- Ne tedd... Nincs miért... -suttogtam magam elé meredve. És tényleg így gondoltam. Ez madár már elrepült. Nekem sem illene hánytorgatni...
- Nem értesz? - néztem rá kicsit furcsán. Nem új, hogy valaki nem ért,csak jó lenne tudni, hogy Ő pont miért nem ért.

Nem tudtam nem figyelni a reakcióit... Nem nézett rám.. Feltéptem a sebeit.. Pedig én nem akartam.. FÁjdalmat okoztam neki anélkül, hogy igazából tudatában lettem volna annak, amit teszek. Ez.. rettentő dolog..
- Nem tudom elmagyarázni.. - nagyot sóhajtottam, de azért belekezdtem, hátha mégis sikerül. - Először leribancozol és majdnem kinyírsz, aztán meg közlöd, hogy annyira azért mégsem utálsz.. Összezavarsz... - ismertem be erőtlen hangon. Azt hiszem előbuktak az érzelmeim. Az, hogy annyira meg akarok felelni mindenkinek, akinek csak lehetséges, hogy a saját káraim sem érdekelnek többé. - Hogy igazodjak ki rajtad? - túrtam a hajamba. - Itt beszélgetsz velem.. Elmondod a titkaidat, mikor tudod, hogy akár fel is használhatom ellened... - ráztam meg a fejem értetlenül. Bár én tudtam magamról, hogy nem használnám ki a helyzetet. Számára csak egy idegen vagyok... Ez a puzzle még nem állt össze..

- Miért kell, hogy mindennek logikája legyen? Miért nem lehet csak örülni a jelennek? - kérdésére kérdéssel feleltem. Válaszoltam volna én nagyon szívesen normális állító mondattal is,csakhogy abból kifogytam. Magyarázzam meg azt, hogy mit miért csinálok, amikor magam sem értem? Abszurdabb az abszurdnál.
-Mondd,érezted már azt, hogy rátaláltál valakire? Valaki olyanra, aki fontosabb az életednél?- jó, ez így tényleg nyálas...de, érdekel. Na...- Hogy valakit önzetlenül tudsz szeretni, pedig...nem hitted volna? Soha nem hitted volna... - kétségbeesetten kaptam el tekintetét és vártam válaszát. Ez olyan csajos téma, nem? Mint amikor a filmekben beszélnek erről,vagy..mi.. Kétségtelen... nem rám öntötték a barátkozós szerepet...

- A jelent befolyásolja a múlt... - feleltem csak ennyit. Ha a múlt boldogtalan, akkor pedig nincs felhőtlen boldogság. Vagyis van.. Egészen addig, amíg el tudjuk feledni a boldogtalanságot.
- Néhány nappal ezelőttig... - kezdtem bele mosolyogva a válaszba. - Nos, nem hittem volna, hogy lesz valaki az életemben, akibe ennyire kapaszkodok.. Ennyire ragaszkodok.. Hogy.. Szeretni fogom.. - teljesen őszintén néztem a szemébe. Az érzelemkifejezésekkel mindig bajban voltam. Túl könnyen ellágyulok és ezt hiszem, ez számomra sem jó, nem csak a közönségemnek, úgyhogy itt abba is hagytam. Nem fecsegek többet, pedig tudnék.. Annyi szépet tudnék mondani Róla... - Önzetlenül és feltétel nélkül... - zártam le végül. Elvégre erre volt kíváncsi. Bár nem értem miért.. Azt meg pláne nem, hogy én miért mondtam el mindezt...

- Bölcs szavak,talán még igaz tartalmuk is van,de mit ér a jelen,ha a múltban élünk? Semmit - válaszoltam meg magam a kérdést. Nem ragaszkodhatunk a múlt érzelmeihez... Akkor sosem fogunk a jelenben élni...
- Úgy, mint még senki mást ...- tettem hozzá zárómondatához. Hoppá, egy közös téma! Mik ki nem derülnek...

Igaza volt.. Ebben most igen. El kell engedni a múltat.. Nem feledni, csak továbblépni és élni. Elvégre azért vagyunk a világon. Vagy mifene.. Nem fűztem hozzá semmi, inkább csendbe burkolóztam és csak a következő mondatára kaptam fel a fejemet. Hát Ő is? Én.. Ő.. Mi mindketten..
- Örökké.. - mosolyogtam rá. Bár ez mindenkinek mást jelent, mégis hatásos befejezés.

