- Ó, ikertestvér? - döbbentem meg a szó hallatán. Ez jól hangzik. A hangján is érződött, mennyire gyűlöli őt. Ismét lenyeltem a kiváncsiságomat, még nincs itt az ideje a faggatózásnak. Különben is, ha én valamit akarok, azt meg is kapom, de erre Sev is rájöhetett az imént. - Hm, talán segithetnék neked megtalálni őt - töprengtem el a lehetőségen. Mostanában úgyis unatkozom. De persze nem lenne ingyen. Én semmit sem teszek ingyen, általában komoly ára van a segitségemnek. - Vagy mégsem - gondoltam meg magam. Ezt direkt csináltam, várva a hatást, hogy felcsillanjon a szeme.

- Hm, engem is a bosszú vezetett a városba - váltottam témát, a kérdésére válaszolva. - Szóval, nagyon is tudom milyen érzés tiszta szivből gyűlölni valakit - keményedett meg az arcom, és közben a kezem is ökölbe szorult.

A fejem azt a kérdést mondta volna, hogy mégis honnan a fenéből tudná ő, hogy én kit keresek? Ha ismerné a testvéremet, már összekevert volna vele. De neeeeem, tehát nem ismeri őt. Ennyit erről. Végül csak elhallgattam, és nem reagáltam erre semmit sem.

- A bosszú édes, ezt mindannyian tudjuk. - sóhajtottam. - És te kin akarsz bosszút állni... Lucy? - kérdeztem, csak utólag téve hozzá a nevét.

Csalódottan konstatáltam, hogy nem kapott az alkalman, mikor felajánlottam a segitségemet. Persze, csak magamban, ügyelve , hogy ez nehogy meglátszodjon rajtam.
- Az nem rád tartozik - feleltem pimaszul, mivel nagyon felhúzott az előbbi miatt. Közelebb hajoltam hozzá, mert valami mintha eszembe jutott volna. Megfigyelésem nem tartott pár másodpercnél hosszabb ideig, és már húzódtam is el tőle.
- Mintha.. - kezdtem bele, de megakadtam. - Úgy tűnt, mintha láttam volna már valaki hozzád hasonlót ... - kezdtem ismét bele, közben megerőltetve a memóriámat. - A bálon.. - ennél többre nem futotta, mert egy újabb emlékhullám futott át rajtam, és legyintettem. - Nem fontos. De ha az a testvéred volt, - ráncoltam össze a szemöldököm, - akkor jelenleg kisebb baja is nagyobb mint veled foglalkozni - kuncogtam, közben kezemet kacéran az arcom elé helyezve.

Még mindig bámiultam, mikor pimaszkodva annyit mondott, hogy nem az én dolgom. Ezek a nők. Hát ezért nem vagyok én velük köszönőviszonyban se. Kivéve néhanapján, de akkor nem kell udvarni, se semmi, tudom hogy hová kell mennem hogy megkapjam, amit akarok.

Aztán felkaptam a fejemet. Valami bálról beszélt. A fejem azt diktálta, hogy ragadjam meg, és vonjam kérdőre, hogy mit tud, de mégse voltam képes rá. Valami visszatartott. - Ezt hogy érted? Mit láttál ott? - vontam fel a szemöldökömet.

Ez már nagyon is érdekelte. Hogy mi van az ikertesójával. Hm, azt hiszem húzni fogom az agyát egy picit, hisz megérdemli.
- Mint mondtam, egy hozzád hasonló ürgét, aki igen kitartóan küzdött az egyik házigazdával - nevettem ismét a markomba. - De volt ott egy terhes nő is, talán miatta - vontam vállat egykedvüen. - Ámbár nem úgy tűnt, mintha bármit is ért volna a fáradozása, hisz végül nem csak, hogy alul maradt, de még a csaja is otthagyta. - Sajnáltam szegényt, de főleg azért mert a látszat szerint Ő pont az ellentéte ennek a fapofának. Kedves, olyan aki képes szeretni, mig ez a érzéketlen csak a száját jártassa.
- Eléggé úgy nézett ki mint akin átgázolt egy teherautó, szóval legalább várd meg mig megint felismerhetővé válik a képe - javasoltam nevetve.
Csak néztem ahogy az arca elkomorul, magamban nagyokat mulatva az elképzelésen, hogyan küzdhet a belső énjével. Mert nyilvánvaló, hogy amit ki akar mondani, azt nem tudja.

Kárörvendő vigyor jelent meg az arcomon. Hoppá! Nem is kellek én ahhoz hogy az átkozott bátyám szenvedjen! Én majd rádolgozok egy keveset. Igen, így lesz. Besegítek, hogy szenvedjen még egy keveset.

