Egyszerűen utálom ha várakoznom kell, bárkire is. Most pedig pontosan ezt teszem. Márvagy tizenöt perce szobrozok itt...csodálom, hogy a járókelők nem jönnek ide hozzám fényképezkedni. Ahoz csak egy jelmez kellene. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy késhet valaki ennyit. Legalább szólt volna! Főleg, hogy ő akar segítséget kérni tőlem, nem pedig fordítva. Nekem pedig nem igazán szokásom idegeneknek segíteni, de sajnos néha úgy érzem túl nagy szívvel rendelkezek. Egyszerűen nem tudok nemet mondani. Hát akkora baj ez? Az óratorony falának támasztom hátam, mikor gondolatmenetemből a telefonom hangja ráz fel. Miután elolvasom az üzenetet, megrázom fejem és mérgesen indulok vissza - Hát nagyszerű! Ezért kellett elmásznom idáig! - Mormogom halkan orrom alá, a földet bámulva. A következő pillanatban viszont, éppen befordulnék az utcába, ámde valami megállít. Olyan erővel csapódok bele az illetőbe, hogy a kezemben tartott dolgok a földre hullanak. Mint például a táska és a telefon. - Ó...sajnálom! Nem volt szándékos! Csak...nem vettem észre. - Hadarom el gyorsan az ijedtségtől és meglepettségtől, majd lehajolok, hogy összeszedjem a széthullott tárgyakat.
Klaus is my brother. I’m a little behind on the times, but I believe the term you’re searching for is OMG.I will give you my word. We will be your partners. We will end Marcel’s realm. But know this, if anything whatsoever happens to that girl or her unborn child. You needn’t fear Marcel nor Klaus or anyone… More than anyone you need to fear me.
A mai napomat a semmittevésnek szenteltem. Ki kell pihennem az elmúlt év történéseit. A családi helyzet egyszerűen katasztrofális. Talán itt lenne az ideje, hogy végre meglátogassam szeretett kishúgomat Rebekaht és egyszer az életben én öntsem ki a lelkemet neki, nem pedig fordítva. Miközben merőben elgondolkoztam az én "kis" családi problémáimról, az újságárus hangja ébresztett fel a nagy elmeburkolózásomból. - 20 dollár lesz Uram! - mondja kedvesen, amire észbe kapok és gyorsan odadobok a tárcalapra egy 50-est. Hálálkodva bólogat utánam, de én már el is indultam hónom alatt az újsággal az Óratorony fele. Sietősen, elnyújtva lépkedtem egyre csak előre. Magabiztos vagyok és egyenes ember. Tekintetemmel egy üres padot kerestem, ahol elolvashatom majd a napilapot, de hirtelen valaki nekem jött. Pár dolog puffanó hangját hallom a földön, aztán pedig a hölgy bocsánatkérő vezeklését. Dühösen lépek egyet hátra. Még jó, hogy nem kávé volt nála vagy valami ragadós folyadék. - Ugyan semmi baj! - mondom kissé közömbösen, majd lehajolok és felszedem a dolgait, aztán a kezébe nyomom őket. Hosszú szőke haj, alacsony testmagasság... Egyáltalán nem az esetem, de azért még nem szabad lebecsülni. - Elijah Mikaelson. - mutatkozom be miközben odanyújtom a kezemet.
Szemmel láthatóan, nem túlzottan örül az ütközésnek, de mégsem tesz szemrehányást bénaságomra. Mondjuk járhattam volna sokkal rosszabbul is. Nagyon sok ember nem a kedvességéről híres. Szóval szerencsém, hogy nem kaptam semmilyen beszólást. Sőt! Még segít is összeszedni dolgaimat. - Köszönöm! - Eleresztek egy halvány mosolyt, de bemutatkozásától le is fagy arcomról az a mosoly. Honnan olyan ismerős nekem ez a név? Valahol már hallottam... - Hát ez eszméletlen. - Morgom el az orrom alatt, de egyből meg is bánom, hiszen Elijah-nak túlzottan is jó a hallása. Miért van az, hogy egy napot sem tudok megélni vámpírok nélkül? Ráadásul ő nem is akármilyen vámpír! Na és most mit tegyek? Egyszerűen kerüljem ki és folytassam utamat? Nem hiszem, hogy hagyná az iménti beszólásomért. Vajon mit reagálna ha most mellkasába vágnék egy karót? Nem hiszem, hogy örülne. - Miért kell nekem mindenhol vámpírokba botlanom? - Kérdezem megvető pillantással. Kéznyújtására nem reagálok...valahogy úgy érzem nem tudok jópofizni egy vámpírral sem. Hiába vagyok teljesen tisztában az erejével és azzal, hogy nem tudom megölni.
