Elena?! Kaptam fel a fejemet a név hallatán. Óh te jóságos ég! Ez komolyan azt hiszi, hogy én vagyok Elena? Természetesen nem volt olyan meglepő, hogy ebben a kisvárosban olyan emberbe botlok, aki ismeri azt a lányt, de engem mégis meglepett. Ennyire nem lehetek szerencsétlen!?
Égnek emeltem a szemeimet, mikor másodjára is felcsendült az a bizonyos név. Végighallgattam a mondandóját, majd követtem a kocsijáig, ahol a fényképező gépével kezdett játszani. Nos, két lehetőségem volt. Vagy eljátszom, hogy én vagyok az a félresikerült hasonmásom, vagy új emberként mutatkozom be. Talán egy pillanatig el is gondolkodtam az első lehetőségemen, de aztán olyan hamar el is vetettem az ötletet. Nem az én műfajom.
- Amara vagyok. - tekintetemet az övébe fúrtam. - Biztosan összetéveszt valakivel. Egy olyan valakivel, aki csak egy félresikerült másolat. Higgye el! Fel sem érhet az eredeti példányhoz. - mondtam miközben háttal nekidőltem az autójának.
- Szerintem nem lesz gond egy új fényképezőgép megvásárlása Önnek. - mondtam hegyként, míg odapillantottam a drága öltözetére és az autóra. - Aki ennyit megélt, annak szerintem ez egyáltalán nem gond. - karba tettem a kezemet és az eget bámultam. Kimondottan rossz idő volt. Olyan semmilyen. Nem sütött a nap sem, de még csak a szél sem fújt. Mondhatni megállt az idő.
Doppelgänger or what?! .................................
Másolat… annyit hallottam már ezt a szót manapság, hogy a könyökömön kezdett kijönni. Nem éreztem mást a lány felől mint megvetést, és utálatot az élet iránt? Vagy úgy egyáltalán minden iránt. Fiatal volt, nem volt túl szimpatikus a számomra. Főleg azután, hogy összetörte a gépemet. - Eredeti? Hisz halandó vagy. - jegyeztem meg mintegy mellesleg, hiszen az volt, ennél eredetibben nem is lehetett volna halandóbb. Éreztem, ahogy az ereiben lüktet a vér, és pumpál a szíve, megállás nélkül azt a bizonyos halk tam-tatam hangot,bűvöli a fülemben, ezerszeresen felerősítve. Egyáltalán nem fogom a vérét venni azért mert szimplán érdektelen, megszoktam ezt az én korszakomban is, a nemesek vagy azok voltak ilyen rátartik akik azt hitték, hogy maguk szarták a spanyol viaszt, holott abban az időben még ismeretlen volt ez a kifejezés, ez csak később jött be. Fáradtan ráztam meg a fejemet. - Vincent, és nem - nem lesz gond egyáltalán. - nem álltam le erről vitatkozni vele, hiszen látszott rajtam, már csak az autóból is, meg az öltözködésemből is, hogy nem vagyok egy átlagos "ember" - Szóval, mi járatban errefelé, hogy ennyire fennhordja az orrát kegyed? Miféle sérelem érte, hogy ezt egy masinán és szerény személyemen próbálja meg levezetni? - kérdeztem kíváncsi türelemmel. A gépet a hátsó ülésre raktam, már eldöntöttem, hogy mi lesz a sorsa. Egyébként is az eredetik, vagy a velük egy időben kreált lények, mind-mind vámpírok. A hibridek is új találmány, bár ezt a többi természetfelettiről nem mondanám el ugyan úgy. Az animágusok például, ők roppantul érdekeltek, és … nem lett volna rossz tudni, hogy őket hogy alkották, volt-e köze valamely hasonmásnak ehhez az egészhez?Hogy más fajok is megjelentek. De, hogy hogyan lettek a tündérek? Nos, még érdekesebb, hiszen a vérük… hmm… Mennyei. De hiába voltak finomak nem akartam birtokolni egyet sem, megakartam hagyni nekik a szabad akaratukat, a döntés jogát, hogy élik a normális életüket, vagy… beállnak dolgozni a vámpír bizniszbe? Ha beállnak, akkor pediglen, védelmet kapnak tőlem, többszörösen biztosított védelmet, hiszen, ő rájuk vigyázni kellett. Nem ám úgy volt, hogy megharapják, és megállás nélkül szívják őket, mert megvolt ez a hátulütője a tündéreknek, vagy az, hogy meg akarná tartani magának az adott partnerét. Erre voltam hivatott odafigyelni a számos emberemen, vagy vámpír utódomon keresztül
Mindannyiunknak van egy mércéje az ostobaságot illetően, egykoron az volt a feladatom, hogy felmérjem ezeket a szinteket egyes embereknél. Mit cselekednek teljes meggondolatlanságból, s mi az, amit alapos megfontolás után tesznek. Mindez nagyban összefügg a reflexszel, de Lydia ezt nem ösztönből csinálja, s ezt nem is lehetne mivel fokozni. Mindenhez szükség van egy alkura, és nagyon úgy tűnik az ábra, hogy neki ehhez már megszületett a sajátja. Nem is most, már régebben, ez pedig valahol mélyen elszomorít, hisz nem értem, miért nem beszélt soha arról, hogy milyen emberekkel - vámpírokkal - került már összetűzésbe. Nem engedhetné, hogy egy vámpír zsarolja őt, sem most, sem pedig hónapok múlva. Nekünk van egy csodálatos képességünk, boszorkányok vagyunk, megannyi lehetőség adatott meg... például lerázni magunkról az ilyen piócaként tapadó természetfeletti mocskot, kik képesek magukat vámpírnak nevezni. A tisztességet hírből sem ismerik, s valószínűleg az adok-kapok rendszer sem túl ismeretes a köreikben. - A drága jó család-kártya. Miért nem lepődöm meg? - vágok teljesen közömbös arcot, habár belül kezdem megérteni a helyzetét. És ismer már annyira, hogy míg a felszínen képes vagyok rezzenéstelen sziklaként viselkedni, addig a felszín alatt bármi történhet. Kitörhet egy váratlan vihar, egy csendes időszak, bármi. Ez a helyzet még nem túl ismeretes számomra, nem tudok eleget ahhoz, hogy segítsek. - El kellett volna kerülnöd őt messzire. - ejtem ki a szavakat némileg halkabban mint az előbb, majd nagyot nyelve nyúlok zsebembe. Halvány, kesernyés mosoly körvonalazódik ki ajkaimnál, majd az órámra nézek. - Egy ideig még a városban maradok. Kivettem egy lakást a hotelban. Szeretnélek még látni. - ismerem be őszintén. - Mint pácienst is. Rád fog férni egy kis szakmai beszélgetés. - mérem őt végig, majd nehezedő tüdőkkel sóhajtok fel. Már megint mibe keveredett... - Tudod, hol érsz el. - lóbáom meg a mobilomat, majd odalépek elé, és gyengéden végigsimítok arcán. - Addig is... vigyázz magadra. Bár bízom abban hogy hajnal kettőkor már az ajtóm előtt fogsz dörömölni. - súgom a szavakat lágyan, megenyhülő arckifejezéssel.
Felhorkantam, legszívesebben hátat fordítva neki indultam volna el az ellenkező irányba, mégsem tettem. Tudtam, hogy igaza volt, ehetőségek hada állt előttem, amelyekkel élnem kellett volna és ha bizonytalan is lettem volna, ha másra nem, rá mindig biztosan számíthattam annak tekintetében, hogy mi lenne a jó döntés. Sokkal több volt nekem, mint egy pszichoterapeuta attól függetlenül, hogy csupán ennek szabadott volna lennie. A mentorom, a legjobb barátom, a mentsváram és a férfi számomra eszményi képe volt számomra, nélküle az életemet is nehezen tudtam elképzelni. Egyáltalán lehetséges volt egy olyan létezés, amiben nem volt benne? Nekem biztosan nem. Túlságosan kötődtem hozzá, szükségem volt a véleményére, a szavaira vagy egyszerűen csak a tekintetére, az is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: ostobaságra adtam a fejem. De nem volt hová visszatáncolnom, egyedül kevés voltam a Victorral való szövetségem felbontásához, Anthony-t viszont semmiféle szín alatt nem akartam belekeverni ebbe a mocskos bizniszbe. Volt neki elég baja, nem szerettem volna a nyakába rakni az enyéimet is. A saját életemet nekem kellett irányítanom és most egy hatalmas bukkanóhoz értem, amiből jelenleg nem láttam a kiutat, de… ami késik, nem múlik. Addig dühíthetett a gondolat, hogy egy újabb olyan dologgal bővült a repertoárja, amit jobban tudott, mint én. Persze ő csak a letisztult és szerinte felettébb egyszerű változatot látta maga előtt, amiért én mindössze imádkozni voltam képes és legbelül könyörögtem azért, hogy egyszer, egyetlen egyszer azt cselekedjem, amit ő is helyesnek lát. - El kellett volna. – Bólintottam a hajamba túrva igazat adva neki, ám nem megadva magam. – Csakhogy te nem ismered. Nem szállnál vele szembe, ha tudnád, mire képes. – Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt mintegy védekezve a gondolattól is, Victor mit tehetne a szüleimmel és a testvéremmel. Nem üres fenyegetések voltak a részéről a feladat végrehajtásának esetleges elmulasztása miatt emlegetett következmények és nekem nem állt szándékomban arra hazaérni a családlátogatás során, hogy a hozzátartozóim a plafonon lógtak és üres tekintetük rám szegeződik. Kirázott a hideg a képzeletbeli kép láttam. Nyeltem egyet. Az egyetemen tanították neki et a rezzenéstelen archordozást vagy eleve így született? Az első találkozásunkkor is szinte meg sem rezdültek az arcizmai, csupán a kék szemei villantak meg néha. Talán akkor jött rá, hogy nem egyszerűen megőrültem és képzelődöm, nincsen semmilyen komolyabb mentális problémám, hanem ugyanabba a csoportba tartozok, ahová ő. Ha nem őhozzá vittek volna… ki tudja, milyen intézetben sínylődnék még a mai napig. Ahogy megjelent a vonásai enyhültek, az én ajkaimra apró mosoly ült ki, én magam is alig éreztem, hogy felfelé görbítettem a számat. - Azt hittem kiestem a pácienseid zárt köréből. – Néztem a szemeibe lágyabb tekintettel, legalábbis a belső fortyogásom nem tükröződött a tekintetemben. Egy röpke pillanatra lehunytam a szemhéjaimat, ahogy megérintette az arcom, ám rájöttem, hogy nekem is jobban esik figyelni őt. - Szóval ebben bízol? Hogy alig másfél óra múlva már ott is leszek? – Kérdeztem belülről az alsó ajkamba harapva, elfojtva azt, hogy a mosolyom szélesebbé váljon. Dühös voltam rá és mégis elérte, hogy ez a harag szertefoszoljon, ami szintén szította bennem a tüzet, amivel valamiért nem tudtam foglalkozni. Mindig ezt csinálja. – Akkor miért nem várjuk ki azt az időt rögtön a lakásodon? – Enyhén felvontam a szemöldökömet, ami magamnak is szólt, hiszen nem értettem, mi ütött belém. Csak annyit éreztem, hogy szükségem van rá.
