Beletelt némi időbe, de végül csak sikerült azért összeszedni magam. Tény ami tény, EZ az élmény ezidáig elég komolyan kimaradt az életemből, ÉS nem is vágytam kipróbálni, hát... na most így jártam, de... nem hagyom megtorlatlanul, ez egészen bizonyos. - Lehet, hogy igazad van... és sajnálom is... - mondtam szaggatottan, mint aki még mindig nincs erejénél, vagy eszénél,s mint egy hülye, kezdtem bénán odébb csoszogni kissé, a lány felé, a fal mentén, mint akit jól elintézett. - De korántsem annyira, mint te fogod mindjárt - mondtam aztán, immáron összefüggően, és ezzel megegyező időben viharos sebességgel elkaptam a nyakát hátulról, majd nekem háttal a falnak nyomtam a testét, és hátához simultam erősen, hogy ne tudjon szabadulni. - Kölcsön kenyér visszajár. Kérj szépen bocsánatot - utasítottam, a fülébe sziszegve, és erősen fogtam a falhoz, hogy ne tudjon elszabadulni, vagy bennem kárt akarni okozni. Neeem játszunk rugdalkozósat. Talán! nem bántom, de megérdemel egy kis leckét a csintalan csitri. Még ha nem is fogom bántani, azt neki nem kell rögtön tudni, kíváncsi vagyok, megpróbálkozik-e újra valamivel, vagy megadja magát? Sose szerettem a makacskodó nőket. Az engedelmes a zsánerem, és persze Tatia.
Talán már túlságosan is nyeregben éreztem magam, nem számítottam rá, hogy az egyik percben még a gyengét játssza, aztán a másik pillanatban már nekem támad. Nem is tudtam ellenkezni, mert elkapta nyakamat hátulról, és nekinyomott a falnak úgy, hogy még véletlenül se tudjak benne kárt tenni, így a felsőtestem préselődött a falhoz. Még csak szabadulni se tudtam, mert ráadásképpen teljes testével a hátamhoz simult. Halkan felnyögtem, és megpróbáltam egy kicsit fészkelődni, de mivel minden hiába volt, így inkább hagytam magam. Na mond megkapom a magamét, csak mert tökön rúgtam. Szavai hallatán halkan felnevettem. Elvárja, hogy bocsánatot kérjek! - Azt várhatod! - Nyögtem halkan, szinte alig hallhatóan, és megpróbáltam újra megmozdulni, de túl erős volt. Esélyem se volt ellene. A francba is engedjen már el! Ő kezdte azzal, hogy letámadott. Igazán nem várhatta volna el, hogy rögtön önként omlok a karjaiba. Mit képzel az ilyen? Nem tudom meddig állhattunk így, de meguntam ezt a helyzetet. Inkább megadom magam, csak engedjen már el. - Jól van, sajnálom! - Szólaltam meg megadóan, és vettem egy mély levegőt. Ennyi megadtam magam a hatására. Mármint csak azért, hogy hagyjon végre, és ne bántson. Most nincs kedvem ahhoz, hogy szívózzanak velem. - Csak engedj el végre! - Tettem még hozzá, mert hát nem volt valami kellemes a falnak szorulva lenni, így reméltem, hogy aztán hamar elengedtem.
