- Értem - bólogattam megértően. De megértettem? Nem. Vagyis..értem az indítékot,valószínűleg én is így tennék,de ... így sokkal veszélyesebb. Elszorítani valamit, aminek ki kell törnie...Vajon hol tarthat az a bizonyos bomba visszaszámlálója? Vajon mikor fog mindez kirobbanni belőle? Talán alig hagyna nyomot,de talán elsöpörne mindent. A végletek ütközése... De nem szándékoztam hozzáfűzni semmit. Vagy sarkon fordulna,vagy..sarkon fordulna? Békésebb a hallgatás, inkább bámészkodtam egy sort, ha már úgyis sétálunk... Az utca túlvégében egy kocsi csomagtartójánál tüsténkedő ..házaspár (?) keveredett hevesebb szócsatába. Ajjaj..elfajulni látszottak a dolgok. Nem tágítottam, megiramodtam és közéjük furakodtam. Előbb a pasast vettem célba, aki jókorát lendítve akarta a nőt orcán vágni. Megragadtam a kezét és egy mozdulattal kifordítottam. A férfi hatalmasat ordított fájdalmában, én pedig vállánál megrázva kényszerítettem, hogy tekintete szememre terelődjön. -Te, mától kezdve mindig engedelmeskedsz ennek a nőnek, bármit is akarjon, és soha, ismétlem: SOHA nem emelsz többé egy nőneműre sem kezet. Értve? - az igézésemnek eleget téve kába ábrázattal bólintott és állt egy helyben, mint egy cölöp. Helyes, nagyon helyes. A nőhöz fordultam. - Ki ez a férfi? Férjed? Ismerősöd? Bátyád? - Férjem. - Előfordult már,hogy megütött? - Sokszor. - Ide figyelj, ..öö.. Mi a neved? - Johanna. - Ide figyelj, Johanna, ez a férfi NEM érdemel meg téged. El KELL felejtened, érted? Nem szabad így élned, mert újra és újra megteszi, mert látja,hogy nem teszel ellene semmit, hogy neked ez így jó, és... idővel ez okoz majd neki örömet. Élvezni fogja és függeni fog ettől.Ez nem a te boldogságod... Te jobbat érdemelsz! Egy családot,távol..messze innen, nem ebben a városban, nem ebben az országban. Messze. Ide figyelj,...Johanna, keresel egy ügyvédet, és benyújtod a válási papírokat, és amint lejár ez a hacacáré, felülsz az első vonatra és elhagyod Mystic Falls-t! Most pedig menjetek - intettem nekik a ház felé, befejezve az igézést. Egy nap még hálásak lesznek... Egy nap..talán.. Visszasomfordáltam a járdaszegélyen tipegő, értetlenül bambuló Megan-ra,de én csak vállat vonogatva, cseppnyi érzelmet nem mutatva indultam el, jelezve,hogy nekem ez volt a pont az i-re ,de mielőtt elhagytuk volna a sarkot, egy gondterhelt pillantást vetettem még a ház felé. Teljesen..jól vagyok...Teljesen...ahw...
Vártam volna valami frappáns beszólást tőle, a már megszokott lekicsinylő megjegyzését és az ismételt megbélyegzést, de elmaradt. Ismét.. Valami.. Tényleg megváltozott benne?! Nem ismerhettem ennyire félre.. Aztán egyszercsak az utca túlfelében termett, még mielőtt reagálhattam volna. Nem tudtam, komolyan gondolja-e, hogy annyiban hagyja, de jól esett. Meglepően jól. A ténykedésére azonban felkaptam a fejemet. Ha jól láttam.. Épp megigézte a házaspár egyik tagját a másik után. Ez.. Azt hiszem nem az a dolog, ami felett csak úgy szemet lehet húnyni, de végül megértettem, legalábbis azt hiszem. Talán a múltjára vezethető vissza mindez. Hogy nem tudja végignézni, ahogy egy férfi bánt egy gyenge nőt. Én.. Nem tudtam volna mit csinálni... Ő megtette és.. Azt hiszem ezért hálával tartoznak neki. - Hálás lesz érte... - jegyeztem meg, mintegy mellesleg. Jól tette.. Azt hiszem. - Máskor is megtetted már? Másokért?
