Annyira eljátszadoztam a gondolataimmal, hogy beleütköztem egy férfiba. - Bocsánat. - Nyögtem ki szinte reflexszerűen hiszen már hozzászoktam ehhez. Volt egyfajta furcsa érzésem ezzel az emberrel kapcsolatban, de még sem csináltam semmit.
Mikor kijelentette, hogy nem igen rajong a vámpírokért teljesen lesápadtam. Pont most kell belefutnom egy vadászba? Ha van benne valami emberség, csak nem fogja bántani a babámat. Ennyi azért szorulhatott volna belé. Nem tett szegény még semmit ellene.
- És mennyire érdekel egy kezdetleges emberi élet? - Kérdeztem összeszorított fogakkal és kezére ráfogtam, hogy ne tudja a szívembe szúrni a karót. Csak nem fog megölni. Bár manapság már a vadászok se jobbak sokkal a vámpíroknál. Érzéketlenül ölnek.

Amikor a szösziből kibukott egy kérdés eléggé elképedtem. Egy vámpír terhes lenne? Na nem.. Ki hallott már ekkora baromságot?
-Ezt most komolyan el akarod hitetni velem? Hogy lenne már terhes egy vámpír? -szorítottam továbbra is a nyakát, hogy ne tudjon szökési kísérletekkel próbálkozni, de ekkor már ő is a kezem után kapott. Még mindig eléggé ki voltam akadva ezen, bár lehet, hogy ez csak nekem ennyire nonszensz és szürreális, azt nem tudom, de akkor is..
-Sajnálom ezt a gyereket. Szívesség lenne neki ha nem kéne megszületnie egy ilyen családba. Hidd el mindenki jobban járna. -jelentettem ki megvető tekintettel. Undorítónak tartottam, hogy egy hozzáhasonló elkorcsosodott lény képes tönkretenni egy gyerek életét azzal, hogy megszüli.

(Park)

Csak szaladtam, szaladtam és szaladtam. Nem is néztem az orrom elé és nem is törődtem a lábamban egyre csak fokozódó fájdalommal. Nem hagyott nyugodni a tény, hogy egész életemben még csak fogalmam sem volt ezekről a dolgokról. Apa miért nem mondta?? Már ha egyáltalán tudott róla... Annyi megválaszolatlan kérdés, és annál kevesebb válasz..
Nem is tudom, hogy már mióta rohanhattam, de egy biztos, hogy már hosszú percek teltek el, de az idő most rövidnek tűnt. Mintha a fejem mellett futott le volna az eddigi pár év mióta megszülettem. Hiányzott a családom, még a húgom is.. Egyszerűen csak vissza akartam tekerni az időt és meg nem történté tenni a dolgokat.
A nagy futás közepette az állított meg amikor egy hangos puffanással ütköztem bele valakibe.
-Ne haragudj! Nem akartam..Én..csak túl..-dadogtam össze-vissza- ..túl figyelmetlen vagyok..Sajnálom.. -nyeltem egy hatalmasat és hátráltam egy lépést, de akkor már úgy éreztem, hogy a föld kicsúszik alólam mivel annyira fájt már a térdem, de még tartottam magamat.

- Szóval te ennyire tartasz egy emberi életet? Csak mert én lennék az anyja? És még minket neveznek érzéketlen gyilkológépeknek. Amikor például te egy érzéketlen tuskó vagy, ha még egy kisbabát is megölnél. - Vicsorogtam miközben egyre szorosabban fogtam a kezét. Nem akartam semmi hirtelen lépést tenni amiből bajom adódhatna. Baja eshetne.. Meg akarom őt védeni minden áron.
- Kérlek. Ne csináld. Miután életet adtam neki bármikor megölhetsz. Csak hadd legyen meg neki esélye az életre. - Kérleltem már-már kicsit bekönnyezve. Csak vannak egyfajta érzései. Ha meg nem akkor ugyanúgy fogom védeni, mint azzal az ősvámpírral szemben. Semmi nem érdekel.

