Olyan közel léptem hozzá, hogy szinte még a szempilláit is meg tudtam volna számolni, és a füléhez hajoltam, hogy így suttogjak bele.
- Ha valaha lesz még esély rá, hogy újra kezdjük, nem kell majd osztoznod rajtam senkivel sem - mormoltam. - Akkor csak te leszel, és csak én. Az idők végezetéig. Igen, önző vagyok. Mert szeretlek... - nyomtam egy csókot váratlanul az arcára. - És várni fogok rád. Ezer évig sikerült. Hogy most meddig kell, már nem számít - bújtam oda egy pillanatra hozzá, mint tegnap éjjel a pincében, farkas alakjában. - Légy jó, Tatia. És ne feledd... mindig várok rád. Találkozunk még, ezt megígérem - léptem ki az utcára, de még a sikátor bejáratából visszafordultam, ahogy ott állt földbe gyökerezett lábakkal.
- Csak te, és én... - súgtam, aztán erős léptekkel indultam meg a volt otthonom felé.

(Mikaelson villa)

Egy kevés választott el attól, hogy hátralépjek, amikor közeledni kezdett felém, ám végül mégsem tettem. Magam sem tudom, hogy miért, csak annyit tudtam, hogy a suttogásától kirázott a hideg és nem rossz értelemben. Akárhogy is próbáltam tagadni, a közelsége mindig is nagy hatással lesz rám, így egyszerűen csak hallgattam és hallgattam a szavakat, amelyeket a fülembe suttogott. Lehunytam a szemeimet, amikor egy csókot adott az arcomra és mire kinyitottam azokat, addigra Klaus már a sikátor másik felében és onnan szólt vissza. Én pedig nem mondtam semmit... nem tudtam megszólalni.
Az volt az első gondolatom, hogy én ezt nem bírom tovább, jobb lenne, ha felkötném magam. De aztán rájöttem, hogy az nem sokat ártana nekem, így ezt az ötletet elvetettem. Ismét felkavart gondolatokkal és érzésekkel indultam haza. Az ebéd elmaradt...

Charlotte birtoka

Stefan

Nos, mennyi az esélye annak, hogy a éjszaka közepén újabb halhatatlanba botlok? A remény, hogy igen kevés, most nem elég...
Nem tudtam, merről jött az idegen, csak a mély hangjára lettem figyelmes. Mikor lettem én ennyire nyugodt, hogy már azt sem veszem észre, ha valaki ólálkodik körülöttem?! Minden a város hibája...
- Nincs még olyan késő... És történetesen, tudok vigyázni magamra - jelentettem ki könnyelműen, ahogy megtorpantan néhány méterre attól a helytől, ahol Ő lecövekelt.

Egy helyben megálltam és úgy mértem végig újból és újból. Az már biztos, hogy finom falat és ahogy elnézem nem is lenne olyan könnyű becserkészni. De szeretem a kihívásokat.
- És mégis mennyire tudsz magadra vigyázni egy teljesen kihalt utcán, ahol valószínűleg senki nem hallja meg ha sikítanál meg ilyesmit. Mondjuk úgy semmit nem hallanak meg. - Közeledtem felé egy vigyorral az arcomon. Nem akartam még bántani még nem. Az úgy nem lenne érdekes.

Scott, Patrick

-Rendben-Mondtam, majd izgatottan elkezdtem öltözni egy kis bunyóban benne vagyok.Kézen fogva mentünk mindenhova jártuk a parkokat mindent át kutattunk farkasok után kezdtük feladni.
Rohangáltunk fel s alá.
-Még nem is volt időm megcsodálni a várost!-Mondtam neki majd arcon csókoltam őt.
-Tudod, hogy sokat kell pótolnunk.-Nevettem fel.
Hirtelen egy fiúra lettünk figyelmesek
-Nézd-Böktem rá a fiúra és elindultunk felé tudtuk, hogy farkas

[Hotel]

-Igen, ezt a 3 évnyi kihagyást be kell pótolnunk és be is fogjuk, de előbb öljük meg azokat a rohadékokat. mondtam neki, majd visszacsókoltam, ez után mind ketten farkas szagra lettünk figyelmesek, körülnéztünk majd megláttunk egy alakot közeledni hozzánk, egyből levehető volt, hogy ő a vérfarkas akit éreztünk. Csak odasétáltunk hozzá majd azt mondtam.
-Helló, nem lenne kedved velünk jönni? körülnéztünk, hogy lát e valaki és miután megbizonyosodtunk, hogy nem, mind ketten megvillantottuk neki, aranysárga szemeink, célozva arra, hogy egy fajból tartozunk.