Nem reagáltam le megjegyzését, holott belülről az ideg tépett, amiért nem tudhatom meg, hogy mi vár rájuk. De tudom...hálásnak kel lenniük. A nőnek adtam egy esélyt, hogy olyan embert találjon, aki ténylegesen úgy szereti, ahogy megérdemli és így, hogy a férfi kezet emelni már képtelen tőle ellentétes nemű egyedre, talán a következő Őt választó személy is boldog kapcsolatot egyengethet. Így szép az élet... - Ez az első ... és remélem az utolsó.. -jegyeztem meg csendben. Aztán zsörtölődtem magamban egy sort,de nem bírtam tovább. - Hogy tehet bárki ilyet? Miért...? Mit ártott? Miért kell félelemben tartania? Miért? - zúdítottam rá kétségbeesetten kérdéseimet. Igen... ezek nem csak erre az esetre vonatkoznak. Igyekeztem - a helyzet ellenére is- tartani magam és nem könnyeket hullatni, de ez most nagyon erős megpróbáltatás... Talán nálam is erősebb.
Az első eset.. De nem hiszem, hogy az utolsó. Az emberek ilyenek, könyörtelenek, szívtelenek. Bántják a másikat, ahol csak tudják és ha egy kapcsolatban már kialakult ez a hajta hierarchikus rend, lehetetlen megszabadulni tőle. - Nagyon... felzaklatott ez a dolog.. - motyogtam halkan és félve néztem felé. Tenni akartam valamit. Megnyugtatni vagy csak éreztetni, hogy jelen pillanatban nincs egyedül és én is így érzek, de mégis hogy tegyen?! - Megölelnélek, de... - szavatkoztam elnézést kérő mosollyal. Ha nem lenne ez az egész micsoda... Sokkal egyszerűbb lenne megvalósítani az elképzeléseimet. Még csak, meg sem érinthetem, hogy barátkozzak így?
-Nem,csak..ahw.. - semmi értelmeset nem tudtam kinyögni.A cipőfűzőm viszont bemondta az unalmast, a zsebemből pedig az iránytűm fele kikandikált, így jobbnak láttam lepasszolni, mielőtt ismét a szilánkjait kaparhatom össze. Máskülönben pedig fejemben kialakult egy rendszer és azt szerettem volna tesztelni. - Megfognád? - kérdeztem kedvesen mosolyogva, mire bólintott, én pedig tenyerébe nyomtam. Vállán kapaszkodva hajoltam le, hogy betűrjem a rakoncátlan fűzőket, majd mikor már felegyenesedtem, kiült nyugodt mosoly arcomra, mely szerint beigazolódni látszott feltevésem. - Tudtam - mutattam a kezében némán pihenő iránytűre, és kézfejemre vállán. De a bizsergető érzés az emlék martaléka lett. De,hogy ez most mit is jelent, arról fikarcnyi ötletem sincs...
Készségesen segítettem neki, tenyerembe zártam az iránytűt és azt tanulmányoztam, amíg ő a cipőfűzőjével volt elfoglalva. Nem volt nagy, és fémes hideget árasztott magából és ami a legfurcsább volt, hogy nem mozdult, hiába próbálgattam jobbra-balra irányítani. - Oké, ez a cuccod nagyon fura.. - állapítottam meg hitetlenkedve. - Nem lehet, hogy rossz, vagy valami? - kérdeztem, de elég hülyén hangott, elvégre varázscuccról beszélünk. Azok meg nem szoktak csak úgy elromlani. - Inkább visszaadom. A hideg is kiráz tőle. - sóhajtottam nagyot. Tényleg fura egy ketyere volt ez. De mi van, ha csak nála működik?! Igen, biztosan ez a magyarázat...
Nem mentegetőztem, nem is tudtam volna, csak benyomtam a zsebembe a kütyümet. Még egy kicsit zavartan toporogtam, és azon tűnődtem, hogy mit csinálok rosszul,de ami nem megy, azt nem is kellene erőltetnünk. - Ööö..te az előbb- mutattam hátra- indultál valahova?Mert igazán nem akarlak feltartani...- lábujjhegyre, majd újra a talapzatra emelkedtem és ezzel szórakoztattam magam. Azt hiszem, itt az ideje a búcsúzkodásnak...
