David

Nagy vigyorral tartott felém amit nem bántam hiszen elég jó képű is volt.
-Ha azt mondanám nem még akkor is leülnél-kacsintottam, majd ajkamba haraptam. Persze leült mellé amit nem bántam csak tudnám ki is ő.
-Te mi vagy?-néztem rá megdöbbenve. Semmilyen fajjal nem voltam tisztában nem is találkoztam még másokkal kivéve azt a hybridet amin nagyon meg is döbbentem. Vajon ő micsoda?
Végig mértem a fiút és igyekeztem kitalálni mi lehet.

Ahogy közeledtem felé, egyre inkább kiéleződött előttem a szépsége.. nagy kár, hogy vámpír, persze ettől eltekintve, még jó kis szórakozási lehetőséget nyújthat.
- Ezt eltaláltad! - értettem egyet az állításával, közben leülve melléje. Ígéző szemei hirtelen a döbbenettől tágultak ki, miközben rá kérdett a mivoltomra. Okos kislány.. egyből feltünt, neki, hogy én sem vagyok ember.. nem csoda, hiszen vámpír.
- Ha meg akarod tudni a választ, találgatnod kell... - sóhajtottam egyet színpadiasan, közben magam elé képzelve a válaszlehetőségeket. - Addig is, elárulhatnád a nevedet, édes - vetettem fel kívácsian.

Tetszett macsóssága bár próbáltam leplezni nekem nem csak játékra kellenek emberek én keresem azt aki velem lenne. Igaz párszol az évek során én is bájoltam el embereket szépségemmel és ettem belőlünk jó ízűen.
-Itt leszünk egy ideig! Tippeim is lennének vérfarkas, boszorkány?-nevettem fel hiszen más fajjal nem igen találkoztam eddig.
-Hilly vagy is hilary, de jobban szeretem ezt-Nevettem fel majd néztem rá nagy kerek igéző szemekkel és próbáltam azt amit ő elcsábítani.
-És neked bébi?-kacsintva kérdeztem.

Még szélesebbé vált a mosolyom, mikor meghallottam a lány tippjeit. Hát ja, tipikus első reakció.. nem mintha bármi közöm lett volna az emlegetett fajokhoz, de feltételezésem szerint jó sokan lehetnek belőlük a városban, ha a vámpírlány először őket hozta fel.
- Akkor ezt megbeszéltük - kacsintottam rá. - Egyik sem - csóváltam meg a fejemet. - Jobb ötlet? - kérdeztem unottságot színlelve.
- Hilly - ismételtem meg a nevét, lassan, érthetően ejtve ki a betűket. - Szép név. - Tetszett nekem ez a lány.. és főleg az, ahogyan el akart csábítani a tekintetével. - Én David vagyok, de egy hozzád hasonló cukorfalat akár Ednek is szólíthat - kacsintottam rá, egy csibészes mosoly kíséretében.

Mikor a nevemet próbálgatta mosolyom szélesebb lett és egy picit be vallom el is pirultam. Fogalmam sem volt róla mi lehet.
-Nem vagyok jó ebben.-Emeltem a kezemet az arcomhoz.
-Nos akkor kedved Ed mi is vagy te?-löktem meg vállammal az övét.
A fenébe is meg babonázott azzal a mosolyával nem tudtam le venni róla a szememet.
Persze igyekeztem a látszatát tartani annak, hogy ne vegye észre ami hát nem éppen sikeresen haladt.

Lee;;

-Érdekes név. -fűztem én is valamit a nevéhez,és az igazat megvallva tetszett ez a név. Na de mindegy...
-Nem érdemes bókolnod. -vigyorodtam el. -Nem adom ilyen könnyen magamat.. -fontam keresztbe a karomat a mellkasom előtt.
-Rossz ellenfélre akadtál ebben a térben. Mondjuk ha egy hónapja találkoztunk volna.. -elsóhajtottam magam,miközben gondolkozni kezdtem..A gondolataimból kiesve,újra visszatérve a jelenbe,elvigyorodtam,és vártam,hogy válaszoljon.

Az érzés ami felerősödött bennem látva a piruló arcát kimondhatatlan volt. Megvallom, az ilyen élményekért éri meg a legjobban udvarolni egy lánynak. És ez a csajszit sikerült most teljesen zavarba ejtenem.. ahogy rajta kívül még jó pár lányt New Yorkban.
- Azt látom - feleltem egyértelmüen, majd a 'kedves Ed' hallatán és ahogy meglökte a vállamat, akaratlanul is elnevettem magam. - Mi az, feladod? Találgass... - bíztattam, hogy folytassa, majd picit közelebb ültem hozzá. Láttam ahogy szinte képtelen levenni rólam a szemeit, és ezt nem hagyhattam szó nélkül. - Hadd segítsek - hajoltam közelebb az arcához. - Elég kevesen vagyunk a fajtámból - jegyeztem meg, majd megcirógattam az arcát.

