Oké, szívemen viselem minden kis emberke életét, álmait, és minden egyéb finomságot, de most tényleg nem vagyok abban a passzban, hogy toleráljam, ha valaki visszaszól, megszól,vagy egyszerűen csak hozzám szól, mert véletlenül meglöktem. Na és? Kiesett a kontaktlencséje, hogy nem látja, mennyire,de nem vagyok szocializálódásra(?) megfelelő alany?
Nem hagytam szó nélkül, nem hagyhattam szó nélkül, ezért visszafordultam a hang irányába. Már épp "felolvasni készültem" a kész monológomat, hogy miért is menjen most a fenébe, de tekintetem megelőzve ajkaimat, beazonosították beszélgetőpartnerem arcát.
- Megan? Micsoda meglepetés! - motyogtam meglepetten magam elé, majd arcomra széles vigyor ült ki. Oké,talán mégsem olyan rossz,hogy valaki hozzám szólt, ha ez a valaki Ő. Tekintetem újból az iránytűre szegeztem. - A fenébe... - zsörtölődtem. Az iránytű mutatói kiakadtak...Megint.

Előzőleg, hátulról csak a hosszú, barna hajzuhatagot láttam, de most, hogy szembefordult, felismertem. Hogyne ismerném fel?!
- Clarissa... ?! - mértem végig tetőtől talpig hitetlenkedve. Nem hittem, hogy épp beleütközök.. De, azt hiszem ez az én szerencsém... Minden eszembejutott a múltkori találkozásunkról, főleg a pofon.. Az él bennem a leginkább, ha rá gondolok. Na meg az, hogy rám fogta, mennyire nem vagyok hajlandó küzdeni. Most, már van okom arra, hogy küzdeni akarjak. Egy igen jó indokom... Szerelmes vagyok, és ezt nem hagyom veszni...
- Az micsoda? - néztem a kis tárgyat a kezében, amit semminek nem tudtam beazonosítani, meg mert félig takarta is.

De rég is láttam...Jó, ez most érzelgősen hangzik,de...Az érdekes találkánk óta, több változott,mint hittem volna.Hogy Ő segített benne? Egy kicsit is? Talán,de sosem vállalnám be magamnak... Mindenesetre meglepett, hogy így másodjára is belé bukok. Ez azért rajtam is túltesz.
- Ez itt? - mutattam fel az iránytűt. - Valaki túl kevés kalózos filmet nézett - dugtam zsebre a kis kütyüt, ezzel le is zárva a témát. Részemről legalábbis.
Lábam viszont úgy döntött, hogy itt Ő most jó helyen van, nem akaródzott tovább menni. Minek? Az iránytűm megint bemondta az unalmast, én meg ha megszakadok, akkor sem tudok mást produkálni. Majd...lesz valami.
- Szép időnk van, nem ? - elcsépelt beszélgetőtéma. Hogy én mennyire szeretem...

Nyilván nem díjazta, hogy csak úgy kíváncsiskodok, de hát istenem.. Kíváncsi természetem van. És néha előbb cselekszem, csak aztán gondolkozom.. Bár mostanában ez.. Nem annyira jellemző, mivel minden csak úgy történik körülöttem.
- A kalózos filmekben nem a ketyerék az izgalamsak.. - mosolyodtam el végül, majd vállat rándítottam és tovább is mentem volna. Ő nem bír engem, én meg őt. Slussz passz.. Minek ezt tovább ragozni?!
- Te.. Most komolyan beszélgetni próbálsz velem? - vontam fel a szemöldökömet, talán egy kicsit mulattatott is a dolog. Nem, nem így váltunk el. Hogy változott meg ennyire?! Mikor?

- Ha te mondod - vontam vállat unottan, és nem túl "jómódúan" zsebre dugtam a kezem, a lábam pedig keresztbe vetettem, így találtam meg a kényelmes pozíciót.
- Tudod mit? Hagyjuk... - indultam most én tovább. Veszekedni keressen mást.. A lekicsinylő nézéséből, és a flegma beszólásaiból azt hiszem mára nem kérek...

Oké, talán ez nem volt illő.. De nem tudtam hová tenni a helyzetet..
- Hé.. Várj már.. - szóltam utána. Nem tudtam mi mást tehetnék. Én nem megbántani akartam, csak.. Miért akarna beszélgetni velem.. Pont velem.. Hiszen semmibe vesz, engem is, meg minden mást is..
- Én csak.. - kerestem a szavakat, de nem találtam. Én csak, mi?? Hülye vagyok, hogy már beszélgetni se lehet velem.. - Megváltoztál... - tereltem el a témát magamról.

