Kijelentésén elmosolyodtam, ismerős érzés fogott el, amitől olyan szinten felfordult a gyomrom, hogy a gondolatokat seperc alatt elhessegettem a fejemből, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy segítsek neki, nem tudom mi ütött belém, de lelkesebb lettem, és hiába nem akartam ezt, így történt. Felizgatott az "egy régi barátnőmnek babája lesz" gondolat, és elhatároztam, hogy tényleg segíteni fogok neki, és vigyázok rá, ahogyan anno tettük egymással, azzal a különbséggel, hogy akkor ott volt Emma is. Vagy legalább is megpróbálok száz százalékosan ott lenni, hiszen soha nem vetemedtem még ilyesmire. Rám támaszkodott, az én fejemben pedig variációk sora cikázott, nem tudtam hirtelen, hogy mihez kezdjek. Ha valamihez nem, ehhez tuti nem értek. Sehol egy autó, egy taxi, ő nem tud futni, ha nem érünk oda időben, itt az utcán megszül. Nincs más választásom, óvatosan felkaptam, majd vámpírsebességben a kórházhoz rohantam vele. Nem volt nehéz, érdekes is lett volna, ha az. Bár cikinek eléggé az volt, legalább is számomra, de még időben letettem, hogy a kíváncsiskodó "kórházbeliek" semmi hülyeséget ne gondoljanak. Láttam rajta a kétségbeesését, én pedig biztatni kezdtem, hogy "Nyugi, én itt vagyok", s bár tudom, sokat nem számítottam jelen helyzetben, ő akkor is örülhetett a támogatásomnak. A kórházba beérve, rögtön odasiettek hozzánk az orvosok, elsőre levágták mi a szitu, azt gondoltam, innen majd minden megy magától, de a szívem mélyén sejtettem, hogy lesz itt még egy pár dolog...

/Kórház - én ide már írtam egy részt, írj akkor most oda te. /

- Tudod, én még nem igazán vagyok tisztában ezzel a világgal mert.. eléggé régen kerültem bele, mégis nagyon úgy érzem hogy csak belecsapódtam hirtelen, és évszázadok után sem tudok semmit a természetfelettiről, pedig én is az vagyok. - ismertem el folyamatossan beszélve, majd nyeltem egyet, és szemeibe nézve, apró mosolyt engedtem meg magamnak.
- Ismered KAtherine Pierce-t? - kérdeztem tőle.

-Azért vagyok, hogy segítsek-Mondtam már szinte rutin szövegemet tényleg néha olyan vagyok,
mint abban a filmben az a nő aki a szellemekkel beszélget. Ijesztő főleg, ha olyan képekben jelenek meg
az emebrek akiknek pl le van vágva a fejük, nem egyszer volt már iylen.
-Ismerősen cseng a neve miért ő kcisoda?-érdeklődtem

(Lockwood birtok - bálterem)

Igen... hittem hogy hazatalálok egyedül is. Végülis szellemként sokat kóboroltam a városban, és... és hát tudom hol a birtok, na... Legalábbis én ebben nagyon hittem... Egy darabig. De amikor már ott tartottam hogy kezdtem megszomjazni, és fáztam, hát... volt már egy olyan sanda gyanúm, hogy én hülye inkább ittam volna vizet, és kértem volna egy taxit, mert így... soha az életben nem keveredek haza, az biztos... Végső elkeseredésemben kitapogattam egy kapualjat, és a lépcsőjére ültem. Gondoltam itt maradok kicsit, és kigondolok valami megoldást...

/valahonnan/
Unatkozva kóboroltam Mystic Falls utcáin... nem mentem el a bálra, mert feleslegesnek tartottam. Szinte nem is tartozom amúgy az alapító családokhoz, csak a nővérem, aki Graysonhoz ment férjhez... és a gimiben persze benne voltam a szervezésében, de valahogy sosem tetszett igazán, hogy néhány alapító család elég fellengzősen viselkedett a nem alapítókkal, mint például Donovan-ékkel. Ez mondjuk nem az ő hibájuk, és a többség még csak nem is volt ilyen, de azért... majd jövőre talán tiszteletemet teszem, ha lesz partnerem. Töprengésemből egy botorkáló alak zökkentett ki, aki nem sokkal később leült egy kapualjban. Bár még csak egyszer találkoztunk, simán felismertem volna, bárhol, bármilyen körülmények között.
- Lexi? - suhantam oda hozzá. - Hát te meg hogy kerülsz ide? Az Alapítók báljáról jöttél? - mértem végig a ruháját.