Ez a város egyenlőre olyan volt, mint egy tűt keresni a szénakazalban. Eldugatott, de mindenki tudta merre keresse és mit keressen, csak én nem tudtam eldönteni, hogy azt a valamit vagy valakit mennyire akarom keresni. Valami azt súgta, hogy a késő este ellenére meg fogom találni. Mert ha másra nem is emlékszem szívesen, farkas alakban pontosan tudtam, hogy egy erdő közepén mit csináltam volna, ha ő is ott volt. A csillagos eget bámulta, vagyis bámultuk volna, de én jobb szerettem azt nézni, ahogy ő az eget pásztázza. Ember formában minden másnak, nehéznek tűnt, tekintettel a múltam kérdőjeles létezésére. Megfoghatatlanul ragaszkodtam mindenhez, ami legalább annyira a földön tartott, hogy emlékeztessem magam, semmi sem megy olyan könnyen, és semmi sem fog a kezembe hullani akarás nélkül. Az utcán sétálva pusztán a megérzéseimre hallgathattam és valahogy így kerültem ide is. Tekintetem a magasba emeltem, a csillagok fénye élesen körvonalazódott szemem előtt, nem holmi távoli fényfoltok voltak. Elindultam a torony bejárata felé, az ajtót kitárva beléptem a hűvös helységbe és a lépcsőket szelve elindultam felfelé. A halk mozgással nem volt bajom, soha nem okozott problémát a nyomok eltüntetése vagy a hangtalan közlekedés a lehető legzajosabb útvonalakon. Ez már csak rám volt jellemző. Az óratorony tetejére érve a következő ajtót is kinyitom, és kilépek. A magasságokkal annál több bajom volt. Nem is értem, hogy a repülőn hogy tudtam legyőzni a kényszert, hogy a vacsorám ne egy zacskóban landoljon. -Remek...-dünnyögöm az orrom alatt, ahogy lenézek a mélységbe, és szédülni nem kezdek, mint egy kisgyerek. Aztán az árnyékban megbúvó alak felé nézek, és a levegőben terjengő szagról meg tudom állapítani, hogy az Övé. Hiszek e a véletlenekben? Nem. De túl jól ismerem, hogy ne találhassam meg. -Nem szép dolog búcsú nélkül távozni.-dőlök neki az ajtónak, mintha a legtermészetesebb helyen ácsorognék, míg leküzdöm a kényszert, hogy a lábaim elé nézve a mélység vonzásának engednék.
- Érted megtenném. -Valószínűleg minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyulna. A nők makacs lények, s lebeszélni arról, amibe már réges régen belekeveredett, régen nem jó taktika. Mindannyiunk életében vannak kijátszható lapok, és az esetében a családjának tényezője az, ami belekeverte ebbe az egész szituációba. Ő megtenné azt a családjáért, amit más nem. A boszorkány képességeit eladta valamiért, és hogy ezt jól tette-e, eddigi tettei alapján még nem tudja megítélni. Csak bízni tudok abban, hogy egyszer ha eljön az ideje, és fény derül mindarra, amiben részt kell vennie, hát nem esik bántódása. Túl sokat jelent ahhoz, hogy temetnem kelljen azt, ami valójában még ki sem teljesedett. Kettőnk kapcsolata viharoktól zengett, szenvedélyekkel volt túlfűtött, és mindezen nem változtatott a szememben az sem, ahogyan elváltunk. Idejött, de egy pillanatig sem haboztam, hogy utána jöjjek, amint birtokomba került az információ. - Ami azt illeti, túlságosan is a zárt körhöz tartozol. - sóhajtok fel. Felesleges lett volna letagadnom, túl fontos mérföldkő az életemben ez a lány, és a gondolat, mely szerint valaki megpróbál rá kezet emelni, dühvel tölti el bensőmet. Szinte érzem, hogyan verekednek össze a belsőszervek mellkasomban a feltételezésre, hogy bántódása esik, s ha ennek szemtanúja lehetett volna akár egy másodpercre is, elhinné, hogy aggódom. Az arcom erről nem gyakorta árulkodik, túl sokat tanultam már ahhoz, hogy megtanuljam azt is, hogyan kezeljem az érzéseimet. - Gyorsan változik a hangulatod. - jegyzem meg egy ártatlan mosollyal. A lakásom most kimerül abban, hogy egy helyiség, tele pár igazán hasznos dobozzal. Nem tudtam előre, mennyi időre is készülök ide, így minden szükségeset magammal hoztam. Legalábbis amit annak tartottam csomagoláskor. - Velem tartasz? -fűzöm tovább a gondolataimat. Nem tudom még hogy mit hoz a holnap, de ha az ereje ismét tombolni kezd, nem tudhatjuk, hogy meddig lesz még holnap. Ki kell használnom minden időt, és kiderítenem, hogy ki is az a férfi, akinek a szolgálatában áll. Erről a célról neki viszont nem szükséges tudnia.
Még mindig nem találtam meg a testvéremet, pedig már hónapok óta itt voltam, de a legrosszabb az, hogy még saját magamat se találtam meg. Még mindig megtört, megkínzott és kifacsart voltam. Egyedül az változott, hogy remekül megtanultam leplezni az igazi érzéseimet, ha mosolyogni kellett, akkor mosolyogtam. Ha valaki igazán ismert volna, akkor tuti azt mondta volna, hogy színésznek kellett volna mennem és nem pedig ügyvédnek, de mindig is jobban szerettem mások védelmében kiállni, mint mások szórakoztatására hajtani. Hiányzott Bruno, de még se kerestem. Úgy éreztem, hogy sokkal jobb neki nélkülem. Eleget szenvedett már. Ott volt az, amikor hátat fordítottam neki, majd elhurcoltak. Utána pedig amikor rám találtak és kórházba kerültem. Ott volt végig mellettem, s bármennyire is örültem ennek, még se voltam képes elfogadni azt. Meghaltam, elvesztem és megtörtek. Elvesztem és többé nem tudtam azt, hogy ki vagyok, hiszen még a legkisebb neszre is úgy ugrottam össze, mintha valaki az életemre akart volna törni. Pedig tudtam, hogy mellette biztonságban lehetnék, de nem akartam még egy ember életét még jobban tönkre tenni, mint tettem. Láttam a szemeiben az aggodalmat, a féltést és a többi dolgot. Hiába mondtam, hogy nem az ő hibája az, ami történt nem hitte el nekem, így egyszerűen csak kámforrá váltam és felégettem magam mögött mindent. Most egy aprócska porszem voltam ebben a városban. Szerettem a csillagokat figyelni, elmerülni bennünk és rájönni arra, hogy vajon milyen életük lehet azoknak, akik ott fent vannak. Hittem abban, hogy nem csak mi létezünk, de erről sose beszéltem senkinek se. Ahogyan hittem abban, hogy minden csillag úgy születik, ha valaki meghal és megérdemli, hogy utána figyelje az utódokat. De ezért az elméletért tuti, hogy lecsuktak volna. A korlátnak dőltem és teljesen elvesztem a látványban. Fel se tűnt, hogy ilyen későn még valaki közeledik, vagy az, hogy az ajtó nyílik. Még az első szavait se hallottam meg, csak azt amikor már hozzám beszélt. Ijedten ugrottam egyet, majd kikerekedett szemekkel pillantottam az illetőre. Nem szép dolog frászt hozni a másikra. – szólalok meg egy apró mosoly keretében, s legszívesebben a nyakába ugranék, de még mindig tartok az emberek érintésétől, a közelségüktől, így inkább csak felé fordulok és nem mozdulok meg. Mit keresel itt? Tudtommal tériszonyod van. Még a végén összetöröd nekem itt magad. – szólalok meg aggódva, majd egy pillanatra lehunyom a szemeimet és próbálom kizárni a démonaimat az elmémből. Teszek felé egy lépést, de inkább megállok. Sajnálom, hogy eltűntem, de azt tettem, amit helyesnek láttam. Nem akartam tönkre tenni még inkább az életedet. – hadarom el neki a dolgot, mert nem akarom, hogy közbe vágjon. Így is nehéz kimondanom ezt az egészet, de legalább sikerült, ez is már legalább felér egy fél sikerrel.