Ismét ez a kínos csend.. Nem hiszem el.. Csak vele ilyen nehéz, vagy én vagyok az oka? Mással miért nem ilyen ez az egész 'beszélgessünk, barátkozzunk' téma?! - Öh.. - néztem rá zavartan. - Igen.. - vágtam rá azonnal, de igazából nem emlékeztem, hogy hová.. Hová is?! Ja igen.. Jobban megnézni a várost, hogy kiigazodjak. - Sétálni, körülnézni.. Azt hiszem ideje végre megtudnom, mi merre hány méter, mert elég elveszett vagyok még itt. - magyaráztam neki gyorsan. - Szóval.. - kezdtem. Oké, akkor.. Hogy köszönjek el?! Nem tudom.. - Örültem, hogy láttalak.. Tényleg.. - mosolyodtam el barátságosan és némi tétovázás után hátat fordítottam neki és tovább indultam.
Átlagos nap. Mondanám, hogy átlagos emberek egy átlagos városban, de akkor nem mondanék igazat. Igazi Paradicsom volt számomra ez a hely. De nézelődés közben megéheztem. erről meg igazán nem én tehetek, hanem az akit tegnap megcsapoltam, nem volt elég vére, és finom sem volt így inkább hagytam. Ám ez valaki másnak lesz rossz, ha jóllakom akkor ma nem ölök. Kissé gunyoros mosollyal figyeltem a járókelőket, s azon ábrándoztam, hogy kit is egyek meg. A célszemély már meg is volt. Fiatal, ereje teljében lévő lány. Tökéletes. Igaz még kicsit várnom kell, hiszen csak most szakad el..a barátnőjétől? Na mindegy ez engem nem is érdekel. Tökéletesen álcáztam magam még mindig azzal, hogy szétnéztem. Aztán mikor nem volt a környékünkön ember, behúztam a sikátorba.- Kérlek..ne sikíts...- néztem mosolyogva a szemébe, muszáj megigéznem őket, nagyon hangosan tudnak siránkozni.
Egy darabig most némán sétáltunk. Mivel Jenna nem szólt, így az utca zajait hallgattam. Hallgattam az elhaladó autókat a közelben. Az egyikben elég hangosan szólt a zene, a fickó (mert úgy hallottam az ül benne) biztos halláskárosult, mert ez a hangerő még emberi füllel is keménynek minősülne, nem még így, vámpírként. Szeretem a jó zenét, szeretem ha dübörög a basszus, na de ez... azért tényleg betegesen hangos, főleg egy zárt kocsiba. Lüke emberek... - Tudod... sok függ attól, hogy egy pasi hogyan is nyitja a beszélgetést - válaszoltam, mikor a "trükkről" végülis újra beszélni kezdett hozzám Jenna, és ezzel ismét magára vonta a figyelmemet. - Egy nyitómondattal meghódíthatják a szívedet, de ugyanannyival el is vághatják magukat egy életre, mert a kezdésből átlag rögtön látható, mi a szándékuk veled. Vajon... tetszel nekik, és szívesen lennének veled egy életen át? Vagy csak jó bőrnek tartanak, és elvinnének egy éjszakára? Vagy még az sem, és csak fogadtak, vagy nem akarnak égni, és egyedül hazamenni? Némi gyakorlással, az első mondatból tudhatod már, mit is akarnak tőled. És ha tudod, hogy te magad mit akarsz tőlük, akkor máris tudható, hogy jó estéd lesz-e vagy sem, ha elfogadsz egy italt vagy táncot, vagy egyebet attól, aki odament hozzád, vagy akihez Te odamentél - magyaráztam, magamban somolyogva. Persze... nem mindig igaz ez. A véletlen gyakran okoz meglepetést is, ha úgy alakul. Néha nem az első szó, hanem az egész adott helyzet, az "első találkozás" mondhatja meg, mi is az ábra... És néha... néha nem tudhatod előre mi lesz, mert az első találkozás csalóka is lehet... ilyen a "véletlen" csodája. Jó példa vagyunk erre Stefan-al. Mikor először ismertem meg, még "gyerek" volt. És lám, majdnem egyéjszakás kaland lett nekem... DE aztán... másodjára már megtévedt lélek volt... első ránézésre vad fenevad, meggondolatlan és veszélyes. Aztán viszont eltöltöttem vele kis időt, és végül a tanítványom, s barátom lett. És Jenna... Először majdnem megevett, először veszélyesnek tűnt, először ellenfélnek, aki bánthat. De aztán kiderült róla is, hogy barát. És hogy olyasvalaki, akit nem kell az első pillanat alapján ítélnem, mert... sokkal több lakozik benne. - De vannak kivételek is - mondtam ki ezt hangosan is. - Ezért izgalmas a próbálkozás. És ezért kell nekünk az okosabbnak lenni, ami... azért lássuk be, nem nehéz, hisz a pasik csak pasik, mi nők jobbak vagyunk gondolkodásból - somolyogtam kuncogva.
