A legújabb telefonommal próbáltam barátkozni, tegnap sajnos eltörtem a másikat, nem tervezik valami strapabíróra ezeket a vackokat. Arról nem tehetek, hogy véletlenül ráléptem. De mindegy is, csak felbosszantom magam rajta, egy sóhajjal elsüllyesztettem a zsebembe, s csendben nézelődtem. Egészen addig a pontig sikerült a kirakatokat amíg valaki át nem akart rajtam gázolni. Pedig nem is vagyok kicsi! - Persze, csak nem vettél észre.- dünnyögtem az orrom alatt, aztán hátráltam két lépést mikor megéreztem az illatát. Miért mindig bolhásokba kell ütköznöm?! Ver engem az Isten, ez már biztos.. - Még a cipőmet is összekoszoltad... remélem nem vagy bolhás.- jelent meg az arcomon egy gunyoros vigyor. Szerettem őket cukkolni, a boszorkányságom miatt bántani sem tudtak, bár egyszer majdnem megjártam, viszont az már régen volt, és emberi alakba nem is hatásos rám a harapása. - Na mindegy, Nemesis vagyok.- mutatkoztam be.

Kol & Tatia

Céltalanul bolyongtam a városban, az volt a lényeg, hogy kicsit kimozduljak és kiszellőztessem a fejem. Akár egyedül is. Sőt, ez volt a legjobb része a dolognak, mivel senkire sem kellett figyelnem csak arra, hogy mire gondolok... annyi minden járt a fejemben, de két dolog überelte az összes többit: a tény, hogy lehet, soha nem fogok visszaváltozni vámpírrá és az, hogy talán terhes vagyok. Jól összehoztam... hoztuk vagy a fene se tudja, hogy mi történik itt, én mindössze azt akartam, hogy változzak vissza és minden olyan legyen, mint régen. Ám arra gondolva, hogy talán kisbabát várok... először mindig kirázott a hideg a félelemtől, utána viszont pár másodpercig jó érzés járt át. Ezzel nem is szabadna foglalkoznom.
Sóhajtottam egyet és megálltam egy pillanatra, hogy körbenézzek. Tudni akartam, mégis hol járok, a környék pásztázása közben viszont ismerős arcra lettem figyelmes, olyanra, amelyet már jó pár hónapja nem láttam.

/Erdei bár/
Az utca a szokottal ellentétben kihalt volt, és meglehetősen csendes, ami számomra pont kapóra is jött. Mert ha valakivel összetalálkozom, nem kell a figyelme elterelésére koncentrálnom. Jó eséllyel, legalábbis. Maximum annyit igéznék belé, hogy ne sikítson feleslegesen, mert rám hívja a figyelmet, de semmi egyébre nincs szükségem. Hamarosan pedig meg is hallottam a jövendőbeli áldozatomat, a mellettem lévő utcában. Ráadásul pont felém tartott... Igen, elég lesz csak elé állnom, megigéznem, aztán se szó, se beszéd, a vérét vennem. Ahogyan közeledett felém, úgy figyeltem fel a többi emberre utaló jelére. Egyenletes légzés, emberi léptek. A lágy szellő, ami épp, hogy megrezegtette a levegőt, édeskés illatot sodort felém. Egy női parfüm apró szemcséi... És maga a nő illata. Furcsa, mert hiába volt ismerős érzésem tőle, mégis ismeretlennek éreztem. Az érzékeim meg nem hagyhattak cserben ennyire pár hét alatt. Megálltam a sarkon, várva, hogy megérkezik, és elé ugorhassak, pár pillanat múlva pedig már hallottam is a közvetlen közelemből. Itt a tökéletes alkalom.
- Helló kedves... - léptem ki elé, és abban a szent pillanatban az arcomra fagyott az önelégült mosoly, amit minden zsákmányom felé meg szoktam ereszteni. - Tatia? - kérdeztem, hunyorogva nézve rá. A levegőbe szippantva határozottan emberi illata volt. És bár tudtommal Elena, akit csupán a bálon láttam, még ember, akár ő is lehetett volna, valahogy mégis úgy éreztem, hogy a távollétemben érdekes dolgok történtek, és az előttem álló nő minden kétséget kizárólag Tatia. Na jó, én ezt nem értem. Még ha születésnapom is lenne, ez túlságosan morbid meglepetésnek számítana.