-Ez nem élet, nem érted? Őt tennéd ezzel tönkre... Nem tudsz meghatni.. -mondtam kissé bizonytalanul. Igaza van egy emberi élet, de arra is gondolni kell, hogy mi lesz annak a gyereknek a sorsa egy ilyen családban.
-Fogd be a csinos kis szád kérlek! -vigyorodtam el és ugyanazzal a módszerrel mint Salvatorét ugyanúgy iktattam ki egy kis időre, azaz verbénát fecskendeztem belé.
-És most gyere szépen! -rángattam el a kocsimig, majd az ülésre fektetve elhajtottam vele együtt valami kevésbé nyüzsgő helyre ahol lerendezhetjük ezt a kis ügyet.

(Régi börtönök)

(Grill)

Mikor már kiértem a grillből sehol nem láttam. Valószínűleg csak képzelegtem. De lehet az is, hogy nem akar látni az is teljesen megérteném. Valahogy meg kell találnom és beszélnem vele, úgy hogy arról Jason nem tudhat. Nem akarom, hogy aggódjon meg beinduljon nála ez az egész vadászösztön. Ismerem Dean-t. Habár csak pár napja akkor is tudom milyen. Nem az a lényeg, hogy mi hanem, hogy ő ki.
Ha lehoznám az égről az összes csillagot se tudnám megértetni ezt Jasonnel. Nem hibáztatom, mert őt így nevelték. Valószínűleg én is ilyen lennék ha fenn tartjuk a kapcsolatot a családjával. Viszont én soha nem lettem volna képes arra, hogy megöljek egyet is. Egykoron emberek voltak.. úgy is néznek ki. Egyszerűen képtelen lennék. Bűntudatom lenne az egész miatt.
Míg a gondolataimba temetkezve jártam az utcákat egy kisfiú rohant belém és ez "ébresztett" fel.
- Semmi gond. Héé, hol vannak a szüleid? - Kérdeztem kedves mosolyogva és amikor láttam, hogy nem sok kell ahhoz, hogy erősen finoman megfogtam a vállánál, majd a térdére pillantottam. Sebes volt. - Mi történt veled? Bántott valaki? - Leguggoltam elé kezeinél még mindig gyengéden fogva néztem fel rá.

-Nincsenek szüleim, senkim sincs..-hadartam el még kissé mindig zavarodottan, de némiképp megnyugtatott a kisugárzása. Amikor megfogta a vállamat ösztönösen odaterelődött a tekintetem, de nem féltem csak egyszerűen össze voltam zavarodva, nem tudtam kiben bízhatok és kiben nem.
-Nem, nem bántott senki csak elestem még pár nappal ezelőtt. -nyeltem egyet és a földet bámultam.. Kedvesnek tűnt és olyannak akitől nem kéne tartanom, de mégis tartottam egy kicsit tőle, igazából ha másba ütköztem volna bele még attól is tartottam volna. Most valahogy nem vagyok képes arra, hogy bárkiben is megbízzak. Kell egy kis idő, hogy megemésszem a történteket..

- Egyedül járod az utcákat? - Kérdeztem teljesen ledöbbenten. Szegény kis srác. Vajon miken mehetett keresztül? Pár napja esett el és a sebe még ugyanúgy véres. Mikor ehetett utoljára? Azt hiszem a nőkben mindig is volt egy fajta anyai ösztön szóval ez most el is uralkodott rajtam.
- Tudom, hogy a legtöbb gyereket úgy nevelik ne állj szóba idegenekkel és ne fogadj el tőlük semmit, hiszen engem is így neveltek. - Mondtam röviden felkacagva. - De viszont jobban járnál ha szépen lefertőtlenítenénk a térdedet és ennél is valamit. - Böktem játékosan a hasa felé. - Aztán ha szeretnéd le is pihenhetnél nálam. Csak, hogy tud nem nem erőltetek semmit. - Nem akartam egyáltalán megijeszteni csak kedves akartam lenni. De tudom, ha túlságosan is erőltetem a dolgokat valószínűleg ijedtében elrohan.

-Már lassan két hónapja. -sóhajtottam, mivel számomra ez elég hosszú időnek tűnt és az egész szinte abból állt, hogy gyalogoltam a semmibe.
Az ajánlatán komolyan elgondolkodtam.. Éhes voltam és a térdem is eléggé sajgott ezért egy apró bólintással nyugtáztam, hogy benne vagyok és elfogadom az ajánlatát.
-Jól esne végre valami normális étel is és pihennem sem ártana. -gondolkodtam el egy pillanatra, de ugye fejben már eldöntöttem, hogy élek ezzel a lehetőséggel.
-Daryl vagyok. -nyújtottam oda a kezemet illedelmesen, mivel erre tanítottak a szüleim.
-Köszönöm, hogy ennyire rendes vagy velem. -mosolyogtam volna, de nem voltam rá képes, egyszerűen csak komoly ábrázattal néztem rá..

