A mosolyt semmivel nem tudta levakarni az arcomról. Bár ez már inkább kárörvendő vigyorrá nőtte ki magát. Bírtam én az ilyen nőket. Ha vámpír lenne, ezer év után tudnék olyat tenni Erin ellen, amit nem. Megcsalni őt. Ő is hűtlen volt hozzám, hát... de az meglehetősen visszaveti a lehetőséget, hogy ez a csaj farkas.
- Eléggé felvágták a nyelved, kiscsillagom. - sóhajtottam fel, a hangom eléggé halkan csengett az utca kihalt levegőjében. - Ha nem tudnám, hogy mi vagy... meg is kérnélek, hogy inkább máshol használd ezt a szép szájacskát, de valamiben nagyon jónak kellene lenned ahhoz, hogy vérfarkassal múlassam az időt olyan formában. - leheltem egészen csendesen a szavakat. Hűség... ezer évig az voltam. De mindig be kell ismernem, hogy férfi vagyok, nem egy darab fa, mely' minden egyes 'vihart' elvisel, mi a közelébe ér.
- Most még adok lehetőséget, hogy elmenj. Ha nem, hát a következményekért nem felelek. - suttogtam eléggé baljósan.

Az, ahogyan visszaszólt nekem, és harciasan "támadott" nekem, még inkább szórakoztatóbbá tette a szituációt számomra. Nagyon tetszett a temperamentuma. Általában ezt figyeltem minden egyes nőben, akivel összehozott a sors. Kár, hogy a legtöbbjük vacsorává vált, és nem mássá.
- Ne hidd már, hogy ilyen gyorsan elszaladhatsz. - sóhajtottam, megforgatva a szemeimet, miután elindult az utca másik irányába. Nem engedem én el ilyen könnyen! Hülye leszek...
Vettem egy mély levegőt, és elővettem a kezeimet a zsebemből, hogy egy pillanat múlva már az útját álljam, vámpírsebességgel lépve elé.
- Hová is indulsz ilyen sietősen? Az előbb még azt mondtad, nincs dolgod. - vigyorogtam. Vagy inkább vicsorogtam?

- Megtenném, hogy...? - kérdeztem vissza nagyot sóhajtva. - Most így jobban belegondolva, semmi kedvem megtenni semmit. Ahogy soha nem is tettem. - túrtam a hajamba. A szemében láttam egy nagyon halvány félelmet, és ijedtséget. De a kisugárzásában, mint majdnem minden vérfarkaséban, éreztem a talpraesettséget. Ezt a csajt nem ejtették a fejére pólyás korában. És ezért talán még élvezetesebb lehet a játék vele. Elkapni, becserkészni, fogócskázni, vagy hívjuk, ahogyan akarjuk. Igaz, volt némi nagyon furcsa érzés bennem a sikertelenségem iránt. Vajon tényleg képes lenne csak úgy elmenni? Játék nélkül? Vagy engem leszerelni? Jó kérdések, de a választ csak egyféleképpen tudhatom meg rájuk.
- Nem foglak megharapni. De tudod... leírhatatlan élmény, ha sikoltani halljuk azt, akivel játszadozni akarunk. Pontosabban veled csak akarnék. Valamiben más vagy, mint a többi. - dörzsöltem az államat, miközben lassú léptekkel körözni kezdtem körülötte, teste minden egyes négyzetcentijét felfedve szememmel és pillantásommal. Jó bőőőőr... de miért érzem azt is, hogy a külső mást takar, mint amit mi először gondolnánk?
- És kötelességemnek érzem kideríteni. Szeretem a rejtvényeket. A megfejtésüket főleg! - ravaszodott el a mosolyom, és némi udvariasságot mutatva, megálltam előtte újra, és befejeztem a körözést "fölötte". Nem vagyok én keselyű... annyira. - Christopher. - nyújtottam a kezemet lassan, aprót biccentve mellé. Talán enyhe udvariatlanság lett volna hozzátenni, hogy mindezt csak azért, hogy ha baja esne, a nevem teljes tudatában történjen. Szeretem a próbálkozó, bosszúéhes kiscsajokat.