Kol & Tatia

Talán csak rosszul láttam vagy az idegeim szórakoztak velem, amikor azt hittem, valaki ismerős sétál az utcán. Már kezdett sötétedni, a másik oldalon jó tíz-húsz méterre tőlem sétálgatott egy nő, senki más. Csend volt és nyugalom, éppen ezért indutam el sétálni. Ez kellett most nekem.
Attól függetlenül, hogy emberré váltam, nem lettem okvetlenül félős kislány. Ezer évig az egyik legfőbb szörnyetegének számítottam és nemsokára ismét az leszek, csak ki kell várnom egy kis időt. Türelemjáték... és arra jutottam, hogy most igenis türelmes leszek, kivárom azt az időt, amíg vissza nem változom vámpírrá. A hasonmásom mondhatni megbüntetett ezzel, de sebaj...  nem tudja, hogy túlontúl sokáig hatott a gyógyír és nem is terveztem sok mindenkinek elárulni. Akkor oda a tekintélyem, azt pedig nem akarom.
Újabb lépéseket tettem, de az eddigi ellazító csönd kezdett gyanússá válni. Megismertem az ilyesfajta csöndet, mivel én is rengetegszer okoztam már ilyet. Mégsem érdekelt semmi, beszippantottam a friss, esti, kissé már hűvösebb levegőt és befordultam egy másik utcába, ám rögtön meg kellett torpannom. Nekiütköztem valaminek. Inkább valakinek, akinek felettébb ismerős volt a hangja... felnéztem egyenesen az arcába és körülbelül egy olyan meglepett tekintettel találtam szembe magam, mint az enyém. Kol? És helló kedves? Azonnal leesett... vadászni akart és az arckifejezését látva nem rám számított.
- Anyukád nem tanított meg ara, hogy nem illik lányokat ijesztgetni estefelé egy utca közepén? - Vontam fel a szemöldökömet, majd megcsóváltam a fejem. Istenem, de régen láttam Kolt! A legutóbbi információm szerint halott volt... feltámadt volna? Bár ez a Mikaelson-családban bevett szokás.
- Persze, hogy én vagyok az. - Húzódott mosolyra a szám. - Mégis ki más lennék? - Kérdeztem, de inkább csak legyintettem egyet. - Ne is válaszolj. - Mondtam, ahogy eszembe jutottak a hasonmásaim, ám Kol-ra nézve a mosolyom egyre szélesebbé és szélesebbé vált.

Amikor megszólalt, rögtön rájöttem, hogy nem tévedtem, és valóban az én egykori barátommal hozott össze a sors, hiszen ő talán az egyetlen, akinek még ilyen helyzetben is eszébe jut valami frappáns felelet. Persze ha jobban megnézzük, ebben Katherine is jeleskedik, bár ővele nyilvánvalóan egészen másként bántam volna, ha ilyen megtévesztőnek tűnik.
- Anyukám úgy gondolta, felesleges megtanítani a jövő illemére. Bár ha meg is tette volna, akkor is túl élvezetes ráhozni a frászt a régi barátaimra - tért vissza a régi vigyorom. Tatiára mindig is úgy tekintettem, mint egy barátra, annak ellenére, hogy a múltban egyszer sem fedtem fel, hogy tudok az életben maradásáról. - Lehettél volna akár Katherine is, bár mindketten tudjuk, hogy ő csak egy ócska ribanc, semmi több - jegyeztem meg. Katherine szerzett nekem is pár élvezetes percet, de ettől függetlenül csak egy utánzatnak tartottam. Nem hiszem, hogy Tatia különösebben kedvelné őt, bár tény, hogy mióta a világon van, azóta nem kell annyit rejtőzködnie. Csak kiadja magát néha neki, és szinte minden meg van oldva. Néha pont így futottam össze vele. Újra beleszagoltam a levegőbe, de még mindig éreztem az emberszagot. Pedig közel s távol csak mi ketten voltunk az utakon. Sem lépéseket, sem légvételeket nem hallottam, az illat mégis ingerelte a torkomat. És az egész belőle áradt, ez már teljesen bizonyos. - Miért van emberszagod? - böktem felé a kérdést.

Kol & Tatia

Elmosolyodtam a válaszán. Tipikus Kol ezért is szerettem őt annyira. Egy szabadszájú, gyerekes ősvámpír, aki sokszor villogtatja meg a tényt, hogy büszke a bunkóságára. Imádnivaló! Na jó, sok embernek nem, de azért egy olyan régi barátságban, mint a miénk ez már alapvető.
- Miért, én nem csak egy rossz ribanc vagyok? - Vontam fel a szemöldökömet. - Ez már szinte sértő. - Csóváltam meg a fejemet tettetett elégedetlenséggel és szomorúsággal. Utáltam a másik hasonmásomat is, eléggé irritált a dolog, hogy két, külsőre ugyanolyan nő járkál a világban, mint én. Mondjuk ráfoghatnánk arra, hogy ikrek vagyunk, de... maga a tudat. Ezt más nem értheti, csak én. És maximum a hasonmásaim, akik valószínűleg ugyanígy éreznek.
Keserű mosoly rajzolódott az ajkaim köré kérdése hallatán. Kissé váratlanul ért, pedig fel lehettem volna rá készülve, hogy a szagokra kiélezett orra igenis észre fogja venni, hogy valami nem stimmel velem. Ezért akarhatott levadászni is... érezte, hogy ember vagyok.
- Hosszú történet, Kol. - Néztem rá kicsit komolyabban. - Volt egy kis vitám a drága Elenával. Tudod, a hasonmásommal... - Forgattam meg a szemeimet. - Úgyhogy ha lehet, akkor a közeljövőben nem várj rám úgy, mint egy prédára. - Bokszoltam gyengén a vállába, már vidámabb mosollyal, de ezzel csak a bennem felgyülemlett feszültséget akartam palástolni.