-Rendben-Kezdett idegesíteni a lány és ez a nem akarom bántani már kezdett megszünni bennem.
-Akkor mi lett volna?-Álltam fel mellé és látszott, hogy kisebb nálam kezdett az ideg rajtam elhatalmasodni, de nem akartam bántani akár milyen nagy boszorkány is. Szembe velem esélye se lenne.

Kezdi elcsavarni a fejem ami nehéz dolog és nem is tudtam engedem-e neki.
-Hé-Löktem meg ismét szemtelensége miatt. Gondolkozzunk egy fajt sem ismerek akkor ő mi a csuda lehet?
-Hmmm olyan gonosz vagy!-Mondtam neki miközben újra elpirultam. Keze az arcomra került és én ismét zavarba jöttem ami már nagyon látszott.
-Így hogy gondolkodjak Mr.idegen?-Hajoltam közelebb hozzá nem messze az ajkától.
-Elárulod végre?-kacsintottam vadócosan rá.

- Tudom - nevettem fel, mikor gonosznak titulált el. Az arca az eddiginél is jobban elpirult, amit én csak méginkább élveztem. - Oké, talán igazad van.. - húzódtam el tőle, de a pimasz mosoly továbbra is ott virított az arcomon. Egy pillanatra megfordult bennem, hogy mi van ha szemernyi ötlete sincs arról, hogy miféle fajhoz tartozhatok. Á, dehogynincs, hisz a vámpírokat sosem szabad alábecsülni.. ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam egy párszor.
- Elárulom, egy feltétellel - emeltem meg a mutatóújjam ravaszul alkudozva. - Ha cserébe, leszel az én személyes idegenvezetőm és körbe vezetsz a városban - kacsintottam rá, mivel tényleg szükségem volt valakire, aki megmutathatja nekem a város leghíresebb szórakozóhelyeit.

-Ne várj tőlem semmit hiába vagyok vámpír nem ismerem a fajokat-vallottam be neki, majd fintorogtam, hogy nem kapok egyhamar választ!
-Persze szívesen körbe vezetlek.-Hajoltam közelebb, de ravaszul felálltam, majd gyengéden oda kacsintottam neki. Izgatott voltam és égtem a válaszért, de már kezdtem a fiúért is égni.
-Hova szeretnél menni mon chéri?- Kaptam a fejemhez hiszen franciául kezdtem neki beszélni.
-Elnézést szóval hova?-Nevettem fel és megsimogattam az arcát.

- Káár... - fintorogtam, miután bevallotta, hogy tényleg nem ismeri a fajokat.
Egy rövid pillanat erejéig közel hajolt hozzám, amivel elérte, hogy megérezzem bódító illatát. Ennyi elég is lett volna a kezdéshez, de aztán ravaszul kicselezett, mert felállt mellőlem. Csak mosolyogtam sejtelmesen, miközben én is felálltam. Láttam rajta, hogy szinte ég a vágytól, hogy megtudhassa micsoda lény vagyok.. ez jó, mert egyszerüen imádom őrületbe kergetni a lányokat!
- Nocsak, nézzenek oda.. - tettem össze a kezeimet ámuldozva, hogy a francia tudását is előhoztam belőle. - Hát, mondjuk érdekelnének a helyi szórakozóhelyek... - javasoltam, mint példát. - Már ha vannak itt olyanok - egészítettem ki az előző mondatot viccelődve. - De ne kérj elnézést, csajszi, hiszen én is töröm a nyelvet - kacsintottam rá, utalva arra a kevés francia tudásomra.

-Francia születési volnék-Dicsekedtem vele miközben mellém állt. Olyan aprónak éreztem magam, keresztbe fontam a kezem, majd égnek emeltem a szemem és hümögni kezdtem.
-Hmm persze,hogy van, de vigyázz vadul táncolok-Kacsintottam rá.
-Tudod a francia a szerelem nyelve-Mondtam közelebb lépve hozzá és ajka és szeme között cikázott a szemem.
-Nos mehetünk akkor abba a klubba?-Néztem rá kérlelően. Jó alkalom a közelebb kerüléshez és arra, hogy mindent be vethessek.