Rávigyorogtam Lucy-ra, és így mértem végig. Először a fenébe akartam elküldeni, és így köszönni meg az információkat, de ezt úgyszintén nem tudtam megtenni. Már megint. A jó ég sem érti ezt, hogy mi tart vissza. - Van kedved meglátogatni velem azt a szerencsétlent? - kérdeztem vigyorogva, felvont szemöldökkel.

Látszott rajta, hogy majd' kiugrik a bőréből, annyira örül a bátyja szenvedésének. Hát, sose akartam különösebben részt venni egy családi viszályban, és most se igazán, de egyszerüen kiváncsi voltam, hogy ez a csávó mire készülhez. De talán az is közrejátszik, hogy piszokul jól néz ki. Különbenis, mikor beszéltem utoljára pasival a városban tartózkodásom óta? Klauson és a zsákmányaimon kivül.. Először nem értettem mit akarhat mikor rámvigyorgott és végigmért, csak amikor megszólalt. Ez azt akarja, hogy nézzem végig hogy kinozza a testvérét? Vagy talán mégis a segitségemre szorulna?
- Hm, meglátogatni? - kérdeztem összevont szemöldökkel. - Vagy inkább tönkre tenni azt a kevéske jót is ami az életéből megmaradt? - folytattam tippelve. - Minek? Azt hittem te egyedül szereted intézni a dolgaidat... kiváltképp a bosszút - kacsintottam rá, egy pimasz mosoly kiséretében.
De pár perc múlva bevillant valami, ezért rákérdeztem:
- Mire készülsz? - léptem közelebb hozzá csintalanul, miközben tekintetemet le nem vettem az arcáról.

- Csak tudatni akarom vele, hogy a városban vagyok. - vontam egyet a vállamon nemtörődöm módon. - Ez még nem egyenlő a bosszúval. Az csak utána jönne. - dörzsöltem meg az államat ravasz vigyorgással. - Megérdemli! Ő kapott meg mindent, ami engem illetett meg! Bosszút érdemel! Azt, hogy mindent elveszítsen! Pénzt, nőt, gyereket, mindent, amit csak elvehetek tőle! - mondtam hevesen, nem érdekelve hogy egy arrogáns patkánynak néz. Ez volt bennem. Így éreztem.

Ez a hirtelen támadt kifakadása váratlanul ért. Mintha megnyilt volna felém. Mert olyasmiket is megosztott, amit talán sosem akart elmondani senkinek.
- Ó, hát ebben az esetben elkisérlek - próbáltam barátságos hangot megütni, ami különösen nem is esett nehezemre. - Nehéz lehetett a gyerekkorod, ha ennyire meggyűlölted a tulajdon ikertestvéredet - vontam le a következtetést a szavaiból. - Tippelek, elválasztottak titeket, mi? Máskülönben ugyanazokban lett volna neked is részed mint neki. - Az ellenszenvem iránta, valamilyen okból kifolyólag mintha enyhült volna bennem. Talán sajnálatból, nem tudom. De átéreztem, ami benne lejátszódhatott.
- Egy tipp, mielőtt elindulnánk - emeltem meg a mutató újjam. - Mindig maradj titokzatos! - javasoltam a fülébe súgva, majd elhajoltam tőle.

Nagy sóhajjal kapartam össze magamat és az előbb érzelmesen kitört énemet. Jézusom hogy nyílhattam én meg valaki előtt! Nem szokásom nekem az ilyesmi, rühellek ilyesmit tenni! Végül elégedetten nyeltem egyet.

- Elválasztottak.. mondhatjuk így is. Engem valaki elvitt a kórházból. És szegény anyuci meg apuci beérte a kicsi Warren-kével is.. - fintorodtam el mindenféle együttérzés nélkül. Haragudtam és minden egyes említéskor felment bennem a pumpa. De még mennyire!

Kedvesen - legalábbis ahhoz volt hasonlítható - kezdett beszélni velem, mire nagy szemekkel kezdtem vizslatni. - Én mindig titokzatos vagyok. Főleg ha olyan szemetekről van szó, mint a drága bátyám. - köpködtem a szavakat, de nem indultam meg. Helyette elragadott valami.. kirántottam a kezeimet a nadrágom zsebéből, és Lucy hajába túrtam velük hogy így húzzam őt ajkaimra. Ejnye, Severus.. ez a nő művelt veled valamit. Ezt diktálta az agyam. "A nőkkel legyünk udvariasak". Érthetetlen. Fél órája még telejsen más véleményen voltam.

