Kissé összeszorított szájjal szemléltem a hölgyike víg mulatozását a nevem hallatán. Megköszörültem a torkomat, és felegyenesedtem, míg Ő a nevetéssel, és az önmagára való figyelemfelhívással volt elfoglalva. De ha ez nem lett volna elég, a következő, immáron elkomolyodott szavai sem voltak hiányában a meglepetésnek. - Ahh, szóval ismered Tatiát? - kérdeztem vissza, kitérve a kérdésére való helyeslés elől. Nem volt szükséges pontosításra, azt hiszem nincs a történelemben több Tatia, akinek köze lenne egy Cedric nevű illetőhöz. - Nos, ha már ilyen nagy vígadalmat okoztam neked az én nevemmel, esetleg elárulhatnád te is a tiédet. És talán azt is, honnét van szerencséd ismerni a kedves volt nejemet? De ha gondolod, azt is szívesen meghallgatnám kezdetnek, mi is történt veled? - mértem végig alakját, és vérfoltos ruházatát, a kérdéseimet követően. Ritkán látni kitört nyakú vámpírt ilyen korban az utca közepén. Főleg aki Tatia ismerőse.
Nem tagadta. És én nem tévedtem. Jellemző, szokásosan az én formám, nem? Belefutok Tatia férjébe... volt férjébe, bocsánat. Mert erős túlzás, hogy még mindig házasok, nem? Amíg a halál el nem választ... és ők már halottak. - Én... a volt nejed legjobb barátnője vagyok - mondtam neki, ekkor már valami iszonyatos flegma stílusban és hátráltam tőle, bár nem veszített arcom a bátorságból. Nem, már megint éreztem, hogy úrrá lesz rajtam az az előbbi szellem, ami az előbb is a vesztemet okozta. - Egyébként Milena. És semmi közöd hozzá, hogy mi történt velem. Igaz, talán élveztél volna egy macska-egér játszmát, de... sajnálom, hogy nem korábban jöttél - sóhajtottam ártatlan szemekkel.
- Ejj-ejj, micsoda stílus, szabad így beszélni azzal aki áldoz rád az értékes véréből? Az idejéről nem is beszélve - néztem félig felvont szemöldökkel a kishölgyet. Na hát kezdett kibújni a szög... vagy inkább a "Tatiaizmus" hogy úgy mondjam, a zsákból. Máris kezdtem hihetőnek találni hogy a nem éppen kedves és hű "nejem" barátnéja. - De ha macska-egér játékra vágynék, azt most is megtehetném, elvégre én bármikor lehetek a macska, és te épp alkalmas volnál egérnek, ahogy az imént elnéztelek - böktem kettőnk közt a járdalapra, melyen még ott díszelgett egy-két foltban a vére. Közben egy elégedett vigyort varázsoltam a képemre, és közelebb lépdeltem hozzá. - Na és mond csak, a kedves "volt" nejem hogy van? Láttad mostanság? - kérdeztem, de csak úgy mellékesen, mintha cseppet sem érdekelne épp miként veri a "sors" Tatiát, vagy Tatia által valaki mást.
Csak fintorogni tudtam. - Ha-ha-ha... hogy meg ne köszönjem ezt a nagy adományt részedről! Megjegyzem, a helyedben én nem tettem volna mindezt, de talán... egy köszönöm-öt megérdemelnél. Én viszont nem vagyok köszöngető típus, sajnálom - rántottam egyet a vállamon, még mindig alig hittem el, hogy pont Tatia exébe futok bele. Dögös, meg kell mondanom. Nagyon is az. - Hm, hogy van Tatia? Ha érdekel, kérdezd meg tőle - hajoltam oda az arcához flegma arccal és meglehetősen bunkón méregettem őt. - Bár, azt hiszem, téged sosem érdekelt a hogyléte, tekintve a múltatokat. Elvenni őt, az ő akarata ellenére... - biggyesztettem le az ajkaimat grimaszolva.