- Szóval Hayley. Örvendek. Igencsak bájos név, már csak a jelentéséből kiindulva. - vigyorodtam el gonoszkásan. Nem voltam valami nagy könyvmoly, de ha az időm, mint a tenger, hát miért ne használjam ki?
A gúny a hangjában... bár tudnám mihez hasonlítani. Soha nem kedveltem azokat, akik úgy beszéltek velem, ahogyan ez a lány megengedte magának, de benne... most kezdjem elölről? Van valami különleges, és slussz meg passz. Viszont ahogy újra és újra végigsiklott alakján tekintetem, kezdtem elveszíteni azt a fogadalmat, hogy az ellenség egyetlen korcs tagjával sem létesítünk kapcsolatot olyan "irányzatban". Ez a szolídabb megfogalmazás. És nem is ez a nő volt az, aki kieléghette volna az ezer év alatt felgyülemlett feszültséget bennem. Ahhoz a feleségem kell. És előbb-utóbb mindig megkapom, amit akarok.
- Nos, Hayley... - hajoltam közelebb hozzá, hogy a tekintetem hol a nyakának ereire, hol szemeibe tévedjen. - Mi járatban a városban? Régi ismerős? Kaland? Vagy direkt az én kedvemért érkeztél? - kérdeztem ironizálva. Túl szép, hogy igaz legyen. Meg minek is... a régi ismerősre tippeltem volna. Volt fogalma arról, hogy hol jár. Vagyis Mystic Fallsról. Bizonyosan ismerős mesélt róla.

Az összefont karjait fixíroztam egy ideig, a borostás államat birizgálva, mintha csak elgondolkodtam volna, de a levakarhatatlan vigyorommal egy pillanatra sem szakítottam el a tekintetemet tőle.
- Szomorú vámpír? - lepődtem meg, de próbáltam jelmez mögé bújni, és úgy tenni, mintha ebben egy cseppnyi igazság sem lenne. - Mégis miből gondolod, hogy szomorú vagyok? Amúgy is... a Te látványodtól még egy hulla is életre kapna, hát így én se vagyok túlságosan mélabús. - méregettem tovább. Rossz szokás. De nem tudtam betelni ezzel a látvánnyal, és nem is igényel ez több magyarázkodást.
- Unalmas? - vontam fel aztán a szemöldökömet, eléggé bénán meredve rá. - Tévedsz, kiscsillagom. Az örökkévalóság minden, csak nem unalmas. - beszéltem tovább, még ha csak ironizált is. Ő olyan, aki ezt soha nem élheti át. Hacsak bele nem fut abba a gyökérbe, aki mostanság döntögeti a nejemet... állítólag Ő képes vérfarkasból vámpír-vérfarkas keveréket gyártani. Na jó, hívjuk őket hibrideknek. Mennyire nem lesz annak a mizériának jó vége...
Haladtam vele együtt, bár nem is értem. Ilyen ijesztő vagyok? Vagy unalmas? Igaz is, kinek a pap, kinek a papné. Ami nekem izgalmas, az másnap meg nem az.
- Hm. - álltam meg végül. - Úgy is találkozunk még. De akkor nem leszek ilyen... tisztességes. - sóhajtottam ártatlankodva, és újra zsebrevágtam a mancsaimat.

Lorelai
- Esküszöm - tettem fel a karomat. Igazán elment a kedvem tőle. Szeretem a nehezen megkapható embereket, de ma nem volt különösebben kedvem hozzá, főleg, hogy már nem is egyszer megkaptam... mindenféle értelemben. - És most megyek is. Viszlát, Rory. Remélem legközelebb már készségesebb leszel, különben... nem áll tőlem távol, hogy megvárjam, míg kiürül a szervezetedből a verbéna. Addig meg... csinálhatunk mást is - kacsintottam rá, majd elsuhantam. Messze távol tőle... Furcsa, de igazából... Megint Lizre gondoltam. Létezik, hogy ezer év óta annyira érzek, hogy most először nincs kedvem gyilkolni, mert meghiúsult egy tervem?
/folyt valahol/

Egy darabig csak néztem, ahogy elsuhant és csodálkoztam, hogy ilyen hamar megadta magát.. Mikor tudatosult bennem, hogy már nem fog visszajönni, én is sietősre fogtam a dolgot.

/Valahol/

- Grill -

Tulajdonképpen az sem érdekelt, ha éppen kocsival érkezett a Grillbe. A bár melletti utca tökéletesen megfelelt a céljaimnak. És itt egy szép nagy konténer... áh, nem ölhetem meg. Gilbert. Valami köze van a hasonmáshoz. És egyelőre még nem jött el annak az ideje, hogy én beleköpjek az Ő levesükbe.
Megálltam és szembefordultam vele bájos mosolygással, mintha nem az előbb diktáltam volna a fejébe, hogy készülök átharapni a torkát.
- Van valami közöd Elena Gilberthez? - kérdeztem, a körmömet piszkálva. Elena az egyik legifjabb leszármazottam. És elviekben az anyja is itt van, aki úgyszintén. De a többi generáció rejtélyébe már ne menjünk bele.

