Nem sokáig élvezhettem a vére mámorító ízét, mivel egy karó a hasamban landolt. Csak egy pillanatnyi fájdalmat okozott vele. Kihúzva a hasamból azt a kellemetlen kis fadarabot a lábába szúrtam.
-Lehet, hogy ezt meg kéne nézetned egy orvossal. -vigyorogtam és a nyakánál fogva a falhoz nyomtam.
-Elég szánalmas egy olyan boszorkány aki nem használja az erejét. -röhögtem egyenesen a képébe. Gondoltam, hogy nem lehet annyira erős ha még az erejét sem képes használni. Bár egy normális és erős boszorkány sem küldött volna egyból a padlóra.

Ezt természetesen ügyesen összehoztam magamnak. A karó amit az imént a hasába szúrtam most a lábamban landolt. Gyorsan ki is húztam onnan és erősen odaszorítottam a kezemet.
- Nagyon vicces. - Mondtam még mindig egy vigyorral az arcomon. Akkor sem fogok félni. Nem félek. Amúgy sem volt eddig sok értelme az életemnek az se lesz különösebb gond, ha meghalok.
- Elég szánalmas vagy, hogy azt hiszed te vagy a mindenható mert egy nálad gyengébbet le tudsz nyomni. - Kötöttem belé. Már így is eléggé felhúztam szóval teljesen mindegy lenne, mint csinálok. Nem hagyna már életben.

-Én is így gondolom. Elég jól szórakozom. -vigyorogtam és elengedtem a nyakát. Ha elfut ha nem, már nem érdekel. Megölni úgy sem akartam. Bár ha így folytatja megfontolom.
Meg nem is ölök meg szívesen senkit, csak ha a szükség megkívánja.
-Nem akarlak megölni. Menj ha akarsz! De ha legközelebb látlak nem leszek ennyire kíméletes veled. -léptem hátra tőle egy lépést.
-Jobb lesz ha meglátogatod a kórházat. -mondtam lenézően. Bármennyire is keménynek akart látszani láttam az arcán azt a mérhetetlen fájdalmat amit okoztam neki.

Elengedte a nyakam, majd a szabad kezemmel megtámaszkodtam a falnál, mert nem akartam rátámaszkodni mindkét lábamra, meg erőm se nagyon lett volna. Mert már kezdtem érezni, hogy nem kis adag vért veszítettem.
- Azt hiszem a menést egy ideig hanyagolom. - Idáig bírtam támasztani magam, majd eldőltem a fal mellett. Nem igazán voltam magamnál talán itt a vége ennyi volt. Szavai már visszhangoztak a fejemben nem álltam messze attól, hogy eszméletem veszítsem, de nem tudom miért nem adtam fel. Küzdöttem.

Mindvégig szemmel követtem a történéseket és reméltem, hogy Bailey erőt vesz magán és elintézi azt a vámpírt, de nem...nem tett semmit és már láttam rajta, hogy nem bírja tovább.
Bárcsak segíthettem volna, mint régen amikor még éltem, de nem tudtam, hogy sikerülne-e valamiféle kapcsolatot létesítenem vele.
-Bailey! -próbálkoztam a nevén szólítani hátha mégis csak meghall- Kérlek szedd össze magad és használd az erődet. Olyan ügyes voltál régen, nem szabadott volna feladnod és tudd, hogy büszke vagyok rád. -próbálkoztam ismét és minden erőmet beleadtam, hogy végre meghallja amit mondok.
Az az ismeretlen férfi még mindig ott állt és vigyorgott, mintha számára tényleg szórakoztató lett volna ami történik. Ezt nem hagyhattam.
Összegyűjtöttem minden energiát magam körül és megpróbáltam egy ütést mérni az arcába. Bár sosem voltam az erőszak híve, de ha a lányomról volt szó érte bármit megtettem.