Érezhetően szabadulni akart a kicsike, de az éveim száma jelentős testi fölényt jelentett, hozzám képest aligha nevezhető erősnek. Rugdalózás nélkül máris nem olyan nagylegény, gyönge, akár mint bármelyik nő. - Én ráérek, Cicus - feleltem higgadtan, tartva a kis makacs hölgyet. Szó se róla, kedvemre való volt a külseje, vonzó, csinos, semmi kivetnivalót nem láttam rajta, még így háttal is elbűvölő volt. Csak az a harcias makacs szikra, az nem kellene oda. Tudtam, a mai modern nők már semmit nem tisztelnek, se urukat, se apáikat, elzüllött a társadalom, a normák meghanyatlottak, a hagyományok veszendőbe mentek... gyalázatos évezred ez, úgy ahogy van. De egy dolog ellen bizonyosan nem lehetett kifogásom, bármilyen ízléstelen is lett a divat az évek alatt, el kell ismernem, a mai ruhadarabok mindenképpen előnyösebbek, legalábbis férfiszemmel tekintve. Egy darabig eltartott, mire végre újra szó hagyta el a száját a hölgyeménynek, DE akkor már szélesen elvigyorodtam, hisz kedvemre való válasz érkezett. Elégedetten engedtem hát végül el, ahogy a kis türelmetlen kérte. - Na ugye, nem is volt olyan nehéz - dörzsöltem össze markomat, és hátrébb lépve néztem végig rajta újra. Akkor... most kell elővenni azt az elbűvölő felemet, nem volt ínyemre ez a kivitel, de kipróbáljuk, hátha az gyorsabb út a kislány eléréséhez. Ha pedig nem, akkor még mindig ott az erőm, ami most is bevált. - Elnézést ha durva voltam - váltottam hangot, és udvariasan hajtottam fejem kissé feléje, mintha most tértem volna józan eszemre. - Nem kegyed személye ellen irányult, elszaladt velem a ló. Bocsánatát kérem, ha van rá mód, hogy kiengeszteljem, kérem, ne vonakodjon előállni vele - vontam elő magamból a legudvariasabbik énemet, mely ezer éve a rendes norma volt.
Nem tudom hogy miként vagy, hogyan játszódott le olyan gyorsan ez az egész. Amit észleltem hogy a nyakamra ugrik valami. Egy test, amitől megnyekkentem és rögtön éreztem az illatot. A halál illatát. Ezt a szagot éreztem az előbb. Ez a nyavalyás, rohadt dög! - Szállj le rólam, te retvás korcs! - rivalltam rá, de ereje ezúttal nagyobb volt, mint az enyém. Harapta a nyakam, itta a véremet mintha ez lenne a fő tápláléka. De ő nem vámpír!
Felsóhajtottam és körülnéztem, de nem igazán láttam senkit a közelben. - Nemrégiben megtörték a holdátkot. - mondtam ki neki a lényeget, miközben zsebre vágtam kezeimet. - Tudod... ideje volt már. Így nincs szenvedés teliholdkor. Akkor változnak, vagyis változunk át, amikor jólesik. Hátha... nem lesz buktatója ennek - túrtam a hajamba.
Cicus... Amint kiejtette ezt a kis "nevet" az ajkain, halkan felmordultam. Mindig is utáltam ha ilyen kis "beceneveket" kaptam bármelyik férfitől is. Az lehet, hogy nem tudja a nevem, de ez akkor sem volt az ínyemre. - Pandora, és nem cicus... - Világosítottam fel nevemről, ezzel eléggé arra célozva, hogy engem aztán ne nevezzen többet cicusnak, vagy egyéb ehhez hasonló kis dologhoz. Még tőle sem tűrtem el, még akkor sem ha most esetlegesen nem tudok ez ellen semmit tenni. Szerintem még külön élvezte is a helyzetet. Így legalább alaposan feltudott mérni, és eldönteni, hogy milyen is vagyok. Képzelhetem mi nem jöhet be neki bennem... Egyik férfinek se jött be eddig nagyon a harciasságom, és a makacsságom. Nem Ő volt az egyetlen akit alaposan tökön rúgtam, Mondjuk még ilyen idős vámpírral még nem volt dolgom ilyen téren. Talán azért is fordulhatott elő, hogy nem éreztem félelmet. Szorult