Oké, kínos elköszönés letudva. Ez amolyan kínos barátkozás volt. Vagy ennek így kell mennie? Hát..rendben. Mély levegőt szívva magamba fordultam meg és indultam haza. Haladhattam vagy pár métert, mikor tompa, de éles sikítás zavarta dobhártyám. Áucs... Nem tétovázva iramodtam meg és pillanatok alatt beértem a hang forrását. Megan..és egy nő...Ez így nem egy biztató felállás. Elrugaszkodva vettem magam a nő nyakába , hogy lerántsam magammal együtt a földre. - Fuss... -sziszegtem Megan-nak címezve. A nő..erős..sokkal erősebb,mint én. Ebből..baj lesz.
Egyenletes léptekkel haladtam előre a vakvilágba, ugyanis még mindig nem volt tervem, hogy mihez kezdek, hogyha eltévedek itt. Tőlem ugyanis ez maximálisan kitellik.. Közben Clarissán és az összeakadásunkon gondolkoztam. Olyan furcsa, de meglepően .. Azt hiszem mos tpozitív nyomot hagyott bennem, igen, abszolút.. Sokkal barátságosabb.. Gondolatmenetem hirtelelen szakadt félbe, mikor egy vad rántást éreztem és szinte eltűnt a lábam alól a talaj. Mi a franc? - pillantottam körbe, de először nem láttam igazán, ki és mit csinál éppen. Óh, de aztán nagyon is rájöttem. Nem ez volt az első eset, és az előző igen élénken él még bennem. Akkor nem sikítottam.. Most nem követem el az a hibát. Valaki majdcsak meghall.. Valaki.. Megigézett! Meg tud igézni! Kiürült a szervezetemből a verbéna.. Te jó ég, miért nem figyelek jobban?! Ez akár az életembe is kerülhet... Nem akarom.. Most nem.. Most minden klappol, minden jó. Sinen vannak a dolgaim.. A pillanat törtrésze alatt láttam, ahogy az idegen nő célba vette a nyakamat, én pedig mit sem tehettem. Hangtalanul rángatóztam a karjai között. Hirtelen azonban eltűnt rólam a szorítása, fel sem fogtam a hozzám intézett szavakat, csak a menekülésre koncentráltam és már majdnem ott is hagytam a megmentőmet nem is figyelve, ki az. - Clarissa! - jöttem rá és száznyolcvanat fordultam a tengelyem körül. Baja eshet.. A babának is.. Neki is. És hogy láttam, nem volt épp a dolgok magaslatán.. Mit tegyek? Mit tehetek?! Pánikolni kezdtem, hogy őt is bajba sodortam. Valami... Erő.. Gyerünk.. Valami.. Boszorkány vagyok az istenért!! .. és már nem először éreztem, hogy muszáj tennem valamit. Egyszerűen, muszáj...
Addams ez nem a te napod. Oh, mennyiszer is hallottam ezt a mondatot, aztán én nyertem, mert úgy formáltam, hogy nekem legyen jó. De most, hogy egy harmadik személy is beleszólt abba, hogy megcsapoljak valakit. Egyszerűen ott ült a derekamon, nem bírok én el egy mini elefántot, annyira erős azért nem vagyok, bár mindkettővel eltudnék bánni. Ami az általam felállított szabályt megdöntené. Terhes nőt nem bántok, soha. Eleget szenved a hormonok miatt. - Ugyan nem nyomatékosan, de megkérném a rajtam terpeszkedő kismamát, hogy szálljon le rólam. - húzódott az arcom egy félig-meddig fájdalmas grimaszra. Miután sikeresen feltudtam állni elgondolkodtam, be is kéne mutatkozni. - Nemesis Addams, mondanám, hogy örvendek, de jelen pillanatban nem lenne igaz. - túrtam a hajamba egy sóhajjal. Új áldozatot kell találnom, és remélem nem botlok megint ilyenbe.