Klaus is my brother. I’m a little behind on the times, but I believe the term you’re searching for is OMG.I will give you my word. We will be your partners. We will end Marcel’s realm. But know this, if anything whatsoever happens to that girl or her unborn child. You needn’t fear Marcel nor Klaus or anyone… More than anyone you need to fear me.
Csak kedvesen mosolygok a köszönetnyílvánítására, miközben megigazgatom az újságomat a hónom alatt. Másik kezemet az öltönyöm zsebébe dugom. Langyos szél fújt, ami kissé szétborzolta tökéletes frizurámat. Várok... csönd van... Aztán köhintést színlelve elindulnék, de megszólal. Oldalra fordítom a fejemet és kíváncsian nézek rá. Tudja, hogy vámpír vagyok? Honnan és miért? Próbáltam a vérét megérezni, de emberi volt. Se vérfarkas, se hibrid, se vámpír, még csak boszorkány sem. Akkor micsoda? - Tessék? - folytatom a kis színjátékot, hátha én értettem félre valamit. Volt már ilyen. Az emberek néha képtelenségeket beszélnek. Nem egyet öltem már meg puszta véletlenségből. - Te még be sem mutatkoztál... - bökök rá. A modora csapnivaló és udvariatlan. Nem is értem miért állok még mindig itt. Talán a kíváncsiság hajt, legyen. De akkor sem értem, hogy ha tudja is mi vagyok, akkor miért legyen ennyire mérges. - Nem foglak megenni... - nyögöm ki. Ha ettől fél, hát van is félnivalója, hiszen bármikor máskor nekiesnék a nyakának, de nekem vannak bizonyos szabályaim, amiket betartok. Ehhez tartozik az is, hogy nem ölök embert egy túlzsúfolt tér közepén.
Úgy tűnik még sem olyan jó a hallása, vagy csak nem hisz a fülének. Elvégre egy számára egyszerűnek tűnő ember, honnan is tudna vámpírokról? Vagy róla? Valójában nem is tudnám, hogy mi ő ha a neve nem lenne olyan árulkodó. - Nagyon jól tudod, hogy mit mondtam! - Válaszolom kérdésére nem túl kedvesen. Talán az én hibám, hogy ennyire utálom a vámpírokat? Ráadásul most pont az egyik olyan személlyel állok szemben akitől indult ez az egész vámpírság. Iránta nagyobb gyűlöletet érzek mint bármelyik másik iránt. Késztetést érzek afelé, hogy megöljem. De mégis, hogy? Az egyetlen esélyem az a bizonyos karó...szúrjam le verbénás tűvel aztán cipeljem haza? Ugyan...nem lenne elég feltűnő! Lehet, hogy nem nyüzsögnek az emberek mindenhol, de biztosan valakinek kiszúrná a szemét. - Miért mutatkoznék be egy vámpírnak? Vagy esetleg szeretnéd hallani, hogy vadász vagyok? - Oldalra billentem fejem. Ha azt hiszi félek tőle, óriásit téved. Egyszerűen csak utálom a fajtájukat. Nem vagyok arra képes, hogy akár egy kedves szavat is szóljak. - Valószínűleg nem is tudnál megenni. - Célzok ezzel a verbénára és egyben a bennem rejlő vadászra is.
Klaus is my brother. I’m a little behind on the times, but I believe the term you’re searching for is OMG.I will give you my word. We will be your partners. We will end Marcel’s realm. But know this, if anything whatsoever happens to that girl or her unborn child. You needn’t fear Marcel nor Klaus or anyone… More than anyone you need to fear me.