Az utcára vezetett. Engedelmesen, higgadt ábrázattal követtem, mint aki teljesen az igézés hatása alatt áll. Szerencsére mindig is jó színész voltam. De közben már kerestem szememmel, mi lenne megfelelő fegyver, mivel az MOST pont nem volt nálam, nem vadászatra készültem. Öreg hiba, ezentúl nem lesz ilyen, az biztos.
Némán követtem, és némán álltam meg amikor Ő így tett. Mosolygott. Naná, hisz azt hiszi irányíthat. De koppanni fog, ez megnyugtatott. Nem voltam ideges, bíztam magamban és a képességeimben.
Meglepődtem kicsit amikor Elenáról kérdezett. Hmm... sajnos nem hazudhatok, de... végülis nem titok, sosem azért nevelte más, mert én veszélyesebb voltam mint maga az élete.
- Ő a lányom, én vagyok az igazi apja. - mondtam gépiesen, mint aki küzd a kényszer ellen, de nem tud.

- Szóval a lányod. - bólintottam egyet. Nem mondom, eléggé meglepett ez a tény. De nyilván én sem tudhatok mindenről. Egy ideig legalábbis biztosan. Most már egyre kevesebb a titok énelőttem is. Arról tudtam, hogy a hasonmás szülei halottak. Azok legalábbis, akik felnevelték. De a vérszerinti anyja is itt van, és ezek szerint a drága apucija is. És nem ölhetem meg, mert... csak rokon egy bizonyos szinten. Segítette a vérvonalat. De ez nem gátol meg abban, hogy vacsivá váljon.
- Köszönöm ezt a nagyon fontos információt, John. - sóhajtottam, majd lassan odaléptem elé. Éhes voltam. Dühös. Bár magam sem tudom, hogy magamra-e jobban, vagy Klausra.
Nem gondolkodtam, csak haraptam. Bele, a nyakába... a húsába, és a vére elöntötte a számat.
Egy pillanatig élvezhettem viszont csak ezt, mert aztán jött a maró érzés, és úgy löktem el magamtól, mint valami irritáló anyagot. - Mi a... mi a fene...?! - kezdtem el kapkodni a levegőt, és a vére marni kezdte a torkomat, és az egész nyelőcsövemet. - Ez... verbéna. - nyeltem nagyokat.

Ő bólintott, én pedig hallgattam. Néztem, hogyan veszi tudomásul, és emészti meg a hírt, hogy Elena az enyém. Én pedig már tudtam a következő alkalommal ha lehetőségem nyílik rá, előbb kiderítem ki ez a szuka, aztán átdöföm a szívét, némi baráti csevej után. Vagy akár most is, ki tudja?
De túl sokáig nem filózhattam, és szemem sarkából nem kutakodhattam fegyver után, mert Erin megköszönte - ami már magában is vicc - az információt nekem, és már lépett is közvetlen elém. Tudtam hogy az első harapást nem kerülhetem el, de nem féltem, hisz bőven volt bennem verbéna ahhoz hogy meg ne ölhessen így. Előbb Ő fog legyengülni, és nekem csak egy pillanat kell, EGY pillanat, hogy odalendülhessek a nem messze heverő szemét halmon beazonosított törött széklábért, ami talán a közelmúltban épp a Grillből került ki ide, s azzal hatástalanítsam a kedves barátnémat.
Ahogy rávetette magát a nyakamra, összeszorítottam a szám, hogy a kis édes nem hogy kiáltást, de lehetőleg sziszegést se kapjon válaszul. Nem vagyok a nyafogós fajta áldozat, és az elégtételt sem szeretem megadni. Különben sem Ő az első aki feltépi a nyakam. Igyekeztem kizárni a fájdalmat, kizárni az érzést, ahogy a foga tépi a bőröm, és csak a feladatomra koncentrálni! Amint megéreztem hogy a szorítása gyengül, és aztán puff, nagyot puffantam a kövön mikor ellökött magától. Ha nem az adott helyzetben lettem volna, biztos felnevetek. De most csak fél kezem a nyakamra szorítottam egy pillanatra, hogy aztán rögtön oldalra is vetődjek, és míg Erin felismerte miért is a fájdalom neki, én már a kezembe is kaptam azt a karónak beillő fadarabot, és felkecmeregve elé ugrottam.
- Gilbert vagyok, ribanc! Mire számítottál? - kérdeztem nyögve, és nem kis élvezettel markoltam meg szabad kezemmel a vállát, hogy aztán a gyomrába állítsam a karót, egyszer, és kihúzva aztán még egyszer, gyors egymásutánban. Megtanulhatnák már a kis vérszopók, hogy az én családommal nem jó packázni, mindig Ők húzzák a rövidebbet.