- Kár, pedig reménykedtem egy köszönöm-ben - tettem úgy, mint akit mélységesen bánt, hogy nem köszönik meg a segítségét, de igazából olyan nagyon nem hatott meg. Nem azért segítettem neki mert bárminemű aggodalom csendült volna bennem irányába. Csak a kíváncsiság hajtott. Főleg hogy már tudom ki ez, és mi köze van Tatiához. - Oh, arra is sort fogok keríteni, hátha a második sokk nem lesz akkora ha meglát - nevettem fel gonoszan, emlékezve micsoda reakciója volt a kedves nejemnek amikor először meglátott hosszú idő után. Kissé rosszallón vontam fel szemöldököm, ahogy a kis Milena bírálni kezdett, én meg kezdtem sejteni miféle kedves dolgokat is mesélhetett neki Tatia rólam. Naná, még mindig én vagyok a bűnbak, ki más is lehetne. Ezer évig bevált, nehogy most változtasson. - Úgy tűnik Tatia elmulasztotta elmagyarázni, hogyan is voltak a dolgok anno szokásban. Restellem én hogy anno nem illett könyörögni a házasságért, de Tatia még így is örülhetne mint majom a farkának, hisz én mindig jó voltam hozzá. Nem úgy mint más férjek akkoriban - mondtam, közelebb hajolva magam is Hozzá, s célzatosan hangsúlyozva szavaimat, elvégre én sosem bántottam a feleségem, nem is zártam a házba, és egyebek. Sőt. Előbb a barátja akartam lenni, és mást nem is kapott volna tőlem később sem, csak szerelmet. Tehetek én arról hogy Ő már akkor is olyan válogatós volt?
Csak grimaszolva vártam, hogy végre kilyukadjon ott, amire célozgatni akart nekem, de ez a pillanat nem jött el. Jellemző, csak beszél nekem a vakvilágba... persze, nyilván neki volt értelme, de nekem semmit nem jelentett ez a pár szó, vagy mondat, vagy minek is nevezzem a múltbéli visszaemlékezést? - Ez mind szép és jó, kedves Cedric, de nyilvánvalóan nem sikerült elnyerned a szíved hölgyének szerelmét - sóhajtottam fel, és elindultam előre. - Igaz, valljuk be, hogy... Klaus Mikaelson sem volt egy ronda pasi akkoriban sem. Legalábbis, én úgy képzelem, mint egy igazi Adoniszt emberként. Hát nem is lepődöm meg, hogy Tatia nem ment vissza a családjához - vigyorogtam pimaszkodva.
- Ami késik, nem múlik. Türelmes típus vagyok, ezer év ide, vagy oda - vontam meg a vállamat egy széles vigyorral, mintha csak egy jó játék lenne, hogy sikerül-e vagy sem, de bárhogy is legyen, én jól szórakozok. Pedig a dolog ennél százszorta komolyabb volt. Szerettem Tatiát ezer éve, és most is épp ugyanúgy. Érdekel, hogy mit sikerül tennem vele és mit nem. Ám mindenek előtt az érdekelt a legjobban, hogy megbosszuljam, amiért ezer éve otthagyott bennünket. Nem szoktam hozzá hogy én legyek a vesztes egy játszmában, és ebben a helyzetben sem tervezem, hogy szó nélkül hagyjam, vagy beletörődjek bármibe is. Viszont az már kezdetnek és folytatásnak is kényesen érintett, hogy azt a rühes kutyát kezdte el emlegetni, és hozzám hasonlítani, Tatia mércéjére. - Ah, szóval a bolhás korcs ennyivel jobb lenne nálam? Akkor lássuk engem mihez is hasonlítasz, ha Ő az Adonisz - néztem mélyen Milena szemeibe, és elébe lépve elkaptam a karját. Erősen, hogy véletlen se tudja elhúzni, én viszont ellenkezést nem tűrve húzhassam magamhoz, másik kezemet a dereka köré fonva. Tekintetébe fúrtam az enyémet, olyan mélyen, hogy szinte a lelkéig lássak, foglyul ejtve a szemeit, és nem engedve el. Olyan mélyen, hogy ha akar se juthasson eszébe elfordulni, s közben arcához hajolva ajkaimat az övéire tapasztottam, egy szenvedélyes csókba forrva vele. Erősen, határozottan hívva, csábítva ajkait táncra, ösztönéig hatoló hullámmal ostromolva a lényét.