helyzetben már voltam egy ehhez hasonló idős vámpírral, de az egyáltalán nem ilyen volt. Sokkal másabb volt, és ott csak épp megtudtam úszni a kis találkozót. Alighogy kiejtettem a számon, hogy "sajnálom", már szinte éreztem is, ahogy egy széles vigyor ül ki az arcára. Megforgattam szememet, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy elengedett. Csak szimplán megfordultam, és hátamat a falnak támasztottam. Egyik kezem mellkasomra vándorolt, és úgy vettem pár mély levegőt, úgy téve mint akinek ezzel fájdalmat okozott. Nem fájt, de azért mégis megkönnyebbülés volt elszabadulni a faltól. - Az lehet, hogy neked nem volt nehéz! - Vontam össze szemöldökömet, és kezemmel ellökve magamat a faltól, léptem egyet-kettőt előre. - Na ez már nekem is jobban tetszik... Miért nem kezdet így rögtön az elején? Megspórolhattál volna magadnak egy tökön rúgást! - Néztem rá eleinte eléggé gyanakvó tekintettel. Nem tudhattam, hogy most csak megjátssza az egészet, hogy ezzel az én kedvemre tegyen kissé, hátha ezzel jobban beadom a derekamat. Végül is egy ennyi idős vámpírnak a megjátszás már simán ment, még csak meg sem kell erőltetnie magát ennek érdekében. - Kiengesztelés... - Gondolkoztam el kissé, de aztán megvontam a vállamat. - Tökön rúgtalak. Ez nekem éppen elég egyelőre... - Jelent meg egy kisebb mosoly arcomon. Kérhettem volna elég sok mindent, de inkább hagytam. Az nekem épp elég kiengesztelés, hogy jól belé rúghattam, anélkül, hogy meghaltam volna.
- Örvendek Pandora - köszöntöttem Őt, és a szerep kedvéért előadtam egy régiekben szokványos üdvözlőmeghajlást előtte, s kezeimet tisztelettudón tártam ki ezzel együtt. - Cedric vagyok - mutatkoztam be én magam is, amint kiegyenesedtem, és szemeibe néztem. Látszódott a testbeszédén, a szavain, hogy nem volt ínyére a kis fegyelmezésem, no de hát ha az apja nem tette meg, attól én még nem fogom eltűrni ezt a tiszteletlen és lealázni kívánó viselkedést. Olyan nő még nem született ezen a világon akitől ezt eltűrném. De hát most nyugodalom, ez a kislány egyelőre tűrhetően normalizálódni látszik, legalábbis a folytatás egyrészt békítőlegesebb volt, másrészt, én is kellemesebb mederben akartam tartani a játékot, hát nem is akartam újfent letámadni a kis cicust. - Nos, mint mondtam, elnézésedet kérem - léptem én is közelebb hozzá, amikor Ő közelebb jött. - Egy kissé... kellemetlen helyzetbe kerültem, és te éppen belesétáltál az én rossz... hangulatomba. Nem voltam ura a cselekedeteimnek, és ezért bocsánatodat kérem. Nem volt méltó a viselkedésem egy ilyen csinos hölgyhöz. Felemeltem a kezem, és lassú, nyugodt mozdulattal nyúltam oda az egyik kezéért, csak finoman, hogy ne ijesszem meg, mintha csak egy kismadarat akarnék megsimogatni, felemeltem a kezét, egész a számig, és lehajolván kézfejére csókot leheltem. - Örülök ha egy ilyen könnyed apróság elegendő volt - vágtam egy halvány grimaszt, elengedve a kezét, mert nekem azért nem volt ilyen megmosolyogtató élmény. Nem vagyok fából, és az igencsak izgalmi állapotban hagyott alkalmasságom nem volt épp hálás egy ilyen irányzatú inzultusért. De ám legyen... ha ettől tiszta lehet a lap, és van még esély a kellemesebb befejezésre az esténket illetően, akkor megbocsátom. - Mond csak, ha már így sikerült... megbékélnünk, netán meghívhatlak egy italra? - kérdeztem, fejemmel a nem túl távoli Grill felé bökve. Talán kezdetnek jó választás lehetne egy ital. Az nyilvánvalóan még ma is oldja a nők gátlásait.
