Stefan

(Lockwood nappali)

Azt hiszem, Scott egy darabig el lesz, újdonsült "barátjával". Jobb nekem nem belefolyni ilyen ügyekbe, meghúzni magam még egy darabig. Legalább addig, amíg ki nem ismerem a várost, meg az itt lakókat úgy nagyjából.
Már átkoztam magam, amiért télvíz idején ilyen ruhában ruccantam ki, mert a vastag kabát alá is beszökött a fogvacogtató hideg. Siettem a hotel felé, hogy valami szobát tudjak szerezni magamnak éjszakára. Bár ennek tudom, hogy nem ez a protokolláris módja, mégis reméltem, hogy megértőek lesznek velem, persze addig, amíg meg nem látják a göncömet, amit igyekszek eltakarni.
Tél, hideg, hó.. Sosem volt az én évszakom, de különösebben nem is utáltam. Most mégis azt kívántam, bárcsak lenne meleg, vagy legalább nappal. Ijesztő éjszaka a kihalt utca...

Klaus

- Charlotte birtoka ;; Hálószoba -

Ismét vadászni akartam, de most nem az erdőben. A nyílt terepre volt szükségem, egy utcára, ahol bárki megláthat, miközben ebédelek és akkor őt is megehetem. Ezzel a bennem tökéletesen megfogalmazódott szándékkal és már jó előre az adrenalintól kissé feldobódott állapotban kanyarodtam be az egyik utcába, ahol igazából még nem is jártam. Nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy enni tudjak és kikapcsolhassam az agyam, ha a szívemmel már megpróbáltam megtenni. Éjszaka kicsit sikerült nem gondolkoznom, mivel aludtam, de most jön még csak a java. Viszont most jól éreztem magam, megpróbáltam megfogadni a nekem intézett tanácsokat.
Ez egészen addig tartott, míg beljebb lépkedve az utcában meg nem láttam Klaust. Remek, erre szavak sincsenek. De nem baj, egy városban élünk, ez előfordulhat.
- Ha tudtam volna, hogy ez az utca már foglalt, akkor kerestem volna egy másikat. - Mondtam, amikor még nem is értem teljesen mellé. Nem állt szándékomban leállni vele beszélgetni, így inkább csak ránéztem és tovább sétáltam.

Csak a jól ismert hang rezzentett fel a bamba mélázásból, de mire felkaptam a fejem, már az alak tovább is haladt mellettem. De a barna fürtök libbenését még hátulról is megismerném, akár ezer közül is.
- Tatia... - motyogtam. - Várj, várj egy kicsit! - termettem előtte hirtelen, úgy állva útját, mint egy betonoszlop. - Álmomban sem gondoltam volna, hogy itt találkozunk. Tényleg kicsi a város... - dörzsölgettem a fülem némi zavarban. Hogy viselkedik valaki a másikkal azok után, hogy kvázi ezer év után dobta?
- Tatia, beszélnünk kellene... nem gondolod? - támaszkodtam neki a kirakatnak fél kézzel, így maximum a másik irányba nyílt menekülési útvonala. Ott meg lesben álltam.

Miért is gondoltam, hogy szépen nyugodtan elsétálhatok? Dehogy, még véletlenül sem így történt! Kezdtem azt hinni, hogy Klaus stratégiája nem más, mint a "szenvedjen, aki hülye" alapokon nyugvó játék. Ez nekem pedig nem tetszett... én már nem akartam semmilyen játékban részt venni, amiben ő is.
Nagyot fújtam és az ellenkező irányba néztem, amikor hirtelen megtámasztotta előttem az egyik kirakatot. Megpróbálhatnék vámpírsebességre kapcsolva lelépni, de nem lenne sok értelme. Ha akar valamit, akkor úgyis elkap.
- Nem, nem gondolom. Sőt, szerintem túl sokat beszélgettünk a múlt éjszaka, szóval nekem már nincs mit mondanom. - Néztem rá komolyan, bár a tegnapi után még kissé nehezemre esett ilyennek lenni. Nem baj, majd idővel. - De hallgatlak, ha neked még van valami, ami a szívedet mondja, akkor mondd csak el. - Hanyagul megvontam a vállam és érdeklődve figyeltem rá. Kíváncsi voltam, hogy mégis miért állított meg.