Egy ideig csak néztem ahogy szenved. Mit tehettem volna? Ezek után szerintem az égvilágon semmit. Perceken belül viszont egy hatalmas ütést éreztem az arcomban. Körülnéztem, de senki nem volt sehol.
-Mi a franc volt ez? -pásztáztam még egyszer körbe, de még mindig nem láttam senkit.
-Te voltál? Te csináltad ezt? -néztem rá értetlenül. Esküszöm ha most kezd el próbálkozni a hülye bűbájaival akkor megölöm és nem tétovázok többet.
Bár látszott rajta, hogy most nem is lenne képes semmi ilyen kaliberű dologra. Mondjuk kitudja? Lehet, hogy kitartóbb mint azt gondoltam volna.

Már kezdett a látásom elhomályosodni, de még mindig nem adtam fel. Aztán meghallottam apám hangját. Apám hangját?! Azt hiszem közelebb a vég, mint gondoltam.
- Na ezek szerint meghaltam? - Húztam féloldalas mosolyra a számat. Nem értem, hogy máshogy hallhatnám őt. Erőt vettem magamon és így már a látásom is kitisztult. Az elmémet is sikerült valamennyire kitisztítanom, hogy megértsem mi történik.
- Apa? - Nyöszörögtem, miután észrevettem, hogy azt aki az előbb még a nyakamon volt már megütötte valami. De nem én voltam. - Persze csak arra van erőm. - Fintorogtam. Közben próbáltam körbe nézni, hátha meglátok valamit, vagy valakit.

-Nem...Nem haltál meg. -mosolyodtam el, bár ezt ő úgysem láthatta. Lassan erőt vett magán és úgy látszik sikerült megértenie a helyzetet.
-Igen én vagyok az. -léptem közelebb hozzá, hogy megpróbáljak az arcához érni. Érintésem hidegre és átlátszóvá sikeredett. Sajnos nekem sem volt többre erőm.
-Kórházba kell menned, de én nem tudlak elvinni. -álltam hozzá egészen közel és úgy néztem a fájdalomtól csillogó szemeibe, majd a fiú felé fordultam, hogy megpróbáljam rávenni arra, hogy tegyen valamit annak érdekében, hogy ne jusson a lányom ugyanarra a sorsra mint én.
-Kérlek vidd el a kórházba! Nem hagyhatod meghalni. -mondtam parancsolóan hátha meghallja.
-A kórházban fogok várni rád. -fordultam ismét Bailey felé és remélvén, hogy el is jut a kórházba, indultam el az intézmény felé.

(Kórház)

Nem értettem, hogy most mégis mi a franc történik. A lány magában beszélt és az apját szólongatta amit kissé furcsállottam is. Bár az előbbi ütés után már semmin sem csodálkozom. Talán az is meglehet, hogy a lelkiismeretem vágott képen, azért amit tettem.
Majd meghallottam egy hangot, aki arra kért, hogy vigyem be a kórházba a lányt. Bólintottam egyet a semmibe és eleget is tettem a kérésnek.
-Mielőtt meghalnál itt nekem...-kaptam fel a karjaimba- ...Elviszlek a kórházba.. -jelentettem ki közömbösen és vámpírsebességgel indultam el a kórház felé. Még az a szerencséje, hogy idejövet láttam, hogy merre van a kórház mert különben itt hagytam volna.

(Folyt. Kórház)

(Sikátor)

- Na most... - fordultam szembe a Caroline nevű csajjal. - Avass be, kérlek! Kitérve arra, hogy mégis hogyan gondolod te, hogy egy büdös vérfarkassal szennyezed be a fajtánkat, és magadat! - villogtak szinte a szemeim.

Látszólag eléggé feldühítette az, hogy egy vérfarkassal vagyok. Nem értettem számára miért akkor probléma ez, de nem is érdekelt.
- Szeretem. És ne merészeld még egyszer büdös vérfarkasnak hívni. - Már kezdtem én is kicsit ideges lenni.

- Te nem vagy eszednél! Mi az, hogy szereted?! - hajoltam oda hozzá. Erre különösebben allergiás voltam. Mi az, hogy szeret egy vérfarkast? Mi van?! - Ő az ellenséged, ha nem vennéd észre! Meg kellene ölnöd, de hülye szőke liba! - löktem neki a falnak, már teljesen kikelve magamból.

