhatja még. Ezért kissé fura is volt, hogy ezt a kérdést feltette, hát hova máshova vinném ilyenkor. Ez követően viszont elkezdett ellenkezni, hogy ne vigyem oda. Ennek ellenére nem álltam meg, hiszen tudtam ha nem jut el oda meghal.
-Sok vért vesztettél, ha nem viszlek el, akár ott is hagyhattalak volna annak a vámpírnak. válaszoltam neki kérésére, ami őrültség volt, még hogy ne vigyem kórházba. Ennyi vérveszteséggel biztos nem élné meg a holnapot. Amikor elértem a kórházhoz, gyorsan besiettem.
-Ez a lány rengeteg vért vesztett. találkoztam út közben egy ápolónővel, aki egy szoba felé igazított, majd el is rohant az orvosér. Letettem az ágyra, majd arra készültem, hogy otthagyom. Hiszen többet már nem tehetek érte, az orvosok majd ellátják a sebeit.

[Kórház]

- Kórház - ||Jason ||

Ő volt.. Ő volt az akit már ennyi ideje kerestem és most csak úgy itt hagy. Nem.. Ezt nem fogom engedni. Alig volt bennem erő, de megpróbáltam felállni. Hát elsőre nem sikerült, mert a földön kötöttem ki. Nem engedhetem el. Most nem főleg amikor már ilyen közel sikerült hozzá kerülnöm. Talán egy őrült rajongónak tűnhetek a szemében vagy nem tudom..
És még, hogy éljem a normális életem? Azt már akkor elveszítettem amikor láttam a halott családomat. A sápadt arcukat. A sebet a nyakukon. Egyszerűen borzalmas volt átélni az egészet. Azóta nem is vagyok már önmagam. Teljesen megváltoztam. Megszállottja lettem annak, hogy megtaláljam. Hogy én is olyan legyek, mint ő. Valamennyire már az is vagyok, hiszen amit azzal a vámpírral csináltam a parkolóban. Valószínűleg, ha ez az egész nem történik meg soha nem mertem volna megcsinálni. Sőt meg is haltam volna ott helyben, hiszen még a verbénáról sem tudtam volna. Bár akkor valószínűleg unalmas életemet éltem volna még Denverben. Talán már férjnél is lennék ki tudja? De nem ezt hozta nekem a sors. Elvesztettem a családomat és ezzel együtt a régi önmagamat. Ami addig értelmet nyert nekem most már nem. Csak egyetlen dolog hajt már. Hogy annyi ilyen szörnyeteget öljek meg amennyit csak tudok.
Összekapartam magam a földről nagy nehezen és elkezdtem kirohanni a kórházból. Már amennyire futásnak volt nevezhető amit most csináltam. De nem volt bennem erő többre szóval hát.. Ez van.
Bevetetettem magam az utcákba és kezdtem feladni a reményt, hogy valaha megtalálom. Már attól a ténytől is remegni kezdett a lábam, hogy még egy vámpírral találkozom aki most már tényleg megöl. Nem.. Erősnek kell maradnom. Már amennyire ilyen fizikai állapotban lehet. Lelkileg szilárd talajon állok.
- Héé.. Állj meg. - Mondtam mikor megláttam egy alakot és reméltem, hogy ő az. Ahogy egyre közelebb értem hozzá tudtam, hogy ő az.. Nem adom fel soha. Amint odaértem a lábaim feladták a szolgálatot és el estem. De még ez sem érdekelt. Felnéztem rá és beszélni kezdtem. - Az életem már azóta nem normális, hogy egy megölte a családomat. Nem is akarom, hogy az legyen. Annyi ilyen szörnyeteget akarok megölni amennyit csak lehet. Kérlek. Segíts nekem. Egyedül azt sem tudom, hogyan fogják hozzá. - Néztem rá kérlelően.