- Megváltoztam? -torpantam meg hirtelen, de nem...nem néztem hátra. Mert ki tud megváltozni?Akinek meg kell változni...Nekem nem szabadott volna, de az élet így hozta, és az, hogy Ő ezt egyből leszűrte, az nem vet rám jó fényt. Mintha azt mondta volna, hogy "Héjj, te gyenge vagy. A homlokodra van írva." Jó, tudom...az önbecsülésem,de...De talán..de talán most túlságosan is bele vagyok fáradva ebbe az egészbe, de talán most...most nem kellene a maszk. Talán most nem figyel senki, talán most lehetek önmagam.
Megfordultam és maradásra bírtam magam. Ez a lány...csak hebeg-habog itt, mégis... itt tart. Megtehetném, hogy itt hagyom. De..de nem. Mert maradnom kell. Csillogó szemeiből pont eleget olvastam ki, hogy érezzem, hogy tudjam:
-Te.... megváltoztál - motyogtam csendesen, még mindig lefagyva. Miért viselkedek így? Miért hozza ki ezt belőlem?

- Úgy értem.. - kezdtem magyarázni, de még magam sem tudtam, hogy mit. Mégis hogy értethetném meg vele, hogyan is gondolom ezt a változás dolgot. Mert változott.. Én látom. Hát más nem?! - Nemrég még a véremet vetted volna, most meg.. Te kezdeményedel beszélgetést? Pont velem?! - mutattam magamra, majd széttártam a karjaimat. Nem értem a helyzetet. Ő meg én.. Nem vagyunk egy súlycsoport, ez nyilvánvaló. A boszorkányságon kívül semmi közös nincs bennünk, így értelmetlen az egész... - Emlékszel? Én vagyok a ribanc, aki nem küzd.. Aki szégyent hoz a boszorkányok fajára.. - idéztem őt szemforgatva. - Nem.. én nem változtam.. - ráztam a fejemet. Én ugyanaz vagyok... Ugyanolyan elcseszett, mint voltam...

-Hmm...szóval még mindig egy ribanc vagy, aki nem küzd és szégyent hoz a fajára... Hmm...szép jellemfestés, kezet ráznék a megalkotójával - mosolyogtam rá.
-Talán igen...megváltoztam,vagy talán most mutatom önmagam, de miért is fontos ez annyira? Miért nem tudunk csak elmenni egymás mellett? Ha jól emlékszem, múltkor sem voltál oda a társaságomért? Mi változott? - kezemet csípőmre húztam. Egyre érdekesebben alakulnak a dolgok.

- Veregesd vállon magad helyettem is, én ezen sajnos nem tudok nevetni.. - szűrtem a fogaim között. Nem.. Talán tévedtem és mégsem változott meg. Legalábbis annyira nem, mint azt gondoltam.. Mint azt szeretném.. Szeretném? Hogy emberszámba vegyen?! Azt hiszem igen... Mert a szívem belesajdul, hogy ismét lekicsinylően néz rám és kárörvendően nevet.. - Te jöttél nekem.. - mutattam rá a lényegre. - Most is a kis cuccoddal voltál elfoglalva, mint legutóbb.. Kezdem azt hinni, hogy nálad nincs minden rendben itt bent! - kocogtattam meg a halándékomat. - Tévedtem.. Nem változtál.. - ráztam meg a fejem lemondóan, nagy sóhajjal kísérve. Hiába reménykedtem.. Miben is? Hogy esetleg barátok leszünk? Hogy lesz valaki akit érdeklek? Ez egy rossz vicc... - Ugyanolyan vagy, mint voltál, de nem tudom mit vártam... Bocs, hogy raboltam az idődet...

Karöltve vártam végig mondandóját.
- Végeztél? Szóval hülye vagyok, szörnyeteg, egy ribanc és nem változtam. Ez minden? Akkor ...számomra az öröm...- fordultam sarkon... Megint felhúz, mindig felhúz. Nyelvemre kúszó szavakat nyeltem vissza, és előhalászva az iránytűmet -,ami még mindig nem úgy működött, ahogy kellett volna- indultam meg. Köszönöm. Napi kioktatás megvolt. De minek foglalkozok vele? Anno jól mondtam. Ő nem érdemli meg...
- Egyébként a szerelem...A szerelem megváltoztat...- leheltem ajkaimról megjegyzésképpen. Nem vártam választ. Nem akartam, hogy tovább szidjon, hogy...megbélyegezzen. Most nem.