Hogy meglepődtem-e? Éppen annyira,hogy az államat alig találva próbáltam visszanyomni a helyére. Ez csak szerintem abszurd? Vagy csípjen meg valaki... Flegma megjegyzésétől a falra másztam volna,de igyekezve a legminimálisabb grimaszt arcomra ültetni, és feltápászkodni. Oldalra kaptam a fejem. Persze, Megan sosem csinálja azt, amire kérem. Így játssza az ember a hős megmentőt, legalább hagynák neki.. Kezemet hasamra fogtam. Az én kincsem...Úgy tűnik az én drágám megmentette anyu életét... Köszönöm - suttogtam magamban,de még mindig támadóállásban. Ez a nő mellett nem tudja az ember nem feszélyezve érezni magát. Bemutatkozott,remek. És akkor? Tapsot neki egyből? - Tudod, ez a terpeszkedő kismama nem szereti, ha a háza táján szaglásznak, megértetted? - vontam kérdőre, de nem mozdultam, zsákmányára lecsapó anyaállatként méregettem a nőt.
Szótlanul, szinte dermedtem néztem az eseményeket. Lefagytam.. Azt hiszem. Megint nem csináltam semmit. Sosem csinálok semmit... Pedig, kellett volna.. És.. elengedte.. Engedte őt felállni, bennem pedig ismét meghűlt a vér, hogy rám fog támadni. De talán most, hogy Clarissa meghiúsította a tervét és nem tud váratlanul rám támadni, lemond róla végleg. Nagyon remélem. A véremet még mindig szeretném megtartani magamnak. És... Még be is mutatkozott. Remek.. Talán mégsem adta fel?! Remek.. Szerettem volna én is megszólalni, de jobbnak láttam, ha csendben maradok, főleg Clarissa megjegyzése után, ami.. Csak én hallottam ki belőle a merő fenyegetést?! Bár nem tudtam, mi ütött belé, hálás voltam neki és.. Megmentett és.. Tartozom neki.
- Ugyan már, körömreszelés közben tudnék végezni mindkettőtökkel. De mivel te gyereket vársz így nem lesz semmi bajod, na meg a kezdő boszinak sem mert így nincs értelme, legalább , ha az erejét tudná használ ilyen helyzetekben. Bogaram vannak nálam idősebbek is, és ők nem foglalkoznak az ilyen tényezőkkel, gyakorolj...sokat, mert rád fér. - jegyeztem meg fanyar mosollyal. Mondjuk magam se értettem, hogy miért csevegek velük. Nem, ezt még csevegésnek se mondhatnám. De még kioktatásnak sem, csak tényeket közöltem velük. Mert tényleg van olyan vámpír és egyéb akinek teljesen mindegy. Ezek szerint egy szent vagyok. - Nyugi anyatigris, nem fogok vért ontani. De megjegyezném, hogy csak akkor fenyegetőzz, ha valaki veled egy súlycsoportban van. - legyintettem unottan, s a körmömet kezdtem el nézegetni.
Felvont szemöldökkel hallgattam, ahogy konstatálja, hogy mi is a nagy hajcihős helyzet, végigvezette itt nekünk a hierarchia lépcsőfokait. Kioktatás, bingó. - Anyatigris és kezdő boszi köszöni szépen az életét és a kioktatást, na meg a lehetőséget,de ... mi most megyünk. További viszont nem látásra - biccentettem felé, majd belekarolva Meganba indultam el az egyik irányba. Megan óvatosan jelezte,hogy rossz útvonalat követek, ugyanis Ő a másik irányba szeretne indulni, így irányt változtatva fogtam sietősre.