Egy kis ideig üldögélhettem csak ott, mert kb. csak a csendes semmit hallgattam, meg a néhány elhaladó léptet körülöttem. Aztán... egyszer csak, érzékeltem, hogy valaki felém közeledik, elég sietősen, a suhanó léptek zajából ítélve, majd egy ismerős hang fogadott...
- Jenna? - kérdeztem vissza, de igazából a hangja egyértelművé tette, hisz könnyedén fel tudtam ismerni az ismerőseim hangját. - Igen, onnét jöttem. És kicsit... hát izé... nem épp mentorhoz illő, de eltévedtem - vallottam be, és közben felkeltem a lépcsőről, majd leporoltam a ruhám. - Mond, nem tennéd meg a kedvemért, hogy hazakísérsz? Én lüke azt hittem, hazatalálok magamtól, de... hát mint látod, nem igazán sikerült a dolog... fogalmam sincs hol vagyok... - ráztam a fejem elkeseredetten, és elég rossz érzés volt. Borzasztó kiszolgáltatott helyzet volt, egyszerűen nem tudtam hol vagyok, és ez kétségbe ejtett...

Nem voltam megkönnyebbülve még mindig. Csak ültünk és ültünk... ettől már a kezdetektől fogva rosszul voltam, mert ha valami rám nem igaz, akkor az az, hogy... öhm... sokáig egy helyben tudok maradni.
- És nem rémlik esetleg neked, hogy ebben a városban van-e Ő? - kérdeztem, még mindig Katherine-re utalva.

Lexi
Elmosolyodtam a szavaira. Amennyire a múltkori beszélgetésünkből kivettem, hogy próbálja lazára venni az életét, úgy ezt a mostani mondataiban is érzékeltem. Bár most mintha egy kicsit aggódott volna. A helyében én is azt tenném... egyedül kóborolni, a vaksötétben, úgy, hogy nincs tájékozódási alapod... igencsak kellemetlen, és akkor finoman fogalmaztam.
- Természetesen hazakísérlek, ez igazán semmiség - léptem közelebb hozzá. Ennyit tényleg megtehetek érte... és akkor talán beszélhetnénk a későbbiekben elkezdődő programunkról. Hiszen úgyis a bál után terveztem a hozzá való elmenetelemet. - A Salvatore-panzióba, kedves mentorom? - kérdeztem kedvesen, talán egy kicsit humorosan is.

Hazudtam volna ha azt mondom, nem éreztem magam cikin. Elvégre minap még Ő kért engem mentorául, hogy... vezessem a világunkban, segítsem, tanítsam, erre most Ő akad rám úgy, hogy el vagyok tévedve a városban ahol lakok... Ez azért gáz. De tényleg. Jó, persze "ember" vagyok, és új még ez a tájékozódgatós dolog.
- Köszönöm - mosolyodtam el hálásan. Érzékeltem, hogy a közelembe lép, s tapogatózva keresgéltem, vártam, hogy megérezzem a kezét, és megtaláljam a személyében jelenleg jelentkező egyetlen stabil pontot. - Igen, oda szeretnék menni. Remélem el is érjük. Ketten együtt már csak sikerül - bólogattam, és őszintén értékeltem, hogy nem cikizett ki, vagy jegyezte meg, hogy milyen béna vagyok tájékozódásból...
- Végülis ahhoz képest, hogy amikor legutóbb próbáltam egyedül járni a városban, akkor kis híján elütöttek párszor, most kifejezetten ügyes voltam már, mert még senkinek nem kellett megmenteni az autóktól - jegyeztem meg, kicsit én is poénra véve a figurát. - Haladunk, talán harmadszorra már el is fogom érni a kitűzött célomat. Mondhatnám azt is, hogy fejlődök - kuncogtam, és... kicsit már tényleg jobb volt, hogy nem voltam egyedül.