- Te...-mutattam rá - én? - most magamra.- Mindketten..Mármint érted...e...egyszerre... -csak hebegtem-habogtam. Mindketten egyszerre találtunk valakire...Ez nem lehet véletlen. Vagyis igen,de szebben hangzik,ha azt mondom, hogy nem.
- Úgy tűnik, mégsem vagyunk annyira reménytelenek - nevettem fel őszintén, majd oldalba böktem.
- Ki a szerencsés? Áuu- óbégattam,és könyökömhöz kaptam, majd sűrűn dörzsölni kezdtem, amikor könyökömön ismét átfutott az áramütésre hajazó kellemetlen érzet. -Fizikai fájdalmat okozol,ez kétségtelen- néztem rá megrovóan, de ajkaim szegletében bizony ott bujdosott a mosoly is.

- Nagyon úgy tűniik... - fakadtam ki nevetésben. Láttam, hogy zavarban van, ahogy azt is, hogy menteni próbálja a helyzetet. - Pedig én nem vártam.. Nem is akartam, hogy jöjjön. És jött... És megtalált, és lerombolta a falakat, amiket magam köré húztam és.. Belehabarodtam.. - mondtam akadozva. Nem.. Tényleg nem vagyok reménytelenek...
Oldalba bökött. Nem fájdalmasan, sokkal inkább.. barátságosan.. És ismét éreztem. Azt az energiát, amit az első találkozásunkkor is. - Úgy tűnik fejlődök.. - kuncogtam fel. - Eddig a lelkifájdalom okozása volt a specialitásom.. - emeltem égnek a tekintetemet.. - Nos.. Hogy szerencsés, azt nem állítom, de.. Xaviernek hívják és... őt nem lehet nem szeretni.. - mosolyodtam el kedvesen. - A te párod? - néztem rá bátorítóan. Bár nem sok embert ismerek a városban, kétlem, hogy pont az ő választottjáról tudnám, kicsoda...

Lágy mosollyal figyeltem nevetését, saját ajkaim makacsan állták a megpróbáltatást és inkább ódzkodtak hangoktól, de nem vagyok fagyosszent... mosolyogtam én is, csak módjával.
- Xavier? - megadva magukat, kuncogtam fel a név hallatán.- Szép név...- Egy csöppet azért ironikus... Hmm, a törölközős jelenetem...Talán nem kellene elmondanom neki. Nem vagyok én minden jónak elrontója, bármennyire is... érdekes a helyzet.Ja, érdekes...
- John - tettem hozzá nagyon gyorsan, és nagyon halkan,de a kimondásába is...na.. belepirultam. Kezemmel takartam arcom, miközben kiskutyaszemekkel vártam az ítéletet. Szerelem, mit művelsz velem?

Nem hittem, hogy valaha láthatok az arcán ennyi érzelmet.. Egyszerre.. Zavarban volt, mosolygott, és.. Miközben kimondta a nevet valami átsuhant a tekintetén. A szemei ragyogtak és az egész lénye szégyenlősséget és boldogságot sugárzott.
- Te aztán fülig szerelmes vagy.. - mosolyogtam rá elnézően. A szerelem ennyire meg tud változtatni?! Nos, velünk megtette...

- Nem kevésbé, mint te - suttogtam felé billenve, majd kezemet zsebembe süllyesztettem, és kiemeltem az iránytűt.
- Egy varázsiránytű. Erős boszorkány készítette. Megtalálja azt, akit keresel -suttogtam kicsit átlépve titokzatossá. Kezemet végighúzva az aszfalton ugrottam talpra. - Hideg ez a kő ... - magyaráztam...elég gyengén,de mióta... terhes vagyok, fokozottan ügyelek mindenre. Bármire,csak a kicsi legyen..jól.