Megan

Nem érettem egyet a szavaival, ez a nő már az elejétől fogva ellenszenves volt velem, így nem is csoda, ha nem lehetett vele zöld ágra vergődni, még azután sem, hogy lehiggadva szóltam hozzá. Nem tudtam, mi történhetett vele, hogy alapból ilyen, vagy szimplán csak rossz napja volt, de azért nálam is volt egy határvonal, ahol már megálljt kellett parancsolnom.
- Rendben, ha nem, hát nem..- Vállat vontam, nem voltam sem pap, sem lélekmelengető tasak, nyers modoromnak köszönhetően egyébként sem tudtam volna megbékélni vele ebben a helyzetben. Mennem kellett volna, hisz a fickó, akit üldöztem, már rég eltűnt előlem, és gőzöm sem volt arról, hogy hová mehetett. Már indulni akartam, de vetettem még egy pillantást a nő arcára, aki túlságosan levertnek tűnt, nekem meg..a fenébe is, még a végén kiderül, hogy van lelkem, kissé bűntudatom lett, amiért durvábban szóltam hozzá. Közelebb léptem, arcvonásait szemügyre vettem, végül a szemeibe pillantottam.
- Nézze, elnézést, ha a kelleténél durvább voltam, én is feszültebb vagyok a kelleténél, de úgy látom , Ön is. Kárpótolhatom valamivel? Egy kávé, egy tea? - Érdeklődve pillantottam rá, már úgy sem tudtam volna mit tenni eredeti célom miatt, így a hátralévő nap szabadidő volt számomra.

Megtettem a tőlem telhetőt annak érdekében, hogy nézeteltérésünket valamelyest csitítva, kiengeszteljem egy itallal, akár még meg is hallgattam volna őt, azt, hogy miért volt annyira ellenszenves velem, lehet, hogy kiderült volna a valódi oka rossz kedvének, és egy újabb ismerőssel bővült volna a tagok száma, akik Mystic Fallshoz kötnek, de a nő elég zárkózottnak tűnt, én pedig nem akartam tolakodó lenni. Ha nem, hát nem.
- Nem tartott volna fel, már nincs dolgom, de akkor majd legközelebb. Viszlát. - Elköszöntem tőle, majd hátat fordítva visszasétáltam az autómhoz, amivel elhajtottam a belvárosból.

Lényem egy része örült, amiért nem erőlteti ezt a teás dolgot, másik viszont ismét magáva zuhant.. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne tovább bóklásznom az utcákon, hátha olyanba ütközök, aki nem ennyire tapintatos.. Mert az volt, szíve joga tagadni, de ezért hálás is voltam. Bocsánatkérően pillantottam rá és figyeltem, ahogy elmegy..
- Viszlát.. - válaszoltam és én is hátraarcot vágtam, hogy hazainduljak. Mára tényleg elég volt a turistáskodásból.

Játék vége

Liam

Nem igazán tudtam hová tenni azt, amit mondott. Mert... csak simán nem értettem, miért utálja a vámpírokat, és mi a baja azzal, hogy az én testvérem is az. Végül leesett.. ahogy elhangzott az utolsó mondata, és nagy nyeléssel néztem rtá.
- Hogy micsoda? - sokkolódtam le teljesen.

[Kórház]