Túl sok időt töltöttem azzal, hogy őt kerestem, és fel is adtam. Csupán kérdőre akartam vonni, miért tűnt el nyomtalanul, miért választotta ezt a nevetségesen könnyű utat, amikor belefért volna az is, hogy segítséget kér. De nem, ő túl makacs, akárcsak én. Meg akartam érteni, mit miért tett, de egy részem ellenkezett ezzel és nem túlzottan akarta hallani a válaszát. Hiába mondta, hogy nem az én hibám volt, ami történt, azzal, hogy hátat fordított még inkább elérte, hogy így érezzem, mert pontosan azt hihettem el, nem akar a szemembe hazudni tovább. A lelkiismeretem úgy éreztem tényleg tiszta, de ez egy dolog volt, hinni nehezebben ment, mint képzeltem. Nem volt egyszerű, cseppet sem. Tudtam, reméltem, hogy a célom elérem, megtalálom, de a hely nem tetszett már annyira, mint ez a reményteli gondolat. A magasság nem az én pártomon állt, függetlenül attól, hogy vámpírként ha innen lezuhantam volna, sem valószínű, hogy komolyabb, maradandó sérülést szenvedtem volna, de a farkas énem gyomra nem vette ezt ilyen könnyen be. Neki nem volt való a magasság. Úgy megrémült, hogy szinte kiborult a korláton. A falnak vetem hátam, nem mozdulok, onnan személem őt, majd a tájat. Vállat vonok szavaira, és megszólalok ismét. -Arról nem én tehetek, hogy a füleden ülsz drágám.-mondom, hangom kárörvendő, akárcsak régen, mikor hajlamos voltam ugratni lehetetlenebbnél lehetetlenebb dolgokkal. Nem értem, mi ütött belé, de robotszerűen fordul felém, és arcán behatárolhatatlan érzések tükröződnek. Mintha félne tőlem. Szemöldököm összevonva figyelem, nézek rajta végig, és szűröm le az árulkodó jeleket. Valóban távolságot akar tartani. Én nem fogom ebben megakadályozni, hát nem mozdulok. Hátam kényelmesen simul a hideg falhoz. -Ugye te most ugratsz? Vámpír vagyok, legalábbis részben, ha ezt elfelejtetted volna. Talpra esek. Ha nem, maximum kitöröm a nyakam, idővel az is helyre jönne.-egyszerűen válaszolok, de a magasság puszta gondolától kisfiús félelem fog el. Olyan volt ez, mint tartani a büntetéstől, amit egy gyermeki csíny elkövetése után az apjától várhatott az ember. Tesz felém egy lépést, de én továbbra sem mozdulok. Ha ennyire ellenére van a közelségem, nem fogom megakadályozni benne, hogy továbbra is ezt érezze. -Még jobban? Az életem születésemtől kezdve tönkre van téve, te maximum csak rontani tudnál rajta. De egyenlőre válaszokat akarok. Mert kétlem, hogy csak azért mentél volna el, mert az én életem akartad megkönnyíteni. Te megfutamodtál a hazugságoktól, amikkel engem akartál traktálni. Csak mond a szemembe, hogy az én hibám volt és már itt se vagyok. Ez lenne a legjobb mindkettőnknek.-nézek szemeibe, amik most sokkal fakóbbnak tűnnek, mint amilyenek régen voltak. Hát tényleg ennyit változott volna ő is? Megeshet. De nem tudom tovább elviselni azt az árkot, amit az évek rágtak közénk, amit mi ástunk ki a másik helyett, de a másikkal karöltve.
Nem számítottam arra, hogy pont itt fogok találkozni vele. Arra meg végképpen nem, hogy pont ezen a helyen, hiszen ismertem annyira, hogy tudjam a magassággal vannak bajai. Magam sem tudtam, hogy örültem-e neki, vagy inkább az kívántam volna, hogy tovább lépjen és keressen olyan személyt, aki képes élni és nem csak úgy tesz, mintha élne. Én régóta nem éltem már, a legtöbb zajtól még mindig megijedtem. Sötétedés után már alig mertem az utcákon végig sétálni és már az erdőbe se jártam annyiszor, mint régebben. A lényem egy része meghalt, amíg fogva tartottak és a mai napig nem sikerült visszakapnom. Másrészt megörültem annak, hogy itt van, mert fontos volt nekem. Talán már túl fontos is, pedig nem lett volna szabad. Még egy ember életét nem mérgezhetem meg, elég ha az enyém kisiklott. Elég az, hogy egyik rokonomat keresem, de nem találom, viszont őt se kellene keresnem. Mindenkinek jobb nélkülem, vagyis a lényem egy része ezt súgta és ezt javasolta, míg a másik fele vágyakozott és reménykedett abban, hogy egyszer valaki képes lesz megmenteni és segítő kezet nyújtani nekem. - Nem kellene itt lenned, Bruno… - nem csak a helyre értettem a tériszonya miatt, hanem sokkal inkább arra, hogy nem kellett volna megkeresnie. Nem biztonságos mellettem, hiszen még mindig képes vagyok hülyeségeket csinálni, veszélybe sodorni az életemet, mintha csak arra vágynék, hogy a halál végre megszabadítson a démonaimtól és végre kicsit jobban legyek, de minél több idő telt el, annál inkább rájöttem arra, hogy még a halál se kér belőlem… Nem vele volt a bajom, nem a személye ellen volt a gond, hanem maguktól az emberektől tartottam. Féltem tőlük, nem bírtam elviselni a közelségüket, emiatt még a munkám miatt is igazán nagyszerű színésznek kellett lennem, de előtte nem tudtam megjátszani magamat… - Igaz, sajnálom.. Én csak… - kezdek bele, de nem bírom befejezni a mondatot. Mit kellene mondanom, hogy már nem vagyok önmagam? Hogy már a szellő simogatása is fájdalmat, esetleg azt, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy leugrok innét? Mindegyik csak egy kósza gondolat volt, de ugyanakkor rémisztő és csábító is egyszerre. Emiatt pedig még inkább megijedtem és úgy remegtem belül, mint a fűzfa a szélben. Végül teszek felé egy-két lépést, de még mindig képtelen vagyok a karjaiba omlani, pedig tudom, hogy részben erre vágyom, de képtelen vagyok akkor is megtenni. - Nem a te hibád volt! Nem te hoztad őket a nyakunkra! – szólalok meg sietve és érzem, ahogyan a könnyek gyűlni kezdenek a szememben. Ajkaimat összeszorítom, miközben próbálom őket visszatartani, majd végül folytatom. – Te megpróbáltál onnét elhozni, de én maradtam. Én akartam megmenteni az édesanyámat, nem miattad vittek el. Egyszerűen csak elvesztem Bruno! S nem akarom azt, hogy miattam szenvedj! – s miközben a szavak egymást záporozva hagyják el ajkaimat a lépteim is közelebb visznek hozzá, majd szép lassan a könnyeim is megerednek. - Nem akartam, hogy azt lásd, azt a Holly-t, akit egykoron szerettél, mert az már nincs többé… - suttogom neki eme szavakat, majd végül a könnyeim teljesen utat törnek maguknak. A testem kicsit rázkódik, majd magamat se értve egyszerűen arcomat odafúrom a vállához, a mellkasához és közben abban reménykedem, hogy nem fog ellökni magától.
Az alkalom és a hely tökéletesen kiválasztottnak bizonyult. Nem tagadom én és a magasság más világ voltunk. Pont úgy, mint ahogy ő képzelte, hogy mi is azok vagyunk. Nem mondanám, hogy dühös voltam rá. Azzal, hogy hátat fordított csak ős egy személy lett az életemben, aki kérdéseket hagy maga után és elvárja, hogy a válaszokat magam találjam meg. Mégsem hibáztathattam, csak magamat. Ahogy lenézek a magasból, elgondolkodom egy pillanatra, hogy mire nem vagyok még képes érte. Azon felül, hogy a feláldozhatót feloldoztam már. Elvakult szerelem volt ez részemről, ami valamiért megfakult és keserédessé lett, mégis olyan volt, mint egy kisfiú szeretete az anyja felé. Mégsem igazán bánthattam azt, amit éreztem, ha őszinte érzések voltak minden hátulütőjükkel egyetemben. -Valóban, nem kellene, de itt vagyok. Emelkedj felül ezen a tényen. Megtaláltalak.-a helyre értette vagy arra, hogy itt vele, már nem érdekelt. Az az idő elmúlt, hogy elsősorban azzal foglalkozzam, amit ő szeretne. Hisz anélkül sikerült eltűnnie, hogy az én véleményem kikérné. Azt hiszem ez a játék így fair igazán. Bár továbbra is tény, hogy a magasság valóban nem az n oldalamon áll, hiába vagyok hibrid, bizonyos dolgokban nem legyőzhetetlen az ember fia sem. Fogalmam sincs mi baja volt, és igazság szerint ami még inkább bosszantott, hogy elhitte ő tehet mindenről. Kettőnk közül az én múltam volt az érthetetlen és a nehezen emészthető, amiről voltaképp semmit sem tudott igazán, és a titkaink szépen és jó lassan igazi szakadékot ástak közünk. Amit a maga nyakába hozott, rajtam is lecsapódott, de épp úgy tehettem erről én, mint ő. Elnevetem magam, és úgy lépek a torony párkányának szélére, mintha már a magasság egyáltalán nem lenne az ellenségem. -Nem én hoztam őket, ez igaz! De végignéztem, ahogy elfognak, és hagytam, hogy elhitesd velem, nem menthetlek meg. Értettem, hogy neked fontosabb az anyád, mer neked legalább volt. Csak azt nem vagyok képes felfogni, hogy szinte hagytad volna a saját életed feláldozni, mikor tudtad, hogy minden menthetetlen. És ezek után még én voltam az, aki próbált segíteni, de azt se hagytad. Én vagyok a bonyolult, akinek nincsen igazi múltja, és én voltam az, aki képtelen volt cselekedni, mintha bármit is fel kellett volna áldoznom valaha.-nézek dühösen a könnyáztatta szemekbe, ami jelenleg nem hat meg, és a testem átjáró méregtől ökölbe szorulnak a kezeim. Ismét itt vagyunk. De legalább őszinte választ kaptam tőle. Az ő döntése volt, nem az enyém.-Az egyetlen biztos dolgot vettem el saját magamtól, amikor nem cselekedtem, pedig kellett volna. De igazad van. Az a Holly, akit szerettem és még mindig szeretek nem fordítana hátat az életének azért, mert fél. azért mert gyászol, hanem tovább lépne mindenen és hagyná, hogy segítsenek neki. De látom éppen annyira vagy makacs, mint amilyen önző is. Mert képtelen vagy felfogni, hogy bizonyos döntéseket nem hozhatsz meg egyedül. És ha nem is okolsz engem, tudod nagyon jól, hogy nekem kellett volna megállítani őket.-az nem kifejezés, hogy össze-vissza beszélek. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarok vagy mit nem. Hogy kire volta dühös, magamra, rá vagy a vadászokra. Az emlékeimre, amik léteztek, vagy az emlékeimre amik a jövőm alkották és képtelenségek voltak. A világra, az emberekre, a puszta létezésre... Meg akartam érteni, amit érthetetlen volt. És az az, hogy mind a ketten megváltoztunk valamilyen módon. Valami furcsa, érthetetlen módon.