- El is hiszem.. - motyogtam már én is zavartan. Elég.. Fura, hogy erről a témáról tudunk beszélgetni, hiszen.. Ez személyes.. Mégis..
Kissé elámultam, mikor ő maga, minden kérdés nélkül elővette a kis ketyeréjét és elárulta mi az. Egy.. Iránytű?! Először majdnem felnevettem. Varázsiránytű?! Mihez ?! - futott át azonnal az agyamon, de a választ máris megkaptam rá. - És te.. Kit keresel? - kíváncsiskodtam azonnal. Nem volt okom félni, maximum figyelmen kívül hagyja a kérdést, ha tapintatlannak találja.
- Én nem érzem.. - ráncoltam a homlokomat, de követtem a példáját és én is felálltam. - Esetleg járhatnánk egyet.. - ajánlottam fel.

- Kit? Ö..- most erre mit lehet mondani? Nyilván az igazat,de azt..nem mondhatom el... - Ebben a városban mindenkinek akadnak titkai, nemdebár? - fordultam egyet tengelyem körül, és álcázott mosoly fityegett arcomon. Remélem, ennyi volt a faggatózás. Nem akarom megölni, na...
- Persze, járhatunk...- motyogtam az orrom alatt, de agyam még mindig azon kattogott, hogyan is húzhatnám ki magam ez alól.

Ahogy sejtette, nem akarta elárulni, de meg is értettem. Nem állunk egymással olyan kapcsolatban, hogy csak úgy beavasson ilyen ügyekbe. Nem is nehezteltem emiatt. Az ő dolga..
- Sokkal nagyobbak, mint bárhol máshol.. - merengtem el és bár nem akartam, hangom némi sejtelmesen csengett.
Lassan indultunk el, ismét csendben. Azt hiszem a kínosság a mi kezdetleges viszonyunk velejárója lett. Remek.
- Nézd, én próbálok normálisan viselkedni, de.. - ráztam a fejemet és a kezeimet széttárva jeleztem, hogy ez nekem nem megy. Talán mindössze annyi közös van bennünk, hogy mindketten most találtunk rá a szerelemre. És ez édeskevés...

Csendben mászkáltunk végig az úton, de mintha szakadék két oldalán ingadoztunk volna. Előbb-utóbb az egyikünk beleesik. Végig azon agyaltam, hogy elmondjam-e neki,vagy...mit tegyek?! De mikor tanácstalanul nézett szemeimbe, egyszerűen csak kibukott belőlem.
- Terhes vagyok.

Nem tudtam, mi mást mondhatnék, mivel adjam a tudtára, hogy engem nem barátkozásra teremtettek.. Vagy csak én vagyok béna hozzá és itt véget is ér a történet..
Tud még meglepetést okozni?! Naná, csak azt tud... Ez már tény.. Legalábbis kezdek felkészülni arra is, hogy a végén olyat tudok meg, ami még nekem is sok lesz. De hogy.. Terhes?! Ez...
- Istenem.. - mosolyodtam el és megtorpantam. Nem vagyok benne biztos, hogy szánt szándékkal mondta, de ... A kisgyerekek valahogy mindig dobtak egyet a hangulatomon. - Ez nagyszerű.. - lelkendeztem. - Mikorra várjátok a babát? - kezdtem faggatni. Abban az egyben jó vagyok...

- Tudom! - összecsapott kezeimmel dülöngéltem jobbra-balra. Több, mint boldog voltam, és az, hogy az örömömet vele megoszthattam, különösképpen mosolyt csalt arcomra. Nem azért, mert olyan hű,de jóban lennénk,de megosztani valakivel mindent háttérbeszorító érzés. Csak..boldog voltam.
- Hihetetlen és váratlan és azt sem tudtuk,hogy lehetséges és te jó ég! - magyaráztam össze-vissza rakásra az eszembe jutó történéseket, majd elcsendesülve leszámoltam a kilenc hónapot. De...annyira belekeveredtem,hogy inkább biztos talapzatra léptem és úgy válaszoltam, hogy abban tévedés ne nagyon legyen. - Körülbelül 9 hónap múlva - ráztam a fejem, gondolkodást imitáló összeráncolt szemöldökkel.

