Új város, új élet. Egy kis bökkenő. Elintézzük - ezekkel a gondolatokkal indultam útnak Mystic falls utcáin két bőröndöt hurcolva magam után, tenyeremben iránytűmet szorongatva. A közlekedési lámpa fénye zöldre váltott, én pedig nagyobb iramra kapcsolva próbáltam átkelni az úttesten. Pár méterrel arrébb viszont egy mellkasba ütköztem. Kezemből az iránytű utat nyert, és a járdán végezte. Ösztönösen utánanyúltam, majd zsebre vágtam. Zavarodottságomban hajamba túrtam.
- Nagyon sajnálom. Nem akartam. Jól van? - aggodalmaskodtam. Fess fiatalember állt előttem. Ez az Clarissa! Te is jól kezded az ismerkedést! - gondoltam magamban gúnyosan.
- Clarissa. - nyújtottam kezet, arcomra pedig akaratlanul is mosoly kúszott.

Az ünnepeket egyedül töltöttem, nem találkoztam sem Elenáékkal, se Milenával, vagy egyéb "kedves" ismerőssel. Inkább igyekeztem magam informálni kicsit, város-ügyileg. Persze főleg a vámpírok érdekeltek, hogy mennyire vannak eltelepülve a városunkban, és kikből mennyi van még, boszorkányok, vérfarkasok. Bár eddig is odafigyeltem a környékre, itt helyben könnyebb volt odafigyelni, és infókat szerezni, Gilbert-ként főleg.
Egyik nap, épp azon gondolkoztam az utcán sétálva, hogy lassan itt lenne az ideje, hogy személyesen is megmutassam magam a lányomnak, és a családjának, de a töprengésem félbe szakította, amikor egy szép hölgyemény sétált egyenesen nekem. Meglepetten torpantam meg, és néztem végig rajta, amint felvett a földről valamit amit elejtett.
- Semmi probléma, ne aggódjon - biccentettem barátságosan neki, és meg kellett állapítanom, hogy nagyon csinos kis lányka botlott szó szerint belém. - Üdvözlöm Clarissa, az én nevem John, John Gilbert - mosolyogtam Rá, és kezet fogtam vele. - Az iránytűből arra következtetek, hogy kegyed új itt.

- Hidd el, ezt csak a hozzád hasonló szépségeknek engedtem meg - nevettem fel, látva az elbizonytalanodását. Na mi van, talán mégsem halok meg ma? Nekem így is jó... Csak a játék izgalma kezdett el enyhülni. Úgy tűnik, ideje lesz beavatnom őt a titkomba. Ha már elbizonytalanítottam, talán fel is dühíthetem azzal, ha közlöm vele, semmi esélye sem lett volna.
- Tudod, Rory - tápászkodtam fel ismét. - A pokol szar hely, de van, akiket az ördögök is utálnak. Ez vagyok én meg a családom. Szóval akármit is csinálnál, akárhogy próbálkoznál, én mindig felélednék - léptem közelebb hozzá, és erősen szorítva lefogtam a kezeit.

- Jó következtetés. - kacsintottam rá.
- Óhh... hogy ez ?! Amolyan kabala. Nem nagy ügy, de nekem igazán fontos. - bólintottam. Nem árt az óvatosság, sosem lehet tudni kivel találja szembe magát az "ember". Nem bízok benne, nem tudom miért, de érzem, valami nem stimmel ezzel az alakkal. Ha már itt vagyok, jó lesz kicsit megismerkedni az itt lakókkal, hátha itt ragadok.
- Nem tudja, merre találnék egy hotelt, ahol megtudnék szállni? Huzamosabb ideig tervezem az ittlétet, John. - mosolyodtam el.