Nem akartam elhinni, hogy most tényleg itt van, s nem csak amiatt, hogy itt volt, hanem amiatt is, mert feljött ide. Nem értem, hogy mi ütött belé, hiszen tudtam jól, hogy nem bírja a magasságot, ilyen mértékben nem. Egyszerűen nem kellene itt lennie, vagy igen? Esetleg mindig is erre vágytam volna titkon, hogy egyszer csak besétáljon ide? Talán igen, talán nem, hirtelen már magam sem tudom, hogy mit akarok, hiszen annyi éven át küzdöttem azért, hogy távol tartsam magamtól, hogy ne öljem meg őt is a bennem lakozó démonoktól. A szavaira csak megforgatom a szemeimet, majd egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. Eleinte neki dőlök a korlátnak és onnét nézek a messzeségbe. Figyelem a tájat, az aprónak tűnő embereket, autókat a távolban, majd újra rajta állapodik meg a pillantásom. Tétován tettem pár lépést felé, de a távolság még mindig fennállt. A könnycsepp lassan gördült végig orcámon, miközben a hold fényében ezüstös színt kapott. Figyeltem őt, s nem gondoltam soha se azt, hogy ő tehet róla. A szavaira felkapom a fejemet és úgy figyelem őt. Állom a pillantását, de nem mozdulok meg. - Ne kezd ezt megint! Azért mentem, mert meg akartam menteni. Nem előled akartam elfutni! Nem bajt akartam, s nem meghalni, egyszerűen csak nem hagyni, hogy oly könnyedén elvegyék tőlem azt, aki otthont adott számomra, számodra. Mivel lett volna jobb, ha utánam jössz? Akkor elfognak, esetleg megölnek, mert csak egyszerű farkas voltál? Segíteni? Mégis hogyan, hiszen ők is úgy kezeltek, mintha egy korcs lennék, egy szörnyeteg. Kísérletezett rajtam az egyik felemhez tartozó nő. Boszorkány volt, de nem is érdekelte, hogy részben az vagyok! Nem a te hibád és nem segíthettél, senki se menthetett meg akkor…- szólalok meg kissé dühösen, majd a végén lassan kifújom a levegőt. A szél a hajammal játszik, de még ez se érdekel. Most nem. A szavai sokkolnak és egy pillanatra még talán a szívem is kihagy egy ütemet. Közelebb lépek hozzá, majd egyszerűen lekeverek neki egyet. – Önző? Azért voltam önző, mert nem hagytam, hogy a démonaim felemésszenek téged is? Mert nem akartam, hogy hald azt, ahogyan éjszakánként sikítva ébredek? Ezért lettem volna önző, mert hagyni akartam, hogy normális életet élhess, hogy megtaláld azt a boldogságot, amit én képtelen voltam és vagyok megadni neked? – kérdezek vissza hitetlenkedve, de már nem mozdulok meg, egyszerűen ott állok előtte. Kezem végül arcára siklik, s úgy fordítom magam felé. – Téged akartalak megóvni, nem akartam azt, hogy miattam szenvedj. S nem hozhattam meg egyedül a döntést? Akkor miért nem állítottál meg, miért mentél el, ha én azt mondtam, hogy menj el? Talán nem hozhattam meg, de senki se akadályozott meg benne. Miért jöttél ide? Miért kerestél meg? – kérdezem tőle kicsit remegő hangon, majd lesütöm a szemeimet. – Semmi se olyan egyszerű Bruno, hiszen már magam sem tudom, hogy ki vagyok. Csak azt tudom, hogy még mindig túl fontos vagy és ahhoz, hogy megóvjalak ki kell tépnem a szívemet, akkor megtenném… - s a végére elhal a hangom, majd mellette neki dőlök a falnak, egy pillanatra még a szemeimet is lecsukom és hagyom, hogy a szellő tisztára mossa elmémet és a lelkemet. Bár tudom, hogy semmi esélye sincs a káosszal szemben.
Elméletem szerint két fajta ember létezett. Az egyik típus aki szórakozott volt, akit nem érdekelt a világon semmi, a másik megfigyelő volt, és épp ellenkezőleg, minden érdekelte. Persze az embereket ennyi alapján nem lehet osztályozni. Magam mindig a második csoportba soroltam inkább. Miért? Mert láttam, ahogy az emberek megváltoznak, tekintve, hogy másnak volt családja, múltja, könnyebben viszonyított valamihez, ami a földön tartotta. Nekem mim volt? Egy adag ismeretlen és ami mégis igaz volt, az is távolinak és feleslegesnek tűnt. Valaminek, ami béklyóba kötött. Jelenleg is. De ez inkább egy személy volt. A megmagyarázhatatlan Holly Dewdney. Aki szintén kifordult magából. És jelenleg szórakozott voltam. Felmásztam ide, magam sem tudom miért, mikor már hetek óta figyeltem őt, hogy a városban bolyong. A sötétből végül is egyszer elő kell jönnöm és elérkezettnek láttam az időt. Hála neki nehezen találtam meg, és a pillanat sem volt a legjobb, de muszáj volt valahogy szóra bírnom. S mivel más témám nem volt, amin lett volna rágódni okom, megválasztottam a múlt azon pillanatát, ami valahol mind a kettőnkben megtört valamit, ami már sosem lehetett ismét az igazi. -Nem kezdem, én folytatom.-dünnyögöm, tökéletes jelét adva annak, hogy eszem ágában sincs máshogy viszonyulni a dolgokhoz, mondjon vagy tegyen bármit. Hallgatom, amit mond és elnevetem magam, némileg gúnyosan, talán kicsit el is vetve a sulykot. -Mit vártál tőlük? Hogy azok után, amit tettek, majd aranytálcán hozzák neked a reggelit? Az olyanokat, mint mi a legtöbben megvetik. Ez a lényege annak, hogy sehová sem tartozhatsz.-dacoskodom makacs, gyerekes módon szavaival, a lényeg már nem is érdekel, hogy mennyire bántja meg, vagy sérti meg. Magyarázatot akartam hallani, de mondjon bármit, tudtam, hogy nekem úgy sem lesz elég. Hisz magam okoltam mindenért. Legyen szó arról, ami történt vele, vagy arról, ami megtizedelte a falkánk. Egyszerűen emlékeztem a mészárlásra és a tétlenségem bosszantott igazán, amiért pedig mást hibáztattam, mert ez mindig is könnyebb volt. De én legalább nem hittem el, hogy tökéletes vagyok. A pofon jogossága nem kétség, de állom tekintetét, fogaim összeszorítva nézek rá, tekintetem üres, arcomról semmi sem olvasható le, ökölbe szoruló kezeim szorosan magam mellett tartom, hogy eszembe se jusson elkapni kezét és megszorítani azt. Mert igaza volt, vak lettem volna nem beismerni. Így inkább csak a bennem lévő farkasnak engedek és hagyom, hogy előtörjön belőlem egy erőteljes morgás. -Boldogság? Normális élet? Abba születtem én, ahol ez létezik? Kérlek.-rázom meg fejem, kezét végül mégiscsak elkapva, mikor arcomhoz ér, és eltolom magamtól. Csak megnehezíti a dolgom, és azt hiszem, hogy ezzel nagyon is tisztában van. -Mert elegem lett abból, hogy már nem ismerlek. Hogy nem ismerek rád. Ki kellett tisztítanom a fejem, mire pedig lehetőségem lett volna bármit is mondani, te már döntöttél. Nélkülem. Azt hiszem fair dolog, ha nem várod el tőlem, hogy ezek után még én magyarázzam el, hogy most miért nem fogom elmondani, amit akkor akartam.-engedem el kezét, távolabb lépve tőle, ujjaim a korlátra fonva, elmerendek a fekete, csillagos égen, mit sem törődve a mélységgel, ami alattam van. Egyszerűen nem érdekel, hogy ott van-e.-Vicces, hogy te mondod, hogy mi egyszerű, és mi nem. Ahogy az is, hogy arról papolsz, engem akarsz védeni. Nem szorulok a védelmedre.-nézek rá ismét, fogaim összeszorítva.-Őszintén szólva megvan a magam élete. Miért jöttem ide? Válaszokért. De megkaptam már, így azt hiszem, semmi sincs itt, ami még marasztalásra bírjon. Csak remélni tudom, hogy megtalálod, akit elvesztettél. Egyedül.-teszem az apró dobozkát a korlátra, választ adva a kérdésre, hogy akkor, mikor eltűntem, meghoztam volna egy döntést, ami megeshet, hogy utolsó mentsvár lett volna számára, de legalább megértette volna, hogy én túl tudok lépni a múlton, ha ő is. Így viszont nincs értelme már ezen rágódni tovább.