- Értem, hát ez nagyon jó hír. - Vigyorogtam rá, mint egy idióta. Elfogott hirtelen a boldogság. Andrewnak nem kell többször szenvednie meg hát az sem egy hátrány, hogy neki sem. Nem ismerem régóta.. De valamilyen megmagyarázhatatlan okból vonzódom hozzá. Vagy magam sem tudom. Ez az egész túl bonyolult és inkább nem is akarok belegondolni.
Pandora... Így már sokkal jobban tetszett a dolog. Mindig is jobban szerettem, ha a nevemen szólítanak, és nem találnak ki külön egy kis becenevet. Még azt se nagyon bírtam ha egyáltalán a Pandora-t becézték. Ez egy ritka név, nem is sokan tudják rövidíteni. Nem is tudom miért ezt a nevet adták nekem anno a szüleim. Nem szabadítok a világra semmilyen rosszat a kis szelencémmel. Végül is azért valamilyen szinten még tetszett is a nevem háttértörténete, arról nem is beszélve, hogy nem minden lányt hívnak így. - Cedric... - Mosolyodtam el halványan, és ismételtem el halkan nevét, hátha ezzel könnyebben megjegyzem a nevét. Elég jó névmemóriám van mondjuk, így már csak nem felejtem el útközben a nevét. - Örülök, hogy megismerhetem! - Mondtam már valamivel illedelmesebben az elmúlt percek viselkedéséhez képest. Azért én sem kaptam olyan rossz neveltetést, ha akartam tudtam én lenni illedelmes is. Alighogy közelebb léptem hozzá, Ő is ugyanezt tette, így kellő közelségben voltunk egymással. Szemeibe nézve hallgattam bocsánat kérését, majd kezemért nyúlt. Nem húztam el, hagytam neki, hogy egy kézcsókot leheljen kézfejemre. - Megbocsájtok. Csak aztán elvárom, hogy mostantól úgy viselkedj ahogy egy ilyen csinos hölgyhöz méltó. - Jelent meg egy bájos mosoly az arcomon. Grimaszt látva az arcán halkan felsóhajtottam, és összevontam szemöldökömet. - Sajnálom a rúgást! - Húztam el szám szélét újra bocsánatot kérve a rúgásért. Mégse kellett volna olyan erőset rúgnom. Tényleg fájhatott neki. - Igen meghívhatsz! - Bólintottam elnézve arra amerre fejével mutatott. A grill.. Nem is rossz hely, más voltam ott egy párszor. Szoktak ott jó bulik lenni. El lehet szórakozni ott egy ideig az biztos.
Erőteljesen és vadul szívtam ki belőle a vért, szinte már fejét tépve. A több évig tartó tanulás, hogy teljesen kontrollálni tudja magam, kárba veszett. A kontrollálhatatlan vérszomjam túl erős volt. Egy vérszívó vérfarkas lettem, igen szánalmasan hangzik, úgy is érzem magam. Gyűlölöm amivé lettem, de nem tehetek ellene semmit. A boszorkányhoz nem mehetek vissza, hiszen így is rám vadászik. De az zavar legjobban, hogy így képtelen vagyok teljesíteni azt amiért idejöttem, hogy megvédjem az unokaöcsémet. Jelenleg viszont rá is veszélyt jelentek, ezért a legjobb az ha távol maradok egy ideig tőle. Egy falhoz szorítva, még mindig a vámpír vérét szívtam, aki már kezdett kifogyni belőle.
- Szállllj... leeee... rólam...!!! - vonyítottam elnyújtottan, ahogyan a harapása egyre mélyebb lett.. fogai méginkább a húsomba vájtak, és erőm... a véremmel együtt távozottt.. NEM ölhet meg! Nem hagyhatom magam ilyen egyszerűen! - Rohadt korcs.. utolsó nyamvadék.. - motyogtam már szinte erő nélkül, megpróbálva a maradék erőmmel lelökni őt magamról.