Amikor kiértem a kórházból, egyből a lakásom felé vettem az irányt. Már ideje volt őt otthagynom, sok teendőm van még a városban, amiért nem érek rá ilyenekre. De ennek ellenére is az a nő járt a fejemben. Hisz nem sokan akarnák ezt folytatni, az után, hogy majdnem belehaltak. Őt pedig egyáltalán nem érdekelve ez, tovább szeretne vadász életet élni. Láttam az elszántságot az arcán, én magam is tudom milyen érzés ez. De jobban jár ha inkább kimarad ebből, amíg nem késő. Még élhet normális életet, családdal, barátokkal, egy nyugis kisvárosban, vagy ahol csak akar. Nem pedig hoteleken bujkálva, kerülve az emberi társaságot, ami csak hátráltat minket. Aki egyszer belecsöppen ebbe az életbe... a kiszállási lehetőség már lehetetlen. Mivel ha bár a vámpírok érzéketlen lények, ők is kötnek barátságokat, vagy épp fészekben élnek. És ha elkezdesz vadászni rájuk, bosszút akarnak állni az elesett társukért. Ezért van az, hogy mindig ébernek kell maradnom és ezért is féltem annyira Bailey-t. Azzal, hogy megismert engem az ő fejére is ráhoztam azokat akik engem üldözhetnek. Már hosszú ideje ő az első olyan személy, aki iránt mutatok bármiféle érzelmet. És ezt használják ki a vérszívók, ha nem vigyázok, rajta keresztül próbálnak majd engem is elfogni. De én ezt nem fogom hagyni, ha kell ezt a dolgot tudtára is adom. Végül is ő egy boszorkánycsalád sarja. Amivel ha kell meg tudja védeni magát..
Ezt a gondolatmenetemet szakította félbe egy hang aki azt üvöltötte álljak meg. Már fél úton jártam, amikor az a nő akit az előbb otthagytam, újra felbukkant. Erre csak megálltam, majd fura tekintettel fordultam felé. Elkezdett felém rohanni, viszont a gyengeségtől, elesett és előttem ért földet. Majd elkezdte mondani újra, hogy ő ezt az életet szeretné élni a normális helyett. Azzal érvelt, hogy a családját lemészárolta az egyik ilyen rohadék. Ami miatt amúgy sem lenne képes többé normális életet élni. Ez az amiért mégis elgondolkodtam a dolgon. Én is tudom milyen ez a bosszúvágy érzés, ami a család elvesztése miatt lobban. Anyámat is egy vámpír ölte meg az egyik vadászaton, legalábbis apám ezt mondta nekem.
-Rendben. Ha tényleg ez a célod, ha kész vagy eldobni magadtól a normális élet lehetőségét... mondtam neki megfogva a kezét, segítve a felállásban. Ha tényleg ezt akarod, megmutatom azokat amik elengedhetetlenek egy vadász életében. mondtam neki komoly tekintettel a szemébe nézve. Próbáltam még mindig arra utalni, hogy a normális élet talán jobb lenne. Viszont ha azt mondja tényleg ezt akarja, nem akadályozom benne. Hiszen ha az ő helyzetét tekintem, én is ugyanígy cselekednék. Bár sok teendőm van ebben a városban, egy újabb vadász csak segíti ezt elérni.

Annyira szerencsétlennek éreztem magamat. Csak én lehetek ilyen béna, hogy orra essek pont a cél előtt. De ezt inkább a jelenlegi állapotom okozta. Mert egy kicsit még mindig forgott velem a föld.. Még nem volt részem ekkora vérveszteségben szóval az ezzel járó kellemetlenségeket sem sikerült tapasztalnom. De jelenleg rohadtul teszek rá. Fontosabb dolgaim is vannak annál, hogy ezzel foglalkozzak. Megtaláltam azt akit már évek óta kerestem.. Ennél több nekem nem is kell. Csak most nem engedhetem el.
Normális élet lehetősége.. Ilyen városban? Vagyis inkább ilyen földön..? Ezt ő sem gondolhatta komolyan. Bármikor jöhet ilyen rohadék ami tönkreteheti valaki életét örökre. Pont, mint az enyémet. Normális életet éltem egészen addig a napig. De hát semmi sem állandó. Minden változik. Emberek, dolgok, környezet. Egyszerűen minden.
Ahogy felsegített sikerült jobban megnéznem a kezét. Az a jel ott volt rajta. - Ez hogyan? - Kérdeztem kicsit meglepődött arccal közben végig a tetoválásnak tűnő valamit néztem.
- És köszönöm. - Nyögtem ki nagy nehezen. Hiszen megtanít mindenre amire szükségem lehet a jövőben. Kell nekem ennél több? Már annak is örülnöm kellene, hogy nem küldött el a francba ezzel az egész kéréssel. Azért sem hibáztattam volna.
- És mi az első dolgom? Vagy ez, hogy megy? - Kérdeztem, mint egy teljesen amatőr. Hiszen az voltam nekem ebben az egészben semmit tapasztalatom nincsen. Az már biztos, hogy a fizikai állapotomat kell javítani. Azok az edzések amiket eddig csináltam nem hiszem, hogy elegek lesznek erre az egészre. De mindent megteszek azért, hogy ne menjek teljesen az agyára. Mert azért hát még is kedves tőle, hogy elvállal engem.
Mindezt a családomért. Egyfajta bosszú. Ha mást nem akkor legalább ezt megérti. Talán ezért vállalta el. Nem tudom. Bár az ő családja sem lehetett túl tökéletes, ha ezzé vált. Mert azt hiszem akit nem így nevelnek, vagy nem jön egy olyan fordulat az életében ami miatt erre az elhatározásra jut.. Nem igazán jutna el idáig.
A kezét még mindig nem engedtem el amit reméltem nem vett tolakodásnak. De annyira hihetetlennek tűnt. Ezt miért nem vettem észre előbb? Talán mert túlságosan ki voltam ütve. Lehet. Bár még most sem állok olyan szilárd talpon, mint szeretnék. De az akaratom erősebb most, mint a vérveszteség által okozott gyengeségem.