- Részvétem. - Gondoltam egy ennyi idős fiú nem önszántából mászkál egyedül az utcákon. Bár az ő helyében valószínűleg én két hónapig biztos nem bírtam volna. Túlságosan is hozzá vagyok szokva azokhoz a dolgokhoz amik körülvesznek.
- Remélem szereted a palacsintát, mert nagyon másra nem terjed még ki a tudásom. - Mosolyogtam rá kedvesen, majd felálltam és gyengéden megfogtam a kezét.
- Bailey. És szívesen. - Kezét fogva sétáltam vele lassan a hotelhoz, hiszen nem akartam, hogy a fájós térdei miatt összeessen vagy valami ilyesmi. Meg amúgy is ráértünk. Sajnáltam szegényt, hiszen nehéz lehet egyedül gondoskodni magadról már ilyen fiatalon.

(Bailey lakása)

[Grill]

MIután a csaj otthagyott gondoltam inkább el menekülök a szellemektől.
Elindultam, de egyre több hangot hallottam.
"Segíts" suttogták mind a füleimbe.
-Elég!-Kiabáltam és leültem egy padra. Egy lányt pillantottam meg és próbáltam elkapni
a tekintettem, mert tudtam, hogy szellem. De meglátott engem. Próbáltam más fele nézni és a fejemet fogtam,
miközben sikítani tudtam volna a fájdalomtól.

Szokatlan volt nekem ez a város. Mégis ide kellett jönnöm. Keresnem a nővéremet, megkeresnem a családomat... ő az egyetlen élő rokonom. Már ha a vámpírságával együtt lehet élőnek nevezni őt. Mert amiben biztos vagyok, hogy ő nem is reménykedik az én életemben már. Nem tudtam őt soha megérinteni. Soha nem láthatott meg. A lelke romlott volt, nem engedte, hogy halottakat lásson.

Megláttam egy fiút. Szokatlan volt nekem.. és szólongatni kezdtem őt, hogy álljon meg. Mert az előbb belenézett a két szemembe! Még soha senki nem látott engem.. De ő egyértelműen látott!

- Miért nem állsz meg, mikor hozzád beszélek...?! -álltam meg a pad előtt, amire leült. - Nem szép tőled siettetni egy szellemet.

A lány egyenesen az arcomba ordított. Mindenki engem bámult és ez idegesített.
-Mit akarsz tőlem?-Suttogtam nem őt nézve, hogy talán ne nézzenek annyira idiótának.
-Igen látlak, de a többiek nem és így is idiótának tűnök-Mondtam már idegesen, de elmentem egy eldugott helyre a lány aki csoda szép volt követett engem. Itt biztonságosan beszélhettünk.

- Vajon mit akarhatok tőled? - kérdeztem ironikusan, közben remélve, hogy változtatni fog a beszéde stílusán, de talán hiú ábrándokat táplálok. Óh, nem lehet igaz, hogy mindnehol ilyen emberekbe botlok bele.
- azt akarom, hogy segíts nekem... és ha itt hülyének néznek, álljunk meg itt, térjünk be ebbe a kis közbe. Muszáj segítened nekem. Muszáj... feltámadnom! - néztem rá, és szavaim eléggé hevesre sikeredtek.

-Oké oké!-Nyugtattam meg, elég heves természetű volt, de az éveksorán már nagyon sok szellemnek
segítettem szóval nem volt probléma, hogy hülyének néztek annyira.
-Rendben segítek neked kedves????-Kérdeztem így a nevét.
-Hogyan tudnék segíteni neked, vagy kihez szeretnél fordulni?-Néztem rá majd az arcom lefagyott.
-Feltámadni azt nem lehet az természet ellenes, tovább kell lépned megnyugvásra lelned. Ha egy boszorkányt ilyenre kérsz akkor elvesztheti az erejét.-Mondtam, de láttam a szemén, hogy nem tágít és ezt minden áron szeretné.
-Okés nekem az a dolgom, hogy segítsek neked szóval hol kezdjük?-Egyeztem bele, nem vonhatom meg egy
szellemtől, hogy ne kommunikálhason a kűlvilággal.