Amikor láttam, hogy tapogatózik, óvatosan kinyújtottam felé a kezemet, és átkaroltam. Egyáltalán nem tartottam cikinek, vagy hasonlónak, hogy valószínűleg kifogtam a világ egyetlen vak vámpírját, mert ahogy az embereknél, úgy azt hiszem, nálunk is ugyanolyan értékesek. Sőt, ő talán egyszer még vissza is nyeri a látását... Addig is, sosem baj, ha csak az orrára hivatkozik, legalább még jobban kifinomul a szaglása. Hiszen ő maga mondta, hogy fontos szerepe van. Meg a hallással is van valami hasonló, bár a tájékozódást úgy tűnik, még gyakorolnia kell.
- Negyedjére meg már olyan határozottan járkálsz, hogy az emberek kerülnek ki téged, mert megijednek - nevettem fel. Sosem lehet tudni, végülis... - Na, és milyen volt a bál? - érdeklődtem, miközben elindultunk, a reményeim szerint a Salvatore-panzió felé. Ismerem a várost, mint a tenyeremet, de arrafelé ritkán járok. Ennek ellenére nem hinném, hogy képes lennék eltévedni.

Liam

Nem voltam megkönnyebbülve még mindig. Csak ültünk és ültünk... ettől már a kezdetektől fogva rosszul voltam, mert ha valami rám nem igaz, akkor az az, hogy... öhm... sokáig egy helyben tudok maradni.
- És nem rémlik esetleg neked, hogy ebben a városban van-e Ő? - kérdeztem, még mindig Katherine-re utalva.

(Jenna)

Hálás voltam, mikor megéreztem Jenna segítő kezeit. Igen, hát mikor anno idejöttem, nem hittem volna hogy ez lesz a sztorim vége. Hogy én, mint vaksi? A mentorkodás még oké, az rám illik, na de hogy vak... párszáz évem alatt sosem hittem volna, hogy ez lesz a vége... Ez egy ijesztő, s bár kalandos, de főleg inkább mégis rémisztő dolog. Persze vannak jó oldalai is, például megismertem Jennát, de mégis... azért én még mindig bizakodtam. Bizakodtam, hogy lesz ennél jobb is még, leszek még látó... Idővel.
- Ahhh, óh igen, az szép is lenne. Bár ha elég nagy lendülettel megyek, most is kitérnek már, csak nem leszek tőle okosabb - kuncogtam. De nem, nem akarom sem magamat megszívatni, sem szegény embereket.
- A bál... jó volt, igazából. Bár belém akadt valami dinka csaj, tökre bunkó volt, direkt nekem jött, aztán nekiállt szívatni, hogy én mentem neki, és vigyázzak már jobban - panaszoltam, és az emléke is bosszantott. Az a csaj tényleg rém szemét volt. Nem is értem, miért vannak egyesek így elszállva maguktól. Még azzal is szemetek aki nemhogy hozzájuk sem szólt, de ráadásul még vak is. - Ezek szerint te nem jöttél el? Bocs ha hülye a kérdés, de... nem látom hogy ki vagy-e öltözve vagy ilyesmi... - szabadkoztam, bár mivel tőlem kérdezi, gondolom Ő nem jött végül el.

-Előfordul az ilyen - vigyorogtam, amikor azt említette meg, hogy talán már most is kitérnek előle az emberek. Persze egy kicsit el is szomorított, hogy nem segítenek neki, de hát ez van, másra nem is igazán számítottam. Hanem a bálos beszámolója tényleg meglepett. Hallottam én már bunkó emberekről, na de ennyire? Nem tudom, kiről beszélt, de egy biztos: ha ott lettem volna, és látom, mit csinál Lexivel, egész biztos lekeverek neki egy istenes nagy sallert, hogy térjen észhez, és ne szivassa azokat, akik meg sem érdemlik igazából.
- Nos, az a csaj tényleg bunkó lehetett. Csak remélni tudom, hogy ezek után jó alaposan meg fogja járni a dolgot, mert aki mások kiszolgáltatott helyzetéből gúnyt űz, az nem normális - fejtettem ki a véleményemet, miközben tovább vezettem. Igen, azt hiszem, nem sikerült eltévednem! Szinte őslakóként egyébként is elég kínos lenne, ha nem találnék meg egy olyan építményt, mint a Salvatore-panzió, ami elég régóta áll itt... - Nem, egyébként nem vettem részt a bálon. Nem volt kedvem ruhát szerezni, meg kiöltözni, és elmenni, hogy aztán végighallgassam azt az ömlengést, hogy miért az alapító családok a menőek itt. Tudod... én nem vagyok alapító, szóval még csak nem is kötelező a megjelenésem - magyaráztam. És különben sem volt gusztusom a sok ölelkező szerelmespárhoz a azon a bálon. Kevin járt az eszemben, és az, ahogy egyszer azt mondta, szeret, másszor meg egy másik nővel találtam meg, eléggé félreérthetetlen helyzetben. Egyszerűen... a boldogság éppen taszított, hogy nekem nem járt ki.