(Lexi - millió, millió bocsánat a késésért)
Figyelmesen hallgattam a gondolatmenetét, sőt, még tovább is gondoltam magamban. Egy darabig azért gondolkodtam, hogy elmondjam-e vagy tartsam magamban, de végülis arra gondoltam, hogy miért ne? Úgyis a tanárom, és egyúttal a bizalmasom lesz, akinek illendő lenne bármit elmondanom, és meg is kéne bíznom benne.
- Nos, azt hiszem, hogy ha ilyen hamar meg tudjuk állapítani, mit akar az a pasi, akkor ellenük is fordítható... mármint néhányra igencsak ráférne egy jó kis megleckéztetés. - Nevetni akartam, de nem ment. Nem viccnek szántam. Az a sok férfi, aki csak játszott velem... megérdemelné, hogy olyan fegyvert használjanak ellenük, ami ellen nem tudnak védekezni. Ehhez mondjuk nem szükséges a vámpírság... az csak egy plusz, ami bátrabbá és magabiztosabbá tesz. - Azt hiszem, veled jó lesz próbálkozni. Ha nem is szerzünk magunknak társat, egészen biztos hogy a seggfejek nem maradnak büntetés nélkül - nevettem fel végül. Hamarosan odaértünk a panzió elé... - A kulcsod a közelben van? - érdeklődtem. Bár neki nincs szüksége biztonságra... elvégre ha bárki betörne, a szaga alapján megtalálná, és megleckéztetné, de jobb az emberi biztonság látszata.

Amikor segítettem neki felállni miután az előbb előttem esett el, meglátta a kezemen lévő vadász jelet. Hát amióta kiteljesedett arra kellet rájönnöm, hogy már semmi nem rejti az emberek furcsálkodó tekintete elől. Valahogy könnyebb is volt ez még előtte. Hisz amikor rejtve volt nem buktatott le azok a vámpírok előtt, aki tudnak is róla valamit. Büszkén viselem ezeket a szimbólumokat, de azt hiszem ha nem lennék a kiválasztottak egyike. Akkor is ugyan ezzel foglalkoznék, szóval bár sokat jelent nekem, nem ez az oka, hogy azt csinálom amit. Nem állt szándékomban rejtegetni előle, de egyenlőre nem akartam, hogy tudomást szerezzen arról, hogy mi is ez a szimbólum.
-Csak egy tetoválás, nincs különösebb jelentősége. füllentettem, remélve, hogy továbblép és nem firtatja ezt a témát. Ne akarom egyenlőre az orrára kötni, akkor sem ha ezen a jelen keresztül talált rám. Kezdjük csak az elején a tanulását, ilyesféle dolgokba nem akarom még belekeverni. Megköszönte, hogy elvállaltam, hogy segítek neki, amire csak bólintottam egyet. Nem szokásom ilyet csinálni és sok dolgom van még ebben a városban. De úgy érzem ez a helyes dolog, hisz kétlem, hogy csak feladná a dolgot ha elutasítom. Ha ezt tenném és hagynám, hogy a saját feje után menjen, a végén még megöletné magát. Mellesleg jó érzéssel is tölt el, hogy tanulni szeretne tőlem. És ha lelkesedése az edzések alatt sem fog megcsappanni, jó vadász válhat belőle.
-Az első feladatod, hogy menj haza és pihend ki magad, ez most a legfontosabb. mondtam neki komoly tekintettel, majd azt vettem észre, hogy még mindig a kezemet fogja. Furcsa volt, de végül is nem foglalkoztatott a miértje.
-Ha pedig ez megtörtént, a Rollingston út sarkán találsz egy elhagyatott gyárépületet. Ha tényleg komolyan gondoltam, hogy vadász szeretnél lenni, ott megtalálsz. ugyancsak komoly tekintettel mondtam, elengedve kezét, majd elindultam haza, hogy végre kipihenhessem ezt a hosszú napot. De út közben egy hangüzenetet kaptam Bailey-től miszerint bajban van. Úgy tűnik valami nagyon nem szeretné, hogy én ma hazakeveredjek. Elindultam hát a hotelja felé sietve..