Csak meglepve rebegtettem hosszú szempilláimat, aztán elmosolyodtam és megdörzsöltem orrnyergemet. - Szóval... egy vadász... - nézek fel rá, szinte kinevetve őt. Volt, hogy féltem tőlük, de annak már ideje múlt. Most már nincs miért rettegnem. Persze akkor még naiv voltam és nem tudtam, hogy nincs fegyverük ellenünk, az eredeti vámpírok ellen. Most már több eszem van. - Ó dehogynem... - felelem magabiztosan. Hozzávagyok szokva a verbénához. Ha nagyon akarnám simán megihatnám a vérét. - Talán felkeltettem benne az ösztönt pici lány? - kérdezem teljesen komoly képpel, de a szemem kineveti. Sosem tartottam nagyra a fajtáját. Ezzel is csak az én drága időben rabolom, hogy itt állok és pazarlom a perceket. Tulajdonképpen ennek semmi jelentősége, hiszen örökké élek, de sosem lehet tudni, hogy Klaus öcsém mikor kezd megint családromboló akcióba. Így minden perc számít.
Úgy tűnik, igencsak meglepődik. Nem számított arra, hogy egy magamfajta fiatal lány, vámpírvadászatra adja a fejét. És mit mondjak? Tényleg egy időben el tudtam volna képzelni magamnak, egy jó...problémamentes életet, vámpírok nélkül. De mára már másképp gondolkozok, és ebben többnyire Hayley keze van. Miatta kezdtem bele ebbe az egészbe, de nem is bántam meg. Ha meghalok egy vámpír keze által, legalább abban a tudatban távozok el, hogy tettem valamit ez az egész ellen. Próbálkoztam... - De biztos vagy a dolgodban! Hát akkor rajta! Csináld! - Jól tudom, hogy hozzám se fog érni. Ahhoz túl sok szemtanú lenne. Ő pedig nem kockáztatna. Éppen ezért használom ki a helyzetet, hogy végre megmondhatom valakinek a magamét. - És ha igen? - Kérdezek vissza gúnyosan, közben próbálom figyelmen kívül hagyni becézését, bár az tény, hogy nem igazán tetszik.
Klaus is my brother. I’m a little behind on the times, but I believe the term you’re searching for is OMG.I will give you my word. We will be your partners. We will end Marcel’s realm. But know this, if anything whatsoever happens to that girl or her unborn child. You needn’t fear Marcel nor Klaus or anyone… More than anyone you need to fear me.
Ezzel a nővel nem vagyok hajlandó tovább foglalkozni akármennyire is utálatoskodik. A vége mindenképpen az lenne, hogy felhúz, én pedig szemrebbenés nélkül megölöm. Ezt pedig nem akarhatom, hiszen túl sok a szemtanú. Barátok már nem leszünk az hétszentiség, így a legjobb megoldás, ha lelépek. - Jobb lesz ha visszafogod azt a nagy szádat szöszi, mert hidd el megjegyeztelek. - mondom miközben fenyegetően és illedelmesen közelebb lépek egyet feléje. - Örültem a találkozásnak! - biccentek udvariasan, ahogy magamhoz illik, majd nekimenve direkt a vállának távozom.
Szerettem, sőt imádtam a városban járkálni. Néha annyira megnyugtató volt egy-egy séta, arról nem is beszélve, hogy a friss levegő minden egyes alkalommal feltöltött energiával és nem hagyta, hogy az esetleges teendők, problémák teljesen rárakódjanak az agyamra. Mennyivel jobb volt itt szedegetni a lábaimat, mint az egyik nagyváros poros utcáin! Össze sem lehet hasonlítani a kettőt, pedig én nem is itt születtem... a testvéreimet még megérteném, hogyha kötődnének ehhez a városhoz, de én? Lehet, hogy mindez azért van, mert míg a családom a városhoz, addig én a családomhoz próbálok hűséges maradni. Legalábbis elfogadni, hogy ők a legősibb vámpírok a földkerekségen. Belekortyoltam a gőzölgő kávémba, bár egyáltalán nem volt szükség arra, hogy valami felmelegítsen. Jó idő volt, a nap gyönyörűen sütött és világított, de szerencsére a hőségnek nyoma sem volt. Nem bírom a tikkasztó forróságot. Felpillantottam az utca másik oldalán ágaskodó óratoronyra. Délután negyed három. Még jó, hogy nem kell sietnem sehová, semmi konkrét dolgom nem volt, így szabadon nézelődhettem az utcákon, a kirakatokban.
A hozzászólást Candice S. Deloney összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 02, 2013 8:50 pm-kor.