Nem értettem, hogy miért most kell találkoznunk egymással és miért ennyi év után. Egyszerűen csak nem bírtam megérteni azt, hogy az élet miért sodorta az utamba őt, hiszen jó pár hónap eltelt azóta, hogy utoljára láttam őt és én menekültem el. Féltem attól, hogy egyszer nem bír majd rám nézni, hogy már nem fogom látni azt a csillogást, amivel egykoron rám nézett, s talán pont most jött el az ideje annak, hogy az élet újra meggyötörjön és bebizonyítsa, hogy nélküle sose lehet igazán jól. Szavaira csak egy apró morgás volt a válaszom, mert csöppet se tetszett a reakciója, s pontosan tudtam, hogy penge élen táncolunk. Nem értettem, hogy miként lehet még mindig ennyire makacs, de talán nem kellett volna ezen már ennyire meglepődtem, hiszen túl jól ismertem már. A nevetésére pedig felvonom a szemöldökömet, majd megrázom a fejemet, de ekkor még nem próbálom meg a tenyeremet arcával érinteni. Nem látom értelmét, s inkább csak még inkább fáj legbelül, hogy ennyire távol kerülhettünk egymástól. - Sehová se tartozhatom? – kérdeztem vissza, majd lassan kifújtam a levegőt. – Nem értek veled egyet, mert valahova mindig is tartoztam. Még akkor is, amikor távol kellett lennem attól a személytől, egy valaki miatt nem adtam fel azokban a hetekben a küzdelmet az élet után… - mondtam egyre halkabban, majd óvatosan a fülem mögé tűrtem a hajamat, hogy a szél ne tudjon olyan könnyedén játszadozni vele. – Nem vártam el tőlük, de féltem… Féltem mindentől és mindenkitől a lelkem legmélyén. Féltem, hogy egyszer eltűnik a csillogás a szemeidből és nem marad más, mint fájdalom. S nem akartam, hogy miattam szenvedj… - nevezhet önzőnek ezért, de még se tartottam magamat annak. Még ha fájt volna is másnak az oldalán látni őt, akkor is ha boldog lett volna, akkor képes lettem volna magamba fojtani azt a szenvedést is. Egyszerűen csak nem akartam megfosztani az élettől, ahogyan engem fosztottak meg. Nem volt ahhoz jogom, ahogyan ahhoz se, hogy őt hibáztassam a történtekért. Én akartam megmenteni az édesanyámat, én mentem oda és estem áldozatul, de legalább ő nem és ez mindig megnyugtatott, hogy ő jól lehet és nem művelik vele azt, amit velem. Közben pedig az események szinte zajlanak, amikor meghallom a morgását, akkor egy nagyot nyelek és érzem, ahogyan a bestia a törött lelkemben fészkelődni kezd. Mind a ketten „korcsok” voltunk, legalábbis mások szemében, hiszen két fajt képviseltünk és ez éppen elég volt ahhoz, hogy kísérleti alanynak használjanak minket és megnyúzzanak, ha éppen úgy tartja kedvük. - Miért kell abban születni, ha utána te magad is kialakíthatod ezt? Miért nem küzdesz érte? – kérdeztem alig hallhatóan, majd ajkamba haraptam, amikor egyszerűen a kezemet eltolta magától. Lehet, hogy nem boldog családban nőtt fel, de a szülei nem foszthatják meg a jelenben lévő boldogságtól, még ha én engedtem is az életnek, hogy elvegye tőlem a remény sugarát. Szavai a szívembe hatolnak, érzem, ahogyan egy-két könnycsepp megjelenik a szemem sarkában, mire sietve fordítom el a fejemet, hogy ne vehesse észre. Fürkészem a tájat, a karomat összefonom magam előtt, de nem mozdulok meg. Csak állok, mint valami szerencsétlen. – Döntöttem, igen. Vállalom a felelősséget, de akkor azt láttam helyesnek… - szólalok meg végül elhaló hangon, majd megtörlöm az arcomat, majd végül a hajamba túrok, hogy ne legyen túl feltűnő a korábbi tettem. Az újabb szavai olyan, mintha kést forgatnának a szívemben, de még se adok hangot. Nem tudom, hogy mit mondhatnék és mire sikerül megtalálom a megfelelő szavakat, addigra egy dobozka kerül a korlátra és ennyi elegendő ahhoz, hogy lefagyjak. Csak állok ott, mint valami jégszobor, majd végül lassan lépek közelebb a korláthoz és szinte remegő kézzel nyúlok a dobozért, de nem bírom kinyitni… Egyszerűen nem megy, csak a remegő ujjaim ölelik körbe a dobozkát és a benne rejlő titkot. A meszességbe bámulok, a szemeim egy pillanatra lecsukódnak és remegő hangon szólalok meg. – Mernél kockáztatni, ha nem tudnád azt, hogy mi lesz a válasz? Ha ott lebegne egy apró remény a szebb jövőre? – kérdeztem meg végül és éreztem, ahogyan a könnyeim utat törnek maguknak, de igyekeztem nem hangot adni neki, viszont a beszédemből sejthette. Nem az a fontos, hogy mit mondtam volna akkoriban, hanem az, hogy most mit mondanék, hiszen a múltba már amúgy se mehetünk vissza, de a jelent és a jövönket mi alakítjuk, már csak az a kérdés, hogy eléggé merészek vagyunk-e. – Mindig is szerettelek Bruno, s ez sose fog változni. A közelséged mindig képes volt megnyugtatni, az érintésed elhitetni, hogy van remény, de féltem és olyan voltam, mint egy törött szárnyú és riadt kismadár. Hibáztam, s rengetegszer kívántam azt, hogy bárcsak visszamehetnék az időben, de nem mehettem, nem változtathattam meg a tettemet. Meg akartalak találni, de féltem, hogy másnak az oldalán látnála…. Nem akarom, hogy elmenj és újra elveszítselek… – s a végére elcsuklik a hangom, miközben a dobozka szép lassan felnyílik, a fogaim pedig alsó ajkamba vájódnak, miközben a könnyeim továbbra is arcomat simogatják…
Bármennyire hittem benne, hogy változhatunk, valamit elrontottunk rég. Valamit, ami nem engedi nekünk, hogy változzunk, de még csak azt sem, hogy továbblépjünk úgy, ahogy most állunk. Sosem hittem volna, hogy nem fogom tudni elengedni, mégis neki sikerült elengedni engem, egyszerűen eltűnt, lelépett, mikor visszakaphatta volna az életét. Mert félt vagy csak nem bírt volna szembenézni mindenkivel, legfőképp velem, kinek véleményével tökéletesen tisztában volt. Én mindig is kívülálló voltam köztük, mégis kiépült bennem egyfajta ragaszkodás, valami kényszer, hogy ha már a saját családom nem is ismerem, valami kapaszkodóm lehessen. Megvolt, elvesztettem, őt is ezzel egy időben. Egy részem viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a múltam meglévő darabkáit ne engedjem el, tartsam meg őket és harcoljak értük. Sikerült, megtaláltam, de nem hiszem, hogy ez most bármin változtatna. Értelmetlennek tűnik minden próbálkozás. Máshogy látjuk a dolgokat, másként tennénk, mégsem tudom elengedni őt teljesen, ami annak tudható be leginkább, hogy mellette megtettem volna egy olyan lépést, amit azóta sem éreztem, hogy meg kellene tennem más mellett. -Az Istenért Holly!-kiabálok rá, mint még soha. Mennydörgő, mély hangon, ahogy még nem láthatott engem.-Nem akarod látni az embereket szenvedni, erre hátat fordítasz nekik, gondolván, ha nem a szemed előtt érzik magukat rosszul, akkor jól vannak? Mégis mit képzeltél, hogy kisétálsz egy ajtón, és örülni fogok neki?-felesleges volt a múlton vitázni, ezen már nem lehetett változtatni, de felfogása előhozott belőlem valami megmagyarázhatatlan dacosságot és ridegséget, mintha kifordulnék magamból, és igazából ezt is tettem. Sosem emeltem volna rá kezet, sosem kiabáltam volna vele, most mégis felemeltem a hangom, mert a makacssága nem fért össze enyémmel. Nem tetszett, hogy elhitte, minden áldozat, amit hozott, csak az ő döntése alapján kellett, hogy történjen. Beavathatott volna, segíthettem volna, mindent megadtam volna azért, hogy ne essen fogságba, hogy az élete a régi maradjon, de nem hagyta nekem, mert önző döntések sorát hozta akkor éjszaka. Amit azóta is szívesen felrónék neki, és meg is teszem most is, mert csak ebbe tudok kapaszkodni, és ő még csak nem is értheti, hogy miért. Én igen. Szerettem, de jobb volt ezt háttérbe szorítani most. Pedig ismét a karjaimban akartam tartani, éjszaka arra ébredni, hogy fürtjei mellkasom cirógatják. De megváltoztam, ő is, és a történetünk elvált egymástól, hacsak mi nem akarjuk máshogy. -Kialakítottam, elveszettem, és feladom, tovább nem érzem a hajlandóságot a próbálkozásra.-reagálok szavaira, olyan megvetéssel hangomban, hogy az már szinte felszántja kettőnk között a levegőt. Igen, ezt határozottan a lelkére akartam olvasni önző módon tudtára adni, hogy hála neki, kicsit máshogy látom már a dolgokat, mint annak előtte. Régen még elhittem volna, ami mond, hogy ilyesmire van lehetőség, most már kevésbé érdekelnek a lehetőségek. Napról-napra élek, de ez inkább túlélés, mint valódi élet. Eltolom kezét arcomról, őszintén nem is akartam, hogy a közelemben legyen, mert tudtam, hogy mit fog kiváltani belőlem ezzel. Azt pedig jelenleg nem akartam érezni megint. A tisztes távolság jobb ötletnek tűnt, mindkettőnkre nézve. -Remélem a lelkiismereted sem fog majd ki rajtad. ismerlek már, hátat fordítani könnyebb, nem igaz?-fogalmam sincs, hogy miért csináltam ezt, miért akartam nézni, ahogy könnyeit törölgeti arcáról, ahogy szenved, de a szívem sötét, apró darabkája beleremegett szinte. A dobozt, amit anno megvettem, benne a gyűrűvel leteszem mellé és távolabb lépek, igazából távozni készülök, de nem hagy. Mereven, mint egy szobor ledermed, végül mégis a dobozért nyúl. Visszafordulok felé, kezeim a farmerom zsebébe csúsztatom, és a torony falának dőlök. A szél nem csillapodik, így vörös hajam fejem körül úgy lobog, mint az ördög feje körül a tűz. Most úgy is éreztem magam, mint az egyik démona, aki kilépett a pokolból, hogy lássa szenvedni a kárhozatra ítélt, szeretett nőt. -Tudod miért mertem volna akkor kockáztatni, mikor évekkel ezelőtt odaakartam neked ezt adni? Mert őszintén szólva féltem, ha elhagysz, elhagyom egy részem is. Sikerült. Most pedig fogalmam sincs, hogy mit akarok, hogy lenne-e értelme. Nem vagyunk ugyan olyanok, nem is ismerjük igazán a másikat.-válaszolok kérdésére hátát bámulva. Remegő hangján hallom, ahogy a könnycseppek nem egyesével, hanem már patakokban törnek elő belőle. Hajamba túrok és tekintetem az ég felé emelem. Magam sem tudom igazából mihez akarok most kezdeni, reakciója meglep. Nem is kicsit. Mögé lépek, agyam elveszti a készségét, mely gondolkodásra ösztökélte eddig. -Sosem azt akartam, hogy változtass a múlton., Csak azt, hogy lépj túl rajta. És sosem volt más az oldalamon.-suttogom fülébe, kezem dereka köré fonom, lehunyt szemmel mélyen beszívom ismerős illatát és mivel időközben kinyitotta a dobozt, magam felé fordítom, immáron nem hátrálva meg közelségétől.-Nem tudom, hogy van.e egyáltalán értelme. Nem azért adtam neked, hogy most válaszolj. Azért adtam, hogy tudd, annyi éven át őrizgettem ezt a dobozt, remélve, hogy egyszer elmondhatom, hogy akkor mit éreztem irántad, s mit érzek még most is a szívem legmélyén.-nem tudom, hogy mi lesz a válasza, hogy hogyan tovább, de a kockázatot megéri azt hiszem.