- Nem, te az eredeti rossz ribanc vagy - ráztam meg a fejemet. Jól emlékszem a szóbeszédekre, és arra is, hogy ezekkel ellentétben milyen volt... régen. És bár mára már a helyzet és mi is jócskán megváltoztunk, őt valahogy mindig is meg tudtam érteni. Amiért Selena nyilván soha nem rajongott. Tényleg... Selena. Ahogyan rá gondoltam, olyan dolog történt, ami elég ritkán szokott velem: csuklottam egyet. Nos, ezek szerint legalább neki hiányoztam... De a gondolataim csak egyetlen röpke percig kalandoztak így el, aztán megint Tatiára figyeltem. Aztán elnevettem magamat, ahogyan magam elé képzeltem, hogy a leggyengébb hasonmása felülkerekedik rajta. Na jó... talán gonosz vagyok vele, de most úgyis ember... még az ütését sem nagyon éreztem meg, bár lehet, hogy nem is szánta túl erősre. - Talán ideje lesz kicsit formába hoznod magad, ha a leggyengébb hasonmásod így ki tudott tolni veled - kacsintottam rá. - Viszont... -léptem tőle egy lépést hátrébb. persze őt ha akarnám sem támadnám meg. egyrészt Klausnak sokat jelent, másrészt meg nekem is, és ezer év alatt sikerült annyira megtanulni uralkodni magamon, hogy barátokat ne támadjak meg. - A bál óta nem igazán tudtam enni. Arra azért van gusztusod, hogy elkísérj vadászni, ugye? Aztán mutatok neked valamit - mosolyodtam el. Még senkinek nem meséltem el a tervemet, amit kénytelen voltam félbeszakítani, pedig már majdnem bele tudtam vágni. Nem egy nagy dolog, de szívesen nyitnék valami bárféleséget a környéken. Ilyent még amúgy sem csináltam, és Mystic Falls-hoz köt pár olyan emlék, ami arra utasít, hogy itt van a legmegfelelőbb hely.

Kol & Tatia

- Ez is igaz. - Vontam meg a vállamat. Az eredeti rossz ribanc... így belegondolva milyen szép jelző is ez! Na jó, általánosságban véve az ilyesfajta tulajdonságoknak nem szoktak örülni vagy hirdetni őket, de én ezer éven át büszkén viseltem ezt a címet. Mondhatni életformámmá vált az, amit Kol az előbb említett, csakhogy pár napja megszabadultam tőle. Sebaj, ki kell próbálni néha új dolgokat is, gondolok ezalatt a hűségre. Kihívás, kihívás, ám megéri.
- Kol, ne kötekedj velem. - Néztem rá szúrósan. Nem volt jó emlékezni arra, ahogy a hasonmásom az orrom alá nyomta a gyógyírt. Szinte még mindig az orromban éreztem a bűzt, a rózsa tüskéinek szúrását és az érzés, hogy tehetetlen voltam... az volt a legrosszabb. Még a végén azt is mondhatnám, hogy sárba tiporta az önbecsülésemet. - Az a kis bogárka újszülött vámpír és gyorsabb a kelleténél, sőt, őt volt vele a lánya, aki mindig akkor jelenik meg, ha az anyukája vagy apukája veszélyben van. Idegesítő az a család. - Sóhajtottam és ezt megspékeltem egy szemforgatással is. Hiába, az a kislány is Petrova, helyén van az esze. És akárhogy is nézzük, szerető családja van, aminek a tagjai védik egymást. Ám Kol-nak nem fogok magyarázkodni, hogy miért is figyeltem a kislányra, tuti kiröhögne. Mindegy is.
- Te most komolyan kínozni akarsz? - Kérdeztem már szinte szenvedve. Kísérjem el vadászni? Én nem tudok... maximum vehetnék egy adag sültkrumplit és azt kezdhetném el rágcsálni, míg Kol kiszipolyozza az áldozatai vérét. Ez teljesen olyan, mintha egy húsimádónak tofun kellene élnie. Bizarr. - Na jó, veled tartok. A bátyád szerint amúgy is mazochista vagyok, ne cáfoljunk rá erre. - Kacsintottam rá. - Gusztusom az van, de ne csodálkozz, ha a lelki világom romokban fog heverni, mire végzel. - Pislogtam nagy szemekkel, de apró mosollyal a szám sarkában. Régen láttam már Kol-t vadászni, az Eredetiek pedig amúgy is értettek ehhez a tevékenységhez. Igazi ragadozók.
- Mit akarsz majd mutatni? - Kíváncsiskodtam.

Mintha némi keserűséget láttam volna átsuhanni az arcán, amikor megemlítette Elenát, meg a családját. Talán emberré válva nem tudna uralkodni azokon az érzésein? Elgyengült volna? De nem, nem hiszem... vagy ha igen, igaza van abban, hogy ez nem az a téma, amit szóba kéne hozni előtte. Meg hát...Elena nem érdekelt annyira. Szívesen megismerném, mint a többi Petrovát is, bár amit hallottam róla, az alapján a Petrova-gének nagyon erősen szunnyadnak benne.
- Akár el is fordíthatod a fejedet, ha már nehezen tudod nézni, hogy éppen nem teheted meg te is - dőltem neki a falnak hanyagul. Talán valóban nem kéne elkísérnie engem, mert mint ő is mondta, a "lelki világa romokban fog heverni".. Viszont, ahová utána szeretném vinni, az biztosan kárpótolni fogja azért. Ha jól emlékszem, amúgy is vittem pár üveg piát abba az épületbe, ami jelen pillanatban bár poros, de bízom benne, hogy lesz ez még jobb is. - Tetszeni fog, de ezt majd később mondom el. Most kövess! - kértem, majd el is indultam arra, ahonnan ő jött. Jó lenne minél előbb túl lenni a dolgon, mert akkor jobban oda tudok figyelni Tatiára, aki pedig jelen pillanatban nagyon sokat tudna segíteni nekem. Mert... aztán eszembe jutott, hogy bár csak párszor beszéltek, ő meg Freya rendkívül jól megértették egymást. Talán épp ez az oka, hogy soha nem úgy néztem rá, mint mondjuk Katherine-re. Az is lehet, hogy pontosan ezért tudtam olyan jól megkülönböztetni kettejüket. - Ja, egyébként... - fordultam vissza, aminek köszönhetően meglepő közelségbe került hozzám. - Azt hiszem, sikerülni fog helyrehoznom néhány múltban elkövetett súlyos hibámat. - Közben folytattam volna, ám közeledő léptekre lettem figyelmes. Ó, azt hiszem, a zsákmányom egyenesen ide fog sétálni, a karjaimba, aminek köszönhetően egy brilliáns ötlet jutott eszembe. - Van kedved szórakozni egy kicsit? - érdeklődtem.

