Akarva-akaratlanul is elvigyorodtam mikor a vérem említette. Na igen. Évek rutinja, meghozza a gyümölcsét. Mázli az a növény. Ösztönösen is a nyakamhoz értem, ahol még mindig folyt a vér a sebből amit ejtett rajtam. Fejben már felírtam, hogy ha hazaérek, ezt is meg kell oldanom, bár szerencsére vannak még készleteim ilyen eshetőségre.
Kissé meglepődötten néztem, mikor egy kendőt nyomott a kezembe. Hát hálásan biccentettem egyet, és a nyakamra szorítottam. Így majd elmúlik a vérzés, és meg is van oldva egyelőre a gond.
- Köszönöm - mondtam, habár kb. úgy mint akinek a fogát húzzák. Na ilyet se mondtam még vámpírnak, egy biztos, ha a házba érek, rohadtul leiszom magam. Jó is lesz az nekem.
- Ez megnyugtató - bólintottam, de nem tudtam sajnálni a "nem ölök családost" eszmét, hisz az ölés az ölés, ha emberről van szó, nincs jó változat, ha az ellenfél vámpír. - Én meg még sosem kíméltem meg vámpír életét, így azt hiszem Te egy mérföldkő vagy nekem. Bár olyannal se találkoztam még aki vámpír és a rokonom. Katherine-ről is még csak hallottam. Érdekes este... - sóhajtottam, és odatámaszkodtam a falhoz, ahova aztán Ő is. Hát fura egy helyzet volt, ez bizonyos. Nem tudom miért kíméltem meg. Vagyis tudom, de hülyeségnek tűnik ha végiggondolom... aztán meg valahogy mégsem... hisz családtag.
- Igen, mivel még nem kértek tőlem ilyet. És nem úgy néztél ki még odabent, meg a nyakam marcangolva, mint aki simán feladja, nem tűntél annak a fajtának - néztem végig rajta, bár most, ahogy a vértől elázott ruhában állt Ő is, és keserű ábrázattal, hát már nem tudtam mit higgyek. - Ez a Klaus az a fickó, akivel bent szemeztetek, igaz? - kérdeztem, bár a válasz egyértelműnek tűnt. - Nos, mivel már a vámpírságod kiderülése előtt is mondtam, nem olyan fura ha újra mondom, gyönyörű nő vagy. És értelmesnek tűnsz, bár vámpírról ilyet sem mondtam még. Ha engem kérdezel, ez a Klaus egy barom, ha nem kellesz neki. Ha nem vámpír lennél, én is szívesen megismernélek - mondtam őszintén. Hogy megbánthatom? Igen, lehet... de ez az igazság. A vámpírok és én mindig így voltunk és leszünk, ha találkozunk, vagy az hal meg, vagy én. Ez a mostani középút... egy fura és groteszk véletlen, de ez van. Viszont akkor is vámpír.
Lassan kezdtem csóválni a fejem, és újabb sóhaj hagyta el a szám.
- De azt hiszem nem én vagyok a megfelelő személy akitől ilyet jó kérdezni, az alkalmi viszonyokat kedvelem, senki sem hosszútávú az életemben. Én egy nőt szerettem életem során, Ő teherbe esett, de nekem a gyerek nem kellett akkor, tizenéves fejjel, neki meg úgy már én. Így nőm sem volt, és a gyereket is a bátyámék nevelték, Ő lett Elena - meséltem, bár az Istennek se értettem miért mondom ezt el pont neki, de... talán az az iménti "majdnem kölcsönösen kinyírtuk egymást-eset" volt a ludas, hogy ezeket kimondtam, évtizedek óta most először, és először józanul. - És azóta magamban vagyok, csak magamért élek, alkalmi partnerekkel párosítva. A szerelem nem az én asztalom. Talán inkább olyat kérdezz meg, aki szerelmes, vagy aki ismeri azt a pojácát - javasoltam.