Liam

Nem voltam megkönnyebbülve még mindig. Csak ültünk és ültünk... ettől már a kezdetektől fogva rosszul voltam, mert ha valami rám nem igaz, akkor az az, hogy... öhm... sokáig egy helyben tudok maradni.
- És nem rémlik esetleg neked, hogy ebben a városban van-e Ő? - kérdeztem, még mindig Katherine-re utalva.

(Jenna)

- Hát elhiheted, ha nem lennék emberbarát-diétán, akkor már ott megbánta volna, mert nagyon bosszantott a csaj, de hát... az a fene jó szívem... Meg amúgy se ennék kerge tyúkot - kuncogtam, de mondjuk nem bántam volna tudni az illető nevét. Igaz hogy a hangját bármikor felismerném, de szívesen küldenék neki valami hasonlóan kedves horderejű ajándékot, ha ki tudnám nyomozni hol lakik. Mondjuk egy... görbe műorrt, vagy egy csúcsos süveget, vagy egy seprűt... vaaagy... macskák postázáséban már amúgy is profi vagyok, szívesen küldenék neki egy feketét. Az ilyen banyáknak kellenek az ilyen kiegészítők.
- Hmm... értem. Én se vagyok alapító, deee... régebbi vagyok mint maga a város, úgyhogy mondhatnám azt is hogy "illik" odamennem, de ha nem számolom a bunkó csajt, én azért élveztem. Szeretek emberek közt lenni, és mulatni is szeretek, így jó volt kivételesen nem otthon lenni. Legalább két éve nem voltam már ekkora társaságban... Buliban meg semmilyenben. Így azért bárhogy is, de megérte kiöltözni és elmenni. Meg hát ilyen ruha is régen volt már rajtam - simított végig szabad kezem a ruhám anyagán. A régi idők egyik jó részét, a gyönyörű ruhák képezték. És ezt, bár nem látom, mégis érzem hogy szép, szóval jól éreztem magam benne. Még kicsit kár is, hogy "otthon" majd le kell venni.
- Na és, akkor mivel telt az estéd? Ha nem vagyok túl tolakodó? - érdeklődtem kedvesen. Elvégre... ha a város apraja-nagyja a bálon volt, kíváncsi voltam, vajon Ő mivel múlatta szabad perceit. - Ugye nem ismerkedni voltál? - kérdeztem felnevetve, utalva a mi megismerkedésünkre. De nem bántón, remélem, mert nem azért mondtam, csak úgy poénból inkább.

- Talán tehettél volna egy kivételt. Úgy értem, nem kellett volna megölnöd, de egy sallerrel megpróbálkoztam volna... Bár lehet, hogy véletlenül mást találtál volna el - tűnődtem el. Nos, Lexi élettere jelentősen leszűkült a vakság miatt, és valahogy... azt hiszem, segíteni akartam neki, hogy ne érezze magát olyan rosszul, de semmi ötletem nem volt, mivel dobhatnám fel a hangulatát. Semmi ötletem nem volt rá... Mert akármire is gondoltam, az maximum csak az együttérzést produkálta volna, és nem a segítséget.
- Én is szeretem az embereket... csak vannak ezek a dilijeim, hogy példának okáért senki nem kíváncsi rám. Vagy hogy én nem vagyok kíváncsi bizonyos alakokra. Teszem azt, Elena apjára - haraptam bele a számba. Nem tudom, mit tud Lexi a családunkról, vagy hogy van-e sejtése Elena adoptálásáról, de... nem is ez a lényeg. Hanem hogy amikor csak lehet, elkerülöm John-t, azóta a fiatalkori incidens óta, és most, hogy tudomásomra jutott, a városban van, talán vámpírvadász is, nem akarok a közelébe kerülni. Még a végén meg találna ölni! - Vagy az a ribanc Katherine... - tettem még hozzá. Ő meg a másik... féltem, hogy felforrna az agyvizem, ha összefutnék vele a bál keretein belül. Maga Lexi mondta, hogy még nem teljesen fejlettek az indulataim, meg esélyem sem lenne őellene. Hiszen ki tudja, mióta rontja itt a levegőt a földön.
- Amúgy unalmasan telt az estém... otthon voltam, filmet néztem, unatkoztam, arra gondoltam, kéne már egy pasi, álomba sírtam magam, elhatároztam, hogy lesz vagy nagyven macskám, és mivel vénlány már nem lehetek, és meghalni sem halhatok meg, hibernálódom az unalomban - soroltam el gyorsan, persze ez az egész már az álomba sírtam résznél sántított. Merthogy nem az a fajta nő vagyok, aki megzuhan egy kis szingliségtől. Ugyan, ez egy életforma, amit élvezni kell, és én élvezem is!

