-Persze van Grill elég jó hely-Bár azt nem tettem hozzá, hogy veszélyes is reméltem nem találkozom össze megint azzal az angyal korccsal mert ugyan nem nálam van a kés, de szét rúgom a seggét. -Ha nincs kedved elmondhatod.-Mondtam a sóhajtására, majd a mosoly az arcomon legördült. Megláttam magunk mellet nem sokkal egy veszekedő párt a lány még arcon is csapta a fiút én rájuk néztem a szemem akaratlanul is fekete lett és magamba szippantottam a harag édes energiáit. megdörzsöltem a szemem, remélve, hogy nem vett észre semmit és pillantottam rá a lányra aki mit sem sejtett vagy csak nem mondta el nekem, hogy mit is látott. -Indulhatunk?-Kérdeztem a Grillre mutatva.
Nem tetszett a modora. Ha az én időmben lennénk, nyilván valami frappánsat mondok erre, de perpillanat nem állt módomban. Hülyén hangozna ez ebben az időben. Ebben a modern korban, hogy szét ne nevessem a fejemet. Ennyire félredobni minden régi értéket... hát nem szégyen?! - Maga nem értett meg engem. - léptem utána, és követni kezdtem. - Önt választottam. Innentől kezdve magának nincs beleszólása! - összpontosítottam rá. Vámpíroknál beválik, nála is be fog... le akartam bénítani az agyát, hogy fájdalmat érezzen. És akkor... már azt teszek vele, amit csak akarok.
Azt mondta, hogy engem választott és innentől nincs választásom, ekkor furán néztem rá. -Jajj akadjon már le rólam. mondtam neki, nem különösebben érdekelt, így hát sétáltam tovább, ekkor valami nyilalló fájdalom fogott el. Térdre esve fogtam a fejem és néztem vissza a nőre. Amikor megláttam, hogy ő teszi ezt, rögtön tudatosult bennem, hogy egy boszorkánnyal van dolgom. -Szóval egy banya vagy. mondtam fejemet fogva, üvöltözve a fájdalomtól. -Mégis mit akarsz tőlem? kérdeztem rettentő dühösen, megvillantak aranysárga szemeim is, de a fájdalom csak fokozódott és nem tehettem semmit.
- Kettőt találhatsz, te vérfarkas - néztem az alakjára, és elégtétellel töltött el, hogy az iménti szemtelenségét ezzel a módszerrel kissé megtorolhatom. Nem mondom, hogy nekem örömömre esett ezt tenni, de... beválik, előbb-utóbb. - Nos, hajlandó vagy egyedül velem jönni, vagy... kényszerítenem kell rá? - guggoltam le mellé, dühösen nézve rá.
-Rendben. Úgy csináltam mintha belementem volna a dologba, de amikor megfordul, egy szempillantás alatt farkas alakot vettem fel és nekitámadtam. Még mielőtt elértem volna ő újra elkezdte azt a szenvedtető átkot, ami miatt visszaváltoztam újra emberi alakba. Nem tudom ki lehet ez a nő, de annyi biztos, hogy hatalmas erejű boszorkány. Csak fogtam a fejem, farkas szemeim is visszaváltoztak, a fájdalom már akkora volt, hogy kezdet elhomályosodni a világ, majd végül elveszítettem az eszméletem.
Hátat fordítottam, de ennyi éppen elég volt neki, ahogy látom. Ó, hogy ki ne nyírjam már most... nem szoktam ilyesmit tenni. Mindig visszafogott vagyok, de most sürgősen rá kell jönnöm, hogy mivel vehetném lejjebb Klaus erejét. Nekem támadt, valami halk hang elő is tört a számból, de hamarosan kapcsoltam, és újra hagytam, hogy a boszorkány erőm hatni kezdjen. Remek. Ezzel kell leszednem magamról. Egy sóhaj, és végigmértem az ájult testét. - Hogyan cipellek én el innen? - sóhajtottam keservesen, és megpróbáltam összevakarni. Nem bántam volna, ha legalább kicsit az eszméleténél van.