Kol & Tatia

- Nem vagyok elfordulós fajta. Szeretem nézni, ahogy mások vadásznak. - Mondtam. Jó volt látni, ahogy a többiek becserkészik a áldozatukat, így legalább vizslathattam egy kicsit, hogy mégis milyen módszerekkel ejtik el az embereket. Mindig volt mit tanulni, különféle érdekességeket láttam már sok-sok vámpírtól, egyesek megmosolyogtattak, néhányat átvettem tőlük.
- Kíváncsi vagyok. - Motyogtam. Kol nagyon is jól tudta, hogyha valaki, hát akkor én aztán tényleg kíváncsi típus vagyok és szeretem minél hamarabb megtudni a dolgokat, főleg ha meglepetésekről van szó. Hiszen nekem minden újdonság meglepetés. - Na jó, talán tudok várni. - Indultam el, amikor ő is ezt tette. Örültem, hogy összefutottunk, így legalább nem kellett a gondolataimba temetkeznem. Nemhiába, Kol igazi jó barátom.
- Milyen múltbéli hibát? - Érdeklődtem megtorpanva. Mindkettőnknek elég sok hiba volt a listáján, vajon melyikre gondolhat? Valószínűleg ezt is el fogja árulni nekem, de szinte láttam a szemeiben megcsillanni egyfajta fényt. Ismertem ezt a nézést, fogadjunk, hogy hall egy potenciális áldozatot. Az a ravasz csillogás... jaj, Kol, te sosem változol. - Nekem mindig van kedvem szórakozni. - Kúszott mosoly az ajkaimra.

Hát persze... hogyan is mehetett ki a fejemből, hogy ő pontosan tudja, milyen sok hibát követtem el emberként és vámpírként egyaránt? Az elmúlt ezer évben nem beszéltünk túl sokat, és akkor sem arról, mit érzek rossz döntésnek, és mit nem.
- A létező legrosszabbat fogom kijavítani. Van esetleg valami halvány sejtésed róla, melyikről beszélek? - kérdeztem, de meg sem vártam a válaszát, hiszen tudtam, hogy alig két percünk lehet összerakni a hirtelen támadt ötletemet. erősen megfogtam a karját, de a lökésem, amivel a fához "szorítottam" már nem volt ilyen erőteljes. A tudatom emlékeztetett arra, hogy ő most egy ember, és így olyan, akár egy rongybaba, könnyen sebezhető. - Rúgkapálj, és sikíts, ahogy csak bírsz. Felőlem szidhatsz is a jobb összhatás kedvéért - kacsintottam rá. Akár férfi jön erre, akár nő, ha jóhiszemű, nem fogja hagyni, hogy bántsak egy ártatlan fiatal lányt. Már amennyire Tatia ártatlan, de mivel nincs a homlokára írva, hogy egy gyilkos, nem mellesleg kiváló színésznő is, nem lesz probléma. Nem mellesleg, ha tényleg Elenának hiszik, akkor még egy indok, hogy valaki a segítségére siessen.

- Nem, nincs. - Csóváltam meg a fejem. Mégis honnan tudhatnám, hogy melyik hibájáról beszél? Azt sem tudtam, hogy melyik évszázadban kellene gondolkoznom. Igazából mindegy is, a vámpíroknál a hibák nem mennek eseményszámba, hiszen mindennaposak. Hiba hiba hátán, amelyek nekünk nem is tűnnek fel, mert nem tekintjük őket rossz dolgoknak. Ez a lényünkből fakad.
Hirtelen megszorította a karomat. Normális esetben -ezalatt azt értem, hogy vámpírként - meg sem éreztem volna, de így emberként kissé kellemetlen volt, ahogy az is, amikor a testem az egyik fának szorult. Ezért még számolni fogok vele, vacsora ide vagy oda, de el kellett ismernem, hogy az ötlet jó volt. A bajbajutott kiskutyáknál csak a segítségért könyörgő nők voltak hatásosabbak. Kol esze helyén van, ahogy a vadászösztöne is, bárki bármit mond.
Apró mosollyal nyugtáztam, hogy szívesen segítek neki, a következő pillanatban rögtön rángatózni kezdtem, hiszen nem akartam, hogy kifusson az időből és az áldozata elsétáljon mellettünk. Éhes volt, én pedig ráértem játszani.
- Engedj el! - Vált a hangom könyörgővé, mintha tényleg egy védtelen kislány lennék. Megütöttem Kol vállát, miközben összeszorítottam az ajkaimat. Neki úgysem fáj egy ember ütése. - Eressz el, te állat! - A hanglejtésem kiabálóvá vált, sokkal hangosabban, de egyáltalán nem erélyesebben szóltam rá. Nem játszhattam az erős nőt, ha azt kell alakítanom, hogy megtámadtak..
Kitekintettem egy pillanatra és láttam, hogy valaki közeledik felénk. Egy férfi, még az alkonyatban is láttam, hogy kb. a harmincas évei elején járhatott. Gyorsabb üzemmódra kapcsolva ütöttem bele Kol mellkasába tettetve, hogy szabadulni próbálok a szorításából. - Segítség! Valaki segítsen! - Kiáltottam keserűen, a vég ítéletével a hangomban. A férfi minden bizonnyal észrevehetett minket, mert léptei szaporábbá váltak és a kettősünk felé tartott. Ha tudná, hogy mindössze húsz másodperc van hátra az életéből..