- A nevem Brienna. - mutatkoztam be illedelmesen, majd felsóhajtva leültem mellé és így néztem rá. Szokatlan volt számomra a helyzet, hiszen az, hogy lát engem, végre valak ilát engem, felülmúlthatatlan! Kellett már nekem ez a jó érzés... hogy tudjam, én is érthető vagyok, és elérhető.
- Talán kellene egy boszorkány, aki segít engem feltámasztani. Vagy egy testvérem... és muszáj őt megtalálnom. - mondtam, szinte feszengve.

-Veszélyes lesz, ismerem a boszorkányokat nagyon is. testvéred?-Néztem rá meghökkenve.
-Vámpír?-Kérdeztem. Soha egy szellem nem kért tőlem olyat, hogy támasszam fel. Soha nem
találkoztam még a maga fajta szellemekkel.
-Hol kezdjük?-Kérdeztem tőle.

- Igen, vámpír a testvérem. - bólintottam, és akkorát sóhajtottam, hogy ha nem szellem lennék, valószínűleg kész tornádót okoztam volna. Veszélyes küldetés ez, de meg kell próbálnom mindent.
- Te vagy... az én közvetítőm. - néztem rá kissé kérlelőn, hiszen ezt ő láthatta. - Keress nekem egy boszorkányt, aki visszahoz az életembe. - nyeltem egyet.

-Nem ismerek a városban egy boszorkányt sem! Sőt már mondtam, hogy ehhez hatalmas boszorkánynak kell lenni.-
Mondtam suttogva.
-Mondtam, hogy segítek, de lehet nagy árat fizetsz érte hidd el nekem. Ez természet ellenes!!- Mondtam neki
Fogalmam sem volt róla, hogy hogy tudnék neki segíteni. Nem ismerek boszorkányokat a városban.
Csak beletúrtam a hajamba és gondolkozni kezdtem.
Mivel tudtommal ln látom csak a szellemeket a városban, ezért nem is tudna máshoz fordulni a lány.

Miután otthagytam a lányt elindultam vámpírok után kutatva. Sikerrel is jártam, hiszen egy vámpír épp egy ártatlan lány vérét szívta a sikátorban. Teljesen bele volt a lány életerejének lecsapolásába, ezért könnyedén és észrevétlenül fakarót tudtam szúrni a szívébe. Ez után a vámpír a földre esett és majdnem a lány is, de őt sikerült elkapnom. Nem hagyhattam csak úgy ott, hiszen már alig állta a lábán, ezért felkaptam és egyenesen a kórházig vittem. Az után elindultam hazafelé, hiszen elég sok időt vett igénybe ez és holnap is lesz nap, amit kipihenten kell végigvinnem. Még azért körülnéztem a hazafelé vezető után, de már nem akadtam egy vámpírba se.

[Jason lakása]

Sikerült megijesztenie, pedig egy Petrovát nem lenne szabad.. nem, mert mi.. egy olyan vérvonal vagyunk, ami tele van bátor nőkkel, de soha nem ijedünk meg. Félelem.. félelem. Jobb félni mint megijedni.
- Milyen következményei lehetnek? - kérdeztem tőle, miközben nyeltem egyet.

Láttam a döbbenetet az arcán. nem tudtam még mindig mire készülhet.
-Nos, a boszorkány elvesztheti az erejét...-Mondtam.
-rengeteg boszorkány ismerősöm volt még régebben, de más államban persze. És mindent akiket kérdeztem az
erőmmel kapcsolatosan óva intettek a feltámasztástól-Suttogtam neki hiszen elég furán néztek minket az emberek.