Néztem Tatia szép vonású arcát, a barna, sűrű haját, amibe úgy szerettem beletúrni. A szemeiből nem is olyan régen valamiféle boldogság sugárzott felém. Most csak hideg megvetés. Szomorúsággal vegyesen.
- Igazából nem is tudom, mit akarok mondani - vágtam zsebre a kezem. - Igen, beszélgettünk, de... nem így kellett volna. Tatia, én... még mindig jöttem rá, mit is tegyek, vagy mit is akarok valójában. Legszívesebben mindkettőtöket akarnálak egyszerre. Erint, és téged is. Mindkettőtökben van valami, ami kell nekem! Ezer évig olyan voltál nekem, mint egy mámor, egy rögeszme. Ettől nem könnyű a megválás, nekem sem. És nem vagyok benne biztos, hogy meg kellene válnom. Nem tudom, helyesen döntöttem-e az éjjel - szaladt ki belőlem gondolkodás nélkül. - Azt hogy utálsz-e, nem kérdezem meg. Elég felesleges kérdés lenne - mélyedtem a szemébe.

Nem is tudom, hogyan kellett volna reagálnom erre. Ismét kezdődik... nem tudja, hogy mit akar? Most jött el nálam az a pillanat, hogy az egyik részem legszívesebben úgy beverte volna a képét, mint ahogy tegnap este a tükörrel tettem a fürdőszobában. Mégsem tettem, azzal nem lett volna jobb. Talán egy pillanatig jobban éreztem volna magam, de nem oldott volna meg semmit.
- Én tudom, hogy mit kell tenned. - Jelentettem ki. - Fogadd el a saját döntésed, amelyre nem kényszerített senki és tedd boldoggá azt a lányt, akit választottál. Azt mondod, hogy nem tudod, helyesen döntöttél-e? Nekem az "Erint választom" túlságosan is meggyőző volt ahhoz, hogy ezt elhiggyem. - Mondtam valamiféle jeges éllel a hangomban, amibe egy kis gúny is vegyült. Mennyivel könnyebb volt így, mégis nehezebb... - Ne játszadozz velünk, Klaus. Vagyis helyesbítek: velem ne játszadozz, értetted? - Kérdeztem teljes komolysággal, szemeimben pedig feszültség tükröződhetett. Ha valamit, hát azt utáltam, ha velem szórakoznak. Most pedig úgy éreztem, hogy Klaus ezt teszi.

- A rohadt életbe! - kiáltottam, és úgy odavertem a téglafalnak, hogy beleremegett az épület. - Nem szórakozom, nem érted? Tegnap este megtörve látni téged a legszarabb érzés volt, amit éreztem valaha! Olyan volt, mint annak idején, mikor úgy hittem, elvesztettelek, mert meghaltál! Tegnap úgy éreztem, tényleg meghaltál. Az én számomra legalábbis - folytattam. - Ide hallgass. Elmondtam, hogy szeretlek. Nem fogok szabadulni tőled, ezt is tudom. Újabb ezer év is kevés lesz ahhoz, hogy kiverjelek a fejemből. De te, Tatia - léptem közelebb, és kezem felemelve megsimítottam a haját - te olyan vagy, mint én. Vad, akaratos, szabad... nem engeded korlátok közé szorítani magad. Erin pedig némileg más. Ő elismeri, hogy én vagyok az, aki uralkodásra született. Nemcsak a világban, hanem egy kapcsolatban is. Kell nekem az a tűz, ami benned él, Tatia - fogtam meg az arcát, hogy magamhoz húzzam egy csókra.