Már nem volt időm hosszasabb magyarázatot adni neki, de magamban elraktároztam, hogy amint biztonságosabb helyre érünk, mindent, de tényleg mindent ki fogok tálalni neki. Arról, hogy Freya még élhet, és talán megkapom tőle a boldogságot, amit sikeresen elhajítottam magamtól. Ám ő már el is kezdte a színészi játékát, ami meglepően hatásosra sikeredett. Ha nem én kértem volna erre a kis szórakozásra, talán még én is elhiszem, hogy valóban bajban van, és a segítségére kell sietni, így azonban csak egyre szélesebb mosoly kúszott az arcomra, ahogy hallottam a hátam mögött az illető egyre gyorsuló lépteit. Ostoba... De nekem ez pontosan kapóra is jött. Aztán megállt, gyanítom valami használható fegyver után kutatott az útpadkán. Nyilván azt hitte, annyira el vagyok foglalva az "áldozatommal", hogy nem fog feltűnni a kis szervezkedése. Ha tudná, hogy igazából ő lesz az áldozatom... Lassan ismét megindult felém, mire úgy csináltam, mintha nem venném észre, és rákiabáltam Tatiára. - Kussolj már! Senki nem fog segíteni neked! - Az utolsó mondatom már inkább a férfinak szólt, de neki ez nem tűnhetett fel, ahogyan egyre közelebb araszolt hozzám. Már mögöttem állt, és tudtam, hogy hamarosan lendíteni fogja a rögtönzött fegyverét, mire én a pillanatot kihasználva elengedtem a barátomat, a férfi felé fordultam, majd megszorítottam a torkát. - Nem fog menekülni. Éhes vagyok - morogtam, majd hagytam, hogy végre valahára előbújjon a vámpír arcom. A fogaim már szinte könyörögtek, hogy valakinek a húsába belevájjam őket... és most végre itt van az alkalom. Végre... Önmagamat is meglepő gyorsasággal tapadtam rá a nyakára, majd minden tanult óvatosságomat félretéve olyan mohón kezdtem el kortyolni az életet adó nedűt, mintha nem is ezer éves ősvámpír lennék. Minden egyes korty után éreztem, hogy az élet teljes mértékig kezd visszatérni a testembe, és újra önmagam vagyok, a kínzó szomjúság nélkül. A kontroll immár teljes... Bár a férfi még nem halt meg, amikor elváltam a nyakától, azért menekülni már nem igazán tudott volna. Visszatartotta a félelem, és a vérveszteség.
- Gondolom, azért mert inni nem tudsz, a nyakát még képes vagy kitörni. Volna kedved hozzá? - érdeklődtem véres szájjal vigyorogva. Bár ezt a vadászatot hajtotta a szükség, én igazán élveztem az összedolgozást vele.

Próbáltam csak a közeledő és kutakodó férfire figyelni, de közben természetesen nem felejtettem el, hogy nekem igazából most ki kellene szabadulnom, úgyhogy tovább kapálóztam. - Segítsen! Kérem, segítsem! - Kiáltottam el magam ismét az érkezőre nézve, hogy ugyan siessen már, mert én így sohasem leszek megmentett lány, hiszen ez a nemnormális ki fog végezni. Szerencsére nem kellett sokáig "könyörögnöm", az ismeretlen férfi belekezdett a mentőakcióba, Kol pedig rögtön le is csapott rá. Engem elengedett, míg a férfi nyakát elkezdte szorongatni.
Nem léptem el a fától, inkább nekidőltem és onnan figyeltem a műsort. Kol úgy vetett rá magát az áldozatára, mint egy türelmetlen kisgyerek, akinek az óvodás csoporttársa elvette a játékát és az óvónéni most intézte el, hogy visszakapja. Mosolyogva hordoztam végig a tekintetemet a két férfin és tudtam, hogy az ismeretlen nem fogja sokáig húzni. Kol az össze vért kiszipolyozza belőle hogy lassan, hol gyorsan, de biztos voltam benne, hogy megöli. Én meg csak néztem és néztem azt, amire már nem vagyok képes. Ölni. Így táplálkozni. Hiányoztak a megnyúló szemfogaim... a megfeketedett erek a szemeim alatt... a préda elejtésének élménye.
Én lepődtem meg a legjobban, amikor Kol kiemelte a fejét a férfi nyakából és felém pillantott. A szája csupa vér volt és legszívesebben magam is ráugrottam volna az alig pihegő, hősködő hajlamokkal megáldott áldozatra... de nem tehettem semmit, még mindig ember voltam.
- Még szép. - Boldog mosoly jelent meg az ajkaimon, ellöktem magam a fa törzsétől és készültem arra, hogy egy kicsit olyan legyek, mint régen.
Minden erőmet a csuklómba és az ujjaimba gyűjtöttem össze és nem tétováztam, határozottan fogtam meg a férfi nyakát. Ő rám nézett és az a félelem, ami a tekintetében játszott... megható... lett volna, de engem nem érdekelt. Három másodperc kellett hozzá és holtam zuhant össze, én is hallottam a nyakcsigolyák reccsenését, pedig a szuperhallásom is elhagyott egy hete.
Elégedetten felsóhajtottam, persze Kol nélkül esélyem sem lett volna végezni ezzel a szerencsétlennel. Legalább a drága barátom segített nekem abban, hogy kicsit úgy érezzem magam, ahogy szeretném.
- Igazi ragadozó vagy, Kol. - Fordultam vissza felé. - Szép munka. - Vigyor csúszott az arcomra és észrevettem, hogy a kezeim véresek lettek, ám ezt a legkevésbé sem bántam. Sőt!
- Most viszont mesélj nekem. Te nem haltál meg véletlenül? - Kérdeztem rá egyenesen. Emlékeztem még, hogy Mila akkor közölte velem ezt, amikor Curtis bezárt abba a kriptába. Rossz emlékek.