Ó. Mystic Falls. Végre, itt vagyok. Valahogy mégsem érzem túl boldognak magamat, sőt nemcsak, hogy boldognak nem, hanem még jól sem, és nem tudok lenyugodni addig, amíg nem találom meg azt, amiért is jöttem. Vagyis, aki miatt eljöttem ide Vegasból. Kellemes kis városnak tűnik ez a hely, bár búvóhelynek tökéletes. Az egész környezet magával ragad. Bár, én mindig nagyvárosban éltem, ahol teljességgel forrtak az emberek, és nyüzsgés volt. Bár, mit várok el ily' szép délutáni napon, amikor mindenki sziesztázhat, vagy épp dolgoznak néhányan... Aztán ahogyan sétáltam ebben az utcákon, megláttam egy óratornyot, ami felé el is indultam. Sok minden volt ott, nekem pedig időm volt. Rengeteg. Hisz csak egy cél vezérel. Megtalálni Candice-t. Végigsétáltam az utcán, aztán megálltam egy pillanatra, és csak körbevizslattam az egész területet. Hm... El voltam gondolkodva és a macskakövet figyeltem, mert csak ezt tudtam, ám amikor is felnéztem, azt hittem, egy szellemet látok... - Candice? - kérdeztem kissé meglepődve, hogy ilyen könnyen rátaláltam volna.. nem gondoltam volna.
A szokásos, elmaradhatatlan és még mindig forró kávémat szorongatva lépkedtem előre. Figyeltem a kisgyerekeket, akik a közeli parkban szaladgáltak, a rájuk figyelő anyukákat, a szerelmespárokat és a már öregedő lakosokat, akik mindössze azért sétálgattak, hogy ne kelljen egész nap egyedül a lakásukban üldögélniük. Furcsa, hogy eddig nem is nagyon kellett gondolnom az öregedésre, hiszen anyám varázsereje úgymond tartósított... de most sem igazán hatott meg a téma. Az élet rendje, hogy megöregedjünk és meghaljunk, csupán én kicsit kitoltam ezt a folyamatot. Úgy cirka kilencszázvalahány évvel. Megtorpantam, mert egy hangot hallottam, méghozzá egy nagyon ismerőset. Túlságosan is. Ez... nem lehetséges! Hiszen ő... utoljára... egy éve már annak, hogy... a szívem hirtelen sokkal nagyobbat dobbant, mint eredetileg kellett volna. Hogy lehet ő itt? Ledermedtem, hirtelen oldalra sem tudtam fordulni, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg ő szólt-e hozzám vagy a képzeletem játszik velem egy nagyon bizarr játékot? Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, de kinyitva azokat rájöttem, hogy még mindig ugyanúgy az utca közepén állok és egyetlen centit sem mozdultam. Rajta Candice, mégis mit képzelsz, meddig fogsz lefagyva ácsorogni? - Brad? - Nyeltem nagyot, miközben megfordultam és ekkor elém tárult a teljes valója. Itt volt... ő volt... nem más és nem egy illúzió. Bár nem voltam teljesen biztos abban, hogy nem őrültem meg, de reménykedtem benne. - Hogy... hogy kerülsz te ide? - Köszörültem meg a torkomat, hogy valamiféle normális hang jöjjön ki belőle. Másodpercek alatt annyi érzelem kezdett el kavarogni bennem, hogy belegondolni is félelmetes volt.
Hogy is kerülhettem én ide? Vajon, ez most a valóság vagy a képzelet? Nem, nem. Természetesen csakis a valóság lehet. Miért is gondolkodtam el egy pillanatig is azon, hogy mégis mi ez. Nem több, mint a való élet. Való pillanata. Amihez hozzáfoghatóbb, és jobban érezhetőbb dolog nem igazán létezik. S látványilag sem lehetne képzelet. Igen. Itt állt előttem. Ő. Akit keresek már egy éve. És most, hogy itt van, alig tudok megszólalni is, nemhogy beszélgetni vele. Az érzelmek viharába kerültem. Azt hiszem, ő is. Az a sok minden, amit mi ketten átéltünk... - Én... idejöttem - nagyon megörültem neki, de mégis tartottam ettől a találkozástól, hogy hogyan is fog reagálni erre, meg én is. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom, mert annyi minden forgolódik bennem, és jobbra-balra ütődik a fejembe, mint egy billiárd-golyó. - Látni szerettelek volna. Utálom magam a történtekért... - nem tudom, hogy ez mire volt jó, hogy ezt kimondtam, mert fogalmam sincs, hogy miféle reakciót vált ki majd belőle az egész. Főleg, hogy én itt álldogálok előtte.