Aztán alig egy perc múltán elszakadtam tőle, és ismételten visszanéztem a szemeibe. Egy ilyen csóknak két folytatása lehet, vagy megpróbál lekeverni egy pofont, vagy visszacsókol. Vártam melyiket akarja majd. Nem mintha hagyni akarnám, jobb szeretem a magam kezében tartani a dolgokat. Egy kezét még mindig nem eresztettem, de a derekáról elhúztam a kezem, így ha pofozkodni akar, el tudom kapni a kezét. Ha pedig folytatni akarná a csókot... nos, az egy másik kérdés. Nem lévén személyem szerzetes, ellenemre nem lenne. De más is lehet a vége a dolognak, hisz a női lélek... rejtelmes egy hely.
Már éppen elégedetten meg akartam dörzsölni az államat, amikor váratlan dolgot produkált. Erre végképp nem számítottam. Húh, a hideg is végigszaladt rajtam, ahogy furcsa pillantása után átfonta karját a derekamon, és magához húzva csókolni kezdett. Igen, határozottan állítom, hogy így történt és megtörtént! A kezdeti sokk csak nem akart elmúlni, és pillanatok múlva se voltam képes lelökni magamról, ahogyan azt megérdemelte volna ez az utolsó féreg, szemét, és satöbbi... merthogy én nem szűröm össze a levet Tatia exével, hát ez is biztos! Csak hát... a női én bennem úgy kezdett tombolni, mint valami őrült, ahogyan éreztem nyelvét a saját számban, testében a szenvedélyt, és a tüzet, ami mintha égetett volna. Elszakadt, és légzésem felgyorsult, így pislogtam rá, és most először életemben tanácstalan voltam. Ilyen előtte még nem fordult elő, és... nem is szerettem komoly döntéseket hozni, mert ha mondhatjuk úgy, eddig nem igazán volt rá szükség. Nem szavakkal fejeztem ki a válaszom. Mindkét tenyeremet a mellkasára tettem, és nem érdekelve, hogy hol a fenében vagyunk, felhasználva a vámpír gyorsaságomat, a falnak taszítottam és már újra visszatapadtam ajkaira, míg ujjaimmal szétrántottam rajta a kabátot és az inget. A vámpír tombolni kezdett bennem. És vágyódni... ezután a férfi után.
Már azzal is sikert könyveltem el, hogy nem akart ellökni magától, vagy hadakozni, miközben csókoltam, bár ez nem is volt épp meglepő, hisz még nem találkoztam olyan nővel, aki ne élvezte volna a csókomat. Még Tatia is tudta élvezni, mikor nem a gőg irányította, hanem az élvezet és szenvedély. Akkor épp miért ez a Milena lenne kivétel? Hiába, visszautasíthatatlan vagyok. És még a hatalmamat sem kell hozzá fitogtatnom. Ez lehet a különbség köztem és a bolhás Klaus között. A kis cica légzése gyorssá vált, tekintete mélyen merült bele az enyémbe, és tisztán látható volt, miként kattog döntésképtelen elméje, melyet alaposan megzavartam. Szélesen elvigyorodva szemléltem, de közel sem olyan elégedetten, mint mikor megragadta ruhám, és már lökött is a falhoz. Illedelmes úriember módjára hagytam magam, hadd élvezze ki a hölgy a szíve vágyát. És hazudtam is volna, ha azt mondom, nincs ínyemre amit csinált. Ahogy ezúttal Ő kezdett csókolni engem, és a kis csitri már vetkőzésbe is kezdett, egész pontosan Velem, hisz az én kabátomat és ingemet rántotta széjjel, ügyes kis kezeivel. A kis vehemens. Bár nem gondoltam hogy ilyen mély behatással leszek Rá, de hát ha már Ő ennyire akarja... hát ki lennék én, hogy ne élvezzem kicsit a helyzetet? Kezem végigsimult a derekán, és fel a hasán, egészen melléig, a ruháját is simítva vele együtt felfelé, míg elém nem tárultak formás mellei. Elszakadtam szájától, és pillantásom elidőzött rajta egy fél percig talán, de aztán én voltam aki megragadtam testét, és egy villanásnyi mozdulattal cseréltem helyet vele, hogy háta csattanjon a falon, és míg fél kezem a mellét simította, másik a fenekébe markolva emelte meg kissé. Combját simítva húztam lábát a derekam köré, ruhán keresztül nyomva hozzá magamat, hogy érezze csak, milyen az, aki jobb Klaus-nál.