Figyeltem az arcát, ahogyan megadtam neki a végső döfés lehetőségét. Igazából már korábban rásandítottam néha, bár nem sokat tudtam leolvasni róla a nagy mámorban, hogy végre számomra is tápláló kajához jutottam. Ami még finom is volt, ahhoz képest, hogy egy harmincas férfi. Viszont azt már sokkal jobban meg tudtam állapítani, mennyire boldoggá teszi az ajánlatom. És még csak nem is habozott, pillanatok alatt kulcsolódtak az ujjai a férfi véres nyaka köré, majd kiroppantotta azt, minek következtében áldozatunk holtan esett össze. Magam elé képzeltem, mit érezhetett élete utolsó perceiben. Na nem azért, mert hirtelen empátia lett úrrá rajtam, egyszerűen csak élveztem belegondolni. MI futhat át rajtuk? Nyilván a döbbenet, hiszen manapság senki nem hisz a vámpírokban. Aztán a harag, félelem, végül pedig a beletörődés. Talán most a csalódottság is, amiért az az ártatlannak látszó lány vetett véget a satnya életének, akit meg szeretett volna védelmezni. Hát, barátocskám, a leckéd túl halálos volt, de legalább nem lesz legközelebb.
- Tudod, a tőled hangzó dicséret kifejezetten jól esik. Nem hiszem, hogy sok vámpírt illetnél ezzel a jelzővel - vigyorogtam. Valójában nincs szinte kit így dicsérnie. A nála alábbvalóknak nyilván nagyon sokat kéne tennie azért, hogy elnyerjék a csodálatát, mi pedig, akik egykorúak vagyunk vele, egyszerűen csak ilyenek vagyunk, Finnt leszámítva. A legtöbben persze ott rontják el, hogy sajnálni kezdik az áldozataikat. Erről persze órákig tudnék beszélni neki, és szinte biztosra veszem, hogy megértené, de a másik kérdése sokkal inkább lefoglalt. Úgy, szóval a hírek gyorsabban terjedtek, mint azt hinni merészeltem volna. Persze miért maradna titokban az én állítólagos halálom? - Véletlenül aludni tértem egy kicsit az anyám jóvoltából, de azt hiszem, a halál jót tett nekem. Vagy jobban nézek ki, mint újabb koromban, vagy egyszerűen ezt már nem lehet fokozni - kacsintottam rá, majd játékosan oldalba böktem. - Na jó, vicceltem. Bár azt el kell ismerned, hogy jóképű vagyok. Viszont... tüntessük el a hullát, vagy hagyjuk itt szerinted? - Felesleges időpocsékolásnak tartottam az eltüntetését, még úgy is, hogy mostanság egyre többen gyanakodnak arra, vámpírok igenis léteznek. Legalábbis ebben a kisvárosban. - Nekem persze jobb ötletem van. Meg akarom mutatni neked a kiskocsmámat! - vigyorogtam. Azon a helyen rajtam kívül még senki nem járt mióta megvettem. Igaz, hogy legalább két hónap eltelt, de egy kis por ugyan mit számít? Piát meg rejtettem el az egyik zárhatós szekrényben.

- Tényleg nem sokat. De téged mindig is csíptelek. - Kacsintottam rá vigyorogva, hiszen az előbbi jó érzés szüntelenül dolgozott bennem. Nem vadásztam, nem szívtam embervért, de legalább öltem. Ebből nem lehet kigyógyulni, ha vámpír vagyok most, ha nem... - A mai vámpírok többsége nem tudja, hogyan kell vadászni. - Vontam meg a vállam hanyagul. Igazán bántó volt, hogy a világban szabadon szaladgáltak a vegetáriánus, emberbarát ragadozók. Nem, őket nem is lehet ragadozóknak nevezni... inkább szégyenfoltok.
- Először nem is akartam elhinni, hogy Esther jégre tett. Azt hittem, ő nem képes ilyesmire. - Csóváltam meg a fejem egy kicsit meglepetten. Mila-nak sem hittem el, de látva mostanában Esther viselkedését, már egy szemernyi kétségem sem volt efelől. Főleg, hogy Kol is kijelentette, hogy az anyja küldte koporsóba.
Aztán felnevettem. - Ha tudod magadról, nekem miért kellene dicsérgetnem téged? - Kérdeztem felhúzott szemöldökkel. A Mikaelson-ok mindegyike jóképű és gyönyörű volt, tudták is magukról. Nem csoda, hogy bekerültem a köreikbe. - A hullát azt hagyjuk itt. Legalább lesz egy kis közfelháborodás. - Vált a mosolyom ravasszá. Az emberek ilyenkor általában megijednek, hiába ismernek jó néhányan pár vámpírt. Akik viszont nem ismernek vérszívót, de tudnak a létezésükről, még azok is inkább elfordulnak. Jól teszik.
- Várj csak! - Emeltem fel a mutatóujjamat. - Neked van egy kocsmád? - Érdeklődtem. Na, ez jól kezdődik, nem gondoltam volna, hogy Kol-ból egyszer kocsmatulajdonos lett. De jó ötlet!