Milyen ironikus, eddig a szerelem tartott életben, most pedig ugyan ez fogja a vesztemet is okozni. Minden erőmmel azon voltam, hogy túllépjek Silason, de nem megy olyan könnyen. Nem tudom elfelejteni azt a férfit, akit szó szerint egész életemben szerelmes voltam, akivel az örökkévalóságig együtt akartam élni. Ő volt a mindenem, az életet jelentette számomra és most még is oly könnyedén lökött el magától. Amikor vissza hozott az élők közé akkor meg akartam halni, másra sem vágytam jobban csak a halálra, mert nem akartam még több fájdalmat érezni, elég volt nekem az amit több, mint 2000 éven keresztül éreztem. Silas viszont itt volt mellettem és támogatott, átsegített a nehéz időszakomon és megértette velem, hogy az élet szép is tud lenni. Nélküle viszont... Nem hiszem, hogy tudnék és akarnék élni. Este 11 van, az utcákon már nem nagyon járkálnak emberek, mindenkit elnyomott már az álom, csak én vagyok egyedül itt. Az óratorony legtetején. Komolyan gondoltam azt, hogy nem akarok Silas nélkül élni. Már-már megszállottan szerelmes vagyok belé igen, lehet így is fogalmazni, ha az embernek így jobban tetszik, de nem tudok mit csinálni. Ő volt a másik felem, kiegészítettük egymást, éreztette velem, hogy több vagyok, mint egy szolgáló. Ő mosolyogtatott meg mikor már azt éreztem, hogy számunkra nincs remény, hogy sehogy sem fog össze jönni. Ezek után szerintem nem csoda, hogy szinte lehetetlenség elfelejtenem vagy túllépnem rajta. Egy féllépést előrébb lépek a torony peremén, majd egyből vissza is megyek, szinte teljesen rátapadva a falra, amikor csak egy pillanatra lenéztem, hogy milyen magason is vagyok. Egy mély levegővétel után oda lépek a perem szélére, megfordulok, lehunyom a szememet és lelépek.
Az utcák sötét lepelbe burkolóztak, az emberek az álmok világába vonultak, és a hozzám hasonló lények előjöttek a rejtekhelyeikről. Ki ilyenkor idekint kószál a szabad ég alatt, nos nagyon is rosszul teszi azt, hisz a vámpírok többsége eledel után kutat, és a halandók maguk halotti sorba vonulnak e időszak tájékán. S a helyett, hogy eme estén saját fajtársaimat vadásznám, nos egy nőt követtek, aki kísértetiesen hasonlít a teremtőmre. Ám, pontosan tudom azt, hogy e két nő, nos nem egy, s ugyanazon személyt takarja, hisz az átváltoztatóm több, mint ezer éves ősi vámpír, míg azon egyed, akit követtek pusztán csak egy halandó személy. Tűnhetne voltaképpen úgy is a dolog, hogy épp a táplálékomnak szánom, ám erről koránt sincs szó, inkább úgy fogalmaznék, hogy megfigyelem. Az utóbbi időben számomra úgy tűnt, hogy magába roskadt, és most, hogy e időtájt egy óratorony tetejére ment, nos nem igazán kedvező tényként csendül meg. Ezért sem értettem meg sohasem a halandókat, hisz ott van előttük egy emberöltönyi élet, s ők képesek eldobni pusztán amiatt, mert valakit végleg elveszítettek, avagy, mert nem éltek jól a lehetőségükkel. Jócskán őrültségnek tartom azt a módszert, hogy valaki bármiféle módon is, de véget vessen az életének. Ha az említett személy éppenséggel természetfeletti, akkor nincs miről beszélnünk, de abban az esetben, amikor is egy embert említünk meg, nos azt már nem tolerálom. Nem, mintha én magam emberpárti lennék, de úgy vélem, hogy érdemes küzdeni, s élni még ebben a szerencsétlen világban is. Tehát kellő távolságon belül megállva, nos figyelni kezdem a nőt, aki készen áll véget vetni az életének. Lehet önzőség a részemről, de nem fogom hagyni azt, hogy csak úgy meghaljon. Az élet nem egy játék.. Amint elengedte magát, s ezáltal leugrott az óratorony tetejéről, nos egy hirtelen szerű mozdulattal suhanok oda, hogy elkaphassam őt. Az érkezése így nem a földre való landolás lesz, hanem egyszerűen csak a karjaimba esik. Szorosan megtartom végezettül, miközben megkönnyebbülten fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, ahogy végig tekintek rajta. -Még egyszer ne csinálj ilyet..-Mondom egészen halkan, ahogy igencsak komoly pillantással illetem, de mindezt csak abban az esetben, ha hajlandó is rám nézni.
Szemeimet szorosan lehunyom és próbálok nem gondolni arra, hogy mennyire fog fájni az, amikor a testem a betonnal érintkezik. A zuhanás következtében a szél süvít a fülemben, de mindez nem érdekel, csak arra vágyok, hogy mindennek végre már vége legyen. Vége legyen a sok szenvedésnek, a Silas okozta fájdalomnak, mindennek. Mikor már nem érzékelem a szelet meglepetésemre a fájdalom legkisebb szikráját sem érzem egy porcikámon sem. Pár pillanat után kinyitom a szememet és először felnézek, fel az óratoronyra ahonnan pár pillanattal ezelőtt léptem le azzal a szándékkal, hogy véget vetek az életemnek, majd oldalra nézek és egy ismerős arcot pillantok meg. - Richard... - suttogom halkan a férfi nevét. Teljesen le vagyok sokkolódva. Egyrészt, mert most fogtam fel, hogy tényleg mit akartam véghez vinni, másrészt pedig, hogy Vele találkoztam, hogy ő mentett meg. Kell pár pillanat míg lelkileg is vissza térek a valóságba, a szívem még mindig gyorsan ver a zuhanás és a félelem miatt. - Mit.. Mit keresel itt? - kérdezem tőle halkan. Richardot lassan 1 hónapja ismerem, de nem nagyon szoktam össze futni vele, szándékosan legalábbis biztos nem. Mióta Stefan megtámadott és majdnem megölt azóta eleve nem nagyon bízok meg senkiben sem olyan hamar, mint azelőtt, és Rich még vámpír is, csak úgy, mint Stefan... Mindig is próbáltam másokban a jót látni és magamban mindig azt mondom, hogy vámpír és vámpír közt is van bőven különbség, csak... Csak azok után amiket én keresztül mentem elég nehéz bízni bárkiben is. Horgony voltam 2000 éven keresztül, a férfi akit az életemnél is jobban szerettem megcsalt. Szóval azt hiszem nem nagyon van már olyan dolog ami boldoggá tudna tenni, ami életben tudna tartani.