[Bailey lakása]

/Grill/


Tátott szájjal meredtem a húgomra, mikor Ő teljes erőbedobással vágta pofon azt a nyavajás kutyát. Nem létezik szó arra, amit akkor éreztem.. Annyira büszke voltam Rá! Hm, most monthatnám azt is, hogy látszik, hogy a rokonom. Bár, velem ellentétben Őt jóval nehezebb kihozni a sodrából.. de ha valakinek ez mégis sikerül.. na az pontosan így jár, mint az a szerencsétlen Severus az imént a Grillben. Hát, ez sem lett az Ő szerencsenapja.. egyhuzamban két Winchestertől is kapni! Ehhez már tehetség kell! Simán kiérdemelhetné például a.. A földkerekség legnagyobb taplója c. díjat.
Miután magunk mögött hagytuk a szórakozóhelyet, egy büszke mosollyal az ajkamon fordultam a húgom felé, hogy egy kicsit ingerelhessem őt.
- Na ez nagy volt, húgi! Pedig te álltalában a nyugodt, megfontolt viselkedés híve vagy. Mi történt az előbb, ami ennyire kihozott a sodrodból? - néztem rá olyan arcot vágva, mintha el nem tudnám képzelni mi akaszthatta őt ki az imént.

Valahogy nehezemre esett elhinni, hogy csak egy tetoválás, de nekem sem szokásom beavatni másokat a titkaimba. Talán, majd idővel rájövök, hogy mi is ez. Hiszen idáig csak követtem. A jelről különösebb információkat nem sikerült találnom. Lehet, hogy rossz helyen keresgéltem, de nem is a jel jelentését akartam megtalálni, hanem azt a személyt aki ezt használja és sikerrel jártam szóval egyenlőre azt hiszem tudom hanyagolni ezt a dolgot.
- Rendben van. - Bólintottam határozottan a pihenésre. A kórházba már biztos nem megyek vissza valahogyan hazavonszolom magam, ha ez órákba fog telleni akkor is. Holnapra meg megpróbálok annyi energiával feltöltődni, hogy a lehető legjobb formámat hozzam. Hiszen nem akarom azt az érzést kelteni benne, hogy rossz ötlet volt elvállalni az edzésemet.
Van az az érzésem, hogy amilyen komor jó ideig a kiképzőtisztet fogja játszani és figyelembe se veszi, hogy mit csinálok. De végül is igaza van.. Elmondja mit csináljak, hogyan.. Onnantól pedig az én érdekem, hogy megcsinálom-e vagy sem. Én akartam ezt az egészet szóval..
- Oké.. Már holnap ott leszek. - Mondtam egy mosollyal az arcomon és talán ettől kicsit erőre is kaptam. Hiszen elértem amit akartam. Megtaláltam és még azzá is válhatok ami szeretnék. A családomért. Igaz, hogy az a vérszívó hála neki már halott, de ez nem azt jelenti, hogy a többit is csak úgy el kell engedni. Érzéketlen szörnyetegek. Kivétel nincs. Azt hiszem ez az első amit el kell fogadtatnom magammal. Még ha különbnek is gondolják magukat nem azok.. Nincs kivétel. Nem lehet.
- Viszlát. - Köszöntem el tőle, majd én is elindultam hazafelé. Habár a remegő lábaim miatt elég lassan fogok eljutni odáig.. De mindent megpróbálok.