- Ne mondd - vigyorogtam rá, a dicsekedését hallva. Nem volt valami magas a lány, és ez őt is kellemetlenül érintette, még keresztbe is fonta a kezeit.
- Tényleg? Ezt ki sem néztem volna belőled... - haraptam az ajkamba. - Kíváncsian várom a teljesítményedet - húzódott pimasz mosoly a szám szélére.
- Hm, pedig én máshogy tudom - ellenkeztem vele, de nem fejeztem be a mondatom, ugyanis amint közelebb lépett hozzám és magamon éreztem a tekintetét, késztetést éreztem rá, hogy megcsókoljam. Meg is tettem, de előtte a kezeim közé fogtam az arcát és úgy leheltem forró csókot az ajkára.
- Most már mehetünk .. - hajoltam el tőle vigyorogva, pár perc elteltével.

Nevettem el magam ironikus válaszán, majd tánctudásomat meg hazutólva oldalba löktem és mosolyogtam rá.
-Hogy tudod szívi?-néztem rá majd láttam ajkába harap megfogja az arcom és gyengéden megcsókol elöntött a vágy és fenekéhez nyúltam, majd megmarkoltam azt és vissza csókoltam. Idulásra biztatott, de én vissza húztam és vadul megcsókoltam.
-Na most már igen-Kacsintottam rá.

[Folytatás a Morning Star Pub-ban]

Lee;;

-Nagyon akkor sem lett volna semmi. -vontam meg a vállam elvigyorodva,és az idegeit húzva,de amikor már láttam,hogy kellőképpen felidegesítettem,és már izzott a dühtől, úgy gondoltam,ideje lelépni,és hazamenni,ha nem akarok fényes nappal botrányt az utcákon. Ennyi elég volt,elértem a célom. Színlelésképpen előhúztam a zsebemből a telefonomat,hogy megnézzem rajta az időt.
-Azta! -kerekedett ki a szemem. (Mindig is jó színésznő voltam...) -Hogy mennyire eltelt az idő.. -sóhajtottam belekezdve a mondanivalómba. -Azt hiszem mennem kell! -vontam egyet a vállamon.
-Remélem még találkozunk. -vigyorodtam el gonoszan,majd elfordultam,és elindultam hazafelé.

[Folyt.: Cassie háza]

Örültem, hogy a lány le lép hiszen itt helyben téptem volna ki a szívét.Színészi tehetségét be vetve lépett le. El mosolyodtam távozásán.
-Én nem éppen-Nevettem fel majd láttam miként el sétál.

[Folyt.Valahol]

(Ősök villája)

Ha nem lettem volna vak, biztos elsütöm a szöveget, hogy "látványos" volt az utam... mert tényleg az lehetett. Az első fázis keretében, baromi hideg volt... amit szellemként csak alig-alig érzékeltem, most teljes egészében hatott rám, hiába, a szellemlétben nem készültem kabáttal... emellett még abban se voltam biztos, hogy hol megyek, csak remélni mertem hogy menet közben ráakadtam a járdára, mert az elején elég sokszor hallottam közvetlen közelről dudálni mellettem autókat... de aztán irányt váltottam, szóval reméltem hogy a járdán megyek. Emellett elég erős zajok voltak, emberi zsivaj, így gondoltam hogy nem egy kihalt utcán vagyok... Lehet jó ötlet lett volna valakit elkapni és megkérdezni hol vagyok, de... valahogy nem tudtam hogy kezdjek hozzá. Eleve... mit mondhatnék én bárkinek is? Hogy kísérjen a hajléktalanszállóra? Azt sem tudom van-e itt ilyesmi. Vagy a hotelbe? Megigézhetnék valakit hogy adjon egy szobát, de nem is találnék oda a szobába, és még az illető szemét sem találnám meg... Mindent összegezve... jó nagy kalamajkában voltam.

/Lockwood-birtok/
Ahogy lasú, emberi tempóban hazafelé tartottam, érdekes jelenségre lettem figyelmes. Egy alak botorkált össze-vissza az úttest és a járda között, mintha nem tudná, hogy egész pontosan merre is van az arra. Többen is felfigyeltek rá, de ahelyett, hogy segítették volna, csak nagy ívben kikerülték, mintha veszélyes volna. Ami azt illeti, sejtettem, miért van ez. Elég régóta vagyok a szakmában, hogy tudjam, mikor van dolgom fajtámbelivel, ezért is tartottam furcsának ennek a nőnek a viselkedését... Tegyük még hozzá az öltözködését, ami valahogy egyáltalán nem illett a téli évszakhoz, és máris kész az az állapot, amivel én sem igazán tudtam mit kezdeni. Egy ideig figyeltem őt a tekintetemmel, aztán... valahogy ismét lelépett a járdáról, vele szemben pedig már őrült erővel száguldott egy valószínűleg részeg sofőr. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, nem törődve az egyetlen, iratlan, mégis mindenki által betartott szabállyal: Ne kelts feltűnést! Egyetlen törtmásodperc alatt fellöktem a járdára, aminek az lett a következménye, hogy majdnem engem ütöttek el, de legalább ő is megmenekült. Szerencsére csak egy járókelőnek tűnt fel a dolog, aki árgus szemekkel meredt rám. Ez meg pont kapóra jött, szóval egy gyors "Nem láttál semmit, és most húzzál haza taknyos!" igézéssel már el is távolítottam az útból, és visszafordulhattam a szőke lány felé.
- Beléd meg mi ütött? - kérdeztem.