Rezdületlenül néztem, hogy ököllel belevágott a falba, ám ez csak a látszat volt. Belül szinte már ugráltam és azt kívántam, hogy bárcsak akárhol máshol lehetnék ebben a pillanatban. Nem féltem tőle, dehogy tettem, hiszen... én magam is ilyen indulatos voltam és azt is tudtam, hogy Klaus mire képes. Egyszerűen csak nem akartam ott lenni vele, ebben a helyzetben.
- Azért érezted úgy, mert tényleg meghaltam. - Bólintottam. - Megöltél. Sokkal rosszabb, mintha Mikael ténylegesen elvette volna az életemet. - Ám bennem akadt a szó az ő szavait hallva. Én erre már nem tudtam mit mondani, legszívesebben csak ordítottam volna, mint valami bolond. Csak így lehetne ezt elviselni, sehogy máshogy. Közben pedig arra gondoltam, hogy vajon Erinnek mit szokott mondani? Ugyanezeket vagy egy kicsit cifrázza még? Az viszont tényt, hogy... jólesett, amit mondott.
Ám arra nem számítottam, hogy meg fog csókolni. Teljesen ledöbbentem és el is akartam lökni magamtól, de... mégsem tettem. Szenvedélyesen faltam az ajkait, valami megnevezhetetlen tűzzel. Ha már ezt szereti bennem... Megragadtam a tarkóját és emberfeletti gyorsasággal nyomtam neki a szemben lévő falnak, ám pár másodperc múlva elszakadtam tőle, hogy egy ideig csak figyeljem az arcát, de végül nem tudtam megállni, azt ami már régóta érlelődött bennem: lekevertem neki egy pofont.
- Ezt azért kaptad, mert megcsókoltál. - Vettem egy nagy levegőt.

A szemében egyszerre láttam hezitálást, és valami különös vágyat. Kíváncsi voltam, melyik fog győzni, és nem vártam sokáig a válaszra. Mert úgy kapott az ajkaim után, mint egy fuldokló a szalmaszálba. Ennyit arról, hogy mennyire utál.
Szinte tébolyultam ittam a csókját, és nem akartam, hogy megszűnjön a pillanat, mégis elvált tőlem. A győzedelmes vigyorom viszont rögtön lehervadt a képemről, ahogy pofon vágott.
- Aha - nyugtáztam tömören. - Bár úgy éreztem, nem kellett hozzá nagy biztatás - fogtam meg az arcom egy pillanatra. Mi ez, valami divat, hogy mindenki a fejem üti mostanában? Mikael kezdi, Tatia folytatja... és ha kiderül, hogy hol vagyok, és mit csinálok, Erin sem fog kimaradni a sorból, már most látom.
- Gyere ide - ragadtam meg Tatia kezét ellentmondást nem tűrő erővel, és egy benyíló kis sikátorba húztam. - Ne mondd, hogy te nem élvezted - tapadtam újra az ajkára.

Mindenfajta reakcióra felkészültem, de gondolhattam volna, hogy Klaus a egyáltalán nem kézenfekvő esetet fogja választani. Behúzott egy sikátorba és újra csókolni kezdett, de az azelőtt elmotyogott mondata szöget ütött a fülembe és felnyomta bennem a pumpát. Mi az, hogy nem mondjam, hogy nem élveztem? Komolyan mondom, hogy élvezi, ha felidegesít vagy éppen szenvedtet.
Amikor újra megcsókolt, akkor már nem csókoltam vissza. Inkább megragadtam a vállát és falhoz nyomtam, méghozzá olyan erővel, mint ahogy ő behúzott engem a sikátorba. - Ezt meg ne próbáld még egyszer! - A szemeim szikrát szórhattak, aztán végül elengedtem Klaus vállait és hátrébb léptem egy lépéssel. - Legalább a lányommal ne csináld meg azt, amit velem.

Arra számítottam, hogy minden ellenállás úgy olvad el, mint a hó tavasszal. Hát, ha én tudtam neki meglepetést okozni, ő is tudott nekem. Mert nem az történt, amire számítottam.
- A francba - sóhajtottam, mikor nem túl kedvesen lefejtett magáról. - Mit olyan nehéz megérteni abban, hogy kellesz nekem? Tatia, fogd már fel, hogy szeretlek. Vagyis... téged is szeretlek. És ha egyikünk sem tudja eldönteni, mit is akar - léptem közelebb - van egy ajánlatom. Töltsünk együtt egy estét. Csak te, meg én... egy kis vacsora, egy pohár finom bor... és meglátjuk, mi lesz a vége - mormoltam a vállát simogatva, de a tekintetem már a mellei felé csúszott. - Szerintem isteni ötlet.