Brienna

-Mivel ez a hely ahonnan származik biztos vagyok benne, hogy itt van. Megakarod keresni?-Kérdeztem őt nézve.
Nyugtalanított a tétlenség.
-Őt te honnan ismered?-Érdeklődtem, majd a szemébe néztem. Elég csinos hölgy volt kár, hogy meghalt.

(Jenna)

- Ahh, pont ez jutott eszembe elsőnek válaszul. Hogy szép lett volna, jó érzés is, na de hát simán lehet hogy a mellettünk elhaladót csaptam volna meg, és hát azt hiszem szegény másik illető akkor már jogosan háborodhatott volna fel rám - ráztam a fejem, de elképzelni mégiscsak vicces volt, szegény valakit mellettünk elhaladva megcsapom, aztán mondogathattam volna, hogy "bocsi, nem direkt volt". Kétlem hogy örült volna nekem az illető. Inkább egy poénos filmbe lett volna nagyon beillő kép, na a közönség ott zabálta volna.
- Ööö... hát nem tudom mennyiben számítok, de én például kíváncsi vagyok Rád, még ha nem is vagyok rokon... - vetettem fel, hiszen ha valaki, akkor én nagyon is kíváncsi voltam Rá, kedveltem, és élveztem is a társaságát. Ahhoz képest, hogyan indult a kapcsolatunk, kifejezetten megkedveltem Jennát, és ezt nem is állna szándékomban titokban tartani. - Bár... Elena apját nem ismerem, de Katherine híre hozzám is elért. Egy időben egészen közel is... hmm... voltunk egymáshoz. Egész pontosan ugyan az a pasi körül sündörögtünk. Mondjuk, Ő nem tudott rólam, de én tudtam róla hogy Ő is a képben van, szóval hamar ki is faroltam a képből, mielőtt a nyakam bánta volna. Nem szeretem az összetűzést. Főleg nem olyan simlis alakokkal mint Katherine Petrova. A Petrova nők agyafúrtak... Kettőt pislogsz, és máris vadásznak rád... - húztam el a szám, hiszen a Petrovák híre évszázadok óta megelőzi őket magukat. Jót én még nem hallottam ilyen nőkről, kivéve... persze Elenát. Ő jóságos, és kedves, ellenben a legtöbb felmenőjével.
- Hűha... hát... izé, macskám az nincs, de a szingliséget és az egyedüllétet tudom hozni én is a sztoriba, az unalommal együtt, szóval... akkor már inkább ne hibernáld magad az unalomba, inkább gyere el velem egyszer szórakozni. Beülünk például egy bárba, istenesen berúgunk, felszedünk két állati jó pasit, akiket Te tűzöl ki, mert én nem látom őket - tértem ki némi komolysággal a poénból, de aztán vigyorogva folytattam -, és aztán jól érezzük magunkat hajnalig. Aztán hazaküldjük a fiúkat, és másnaposra alusszuk magunkat. Mit szólsz? - kérdeztem elnevetve magam a végére, de jó mulatságnak érzékeltem. Jajj de jó is lenne... Állati régen pasiztam már...

(Liam)

- Igen, nagyon szeretném őt megtalálni. Tudod, nagyon fontos lenne. - bólintottam egyet, és talán kicsit tényleg ostobának nézhették őt, hiszen egyedül, önmagában cseverészett. Nagyon kínos helyzetbe hozhattam őt.
- Ő a nővérem... - nyögtem ki halkan, szinte alig hallatva a hangomat. Nagyon kínos volt nekem erről beszélni, de ha azt akarom, hogy segítsen, mindenbe be kell avatnom.