Én mondhatni teljes gyanútlanságban haladtam megint amerre láttam... vagyis amerre nem láttam, abban a reménykedő tudatban hogy jó irányba megyek. De ez a hitem el is szállt, mikor hirtelen egy közeledő autó zaját hallottam meg, ami nagyon jött, és felém jött, de... fogalmam sem volt, megzavarodtam hogy merre is kéne elfele mennem... Már azon voltam hogy na most bepánikolok, mikor hirtelen valami vagy valaki megragadott, és lökött rajtam egy jó nagyot... Felkiáltva rémületemben, estem el, minek következtében egy kemény felületen, talán... remélem a járdán... kötöttem ki.
- Mi a... - kezdtem volna tapogatózni, meg egyben fülelni is hogy megkeressem a megmentőm, de közben megdermedtem a mozdulatban amikor meghallottam hogy valaki beszélt a közelemben... igézés szövegének tűnt...
- Vámpír... vámpír vagy? - kérdeztem vissza, mikor az a valaki, egész pontosan egy nő, megszólított. Remegő tagokkal kezdtem el feltápászkodni, és lesepertem a havat a nadrágomról.
A fejemet kezdtem forgatni, hátha az érzékeim megsúgják hol is áll pontosan az a valaki akivel beszélek, de ez baromi nehéz volt... Fel nem bírtam fogni, hogyan bírnak a vakok életben maradni, nekem nem akart menni...
- K... köszönöm hogy megmentettél... - tértem ki a válasz elől, mert valahogy eléggé nem tudtam hogyan adjam elő, hogy vak vagyok, mert most jövök a feltámasztásomról... még a végén azt hinné részeg vagyok... bár valamit mondanom kell nyilván, de... fogalmam sem volt hogyan... Ez egy rémesen kétségbeejtő helyzet volt.

Furcsa volt, ahogyan csak hebegett-habogott. Lerítt róla, hogy egyáltalán nem tudja, hol van, és éppen készültem a szemébe mondani, hogy vámpírként igazán tudhatná, mi merre hány méter, amihez fel akartam venni a tekintetét, de... észrevettem, hogy azt nem igazán viszonozza. Vak lenne? De az hogyan lehetséges, amikor a vámpírok érzékei tökéletessé válnak, amint befejezik az átváltozást, és még egy béna, vagy éppen haldokló ember is olyan tökéletes lesz, mint azt már soha többé nem képzelte volna.
- Nem fázol? - kérdeztem végül. AZ elég tapintatlanság lett volna, ha rögtön a lényegre térek, hogy ugyan miért érzem azt, hogy valami nem kóser vele. - Ha gondolod, feljöhetnél hozzám. Per pillanat egyedül vagyok, mint kutyaszar a fűben. Szóval, ha gondolod... Ott valószínűleg nem tervez elütni senki sem. És van innivalóm - jegyeztem meg olyan hanglejtéssel, hogy tudja, mire célzok. Persze, hogy a vérre. Biztonsági okokból mindig van nálam pár tasak a kórházból.