- Nem.. Nem változtál.. Ugyanolyan pökhendi vagy és.. Ugyanúgy lenézel engem, pedig nem ismersz.. És arra időt sem fordítasz, hogy az ellenkezőjét megtedd.. Nem is várom el. Nem érdekel, ha senkinek nézel, csak... Kerülj el... Nem érdekel.. - szóltam utána az orrnyergemet masszírozva. - Látod? Elmenekülsz a probléma elől.. - szóltam utána és tettem néhány lépést felé.
A szerelem? Szerelmes lenne? Tud szeretni? Ez a nagyobb kérdés inkább. Belőle ezt nem nézem ki.. Hiszen.. Kinek kell egy ilyen.. lény szeretete?
- Valóban megváltoztat.. - értettem egyet és hangom akaratlanul is ellágyult. Éreztem saját magamon is, hisz.. Xavier megváltoztatott. Az érzéseimet, a nézeteimet.. Engem.. De neki erről nem kell tudnia. Semmiről nem kell tudnia, ami velem kapcsolatos. Mert.. Nem akarom, hogy tudjon róla. Minden egyes ember, aki tud rólam.. Rólunk.. veszélyt jelent rám nézve és megkönnyíti, hogy elkapjanak. És most igazán van okom élni.

És még mindig csak mondja és mondja... Miért nem hagyja, hogy csak elmenjek? Miért kell még egyet belém rúgnia? Miért élvezi ezt, és miért hiszi azt, hogy jobb nálam? Én pedig miért nem tudok csak úgy elmenni? Pökhendi, lenéző? Igen? Milyen jó ezeket csak úgy a képembe kapni... Adjak egy lehetőséget neki? Mire? Világ életemben megvoltam barátok nélkül, most... Hogy lehet valaki ilyen? Hogy várja el tőlem, hogy változzak? Hogy változtassak... Miért akar Ő ennyire ragaszkodni hozzám? És miért fáj ez nekem ennyire?
Csak az utolsó szavakra kaptam fel a fejem. Kibújt a szög a zsákból. -Szóval..szerelem... - suttogtam és megint visszafordultam. Levágtam magam az útpadkára. Nem, egy tapodtat sem mozdulok innen. Nem, ameddig ... Nem,csak nem.

Nem tudok kiigazodni rajta.. Menne, maradna.. Nem függ össze a kettő és nem is logikus.. Az ellentétét teszi annak, amit mond.. Nem is következetes, mégis megmosolyogtat.. Bár ha látja, nyilván azt hiszi, hogy kárörvendően teszem mindezt.. Pedig.. Nem igaz. Már saját magamon sem igazodok ki. És ha én nem tudok, ki más tehetné meg?
- Piszok egy dolog... - jegyzem meg, közben egyre csak felé igyekszem, apró, puhatolózó léptekkel haladok, hiszen ki tudja, mikor támad rám. Nem voltam vele túl szívélyes.. Igazából sohasem.. - De létszükségelet.. - suttogom és most látom csak, hogy mekkora igazság hagyta el a számat. Valóban az. Számomra legalábbis. - Ha most leülök melléd, mennyi az esélye annak, hogy nem támadsz meg és talán élve megúszok egy beszélgetést? - vontam fel a szemöldökömet.

- Megvan az esély rá...csak kevés - vontam vállat enyhén mosolyogva. Hogy jól esett az, hogy beszélgetni akar velem? Talán.Talán tényleg ennyire megváltoztam...és talán nem is bánom.

Kísértem a sorsot.. Már megint kísértem.. Én mindig kísértem.. De ahogy megláttam a mosolyát, azt hiszem azzal a lendülettel vettem is a bátorságot, hogy mellé üljek... Talán nem kellene. Talánmár rég ittkellett volna hagynom, hogy magányosan puffogjon és pesztrálja a ketyeréjét, én mégis leültem. Ez.. Nem normális dolog...
- Akkor lássuk, mennyire vagyok szerencsés.. - sóhajtottam nagyot és egy kissé nehéz szívvel ugyan, de félig felé fordultam.

Felhúztam térdeimet és rákönyökölve temettem arcom tenyerembe.- Fura ez a város... Sok mindent kihoz az emberből sóhajtottam gondterhelten, miközben éppannyira fordítottam felé fejem, hogy szemeibe nézhessek.
- Tudod, őszintén én... nem utállak annyira téged - mondtam komoly arcot vágva, majd elnevettem meg. Ez így elég érdekesen hangzott. - Jajj - túrtam hajamba saját magamon hitetlenkedve. Elment az eszem, ez már tény.