Út közben alig voltam eszméletemnél, az a banya végig valami erős bűbájjal kábított el, nem értettem mégis mit akarhat tőlem. Biztosan nem ártottam neki semmit, hiszen eddig boszorkányokkal nem kerültem összetűzésbe. -Hova viszel? kérdeztem tőle halkan, dühös voltam, de teljesen legyengített az a varázslat és nem tehettem semmit. Az útról csak pár kép villant be láttam, hogy valami hatalmas villa felé közeledünk, ahova be is vitt.
- Neked az teljesen legyen mindegy - suttogtam neki, már lágyabb hangon, és örültem, hogy némileg magától áll a lábán. A birtokra kellett vinnem, igen. Az lesz a legjobb, ott nem zavar senki és semmi.
A csizmám talpa halkan kopog az utca kövein, ahogy végigszelem az éjszakai belvárost. Nincs túl nagy forgalom, de most valahogy nem is tudnak érdekelni a járókelők. Nem vagyok éhes sem, szóval az illatuk sem csábít, csak élvezem a csípős szelet, ami újra és újra meglibbenti szőke tincseimet. Vámpírként a hideg, még ha érzem is, de igazán nem zavar. Ezzel nyilván nem sokan vannak itt így rajtam kívül, csak ezért lehet, hogy ilyen kevesen járnak kint most. Nincs semmi célja a sétámnak tulajdonképpen. Csak ki akartam szellőztetni a fejem. A suli és a családi drámák töltik ki manapság a mindennapjaimat. Részben örülök ennek, hisz ezer éve erről álmodoztam, hogy a család újra együtt legyen, és teljesen hétköznapi életet élhessek, akár a korombeli - illetve annak tűnő - tinilányok. A bökkenő csak az, hogy a mi családunk sosem lesz normális, így a problémáink sem lesznek soha azok.
A hozzászólást Rebekah Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 03, 2013 9:19 pm-kor.
Volt egy olyan ötlet a fejemben, hogy felhívom Tatiát. Igencsak régen beszéltem már a legjobb barátnőmmel. És az utolsó találkozásunk is... hm, egy ínycsiklandozó vacsorafalat. Pontosabban kettő. De félő, megint kitalálnánk valami ostobaságot, ami annak a beképzelt nagyszájú Mikaelsonnak nem tetszene. Engem Ő meg ne fenyegessen, hogy megöl és előtte még elszórakozik velem! Igaz, mióta félek én az ilyen ígéretektől? Csak egy hibrid.... a baki, hogy a legerősebb. Csesszék meg, hogy még felképelni sem tudnám istenesen, mert még azon is röhögne. Ennem kell. El kell kapnom valakit. És az utca erre tökéletes hely. Meg is pillantottam egy lehetséges áldozatot, aki csak úgy sétált. Komolyan, ezek mikor fogják már fel, hogy vámpírokkal teli városban élnek, és nem kellene egyedül mászkálniuk? A kettő ellen már nagyobb eséllyel nem megy neki egyetlen vámpír. - Helló, drága... - termettem ott a háta mögött, és nem törődtem vele tovább, befogva száját, a nyakára tapadtam. Dühös voltam, és ezt ebben le tudtam vezetni. Finom, nagyon finom. És forró... ez elengedhetetlen a jó vér minőségében. Ekkor azonban újabb léptek... cipő kopogása, könnyedén. Tehát nő. És talán vámpírnak nevezném, hiszen nem éreztem a vére csábító illatát. De ha elveszi tőlem az én vacsorámat, igencsak előtör belőlem a származásom!