- Ezt örömmel hallom - mosolyodtam el azon szavain, hogy azt mondta, mindig is kedvelt engem. Nem sokan vannak így... bár azok, akik ismertek emberként, nagyjából így vannak. Csak ebből létezik kevés. Selena, és ő... Ironikus, hogy utálják egymást. Akik utánam születtek, nagyrészt félnek tőlem, de nem a kedvelés jut eszükbe rólam. - Én meg sosem hittem el a rólad terjedő pletykákat, úgyhogy ezért kedvelhetlek már lassan ezer éve. - A mosoly továbbra is megmaradt az arcomon, ám amikor visszatértünk az anyámra, már korántsem volt olyan őszinte, mint eddig. inkább hasonlított valami torz vicsorra, amivel a dühömet próbáltam sikertelenül palástolni. Az anyám... rendben, hogy nélküle meg sem születtem volna, meg át sem változtam volna, de nem tudok elsiklani afölött a tény felett, hogy megölt. Megölt!
- Na látod, pontosan ezért nem mondtam el senkinek, hogy tudok a tervéről. Mert nekem aztán főleg nem hittek volna - jegyeztem meg gunyorosan. - De ne fecséreljünk több szót az ilyen dolgokra, kérlek... két régi barát találhat jobb témát is ennél - kacsintottam rá. Hülyeség lenne ilyen dologra pazarolni a drága időnket, amikor végre úgy beszélhetünk egymással, hogy egyikünk sem tervez semmi ördögit, vagy nem tekintem szándékosan Katherine-nek. - Ja, közfelháborodás - vigyorogtam, majd belerúgtam egyet a hullába. Ha esetleg véletlenül végleg a túlvilágra kerülök, csatlakozhat a nyírjuk ki Kol Mikaelsont klubhoz. Addig meg majd megtalálja valaki... - Kocsmám? - néztem fel a szemeibe. - Csak lesz. Egyelőre csak megvettem a helyet. Eddig nem jutottam el odáig, hogy nekiálljak felújítani - vontam vállat. Na, majd ha kész lesz! Akkor nem egy poros raktárhelyiség látszatát kelti majd, hanem egy igazi, vámpíros kocsmáét!

- Ez megtiszteltetés. - Biccentettem meg a fejem vigyorogva, amikor azt mondta, hogy nem hitte a rólam terjedő pletykákat. Na igen, nem sok ilyen ember volt a faluban, de akik igen, azokban legalább megbízhattam vagy ha nem is, el tudtam velük beszélgetni. Bár idővel okot adtam a pletykákra, amikor a második Mikaelson-al is összeszűrtem a levet, de addig senkinek semmi joga nem volt felettem ítélkezni. Mindegy, ez már a múlthoz tartozik.
- Áúcs! Ez fájt! - Tettem a szívemre a kezem tettetett sajnálattal és együttérzéssel, amikor belerúgott a földön heverő testbe. Persze az empátia még mindig távol állt tőlem, de egy pillanatra átjárta az agyamat a tudat, hogy most már én is akármelyik pillanatban áldozattá válhatok. Na jó, talán nem... de ha az ellenségeim megtudják, hogy Tatia Petrova emberré változott, akkor sorban fognak állni a véremért. Ám megpróbáltam elhessegetni a gondolatot és arra figyelni, hogy végre újra találkoztam a régi barátommal.
- Na igen, ha koporsóban fetrengsz, úgy nem nagyon van időd csinálni semmit. - Nevettem el magam hirtelen és ahogy sétálni kezdtünk, enyhén rátámaszkodtam Kol vállára. - Akkor megmutatod azt a kocsmát vagy nem? - Kérdeztem jókedvűen.

- Képzelem, mennyire fájhatott. Annyira sem, mint egy szúnyogcsípés, ha jól sejtem - kacsintottam rá. Ő meg az együttérzés... tudom, hogy elég távol állnak egymástól, és bár ezer éve emberként ez még megvolt benne, de nyilván már rég kitörölte, és átmeneti emberként sem fogja visszaengedni magába. Ezek a dolgok teszik igazán gyengévé a vámpírokat, és mi ketten nem vagyunk azok. - Igazából... nem teljesen a koporsóban fetrengtem, de majd erről is beszámolok. Csak nem itt, a fene tudja, ki figyel kettőnket - néztem körbe, bár valahogy sejtettem, hogy erről szó sincsen. Ha valaki a közelünkben lenne, már tisztes távolságból meghallanám. Mégis jobb a biztonság, mert amit mondani készülök neki, az csak és kizárólag kettőnkre szabad, hogy tartozzon. - Természetesen megmutatom, és remélem tetszeni fog - indultam el abba az irányba, ahonnan a legközelebb megközelíthető az épület. Két utca jobbra, aztán egy balra... Oké, végülis nem a központban van, de még a városban, és egy meglehetősen forgalmas helyen. Meg miből tart megigéznem pár embert, hogy legyen ez a törzshelye?