- Soha nem bántanám. - Morogtam, majd idegességemben egy hirtelen megindulásból a túloldali falhoz löktem. - Még mindig élvezted vele a dolgokat? - Kérdeztem miközben nagy vigyor kúszott az arcomra. Természetesen most, hogy tudja mi is megváltozott róla a véleménye. De nem tud érdekelni. Az én életem azaz saját döntésem.

Benne is megvolt az erő, és már jó ideje törtem a fejemet, hogy vajon honnan is van ez... mert nem lehet természetesen ilyen erős! Ő még... hát nem saccolnám túl idős vámpírnak, ez is biztos!
- Inkább meghagyom neked. Undorító... bemocskolod magadat egy veszett korccsal - jelent meg valami széles fintor a képemen. - Remélem, hogy gyönyörű gyerekeitek fognak születni - tettem még hozzá undorodva. Elvégre attó, hogy ez a csaj vámpír, a pasija még vérfarkas, és megtörténhet. - De hidd el, előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogy a vérfarkasokban nem lehet bízni. Hiszen ezzel kezdődött minden... egy vérfarkas nem bírt magával... és a világ első vámpírja elpusztította a falkáját. - sóhajtottam.

Nem érdekelt a véleménye. Egyik fülemen be a másikon ki. Elég szűk látáskörű lehet, ha valakit csak azért elítél ami. Pedig ha szeretsz valakit úgy kell elfogadnod ahogy van. De valószínűleg ő erre képtelen. Vagy éppenséggel mások képtelenek őt szeretni amin egyáltalán nem csodálkozom. Olyan magának való ribanc stílusa van.
- Tudod szánalmas, hogy nem tudod észrevenni másokban a jót csak a rosszat. Elítéled azért amilyen. Volt egyáltalán valaki aki pár napnál tovább bírta melletted? Persze itt arra gondolok, hogy nem kellett megigézned azért, hogy egyáltalán szóba elegyedjen veled. - Mondtam egy kicsit gonoszabb vigyorral az arcomon miközben összefontam a karomat a mellkasomon. Nem érdekel ha nekem jön. Most már tényleg nem fogom visszafogni magam.

[valahonnan]

Úgy éreztem,végre ki kell mozduljak, mert már mindent tudok, és az idő úgy elszaladt közben. Szinte már-már múmiává változtam a lakásban,hiszen nem-igen volt mit csináljak (na jó! azért néha én is kimozdultam otthonról,de nem túl gyakran,és ráadásul alig ismerek itt pár embert...), ezért úgy döntöttem,újra bevágódom valamivel a város életébe. Hogy eddig mit csináltam? Rengeteget gyakoroltam, felhasználva Emily és Haley tudását, mert ők annyit segítettek még régen. Ezen kívül ettem-ittam,és elvoltam a saját kis szobámban egyedül,de már mérhetetlenül meguntam a dolgot. Magamba szívtam a friss levegőt, jó mélyeket lélegeztem,miközben sétáltam a hideg időben az utcákon át. Sokat változott a stílusom is,a jó irányba természetesen, és én magam is sokat változtam...
A gondolataimból felébredve,hetykén vállat vontam,majd mentem tovább,néha-néha megállva és megnézve valamit. Beletúrtam a hajamba, majd leültem a padra,amiből az utcák között rengeteg volt. És minden padon ültek is már szinte. Ismét elkalandoztak a gondolataim, eltelt a karácsony,az újév, és megint egy év. Olyan furcsa..

- Komolyan úgy nézek ki, mint aki igényli, hogy legyen vele valaki? Persze,a szex az jó, de... ettől függetlenül nem akarom, hogy bárki két óránál többet legyen mellettem - rántottam egyet a vállamon. Nem vettem fel túlságosan azt, amiket mondott. Mert... minek is kellene? Én tudom, hogy miért vagyok ilyen és ez a lényeg.
- Nos? Esetleg azt várod, hogy megfojtsalak? - sóhajtottam. - Ha nem, akár el is mehetsz! És hidd el, ritka az, hogy én elengedek valakit... - néztem mélyen Caroline szemeibe.