A nyugodt sétámat különös zajok szakítják félbe. Különös, de ismerős neszek, ám ha nem lenne elég nyilvánvaló, hogy mit hallok, a sarkon lefordulva már meg is pillantom a hangok forrását. Egy táplálkozó vámpír. Felvonom a szemöldökömet, majd hátamat a közeli falnak döntve hanyagul, gúnyos mosolyra görbülnak ajkaim, és úgy figyelem a jelenetet. - Csak a mohó ifjoncok táplálkoznak ilyen meggondolatlanul - fonom össze magam előtt a karjaimat. - Hát nem tanított meg a teremtőd, hogy ne kellts túl nagy feltűnést? - ingatom a fejemet. Persze meglehet, hogy az előttem vacsorázó nő nem is olyan fiatal, mint ahogy a tetteiből következtetném, de igazából nem is érdekel. Tőlem idősebb amúgy sem lehet. Akkor meg miért ne köthetnék belé? - Vagy épp ez lenne a célod? Hogy felhívd magadra a figyelmet? Mert akkor valami rendezvényen csinálnám a helyedben, itt azokból úgyis van elég. És akkor biztosan felkeltenéd egy-két vadász kíváncsiságát is - kacsintok, csak hogy még lekezelőbb legyen a stílusom. Mi, vámpírok, nem vagyunk éppen egy jámbor népség, szóval valószínűleg nem fogja csendben tűrni a sértegetéseimet. Remélem, hogy nem.
A szemöldököm talán az égig is felszaladt. Tudtam, hogy bárki is az, nem fogja szó nélkül hagyni. Lassan felemeltem a fejem a nő nyakából, és ellöktem a testet. Egy cseppnyi életet nem hagytam benne, majd később gondoskodom róla is. Egyelőre jó lesz itt is, míg megnézem, ki szekál éppen halálra. Nem szerettem, ha a módszereimet ilyen módon lenézik. Sajnálom, virágszálam, éppen ez van. Ha nem tetszik, ne nézd. Milyen kár, hogy ezt csaj a fejemben tettem hozzá...! Letöröltem az utolsó csepp vért a szám sarkából, és így mértem végig. Szőke. Jellemző. Ezeknek hajlama van belekötni a másikba, minden ok nélkül. De mégis úgy beszélt, mintha alatta sokkal nagyobb ló lenne, mint alattam. Érdekes menetnek nézünk elébe. Közelebb indultam felé, és komoly ábrázattal fixíroztam arcát. - És mondd, kérdezett téged akárki? - tártam szét karjaimat, értetlen arckifejezéssel, még mindig lassú lépésekkel közelítve őt. - Nem látok itt senkit. - rántottam egyet ajkaimon, majd vállamon is, és elvigyorodtam. - De most már kíváncsivá tettél. - sóhajtottam fel, megállva előtte, talán egy méter távolságra tőle. - Ki vagy te? Ajánlom, jó választ adj, különben a következő percben már a Te fejed is ott fog heverni amellett a vértasak mellett. - böktem az áldozatom felé. De miért éreztem, hogy ez a nő erősebb? Csak az arca ilyen kis... fiatalos. De én sem tűnök ötszáznak.
Oh, igen! Felhúzta magát. A szavaim könnyedén betaláltak. Mondjuk megértem, én is elég heves természetű vagyok, de egyelőre halál nyugodt tudok maradni mellette, ami már magában is vicces. - Komolyan lefejezéssel akarsz fenyegetni, mielőtt egyáltalán megtudnád, kivel is van dolgod? Újabb jele annak, hogy mennyire reménytelenül meggondolatlan és ostoba vagy. Ha egy csöpp eszed is lenne, megválogatnád a szavaidat - ingatom a fejemet, aztán sebesen átszelem a maradék távolságot, és elkapom a grabancát. - Caroline vagyok. Caroline Forbes - emelem meg a nyakánál fogva, és közben közlöm az első nevet, ami az eszembe jut. Hol maradna az izgalom, ha most azonnal megtudná, hogy egy Mikaelson vagyok. Had higyjen csak egy senkinek... illetve ha ismeri, akárcsak névről is a kis riválisomat, annál izgalmasabb lesz ez a kis "bájcsevej". - Na és te? - Billentem oldalra a fejem, majd hátrébb lököm, de közel sem vetem be hozzá minden erőmet. Egyelőre így szórakoztatóbb.