Halál.. Sokan azt hiszik megváltást hordoz, nyugalmat nyújt, békét kínál, s megmenti a lelket minden elszenvedett sérelemtől. Azt gondolják egyesek, hogy a legtöbb problémára ez a megoldás, s hogy a túloldalt már ugyan mindegy, hisz ott már nem bánthatja őket semmi sem. A halált értéknek tekintik a kegyetlen életük után, és nem számolnak azon következménnyel az öngyilkosság során, hogy az, ami odaát várja őket, nos sokkal fájóbb, mintsem az, amit itt kell megélniük. Egy-két bántalmazás, avagy életbeli kudarc is képes ronccsá tenni egy személyt. S világfájdalmasnak vélik, ha elveszítik a szerettük.. Ironikus.. Ötszáz éve élek már e Földön, s az évek alatt szinte annyi mindent megéltem, amelybe már a legtöbb személy régen beleőrülne, avagy öngyilkosságba vonulna. Kudarcok ezrei váltakoztak az évtizedek folyamán, egyik tett a másik után csapott le rám, s eközben annyi alkalommal volt lehetőségem a halálra. Elveszítettem mindenkit, s mindent, melynek hihettem magam egy pillanatra is. Elvesztem, s velem együtt meghalt minden érzelem. Nem volt már fájdalom, s nem volt már kín sem, mely a földre taszíthatott volna, avagy, amely a porba lökhette volna a személyem. Megtanultam elviselni a sorsom rabláncát, s lám ezzel egyúttal megkaptam az életem fátylát.. Hamisság.. A halál tehát nem megváltás, ahogy nem is ad reményt egy jobb túlvilági életre, s nem is hordoz magában mennyei békét jelentő fényt. A halál nem feloldozás.. A halál gyötrelem.. Mélyen szívom magamba az oxigént, amely teljesen hasztalan a testemnek, s egyaránt ezzel egyúttal nekem. Elkaptam, s nem ért földet. Tartom a karjaimban, és nem halt meg. A nyugalom elözönlik a testemben, ahogy nagyot nyelek. Nem, mintha minden álmom lenne az emberek sorsát pátyolgatni, de az, hogy eldobta volna az életét holmi fájdalomért.. ironikussá teszi. -Igen, én vagyok az, Amara.-Mondom egészen halkan még mindig, ahogy lassan megrázom végül a fejemet. El se hiszem, hogy megmerte ezt tenni. Lemert felülről ugrani.. Mi lelte, s miért tette? Mi cél vezérelhette? Értelmetlen ez a történés, s értelmetlen maga a helyzet is. -Inkább.. nos te mit keresel egy óratorony tetején?-Kérdezem meg tőle egészen komolyan, ahogy érdeklődő pillantással fürkészem vonásait.-Nem embereknek való játszótér a fenti magaslat, s akármit is élsz meg legbelül, nos a halál nem enyhít rajta.-Mondom magyarázóan, miközben óvatosan leteszem a talajra, s miután stabilan megállt, nos kissé hátrébb lépek tőle.-Nem tudom mi az indokod, de nem értek egyet vele. Az emberi élet teljesen rövid, s túl mulandó. Te meg képes lennél eldobni holmi őrült eszméért, s bár lehet nem helyesled a kioktatásom, de nagyon is megérdemled!-Emelem meg a hangomat kissé, ahogy elfordítom a tekintettemet róla.-Nagyot csalódtam benned, Amara! Azt hittem..-Akad meg hirtelen a szavam.-..oh, miket is beszélek!-Fordítok neki hátat, ahogy dacolok a feltámadt érzelmeimmel. Valamit kiváltott belőlem, s talán aggódok érte, sőt igen... lehetséges. Ezért is akartam megmenteni, de akkor sem tudok szemet hunyni afelett, hogy csak így képes lett volna örökre távozni e életből..
A fülem mögé tűrök egy kósza hajtincset amikor letesz a földre, majd ismét felnézek az óratoronyra ahonnan nemrég leugrottam. Olyan érzés, mintha az egész csak egy álom lett volna, mintha az előbb nem is akartam volna lelépni a semmiségbe és eldobni magamtól ezt a kárhozott életet. Mintha az egész csak egy egyszerű illúzió lenne. De nem, nem csak a képzeletem szüleménye volt az öngyilkosság, hanem tényleg készen álltam arra, hogy megírjam az életem történetének befejezését. Úgy éreztem, - és érzem most is - hogy az életem története a végét járta, hogy nekem itt már nincs keresni valóm, nincs miért. Ezen pedig nem nagyon fog tudni változtatni senki, most legalábbis egy ideig biztosan nem. - Nem fogok magyarázkodni, hogy mit miért teszek. - mondom halkan. A hangomban nem lelhető fel sem düh, sem szemrehányás, semmi érzelem csak a keserű szomorúság és tehetetlenség. Lehetnék Richardra dühös amiért nem engedte, hogy meghaljak, amiért nem hagyta, hogy véget vethessek a pokoli életemnek, de közben kedves gesztusnak találom azt, hogy itt volt és nem engedte, hogy meghaljak. Kettős érzések kavarognak bennem, de a legnagyobb érzés ami most hatalmába kerít még is a nyugalom. Hatalmas nyugalom. Be kell vallanom, hogy féltem, féltem attól, hogy milyen lesz meghalni, mennyire fog fájni a becsapódás. Hallgatom a szavait és először nem is tudok megszólalni, ezek után nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. A lelkem mélyén pontosan jól tudom, hogy teljes mértékben igaza van, viszont semmit sem tud rólam, fogalma sincs arról, hogy miket éltem át több, mint 2000 éven át, nem tudja, hogy mekkora fájdalmat érzek, egyszerűen nem tud rólam semmit, csak annyit látott, hogy van egy lány aki öngyilkos akart lenni. Kb. csak ennyit tud az egész történetből. Nem hibáztatom őt, félreértés ne essék, nem tudja a történetemet, mert nem mondtam el neki, viszont azt felvont szemöldökkel hallgatom, hogy csalódott bennem. - Mi van? Hogy csalódhattál bennem, mikor semmit sem tudsz rólam? - teszem fel neki a kérdésemet normál hangnemben, de még mindig higgadtan, miközben a szemeibe nézek.
Az egyetlen dolog, amelyet sohasem követnék el az életem során, amelyet senki kedvéért sem kísérelnék meg, s amelyet a legvégsőbb helyzetben sem alkalmaznék, nos az maga a halál. Gyávaságnak tartom azt, hogy valaki önön vérét ontsa, csak mert különböző indokok erre késztetik. Gyengeségnek vélem, és merő szánalomnak, hogy bárkiben is ilyen szándékok éljenek, avagy forduljanak meg. S ha mostan nem ő ugrott volna le az óratorony tetejéről, hanem valaki egészen más, én ugyanúgy szintén elkaptam volna azon illetőt is. Talán megkérdőjelezhetővé válhatna a szándékom, s ezáltal szinte mindaz, hogy miért vetemedek olyas dologra, amely érzelmet sugall mások irányába felőlem. Őszintén mondva, nos a választ magam sem tudom. Egyedül azzal vagyok tisztában, hogy nem tolerálom, ha könnyen felóhajtják adni egyesek a létüket, és ha egy pillanatra is elhiszik mindazt, hogy a halál nyugalmat adó. Ámbár mit sem ér a személyes véleményem, hisz a naiv kis emberek képtelenek felfogni, hogy a harc maga nem a halált jelenti, hanem a küzdést, a kitartást, és a nem feladást. Ha én túl tudtam élni ötszáz kegyetlen évet, akkor más is szembe tud nézni a fájdalmaival anélkül, hogy beleroppanna, ámde megeshet az is, hogy csak az én elvárásaim oly nagyok, és mindösszesen túl sokat kérek az emberiségtől.. Emberiségtől? Kezdem ironikusnak vélni e nevezést, és lassan csak tényleg halandók lesznek, mert mindenki csak meghalni akar. -Nem is kértem tőled semmilyen magyarázatot!-Szögezem le élesen megnyomva a szavakat, ahogy teljesen komollyá válok.-De ha ennyire nehezedre esik belátni, hogy részben igazam van, akkor csak tessék..-Mutatok az óratorony teteje felé ironizálva, ahogy a pillantásomat is odaszegezem.-..mássz fel, aztán ugorj le, és vess véget a nyomorult életednek! S lám minden probléma megoldódik majd egy csapásra. De a túlvilágon, kérlek nem lesz nyugtod. Egyedül leszel magányosan, és senki sem lesz ott, akit szerethetnél. Felemészt majd téged az üresség, és a végtelen a fájdalom.-Rázom meg a fejemet hihetetlenül. S még komolyan mondva neki áll feljebb a dolog? Én megmentettem, csak hogy ne kövessen el ostobaságot, és elmagyaráztam neki azt, amit gondolok. Erre meg benyögi, hogy nem magyarázkodik... Ki kérte tőle? Mert én aztán nem! Csak vázoltam, hogy nem kéne feladnia, de mindegy is már, hisz az emberek mindig mindent csak félre értenek. Ehhez kiválóan értenek! -S netán mindent tudnom kellene rólad ahhoz, hogy csalódhassak benned?-Fordultam vissza felé végül dühös pillantással.-Csalódni nem csak abban lehet, akit ismersz, kérlek! Holmi keveset tudok rólad igen, és tudod mit? Nem is érdekel az életed! Nem érdekel engem már senki sem! Már belefáradtam, hogy próbállak megérteni titeket embereket, s ha bármit teszek, nos még én magam vagyok a szörnyeteg, csak mert nem hagytam, hogy alkotó elemeidre hullj szét. De ha még mindig meg akarod tenni, akkor hajrá! Tiéd a pálya, hisz nem fogom elvenni a fantasztikus élményt!-Közlöm semleges hangnemben, ahogy végig őt nézem. Kissé, sőt nagyon is túl reagáltam a helyzetet, ami azt illeti. Mindez nem rám vall.. Kezdem úgy érezni, hogy tényleg vannak érzelmeim, ami... ami problémát jelent, mert én magam nem akarom, hogy bármit is produkáljak e téren. Mindenesetre már túl késő.. elindítottam egy olyan lavinát, amelyből nem szállhatok már ki. Érzek valamit.. valamit iránta, és ez még a későbbiekben, nos vesztemet fogja jelenteni.