A hangsúly azon volt hogy magam is megleptem magam. Mert nem szokásom a romantika. Régen sem ezen volt a hangsúly, ha visszaemlékszem. Mert akkor ott volt a vonzalom, és ez adta a löketet mindenhez. De ott kölcsönös volt. Jessicának van barátja. Egy nagyon.. féltő barátja. - És? - kérdeztem végül, zsebre dugott kezekkel. - Amúgy élnek rokonaitok ebben a városban? Neked vagy Andrew-nak?
- Nem, nem élnek. Igazából te vagy a második ember akivel találkoztam. Az itt töltött időm elején egyfolytában Andrew-val voltam. Aztán ő eltűnt és elkezdtem elmászkálni, hogy ne otthon üljek és tépelődjek azon hol lehet. Ami be is vált. Az első itteni új ismertségem hát.. roppant érdekes volt. De neked csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm. - Fordultam felé egy hatalmas mosollyal az arcomon. - Te voltál az aki megnyugtatott, hogy minden rendben vele. - Általában kimondom amit gondolok és ez most sem volt másképp. Tényleg neki köszönhetem, hogy nem lettem teljesen idegroncs.
Sikerült élve megúsznom azt a támadást. Az a farkas nagyon erősnek bizonyult, Az életem során nem is találkoztam hozzá hasonlóval. Mivel több mint tíz éve megtörtem az átkot, ez idő alatt sikerült teljesen beletanulnom a farkas életbe. Eddig minden farkas aki ellenszegült nekem végül be kellett , hogy hódoljon. De ez esetben más volt a helyzet, én kerültem a földre és tőlen várták ezt. Viszont én inkább meghalok mintsem behódoljak valakinek, szóval inkább egy csellel elszaladtam. Lehet, hogy ez sem tartozik a kedvenceim közé, de csak így bírtam életben maradni. Mély sebekkel az oldalamon értem ki az erdőből. Viszont nem a fájdalom járt az eszemben, csak az, hogy mihamarabb lecsapoljak valakit. A vér utáni vágy már annyira eluralkodott rajtam, hogy nem számított micsoda az illető, csak a vérére volt szükségem. Emberi alakba, vérző sebemet fogva vártam az áldozatom, akire lecsaphatok. Közben végig tudtam, hogy szánalmas amit csinálok, de a kényszer erősebb volt.
A lány vére feltöltött valami különös erővel. Mondhatni, már nem mostanság töltötte el a szívemet és szervezetemet ekkora lendület mint most mert régóta nem jutott belém ennyi mint ezúttal. Majdnem megöltem azt a csajt, de ez most kivételesen nemigen érdekelt engem. A lényeg egyértelmű volt. Táplálék kellett, miután találkoztam Rebekah-val, és elgyengültem mellette. Nők... jellemző. Zsebre vágtam mindkét kezem. De valami égető bűz ütötte meg orromat. Farkasszag... és ettől még a hátamon is végigszaladt valami.