- Meglehetősen.. - bólintottam egyet. A helyzet kezdett elég kínossá válni. Vagy csak én érzem annak?! Ülünk egymás mellett, mint két kuka és.. És ő törte meg a csendet.. Amiért tudat alatt, bár tudva is hálás voltam, bár hangoztatni ezt nem fogom...
Őszintén nem értettem, hogy mit takar nála a "nem annyira"... Mi az, hogy nem annyira? Mennyire? - Miért utálsz egyáltalán? - kérdeztem csendesen, de kíváncsi voltam.. Semmivel sem ártottam neki.. Igazából.. Én tudom, hogy elég sokmindent lehet bennem utálni, de hogy ismertség nélkül valaki ezt állítja.. Ez nekem magas..

"Meglehetősen." Oké, ha nem, hát én bizony nem fogom a fogát húzni ezzel. Néma csend állt be közénk. Nem tudom, hogy Ő min,de én biztosan azon törtem a fejem, hogy miként tudom szóra bírni. Szociális kapcsolatok. Éljen.
De miután kimondtam, hogy annyira azért nem utálom, akadt neki is hozzáfűznivalója és ami igaz, az igaz, hogy nem arra számítottam, hogy arra az aprócska részletre kérdez rá, aminek a válaszát én sem tudom, vagy...tudom,csak...
Már épp valamit kitalálni készültem, de ahogy vettem levegőt fogaim inkább összekoccanva jelezték, hogy ez nem olyan jó ötlet.
- Az első találkozásunkkor - nagy ívben visszatekintve kezdtem- nekem ...nem volt családom. Őszintén...talán soha nem is volt. Nem voltak barátaim, mai napig nincsenek. És akkor ezt helyesnek véltem. Mert gyengepontok. Mai napig így hiszem. Én pedig úgy gondoltam, hogy nincs rá szükségem. Mindig mindenkivel betartottam a tisztes távolságot, és ahhoz tartottam magam. De aztán, bár totál nyálasan hangzik, és gondolom furán az én számból, de...már van családom - vontam vállat,arcomról pedig visított, hogy segítsen, mondjon valamit, vagy itt esek össze. Én..egyszerűen képtelen vagyok kezelni.. az embereket?! Nem tudok mit mondani... Nem vagyok hozzászokva a barátkozáshoz... Miért kell ennyire túl idegennek lennie?

Erre aztán végképp nem számítottam... Azt hittem ismét megkapom, hogy egy gyenge ribanc vagyok és ezzel el is felejtettük a témát, ezzel szemben egészen más vizekre eveztett. Békésebb témák fel. Mondhatni...
Mintha a szívét öntötte volan ki.. Kiterítette elém a félelmeit, hogy csináljak velük, amiket akarok.. Végtelenül meglepett és arra ösztönzött, hogy én is mondjak valamit. Végig sem gondoltam, mi az a valami...
- Két éve... Mióta anyám a szemem láttára halt meg.. - nyeltem nagyot. Nem szokásom erről beszélni.. Kényes téma.. Most mégis helyénvalónak érzem. - Azóta nincsenek normális.. Nincsen szinte semmilyen kapcsolatom.. Egyszerűen bezárkóztam és.. Ennyi.. Nincs tovább. - nevettem fel idegesen és elpillantottam róla. Néztem az utcát. Nem tudtam, milyen arcot vág, de őszintén nem volt kedvem ismét egy sajnálkozó tekintethez. Megbírkóztam a fájdalommal.. Fogjuk rá.. - Aztán idejöttem.. - sóhajtottam nagyot. - Itt minden más.. Mások az emberek, a viszonyok, a légkör.. Nem lehet nem összefutni.. - vettem példának okáért immár második találkozásunkat, ami ismét a véletlenen alapszik. - Itt megtaláltam azt, akihez tartozni akarok.. És.. Mindent csak tovább bonyolítana egy viszály... Egy ellenség, ha úgy tetszik.. - vontam vállat a szavakat keresve. - Ellenséget pedig a legkevésbé sem akarok... - még egyet.. Tettem hozzá magamban.