Magam sem tudom, hogy miért nem néztem a szemeibe. Nyilván mert soha nem volt szokásom emberek előtt megnyílni és jobbnak láttam, ha... ez így is marad. Legalábbis két perccel ezelőttig úgy éreztem, hogy így kell tennem. Érzelemmentesnek lennem mindennemű idegen előtt, hogy ne láthassák a gyengéimet, és most tessék! Óh, Erin... megásod a saját sírod, de ezt már régóta tudod magadról.
Eléggé érdekesnek találtam a mondatait. Szerelem... nos, eléggé idegen fogalom számomra is. Ezer év... akkor éreztem hasonlót utoljára. És most újra. Egy olyan férfit ráadásul, aki úgy kell nekem, ahogy van. De azt nem tudom elfogadni, hogy... ebbe ne menjünk bele.
Egy keserű mosoly ismét megjelent a képemen. - Ha most nem lennék tisztában, hogy igazat mondasz, kitörtem volna a nyakadat a feltételezésért, hogy szerelmes vagyok. De én is elismertem az imént, és mellékesen megfogadtam, hogy nem öllek meg. - túrtam a hajamba jó nagyot sóhajtva. Ez az én saram. Körülbelül. És már tudtam, hogy mit kell tennem.
- Én... azt hiszem, hogy alaposan le kell innom magamat. - köszörültem meg a torkomat. - De mielőtt megteszem, muszáj beszélnem vele. Legalább egy üzenet erejéig. - pillantottam végül John szemeibe, egy nagyon halovány mosollyal. Micsoda romantikus, nyálas ribanc lettem, te jóságos ég! De tagadhatatlan, hogy az önkritikám páratlan...
- Kétlem, hogy nagyon kedveled velem a közös levegőt, de... öhm... - vettem elő egy apró cetlit a táskámból és felírtam rá a címemet, hogy felé nyújtsam. - Ma éjjel hivatalos meghívásod van hozzám a lakásomba. - Te döntesz, hogy eljössz-e. Mondjuk úgy, hogy van egy órád rá, míg én elmegyek és elviszem az üzenetet Őlordságának. - kacsintottam Johnra már némileg jobb kedvvel. - A döntés a tiéd, kedves rokon! - vigyorogtam rá, aztán körbefordultam, és elhagytam az utcát. Valahol mélyen reméltem, hogy ha a birtokomra érek, ott lesz. Nem mintha olyan sok közös lenne bennünk. De jól esett beszélgetni valakivel.

- Klaus lakása - Hotel -

|| Grill ||

Csak vigyorogtam egész végig hogy egy ilyen szép nővel mutatkozom. Igen, mert régen is így volt. Büszke voltam erre a nőszemélyre, addig míg át nem vert. Mikor is volt? Húh, ne is beszéljünk már róla, olyan régen történt.
- Mondd csak, mi lenne ha megint olyan kedves lennél velem, mint régen? - pislogtam rá szépen. Igaz, láthatta hogy játszom az egészet. Szívem szerint beolvastam volna neki, hogy tönkretette az életemet. Minden nap rá gondoltam, mióta elment, elhagyott. Így nem lehet élni!

Csak somolyogtam, érdekes kapcsolat, mit ne mondjak, önmagamról nem is beszélve. Lehet kivételesen túl sok vért vesztettem, vagy... előtte az ital? Mindenesetre most hagytam futni egy vámpírt... na szép... lehet holnap le is köpöm magam ezért, de hát... ma ez van - gondoltam nagy sóhajok közepette, aztán ahogy Erin köddé vált, én is elindultam. Hát nem tartottam valószínűnek hogy én most odamegyek, amúgy is volt bőven mára emészteni valóm, viszont kivételesen gondoltam nem leszek bunkó, és hazafelé kitértem a megadott címre, hogy otthagyjak a postaládában egy névjegyet a számommal. Ki tudja, még jól is jöhetünk egymásnak, na meg rokon... ezt fejben kellett tartanom, hogy kordában tudjam tartani a vadászösztönöm...
Végül, mikor megindultam "hazafelé" az a különös gondolat járt abban az egyes tekintetben elcsökevényesedett elmémben, hogy talán még az a nap is eljön, mikor leteszem a karót... de aztán felnevetve ráztam meg a fejem még a gondolatra is.
- Kizárt... - morogtam, hisz ismertem már magam. Én nem változok, sosem ment, miért is kezdeném újra? Hülyeség! És amúgy is, jó nekem így, nem hiányzik senki, nem kell senki, John Gilbert a maga szerencséjének kovácsa.
Ezekkel a nagybecsű gondolatokkal indultam a Gilbert ház felé, melyekről igenis meggyőződésem volt hogy igazak, és semmi nem tántoríthat el.