- Nos, következtetésekben mindig is jó voltam, és ez könnyű volt - biccentettem Feléje, és gondolatban megjegyeztem magamnak azt az arcot. Na persze nem vagyok paranoiás, de nem árt az odafigyelés, elvégre ezért vagyok még életben is, mert odafigyelek.
- Engedje meg, hogy azt mondjam, ezt örömmel hallom. A hotel... - fordultam meg, és az utcán, amerről jöttem, visszafelé mutattam. - Arra van. Nem túl messze, csak pár sarok. Ha kívánja, elkísérhetem oda, a lelkemre venném, ha egy ilyen csinos ifjú hölgyet hagynék eltévedni a városkánkban. - Persze nem úgy nézett ki, mint akit félteni kell, de ha tudná miféle lényekkel vagyunk tele, hát akkor félne.

- Köszönöm az ajánlatot, de nem tartom magam ijedősnek semmilyen szempontból sem, és ezzel- megcsillantottam kezemben az iránytűt- elég sok helyre képes vagyok eljutni. - mosolyodtam rá, de tekintete miatt visszakoztam.
- De mindig jól esik egy úriember társasága. Addig nincs kedve a városról mesélni? Mindent tudni szeretnék! - mielőtt idejöttem, már akkor tisztában voltam ténnyel, nem egy átlagos város ez. A magamfajták városa. Tele veszéllyel és rejtéllyel, főleg rám nézve. Fiatal vagyok, és gyenge. Kétségkívül tökéletes célpont.

- Hmm... tán csak nem egy mesebeli varázsiránytű vezérel, kedves Clarissa? - vigyorodtam el, persze csak vicceltem, bár ez lehet mégis kicsit bogarat ültetett a saját fülembe is. Tény ami tény, egy varázsiránytűben hittem csak, de abban nagyon is, és akkor ki tudja mi lehet még a világban.
- Akkor, engedje meg kedves, hogy felajánljam a társaságom - intettem előre, hogy ha gondolja, induljunk el lassan sétálva. - Mesélek szívesen, mifélét szeretne tudni? Mondjuk... a történelmünk érdekli-e jobban, vagy hogy hol találja a dolgokat? Esetleg hogy hol nem tanácsos egyedül csámborogni egy ilyen csinos nőnek? - érdeklődtem, hisz, nyilván nem azzal fogom kezdeni, hol van a vámpírok kedvenc vadászterülete, de arra biztos kíváncsi lehet, hol a központ, a kórház, vagy tudom is én, ilyenek.

- Varázsiránytű? Sosem lehet tudni. - kacsintottam rá, majd egy apró mosollyal követtem, és tartottam a lépést. Kissé feszengve lépdeltem mellette. A viccelődése kissé kizökkentett a szerepemből. Mi van, ha csak tesztelgetni akar? Mi van, ha nem is ember? Mindenesetre nem érzem magam biztonságban.
- Hmm, mindenféle történelmiségre kíváncsi vagyok. Leginkább az érdekességek, legendák érdekelnek. De elég sok mindenre vevő vagyok - suttogtam fülébe, majd eltávolodva továbbindultam.

"Sosem lehet tudni." - mondta, én pedig kíváncsi lettem. Ez a lány vagy tehetségesen fel tud venni egy ott hagyott fonalat, vagy több, mint ami kívülről látszik. Ha a szimatomra hallgatok, odafigyelek, még mielőtt a nyakamra cuppanva találom, vagy ehhez hasonló. Elvégre szeretem az életem.
Fejemet kissé felé fordítottam mikor megválaszolta a kérdésem, és alighanem volt bennem egy másodperc mikor gondoltam rá hogy mindjárt egy sikátorban találom magam a közelben. Ez a bizonyos "legenda-téma" érdekes volt. Bár persze lehet hogy csak érdeklődő, de az Ördög ugyebár nem alszik.
- Nos, lássuk csak, a várost az elvileg megbízható adatok szerint a 17. század végén alapították ide telepedő bevándorlók. Öt alapítócsaládot tartunk nyilván, a Salvatore, a Gilbert, a Fell, a Forbes és a Lockwood családokat, akik anno, és ma is, a város legfőbb tisztségeit tartják családi öröklés viszonylatában a kezükben, mint például... a Lockwoodok rendszerint indultak és nyertek a polgármester választásokon, a Forbes család tagjai a rendfenntartásban jeleskedtek, a Fell családbeliek előbb az újság és később a televízió ismert alakjai lettek, és így tovább. Voltak részeink háborús eseményekben, voltak itt is tipikus városokra jellemző gondjaink, de azok szóra sem érdemesek - mondtam, hisz mégse reagálhatom le egy ide érkező idegen embernek, hogy mit csináltunk a vámpírokkal és a banyákkal régen -, érdekesebbek például a rendezvényeink. Tudni illik, itt nagy hangsúlyt fektetünk a városi közösség építésére, sok rendezvény van, bálok, bulik, minden egyéb. Szeretjük jól érezni magunkat - kacsintottam Clarissa felé.