- Bocs, nem te voltál az etikett tanárom. - grimaszoltam felé, és már éreztem felébredni magamban a haragomat. Ő oktat engem? Ezt senkitől nem tűröm el. Aki eddig megpróbálta, mind fej nélkül végezte. Azonban még a lélegzetem is a torkomban maradt, ahogyan a torkomra kulcsolta ujjait hirtelenjében. Az előbb még... nem... állt... előttem... de mit is várok? Vámpír ő is, én is... és magam is képes vagyok ilyen meglepetésekre. - Khm... khm... - ficánkoltam egy kicsit, kezem rögtön az ő csuklójára tapadt, és próbáltam hangot kicsikarni magamból, de letörte a lelkesedésemet, hogy szemmel láthatóan ez a mozdulat számára annyit jelentett, mint nekem megmozdítani a kisujjamat. - A seriff lánya? - jutott eszembe egy név. - Nem értem... hogyan lehet ilyen erős egy, csupán pár éve vámpírrá változó lány? - kérdeztem még mindig rekedtesen, és mikor elengedett, nem késlekedett arrébb lökni. Ezért még megharapom. Magasról teszek rá, hogy ki ez, de csavarok egyet a nyakán! - Tényleg cseverészni akarsz? Hm, nem jó partnert találtál hozzá, nem vagyok alkalmas efféle... 'bájcsevejre" - macskakörmöztem a levegőbe, határozott arccal, és mégis képes voltam megőrizni a hidegvéremet. Orosz vagyok, nem kedvelem a tisztességes játékokat. És most sem fogok úgy játszani, bármit is vár tőlem. Vártam pár másodpercet, és egy féloldalas mosoly húzódott a számra. Nem érdekel, hogy ki ez, egy próbát mindenképpen megér! És a haját megragadva ezúttal én kentem a falra, hogy megállva előtte, a hajánál fogva tartsam ott, míg másik kezemet a torkára kulcsoltam. - Milena Holloway - mutatkoztam be végül mégis, és elbűvölően elmosolyodtam. Hatásszünet? Talán. De ennek a szőkének máris több esze van, mint eddig bármelyiknek, amelyiket ismertem. - ÉS NEM kedvelem, ha ostoba szőkék belém kötnek! - szorítottam ujjaimon egy kevéskét.
- Szóval hallottál rólam? Nem hiába, Miss Mystic Falls voltam tavaly - utánzom a liba beképzelt, fontoskodó hanglejtését. Még a végén beleélem magam a szerepbe, figyelembe sem véve, hogy ez a nő tudja, hogy Caroline ki, és hogy nem lehet erősebb nála. Nem baj. Had zavarodjon csak össze még egy kicsit! - Tudod, minden másnap sportolókból táplálkozom. Bennük több az energia - vonom meg a vállam, aztán gonoszul elmosolyodom. A meglepetés erejét is felhasználva hirtelen a falhoz taszít, majd ujjai a nyakam köré fonódnak, hasonlóan ahhoz, ahogy korábban én szorongattam őt. Ha akarnám, könnyedén ledobhatnám magamról, elhesegethetném, akár egy legyet. De még várok ezzel. A bemutatkozásra most nekem szökik magasba a szemöldököm. - Milena...? - ismerősen cseng a neve, és hamarosan kapcsolok is, hogy ki ő. - A bátyám cafkájának a kebelbarátnője? - Hallottam már róla. Hiába, kicsi ez a város, a házunk meg annál is kisebb, a pletyka meg gyorsan terjed. Az én fülembe is eljutott, hogy ő meg Tatia felbosszantották Niket a minap. Ha elég okos, az iménti mondatomból nyilván hamar leszűrheti, hogy valójában ki is vagyok, amit igazából nem is bánok. Caroline-nak lenni még unalmasabb, mint gondoltam. - Óh, igen - hajítom félre Milenát hirtelen, és most kevésbé kíméletesen. Már egyébként is kezdett kellemetlen lenni a szorítása. - Rebekah vagyok, és hála az égnek, semmi közöm a serifhez, vagy a lányához, leszámítva, hogy néha szívesen letépném a fejét - vonogatom a vállam ismét egyszerűen, és még mindig a falnak támaszkodva várom, hogy Milena talpra vergődjön.