(folyt. köv. Gilbert ház)

[Grill]

Felvont szemöldökkel pillantottam rá. Mindenkivel úgy beszélek ahogyan akarok..Ez már tény,és ennyi év alatt illő lett volna megszoknia.
-Mi lenne? -kezdtem egy kérdéssel. -Tudod,akkor minden teljesen más lenne. -görbült ismét halvány mosolyra a szám. A megszokott modoromhoz képest,most eléggé normálisan válaszoltam, érje be ennyivel, ha meg ez sem jó neki,sajnálom, mivel mással nem tudok még szolgálni...
-Ha már te is kérdeztél,akkor most én is. Szóval.. Mi lenne ha nem tennél úgy hogy együtt vagyunk? -hadonásztam,elmutatva a kezemmel,miközben utaltam a letörölhetetlen vigyorra a képén. Még jó hogy Em lépteit már nem hallottam a hátam mögött,mert eleinte eléggé idegesített, hogy liheg a nyakamon,mint egy kutya. Nem kell nekem testőr.. Gondolom leült valahova, valamilyen padra az utcák között,miközben mi tovább sétáltunk..

Felsóhajtottam. - Tudod, az a típus vagyok, aki nehezen szabadul az emlékektől. Ez talán olyan nagy bűn? Azok után, hogy szórakoztál velem és kihasználtad az érzéseimet? Örülj, hogy nem rögtön egy karót vágtam hozzád! - sziszegtem a képébe.
- Bármibe lefogadnám, hogy azóta sem élsz túlságosan szűzies életet. Ami... valljuk be, nem is lepne meg. Csak nem értem, hogy mi jó neked ebben! Miért teszel tönkre mindenkit? - ragadtam meg a két vállát.

-Nem mondtam, hogy nagy bűn, csak éppen ebben az esetben nem túlzottan örülök neki. -vontam vállat ismét, nemes egyszerűséggel.
-Minden esetben kizártam azt a lehetőséget hogy megölnél, vagy éppen bárki is megölne. Egy: szinte senki sem lenne képes megölni. Kettő: ha valaki pedig lenne olyan erős,hogy végezzen velem, ő sem lenne képes. Te éppen a második csoportba tartozol. -szögeztem le,és bíztam benne,hogy érti.
-Semmi közöd nincsen hozzá... -sóhajtottam. Mondjuk igaza volt..
-Hogy miért teszek tönkre mindenkit? Azt nem tudom, talán, csak jó érzés kihasználni a nyomorult embereket. -vigyorodtam el,majd a vállamra tette a kezét.
-Engedj el. -néztem mélyen a szemébe,miközben parancsolón,de teljesen nyugodt hangnemben szóltam rá.

Annyi érzés borította el testemet, mint talán ezer év alatt sem. Bosszantó volt ez? Nyilván... sőt, biztosan! Nem szerettem, ha szórakoznak a hülye fejemmel, még ha tényleg bolondját is járatta velem pár száz éve. Azóta kutatok utána, a nyomában vagyok. És mikor végre szemtől szembe kerülünk, így néz rám? Így elutasít? Mit is vártam mondjuk? Bocsánatkérésre soha nem lesz képes.
- Szeretlek, Katie! - jött ki belőlem őszintén, még mindig nem engedve el Őt. - Ezért jöttem. Mert... nem tudok élni ezzel az átkozott érzéssel úgy, hogy nem vagy az enyém! - sziszegtem hevesen.

Bailey/

[Börtönök]

Miután ravasz módon megszökött tőlem az az isten kis korcsa elindultam sétálni,gondoltam ki szellőztettem a fejem.A testem nagy mértékben sérült,de csodálkoztam,hogy élek még.Utcán meg meg állva néztem az el haladó embereket miként sétálnak volt ki nevetett volt ki munkába sietett.
Bámultam ez el haladó kocsikat ,de még erőt gyűjtöttem az új sétámhoz.

Lee

(Bailey lakása)

Ahogy azt már otthon eldöntöttem végig arra felé haladtam amerre legalább volt két három ember. Legalábbis reméltem, hogy azok. Nem tudhatom sajnos, hogy mivel találkozom szembe. De nem úgy neveltek, hogy megijedjek a problémáktól. Ez most sem lesz másképp.