- De... Nem erre készültem... - nyögtem ki idegesen, mikor megkérdezte fázom-e. Hát igen. Mikor szellemként "megelevenedtem", nem készültem feltámadásra, és szellemnek nem kell kabát. Nyilván én ezért nem kaptam. De így elevenen már nagyon más volt. Nesze nekem, télen feltámadni...
Meglepődtem, és kicsit váratlanul ért amikor felajánlotta hogy elmehetek hozzá. És kicsit fel is nevettem mikor azt mondta ott valószínű nem fog elütni senki. Igaz, inkább kínomban nevettem, mert nem volt igazán vicces, mióta feltámadtam, szerintem legalább tucatszor biztos közel voltam hogy elcsapjanak... vámpírként nem halnék bele, de... azért nem akarom. Az ivás gondolatára pedig elöntött a vágy... igen, holtamból támadva már most szomjas voltam, csábított a vér gondolata...
- Kedves vagy. És... szeretnék menni, nem is nagyon van igazából hova mennem, úgyhogy... megköszönöm ha elmehetek hozzád - mondtam ki őszintén, hisz ha logikusan néztem, földönfutó vagyok. Míg éltem, Stefan-éknál laktam, de most még azt sem tudom Stefan hol van, nem még egy ház... Bár talán majd Damont megérné megkeresni... hogy tudja hogy élek.
- De... segíts, mert nem tudom merre megyek... - nyeltem nagyot, és tanácstalanul nyújtottam ki a kezem magam elé, hogy kitapogassam merre van akihez egyáltalán beszélek... - Öhm... és a nevem Lexi, egyébként. Illik bemutatkoznom, ha már megmentettél - mondtam hálásan.

Amikor felém nyújtotta a kezét, azzal a szándékkal, hogy vezessem, világossá vált, hogy valóban nem lát. Mégsem gondoltam, hogy érdemes a nyílt utcán firtatni ezt a dolgot. Majd később... Ahogy láttam, éhes is. Akkor meg felesleges ilyen kérdésekkel zaklatni. Szóval belékaroltam, és ezúttal lassabb, ám határozott léptekkel vezetni kezdtem a hotel felé. Fogalmam sem volt, hogy miért bíztam meg benne. Elvégre egy másik vámpír, van olyan erős, mint én, és közben mégsem... Nem kellene megbíznom benne, ha arra gondolok, hogy esetleg baj lehet... De egyedül volt, és megmentettem az életét. Hálával tartozik nekem, és nem mellesleg... szükségem van valakinek a társaságára. Akivel megoszthatom az örömömet. Vagy éppen a bánatomat.
- Erre gyere - magyaráztam. - A hotelbe megyünk, van ott egy lakás, már hónapok óta. Mindig tervezem, hogy veszek egy házat, de sosem jutok el odáig. Egyébként Sarah Lestwick - mutatkoztam be.

A kezem kinyújtását követő egyik pillanatban megéreztem amint a megmentőm belém karol, és lassan elindultunk, Ő pedig erős kézzel irányított hogy merre. Hát szégyen-nem szégyen bevallani, de hirtelen csapott meg a biztonságérzet. Sokkal megnyugtatóbb érzés volt, még ha egy idegen is vezette merre menjek, de így már nem féltem lépni, mert bíztam benne hogy nem csapnak el, és nem megyek neki egy oszlopnak, fának, kerítésnek, vagy egyébnek.
- Köszönöm hogy segítesz Sarah - mondtam hálásan, és szabad kezemmel a karomba karoló kezébe kapaszkodtam. Mondjuk, hogy önmagam megnyugtatásául. Egyszerűen hihetetlen volt... az is, hogy éreztem Őt, és meg tudtam érinteni, meg... az is hogy ilyen szinten kiszúrtak velem a szellemek... hogy ilyen árat vettek el az életért... Csak tudnám hogy fogok én így élni... nehéz lesz megtanulnom az biztos. Bent a házban még könnyebb volt a fülemre hagyatkozni, talán mert ott elfogták a falak a zajok nagy részét. Itt kint már egész más volt. Nehéz volt beazonosítani az irányt, és a "tulajdonost" is.
Tudtam hogy nekem is ki kell majd találnom valamit, ha mást nem, megkérnem Saraht, hogy segítsen nekem szerezni egy hotelszobát. Valahogy meg kell majd tanulnom vakon igézni is, mert anélkül biztosan nem boldogulok majd, megszoktam, mindig azzal intéztem a dolgaim míg éltem. Most majd meg kell tanulnom az új életemet... kezdetnek, reméltem, talán Sarah segít nekem. Legalább eltalálni a hotelbe, ami biztonságos, ott ugye, ahogy Ő is mondta, biztos nem ütnek el.

(folyt. köv. gondolom Eyal és Sarah lakása a cél )

(Erin háza)

Lassan sétáltam át a városon a Mikaelson birtok felé. Kocsim nem volt, noha foghattam volna egy taxit, de valahogy jólesett most kiszellőztetni a fejemet. Túl tömény volt nekem az elmúlt alig 12 óra minden történése.
Útközben felhívtam az egyik hibridet, hogy hozza el a Lockwood rezidencia elől a kocsimat, és vigye Erin háza elé. Egy gonddal kevesebb, ezzel sem nekem kell foglalkoznom.
A lábam megtorpant egy épület előtt, és annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, hogy ismerős alak közeleg az utcán.