- Még te vagy felháborodva? - Húztam össze a szemöldökömet és kis híján a számat is eltátottam. N aez az, amit utáltam benne. Mindig képes valami hihetetlen, irracionális és számára kedvező ötlettel úgy előállni, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Viszont nem lehet ennyire ostoba, hogy azt hiszi mindezek után belemegyek ebbe.
- Először is, mégis mit mondanál Erinnek? Valami azt súgja, hogy annak sem nagyon örült, amikor Mikael miatt tűntünk el egy kis időre. - Vontam meg a vállamat nemtörődöm módon. - De ami sokkal fontosabb: a tegnap este után előbb tépném ki a nyelvem és kaparnám ki a saját szemem, hogy megegyem vacsorára, minthogy ilyesmit csináljak veled. - Oké, ez talán durva volt, de végre visszatért a megszokott stílusom. Ez kell nekem! - Mikor fogod már fel végre, hogy döntöttél, Klaus?

- Nem hallottál még róla, hogy a döntések nem mindig véglegesek, és változtathatóak? - hajtottam félre a fejem. - Ez is lehet, hogy olyan. Egyébként, csak ne nyeld le a nyelved. Jobban szeretem, ha más helyen jár... - simultam hozzá. - Ugyan már, ne kéresd magad - doromboltam. - Igérem, nem kell tenned semmi mást. Csak egy vacsorát kértem, egy beszélgetést... az nem fáj, meglátod. Tatia, lehet, hogy nem jól döntöttem. Adj esélyt, hogy rájöjjek erre. Ezer év emléke miatt... kérlek. Tartozol nekem ennyivel.

- Az ilyen döntéseket nem lehet megváltoztatni. Nem gondolhatod meg magad minden egyes nap és nem választhatsz másik utat. Fel kellene már nőnöd... - Motyogtam a fejemet csóválva. Hiába hajtogatja azt, hogy ő nem szórakozik, mégis ezt tette. Mégis mi másnak lehetne nevezni azt, hogy állítása szerint két nőt szeret és egyenként kipróbálgatja, hogy mégis milyen egy-egy velük töltött este. Ezt tényleg komolyan gondolja és engem próbál hülyének nézni? - Tényleg nem tudom elhinni, hogy ezt csinálod. Hogy ezt kéred tőlem... arra nem gondolsz, hogy Erin mit fog érezni? Valószínűleg tegnap éjszaka elmondtad neki, hogy őt választottad... most pedig velem akarsz vacsorázni és beszélgetni? Látszik, hogy azt hiszed magadról, hogy te, a hibrid mindig megkapja, amit akar.

- Csak emlékeztetlek rá, Tatia, hogy neked van a legkevesebb jogod a szememre vetni a viselkedésemet. Annak idején te játszottad ezt velem, Elijah-al és Oliverrel is. Én csak tanultam tőled - fintorogtam gúnyosan. - Azzal a különbséggel, hogy én nem játszom. Az érzéseim valódiak. Legalábbis amennyire ezer év után érezni lehet, azok. Ami Erint illeti... - vontam vállat - ha téged választalak, ő lesz örök ellenségem. Ha őt választom, te nézel majd véres rongynak. Én itt nem nyerhetek, Tatia, ezzel én is tisztában vagyok. Egyébként gyanítom, kb ilyesmiről tárgyaltatok még tegnap anyámmal, miután én eljöttem. Kiegészítve persze a nem túl hízelgő, rám aggatott jelzőkkel - fontam karba a kezem.

- Álljunk meg egy pillanatra! - Nevettem fel gúnyosan, mégis keserűen. - Az teljesen más volt. Nem szerettem Olivert, ezt te is tudod. Elijah pedig a te totális ellentéted volt, ezért vonzódtam hozzá. De őt sem szerettem úgy, mint téged. Én végig téged szerettelek, ezt te is nagyon jól tudod! - Néztem rá lényem minden komolyságával. Ha valamivel, akkor ezzel tisztában kell lennie, mert utáltam, hogyha a múltamnak eme részét forgatja ki valaki legyen az Klaus vagy akárki más.
- Ahhoz pedig semmi közöd, hogy miről beszéltünk Esther-rel. Elég legyen annyi, hogy ő az egyik olyan személy, aki legalább megért engem és azt mondja, hogy jobb lesz nekem nélküled. - Csúszott ki a számon teljesen véletlenül, erre viszont csak később jöttem rá.

