Először elvigyorodtam Clarissa szavaira. Egyrészt jól is esett, másrészt, hízelgett az egómnak, és jó is volt hallani mert a szemei közben őszintén csillogtak. Bár vághattam egy arcot, mikor valami tévében látott pasast kezdett mondani, de ahogy megcsókolt, már újra elmosolyodtam, rájövén, hogy nem volt komoly.
- Te lány, te lány, mihez is kezdenék én nélküled - simogattam meg az arcát, és szerető pillantással néztem szemeibe.
- Jól van, felpróbálom mindet, de cserébe, ha én ma belehalok a vacsoránkba, támassz fel, vagy gyere utánam, és rugdoss vissza - mondtam elnevetve magam, még hogy a nők miket tudnak, vagy azt hiszik hogy az Ő főztjük a legjobb a világon, pedig nem, mások meg azt hiszik, amit főznek, csak halálos lehet. Pedig Clarissa még nem látta, hogy ÉN milyen vagyok a konyhában. Hozzám képest bárki profi lehet.
Becsuktam az ajtaját, és megkerültem az autót, miután kedvesem beszállt, és magam is elfoglaltam a helyem, úgy pillantottam Rá.
- Akkor hát, indulás? - kérdeztem, és indítottam a motort, majd lassan kigurultam az útra, hogy ha rábólint, irány a ház.

Jessica

- Miért nem szabad? - kérdeztem tőle zakatoló szívvel, mikor elszakadt tőlem, és nagyot sóhajtottam, ahogyan láttam szemeit. A barátja miatt nem szabad, ghondoltam a fejemben és ezzel megadtam a kérdésemre is a választ.
- Nem értelek,Jessica... ő nem... ő nem jött veled... ő nem félt tőlem... ő... nem csinál semmit - néztem értetlenül JEss szemebe.

Bármennyire is győzködtem magam arról, hogy ez nem helyes valahogy nem jártam sikerrel. Végül is igaza volt. Egyáltalán nem érdekli, hogy itt vagyok.. Vele. Utánam se jött nem ellenőriz semmiben.
Meg akármennyire is akarom tagadni valami vonz hozzá.. A francba is.. miért tagadnám? Ha annyira érdekelném Andrew-t már itt lenne. Minden további nélkül tapadtam ajkaira és karomat a nyaka köré fontam.

John

- Remélem, nem sok mindent akarsz kezdeni nélkülem - mosolyogtam a boldogságtól szinte már erőltetettnek tűnően.Nem erőltettem, jött ez magától is. Nem tudtam és nem is akartam levakarni arcomról, hiszen itt a szemmel is látható jele annak, hogy amit érzek, az valós. Szeretném azt hinni.
- Most gúnyolódsz, de ha majd a földön fekszel kiguvadt szemekkel,öklendezve és a segítségemért kiáltva, akkor nem ér újjal mutogatni rám! -feleltem dacosan, majd bekapcsoltam az övemet. Van az a kishitűség, mikor az ember saját magában is képtelen hinni. Olykor ezeket az embereket pesszimistának emlegetik a tudatlanok, de mi, pesszimisták tisztában vagyunk azzal, hogy az esélyeink sivárak, nem szeretnénk, sőt képtelenek vagyunk túl sok reményt fűzni a sikerünkhöz, de titkon mindig reménykedünk. Reménykedünk, hogy egyszer minket is eltalál a szerencse sercegő tűzből pattant ereje. De képtelenek lennénk újra csalódni. Minden egyes csalódás közelebb lök minket a végleges megsemmisüléshez. Félünk tőle, de néha... néha csak reménykedünk, hogy bekövetkezik, elkerülve életünkben az újabb pofára eséseket, megaláztatásokat, sebek feltépését, gyötrő fájdalmakat. A pesszimizmus csupán egy eszme, mely az elkeseredett ember szavait tolmácsolja. Az elkeseredett ember, aki némán, magában, egyedül foggal és körömmel küzd az álmaiért, de mindenki tudja, hogy fél lábbal a szakadékban a küzdés hatalmas csatát vív a "Nem bírom! Feladom! " -mal. Az optimista ember is tisztában azzal, hogy e válaszúton kevés a túlélés esélye. Az optimisták újjal mutogatnak ránk, pedig, ha tudnák, hogy e két szélsőség egyike sem jó, vagy rossz. Mindkettő egyformán hátrányaival és előnyeivel együtt reménytelen. Az egyik végletből néha nehéz átszökkenni a másikba, néha pedig túl könnyű. És amíg öveinket be nem csatoljuk, addig nem állhatunk biztosan a talajon, addig elveszettek leszünk.
Bár jócskán elkanyarodtam a főzéstől, de szavaim bármilyen tekintetben, helyzetben helytállnak. A főzésnél is.
Jelentéktelen, de mégis tapintatos kérdésével zökkentett ki gondolataimból, így ösztönösen kicsit megráztam a fejem, és felé kaptam tekintetem. A mosoly, mely lankadni látszott, megerőltetve magát halvány meghazudtoló árnyat vetett kétségbeesett tekintetem álarcán.
- Persze. Indulhatunk.