Eléggé felgyorsult az idő, bár ebből nem igazán vettem észre semmit. Egyet éreztem: azt az átkozott maró érzést a gyomromban, az ereimben, mindenhol, ahová csak átáramlott az a mocsadék vére! Az első komolyabb vadászatom Mystic Fallsban, erre tessék! Igaz is, mit vártam egy Gilberttől... ezt még nagyon megbánja!
De mit tehettem volna... eléggé mélyen belémnyomta azt a... széklábat? Igen, azt hisezem, azt láttam a kezeiben. Óh, a rohadék, de kinyúvasztanám... de így hogyan...? Még a kiabáláshoz sincsen kellő erőm..
És máris jött a következő szúrás... na jó, most túl nagy fába vágtam a fejszémet. - Vagy most... abbahagyod, vagy megesküszöm, hogy még azelőtt eltakarítom a lányodat és a családját, mielőtt megszólalnál... - lihegtem, miközben éreztem kifolyni magamból a saját véremet, és megmarkoltam a karját. - Ha engem megölsz... megteszi más helyettem... - néztem komolyan a szemeibe, igencsak zihálva. Csak találnom kell nekem is valami szúróst... és úgy belévágom, hogy megemlegeti a napot, amikor világrajött!

Elégedetten láttam hogy a támadásom kellőképp váratlanul érte, legalábbis mivel MÉG életben vagyok, a tagjaim a helyükön, és a nyakam is ép a harapástól eltekintve, így nyeregben éreztem magam. Az adrenalin tombolt bennem, szinte nem is éreztem hogy lüktet a fájdalom a nyakamban. Szerettem ezt az érzést, a pezsgő vér, a forró lendület, és a diadal érzetét. Gyakrabban kéne eljárnom a Grillbe ha ilyen jól alakulnak itt a környékén az esték.
Benne tartottam másodszorra a karót, és éreztem a karomon a szorítását. És persze a forró vért ami belőle is távozott. Hát jól nézünk ki, annyi szent.
- Tiszta szerencse, hogy a lányommal kölcsönösen teszünk egymásra - válaszoltam, és a vigyorom nem tűnt el az arcomról, a kínjait látva meg főleg nem. Persze nem volt egészen igaz amit mondok, Elena és az unokáim élete számított nekem, de Salvatore esetében magam is szívesen kinyírnám, így Ő nem érdekelt. Ám ezekről kicsi Erinnek nem kell ugyebár rögtön tudni.
- Bocs kislány, de nekem a vámpírölés a szakmám - mondtam, sziklaszilárdan meredve a szemeibe, igyekezve nem foglalkozni a saját eltávozott vérmennyiségemmel, ami áztatta a kabátomat. Újra kihúztam belőle a fadarabot, és a magasba emeltem a karom, nem állt szándékomban sem hinni neki, sem megkímélni, hát következőnek becéloztam azt az átkozott szívét.

Nem volt túl könnyű megijeszteni, most sem sikerült. Na jó, el kell ismernem, hogy nagyon régen volt, hogy utoljára ilyen helyzetbe kerüljek. De megpróbálok tenni ellene, és nem lesz ebből sem probléma. Még tartozom egy elszámolással Klaus barátunknál. Méghozzá egy hangos elszámolással.
Felemelte a karját... és szinte éreztem, hogyan húzódik ki belőlem a karó... fájt, méghozzá piszkosul, de az méginkább, hogy láttam, mi a következő célpont. Hát azt már nem hagyhattam!
Felegyenesedtem, megragadtam a karját olyan gyorsan, hogy emberi szem talán nem is látta a mozdulatot, és a gyomrába könyököltem, hogy elkapjam a torkát, és szembekerülhetett a szépséges vámpírarcommal.
- Nem öllek meg, mert a hasonmás-vérvonal fenntartásában szerepet játszottál! De ha nem hordod el magadat innen, talán az indulataim elragadnak! - néztem a karóra, amit kicsavartam a karjából, és éppen a gyomrához szegeztem. Nem mondom, szerettem volna belévágni. De alkuképes voltam.