Egyik utcából a másikba kanyarodtam közben megjegyeztem, honnan jöttem mit merre láttam. Olyan voltam mint egy turista már csak a fényképező gép hiányzott a kezemből. Mindent alaposan megnéztem és gondolom mások is engem, hogy mit néz ennyire ez az idióta. De azt gondolnak amit akarnak, nem érdekel.

Észre vettem egy gyönyörű,bájos fiatal lányt aki éppen arra sétált.Mikor megláttam láttam irritálja az,hogy nézem ezért tovább folytattam.Rá kacsintottam egyet és nagy vigyorba kezdetem,neki dőltem az egyik oszlopnak és csak néztem őt.Kedvemre való volt
-Mizu szépségem?-böktem neki oda miközben össze fontam a karom.

Egy ideje viszont már idegesítően nézett engem egy alak. Kicsit ijesztő is volt, de próbáltam figyelmen kívül hagyni mire megszólított.
Mielőtt válaszoltam volna körbenéztem, majd tekintetem rá szegeztem. - Azt hiszem össze keversz valakivel mert nem vagyok a szépséged. - Mondtam egy gúnyos vigyor kíséretében.

Nagyon nevettem és mosolyogtam a lányra.
-Bal lábbal kelt fel a kis boszi-nevettem rajta.Mindenkiről megtudtam állapítani mi is ő valójában,de az angyal ő volt az akiről nem.A lány elég meredten bámult rám én meg csak néztem.Dühből táplálkozom,ha feltudom mérgesíteni az lesz a nap fénypontja.

Összeszűkült szemekkel néztem rá. Nem tudom mi jöhetett le neki az arckifejezésemből,de biztosra vettem,hogy megbolondult.
-Brian,én Nem szeretlek. -mondtam ki minden szót lassan,hogy megértse,a "nem" szócskát pedig egy kicsit megnyomva. Oké,oké,lehet régen valamit éreztem iránta,de az is csak egy aprócska dolog volt,és már nagyon régen. Tagadhatatlan hogy jóképű,meg minden,de egyszerűen én valamiért nem vagyok ráhangolva a szerelemre. Gőzöm sincs hogy ki volt az igazi apám,anyám,nem tudom kitől örököltem ezt,de engem eddig,több mint ötszáz év alatt,nem zavart.. Válaszra nyitottam a számat,de hirtelen elhallgattam. Most mit mondjak neki? Eddig mindig a szavak embere voltam,de most nem jött szó az ajkaimra. Csak megforgattam a szememet,alig láthatóan a fejemet oldalra billentve.
-Pedig muszáj lesz. -mondtam ki végül hetykén, a padlót bámulva.

Lee

- Egyáltalán nem. De ha nem haragszol akkor én most magadra is hagylak és szórakozz csak egyedül. - Mondtam egy mosollyal az arcomon miközben lassan elsétáltam mellette összefonva a karomat a mellkasomon. Nem tudom, hogy mit akar tőlem, de valahogy nem is akarom kideríteni. Az első napomat még túl kellene élnem anélkül, hogy valami bajba keverednék.

Bailey;

-Ááááá-Ragadtam meg a karját majd mentem vele.
-Nem állt szándékomban megenni téged-suttogtam majd elé álltam és elsöpörtem a füle mögé egyik tincsét.Démon bájommal próbáltam rá hatni,de lehet immunis rá.Eddig egy lány se adta be a derekát csak Lucy,de ő átvert.Vajon ez a csaj miként gondolkodik.
-Körbe vezethetlek,ha nem félsz!-mondtam neki cinikusan.

Nem tudtam, hogy a közelségét idegesítőnek tekintsem, vagy zavarba jöjjek. De valami azt súgta jobb lesz, hogyha elkerülöm nagy évben.
- Igazán kedves tőled, de köszönöm azt hiszem boldogulok egyedül is. - Hátráltam pár lépést, majd megfordultam és elindultam a másik irányba. Talán mégis csak jobb lett volna, ha már most Tylert zargatom, bár valószínűleg elfoglalt. Mindegy most már ez van. Megoldom egyedül is.

-Mitől tartasz?-mondtam komolyan és ismét az útjába álltam.Végig mértem a lány többször is.Közben hallgattam ahogy nem messze mellettünk nevetgélnek. Gyűlöltem a jó kedvet,de vissza idézte a régi emberi mivoltomat.Itt egy boszorkány aki lehet tudna segíteni újra embernek lennem vagy már visszafordíthatatlanul is ilyen maradok? Ezek a gondolatok cikáztak az agyamba amíg a lány válaszát vártam.nem volt kedvem bántani nem is akartam valami megmozdult bennem talán eljutok addig,hogy jó leszek?