Nevetni támadt kedvem. Miss Mystic Falls... hát persze. A fialatok körében ez az előnyös. Ez a... már nem is tudom, hogyan tudnám leírni ezt a csajt. Jól ki tudtam ismerni az éveim során ellenfeleimet... de ő... ? Nem értettem én semmit! Nagy sötét folt a szemeim előtt, körülbelül ezzel tudnám őt leírni. Ekkor azonban mintha jeges vizet öntöttek volna a nyakamra. Azt mondta, " a bátyám cafkájának kebelbarátnője." És erre szinte résnyire szűkültek szemeim. Nem értettem... eleinte! Mert ahogy tisztázni tudtam a gondolataimat, már be is ugrott, hogy ez... Klausról beszél! Tessék, brilliáns vagyok ezúttal is. Mióta ebbe a városba jöttem, mintha minden kicsúszna a kezeim közül. És most belekötök a legidősebb vámpírok egyikébe, aki valami csoda folytán nem törte még ki a nyakam a helyéről. - Hm... - próbáltam elterelni zavartságomat, és nagy nyeléssel néztem végig arca minden egyes szegletét. De folytatni már nem lettem volna képes, hiszen újra Ő jött, és elég gyorsan földre kerültem. Neki ismét kisujjas mozdulat, nekem elég nagy csattanás... de magamnak vívtam, nemde? Nem szerettem kimutatni a fájdalmat, ezúttal sem fogom, de kellett egy kis idő, míg legalább fel tudtam ülni, és gonosz fénnyel a szemeimben, pillantottam vissza rá. - Rebekah? Klaus azon kicsi húgocskája, akivel csak akkor foglalkozik, ha... már nem tudja a hasonmás nyakát szipolyozni, és nincs nő, akit megd*ghatna? - kérdeztem ártatlan hangsúllyal. - Valami rémlik róla.
Elégedettséggel szemlélem a tekintetébe költöző meglepettséget és zavart. Tökéletesen elértem a célom, jól összekavartam a fejében a dolgokat, és a legmegfelelőbb pillanatban adtam tudtára, hogy valójában ki is vagyok. Bár mitagadás, maga is meglepett, nem gondoltam volna, hogy épp Tatia barátnőjébe botlok ma bele. Hogy őszinte legyek, nem érdekel túlzottan sem a Petrova, sem senki, aki hozzá tartozik. Elég ha a bátyám életét felkavarják. De azért ha túl messzire merészkednek, én is ki tudom ám mutatni a fogam fehérjét. És most Milena elvetette a sulykot az utolsó megjegyzésével. A vigyor azonnal eltűnik az arcomról, és szúrós szemmel mérem végig ismét. - Fogalmad sincs róla, hogy miről beszélsz - vetem oda szárazon, de ezzel sikerült megtalálnia a legfájóbb pontomat, annyi biztos. Sosem viseltem túl jól, ha a bátyám életébe csak második, vagy sokadik helyre szorultam. És most bizony a nőügyei meg a hibridjei miatt bizony nem sok időt szentel nekem. - Egyébként meg semmi közöd hozzá, hogy milyen viszonyban vagyok a bátyámmal. - Ez valahogy úgy hangzik, mintha egy durcás kislány mondta volna, de a közeledő, fenyegető lépteim ellensúlyozzák azt. - Figyelmeztetlek! Még egy szó, és kitépem nyelved! - teszem hozzá közvetlenül elé érve, és a tekintetem villámokat szór közben.