Akaratlanul is felnevettem, ezt a reakciót nem lehetett nem megmosolyogni. Hihetetlenül.. vidám volt. Már értem a hangulatingadozását, már ha rá lehet fogni a dolgokat erre. Én ráfogtam...
9 hónap.. 9 hónap? Ó, te jó ég!! Ezek szerint.. Nemrég tudhatta meg. Hiszen.. az elsők között vagyok, aki megtudta.. Gondolom. De miért én?! Nem értem. Biztos ez is valami kismamakori nyavalya...
- Gratulálok.. - hessegettem el a gondolatokat és melegen rámosolyogtam. Megérdemelte a gesztust. Nagy szó, hogy elmondja valakinek, főleg, hogy.. Hát, én vagyok az...

-Köszönöm - hálálkodtam még mindig fülig érő mosollyal. - Tudod, most..megölelnélek,de nem kockáztatok még egy izéét - ujjaimmal próbáltam elmutogatni,de...hát ennek nevet kellene adni, az "áramütéses feeling" nem nyerő. - Viszont..félek ..- eresztettem le karjaimat és púposan vonszoltam magam. - Ez..hihetetlen és mesés és csodálatos és nem kívánhatnék jobbat, de... lehet belőlem jó anya? Mert... nem tudom, milyen anyának lenni és...ahw...félek, de nem merem John-nak mondani és ... -nem tudom, miért,vagy mikor nyíltam meg ennyire,de hogy szavaimmal éljek,talán most szükségem volt valakire, akit "annyira nem utálok".

Nem tudtam volna megmondani, hogy most annak örü, hogy gratuláltam, vagy az állapotának, vagy.. esetleg egyszerre mindkettőnek, de az, hogy levakarhatatlan mosoly jelent meg az arcán, engem is mosolygásra késztetett.
- Nem vállalom, hogy ártok a babádnak.. - emeltem fel védekezőn a kezeimet, de közben jót mulattam. Mással miért nem érzem ezt az energiahullámot, vagy mi a fenét?! Rejtély...
- Hééé.. Nyugi.. - nyúltam felé nyugtatásképp, de mozdulat közben lefagytam. Visszahúztam a kezemet, és úgy bíztattam tovább. - Ő egy pici lélek.. Neki nem kell más, csak szeretet. Feltétel nélküli.. A kisgyerekek ösztönösen szeretik a szüleiket és nem várnak cserébe mást, csak hogy őket is szeressék.. Jó anya leszel, ha számít a véleményem.. - mondtam könnyedén. Bár azt is megérteném, ha semmibe venné, mert hát.. Tény, hogy nem ismerem a valódi énjét... - Beszéld meg Johnnal.. Ő is ezt fogja mondani..

- Jó, tudom...de nem akarom felhozni neki a hülyeségemet...Csak...valakinek jól esett elmondani. És most gondolom, elég furán érint, és sajnálom, hogy rád hárult ez a feladat. Ne kérdezd miért,de bízok benned - eddig az eget kémleltem,de utolsó szavam hangoztatása után muszáj volt arcát pásztáznom. - Jófej vagy a magad módján - mosolyogtam rá mentve a helyzetet,de a vallomásokból elég, inkább témát váltottam. - Hogy állsz a varázsolgatással? - mozdítottam meg ujjaimat az ég felé meresztve, csak illusztrálásképpen.

- Talán.. Mert nekem könnyebben el tudod mondani. Vagy azért, mert nő vagyok, vagy azért, mert ha ítélkezem is, azzal nem kell foglalkoznod... - gondolkodtam hangosan. - Szeretek segíteni az embereknek.. - rántottam vállat, mert nem tudtam hová tenni ezt a hirtelen váltást. Ezek nekem túl élesek.. - Te is az vagy.. A magad módján.. Vagy mi.. Azt hiszem.. - pillantottam felé zavartan. - Elnyomom, kerülöm, hanyagolom.. - válaszoltam csendesen. Tudtam, hogy ezért ismét meg fogom kapni a leszúrást, hogy "szégyent hozok" a boszorkányok fajára, de én nem akartam ezt.. vagyis.. Nem. Nem akartam.

- Vagy mert nincs rá válasz - sóhajtottam... Tényleg dunsztom sincs, hogy Ő mivel másabb, mint az utcán most is jobbra-balra csoszogó nép, mindenesetre úgy látszik agyam mégis nála állapodott meg.De fontos is ebbe belemenni? Nem. Clarissa, kihúzod magad, és barátkozni fogsz! Mert..mert... mert kell és pont. Nincs vita! -adtam meg magamnak az utasításokat, hiába hangzik bénán, de na...Most úgy is érzem magam.
- És elégedett vagy azzal, hogy így van? - nem megróttam, csupán érdeklődtem...Nekem nem biztos,hogy lenne nyugodt éjszakám, ha a bennem lappangó erő egy pirinyó kincsesládába lenne gyömöszölve...