- Én?? Nélküled?? Az ég-világon semmihez!! - vágtam rá komolyan, és nagy vigyorral. Ugyan mihez kezdhetnék nélküle? Hisz... azt hiszem mondhatom, hogy nála jobban még senkit nem szerettem... Érte változok, és akarok változni, ha Ő nem lenne mellettem, az egész teljesen értelmetlen lenne, és képes sem lennék rá.
- Nem gúnyolódtam, teljesen komolyan mondtam. Bár ha már itt tartunk, ha én fetrengeni fogok, nem tudok magamnak orvost hívni, szóval remélem te is tudod a számukat - kacsintottam Rá, de aztán fél kezemmel elengedtem a kormányt, és megsimogattam az arcát. Szívesebben csókoltam volna meg, de vezetés közben inkább nem akartam felcsavarodni egy lámpaoszlopra sem. Szép lenne Vele meghalni, de azért inkább élnék Vele, ha választhatok a két opció közül.
- Akkor menjünk - mosolyogtam, és a Gilbert ház felé vettem az utunkat, azzal a reményteli gondolattal, hogy ma egy szép estét tölthetek el azzal a csodálatos nővel, akit szeretek, és aki nélkül nem bírnék meglenni.

(folyt. köv. Gilbert ház)

John

- Jó válasz- motyogtam halkan, apró mosollyal. Következő feleletére is a válaszom egy egyértelmű biccentésben merült ki. Valahogy gondolataim burkot vontak maguk köré, nem eresztve engem. Még mindig aggódok, még mindig félek, még mindig reménykedek, és még mindig a csalódást kerülöm bármi áron. Zavar, aggaszt, hogy van olyan, amiről nem tud, de tudom, hogy ezt nem mondhatom el, veszélybe sodornám. A legnagyobb felismerés közepette jön rá az ember, hogy még, ha el is kell engedni azt, kihez a sors a legjobban a láncolt, te mégis foggal-körömmel küzdesz a biztonságáért. Mert szereted.
Folyt.: Gilbert ház

/kávézó/
Eyal

- Nem tűntél valami boldognak az előbb, hogy most beszélni szeretnék veled. - mondtam neki karba tett kézzel, amint kiértünk.
- Háát... - köszörültem meg egy kicsit a torkom. - Én úgy döntöttem nem halasztgatom, nem ködösítek tovább, hazudni meg pláne nem szeretnék. Így elmondok neked valamit. - mostmár teljesen komolyra váltott a hangom, így végre ő is érezheti a mondandóm súlyát.

Nem tudom hogy mennyi erő volt még bennem. Kezdtem nagyon kimerülni de azon kaptam végülis magamat hogy leszállt rólam, és ocsmány pofája fénylett az ÉN véremtől. Elborzadva néztem rá. Miléyen vérfarkas az ilyen...?! Honnan szalajtották, ki a fene ez egyáltalán? Ilyen kérdések cikáztak fejemben s végül úgy döntöttem hogy gyorsan felpattanok.
- Ki vagy te? - kérdeztem csak ennyit zihálva.

/Kávézó/ Letti

Ahogy kiértünk ,és beszélni kezdett nem tetszett ez a rész.-És mit szeretnél mondani?-kérdeztem már én is komolyan szemeibe nézve.

Eyal

- Nos... tudod vannak olyan pillanatok, amikor nem tudunk mást tenni, mint engedelmeskedni vagy elveszíteni a fejünket. De ezt, te már csak jól tudod! Most lehet utáni, lehet haragudni, sőt elhordani mindenféle lotyónak, de én úgy éreztem kötelességem ezt elmondani neked. - nyeltem egy nagyot a mondandóm végén, majd gyorsan kiböktem. - Én lefeküdtem valakivel... - ezt szinte suttogva mondtam neki, de továbbra is a szemébe. Nem vagyok gyáva, hogy a földet bámuljam miközben valakinek ilyet mondok...

Letti

Megleptek szavai...Nem is tudtam mit gondoljak, vagy mit mondhatnák.-Hát...ez meglepett, de nem tudok rá mit mondani. A te dolgod Letti,nincs beleszólásom..-mosolyogtam halványan

Fiatal volt. Mondanám tapasztalatnak is. Mert.. rögtön sikerült hatnom rá a szavaimmal. Nem akartam, nem esett jól mindez. De... valami vonzott hozzá úgy, mint méhet a virág.
- Sajnálom, Jessica.. nem akarlak összezavarni.. - szakadtam el ajkaitól.