Az, hogy földbe gyökerezett a lábam egyáltalán nem volt elegendő kifejezés. Talán még lélegezni is elfelejtettem, a szemeim tükrözhették, hogy mennyire meglepődtem, viszont igyekeztem nem eltátani a számat. Nem hittem volna, hogy látni fogom Brad-et. Nem most, nem ebben a városban... furcsa, éppen nemrégiben beszéltem róla Curtis-nek, erre hirtelen, mint derült égből villámcsapás megjelenik. Rendben, az az ég nem volt teljesen derült, ám... istenem, még gondolkozni sem tudok rendesen! Mit lehet ilyenkor tenni? Nézzek szembe azzal, hogy itt áll előttem? Készen vagyok erre? A sebek, amiket okozott még mindig fájtak, az elmúlt pár hónap nem volt elég ahhoz, hogy teljesen beforrasszák őket. A harapásnyomok eltűntek, de a lelki sérüléseknek csak a teteje kezdett el összeforrni, nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy ismét felszakadjanak. - Azt látom, hogy... itt vagy. - Egy értelmes mondatot sem voltam képes összekaparni. Hogyan beszélhetnék normálisan, amikor az a férfi állt előttem, aki három teljes éven át minden egyes nap ott volt mellettem és akit teljes szívemből szerettem? A végén kiderül, hogy nem is vagyok olyan kemény csaj, mint azt gondoltam magamról. Nagyot nyeltem, amikor megemlítette, hogy sajnálja a történteket. Hát én mennyire sajnálom! Annak a vitának minden egyes szava a szemeim előtt lebegett, az a pillanat szintén, ahogy Brad arca elváltozott, vámpírformát öltött és megtámadott. Talán érezni is képes lennék a fizikai fájdalmat, ha nagyon akarnám... - Azért jöttél, mert látni szerettél volna? - Kérdeztem vissza. - Miért pont most? És... egyáltalán miért?
Egyszerűen már magam sem tudtam, hogy miért vagyok itt. Megszólalni is képtelen voltam, mint akit legalább becsavartak volna olyan mozgásképtelen múmiává. S ott álltam egy nagy, és nehéz lakattal a számon. Tudom, nincs bocsánat azért, amit tettem, és pont ezzel a szépséggel. Akit többre tartok bárkinél, még magamnál is. Nem tudom, hogy egy évvel ezelőtt mi történt velem. Elborult az agyam, és teljesen elfelejtettem, hogy előtte néhány perccel még egy igazán kedves, nagyon szerelmes fickó voltam. Megbántottam őt, erre aztán nincs bocsánat... - ... tudom, hogy nem fogod megbocsátani az ott történteket - sóhajtottam fel, mire ezt kimondta, kicsit megkönnyebbültem, de mégis valamiért zavarban voltam, kisebb lámpalázam volt. - Képtelen voltam tovább ott maradni... Nélküled... üres az egész életem - tudom, ezek nem épp a megfelelő szavak jelenleg, de csak ezeket tudtam kimondani, és teljesen őszintén. - Nem bírtam tovább magamban őrlődni... majdnem... - de itt elakadt a szavam, nem tudtam kimondani, hogy mit követtem el magammal szemben ez az egész dolog miatt...
Nem akartam felidézni a történteket, de akaratlanul is beugrottak a képek, hát még amikor azt mondta, hogy tisztában van azzal, hogy nem fogom megbocsájtani neki azt, amit tett. Majdnem kettéharapta a torkom, az mentett meg a haláltól, hogy képes voltam magamban annyi erőt összeszedni, hogy valahogy leválasszam őt magamról. A varázserőm legalább még sohasem hagyott cserben.. vele ellentétben. Ezzel viszont számolhattam volna akkor, amikor belé szerettem. Hiszen vámpír, a világ egyik legkiismerhetetlenebb teremtménye, akivel eleve úgy találkoztam, hogy meg akart enni vacsorára. Azon túlléptem, mivel később egy teljesen másik arcát mutatta meg, ami kedves volt, szerető, törődő és egyáltalán nem vérre éhes. Velem szemben nem.