Számítottam rá hogy ellenállni fog ha ki akarom nyírni, hisz éreztem már hogy nem kezdő kis vámpír, de nem tartottam veszélyesebb ellenfélnek mint bármelyik másikat. De azt el kell ismernem, egy pillanatra kizökkentett, amint követhetetlen sebességgel vágott belém a könyökével talán... és aztán máris újfent a nyakamé volt a szerep. Bár legalább ezúttal nem harapott, csak szorongatott. Igaz ez sem volt kellemes, de elviseltem. Kezem próbálta lefejteni ujjait, miközben Ő a másikból eltávolította a karót, és éreztem azt ahogy a gyomortájékomhoz közelít vele. Néztem, az elsötétült, eres, véres szemeit és arcát, és egy gonoszkás vigyor terült szét az arcomon újfent, amellett hogy próbáltam erősen levegőhöz jutni.
- Rohasszon meg az élet... Cicám.. - nyögtem ki, és száműztem minden félelmet a hangomból, nem kell neki mindenről tudni. Nem mintha pánikoltam volna, akár meg is ölhetne, hisz visszatérek, ettől nem félek. De nem kell neki mindig mindent elárulni, se félelmet, se igazságot. - Nem szokásom elfutni... Egyikünk meghal és szeretném... ha az te lennél...

Megforgattam a szemeimet. Igencsak nem voltam már jókedvemben. Ezek után már komolyan mindenkiről egy egész mappányi életrajzot kell magamnál tartanom fényképpel, hogy tudjam, kire ne repüljek rá vacsora reményében. De ilyen pechem is csakis nekem lehet. Mindegy. Talán meghalni... nem is lenne olyan rossz azok után, ami történik.
Egy pillanatra oldalra néztem a betonra, és elgondolkodtam. Az életen, talán. Mi értelme, ha nem szeretnek viszont? Mi értelme, ha az, akiben bízunk, hogy képes lenne szeretni, már másfél nappal később újabb nőre repül rá? Mi értelme így? Ezer éve nem gondolkodtam ezen. És már... talán eleget is éltem. Erre a Gilbert rokonra bízom a döntést.
Elengedtem a karját, és higgadtan hátráltam nagyjából két métert, miközben kitártam a karjaimat. - Ölj meg, ha ezt akarod. Nem akadályozlak meg benne. - mondtam, és ezúttal teljes őszinteség csengett a hangomban.

Meglepődtem? Igen, nem is kicsit. Azért önmagát megadó vámpírral még nem hozott össze a sors. De ahogy elengedett és elhátrált, otthagyva engem a karóval, hát nagyon annak nézett ki. Persze nem voltam hülye, az Ördög nem alszik, lehet csel is... De volt ott valami furcsa, a szemeiben... amitől megfordult a fejemben, hogy lehet igazat mond... és szó ami szó, szeretem az olyan vámpírokat, akik nem szeretnek élni. Illetve a gondolatukat szeretem, mert még nem láttam ilyen példányt. Hirtelen az "egyedi" és az "egzotikus" szavak jutottak eszembe Erinről. Mert Ő volt az első ilyen akit láttam. És ez elgondolkodtatott... Néha nagyobb büntetés az élet, hisz a halál megváltás, nem büntetés. Ha az embernek nincs családja, ha a szerelme elhagyja, vagy ha a gyereke utálja, vagy ha senkije nincs, és csak a munkájának él, aminek a vége vagy a teljes győzelem, vagy a halál lesz...
De aztán megráztam a fejem, ahogy rájöttem, Erin helyett már rég sokkal inkább magamon töprengek... ami nem tetszett, így gyorsan be akartam fejezni. Utána lépkedtem, és megálltam közvetlen előtte, erősen megmarkolva a széklábat. Felemeltem, újra célba véve a szívét... de haboztam...
- Miért érdekelt annyira, mi közöm van a Hasonmáshoz? És miért olyan fontos hogy a rokona vagyok, hogy ezért megkímélted az életem? - kérdeztem. Gondolván, hogy amíg válaszol, kigondolom megöljem-e most, vagy hagyjam későbbre?