- Ez nem csak a te hibád. - Ráztam meg a fejemet miután elvált az ajkaimtól. - Az enyém is. Hiszen én is akartam. - Suttogtam az utolsó szót kicsit elharapva.
Andrew elevenen fog megnyúzni. El is hallgathatnám előle.. De nem vagyok az a típus.

Nagyon meghökkentem... Talán még jobban is, mint ő.
- Ennyi a reakciód? Mióta vagy ilyen nyugodt és olyan ember, aki beletörődik a történtekbe. Mitől van ez? Furcsa vagy nekem... - ráztam meg enyhén, a fejem, hisz' nem akartam elhinni.

Meglepett, hogy még képes volt mozogni, hiszen alig maradt benne vér. Majd megkérdezte a nevemet, nem voltam hajlandó az orrára kötni, ennyire hülye nem vagyok. Hisz életben szeretném hagyni, hogy a több vámpír tudtára adhassa, hogy új vérszívó érkezett a városba. A nevem viszont már túl ok információ lenne. Szóval kérdése után csak komoly tekintettel néztem rá, majd kitörtem a nyakát. Kezdtem viszont újra megéhezni, de most valami finomabb vérre. Szóval elindultam újabb vérforrások után kutatva.

[Folyt: valahol]

-Igen...és mit érdekel téged az hogy milyen vagyok?-kérdeztem színtelenül-Eddig se beszéltünk, ezután se tegyük.-mondtam,és lassan elindultam előre.

- Hát már bocs, de nagyon szánalmas lettél az utóbbi időkben. - rántottam egyszerűen vállat. És figyeltem, ahogy hátat fordít és elindul.
- Menj csak, kit érdekelsz. Végre magadra maradsz...

-Eddig is egyedül voltam, most se lesz másképp.Amúgy meg hidd el, nemsokára végleg nem fogsz látni...Egy olyan személy lép a városba, aki ellene már menekülni nem lehet...és engem üldöz...-néztem hátra, és mentem tovább

- Legalább állj már meg miközben nekem dumálsz, mert lassan már nem fogom hallani, ugyanis én nem vagyok vámpír. - szóltam rá gúnyos hangon.
- Oké, ezt mondhatod nekem, én mit tudok csinálni? Már megint kezded... szerinted most sajnálni foglak, mert van egy ellenséged? Ha olyan erős és nagy vámpír vagy akkor elbánsz vele, engem meg nem izgat. Még akkor sem, ha engem is megtámad.

Jessica

Belenéztem a gyönyörű szemekbe, és.. nem tudtam eldönteni, most mit kellene éreznem. Hatalmas bűntudatot, amiért ezt tettem. Mert összezavasrom őt. Neki érzései vannak Adrew irányába, és nem léphetek bele ebbe a kapcsolatba csak úgy. Helyette.. nem is tudom, hogy mit kellene tennem.
- Akarod, hjogy hazakísérjelek? És ha.. Andrew úgy döntene, hogy kiakad,én.. vigyázom rád. - nyeltem egyet.

Visszasuhantam hozzá.-Nem csak én változtam Letti...De te is...Te sem már az a lány vagy akit megismertem, és megszerettem.Lehet hogy vámpír vagyok, és nagy volt az egom, meg hogy azt csináltam amit.De megváltoztam..De ahogy mondtam te is!-néztem a szemébe-De szerintem igen, jobb lesz ha tényleg külön leszünk,nem foglak keresni, megígérem,és be is tartom.Örülök hogy megismertelek Colette La Trinité..-suttogtam

Karba font kézzel figyeltem őt és a szavait.
- Én már elmondtam, amit akartam. Bevallottam neked. És képzeld el én miattad lettem ilyen. Te tettél engem tönkre, szóval ezt a szót vártam már régóta, hogy ne keress többé. Viszlát, Eyal! - egy határozott mozdulattal hátat fordítottam neki és elindultam.

Szavai rosszul estek...belülről szétszedtek szavai, de nem mutattam.-Igen, igazad van...-suttogtam,és leültem.

Visszafordultam egy pillanatra és szúrós szemmel ránéztem.
- Azt mondtam, viszlát. Nem folytatok se vitát, se együttérzést. Főleg veled... Te mondtad, hogy mostantól elkerülsz, így nincs miről beszélnünk. - elkezdtem tovább menni, és már egyre távolabb jártam tőle.

Elővettem a telefonomat, és gondoltam írok egy sms-t Sarahnak."Itt vagyok Húgi a városba, ha akarsz majd találkozhatunk. Lettivel találkoztam, meg is bánta..."-elküldtem az sms-t, és csak néztem ahogy távolodik.