Persze én sem vagyok kutya... a makacsságommal néhányszor biztosan kiborítottam és nem kellett volna azokat a dolgokat és szavakat a fejéhez vágnom aznap este... akkor talán nem történt volna semmi komoly, de nem hittem volna, hogy ennyire begurul. Azt hittem, azon a fejezetem, hogy bármikor megtámadhat már túl voltunk. Tévedtem és megittam a levét. Megbíztam benne, mert szerettem... lehet, hogy nem kellett volna. Normális esetben a nyakába vetettem volna magam ezeknek a szavaknak a hallatán, de ez a helyzet minden volt, csak átlagos nem. Még mindig nem tudtam, hogyan kellene viselkednem... nem sokszor voltam tanácstalan életem során, de most igenis esendőnek éreztem magam. - Mi...? - Kaptam fel a fejem és kicsivel közelebb léptem hozzá. Ugye csak rosszul hallottam! - Mit akarsz ezzel mondani? Ugye nem azt, hogy... - Jelent meg valamiféle keserves arckifejezés rajtam. Ha valahonnan azt a hírt kaptam volna, hogy... hogy csinált magával valamit, abba beleőrültem volna.
Akkor egy éve nem igazán voltam az a jó férfi, akit Candice is nagyon kedvelt, és szeretett. Szörnyeteggé változtam. Akiben semmi jó nem lakozott. Egy állat voltam, aki nem ismert határokat... Egy vérszomjas állatfajzat, aki nagyon nagy ostobaságot művelt azzal, akit bárkinél jobban szeret. Ha tudná Candice, mennyit kínoztam magam emiatt... Fogalmam sincs, mit tenne. Mindenesetre nem fog a nyakamba ugrálni, mert ha egyszer megteszek ilyet, akkor lehetséges, még többször is elő fog fordulni, amit meg nem igazán szeretnék, mert akkor újra elveszítem őt, abba pedig beleőrülnék... - Egy ideig kínoztam magam, hogy Én is érezhessem azt a fájdalmat, amit veled tettem... - csak ennyit mondtam neki, mert ha még azt is elmondom neki, hogy rögtön azután kezdtem, hogy elhagyott, és csak alig két hónappal ezelőtt fejeztem be.. hajjaj... - El akartam tűnni a világból, de nem tudtam... mert a Te arcod, a te neved, és mindened tartott engem itt... Miattad nem tudtam megtenni - most már teljesen érzelgőssé kezdtem válni, és ugyancsak mindennap reggel, délben, délután, este, és éjjel az álmaimban is csak ő volt ő ott. Ő volt az, aki leállított engem, hogy még nagyobb kárt tegyek magamba.
Elszorult a torkom és ez az arcomra is kiülhetett. Kínozta magát? Nem, ebbe belegondolni sem akarok... utáltam ha annak, aki fontos vagy valaha fontos volt nekem bármi baja történik, mert az olyan, mintha engem bántanának. Így is volt... csak nem közvetlenül engem, hanem mindössze belőlem egy darabot. És Brad igenis fontos volt nekem, ezt nem tagadhattam magam előtt. Viszont a probléma az volt, hogy egyszerűen képtelen voltam elfelejteni a történteket. Az én hibám lenne, hogy nehezen bocsájtok meg? Vagy ha meg is bocsátok, akkor sok idő kell ahhoz, hogy egy kicsit is halványuljanak bennem az emlékek? - Mit csináltál? - Bukott ki belőlem a kérdés, pedig az énem nagy része nem akarta tudni, hogy miket művelt... ezért sóhajtottam egyet. - Nem kellett volna semmi rosszat tenned magaddal. Tovább kellett volna lépned és... - Elharaptam a mondat végét, mert ugyan miért várnék én el tőle akármit is, amit én sem tudtam megtenni? De neki talán kicsivel könnyebb volt a helyzete. Vámpír, könnyűszerrel azt mondhatná, hogy innentől fogva semmi sem érdekel.. és kikapcsolhatná az érzelmeit.