Amíg ő elgondolkodott, én rezzenéstelenül néztem rá. És... próbáltam nem töprengeni. Mert akkor talán még én magam rántottam volna a karját a szívembe, hogy döfjön már leee! Az elmúlt hetekben már nem éreztem önmagamnak magamat... és miért nem? Pont amiatt, amitől irtóztam egész életemben. A szerelem miatt. Klaus miatt... érdekelné is őt, hogy velem mi van, mint láthattuk, két perc elteltével tucatnyi jelentkező lenne a helyemre.
Nagyot nyeltem, és rántottam egyet a vállamon, mikor John barátom megállt mellettem és láttam, hogy bármelyik pillanatban készül ledöfni, amit... őszintén szólva, még mindig nem bántam volna.
- A hasonmás őse vagyok. Katherine őse. Tatia lánya. - suttogtam. Na, ha ez nem ad egész képet neki arról, hogy miért halnék meg szívesen, akkor semmi mese nem fog. A Petrova nőknek kibaszottul elcseszett életük van. - Nem ölök rokonokat, kivéve ha az nem a saját anyám.

- Ohh... - Ennyi jött ki első reakcióként belőlem a válaszát hallva. És hirtelen hálát adtam az égnek hogy ide hozott inkább ki, és nem a lakására mentünk. Mert hiába hogy nem nekem volt vérrokonom, de akkor is rokon, és nem vágytam volna együtt hálni a lányom... ük-ük-ükakárkijével. Ebből a szempontból még talán elhanyagolható is lett volna hogy vámpír, de... úgy általában viszont már nem. Bassza meg! Az ősünk, és vámpír, szuper család! Vámpír az ősünk, vámpír a vejem, és vannak mendemondák ugyebár arról a Katherine-ről is, na meg az unokáim... még valaki??
Leengedtem a kezem, bár fennállt volna még a veszély hogy Ő kinyír, de én azt hiszem már nem akarom. Legalábbis csak így, harc nélkül, csak úgy, nem teszem meg. Vámpír, de öngyilkos hajlamú vámpírt aki az ősünk, nem ölök meg... azt hiszem. Most.
- Akkor azt hiszem ha nem állsz neki újra kiszívni a vérem, akkor ma nem öllek meg - mondtam, és ledobtam a földre a széklábat. Nem túl messzire, de ledobtam. És magamban erősen igyekeztem elodázni a tényt hogy épp futni hagyok egy dögöt. De rokon, a fene vigye el, szóval harc nélkül, csak így... nem lenne tisztességes megölnöm, és a családom felé az élet tisztességét tartottam életben tartandónak, szóval a saját átokverte elveim alapján nem ölhettem meg most itt...

Eldobta a karót, és így szemlélte az arcomat. Vagy engem, mindegy is, hogy mit. A lényeg, hogy nem öl meg. Bár ez most jó? Vagy rossz? Mostanság túl sok furcsaság történik velem, hát... kellene végre a szabad levegő. Nem mintha az ásott földben olyan sok oxigén lenne.
- Nem kérek a véredből, kösz! Elég volt egyszer a verbéna-adag. Még egyszer, ha beleinnék, szétégetné a nyelőcsövemet. - köszörültem meg a torkomat, és a táskámban kezdtem kotorászni, hogy egy zsebkendőszerűséget nyomjak a kezébe. A nyakára szántam, reméltem érti, hogy nem udvarolni akarok neki ezzel. - Sajnálom. Elragadott a hév, miszerint vadászni jöttem ide. És az ösztön nagy úr... -nyeltem hatalmasat. - Mindenesetre, soha nem öltem meg olyanokat, akikről tudtam, hogy családja van. Ez mindig visszatartó tényező volt. - léptem még távolabb tőle. Fogalmazódott egy gondolat a fejemben, Klausszal kapcsolatban. De még minden olyan bonyolultnak tűnt.
- Nyilván meglep, hogy arra kértelek, ölj meg. - támaszkodtam meg a falban, és keserűen meredtem a szemétre, ami a lábam alatt recsegett. Féltem az őszinteségi rohamtól, mert bármikor kitörhet. És most... most KI is fog! - De megvolt rá az okom. Azt hiszem, a halál az egyetlen, ami kimentene ebből az átkozott szituációból, amibe Klaus belehajszolt. Csak tudnám, mi jár a fejében. - mosolyodtam el keserűen, és nem is érdekelt, hogy ő nem tud rólam semmit. Csak annyit, hogy Petrova vagyok. De a lényeg, hogy nő! Akinek érzelmei vannak. Vámpírként még erősebbek, mint emberként.
- Mit kellene tennem, hogy jó legyek neki? - fakadtam ki végül. Ezer év óta talán először.