- Hmm.. igazán érdekesen hangzik. - bólogattam serényen a történetet hallva. Köntörfalaz! Ez bizonyos. Mindenesetre izgalmas volt hallgatni a történetet. Ezt az öt alapítócsaládot nem árt, ha megjegyzem, még hasznomra válhat.
- Gilbert? Szóval egy nagy múltú névvel megáldott emberrel társalgok... Érdekes. - mosolyodtam el. - Nagyon érdekes.
- Szórakozni én is szeretek. - kacsintottam rá. - Milyen lehetőségeket tudna Uram felhozni szórakozáslehetőség gyanánt?

- Érdekes hely vagyunk, valóban, ha mélyebben is kíváncsi rá, a könyvtárunk remekül fel van szerelve a helyi történelemről. Persze akadnak butaságok is, legendák, meg hasonlók, de a komoly történelem is fel van szépen vonultatva. - Persze azt kihagytam hogy a legfontosabb és legigazabb történelmi adatok rég nem találhatók meg a nyilvánosság előtt. Csak a pletykák meg a legendák, de az igazság nincs már ott régóta. Manapság már nem vagyunk olyan ostobák hogy kiteregetve hagyjuk az igazat.
- Igen, a nevem valóban nagy múltú a környéken. Igazándiból az egész nevem, mivel a hajdani Jonathan Gilbertről neveztek el, aki a maga idejében... nevezzük úgy, feltalálónak és tudósnak minősült - vigyorodtam el, magamban téve csak hozzá, hogy hiába tekintik mai fejjel bolondnak az öreget, mégis nagy koponya volt. Sok mindent köszönhetünk neki.
- Mit szól például egy kis "horroresthez"? - intettem egy plakát felé, ami az egyik villanyoszlopon hirdette hogy buli lesz. - A magához hasonló fiatal hölgyeknek biztosan remek szórakozás lesz.
Magamban pedig felírhattam az elméletet, hogy ha már a borzongás lesz a téma, miért ne lehetne igazi az is? Végülis ebben a városban az lenne a stílusos.

- Akkor mindenképpen tenni fogok egy kitérőt a könyvtárba - mosolyodtam rá. Éppen egy utcai zenész mellett sétáltunk el , még emberinek mondható szívemről is legördült egy kőszikla. Csodáltam amit tett, irigyeltem tehetségét. Kissé önmagamat láttam megcsillanó szemében. A kislányt, ki elveszett. A kislányt, kinek segítségre van szüksége, de csak önmagára számíthat. Jókora összeget ejtettem kalapjába, és megpróbáltam arcomról a levertséget eltávolítani. Sikeresen.
- Jonathan Gilbert. - ismételgettem a szavakat. Nem hiszem, hogy találkoztam volna már ezzel a névvel régebben, de mégis... mintha közelebb kerültem volna az igazsághoz. Itt kell tapogatózni!
- Legendák... A legendák általában eltorzított valóságon alapulnak. Mintha rejtvények lennének. Fejtsd meg őket, és megtalálod amit keresel! - elemezgettem, majd a felém nyújtott plakátra kaptam tekintetem.
- Hmm.. nem is rossz. Kevesebbet vártam ettől a helytől. És magához hasonló fiatalemberek nem kedvelik eme szórakozási lehetőséget?