\Erdő\

Gépiesen haladtam idáig. Körülbelül mint akit kötéllel vonszolnának . Nesze neked városnézés. Nem pont erre számítottam, és még azt sem tudom, hogy Bailey miként fog reagálni erre, sőt még azt sem tudtam, hogy én mit fogok. Egyenlőre csak az járt a fejemben, hogy megöljek valakit. Kihalt volt az utca, és őszintén szólva reménykedtem benne, hogy nem találok senkit akin bevégezhetném azt amit az a vámpír parancsolt nekem.
Nem tudom mióta sóvárogtam már a megfelelő embert keresve, de nem is ez a lényeg. Percek múlva magassarkúk kopogása ütötte meg a fülemet. A gyomrom görcsbe rándult, és minden egyes idegsejtem arra összpontosult, hogy teljesítsem amit kértek tőlem.
Egyedül az a kis bicska volt nálam amit a keresztapámtól kaptam két évvel ezelőtt, de azt hiszem ennek a nem éppen nemes célnak ez is megfelel.
Szándékosan megbotlottam a saját lábamban, aminek következtében a földre zuhantam, amit egy hangos puffanás kísért. Próbáltam könnyeket erőltetni a szemembe, hogy hitelesebb legyek. Ami úgy látszik be is jött. A nő segítőkészen rohant oda hozzám és egy kedves mosollyal az arcán guggolt le hozzám.
Nem akarom megtenni!! NEM NEM ÉS NEM!! -üvöltöttem már szinte legbelül, és jó is lett volna kiadni magamból.

-Jól vagy? -suttogta a nő és próbált felsegíteni a földről, de én ekkor akaratlanul kapva az alkalmon a kezembe szorított bicskát egyenesen a szívébe állítottam. Tudtam, hogy ez a pont biztosan halálos. A nő hirtelen odakapott a sebhez, de nem is kellett neki sok, hogy a földre rogyjon élettelenül. Nekem sem kellett sok, hogy újra a földre zuhanjak és a kezeimbe temessem az arcomat. MEGÖLTEM EGY EMBERT... Szinte közvetlen azután, hogy a nő a földre roskadt egy kimondhatatlanul fájdalmas érzés nyilallt a fejembe. Nem tudtam mitől.. Talán attól, hogy megöltem valakit. Még a tudat is fájó..

Hosszú percek után szedtem csak össze magamban annyi erőt, hogy feltápászkodjak a földről. A kezem csupa vér volt. Legszívesebben most fejbe lőttem volna magamat.
Egy ideig még ott ácsorogtam az élettelen test előtt és hideg, de ugyanakkor csalódott és gyötört ábrázattal bámultam rá...
Hátat fordítottam neki, majd elindultam beszerezni a dolgokat amit Nash kért.
Körülbelül fél óra múlva ezzel is végeztem. Bár nem érettem mire kellenek ezek neki, de semmi jót nem sejtetett.
Elindultam a hely felé amit mondott, remélvén, hogy megtalálom...

|Lockwood kripta|

Mintha belső vitát vívott volna önmagával. Hogy miről.. Nos van egy sejtésem, de ezt inkább nem firtattam. Jobb a békesség. Márpedig most az van közöttünk. Nem is akarok mást. Egyenlőre. Talán később sem.
- Nem.. - ráztam meg a fejemet elgyötörten. Hát persze, hogy nem vagyok elégedett vele. Hogyan is lehetnék, mikor tudom, hogy én is tudnám kezelni az erőmet, ha megtanunám, de.. Nem akarom megtanulni úgy, hogy ismerem a következményeket, amik a tanulással járnak. Bánthatok másokat... Ha elszabadul az erőm, nem tudok vele mit kezdeni.. - De még mindig ez a jobbik megoldás. - magyaráztam, mintegy védelmül. - Ha szabadjára engedem, ki tudja, kinek árthatok vele?!