(Olivia lakása)

(Jenna - Semmi probléma. )

Kissé felnevettem, ahogy előadta nekem a gondolatát. Szó ami szó, tipikus "megbántott nő" elmélet, ami a megbántott, de erejére ébredt nő gondolatai közt rendszerint legalább egyszer biztosan megfordul. Hogy immár Ő az aki leckét adhat, aki erős, aki bátor, és aki nem fél. Akit végre nem bánthatnak, és játszhatnak ki.
- Ez igaz, sok férfi van, akire ráférne a lecke. Olyanok is vannak, akik nem menthetetlenek, így ha kapnának egy jó kis leckét az élettől, vagy épp tőlünk nőktől, akkor még lehetne belőlük tisztes, rendes ember. DE ezzel mindig vigyázz - intettem hamar óvatosságra is. - Ne feledd, mi az okosabbak vagyunk, sosem szabad hagyni, hogy elvakítson minket a merészségünk. Mert akkor könnyen válhatunk a tanárból zsarnokká, erős nőből hárpiává. Mindig tudni kell, mi az ami már túl sok, amit már nem tehetünk meg a másikkal, még oktatás címszó alatt sem. Tisztában kell lennünk a tisztességes eljárás korlátaival.
Igen, valószínűleg eléggé szentfazékszerű előadás ez, de igaz. Nem mindig az az erősebb, aki mindenen keresztülrobogva győz, hanem néha az, aki tudja mikor kell megállni. Nem hadurak és királynők vagyunk, vagy neveletlen barbárok, hogy aggály és akadály nélkül bármit megtehessünk bárkivel. Még akkor sem, ha az a másik illető esetleg megérdemelné.
Éreztem... amikor megérkeztünk, az ismerős illatok az orromban, megsúgták, hogy bizony hazaértem.
- Igen - bólintottam, és a táskámat kinyitva, túrtam bele, hogy némi kotorászás után kitapintsam a kulcsokat, aztán a mellettem álló Jenna felé nyújtottam. - Azt hiszem jobb lesz, ha Te nyitod - mosolyodtam el, elvégre, ha én próbálnám, az bizonyára nehezebben menne, és kissé tovább is tartana. - Van kedved bejönni esetleg egy kávéra, vagy valamire? Vagy inkább mész is? - kérdeztem, miután átvette tőlem a kulcsokat.

- Értem. Szóval, következő lecke, bánj jól a hatalmaddal. Ne élj vissza vele, és akkor igazán csodálatos úrnő lehetsz, aki tényleg mindent megkaphat, de nem él vissza vele - értelmeztem a szavait. Mondjuk világéletemben nem volt még hatalom a kezemben. Mármint olyan nagyobb, amit fel tudnék használni. Néha, néhány partneremet próbáltam rávenni egy-két olyan dologra, ahol én vagyok az irányító, de valahogy soha nem jött össze... Talán majd most. Persze Lexinek tökéletesen igaza van abban, hogy tudni kell bánni is a hatalommal, ha nem akarjuk, hogy a visszájára forduljon a dolog.
Nem sokkal később Lexi átnyújtotta a kulcsát, hogy nyissam ki az ajtót.
- Nem, azt hiszem, én nem maradok sokági, csak bekísérlek, és megyek. Szeretném kicsit kiszellőztetni a fejemet - magyaráztam, miközben elfordítottam a kulcsot a zárban. Szívesen maradtam volna még, de volt egy olyan előérzetem, hogy most... még sétálnom kell egy kicsit, mert valami történni fog. Hát nem furcsa? Nálam ugyan nem... De azért szeretnék meggyőződni arról, hogy biztonságban van, tehát ismét átkaroltam, és bevezettem a lakásba.
/Salvatore panzió/