- Húha, elraboltak a korházból? - köpni nyelni nem tudtam. - Az kemény - húzódott egyenes vonallá az ajkam. - Warren.. szóval igy hivják őt - mondtam, közben a nevén töprengve. Nem ismerős.
Nem sokkal azután, hogy elhajoltam tőle, hirtelen kirántotta a kezeit a zsebéből, majd hajamba túrva csókolt meg. Meglepődtem, de belementem a játszmába. Visszacsókoltam, közben kezeimmel bebarangolva izmos felsőtestét. Hm, határozottan jól csókol, a kockahasáról nem is beszélve.
Egy rövid percig igy nyaltuk, faltuk egymást, mig el nem rontottam a pillanatot. Éles fogammal óvatosan beleharaptam az ajkába, hogy elkerüljem a véres baleseteket. Be is vált a terv, mert dühösen hagyta abba a számban turkálást. Visszatartott lélegzetttel hajoltam el előle, majd ravaszul vigyorogtam rá.
- Erre nem az utca a legalkalmasabb hely... - haraptam az alsó ajkamba, hamiskásan mosolyogva. - De az előbb még mást akartál - tereltem a témát kuncogva. - Most akkor, mi lesz? - kérdeztem tettetett kiváncsisággal, mintha nem tudnám előre a válaszát.

Az ujjaim elvesztek a barna hajtömegben, de nem vette el a kedvemet semmi ettől a finom csóktól. Az agyam azt diktálta, hogy nem lehetek kedves. Nem érdemlik meg olyan mértékkel. Én nem erről vagyok híres. Mégis ez a nő... a testem mást diktált a közelében. És ezért szívem szerint ellöktem volna, jóóóó messzire! Mintha maga az ördög lenne, magas tűsarkúban, piros szarvakkal hogy kísértse itt a sorsát!

Mikor a számba harapott, kisercent a vérem, és ébredő haraggal löktem el magamtól hogy a számhoz kapjak. - Héh, mit csinálsz te őrült? - törölgettem a számat, úgy nézve rá mint akit tényleg az ördög szállt meg. - Mit akarok? Ha ilyen harapdálós leszel, akkor semmit. - motyogtam, már némi engedékenységgel a hangomban.

- Csak emlékeztetni akartalak, hogy ne légy olyan mohó... - magyaráztam kacéran, végig mosolyogva. - Mi van, talán nem bírod a durvulást? - provokáltam picit, közben tesztelve mennyire lehet elmenni nála. Hát, nem sokáig, ha kiborul egy kicsi vér miatt. Szerencsére az évek során megtanultam már kontrollálni a vér iránti vágyamat, így el is tudom azt folytani ha szükséges. Nem kéne észrevennie, hogy érzékeny vagyok az emberi nedűre... - Pedig azt hittem te nem az a tipikus, unalmas jófiú vagy, de úgy tűnik mégis örököltél valamicskét a bátyádtól - folytattam a bosszantását, közben tettetett szomorúságot álcázva.
- Kár, mert jól elszórakozhattunk volna... - húztam el a betűket, majd szomorkásan távolodni kezdtem tőle.

Elgondolkodtam a kérdésén. Láttam én már sok mindent az utcán! És voltak vérben fetrengő emberek.. lőtt sebek.. drogos balhék.. minden, amit az utcán és környékükön el lehet képzelni! Mégis más, hogyha én vérzem, és nem látom.

A bosszantó szavai szinte már hergeltek, mégse tudtam utána ordibálni egy istenes káromkodást. Mert a nőket tisztelni kell. A fene, ki adta ezt belém? De túl izgalmas és rejtélyes volt ez a lány hogy csak így meglépjen!

Megfogtam a karját. - Nem vagyok unalmas jófiú! - csattant fel a hangom, és mit sem törődve az iménti sérülésemmel, már jóval bátrabban és mohóbban csókoltam meg mint az imént. Hogy ebből mi lesz? Mittudomén.

Nem kellett sokáig várnom, mig visszahúz. Sejtettem, hogy nem fog kiengedni Ő ilyen egyszerűen a markából. Ahhoz túl makacs és önfejű. Ezuttal sokkal mohóbban és bátrabban kezdte falni az ajkaimat. Magamban nagyokat szórakoztam az elhivatottságán. De azon már kevésbé, mikor rádöbbentem, hogy az ajkán maradt még néhány csepp vér. Fenébe, szitkozódtam magamban, muszáj megőrizned a hideg véred. Úgy csókoltam vissza, hogy közben nem vettem levegőt. Szerencsére meg tudok lenni nélküle is, ha szükséges. Egy ideig rendben ment a dolgok, amig a nyelvem hegyével véletlenül hozzá nem értem a folyékony nedűhöz. Ennyi elég volt nekem. Az agyamat teljesen elllepte a rózsaszin köd, amit a vér mámoritó közelsége okozott. Kénytelen voltam elhúzódni, mielőtt túl késő lenne. - Na? Hova megyünk? Hotelbe, vagy a tesódhoz? - kérdeztem rá gyorsan egy féloldalas mosoly kiséretében, mielőtt észrevehetné, hogy valami nincs rendben velem. Bátoritóan felé nyújtottam a kezem, várva a válaszát.