Eltűnt az arcáról a vigyor, és ezért máris sikernek éreztem azt, amit műveltem. De vajon mennyire fog ez kamatozni? Valószínűleg semennyire, mert nem jó ezekkel a dögökkel packázni. Ősök... mindannyian beképzeltek, Klausszal az élen, de sajnálatos módon ettől még piszok erősek. És itt vagyunk mi, középosztálybeli vámpírok. Az újszülöttek és az ősiek között. Velünk mégis mi a helyzet? Nagyjából semmi, ki vagyunk szolgáltatva az ő hülyeségeiknek. - Ó, szóval kitéped a nyelvem? - fintorogtam, de a bátorságom egyáltalán nem csökkent. Nem hát! Nekem nem elég ennyi fenyegetés, én mindig szeretek rákontrázni az ilyesmikre. - Nem szereted az igazságot? Igazad van, eléggé kellemetlen... vele voltál, még szeretted is Őt, mint édes testvéredet, míg mindketten tudjuk, hogy nem vagytok teljes egészében testvérek... és lám, ő máris lecserél egy olyan nőre, akit talán két napja ismer. Micsoda testvér...! - mondtam fennhangon, mintha tényleg lenne miért büszkének lennünk arra a hólyagra. - Apropó... te tudsz a legújabb nőjéről, aki már nem Tatia? - vigyorodtam el. Hozzám gyorsan jutnak el a hírek, hiszen nem szeretek otthon gubbasztani. Otthon... sosem ismert fogalom, nehogy túl hangsúlyosan gondoljak rá. - Állítólag már vele is él... hm, hibridből palotapincsi válik? Jaj, és szegény húgi nem is tud róla... - mondtam neki égő gúnnyal.
- Azt... mondtam... hogy... fogd be! - lépkedek még közelebb, és minden szót külön tagolok. Kezdem elveszíteni a fejemet, és legszívesebben azonnal nekiugranék, hogy beváltsam a fenyegetéseimet. Rám ne mondja senki, hogy csak a levegőbe beszélek. De a következő mondatai lefoglalnak, és ledöbbentenek annyira, hogy végig akarjam hallgatni. - Hazudsz! - vágom oda neki azonnal. Miért akarna Nik együtt élni bárkivel? Hisz soha nem a szerelmes természetéről volt híres. Épp ellenkezőleg. Világéletében azt szajkózta nekem és Elijahnak is, hogy a szerelem a legnagyobb gyengeség. Szerintem néha még maga is elhitte, hogy ő nem tud szeretni. Az egy dolog, hogy az emberségünk gyakran visszatér a legváratlanabb, legkellemetlenebb pillanatokban is, de... Nik és a szerelem?! Nem gondolhatja komolyan, hogy összeköltözik egy nővel, és közben elfelejt nekem szólni erről! Hát tényleg semmit nem jelentek már neki?! Én vagyok az, akit az évek során könnyen el tudtak csábítani a szép bókok, és szinte azonnal a szívemet adtam értük, Nik pedig csak kinevetett. Attól tartott, hogy elárulom, vagy elhagyom őt egy idegen férfiért, és most ő teszi ezt velem. A fájdalom kiül a tekintetembe, nem tudok ellene tenni semmit. Az egyetlen módja annak, hogy erről eltereljem a figyelmet az, hogy beváltom végre a fenyegetéseimet, és megleckéztetem ezt a nagyszájú vámpírt. - Tényleg nem tudod, mikor kell hallgatni, ugye? - kapom el a torkát, majd a szemközti falhoz vágom, de mielőtt talpra állhatna, már ott is termek. - Nik azzal hempereg, akivel akar, ettől függetlenül még ki fogom tépni a belső szerveidet... a szívedet hagyva utoljára - jelentem ki, mintha tényleg nem érdekelne, hogy mit csinál a bátyám. Szerencsére akad itt egy önként jelentkező, akin levezethetem az indulataimat. Ismét elkapom Milenát, a mellkasánál fogva a falhoz préselem, majd egy határozott mozdulattal benyúlok kezemmel az oldalába a szíve alatt. - Na mondd csak, melyik szervedtől akarsz először elbúcsúzni?! - nézek közvetlenül a szemébe kegyetlen dühvel.