- Erin is a te totális ellentéted, ezért vonzódom hozzá - replikáztam. - Nem értem miért lenne ez más szitu - kezdtem el nagyon rondán nézni Tatiára, de a következő mondatával elérte, hogy úgy érezzem magam, mintha a tetőről a nyakamba szakadt volna a hó.
- Mit mondtál? - hörrentem fel, ezúttal tényleg fájón megragadva a kezét. - Mit mondtál, Tatia? Mit mondott anyám pontosan? VÁLASZOLJ! - rivalltam rá olyan éledő dühvel, amit csak tényleg nagyon ritkán éreztem.

- Erre én azért nem vennék mérget. - Motyogtam, amikor Erinről beszélt, de nem is nagyon volt időm mást mondani vagy csinálni, hiszen olyan erővel ragadta meg a a karomat, mit talán még soha. Be kellett vallanom, hogy ezt a fájdalmat azért már én is megéreztem, egy pillanatra grimaszba is futottak az arcom vonásai, de nem akartam neki megadni azt az örömet, hogy lássa, elérte a célját. Én aztán nem fogok tőle megijedni, akármilyen csúnyán s dühösen néz rám, akkor sem.
- A nem mondok semmit melyik részét nem értetted? - Kérdeztem tőle mézes-mázosan, miközben megpróbáltam kihúzni a karomat a szorításából. Ha nem enged el, akkor én is bevadulok és annak tényleg nem lesz jó vége. Ezt már tapasztalhatta.

(Forbes ház)

Már jó ideje mászkáltam az utcákon amerre csak a kedvem tartotta. Olyas valakit kerestem akinek ha nem is könnyen, de a nyakára tapadhatok. A vér mámorító érzése legalább elnyomja bennem azt amire nem akarok gondolni. Főleg, ha még nem is jön össze a könnyen az már csak még nagyobb figyelem elterelés számomra és én abból azt hiszem csak jól jöhetek ki. A végén úgy is megkapom amit akarom. Legalábbis nagy eséllyel ez lesz a vége.
Már azt hittem, hogy az idő miatt senki nem dugja ki az orrát amikor megláttam egy eléggé csinos hölgyeményt, majd meg is szólítottam. - Ilyen későn egyedül?

Az eddig visszafojtott harag ezúttal úgy tört ki belőlem, mint a Vezúv. Végképp elborult az agyam, és már éreztem, hogy ami most jön, ott nem leszek ura a cselekedeteimnek.
- Vannak módszereim, hogy kiszedjem belőled - dugtam ki a fejem egy pillanatra a nyílt utcára, de csak elég messze láttam egy nőt a fiatalabbik Salvatore-val társalogni.
Beljebb rángattam Tatiát a sikátorban, és mire a száját kinyithatta volna, lerángattam róla a nadrágot, majd arccal a fal felé fordítottam, és csípőmmel nekifeszültem.
- Most felfrissítjük, hogy mit is veszítenél velem - morogtam a fülébe, hogy fél kézzel lenyúljak, és kapkodva lehúzzam a cipzáramat.

Gondoltam, hogy ezt nem fogom csak úgy megúszni és körvonalazódott bennem egy lehetőség, hogy most mégis mi fog következni. Ismertem már annyira Klaust, hogy tudjam, ilyenkor eldurran az agya és bármire képes. A probléma csak az, hogy én is mindenre képes vagyok abból a célból, hogy mentsem a bőrömet. Tudhatná már, hogy nem adom magam könnyen.
- Csak ez az egy módszered van ahhoz, hogy kiszedd belőlem, amit tudni szeretnél? - Nyögtem, amikor a fejem már a falnak nyomódott, de szerencsére a lábaim és a kezeim szabadok voltak, így egy jól irányzott mozdulattal hirtelen térden rúgtam, aztán a könyökömmel gyomrom vágtam Klaust. Elég volt egy másodperc ahhoz, hogy kb. három méter távolságba kerüljek tőle, miközben már a nadrágomat is visszavettem magamra. Még jó, hogy nem fogok anélkül szaladgálni ebben az időben. - Ez azért még tőled is közönséges volt. Hát így szeretsz te engem? - Kérdeztem gúnyosan. Néha elfelejti, hogy én is vámpír vagyok és most már teljesen felkészültem arra, hogy megvédjem magam.