Felnyögtem, már magam sem tudom, melyik ponton. Mikor a derekam köré fonta karját, és helyet cserélt velem, vagy mikor fenekembe markolt, és még jobban megemelt. Azt tudtam, hogy ez a perc túl szép ahhoz, hogy csak úgy félbeszakítsam. Nem, ennek mennie kell tovább, édes gyötrelem, kellemes csók... az illata, amelyet szippantok magamba, mélyebbre és mélyebbre, mintha soha nem lenne nekem elég... istenem, vágyom rá. Pedig nem lenne szabad. A valódi, köcsög énem most válna el tőle, és a képébe röhögne, hogy ebből nem eszel te mocsadék, de én vágyom rá. Hiszen mióta nem voltam már egy igazi, tüzes férfival! Most ilyen kellett nekem. És eltekintek attól a ténytől, hogy ő Tatia exférje, és egykori börtönőre. Mert mennyi az esély, hogy mi még egyszer találkozunk? Nagyjából semmi, egy az ezerhez. Nem akarok hosszú kapcsolatot, nálam ez csak a szexből áll, ahogyan lennie kell. Karmaimmal hátán cikáztam végig, tüzesen nézve szemeibe, miután édes ajkaitól elszakadtam, és úgy meredtem rá, mint aki élete legnagyobb vétkét követné el. De Tatiának nem kell erről tudnia. Mégis... ő nem szereti őt, soha nem szerette! Nem mindegy, ki kapja meg egy éjszakára? - Mutasd meg... mennyire vagy férfi...! - súgtam neki hevesen, vágytól túlbuzgóan, és kezeim odasiklottak nadrágjához, hogy egy mozdulattal rántsam ki belőle az övet.
Tetszett az a tűz, melyet szemében villanni láttam. Az a vágyódó vadság... egyfajta kinyilatkoztatása annak, amit Tatiától is mindig vágytam látni. A vágy. Az akarat. Ez a kis pipi akarja, és vágyik rá hogy kegyem őrá fordítsam, és szemrevaló, gyönyörű test tulajaként nem is kellett sokat tornáznia érte. Az évszázadok során sosem volt probléma hogy megtöltsem az ágyam, de ez az első olyan nő, aki ily közel állt ahhoz a nőhöz, akit igazából vágytam volna mindig ott látni. Testi vágyaimnak mindig jól eleget tettek ők is, és ebből a szempontból mind tökéletes volt. Milena... kicsivel közelebb is áll a tökéleteshez, ezt az alkalmat úgy hiszem jobban is fogom élvezni, mert köze van ahhoz a bizonyos egyhez. Élveztem, hogy éles körmei a hátam szántják, és élveztem... hogy olyan gyümölcs Ő, aki érett, édes, és mellette mégis tiltott, és csípős. Ez a nő egy páratlan alkalom. És vágytam megkapni. - Abban nem lesz hiba - válaszoltam tüzes sóhajjal, nyalva körbe szám, és nézve ahogy övem a kezében marad, aztán földre hullt. Előre éreztem, kedvem lelem majd kezeiben is, kígyóhoz illő varázslattal tudtak simulni a prédájukra. Leengedtem lábát a földre, és egy erős mozdulattal nyitottam meg nadrágját, melyről a gomb el is szállt. Majd felsőjétől is egy heves mozdulattal szabadítottam meg. Mit nekem utca, ember legyen a talpán aki engem megzavar e-percben, pont addig élne, míg kinyög egy hangot.
Egy kisebb mosollyal fogadtam Jessica szavait. Vérfarkasként ismertem a saját fajtámat még ha mostanság nem is adódott túl sok időm farkasbőrben. Ahogyan hallottam, az átkot már megtörték, így tehát.. ez sem okozott problémát senkinek. - A telihold szenvedéseitől megvan kímélve a szerelmed. - jegyeztem meg egy sóhajjal.
Szemeim elkerekedtek a mondanivalójára. - Hogy érted ezt? - Kérdeztem teljes meglepődöttséggel a hangomban. Nem mintha nem örülnék neki vagy valami. De azért szeretném tudni, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Másrészről meg elfogott a kíváncsiság, hogy vajon Andrew tud-e erről.