- De ettől még vigyázz vele, rendben? Vérfarkasok vagyunk, sosem fogunk megváltozni. Attól, hogy emberi alakban vagyunk, bármi megtörténhet. - néztem mélyen Jess szemeibe. Féltettem? Igen, mondhatjuk így is.
- Hidd el nem vagyok az a törékeny virágszál, mint aminek elsőre tűnök. De azért köszönöm, hogy aggódsz értem. - Mosolyogtam rá, majd megöleltem. Nem akartam túl sokáig ölelni, mert azt hiszem az mindkettőnk számára kínos lett volna. Csak egy kis időre szerettem volna megölelni.. Nem tudom miért.
Tetszetősnek találta, ahogy a nevemet ismételte. Nem vagyok egy könnyen csábítható fickó, de ez a kiscsaj kezdett tetszeni. Bár éles a nyelve, de szép és alkalomadtán úgy tűnik egészen kezelhető is. Ez utóbbinak kivételével a volt nejemre emlékeztetett. Mint egy musztáng... gyönyörű, vad, és csak hozzáértő tudja betörni, hosszú idő alatt, mély türelemmel... És Pandora is erre emlékeztetett. - Igyekezni fogok, ezt megígérhetem - mosolyogtam Rá kedvesen, ami kissé elhalványodott, de bocsánatkérésére újra szélesebbé vált, majd vállam megvonva félrebiccentettem a fejemet. - Jól van, én is megbocsátok - mondtam, mintha csak a lábamra lépett volna -, de ha lehet, többször ez se forduljon elő - kacsintottam Rá, majd viccelődve folytattam. - Ezer évig kibírta károsodás nélkül, nem szeretnék épp most rokkanttá válni, mikor ilyen szép hölgyekkel hoz össze a sors - utaltam ezzel számára természetesen csak Őrá. Mila amúgy is kipottyant a kosárból, de Tatia példának okáért sosem fog. megvásárolta magának a helyét, körülbelül örökre. - Akkor, menjünk - bólintottam, és fél kezem illedelmesen tártam ki előtte, indulásra ösztönzőn, hogy akkor mehetünk-e, majd ahogy elindult, én is mellé szegődtem.
Megölelt, erre nem számítottam. Különleges melegséget árasztott ateste. Ilyet csak az emberek tudnak adni egy másik testnek, s éreztem hogyan bámulom egyre jobban az arcát. Milyen gyönyörű... szépséges. Nem tudom mire vélni a saját érzelmeimet. És nem tudtam, mi jön rám. Mert mire bármit végiggondoltam volna, arcát kezeim közé fogtam, és szelíden csókoltam meg száját.
Egy pillanatra meglepődtem amikor megéreztem ajkait a sajátomon. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy gondolkozzak.. Viszonoztam a csókját. Ekkor nyílalt a fejembe, hogy mit is művelek. Istenem Andrew. Ki fog nyírni.. Mindkettőnket. - Ezt nem szabad. - Suttogtam miközben eltoltam magamtól. Hogy lehetek ilyen eszetlen liba? Nem is rá haragudtam inkább magamra. Egy idióta vagyok. Méghozzá jó nagy.
Miután minden dolgommal végeztem, elhajtottam oda, ahol először találkoztunk, vagy... mondhatni hogy "botlottunk egymásba" Clarissával. Leparkoltam, és a kocsiból kiszállva, az autó járdafelőli oldalának dőlve, s karjaim összefonva a mellkasom előtt, élveztem a napsütést, és vártam szeretett kedvesemet.