Lesütött szemmel vártam,hogy mondjon valamit, de néma hallgatás fogadott. A kínos közeg nem enyhült, s Ő beszédhez nyitotta a száját. Lelkiekben már százszor megkaptam tőle, hogy mennyire egy senki vagyok,de...de ez nem történt meg. Egy másik időbe és másik helyre lökött bele. Az ő idejébe.
- Ah - szenvedő, de meglepett sóhaj tört ki belőlem. És ... ki akartam fejezni sajnálatom, hiszen elveszteni valakit, aki fontos neked, igen..csak most érzem, hogy mennyire is szörnyű lehet, eddig ...nem. Felfogni sem tudtam. De a sajnálattétel még nem állt olyan közel hozzám.Mert mit ér egy idegen sajnálata? Egy ember, aki nem ismer, mégis sajnál...nem, nem tennék jót vele.
- Legyél nagyon, nagyon hálás, hogy volt anyád, mert van olyan, akinek ez sem adatott meg. Pedig ez a valaki hányszor, de hányszor könyörgött,imádkozott, reménykedett, hogy...eljön érte, és kimenti, megmenti az életét.. és,de nem...A fenébe is! Ő nem tette meg értem! Még Ő sem...- elfordítottam arcom. Az a fájdalom, ami kiült rajta, az ... nem emészthető idegen számára.

Hála? Igen.. Az voltam.. Anélkül is, hogy erre külön felhívta volna a figyelmemet. Az voltam, hogy volt egy szerető anyám. Ő volt a családom.. Mindent megtettünk egymásért, sőt még többet és én gyenge voltam.. Nem tudtam megmenteni..
Nem volt nagy kunszt rájönni, hogy ez a valaki pont az a személy, akivel épp beszélgetek.. És az, hogy magáról egyes száma harmadik személyben beszél, csak fokozta mindazt a szenvedést, amit... A saját szemszögéből talán sosem mer elmondani. Nem csak idegennek, mint én, de másnak sem. Hiszen senkinek semmi köze hozzá, de szíve joga mégis megosztani velem, vagy bárki mással, akivel jónak látja.
- Nem tudom elképzelni az életemet anya nélkül... - ráztam a fejemet lemondóan. El tudnám, de nem akarom.. Az emléke mindig velem lesz. - Apám viszont nem volt.. - rántottam vállat nemtörodöm módon. Nem is hiányzott.. Nem is kellett.. Bár számtalanszor szidtam érte, belátom, hogy így is teljes volt az életem.. - Mégsem.. Nem tudom átérezni a fájdalmadat.. Nekem nem hiányzott.. - motyogtam alig hallhatóan.

- Ne, csak..apákról ne beszéljünk! -az még most nekem is túl fájdalmas... - Meg kellett volna ölnöm, amikor még alkalmam volt rá,de...már késő... - indulatosan szorítottam össze markomat, majd észhez kapva, hogy elvetem a sulykot, igyekeztem lehiggadni. Magamat is jószerével megleptem, hogy még mindig ennyire... gyengén érint a dolog, pedig már sok idő eltelt,túl sok és sok víz lefolyt azon a bizonyos folyón, mégis mindig vissza találok hozzá, pedig... már vége, nem szabad felidegesítenem magam, terhes vagyok, vagy mi a szösz...
Ha pedig vagyok annyira "okos", hogy mindent kinyögök neki, akkor legyek annyira tökös is, hogy utána vízbe fojtom... túl sok információ, ami felhasználható ellenem... Ez a lány ért hozzá, hogy kiszedje belőlem ezeket az...az érzelmeket.

- Sajnálom.. - szavatkoztam azonnal. Tényleg.. Én remekül értek ahhoz, hogy a megfelelő témába trafáljak bele.. Mindig a jó helyen és a jó időben vagyok és.. Talán sikerül elérnem, hogy a nem utállak annyirából a végleteig utállak lesz.. Hozom a formám...
- Igazából.. - kezdtem zavartan.. - Nekem nincs veled bajom.. Csak nem értelek.. - rántottam vállat ezzel visszaterelve a beszélgetést az eredeti medrébe. Ez az ismerkedős, barátkozós szituáció merően új volt a számomra, nem tudtam mit tegyek vagy mit ne.. Mit mondjak és mit ne.. Óh istenem.. Semmit nem tudok.. - Nem tudom mit mondhatnék... Sosem voltam a szavak embere.. - forgattam a szemeimet zavaromban. Ez kííínos!

-Persze segítek, hiszen csak én tudok neked, de van ötleted, hogy hol kezdjük?-Kérdeztem érdeklődve.
Megszoktam, hogy bámulnak és örültnek vélnek, de nem érdekelt. Ilyenkor csak az úgy nevezett munkámra tudok gondolni.
-Várj, te mióta vagy halott, már megne sértődj, de nem tünsz mostaninak akkor a nővéred...-kaptam a fjemehez,
-Ne már egy vámpír-Suttogtam.
-Oké a kedvedért megpróbálom, nem megölni, ugyan is másod állásban vadász vagyok-Avattam be az én titkomba.