Kíváncsian nézegettem Clarissa alakját. Próbáltam kiismerni. Furdalta az oldalamat az új leányzó, főleg hogy mostanság sok új ember került a környékre. Érdekelt is kik "szállják meg a városunkat." Ennek a lánynak az arca többségében simán egy szép és kedves nőének nézett ki, ez alapján szimpatikus volt. Akkor is, mikor egy zenész mellett haladtunk el, és aki elé az én kis sétapartnerem egy egész szép kis pénzösszeget dobott le.
- Ez igazán kedves volt magától. Csak nem zenével foglalkozik? - érdeklődtem, hisz tudtam hogy csak úgy nem szokott az ember ennyire adakozni az efféle utcai zenészeknek.
Gyanakodva méregettem Őt, mikor a legendákat vette nagyítócső alá. Kissé... gyanúsan viselkedett, ami azt illeti. A szavai érdekesen hatottak ebben a városban pedig ez gyanakvásra engedett okot adni.
- Kegyed csak nem legendaszakértő, Clarissa? - kérdeztem, miközben a plakátot nézve bólintottam hozzá. - De, a magunkfajták is szoktak ezekre járni. Kedveljük, mert a hölgyek mindig csinosak, és sokan eljönnek. De hétköznapokon is jól lehet mulatni, vannak remek bárjaink, kávézóink, és hasonlók. Ha átpillant például az út túloldalára, ott a Grill nevű kis hely, a városiak körében igen felkapott. Egy italra épp aktuális hely - vetettem fel a lehetőséget, gondolván, hogy talán egy fedett félreeső zugban nem lenne talán butaság kissé puhatolózni, tud-e, és ha igen, mennyit ez az ifjú hölgy a mi világunkról.

- Nem foglalkozom zenével, de tisztelem az ekkora tehetséggel és lelki erővel megáldott embereket. - vetettem rá egy apró mosolyt, és továbbindultam.
- Legendaszakértő? Dehogy! De nem is rossz ötlet. - kacagtam fel. - Fogalmazzunk úgy, hogy volt szerencsém pár régi könyvet a kezemben tartani. Nagyon régieket. - hangsúlyoztam a régi szót, nyomatékosítva fontosságát. Ezek a könyvek általában boszorkányoknak szóló varázsigékkel teli naplószerű regények voltak tele rejtéllyel, és legendával. Néha kezem ügyébe akadt egy-két könyv vámpírokról, és egyéb természetfeletti lényekről. Gyermekkori horror élményeként hatott, s rendesen meg is viselt. Egy könyv is akadt birtokomba. Egy bizonyos Gilbertről. Jonathan Gilbertről. Naplószerű, kutatásokat foglalta magában. Egy bökkenő. A könyv lapjai borzalmas állapotban hevernek. Valaki megégette őket, valaki, aki nem akarta felfedni a világ előtt. Valaki, aki mindenről tudott. Mindenről.
- Úgy érti, a maga társaságára is számíthatok?- néztem rá kérdően. - Mert akkor feltétlen megjelenek. Mindenki beöltözve, ahol a titkainkra lepel borul. Ahol mindenki az lehet, aki akar. Kihagyhatatlan lehetőség.
- Egy ital? Lekötelezne. - bólintottam egyet, karbatett keze közé becsúsztattam sajátomat és karolva indultunk a Grill felé.

- Ó, tényleg? - kérdeztem vissza, gúnyosan felhorkantva. - Ne mondd... - utáltam magam azért az elbizonytalankodásomért, de hát én már semmit nem értettem. Aztán a tudomásomra hozta a magyarázatot... a fenébe, hát persze. Legszíveseben jól hozzávágtam volna valamit, de sajnos mielőtt megemelhettem volna a kezemet, ő már megelőzött és lefogta, majd jó erősen megszorította azt. - Áu - szisszentem fel a fájdalomtól. - Eressz már - próbáltam kihúzni a kezeimet a vasmarka közül, majd térdemmel ismét az ágyékába rúgtam. - Lehetsz bármilyen erős, én úgyis meg fogom találni a módját, hogyan nyírjalak ki - emeltem meg a hangomat dühösen.