- Hát ha valaki hozzád nyúl... - Motyogtam halkan. Tudtam, hogy hallani fogja, de nem érdekelt. Az egész lénye nem érdekelt. Egy idegen kissé beképzelt személyiség. Hülyeség volt ennyi ideig foglalkoznom vele.
- Inkább valaki másnak kellene letépnie az öntelt fejedet a helyéről. De inkább megyek is. Kár volt ennyi időt is rád pazarolni. - Néztem a szemeibe egy féloldalas mosoly kíséretében, majd hazarohantam.

(Forbes ház)

Eleget ücsörögtem már abban a szobában abból az okból kifolyólag, hogy különféle varázslatokat tanulmányozzak. Mióta fogalmam van a boszorkány-mivoltomról, azóta ezt csinálom, ám valamelyik nap megtaláltam Esther ki könyvét, amelyben a saját varázsigéi voltak. Nem kutakodtam én ezután, ezt kikérem magamnak, de ha már a kezembe akadt, akkor belelapozgattam. Egyébként is visszatettem utána a helyére.
Nem nagyon néztem még körül a városban, így egyfajta felfedezőtúrára indultam, konkrét célirányom viszont nem volt. Az utcákon járkáltam, elvégre így a város házait, épületeit tökéletesen szemügyre tudtam venni, a nagy sétálgatások közepette pedig néha bele-belekortyoltam a kezeim között tartott forró kávéba.

Erdő

Candice

Miután elvesztegettem hátralevő időm egy újonc vadászra, aki annyira semmibe vette, hogy vámpír vagyok, egészen kivárva a reggelt csak tanakodtam. A méltóságom oda, a kedvem oda, az erőfeszítésem oda,a reményem oda... mi maradt nekem? A szánalom... na meg a látszat. Ezen semmi örömködésre méltó nincs. Összekapartam magam, s hasonló gondolatokkal vetettem be magam a zsúfolt utca teremtményeibe: Már pedig én találni fogok egy boszorkányt! Ez mind szép és jó, de merre az arra?

Clarissa

Úgy nézelődtem, mintha ez a városka hatalmas nagy látványosságok birtokában lenne, de ha itt akartam maradni, akkor nem fog káromra válni a nézelődés és az, hogy megismerem az utcákat, kávézókat, szórakozóhelyeket és egyebeket. Mert ugye megígértem Esthernek, hogy maradok... és maradni is akartam, mert ezer év az igazi családom nélkül azért eléggé húzós volt. És egyébként is rengeteg kérdésre kell még megtalálnom a választ, azok nélkül pedig nem megyek sehová, még akkor sem, ha kötéllel akarnak elvonszolni innen.
A nagy gondolkozásomban véletlenül nekimentem valakinek. Ez soha nem volt szokásom, mindig figyeltem a körülöttem lévőkre már csak óvatosságból is. De úgy látszik, hogy egyszer mindent el kell kezdeni.
- Ne haragudj! - Kértem tőle bocsánatot és szerencse, hogy legalább a kávém nem ömlött rá. Az ó ruhája nem lett foltos, nekem pedig megmaradt a felmelegítő kis italom. - Egy kicsit elbambultam. Új vagyok a városban és még nem igazán néztem körül. - Egy apró mosolyt vetettem felé, amikor ránéztem, ám ezzel egy időben megéreztem rajta valamit. Vámpír volt... de mégsem. Mintha... éreztem volna rajta valami olyasmit, ami a saját fajtámra emlékeztetett. Egy kis boszorkány-illat. Na jó, ez mégis mi?