Felvontam a szemöldökömet és igyekeztem visszafojtani a kacajomat, de azt hiszem, hogy sikertelenül, mivel igencsak nevetésre hajazó hangok törtek ki belőlem. - Kol, azt nem mondd, hogy paranoiás lettél! - Csóváltam meg a fejem még mindig nem változó arckifejezéssel. Szűkös időn belül a második Mikaelson, aki azt hiszi, hogy figyelik. Bár mindkettőt hidegre tették, ettől függetlenül vicces ez az üldözési mánia a vámpírok királyi családjának tagjaitól. - A bátyád ugyanígy viselkedett. Elképesztőek vagytok. - Lehet, hogyha koporsóba fektetnének, akkor én sem sétálgatnék teljes nyugodtsággal az utcákon, de akinek félnivalója volt kettőnk közül, az változatlanul én voltam. Nem baj, ha netalántán most akarnának megtámadni, majd Kol megvéd. Ha nem, akkor kinyíratom valakivel a túlvilágról, ott lehet, hogy lesz pár kóbor lélek, aki hallgatni fog rám.
- Hogyne tetszene egy kocsma? - Néztem rá úgy, mintha valami emeletes ostobaságot kérdezett volna és követtem Kol-t, aki befordult jobbra. - Akkor míg oda nem érünk nem is mesélsz nekem semmiről? Arról a hatalmas hibáról sem, amit ki akarsz javítani? - Érdeklődtem

Nos, igen, Klausnak is bőven van oka a háta mögé nézni. Ha valaki vetekedhetne velem ellenségekben, az ő lehetne még. Nemhiába, a többség egyszerűen nem érti meg, hogy mit jelent a mi erősebbek vagyunk dolog, és szeretnek a tűzzel játszani.
- Nos, úgy tűnik, ez családi vonás marad - vigyorodtam el végül. Oké, nekem végül is nincs sok félnivalóm. A többségnek fogalma sincs róla, hogyan tehet hidegre egy ősvámpírt, és még az is csúnyán járhat, aki megpróbálja. Tatiának sokkal nagyobb idegeskedni való dolga van, emberként, arról nem is beszélve, hogy a Petrovák mentalitását nézve talán még a saját családja is az életére törne. Ha már a leszármazottja intézte el így...
- Még ne most! - intettem a kezemről, amikor a hatalmas hibáról kérdezett. Bár felesleges a nagy titkolózás, hiszen előbb vagy utóbb mindenki tudomást fog szerezni arról, hogy valaha szerettem egy lányt, akit most feltámasztok... De addig is elég, ha Tatia tud róla. Ő is csak azért, mert segíthet... És mert remélhetőleg ő nem felejtette el úgy, mint az anyám. - Már itt is vagyunk - álltam meg az ominózus épület előtt. Kívülről is ráférne némi felújítás, hiszen nagyjából a századelőn épülhetett. A tetőtérben volt a lakás, a földszinten pedig egy hatalmas tér: mintha már eredetileg is fogadónak tervezték volna. Ami pedig a legjobban tetszett benne, az a hatalmas terasz mind a földszinten, mind az emeleten.

- Oké, meg sem szólaltam. - Emeltem magam elé a kezeimet. Nem sokszor mondtam ilyet, de biztos voltam benne, hogyha egyszer már felhozta, akkor el is fogja mondani, amit akart. Addig viszont értelme sem volt járatni az agyam azon, hogy mit szeretne kijavítani... annyira nem is szoktam leltározni mások hibáit, de Kol kíváncsivá tett. Bár engem nem nehéz.
Sétáltunk még egy kicsit, aztán megálltunk egy épület előtt. Tüzetesen végighordoztam rajta a tekintetemet. - Hát... még nincs kocsma hangulata, de kialakulhat belőle valami. - Vontam vállat. Nem mai épület volt, ám ezeknek megvolt a hangulata, ami sokkal jobb volt, mint az újépítésű kis házacskák vagy szórakozóhelyek. Egy olyan személynek, aki végigélte a történelmet a múlt emlékei nagyon sokat jelentenek.
- Bemegyünk? - Kérdeztem a teraszra lépve, ahol kissé megreccsent a padló. Ez a hang... imádnivaló, mindig is szerettem az ilyeneket, a mai húsoknak valószínűleg a horrorfilmek juthatnak róluk eszükbe, de én más voltam. És a teraszon lépkedve legalább még jobban meg tudtam nézni kívülről az épületet.

- Na igen, meg kéne igéznem pár embert, hogy rakják kicsit rendbe az épületet... Valami szenilis vénemberé lehetett, legalábbis az unokái örömmel adtak túl rajta a halála után - jegyeztem meg unottan. Halott emberek házát sokan nem mernék megvenni, de nekem semmi okom nem lehet félni tőlük. Esetleg a túlvilágon, de az sem lehet valami vészes. - Belül valamivel jobb állapotban van - magyaráztam, miközben az ablakhoz léptem. A legtöbb ember a virágba, vagy a bejárati ajtó alá helyez pótkulcsot, én viszont megtaláltam azt a helyet, ahol senki nem keresné: volt itt egy kisebb, letört rész, ami alá vájtam egy mélyedést. A hülye keresné arra a dolgokat, és valóban, ott is maradt a helyén a kulcs, ahová tettem. Gyorsan kihalásztam, majd visszaléptem a bejárathoz. - Miss Petrova... üdvözlöm önt a kiskocsmámban! - nyitottam ki az ajtót, majd mintha úriember lennék, félreálltam az útból, hogy ő léphessen be előbb a helyiségbe.
/Kol kiskocsmája/