- Lehet, hogy egészen véletlenül tömegverekedést kreáltál volna! A bulik fénypontja általában amúgy is az elmaradhatatlan bunyó, szerelmi dráma, meg hasonló szaftos kis dolgok - fűztem tovább a történetet. Igazán, bármilyen unalmas partit feldobna egy ilyen tömegverekedés. Már csak azért is, mert mindenki arra figyelne, és közben a kimaradók azt tehetnek, amit akarnak. Félrevonulhatnak egy üres szobába, és lezavarhatnak egy gyors numerát, vagy annyit vedelhetnek, amennyit nem szégyellnek. Soha nem vennék részt a bunyóban, egyedül a háttérben történő munkálatokban.
- Örülök, hogy legalább te kíváncsi vagy rám - mosolyodtam el halványan, amit sajnos nem láthatott. Ha az emberek jobban megnézik a vámpírokat, legalábbis a hozzájuk hasonlókat, igazából teljesen emberiek. Ugyanúgy éreznek, ugyanúgy esnek rosszul dolgok nekik, és talán még a mostani viselkedésgormája is onnan maradt meg... Akárhogyan is, én rá akarok majd hasonlítani egyszer. Ő a legjobb az egész világon. Jó, ez persze túlzás, de teljes mértékben emberi, és ezt irigylem tőle. Én nem tudom még, hogy milyen maradok... vagy változtam-e egyáltalán. - Szórakozni? - ragyogott fel az arcom. Vele bármikor szívesen elmennék szórakozni, mert a siker garantált. Nem mondanám, hogy olyan laza vagyok, mint ő, de azért pont a legjobb koromban változtam át. Még nem vagyok ráncos, de egy érett nő vagyok, meglehetősen szexi kisugárzással. Kiváló férfifaló, főleg mert nem egóból, de engem bárki kipróbálna. - Ezer örömmel! Bár nem tudom, megegyezik-e az ízlésünk, garantáltan jól szórakoznánk. Meg legalább letörnénk pár önmagát macsónak hivő önbizalmát - kuncogtam fel. Soha nem bírtam a túlzott önbizalommal rendelkező férfiakat, valahogy mégis kikötöttem jónéhány ágyában. Mondjuk Kevinében... és oda érdekes módon még most is visszamásznék, de talán most, vámpírként hagynék rajta valami nyomot, hogy mindenki tudja, mekkora szemétláda tud lenni, ha akar.

(Liam)

- Igen, nagyon szeretném őt megtalálni. Tudod, nagyon fontos lenne. - bólintottam egyet, és talán kicsit tényleg ostobának nézhették őt, hiszen egyedül, önmagában cseverészett. Nagyon kínos helyzetbe hozhattam őt.
- Ő a nővérem... - nyögtem ki halkan, szinte alig hallatva a hangomat. Nagyon kínos volt nekem erről beszélni, de ha azt akarom, hogy segítsen, mindenbe be kell avatnom.

(Jenna)

- Szép is lettem volna, én adtam volna az esti show-t, szegény város még úgyse látott olyat, hogy egy vaksi vámpírcsaj bunyót kezdeményezett. Általában inkább életre törés és férfibunyó van - bólogattam, és... de azért az a baj, hogy ebben a verekedésben én lettem volna a legrosszabb helyzetben. Azt se láttam volna, honnét ütnek, én hova ütök, és alkalomadtán merre lehet menekülni. Mondjuk, azért az biztos, hogy egy olyan buli, ahol báli ruhában és öltönyben verekszenek, tömegben, MÉG nem volt.
- Ilyen a jó mentor, nem? Főleg ha kedveli is azt, akinek segíteni próbál - mosolyogtam. Nem akartam már mondani, de hát ahogy elnézem ezt a családot, oké, hogy túl közelről nem ismerek senkit, de azért látom, hogy nem lehet egy egyszerű dolog köztük élni, mégis... Jenna kedves, még tanulatlan a világunkban, de tetszik a lelkesedése, és az igyekezete. Aranyos nőnek tűnik, szerintem a családja nem tudja mit veszít azzal, hogy nem töltenek vele több időt.
- Igen, szórakozni - bólogattam lelkesen. Régen minden estét szinte bulival töltöttem, társaságban, és jó sok piával, és minden egyébbel. Hiányzik. Nem szeretem magányosan tölteni az időmet, lehet lassan házibulira kéne beneveznem. Amilyen ez a város, tuti csőstől jönnének az emberek. - De jó! Az sem baj, ha nem egyezik meg, legalább nem happolunk el senkit a másik elől - vigyorogtam, előre is lelkesedve, már a gondolat is felizgatott, hogy mehetünk bulizni, és végre egy jó kis társaságban is leszek, és mehetek is bulizni. Jó lenne. - A túl önbizalmas pasikat könnyű letörni, csak egy okos vámpírnő kell, és máris a tenyerünkből esznek, még csak igéznünk sem kell - forgattam szememet. - Szépek vagyunk, okosak, ügyesek, kétlem hogy gond lenne pasit szerezni magunknak. Az is de rég volt már... atyám... - emeltem arcom az ég felé. Oké, független, magabiztos nő vagyok, nem kell pasi, hogy boldoguljak, de hát akkor is, néha hiányzik. A férfiak társasága néha jól jön. Kellemes.