Nagyon furcsa lett a tekintete, amikor ezeket elmondtam neki. Valahogy mégsem tudtam volna mindezt elhallgatni előtte. Eddig is sok kínt élt át, főleg akkor... Néha a pokolba kívánom magam amiatt, amit tettem vele. Nem fogok könyörögni a bocsánatáért, mert ő sem kérné ezt. Meg egyébként is, ez egy oltári nagy bűn volt részemről. Hogy ilyet meg tudtam tenni. Az egész életemet ő határozza meg. Ő volt az, akit valaha is úgy tudtam szeretni, mint senki mást az életben. Ezzel lehet elrontottam mindent? Mekkora akadályokba lehet ütközni egy ilyen vétek miatt... - Sok mindent... Önmarcangolásba kezdtem - azt hiszem, ez elég lesz neki, mert szerintem elég jól tudja, hogy mire vagyok képes, és ez az egész, ami történt pedig még jobban bántott engem... - Próbáltam tovább lépni. Egyszerűen nem... nem ment - ennyit tudtam kimondani, és még mindig ahogyan sorra törnek elő a jó és rossz emlékek párhuzamban, még mindig ugyanúgy gyűlölöm azt az énemet, aki egy hatalmas barom... Még mindig ugyanúgy szeretem őt, bár lehet, ő már nem. Én bármit elkövetnék, hogy vele élhessek.
Mondani akartam valamit, de a torkomon akadt a szó. Mégis mit mondhatnék? Hogy hülyeség volt részéről az, hogy önmarcangolásba kezdett? Én nem tettem... vagyis... nem a szó szoros értelmében, hiszen én is szenvedtem, méghozzá nagyon sokat. Azért, mert hiányozott és mert szinte kiesett az agyamból az a dolog, hogy mégis miért kezdtünk el vitázni és hogy fajult el odáig a dolog, hogy fogtam magam és magam mögött hagytam őt és a szerelmet, amit iránta éreztem? Annyira fájt.. minden nélküle eltöltött perc, mivel teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy velem van, ott fekszik mellettem, amikor elalszom és felébredek, hogy bármikor számíthattam rá.. szinte fejcsóválva kellene elűznöm ezeket a gondolatokat ahhoz, hogy józanul tudjak gondolkozni és szem előtt tudjam tartani a történteket. - Én sem tudtam... - Nyögtem ki aztán hirtelen arra utalva, hogy még én sem léptem tovább. De miért mondtam el ezt neki? Mit akarok egyáltalán?
Mindennél rosszabb érzés az, hogy akit szeretsz azt bántod meg.. Egy igazi szerelmet. A szerelem, ami teljességgel bírt, amit úgy gondolna az ember, vagy épp bármilyen lény, hogy neki is szüksége van erre az egészre. S igen. Enélkül elveszettnek, és senkinek érezhetjük magunkat... Amikor kimondta azt, hogy ő sem tudott túllépni, kicsit meglepődtem. Azt kell mondjam, most, hogy itt áll előttem, ismét boldognak érzem magam. Már csak is jóra próbálok gondolni, de mindig, mire addig eljutok, addigra ismét előjönnek azok az események... - Olyan jó, hogy itt vagy, és én is... - egy icipici félmosoly szaladt feléje. Nem tudtam hirtelen mást kibökni magamból, csak ezt. Még mindig ugyanúgy szeretem őt, mint régen. Vagy még jobban is...
Elfojtott, de mégis kikívánkozni akaró mosollyal néztem rá. Mégis hogyan nézhettem volna arra az emberre, akit egy időben mindennél és mindenkinél jobban szerettem? És aki még most sem közömbös a számomra, sőt... annyira szerettem volna mindent kitörölni az emlékezetemből, mindent elfelejteni, amit történt. Persze csak a rossz dolgokat, a jókat semmiféleképpen nem hagynám elveszni. A legrosszabb viszont az volt, hogy láttam rajta, hogy tényleg sajnálja... a szívem összefacsarodott, akárhányszor az arcára pillantottam. - Brad... - Suttogtam. - Örülök, hogy, látlak. - Mondtam ki őszintén, mindenféle mellébeszélés nélkül. - De... - Nem, inkább nem mondok semmit, semmi olyat, amit megbánhatnék a közeljövőben. - Meddig maradsz a városban? - Kérdeztem.