- Ó, a kurva... - hörögtem, mikor egy jól irányzott rúgás érte először a térdem, majd egy ugyanekkora ütés a gyomromat, és térdre roskadtam a hirtelen fájdalomtól, és meglepetéstől.
- Bassza meg, Tatia... - tápászkodtam fel, és - csodák csodája - elnevettem magam.
- És még ezek után kérdezed, hogy miért is szeretlek? Imádom a tüzet, ami benned van - hahotáztam, és ez alkalommal tényleg úgy tűnhetett, hogy elment minden, de minden józan eszem.
- Gyere ide... - nyújtottam ki a kezem. - Nem foglak bántani. Az életemre esküszöm - mondtam komolyan, és tényleg így is gondoltam. Az előbbi dühroham elillant. Már nem lettem volna képes kezet emelni rá.

Elégedett arckifejezéssel szemléltem, ahogy összeroskadt, de aztán teljesen megdöbbentem. Nevetni kezdett... hát erre nincsenek szavak. Tisztában voltam én azzal, hogy az ezer év az agyára ment, mert én sem vagyok teljesen tiszta, de akkor is... az kész.
- Te nem vagy normális. - Csóváltam a fejemet hüledezve és jelenleg én voltam az, aki nem tért magához. - Megőrültél. - Tettem még hozzá ezt is. Komolyan gondolkoztam azon, hogy felhívom a pszichiátriát, hogy kezdjenek vele valamit, de lehet, hogy még nekik is túl nagy falat lenne. Ugyanakkor ez volt Klausban az érdekes is.
- Nekem tökéletes itt is. - Tettem magam elé a kezeimet. - Ezek után mit akarsz még tőlem?

- Azt hiszem, még talán sosem voltam olyan normális, mint most - állapítottam meg jókedvűen. - Tatia, te is szeretsz még engem. Ha nem így lenne, nem harcoltál volna ellenem most. Gyűlölettel telve hagytad volna, hogy rád másszak, mert arra sem érdemesítettél volna, hogy ellenkezz velem. De harcoltál, méghozzá azért, mert nem akarod, hogy IGY légy az enyém. És mert nem akarod, hogy bemocskolja valami a benned élő érzelmeket - kezdtem el közelíteni felé. - Ide hallgass. Gyűlölj, utálj, le is köphetsz, ha jólesik - néztem a szemébe. - Csak annyit kérek, hogy ne írj még le engem teljesen. Mert valamit megígérek, Tatia. Ott leszek a nyomodban, bárhová is menj. És nem fogom feladni a reményt, hogy valaha még visszakapjalak.

Felhorkantam a szavait hallva. Egy nő sem hagyta volna, hogy egy férfi így másszon rám, én mindössze védtem magam. De igaza volt... még mindig szerettem őt. Egyetlen éjszaka nem képes kiölni az érzelmeket a szívemből, viszont a szerelmemtől talán nagyobb volt a csalódottság és a megbántottság. Nem a gyűlölet. Az csak egy kis részt foglalt el.
- Te kerested ezt magadnak, Klaus. - Mondtam ki, amit gondoltam. Egyvalakit kettőnk közül el kell veszítenie és az a valaki nagyon úgy tűnt, hogy én voltam. Ezt ő maga mondta tegnap éjszaka és én is egyre inkább ezen az állásponton voltam. Viszont egyre inkább úgy tűnt, hogy neki fogalma sincs arról, hogy mit akar. - Én soha nem fogok osztozkodni és nem leszek csak egy másik. Igazán tudhatnád már, hogy milyen önző vagyok. Éppen ugyanolyan önző, mint te. Sőt, te még rosszabb vagy, mint én, hiszen neked mindketten kellenénk.