Sétálgattam egyedül az utcákon, magányosan, és kicsit szomorkásan. Amikor mentem utamon két embert láttam meg, ahogy közeledtek felém éreztem, hogy ők is farkasok akár csak én. Kicsit meg ijedtem, hisz még nincs falkám csak egyedül vagyok. Amikor megmutatták, hogy ők is farkasok és félre hívtak már nyugodtnak éreztem magam.
-Sziasztok, de végül is .. mért ne? - mosolyogtam kettőjükre és követtem őket amerre mentek tovább.
- Hova megyünk? - Kérdeztem őket és figyelmesen figyeltem rájuk.

-Benn vagyok-Mondtam Scottnak, majd fiúhoz sétáltunk.
Kicsit meglepődött a fiú rajtunk ami nem is volt csoda. Idegenekkel csak úgy elsétál rossz fiú. Mázlija van, hogy nem megölni akarjuk, hanem tervhez kell.
-Nos Scott??-Néztem rá a válaszért mert még magam sem tudtam csak követtem őt egész nap.
Néztem a körülöttünk lévő embereket ahogy sétálgattak érezte, hogy nem csak mi avgyunk ebben a városban misztikus lények. Ki nem állhatom a vámpírokat. De most ezzel nem foglalkozhatok szerelmem arcát kezdtem kémlelni és választ vártam.

Félre mentünk, mivel nem akartam az utca kellős közepén, megbeszéli ezt a dolgot. Már reakciójából ítélve sem tűnt valami félelmetes vérfarkas, aki minden nap azzal foglalatoskodik amire kérni fogom, de én nem is ilyet keresek. Szerintem az sokkal lényegesebb, hogy megbízható legyen, ez számomra a legfontosabb dolog, a falka pont erről szól. Mielőtt rátértem volna a lényegre, előtte még meg szerettem volna kicsit ismerni.
-Bocs, hogy csak így... mondtam neki nevetve. csak éreztük, hogy te is vérfarkas vagy. Mi pedig még újak vagyunk a városban és azt gondoltuk jól jön ha megismerünk több itteni farkast. mondtam neki megnyugtatva, hogy épp kibelezni próbáljuk, mivel előtte kicsit rémült arccal nézett ránk.

Amikor félre mentünk és beszélgetni kezdtünk, akkor bemutatkoztam neki.
- Semmi gond, Patrick vagyok és szintén új vagyok itt a városban úgy, hogy én sem tudok sok mindent itt, de nekem egy ismerősöm sincs itt sajnos. - Zavarodottan néztem őket és nem értettem mért nem lehetett az utca közepén beszélgetésbe kezdeni attól, hogy vérfarkasok vagyunk. Körül néztem és feltettem nekik egy újabb kérdést.
- Üldöznek titeket vagy mi van most?

-Üdv én Chloe vagyok!-Néztem rá válaszolva bemutatkozásán. Majd rá mosolyogtam és megsimogattam a vállát.
-Most már van!-Néztem rá.
-Nem szó sincs róla csak tudod nem kéne leleplezni, hogy mik is vagyunk nem árt csöndben maradni.-Rá pillantottam Scottra és vártam most mivel rukkol elő a srác újonc lehet még a vérfarkasosdiban is.

-Az én nevem pedig Scott. mutatkoztam be neki, minél hamarabb a tárgyra akartam térni, de azt sem akartam, hogy ismeretlenül beavassuk a vadászok elleni akciónkba, mivel még rosszabb helyzetbe is kerülhetünk. Ezért csak a tervem egyik részét mondtam el neki, a másik részével vártam, míg jobban megismerjük.
-Az az igazság, hogy falkát gyűjtünk, egy magányos vérfarkas sosem húzza sokáig ebben a világban. mondtam neki arra célozva, hogy érdemesebb lenne hozzánk csapódnia.

- Hát nem is tudom.. barátokat akarok szerezni, de egyből falkába jutni az sok egyszerre... inkább üljünk be valahova és beszéljük meg ezt ott. Láttam egy vendéglőt a Grillt van kedvetek beülni velem? Villantottam meg a szemeimet és széles mosollyal mosolyogtam rájuk.