Pontosan erre számítottam. A dühös húgica eleinte ledermed, majd megdöbben, és rögtön kántálni kezdi, hogy így meg úgy... annyira sejtettem, hogy így lesz. De valljuk be, hogy a túlzások embere voltam. Sajnálatos módon, Klaus nem tudta elveszíteni a tapló énjét még a szerelem megszerzésével sem. Ő és a hűség? Még egy millió dollárt is rátettem volna, hogy három hétig nem húzza ki a csaj mellett. Egyszerű a rejtvély. Ezer év után a picike magányosnak érzi magát, és szervált egy nőt, aki majd hézagpótlónak pont jó lesz. De ha jók az értesüléseim, pont Tatia lányával tette ezt meg? Hm, érdekes. De az tény, hogy túloztam. Klaus sosem lesz képes megváltozni érzésektől függetlenül. Rebekah viszont tökéletesen felhúzta rajta magát. Igencsak tetszett ez a reakció. A következő azonban már nem... újra a falon, majd földön, de nem sikerül feltápászkodnom, mert már el is kap, és megragadja újra a torkomat, hogy a falra kenjen és így vártam azt, hogy mi következik. - Tudod... mások... könnyen adnák... magukat... de... én nem.... - sziszegtem, ahogyan a szorított torkomon csak kifért, de nehezemre esett ez a pár szó is. Hiszen nem úgy szorított, mint valami kislány, nem! Ez határozott szorítás volt, ahogyan az méltó egy ősihez. Talán tényleg nem kellett volna őt hergelnem, de bevallom, jól esett. Ami viszont jött, az már nem. Azt hiszem, felnyögtem, mikor ujjai a hasamba mélyedtek, valahová a szívem alá, és elvetemült módon dühöng itt előttem. - Nem tudtam, hogy szeretsz boncolósdit játszani... látszik, hogy nem volt barbie-babád kislány korodban. Minden finomság kimaradt az életedből - hergeltem tovább, majd erőt vettem magamon, és míg ő torkomat szorította, és keze még mindig bennem volt, megragadtam szőke tincseit a tarkójánál, és húzni kezdtem.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, részben tetszik a modora. Magamra emlékeztet. Nem hiszem, hogy sokan bátorkodnának ilyen hevesen dacolni egy őssel még a halál torkában is. De valahol bosszant is természetesen, és csak arra ösztökél, hogy valóban kitépkedjem a belső szerveit. - Viccesnek találod, hogy épp felboncolni készüllek? - kérdezem meg ingerülten, aztán próbálok pár levegővétellel némi higgadtságot erőltetni magamra. Hisz ez a célja, hogy felbosszantson, és úgy néz ki, ez mindennél többet ér neki. Még az életénél is, amit bizony egy percig sem félek elvenni tőle, hisz nekem itt nincs veszteni valóm. - Őrült vagy - állapítom meg, aztán elvigyorodom, és kirántom a kezemet. - Add át Tatiának üdvözletemet! - teszem még hozzá, aztán egy újabb gyors mozdulattal kitekerem a nyakát. Mire felébred, már nem leszek itt. És hogy miért nem öltem meg? Magam sem tudom. Talán éppen azért, mert ahogy már említettem, a hevessége rám emlékeztet, én sem épp a józan eszemről vagyok híres. Talán szimpatikus, hogy ugyanolyan őrült, akárcsak én. Bár ha jobban belegondolok, azt hiszem, azért ő túltesz rajtam. Leguggolok Milena mellé, és a felsője szárazon maradt részébe törlöm a vérét a kezemről. - Szép álmokat, r*banc! - búcsúzom tőle, majd amilyen kényelmes, kecses léptekkel érkeztem, úgy el is hagyom a környéket.