Egész délutánomat felesleges bolyongással töltöttem. Az iránytűn múlik az életem, most mégis úgy érzem, hogy félrevezet. Most, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá, az egyetlen lehetőségem hátat fordít nekem. Minél jobban igyekszek, annál inkább érzem, hogy kifutok az időből, pedig egy valamiben szenvedek hiányt. Felesleges dolgokra pocsékolt időből. Beletörődve folytonosan ismétlődő vereségembe lépkedtem végig az aszfalton. Ha nem most, akkor holnap, Clarissa! Csak nehogy a lemoshatatlan optimizmusod pofára essen. A boltba betérve beszereztem a szükséges hozzávalókat a vacsorához. Lasagne! Ezt csaknem vagyok képes elszúrni! Ugye? Na ebben nem tudom magam meggyőzni. - Drágám! - tipegtem boldogan John-hoz, mikor reménysugármentes szemeimben megcsillant tükörképe, majd elé lépve szatyrokkal terhelt karjaimat dereka köré fontam, fejemet pedig mellkasának döntöttem. - Hiányoztál, manó!
Nem kellett túlzottan sokat várnom Rá, legalábbis érzetem szerint, alig feledkeztem bele gondolataimba, rövidesen meg is pillantottam a felém közeledő Clarissát. Kezében szatyrok, és arcán mosoly, de a tekintete valamiért nem tetszett nekem... mintha nyomasztaná valami. De ahogy átölelt, kezeim visszaölelték, és el is múlt az a fura érzés. Talán tényleg csak hiányolt. - Te is hiányoztál - pusziltam meg a feje búbját, s kezem már fűzte is le a szatyrait a kezeiről, hogy átvegyem őket. - Milyen napod volt? Sikerült minden amit akartál? - kérdeztem mosolyogva, ahogy elhúzódva arcára pillantottam, s fél kezemmel kinyitottam a hátsóülésre vezető ajtót, majd beraktam a csomagokat.
A szatyrokat udvariasan kiemelte a kezemből és az ülésre fektette. - A napom? Nélküled szörnyű - simítottam végig ujjaim felsőtestén. - Van még inged? - kérdeztem vigyorogva, kissé megcsípve újabb ruházatát. Határozottan jobban állt, mint az előző. Tématereléshez pedig kiváló volt, mert azt hiszem semmi olyat nem tudnék válaszolni arra a kérdésére, hogy mindent megtettem-e, amit akartam, amivel ne keltenék gyanút.
- Igazán? Ejj-ejj, hát mit csináltál, ami ilyen rossz volt nélkülem? - kérdeztem elvigyorodva, és szeretőn simítottam végig szép arcán, és jóleső sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy Ő a mellkasomon simított végig. - Van még, de azért ezt ne bántsd, majd inkább leveszem, ha nagyon nem bírod már a látványom hiányát - fogtam meg a kezét, és számhoz emelve megcsókoltam a tenyerét. - Szeretnénk még valamit intézni, vagy menjünk? - érdeklődtem, fejemmel a közeli üzletsorok felé intve. Ha akarunk még valamit, még közel van minden, esetlegesen. És természetesen teljesen mellékes volt, hogy szerettem volna már a falak jótékony takarásában kettesben lenni Vele, még ha vacsorát is tervezünk előbb, és nem egyebeket. De vele az is élvezet, a fő, hogy kettesben legyünk.
- Nem hiszem, hogy nélküled bármit is élveznék - kacsintottam rá, miközben nyaka köré fontam karjaim, közelebb húztam magamhoz, hogy végre csókkal is köszöntsem. -Örömmel látom, hogy nem gondoltad meg magad, és tényleg velem...maradsz? ! - kicsit kérdően pislogtam felé, félően, nem akarom, hogy beigazolódjon az, amitől félek. Hiszen, alig órákkal ezelőtt azt mondta, hogy változni akar, hogy velem akar változni. Én pedig nem akarom, hogy a naivságom a vesztemmé váljon. De szeretem, és bízok benne.Remélem ez elég. - Hmmm... meglátom, mennyire vagyok képes visszafogni magam - kacagtam fel. - Úgyhogy nem árt, ha van pár tartalék! - Nem, azt hiszem mindent beszereztem. Egy gyors kérdés: Tudod a mentők számát? Csak a biztonság kedvéért... - húztam kicsit félve a számat.Ha a főztömtől feldobja a tappancsát, akkor még szükség lehet rá...