Jó volt a mosolyát újra látni. Valahogy előtörtek a régi, hosszas beszélgetéseink, és a nevetése, amikor boldogunk voltunk... Meg úgy minden, ami jó, és szép emlék volt. Mindent megbántam, és teljesen őszintén beszélek jelenleg Candice-hez. Ő az, akitől újra elszakadnék bármilyen módon, az nagyon nagy fájdalom lenne. A szívemnek és lelkemnek is egyaránt... - Candice - suttogtam vissza a nevét, mert tök jó volt ez a sugdolózós dolog. Amikor megkérdezte, hogy meddig maradok itt, legszívesebben azt mondanám, hogy amíg Te is... ha örökre, akkor addig... - Ameddig csak szeretnék, és ameddig ... - itt pedig elmosolyogtam magam, mert szerettem volna, ha enélkül is tudná, hogy mennyire, de mennyire szeretnék vele lenni. Úgy az örökkévalóságig...
- Szóval ameddig csak szeretnél... - Próbáltam még mindig elfojtani a mosolyomat, de egyre nehezebb és nehezebb volt. Nem tehettem róla, Brad jelenlétében szinte mindig mosolyogtam, legalábbis akkor, amikor nem vitáztunk. Üdítően hatott rám egy év kihagyás után is. Csoda, hogy szerettem? Úgy tettem, mint aki nem hallotta a befejezetlen mondatot. Nem volt könnyű feladat, de meg lehetett próbálni, inkább nagy levegőt vettem és úgy pillantottam vissza rá. - Akkor bármikor összefuthatunk. - Jelentettem ki, mintha körülbelül egy hatalmas atomfizikai felfedezést tettem volna. Nem tudtam semmit sem mondani... elég lett volna annyi, hogy nézem őt és visszagondolok a múltunkra. Olyan jó volt... és annyira kellett nekem az, hogy újra lássam őt. Egy év hosszú idő, ezalatt már azt hihettem, hogy nincs szükségem rá, de... van! Nagyon is! Viszont tartottam ettől az érzéstől... ki tudja, mi fog történni?
Az élet váratlan fordulatot is tud venni.. ki hitte volna ezt el úgy pár héttel ezelőtt? Én biztosan nem. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán rátalálok arra a nőre, aki miatt még most is élek... - Igen... Időm rengeteg - válaszoltam könnyed lazasággal. Egy vámpírnak nincs állandó munkahelye, bár sok minden voltam már, de Vegasban találtam rá erre a gyönyörűségre. Akit remélem, már sohasem fogok elveszíteni. - Nagyon remélem - újra egy apró kis vigyor jelent meg az arcomon, és legszívesebben átölelném őt, szorosan.. és jó sokáig lennék vele így. - Egyébként merre indultál? - mégis csak megkérdeztem tőle, hátha, megzavartam valami fontos ügyben, vagyis nagyon szívesen töltöm vele az időt. Jobban, mint bárki mással az égvilágon.
- Vámpír vagy. Könnyen beszélsz. - Vontam fel a szemöldökömet, amikor azt mondta, ideje mint a tenger. Nem is volt egy ilyen, ezer évig tartó korszakom, de most már nagyon úgy tűnt, hogy "mindössze" egy emberi életnyi időm van. Bár ha azt nézzük, hogy bármikor elvégezhetném a varázslatot, amivel megállítom az öregedésemet, akkor azt mondhatnám, hogy nekem is annyi időm van, amennyit csak akarok. Ez viszont váratott magára. - Nincs konkrét célom. - Vontam aprót, alig láthatót a vállamon. Nem akartam vérlazának tűnni, mert nem így éreztem magam, de azért jó volt egy kicsit... ránézni és hirtelen nem arra gondolni, hogyan szakította fel az ütőeremet. - Csak el akartam szabadulni a házból. Tudod, a friss levegő csodákra képes, de azt nem gondoltam volna, hogy összefutok valakivel... veled. - Pontosítottam a megfogalmazásomon kissé zavarodottan. Észrevettem, hogy időközben már kihűlt a kávém, ám ez volt a legkisebb gondom. Jó ez így is, ezen az alapon kortyoltam bele a fekete löttybe. - És merre jártál az elmúlt évben? - Próbáltam feldobni valami semleges témát, miközben lépdelni kezdtem. Sétálás közben a beszélgetés is jobban esik.
Kezdőlap