Na igen... azt hiszem, valóban az lenne a legnagyobb probléma, hogy nem látná, kinek üt, így inkább ártatlanokat találna el, ami... tényleg nem lenne kellemes. ÚGy döntöttem, nem firtatom tovább a dolgot, amúgy is már csak pár utcányira voltunk a Salvatore-panziótól. Egy darabig néma csöndbe burkolózva vezettem, mert nem igazán tudtam, milyen szavakat használjak. Hogy ha ránézek, magamat látom egy fiatalabb kiadásban? De hát akármilyen komikus is a helyzet, igazából ezt pont fordítva mondhatnánk el. Vagy már az isten tudja, hogyan... De a bulikat régebben én is szerettem. Harminc éves elmúltam, némelyest már lecsillapodtam, de továbbra is szeretem a hirtelenséget és a kiszámíthatatlanságot. Csak már nem adnám meg magamat olyan könnyen a Chelsea apja féléknek... Akikből volt egypár.
- El nem tudod képzelni, mennyire kíváncsi vagyok azokra a bizonyos módszerekre - szólaltam meg nagy sokára. - Az alatt a pár évszázad alatt, mialatt a világban éltél, sokkal több tapasztalatot gyűjthettél, mint én magam, és a fiatalos kisugárzásodat is megőrizted. Ki tudja, talán van valami haláli jó praktikád, amivel azokat a bizonyos seggfejeket egy pillanat alatt ki tudod szűrni - kuncogtam fel. Az kellene ám csak! Félő azonban, hogy a férfiak nagy része ezen típust erősíti, a többiek meg nem túl izgalmasak. Legalábbis a papucsok meg a túlontúl romantikusak sem. Pár százalék csupán, aki tényleg kedvelhető volt, ami valljuk be, nem valami sok.

Most először tudtam elszakadni tőle, hiszen elszakadni John-tól ugyanolyan halálos lehet, mint nem megtalálni azt, akiért az iránytű mutatója oly hevesen ingázik egyik égtájról a másik felé. Nyomon vagyok? Úgy tűnik.
Nagy léptekben követtem az "utasításokat". Egy pillanatig sem nézve fel, hiszen amint levettem pillantásom Róla, már ismét a másik irányba vezetett. Így nem törődve, hogy hány lábra lépek rá és hány testnek ütközök neki,csak folytattam az utam, az emberek nem nagy örömére.

Szükségem volt egy kis magányra.. Azt hiszem, arra. Mostanában annyira felgyorsultak körülöttem az események, hogy saját magamra alig akadt időm, pedig kellett volna. Stefan.. A harapás, amiből ugyan már felépültem, de még mindig nem vagyok a toppon.. Egy kicsit.. Igen, végre körülnézek, mit merre találok. Egy ideje már itt vagyok, erre mégsem volt időm.. Az ember azt hinné, elfoglalt vagyok, pedig csak a történések közepébe csöppentem.
- Mondd csak, nem tudsz vigyázni? - néztem értetlenül a nőre, aki épp nekem jött, majd mintha mi sem történt volna tovább is vonult. Mozdulataiban némi gőgöt is láttam, de nem foglalkoztam vele. Rossz napom van. Nagyon rossz. Ne lökdösődjön..