Oké, mégse könnyebbültem meg annyira.. Francnak vonzom be mindig a veszélyt? Vagy miért nem tudom akkor már kiiktatni egymagam? Miért vagyok mindig másokra és azoknak a jóindulatára utalva?! Ez így.. Nagyon nem okés.. Kezdenem kellene valamit végre magammal, mert egyáltalán nem tetszett, ahogy hozzám intézte a szavakat. Sütött róla, hogy felsőbbrendűnek képzeli magát, volt benne és Clarissában valami hasonló... Nem közönséges vámpír. Még veszélyesebb. Már csak arra eszméltem fel, hogy Clarissa megrántja a karomat és sietősen kifelé kezd szuszakolni ebből a kis mellékutcából, ahová igazából senkinek nincs is kedve betévedni. Persze.. Nem akartam arra menni, amerről jöttem, így meg még mindig nem szólaltam, de biccentettem egyet. Hiszen.. Mit mondhatnék most neki?! Azzal valószínűleg Ő is tisztában van, hogy nagy eséllyel ez lett volna az utolsó találkozásunk és ha ő nincs.. De van! - Köszönöm.. - motyogtam halkan, de nem kétlem, hogy hallotta, elvégre vámpír. Vagy mi a szösz. Olyan harcias volt.. Olyan.. Védelmező. Nem szolgáltam rá és mégis.. - Miért léptél közbe? - szögeztem neki a kérdést, mikor már tisztes távolban voltunk a nőtől és a szívem sem akart kiugrani a helyéről. - Kockára tetted miattam az életeteket...
A mai suhancok..Bezzeg régebben tudták hol a helyük. Most már mindegy a világ és az emberek is változnak. Csodák csodájára én is, de ez senkit nem érdekel, engem meg főleg nem. A tiszteletet elvárom még egy két napos csecsemőtől. Nos, mindegy legalább "megismertem" két alakot akikkel nem nagyon szeretnék majd találkozni. Még nekem ugrik az anyatigris aztán mert hagyom magam az állapota miatt karó áll ki belőlem. Na, azt meg végképp nem akartam. Gondolataimba merülve sétáltam az új otthonomba, de előtte természetesen bekaptam egy falatot. Mert, hát nekem is ennem kell, vagy nem?
- Nem kellett volna... - suttogtam ridegen, elfordulva tőle. - Nem kellett volna, hiszen... nem csak a saját életemet veszélyeztettem, hanem a kicsiét... Nem kellett volna - hangom dühösen csengett. Hogy tehettem ezt? A kicsi... Most szerencsénk volt, de biztos vagyok benne, hogy ilyen többé nem lesz, több balgaságot nem varrhatok a nyakamba. Így nem. Nem tétovázva lépdeltem el tőle.
A vér azonnal meghűlt az ereimben, az apró hálamosoly pedig eltűnt az arcomról. Nem, nem erre számíottam. Mindenre, de erre nem. Hogy.. Megbánta volna? Minden kétséget kizáróan. Bennem pedig összetört valami. Valami, ami eddig is törékeny volt és ingó talajon állt, most a köverkezménye is meglett. Összetört. Barátkozni próbálok, és még az sem sikerül. Beszélybe sodortam őt és a születendő gyermekét. Hát milyen ember vagyok én?! Elkeseredetten figyeltem, ahogy se szó, se beszéd hátraarcot vág és elmegy. Nem lett volna értelme utána szólnom, hiszen mit is mondhatnék?! Mégis... Lelkileg egy kicsit megzuhantam, de ennek talán így kellett lennie. Ha ő nem kér belőlem, én nem erőszakolom rá magam.
Még csak alig pár napja voltam a városban, számomra eddig felderítetlen terepen kellett mozgolódnom, ügyelve arra, hogy ne fussak a zsaruk karmai közé, akik államokon át voltak a nyomomban az miatt a cseszett bankrablás miatt. Meg kell húznom magam egy ideig, erre ideálisnak tűnt ez a város, ezért is érkeztem Mystic Fallsba, na meg azért, hogy felkeressem egy régi cimborámat, aki aljas módon keresztbe tett nekem. Nem tudtam hol lakik, ezért az autómban ülve figyeltem az utcát, aztán váratlanul meg is pillantottam a srácot. Kiugrottam az autómból, gyorsan átfutottam az út túloldalára, utol akartam érni őt, de ahogy befordultam az utcasarkon, belefutottam egy nőbe. - Francba- Felmordulva, villanó tekintettel pillantottam a nőre, majd mögötte el az utcán, de akkor már nem láttam a srácot, akit napok óta nyakon akartam csípni, és aki nem kevés pénzzel tartozik nekem. - Jól van? - Végigpillantottam a nőn, miközben elengedtem a karját, amit ütközés közben, reflexszerűen kaptam el, hogy nehogy hátra essen.