Tudtam, hogy Scott felbukkanásommal minél hamarabb megakarja találni a gyilkost, de túl sieti.
A fiú barátokat akart és még nem állt készen egy falkához.
-Felőlem rendben úgy is szomjas vagyok és te szívem?-Fordultam Scott felé, majd rá mosolyogtam a fiúra minél barátságosabb akartam lenni, hogy csatlakozzon hozzánk. Elveszett fiúnak látszott segíteni is akartam neki azért.

-Igaz, jobb kicsit megismerni egymást előtte, egy falkába belépés nem kis döntés. mondtam neki elmosolyodva, örültem is neki, hogy előtte meg szeretett volna minket ismerni, ugyanis így én is megtudhatom, hogy beavathatom e a tervem másik részébe.
-Rendben, hát menjünk. majd elindultuk a Grill felé, arról a helyről újra eszembe jutott az a vámpírlány aki iránt valami furcsát és megmagyarázhatatlan érzést éreztem, azóta sem láttam, de remélem, hogy egyszer majd újra látom és kiderül, hogy mi is volt ez.

[Grill]

Stefan

Nem éreztem magam biztonságban mellette, mintha valamilyen veszély fenyegetne és erről szavai is megpróbáltak meggyőzni, de valahogy most nem pánikoltam be, mint azelőtt. Valami történik ebben a városban, ami hatással van rám, és talán az erőmre is. Remélem.
- Nem vagyok én olyan védtelen, mint amilyennek tűnök.. - mosolyodtam el sejtelmesen, mikor megéreztem a véremben az erő okozta ad lüktető, pulzáló érzést. Ilyen lenne uralni? És miért pont most tudom, hogyan kell bánni vele? Tudom egyáltalán?
- Nem mellékesen, nagyot tudok sikítani, ha rosszra fordulnak a dolgok. Biztosan meghallaná valaki. - jelentettem ki nemes egyszerűséggel és teljes nyugalomal. Most, hogy érzem az erőmet - annak ellenére, hogy használni talán még nem tudom -, magabiztosabb lettem.

Egyszer ma már sikerült alul maradnom a dolgokban méghozzá a Lockwood gyerek ellen. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy azzal meg mi a franc történhetett. De valószínűleg már nem nagyon érdeklem mert összeforrtak Carolinenal. Mindenki megkapja a legjobbat még ha nem is érdemli meg. Én meg szokás szerint itt vagyok egyedül és az egyetlen dolog amire vágyom, hogy valakinek a nyakára tapadhassak és kiszívhassam belőle az utolsó csepp vért is.
Na de akkor térjünk is vissza a valóságba. Sosem jó, ha gondolkodni kezdek.
- Nem akarod kipróbálni, hogy mégis mennyi ember hallaná meg a sikításodat? - Vigyor kíséretében a lehető legközelebb léptem hozzá. Még mindig nem azért, hogy bántsam. Csak kíváncsi voltam, hogyan reagál.

Stefan

A frász kerülgetett, ahogy egyre közelebb lépett hozzám. Vagy mondjam, hogy teljesen megrémültem? Idegen város, idegen emberek, ráadásul még sarokba is vagyok szorítva? Köszi Fortuna..
Kitágult pupillákkal nézte fel rá, miközben próbáltam palástolni, hogy bizony a félelem érzete ott van bennem, nem is olyan mélyen.
- Van okom a sikításra? - néztem -ebben az állapotban- a tőlem telhető legkeményebb módon a szemébe. Ne lássa, hogy megrezzenek. Persze iménti magabiztosságomat magával ragadta a hűvös szél, apró remegésemet betudhattam annak is. Nem szoktam csak úgy mindenféle jöttmenttől megijedni. Nem vagyok az a fajta.. Vagyis nem voltam az a fajta egészen addig, amíg menekülöm nem kellett és el nem kezdődött az a véget nem érő macska-egér játék köztem, és anyám gyilkosa között.
Mindvégig tartottam vele a szemkontaktust, és lassan hátráltam egy lépést. Egy jó nagy lépést...