Egy ideig az ajkaimra tapadt ő is, de aztán elszakadt, és vigyorogva néztm a szemeibe. - Részemről... meglepném az öcsikémet. A lakásában. Talán nincs otthon, és addig.. - simítottam végig a derekán. - Tudnék veled mit kezdeni. Csak kiderítem, hogy hol lakik.. és mire hazaérne, én ott fogom várni. Vagy veled, vagy nélküled.. de előtte még megkaplak. - siklott ajkam a nyakára.

- De magabiztos lettél hirtelen - közöltem ridegen, miközben a nyakamat csókolta. Szuper, nem vette észre a kisiklásomat. Valamit nagyon jól csinálok, ha ennyire megkivánt. Vagy mindenkire rágerjed, aki az útjába kerül? Tökmindegy, a lényeg ugyanaz. Amig ő azon lesz, hogy megkaphasson, én is megkaphatom amit akarok. A vére.. nyámi, inycsiklandó. De egyelőre még nem engedhetek a csábitásnak. - Legyen ez a szerencsenapod.. - adtam meg végül magam rá kacsintva.

Szélesebbé vált a vigyorom. Ez az én szerencsenapom. Még micsoda mázli! Ez egy gyönyörű lány. És ha végeztünk, talán képes leszek visszatérni ahhoz az énemhez, ami gyűlöl mindenféle gyengédséget.

- Gyere. - fogtam meg a karját, és egy kis utánaérdeklődés után már tudtam, hogy hol lakik a bátyuskám.

Széles vigyora láttán, rögtön tudtam mi járhat a fejében. Szerencsenap, ahha, persze.
Hagytam, hogy belém karoljon, legalább addig sem sejt meg semmit a tervemből. Mosolyogva figyeltem ahogy végigkérdezte az arrajárókat, merre is lakik a bátyja. Végül sikerült megtudakolnia a cimét, és onnan pedig egyenes út vezetett a házáig.

(Worthington lakás)

- Temető -

Nem maradt vér a ruhámon, ez nagy szerencse volt. Valahogy nem volt kedvem magyarázni senkinek, hogy miért is pettyes a blúzom. És már az igézésben sem bízhatok, mert ebben a városban alig van olyan ember, aki nem tud a létezésünkről. Ezért a verbéna nagyjából mindenkinek ott van az étlapján reggelinél, ebédnél, és vacsoránál. Nem lehet így könnyű vadászni erre. Bár vannak finom turisták, úgyhogy nagyon király, de azok néha olyan savanyúak...
Megálltam az egyik utca sarkán, és a hátamat az egyik ház falának döntöttem. Mire vártam? Nem is tudom... talán hogy valaki még megtöltse kicsikét a gyomromat, mert az a Cassidy nevű vámpírvadász szintén túl volt fűszerezve.

Aurora lakása

Hogy mikor voltam a környéken utoljára? Mikor az a hülye Eyal megtámadott, mert neki olyan volt a hangulata. Azt a pasit sem fogom sose megérteni. Valami nincs vele rendben. Valamikor adja a szentet, máskor pedig már Ő a nagy gyilkos. De amint eszembe jutottak ezek a gondolatok, rögtön el is hessegettem őket, és tovább sétáltam az utcán, míg nem meg nem láttam egy lány a falnak támaszkodva. Csak egy pillanatra álltam le, de utána már sétáltam is tovább megpróbálva nem figyelni arra a lányra.

Bevásárlóközpont

Láttam, hogy a nő még odasúgott valamit Eyalnak, majd elment. Mindenesetre Eyal utánam indult. Leálltam az egyik utcán és vártam, hogy beérjen.
- Beszélni akarok veled. - szóltam hozzá, miközben egyre közelebb jött.

Útól értem ,és megálltam előtte nem sokkal.-Igen, beszélnünk kellene.-mondtam szemébe nézve-öö..Kezd te.-mondtam halkan

- Körülbelül 3 hónapja nem kerestél. nem érdekelt téged a gyerek, sem én... Csak elbújtál, mint aki nem csinált semmit. - mondtam a szemébe nézve. A gyerekem apja. Nem fogom hagyni, hogy ne tegyen semmit a gyerekéért.

-Nem...nem bújtam el.-mondtam komolyan-Ez a pár hónap elég kemény volt, számomra, mert a Ripper énemet éltem.-sóhajtottam-Sajnálom hogy nem kerestelek, de ahogy láttam , te sem nagyon voltál a városban.-mondtam nyugodtan