Talán az egész napomat elcseszte ez a kis incidens. Talán nem kellett volna leülnöm mellé akkor és nem kellett volna meghallgatnom, ahogy Johnról mesél. Nem mondta volna el, hogy terhes és.. Semmi közöm hozzá, a rohadt életbe. Minek mondott most el ennyi mondent?! "Nem utállak annyira.." - visszahangzott fülemben a mondat, ami alig fél órája hagyta el a száját. És ez a fél óra.. nem, baromira nem kellett volna most nekem. Amilyen jól indult, olyan csúfos véget ért, én meg megint hoppon maradtam barát-ügyileg. Remek... Mélázva haladtam az utcán, talán a rossz irányba, mert már arra sem igazán voltam kíváncsi, merre visznek a lábaim. Sokk volt ez a javából, amit nehezen hever ki az ember, főleg, ha olyan érzékeny, mint én. Épp ezért vettem észre későn a férfit, aki felém rohant. Pontosabban talán nem is felém, csak épp útban voltam és úgy sodort el, mint valami veszett erejű tornádó. A hirtelen lökéstől hátratántorodtam és ha nem kap el, valószínűleg hanyattestem volna. A reflexei.. Nagyon jók. Túl jók... - Rendben vagyok! - vágtam rá azonnal, nem is gondoltam át a választ. Még egyszer nem esek ugyanabba a hibába. Nekem is van eszem.
A nő szemeibe pillantottam, vonásaim továbbra sem enyhültek meg, még mindig bennem volt a kergetési ösztön, hogy elkapjam azt a fickót, de hiába pillantottam utána, veszett ügy volt, a fickó eltűnt a szemeim elől, és még csak a szagát sem éreztem, hogy beazonosítva, követhessem őt. - Rendben? Remek, legközelebb jobban is odafigyelhetne, úgy bolyong itt az utcán, mint galambszellő a levegőben. Ennyi erővel fel is boríthatták volna, arról már nem is beszélve, ha lelép a járdáról, könnyen kerülhet autó elé. - Megcsóváltam a fejem, szigorú pillantással mértem végig a törékenynek tűnő nőt, aki tetszetős formával és vonásokkal rendelkezett. Közben elengedtem a karjait, észrevettem, hogy leejtette a táskáját, ezért lehajoltam azért, majd felegyenesedve visszanyújtottam neki. - Tessék, a táskája.
Ó, remek. Megtaláltam Clarissa férfi változatát. Csak nekem van ekkora szerencsém?! Egy nap két kioktatás.. Jöhet még valami?! - Egy.. - kezdtem bele és próbáltam higgadt maradni, de most pont nem abban az állapotban voltam, hogy sikeresen könyvelhessem is. - Magának semmi, az égegyadta világon semmi köze nincs ahhoz, hogy bolyongok itt és hogy nem. - válaszoltam talán túl hevesen. De nem állt szándékomban felmeríteni benne a kétségeket afelől, hogy megengedheti velem ezt a hangot. Nem! Nemt tűröm el! - Kettő: ha lelépek a járdáról és elcsap valami, az ismételten nem a maga problémája... - morogtam kedvtelenül felé, majd mikor elengedett hátráltam egy lépést. - Ergó, egyik sem a maga hatásköre.. - csóváltam a fejemet és szúrós pillantást lövelltem felé. Rosszkor botlott belém. Szúrok, morgok, visszavágok.. Nem természetes nálam.. - Köszönöm.. - válaszoltam végül illendően, de hangom ellenséges maradt. Elkap, udvariasan felveszi a táskámat, de mégis lecsesz.. Láttak már ilyet? Kevesen... - Egyébként meg.. - tértem vissza a kiindulási témához. Nem állt szándékomban abbahagyni, miközben engem könyvel el bűnbaknak. - Ha nem rohangál, akár egy félőrült, ez az egész nem történt volna meg... - puffogtam.
Kezdőlap