- Régi könyvek nekem is akadtak már a kezembe, a városunk családjai szerencsére mindig is szerettek olvasni, így sok értékes példányt megőriztünk az évek során - meséltem somolyogva, gondolván, hogy milyen értékes kötetekkel is rendelkezünk a történelmet illetően. Szerencsénkre őseink szerettek naplót írni. Nos igen... a családi örökség. Ha anno nem vetették volna oly nagy lelkesedéssel papírra az életüket, talán ma fele annyit sem tudnánk az éjszaka teremtményeiről, mint amennyit tudunk. Elég volt, ha csak ősöm, Jonathan Gilbert több példányból álló naplógyűjteményét néztük, melyet leszármazottai révén a mai kor fiai, jómagam és anno testvérem is birtokolhattunk. Sok kemény munka gyümölcse volt az a temérdek tudás amit anno szereztünk, boszorkányokról, farkasokról, és vámpírokról.
- Nos, könnyen meglehet, igen, alapítócsalád tagjaként illik megjelennem az ilyesféle alkalmakkor, s ha kegyed is ott lesz, akkor máris egyel több okom van. Ilyen kellemes társaságot miért is hagynék ki? - mosolyogtam Rá, és nem különben úgyis tartottam, a jó társaság nem csak kellemes, de hasznos is lehet.
- Akkor menjünk, melegedjünk meg egy ital mellett - bólintottam, és mikor Clarissa belém karolt, elindultunk együtt a Grill felé.

(folyt. köv. Grill)

- Rendben Rory, rendben - bólogattam szaporán, miközben ismét közelebb húztam magamhoz, nem törődve azzal, hogy ismételten a túl becses szervemet bántotta. - Mit gondolsz, tehetnék egy próbát? -suttogtam bele a nyakába. - Nem szeretem a verbénás vért... Nem éltet, hanem legyengít. Bár tündérnél még nem igazán próbáltam. Mit gondolsz, megéri? -nyomtam egy gyors csókot az említett területre. Imádta hergelni! De komolyan, ki ne imádná, látva azt az eltökélt, mégis rettegő ábrázatot? Mindig is szerettem a harcos lányokat kóstolgatni, és vele sem lehet ez másképp.

Ahelyett, hogy ellökött volna, még közelebb húzott magához, amivel elérte, hogy a bátorságszintem, ami a pia hatásának köszönhetően eléggé megemelkedett bennem, most hirtelen visszacsökkenjen a felére. A fenébe Rory, szedd már össze magad, parancsoltam a belső énemre. - Azt majd meglássuk.. - sziszegtem, de ahelyett, hogy megvártam volna mit fog lépni, hirtelen jóerősen a cipőm sarkával rátapostam a lábára, majd kirántva magam a közelségéből céloztam egy újabb karót a szívébe. - Te soha többet nem érhetsz hozzám, pláne nem a véremhez - vicsorogtam dühösen a képébe. - Legalábbis,amíg életben vagyok.. - tettem hozzá, később kiegészítve. - Ja, hogy azután már haszontalan leszek számodra? - nevettem fel. - Hát, így jártál... - sóhajtottam.

- De kár - hörögtem, miközben próbáltam kihúzni a karót a szívem közeléből. Hát, célzásból még gyakorolnia kell, de ez nem olyan rossz, mint azt elsőre hittem volna.
- Ki tudja, lehet, hogy még holtan is finom vagy - jelent meg gonoszkás mosoly az arcomon. Soha nem öltem még meg tündért, szóval nem tudom, hogy a halottak rémes ízét elnyomja-e a tündérvér, vagy éppen olyan lesz, mintha gennyet szívnék magamba? Szeretném kipróbálni... - Teszek neked egy szívességet, és mára békén hagylak. Mára... Azt nem tudhatod, hogy mit hoz a holnap - kacsintottam rá, de azért még maradtam a földön, ahová a karójának köszönhetően zuhantam.