Végig vigyorogtam rá. Miért is tettem volna másképpen? Most még nem volt semmiféle hátsó szándékom. Egy egyszerű beszélgetés ami maximum azzal végződik, hogy a nyakára tapadok. Ha nem is rögtön, de a vége az lesz.
- Szeretnéd, hogy legyen? - Kérdeztem még mindig azzal a levakarhatatlan vigyorral az arcomon. Határozottnak mutatta magát. Lehet, hogy az is volt, de nagyobb eséllyel csak próbálta eljátszani, hogy nem fél. Ha meg is tudja védeni magát ott rejlik benne a félelem. Ha nagyon mélyen is ott van. Csak felszínre kell hoznom.
Ahogy hátralépett felnevettem. - Csak nem megijedtél tőlem? - Kérdeztem felvont szemöldökkel. Talán ennél nagyobbat már lépni sem tudott volna.

Kikészít a folyamatos vigyorgásával. Mintha azt sugallná vele, hogy bizony ő van erőfölényben. De, miért is... ??
- Ami azt illeti, nem szeretném, de ez sajnos nem kívánságműsor... A kérdés az, te csinálsz-e bármi olyat, amivel kiérdemled, hogy megsüketülj a szopránomtól.. - vontam keresztbe magam előtt a karjaimat és erősen elgondolkoztam rajta, hogy ha itthagynám a fazont, mit tenne?! Utánam jönne? Nincs kizárva...
- Nem ijedtem meg.. - szótagoltam a mondatot makacs hangon, cseppnyi sértődéssel. Pedig épp az ellenkezője történt. Ha tudná...

- Nos akkor először is azért fogom csinálni amit, mert kíváncsi vagyok a sikításodra. Másodszor pedig azért, mert most bebizonyíthatod, hogy nem félsz. Na meg az sem egy utolsó szempont, hogy meg tudod védeni magad. - Nem is vártam tovább egyszerűen csak a nyakába mélyesztettem a szemfogaimat, majd gyorsan kortyoltam párat, hiszen volt az az érzésem, hogy egyáltalán nem ilyen könnyű lesz. Épp ezért szemeltem ki őt.

(Forbes ház - Fürdő)
Csak fel-alá mászkáltam az utcákon a tömeget elkerülve. Arra volt szükségem, hogy egyedül legyek, de mellette még a friss levegőre is.
Nem igazán értem, hogy miért nem tudjuk megbeszélni Tylerrel a dolgokat úgy mint régen. Mindenen felkapom vagy én vagy ő a vizet. Talán ez az ami közös bennünk.. Lehet, hogy beszélnem kellene vele. Vagy hagynom, hogy ő térjen észhez még nem tudom.
Az egyik utca sarkán neki támaszkodtam a ház falának és egy nagyot sóhajtva vártam a megváltást.

[April lakása.]

Nem bírtam tovább maradni a lakásban kissé ijesztő volt a szobákból kiszűrődő zajok. Nem sokat tudtam a vámpírokról, de tudtam, hogy bármikor megölhet az egyik. Felkaptam a táskám és elmentem a friss levegőre.
Az utcákon sétálva Jeremy volt a fejemben és az vajon most hol lehet mit csinálhat? Hátulról egy szőke lányt pillantottam meg eszembe jutott még mikor Elena vigyázott rám, hogy volt egy barátnője Caroline aki igen csak kedves volt velem mindig. A szőke fürtök alatt megjelent ő maga nem hittem a szememnek és egyből oda sietettem hozzá.
-Caroline?-Szólítottam meg vékony kis hangon, apró széles mosollyal.

Nem sokáig voltam egyedül. De az is bőven elég volt ahhoz, hogy magamat okoljam mindenért. A nevemre lettem figyelmes, majd felpillantottam. Eleinte nem ismertem fel. Majdnem rákérdeztem, hogy te meg ki vagy de akkor beugrott az, hogy még jó pár évvel ezelőtt, mintha egy hasonló kislányra vigyázott volna Elena. Bár azóta ahogy elnézem neki is sikerült felnőnie. Mint mindannyiunknak.
Egy ideig még törnöm kellett a fejemet a nevén, majd végül eszembe jutott. - April? - Erőltettem egy mosolyt az arcomra.

Megráztam a fejem és végig néztem rajta.
-Úristen, de rég volt-Léptem hozzá közelebb örültem, hogy vannak ebben a városban még emberi lények is. De vajon ő tud ezekről a dolgokról?
-Mesésen nézel ki!-Mosolyogtam még mindig, de némi bánatot láttam a szemében.
-Baj van?-Néztem és már szemben álltam vele megfogtam a vállát.