- Ebben egyetértünk, én is épp így vagyok ezzel - feleltem bólogatva, melyet némiképp megállított aztán, hogy megcsókolt, ám ezt természetesen szemernyit sem bántam. - Még hogy én? - kérdeztem vissza meglepődötten, ahogy elváltunk, és olyan különösen mondta ezt, mintha kételkedne bennem. - Inkább nekem lett volna okom félni, hogy amíg nem vagy mellettem, találkozol valami fiatal suhanccal, aki szebb is, jobb is, ahogy a mondás tartja, és rájössz hogy ezerszer jobb parti mint én lehetek - ráztam meg a fejem keservesen, hisz még a gondolata is fájt, hogy... 20 év után megnyílok egy nő előtt, és az esetleg zsákutca lehet. Finom csókot leheltem ajkaira, és mélyen szemeibe nézve mondtam: - Csak veled akarok lenni, nem megyek én sehová. Nincs semmi a világon, ami miatt meggondolnám magam - hangom teljes komolysággal csengett. Nem mondom, nem vagyok már egy mai csirke, de nem is csak azért... nem akartam játszani Vele. Komolyan akartam Őt. Amíg csak lehetséges. Ha az életem végéig, akkor addig, hisz Ő akkor is tovább él majd. De én mindaddig hűen akarom szeretni. - Van tartalék, de azért... ha mindenképp tépkedni akarsz, inget kapsz a születésnapodra - vigyorogtam Rá, és megfogva kezét, vezettem a kocsi túloldalára, és kinyitottam előtte az ajtót. - Ne izgulj, tudom a számukat, de amúgy is, orvos vagyok, nem lesz gond. Különben meg bízok benned - biztosítottam, nehogy a végén butaságokat beszéljen be magának.
-Ebben egyetértünk - csókoltam vissza, arcomon levakarhatatlan vigyor ült miközben csillogó szemeit figyeltem. - Először is - vontam fel a szemöldököm. - Nem vagy öreg! Ne kelljen még egyszer mondanom... Másodszor pedig. Sem szebb, sem jobb nem jöhet szóba, mert nincs nálad tökéletesebb. Kivéve azt a srácot, akit láttam múltkor a tévében. Hmm, hogy milyen formás egy feneke volt- haraptam alsó ajkamba, majd gyors puszit nyomtam lebiggyesztett ajkaira. Nem szerettem, ha kételkedik bennem, ha kételkedik magában. Az én szememben bárhogy is gondolja ő pont olyan, akire szükségem van. - Jó válasz - kacsintottam rá, miközben a kocsi ajtajához vezetett. - Csak,ha előtte az összeset felpróbálod -fordultam felé, hogy szemeibe leshessek. -Nem tudod, mire vállalkoztál - nevettem fel bólogatva, majd beültem az anyósülésre.
A hozzászólást Clarissa Morgan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 27, 2013 10:51 am-kor.
Már majdnem lecsapoltam teljesen, amikor elkezdett egyre jobban ficánkolni. Nem sok erő volt már benne, de nem adta olyan könnyen az életét. Már eleget ittam és a vámpír vér amúgy sem valami ízletes. Szóval ledobtam a földre mint egy rongybabát, majd morogtam rá egyet. -Csak azért hagylak életbe, hogy szétkürtölhesd. Egy újfajta vérszívó érkezett a városba, aki kész a végezni bárkivel. mondtam neki aranysárga szemekkel, tüzes tekintettel nézve rá. A vér teljesen elvette az eszem, már nem az az "ember" voltam aki azelőtt. Egy gyilkológéppé váltam, aki egyre csak vért kíván. Mivel általában verbénával szokták védeni vérüket, ettől nem kell félnem. Senki nem számít egy vérfarkasra aki a vérükre pályázik.
A hozzászólást Nathaniel Leighton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 01, 2013 7:37 pm-kor.
Kezdőlap