- Ki tudja - vontam vállat, annyiban hagyva a dolgot. Ez volt az egyetlen olyan téma, ami a legkevésbé se érdekelt engem.. vajon miért? Hiszen mégis kit foglalkoztatna a saját vérének az íze miután már meghalt? - Nocsak, most aztán megleptél - néztem rá csodálkozást színlelve. - És mondd, ezt komolyan is gondolod... vagy csak a tökéletes pillanatra vársz, mikor aztán rám vetheted magad?! - kezdtem el találgatni, mivel még mindig nehéz volt elhinnem, amiket mondott. Vajon komolyan is gondolta, vagy a legváratlanabb pillanatban nekem fog ugrani?? Azt hiszem kezdek túl paranoiásan viselkedni....

Hayley

Bíztam abban, hogy mire visszaérek a hotelba, Leah még mindig ott lesz. Megígértem, hogy viszek neki valami vacsorát. Az utcánál jobb hely pedig nem is adódik a vadászatra. A friss vér kell most neki azok után, hogy úgy elbántak vele az erdőben. Verbénás karó, mi? Hát hozzá kell tennem, hogy nagyon kreatív megoldás. A gondolatára is borzongok, pedig nem vagyok mai ifjú.
Nagyot szippantottam a levegőből, és tovább haladtam az utcákon, zsebrevágott kézzel. Eszembe jutott Erina. Vagyis Erin, ahogy mostanság hívatta magát. Nos, igen. A Petrova vér. Mindig megtalálja a Mikaelson-okat. De muszáj mindegyiknek ebbe a beképzelt, egoista Klaus Mikaelsonba futnia? Erin az én feleségem már közel ezer éve! És milyen játék már az, hogy beleszeret abba, akibe a saját anyja? Tatia Petrova ezzel talán még nem is számolt... érni fogja még egy-két meglepetés. De újabb ok, hogy bosszút álljon a rosszalkodó lányán.
A gondolatmenetemet megzavarta pár kapkodó lépés. Felkaptam a fejemet erre. De nem ember illatát éreztem. A szaglásom ezer év alatt már megtanulta, milyen az "ellenség" illata.
Körülnéztem. De csak egy barna hajú, méghozzá gyönyörű lányt pillantottam meg. Hát ő lenne az? Mit keres egyedül az utcán? A tekintete mindenesetre tanácstalan.
- Eltévedtünk-eltévedtünk? - lépdeltem közelebb hozzá.

A bájos, negédes kis mosolya... hát nem varázsolt el túlságosan. Az erőltetettséget ezer gesztus közül is felismerném, minek próbál engem megtéveszteni? Mégis... ennyire látszik rajtam, hogy rossz vagyok? Bár a logika abban rejlik, hogy ha én érzem Őt, Ő is érez engem. Egyszerű... vagy mégsem.
Felnevettem, mikor elsétált, és a mellkasomra fontam a karjaimat, miközben hallottam, hogy a léptei megállnak és elindulnak visszafelé. Ezen méginkább hahotáznom kellett, de csak moderált hangon, a saját orrom alatt tettem mindezt.
- Nekem nagyon úgy fest, hogy nemigen tudod, merre tovább az arra. - állapítottam meg, végigmérve Őt. A szerencséje az volt, hogy tudtam, milyen keserű íze van a vérfarkasoknak, különben már régen elkaptam volna. De... szórakozásnak jó, nem? Egy kis fogócska... megfélemlítés... és aztán búcsúintés.
- Hát... - indultam meg felé, de a macskakövet figyeltem, nem mást, csak lassan, nagyon lassan pillantottam szemeibe, immáron beletúrva a hajamba. - Nekem mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy nagyon is nem tudod, hová is akarsz menni. És csak jársz ide-oda. - vontam egyet a vállamon, már egészen közelről figyelve Őt.