Körbetekintettem. Terhes nő, babakocsi, egymásra boruló fiatalok, cipőfűzővel babráló pék, fánkot csipegető rendőr, semmi érdemleges, de nem adom fel.Fejem 90°-os fordulatot vett, s magam elé bambultam. Megrándultam kissé. Egy szőke, fiatal lány botlott belém ügyetlenkedve,s nem győzött bocsánatot kérni. Ismerős szituáció, mintha ma már átéltem volna... Mintha. Csak épp a felállás fordult.
- Semmi probléma. Tényleg. - nyugtatgattam, s kezemet biztatóan a vállára emeltem.
- Clarissa. Szintén új. - kezet nyújtottam. Ekkor tudatosult bennem, hogy ismét a szerencse vágott kíméletlenül kupán, jelezve, hogy ideje abbahagyni az önmarcangolást, s cselekedni. Képtelenség, sőt pofátlanság, mikor olyanra tanítasz valakit, amit saját magad sem vagy képes véghezvinni. Mikor a pap vizet iszik, és bort prédikel. Azt hiszem, tegnap pont ezt tettem.
- Érdekes városnak tűnik. Tele titokzatossággal, és furcsasággal... Az ember sosem tudhatja, hogy kivel áll szemben, vagy talán tévedek? - célozgattam kilétére. Bárki is legyen, nem hagyom, hogy kifusson a kezeim közül, ezúttal nem.

Clarissa... szép neve volt, de őt magát még mindig nem tudtam hová tenni. Annyi, de annyifajta lénnyel találkoztam már, hogy azt felsorolni is lehetetlenség lenne, de ő nagyon furcsa volt. Egyértelműen érződött rajta a mágia, ugyanakkor a vérszívók által árasztott kisugárzásnak is tulajdonosa volt. Mintha már olvastam volna erről valahol, de még egyetlen példánnyal sem találkoztam. Mindig azt hittem, hogy csak a "tankönyvekben" léteznek. Bár a megállapításom még korántsem biztos, hogy helytálló, de ez nem sokáig lesz így, mert utána fogok én járni annak, hogy micsoda ő igazából.
- Igen, tényleg érdekes város, erre már én is rájöttem. Túl sok minden van itt, ami különleges. - Pillantottam rá érdeklődve. Ha nem új a természetfelettiben, akkor valószínűleg ő is megérezte, hogy én mi vagyok. Főleg, ha az egyik fele vámpír.

Valerie

[Freeman lakás.]

Elindultam kissé idegesen a lakásból kiértem az utcára és végig mértem az embereket meg láttam neki támaszkodtam a falnak és észre vettem egy igen csak szép szőke lányt. Rá mosolyogtam nem tudván mi is ő, majd mikor közelebb ért éreztem, hogy ő egy boszorkány. Reméltem nem lesz olyan ellenséges, mint az előző.

- Igen, különleges, az biztos. Különleges hely, furcsábbnál furcsább emberekkel. Sokan közülük, azt hiszik, a különlegességük magukban rejlik, pedig sokan bizonyíthatják ennek szöges ellentétét, különösképpen a homlokukra van írva az igazság. - elmélkedésemben rejtett cinizmus vélhető, mely arra utalt, hogy mindketten tisztában vagyunk a másik képességével, de a köztünk lévő jég törhetetlennek bizonyult.
- Elég sokan térnek be mostanában ebbe a kis városkába. Véleményem szerint a légkörből áradó természetesség, ami ide vonzza az embereket, vagy éppen a természetellenesség az... Sosem lehet tudni. Én is pont ez az ellentét miatt érkeztem ide. Te miért jöttél ide? - tértem a lényegre, s közben végig arcát pásztáztam reakcióit lesve. Vajon mi járhat a fejében? S mi a garancia, hogy most nem az életemmel játszom, s minden egyes mondatom után egy újabb lépcsőfokot teszek meg a cápákkal teli tengerhez?! Még jó, hogy állatbarát vagyok, s makacsságom megingathatatlan, így hát folytattam.
- Mert nincs olyan, hogy ide valaki ok nélkül érkezzen. Nem akarok indiszkrét lenni, csak kíváncsiságból... - visszakoztam. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, "letámadom". Annak még nincs itt az ideje.