Azt nem mondanámn, hogy a hideg is futott rajtam, ahogyan végigsimított újra és újra testemen. Kedvem támadt volna szinte tépni a bőrét, végigsimítani rajta ott, ahol csak a tenyeremmel érem, főleg mikor hevesen, erővel letépte rólam a nadrágom gombját. Éreztem, hogy a ruhadarab szinte már le is akar siklani rólam, de még valami tartotta... Visszarántottam magamhoz, hajába túrtam, és olyan szenvedéllyel csókoltam, mintha ezer éve nem lett volna alkalmam rá, de bennem egy kisördög ekkor vigyorogni kezdett, és ravasz pillantással szakadtam el tőle, hogy ördögien nézzek a tekintetébe, és tenyeremet a mellkasára fektettem, így tolva el magamtól. Hogy mi jutott eszembe? Egyértelmű... az, ami az imént is, csak egy pillanatra. Tatia. Szürreális, amit csinálok. És nem mondok le férfiakról, de a legjobb barátnőmet nem teszem ki ilyen helyzetnek. - Bocsi, szépfiú... de azt hiszem, már most is bizonyítottál. - nevettem fel valami hideg éllel a hangomban, és a falnak döntöttem a fejem, így nézve rá onnan is, míg le nem hunytam a szemem. - Nézd el nekem, de ezt... nem tehetem meg. Annál édesebb a gyümölcs, minél többet vágyunk rá. - nyúltam a nadrágomhoz, hogy valahogyan megigazgassam, majd nem érdekelt a felső hiánya. - Ha már ellenállhatatlan vágyat érzel az iránt, hogy láss, csak keress meg. - kacsintottam még rá, majd levettem róla a kezem, és elindultam a házam felé, még mindig nevetve. Klassz program... kell nekem elcseszni...!
Úgy tűnt rendben halad minden, mindkettőnk teste vágyott a másikéra, és elmém rákapcsolódott a cselekvésre, hogy ne húzzam sokáig, hogy tegyem magamévá a nőt, ahogy lehet, nem futva felesleges előköröket körülötte, ám... mindez csak addig tartott, amíg a kis hölgy egyszercsak meg nem szólalt. Újra. És ezúttal korántsem olyasmi jött ki a csinos kis száján, ami kedvemre volt. Elutasított. S még hogy várni? Nah nem... - Nehogy azt hidd hogy várni fogok rád - sziszegtem szemeibe, összeszűkült pupilláim pedig meredtek bele sötét szemeibe. Nem, ez persze nem azt jelentette, hogy akarata ellenére itt tartom és megszerzem tőle amire vágyok, de hogy a kis hölgy olyat veszt, amiről épeszű nő nem mondana le ITT már, az biztos. Nem vagyok az a megbocsátó férfi, ha a visszautasításról beszélgetünk. Ezért is áll ott Tatia a bosszúállást célzó listámon, ahol. Néztem miként lép el Milena, és indul tova, majd ahogy távolodott, rendezve ruházatom, körbekémleltem az utcát. Üres. De engem már felpiszkált ez a nő, szóval kell nekem valaki, aki kielégíti a vágyaimat... itt és most.
Már a távolból éreztem az éppen felém közeledő vámpír szagát. Egyszerűen undorodok a vámpíroktól, de ez esetben a vér utáni vágyam annyira erős, hogy már az ő vérükkel is beérem. Már-már szenvedés volt minden egyes másodperc, alig vártam, hogy végre lecsapolhassam. A négy szemfogam kivillant, szemeim pedig aranysárgák lettek, teljesen bevadultam. Elveszítve az önkontrollom és hátulról nekitámadtam, majd nyakába mélyesztettem fogaim. Csak szívtam ki belőle a lehető legtöbb vért, teljesen szétmarcangolva a nyakát. A vér hatására az összes harcban szerzett sérülésem begyógyult. Gyűlöltem magam, hogy ezt csinálom, de képtelen voltam az önuralomra, a vágyaim erősebbek voltak.