- Nem tartok semmitől. - Nevettem fel és láttam ahogy picit elkomorul az arca és azon töprengtem, hogy vajon mire gondolhatott. De mindegy a legjobb, ha valahogy lerázom.
- Egyszerűen csak úgy neveltek, hogy kerüljem az olyan embereket akik egy picit furcsák és túlságosan kedvesnek próbálnak látszani aztán később kimutatják a foguk fehérjét. - Vágtam hozzá egy grimaszt amitől talán okosnak tűnök, de amint elképzeltem sikerült újra elnevetnem magam.

-Akarsz látni nem kedvesen-mondtam majd elsötétült a szemem feketén izzott hirtelen vissza váltott ,majd nagyon mosolyogtam rajta.talán tudja ki és mi vagyok.mennyire lehet kitanult boszorkány?
Töprengtem ismét mikor észbe kaptam sokat gondolkozom mostanában.
-Hidd el nem vagyok valami jó fiú,de csak neked az leszek-kacsintottam rá.

A szemét figyelve egy picit talán megrémültem talán ezért is léptem egy kicsit hátrébb. Az emlékeimben próbáltam kutakodni, hogy hátha említett valami ehhez hasonlót az apám. És ekkor bevillant. Démon. Azt hiszem tényleg jobb lenne elkerülni, de nem tudom hogyan. Mágiát már jó ideje nem használtam semmire sem. És nem is tervezem.
- És mi a biztosíték arra, hogy igazat mondasz? - Kérdeztem összevont szemöldökkel.

-Bizonyíték semmi,de most próbálj meg hinni.-Simítottam végig a kezét és az arcát is egyaránt majd közelebb hajoltam és fülébe suttogtam.
-Igazán gyönyörű vagy.-suttogtam,majd közel az ajkához elmosolyodtam,de elkaptam fejem nem akartam rá menösnek tűnni.

(Warren lakásából)

Dolgaim végeztével jobb nem lévén, először csak az után sétáltam. Kicsit körbenéztem, változott-e valami, van-e valami érdekesség. De sok újdonságot nem fedeztem fel, így pedig minduntalan fejembe nyomakodott a gondolat, hogy ki is hiányzik nekem igazán...
Így végül kezem a zsebembe túrt, és előhalásztam onnét egy telefont, hogy aztán egy bizonyos számot kezdjek hívni, és várjam hogy felvegye.
- Szia szép hölgy! - szóltam bele, mikor végül megnyílt a vonal. - Visszajöttem. Volna kedved összefutni velem valahol? - kérdeztem kíváncsian, bár leplezettem idegesen, hisz oké hogy én mit érzek, de hogy Katie... az másik tészta. Ám most hogy újra itthon vagyok, talán majd... kiderül előbb-utóbb...

Éppen sikerült találnom egy mondjuk megfelelő műsort a tévében, amit végig is lehet nézni, mikor hirtelen megszólalt a telefonom. Mivel a csengőhangom iszonyúan hangos volt, mikor meghallottam hirtelen fel is szöktem a kanapéról. Szinte biztos voltam benne, hogy Pati keres, mert bocsánatot akar kérni a hírtelen lelépéséért, de mint kiderült tévedtem. Valójában Warren hívott.. őszintén szólva az ő hívására számítottam a legkevésbé... de annál kellemesebb meglepetésben lett aztán részem mikor megláttam a kijelőn a nevét.
- Helló W uraság - köszöntem nevetve, mivel a teljes nevét túl hosszúnak találtam.. meg amúgy is, ez sokal jobban hangzott. - Hm... - húsztam az agyát egy pillanatra. - Miért is ne? - vágtam rá végül.

Lee

- Nem hiszek semmiben. Én szeretek megbizonyosodni a dolgokról. De a lehető legtávolabb. - Amikor simogatni kezdte a kezemet és az arcomat teljesen zavarba jöttem, de próbáltam ezt leplezni.
- Köszönöm, de amint mondtam szeretem a dolgokat távolabbról szemlélni. - Kezemet a mellkasára helyeztem, hogy egy picit eltoljam magamtól. Nem szeretem, ha egy idegen ennyire közel van hozzám. Főleg, ha természetfeletti.