/Lockwood birtok/
Lassú, emberi tempóban mentem haza. Tehettem volna gyorsabban is, de nem akartam, hogy a kisfiam esetleg kellemetlenül érezze magát bennem, elvégre hamarosan már nem ott bent lesz... Így mostanában az esetek többségében olyannyira elvegyülök az emberek között, hogy az ő tempójukban haladok, ők meg így megmosolyognak. Még így is szexisnek tartom magam, de azért ha néha meghallok egy szófoszlányt magamról, az inkább az aranyos...
Valahol félúton járhattam, amikor váratlanul furcsa érzés nyillalt belém. Emberkoromra emlékeztetett, amikor görcsöltem azokon a napokon, csakhogy ez milliószor erősebb volt. Fájt... És ha mindez nem lenne elég, éreztem, hogy hirtelen gyorsasággal folyadék szivárog belőlem... Ó, ne!
- Basszus! - sikítottam fel riadtan. Nem, az nem lehet... Itt az ideje, de pont most?

/.../

Hát rendesen rám fért már egy kiadós evés, mint ha kiéheztettek volna, annyi ideje nem ettem. Amint végeztem az utolsó nyomorult áldozatommal, akit a hideg földön hagytam pusztulni, megtöröltem a számat, és elindultam neki az utcáknak, hátha szembe jön velem még egy finom falatnak tűnő egyed.

Ehelyett éles és hangos, ámbár ugyanolyan ismerős és rövid sikoltást hallottam nem messziről, mintha valakit épp most döftek volna le. Nem túl gyakori, hogy felfigyelek az ilyenekre, már megszoktam, de ebben mégis valami ismerősen csengett, és a kíváncsiság egyre inkább furdalni kezdett, miközben a hang felé kezdtem lépkedni. Nem siettem el a dolgot, annyira nem érdekel, hogy eszeveszettül rohanni kezdjek.

Ám az ottani látvány igen szórakoztatóan, és meglepően hatott a szervezetemre. Meglepődtem, hogy egy régi szövetséges barátnőm, Sarah, épp Mystic Fall's utcáit tapossa, és, hogy újra találkozunk - ez egyrészt jól is esett . Bár, a nagy hasa, és, hogy felcsinálták igen szórakoztató volt számomra. Ő lett volna az egyik utolsó, akiből soha nem néztem volna ki, hogy babázni szeretne.

De, a helyzet rosszabb volt annál, hogy csak ott álljak, és gondolatban röhögve bámuljam, hiszen egykoron nagyon jóban voltunk, s hiába utálok ilyet tenni, mégis segítenem kell neki, hiszen tudom, hogy fordítva ő is ezt tenné. Nem telt egy másodpercbe, és ott teremtem mellette, átfogva a vállát, hogy segítsek neki. Aki ismerne és látna, azt most teljességgel hülyének nézne, hogy egy számukra idegen nőt segítek.

-Rég láttalak. -fordulok felé, a szokásos vigyorommal a képemen, majd felegyenesedek.
-Mi van veled Sarah? -hülye kérdés volt. Beindult nála a szülés. -Gyere, beviszlek a kórházba. -magyaráztam, miközben szorosan fogva őt, támogattam az úton.

Hogy is van ez? Igazából halvány lila gőzöm nincs róla, de a magzatvíz elfolyta után nem jött újabb fájás. Ez mondjuk nem nyugtatott meg, mert tudtam, hogy innen már nincs visszaút... Holnapra anya leszek, és ez a gondolat a riadalom mögött is egy halvány mosolyra késztetett. Csak ezt kell átvészelnem, és akkor kárpótólva vagyok minden korábbi sóvárgásért... A mélyen eltitkolt, elgyengült pillanatokért, amikor a boldog anyukákat láttam a csemetéikkel, és én is arra vágytam... Egy emberi életre, aki nem lenne olyan groteszk, mint én, akinek személyében olyan embert nevelhetek, aki legalább egy kicsit jóvá teszi a vámpírságom legelején elkövetett kegyetlenségeket... A közbeniek már nem voltak olyan súlyosak. De ezt leszámítva be voltam pánikolva. Hogy jutok el a kórházig? Vagy mi lesz ott? Alighogy erre gondoltam, valaki átfogta a vállamat, és ismerős hangot hallottam. Katie? Ő is itt van? Azt hiszem, régebben beszéltünk a gyerekekről, legalábbis tudtam, hogy neki volt egy, de én azt mondtam, nekem nem kéne. Ahhoz képest...
- Helló Katie - erőltettem vigyort az arcomra. Elvégre ez az egész így egy kicsit komikus lett... - Asszem szülök, szóval jó lenne - jegyeztem meg a kórházzal kapcsolatban, miközben rátámaszkodtam. Kimerítő éjszaka lesz...