Jólesett egy kicsit kiszellőztetni a fejemet. Az elmúlt napjaim csak abból álltak, hogy bámultam ki a fejemből, és vagy olvastam vagy a tévét bámultam. Ez nem volt tőlem annyira megszokott. Én sosem csinálok ilyeneket mégis jól esett kivételesen. Időnként azért jó ha az ember pihen egy keveset, és én ezt meg is tettem. Habár a vámpíroknál nem szokás a lefáradás. Én is inkább csak a fejemet "ürítettem" ki ezalatt a kis idő alatt. Az egyetlen ami kicsalt a hotel szobájából, hogy egyedül voltam. Sosem tűrtem igazán ha egyedül voltam hosszabb időre. Nem voltam az a magányos farkas típus, így még jó, hogy szerettem a társaságot. Nem is értem azokat az embereket, akik szeretnek egyedül lenni. Én valahogy nem bírom, és kész! Lassú léptekkel sétáltam át az utcákat. Nagy részük már ki volt ürülve, de még egy-két ember sétálgatott elvétve. Végül is éjszaka volt, ezen már szinte nem is kéne csodálkoznom. Ahogy sétálgattam elmentem egy férfi mellett. Éreztem magamon a tekintetét, pedig csak alig egy pillanatra néztem rá. Tekintetünk találkozott én pedig megálltam. Már háttal álltam neki, így megfordultam.- Nem illik ennyire feltűnően bámulni egy nőt! - Vontam fel enyhén szemöldökömet, de aztán egy halványka mosoly futott át ajkaimon. Feltehetően ha én nem szólítom le, akkor Ő tette volna meg. Nem is kellett olyan sokáig keresnem bárkit is. Sőt keresni se kellett, inkább csak véletlen az utamba került.
Nem szükségeltetett hogy túlzottan sokáig várjak, keressek, olyan szép hölgyet, aki alkalmas lehet a társaságom kiélvezésére. Egész pontosan néhány perc volt mindössze, mire egy gyönyörű szőke hölgyemény sétált be az utcába, majd jött felém, és vonult el mellettem. Az én tekintetem pedig végig követte. Nem volt egy könnyen átléphető szépség, érzékeim hamar megsúgták, nem is emberi szépséggel van dolgom, deee... de még így sem volt átlagosnak nevezhető. - Nem illik? Akkor kegyed bizonyára ezt is illetlenségnek fogja érezni - gondolkodtam el egy röpke pillanatra, de csak annyira, aztán egy laza suhanással, kevesebb mint egy szemvillanás alatt előtte termettem, és teketóriázás nélkül, közel léptem hozzá. Úgy bámultam szemeibe, hogy még véletlenül se jusson el elméjéig a gondolat, hogy el akarna lépni a közelemből. Elővettem legerősebb bűverőm, egy féloldalas mosollyal fűszerezve, miközben egyik kezem a tarkójára, másik a fenekére simult, és magamhoz szorítva testét, tüzes vadsággal csókoltam meg. Bízva abban a csinos pofiban, és vadító pillantásban, hogy nem fog ellenállás ébredni benne, inkább reméltem, hogy valami egészen más fog ébredni benne.
Ahogy azt mondta, hogy illetlenségnek fogom tartani következő cselekedetét, elém is suhant. Hirtelen még a lélegzetem is elakadt, nem kicsit lepődtem meg, de mégse mozdultam meg. Közelebb lépett hozzám, és úgy nézett közelről a szemeimbe. Vámpír volt, ezt már az elején is éreztem, ez inkább csak még jobban megerősítette sejtésemet. Álltam a tekintetét, de nem szólaltam meg. Inkább csak kíváncsi tekintettel meredtem szemeibe, és vártam mi lesz a következő lépése. Egy féloldalas mosoly kúszott a szájára, és a következő pillanatban keze a tarkómra csúszott, a másik pedig a fenekemre, és úgy húzott magához még közelebb. Ajkai az enyémre tapadtak, és úgy csókolt meg vadsággal benne. Visszacsókoltam, de a fejemben ott zakatolt, hogy ellenkeznem kéne. Kezem a mellkasára csúszott, és igyekeztem eltolni magamtól, de mivel sokkal erősebb volt nálam, így nem volt más választásom. Már nyeregben hihette magát azzal, hogy visszacsókoltam, de igen csak megfogom lepni következő mozdulatommal. Egy jól irányzott lendítéssel a térdemmel ágyékon rúgtam, amilyen erősen csak tudtam. Szinte rögtön el is engedett, én pedig fagyos hangon megszólaltam. - Igazad van! Illetlenségből nagyon jó vagy! - Fintorodtam el egy pillanatra, és vettem egy mély levegőt. Azt hiszi ha csak így leteper egy szó nélkül hagyni fogom magam. Na azt már nem! Lehet hogy Ő azt hiszi ennyivel levehet a lábamról, de téved. Oké lehet, hogy visszacsókoltam, de aztán elég hamar észhez tértem, és cselekedtem. Az már már kérdés, hogy Ő erre hogy fog reagálni. Eléggé idős vámpírnak tűnt. - Egy féloldalas mosolynál kicsit több kell ehhez! - Néztem rá.