Már hosszú ideje nem lézengtem a város utcáin. És ami azt illeti, úgy éreztem, épp itt van az ideje, hogy ezen változtassak, így időszerűnek tűnt újra nyakamba venni a várost, és körülnézni, mi is a helyzet. Először is a kis családomra lennék kíváncsi... ám amint az utcán sétáltam, egész pontosan egy kihalt utcarészen, hát a sors momentán éppen másként rendelte ezt a tervezést. Megpillantottam ugyanis valakit, aki a földön feküdt. Normál esetben ez különösebben nem hatott volna meg... azt gondoltam volna hogy valami csöves, vagy részeg, vagy részeg csöves... Ám de most valami azt sugallta, ugyan, nézzem meg, bajom úgysem lesz belőle. Így hát az alak felé közeledvén lelassítottam a lépteim, majd mellette megálltam, és leguggolva, a vállánál fogva a hátára fordítottam az illetőt. Az rögtön látszott hogy eszméletlen. Miként az is, hogy a ruházata deréktól felfelé csupa vér, és a teste eléggé megviselt állapotnak örvend. Viszont kifejezetten szép női egyed volt, ami kíváncsiságomat fokozta, miként az is, hogy véréből egy keveset letöröltem a testéről, és ujjamról megnyalva, vámpírhölgyre ismertem. Finom édes vére semmivel sem összetéveszthető a számomra, egy koros kis nő. Ahogy a nyakát elnéztem, kellemetlen inzultust élt át. Ami szépen felpiszkálta a kíváncsiságom, így aztán gondoltam egyet, majd csuklómat felharapva, egy csekély mennyiséget a szájába erőltettem, nyakát két ujjammal finoman ingerelve, hogy a folyadék lejusson a nyelőcsövén. Aztán vártam a mesés kis pillanatot, hogy a hölgyecske észre térjen.
Eléggé kellemetlen dolog történt, ezt meg kell hagyni. Régen nem törte már ki senki a nyakamat, és most ez az átkozott Eredeti dög... hát szép, nem? Csak jöjjön még egyszer az én utcámba, megtanulom kesztyűbe dudálni! Fájt a nyakam... sajgott, és ezt én is megéreztem. Bevallom, ő nyert. És még így is hálás lehetek, hogy nem ölt meg engem, ahogyan azt eleinte ígérte. Szar az élet, nem? - Hm... - kezdtem el morogni, ahogyan éreztem valami érintést magamon. Na jó, remélem, most nem egy szatír rázogat, mert kikelek magamból! - Ki vagy? - pattannak ki a szemeim, és úgy ülök fel, mintha rémálomból keltettek volna. Dögös, ez az első, amit megállapítottam. De még mennyire... de nem ember. Ezt cseszhetem.
Eléggé hamar mocorogni is kezdett a kis drága, és nyugodt képpel szemléltem, ahogy előbb csak lassanként villan meg a szeme fénye a szempillái alól, aztán kipattanó szemei sebesen kaptattak fel arcomra, miként már ült is fel, mint akit üldöznek, már-már vártam mikor pattan fel és old kereked. Nem állítom hogy futottam volna utána, de nem is kellett volna, szerencsére a kézügyességemmel sosem volt baj, elkapnám mielőtt kigondolja hogy elszalad. - Cedric Nikolaj Georgiev, szolgálatodra - válaszoltam, biccentve feléje egy kicsit, majd szemöldököm felvonva mértem végig. A vértől eltekintve immáron épnek tűnt. - Kegyedben kit tisztelhetek?
Nagy szemekkel bambultam rá, és amint kicsit helyrezökkentem, hangosan nevetni kezdtem. - Mi van? - nevettem még mindig, szinte az egész utcát az én röhögésem rázta, de láttam rajta, hogy komolyan beszél. Hát eléggé gyorsan felpattantam és úgy néztem rá, mintha szellemet látnék. - Tatia férje... voltál. - jegyeztem meg, hogy meggyőződjek róla, nem keverem senkivel. De kivel keverném már? Hát ebből a pasiból is csak egy lehet, nem? És illett rá Tatia leírása.
Kezdőlap