Visszacsókolt, ami kezdetnek már remek volt, és még akkor is jónak hittem a bulit, amikor a keze a mellkasomra simult, ám az hogy megpróbált eltolni magától, már nem tetszett annyira. Viszont nem izgultam, ugyan minek is tettem volna, hiszem gyönge, hozzám képest semmi az ereje. Úgy gondoltam, majd felhagy szépen az ellenkezéssel, és belátja hogy jó amit kínálok... viszont sajnos aztán a dolog más irányzékot vette, egész pontosan, egy nagy rakat csillagot ahogy tökönrúgott, és kicsúszott a kezeimből, én pedig a falba támaszkodtam miközben igen erős késztetést éreztem a csillagokon túl, hogy most kitörjem a kis cica nyakát, akár a ropit szokták félbe. De amíg a testem a fájdalomra reagált (mert ezt ugye, hiába ezer év, még én is alaposan megéreztem), agyam már azon igyekezett, hogy most mit tegyen. Nem állt szándékomban megölni, túl szép volt ahhoz, és amit megkívántam, megszoktam hogy az enyém is legyen. Ha nem megy így... (és most nem is menne), akkor megoldom másként. Sok út vezet a célhoz, de mind az ágyban végződik. - Te pedig... bátor vagy, ha egy ezer éves vámpírt tökön mersz rúgni, és nem félsz hogy egy perc múlva megöl - nyögtem ki, mikor sikerült megtalálni a hangom, és felnézni a kis szöszire.
Bevallom kiméletesebb lett volna, ha a cipőm sarkát állítom csak bele a lábába, de nem értem volna el olyan hatást mint ezzel. Karjai egy szempillantás alatt hullottak le rólam, és kezei már a falnál kerestek támasztékot. Jól sikerült az ütés, mert arcán csak a fájdalmat lehetett látni, egy kis dühvel keverve. Ezek után már nem fog annyira kedvelni, de hát mit tudok csinálni, máskor gondolja meg mit tesz. Nem is értem mit gondolt. Megkapja bármelyik nőt, alig 10 másodperc után. Lehet, hogy másnál sikerült ez, de nálam nem jött be, és meg is kapta a magáét. Hiába elég idős vámpír, a fájdalmat megérzi, főleg azon a ponton ahova ütöttem. Elégedett arckifejezéssel léptem egyet hátra, és összefonva karjaimat figyeltem ahogy lassan, fájdalommal küzdve, szinte nyögve szól újra hozzám. - Fél perc? Már fél percnél tartunk, és te még mindig képtelen vagy a töködön kívül másra gondolni... - Céloztam ezzel a fájdalomra, és egy pillanatra összeszorítottam ajkaimat, és órámra néztem, majd újra rá. Túl jól sikerült ütnöm ezek szerint! Legalább elmegy a kedve attól egy időre, hogy az ágyba cipeljen. Nem sűrűn szoktam ütni, rúgni, csak ha a szükség kívánja, és ez az a kategóriába tartozott. Az már más kérdés, hogy ezért simán megölhetne, főleg ha végre sikerült "magához térnie". - Bátor vagyok, ezt sosem tagadnám. És igen egy 1000 éves vámpírral szemben. Nem szokásom félni túl sokszor... - Ráztam meg a fejemet a mondatai második felére kitérve. Nem szoktam félni, maximum csak akkor mikor már tényleg az életem függ tőle. Ennyi erővel most is félhetnék, mert simán megtudna ölni, de most még sincs abban az állapotban, hogy meg is tegye.
Kezdőlap