Szavaira csak szemet forgatok, nem mondok semmit, mert jobbnak látom, ha most csöndben maradok. Ez a személy szó szerint semmit sem tud az életemről, fogalma sincs arról, hogy miken kellett keresztül mennem és még is véleményt alkot az imént történt cselekedetemről. Nem ítélkezhet úgy, hogy közben az előzményekről, a háttér történetről semmit sem tud. Úgy ítél el, hogy nem ismer, nem tudja, hogy milyen érzések kavarogtak bennem, mikor a torony tetején álltam ás arra szántam el magamat, hogy lelépek a torony pereméről, hogy eldobom magamtól az életet. Jól átgondoltam, tudtam, hogy most nem lesz lehetőségem arra, hogy vissza térjek az életbe az élők közé, de ez volt pontosan a célom, hogy nem akartam élni. Nem volt miért, kiért élnem... Hátat fordítok neki és úgy megyek arrébb néhány lépést, miközben lehunyom a szememet és próbálok nem kiakadni. Eleve egy eléggé labilis idegrendszerrel áldott meg a sors, de most még inkább úgy érzem, mintha egy időzített bomba lennék ami akár bármelyik pillanatban robbanhat is. Nem akarom másokon levezetni, de Richard ezekkel a szavaival és a reagálásával mondhatni, hogy az idegeimen táncol. Nem tett ellenem semmit rosszat, csak nem vagyok most olyan hangulatban, hogy vevő legyek mások kioktatására. Pláne egy olyan vámpír kioktatására aki mit sem tud az életemről, aki nem is ismer engem. - Most sincsen senkim, rendben?! - fordulok vissza hozzá és talán a kelleténél kicsit ingerültebben szóltam hozzá, mint kellett volna, de azért valljuk be: ő is beszélhetne velem szebben és higgadtabban is, nem csak én viselkedek úgy a másikkal, ahogy nem kéne. Lehet nem érdemli meg ezt a stílust, de én sem az övét. - Úgy csinálsz, mintha annyira számítana, hogy mit csinálok, pedig nincs. Neked nincs. Még a barátomnak sem vagy mondható, hisz nem is ismerlek téged, párszor találkoztunk csak. Szóval igen, nem nagyon érdekel, hogy nem érted az embereket, vagy hogy épp vagy oly kedves, hogy megengeded, hogy véget vessek az életemnek! - amikor végig mondtam a monológomat akkor viszonylag higgadtabban szívom be a levegőt és akkor döbbenek rá, hogy azért még sem kéne így beszélnem.
Próbálom kizárni magamból azt a tényt, hogy bármit is érezhetnék eme nő iránt, hiszen egyszerűen lehetetlenségnek vélem. Nem vagyok érzelmes alkat, sőt már több évtizede megvetem azt, hogy bármit is produkáljak mások felé. Akkor miért is pont mostan kezdeném el ezt gyakorolni? Maguk az érzelmeim, és én, nos két külön fogalmat alkotunk -, vagy legalábbis így érzem. A hosszú évek nemcsak túlélésre tanítottak meg, hanem arra is, hogy ne bízzak meg másokban, és hogy ne érezzek olyat, amit egyetlen mozdulattal tönkre tehet a másik fél. Ám, nézzünk csak most a tükörbe -, nézzek én magam a tükörbe, és lássam mindazt a szánalmasan megtört, sőt idegbeteg alakot, aki vagyok, akivé akkor váltam, amikor is elkaptam őt. A lelkiismeretem nem hagyott volna nyugodni, ha nem kapom el, ha csak úgy hagyom, hogy véget vessen egy még reménnyel teli életnek. Nemcsak, hogy valamit kiváltott belőlem olyan szinten, amit nem értek, de még szekál is, amiért olyan vagyok, amilyen. -S erről a tényről is pusztán én magam tehettek?-Kérdezem meg halkan, ám mégis teljesen nyugodtabb hangszínen. Érdekes módon mostan nem dühöngök, és a gondolataim sem oly zavarosak, mint az előbbiekben. Kezd tisztulni a kép előttem, miszerint nem szorul magyarázatra, miszerint nem óhajt engem, mint segítőfélt, így pedig le is teszek a további kioktatásról, avagy arról, hogy bármit is megjegyezzek, amelyet sértésnek vehet. Mindenre csak azzal érvel, hogy nem ismerem. Pedig nemcsak akkor lehet dühösnek lenni a másikra, ha ismerjük, s nemcsak akkor csalódhatunk, ha éppen közös múltunk van. De lehet tévedek, elismerem. Ám, hirtelen jött nyugalmam azonnal tova száll, amikor is közli velem mindazon szavakat, amelyeket talán jobban tett volna, ha ki sem mond a számomra. Durva voltam, aláírom. Hibáztam, ezt is beismerem, viszont azt már nem tűröm koránt sem, hogy konkrétan semmibe legyek nézve. Talán nem vagyok a tökéletes jelöltje, s mindenképpen eldobta volna az életét, de ne rajtam vezesse le azt, hogy világfájdalmas sorsa van. Nagyot nyelek, és egy szót sem ejtek ki az ajkaimon. Megrázom a fejemet, ahogy végül hátat fordítok a nőnek, és ezáltal megindulok előre. Nincs se erőm, se kedvem a közelében maradni. Be kell ismernem azt, hogy nagyon is fájtak a szavai, holott nem is kellene, hogy érezzek. Mindenesetre már mindegy. Nem másíthatom meg a történteket, s pontosan azért, hogy ne keljen reagálnom, nos el kell mennem.. el kell, hogy tűnjek eme helyről.
Kérdésére csupán csak lehunyom a szemem és rádöbbenek, hogy Richard tényleg nem érdemelte meg ezt a fajta kirohanásomat. Ő az egyetlen személy akin most nem kellene levezetnem a feszültségemet, hiszen még is csak neki köszönhetem azt, hogy életben vagyok, hogy egy porcikámnak sem esett bántódása. Mikor hátat fordít és elindul a tőlem ellenkező irányba, hirtelen felébred bennem a lelkiismeret furdalás és az, hogy nem hagyhatom elmenni, nem hagyhatom, hogy azt gondolja rólam, hogy egy hisztis liba vagyok aki még megköszönni sem tudja azt, ha megmentik az életét. - Richard, várj! - kiáltok utána és oda sietek hozzá, majd megfogom a karját és magam felé fordítom őt, majd belenézek gyönyörű szemeibe. - Sajnálom azt, hogy rajtad vezettem le a feszültséget. Meg kellett volna köszönnöm, hogy megmentettél. - mondom őszintén és halk hangnemben, majd lenézek a kezemre ami még mindig a férfi karját fogja, majd elengedem mikor erre rádöbbenek és egy lépést hátrálok, hogy meglegyen köztünk a megfelelő távolság. Folyamatosan az arcát figyelem, azt hogy hogyan fog reagálni a szavaimra. - Általában kedves vagyok másokkal, csak túl sok mindenen kellett keresztül mennem az elmúlt pár évben. Jó sok évben... 2000 éven keresztül voltam horgony, aztán mikor ez a hatalmas fájdalom megszűnt akkor egy hasonmás majdnem megölt, de aztán megmentett a vérével, aztán a férfi akit több, mint 2000 éven át szerettem az megcsalt és szakított velem. - mondom majd kifújom a hosszú monológom végén a tüdőmben bent tartott levegőt amiről ezidáig nem is tudtam, hogy bent tartottam. Mikor már látható, hogy nem szólalok meg amíg nem válaszol, ismét ránézek.
Nem akarok folyton másokkal szemben harcolni, és nem is akarok önmagam helyett másokat hibáztatni. Éppen eleget vétkeztem mindahhoz, hogy a bűneim súlyát el ne feledhessem sohasem. S mind ezáltal, nos azt is jól tudom, hogy nem forgathatom már vissza az időkerekét, ahogy magát a szavaimat sem másíthatom meg. Érzem egészen mélyen a lelkemben, hogy minden tettem elnyomó áradatként taszít a mélység felé, s hogy a sötétség helyét lassan az összeomlás ígérete váltja fel. Talán túl sokat akartam, s túl keveset kaphattam meg, hisz maga az életem, nos nem lehet megváltás, ahogy boldog befejezés sem adódhat nekem. A bűneim pecsétként forradnak rá a lelkemre, s mint valamely kínzó pokol, nos oly mértékben kárhoztatnak el. Nem válok szabaddá egy pillanatra sem, hisz maga a múltam rabláncra ver.. Annyi mindent elrontottam már, hogy nyomon sem tudom szinte követni, s tán épp ezért is tervezek, avagy óhajtok lelépni. Nem akarom még jobban feszegetni a határt, s nem akarok én lenni a szemét, csak mert olyanokat mondok, s teszek, amelyek nem tetszenek neki. Túlléptem bőven azt a keretet, amely megengedett volt, s ezáltal épp úgy elvágtam nála is az esélyem, mint mindenki másnál, akit valaha is megközelítettem. A sorsom maga a kárhozat, és ebből már végleg nincs kiút. Végül mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy teszek még további lépéseket előre, ám nem sokára meghallom kiáltását, s rohanásának hangja visszhangzódik az elmémben. Mire felfoghatnám azt, hogy mi is történik pontosan, nos addigra már megfogja a karomat, és eléri mindazt, hogy felé forduljak. Tekintettem találkozik az övével akaratlanul is, és még mielőtt konkrétabban kikaphatnám a kezéből a karomat, nos megtorpanok a szavai hallatán. -Amara, nem... nem szükséges magyarázkodnod, mert teljes mértékben igazad volt.-Mondom ki nagyot nyelve, ahogy lehajtom a tekintettemet, és a földet kezdem el pásztázni, mintha csak megváltást nyújthatna a számomra.-Semmi közöm hozzád..-Teszem hozzá az igazságot halkan az előző szavaimhoz, és amint elengedett, nos én magam is hátrébb lépek tőle, ezáltal kellő távolságot hagyva magunk között. Nagyot nyelve megrázom a fejemet, ahogy a pillantásomat továbbra is a járda felületén tartom. Ám, elmémben nem gyártok gondolatszálakat, hisz a szavai jelentős mértékben a valóságban tartanak, így érve el azt, hogy ne gondolkodjak önmarcangoláson, avagy pedig az elmenésemen. Amint befejezte magát a közlendőjét, és elmondott mindent, nos én magam megszólalni sem bírok. Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Talán semmit. Talán mindent.. -Az élet kárhozat...-Csúszik ki halkan az ajkaimon eme megjegyzés, ahogy barna tekintettem a nő pillantásával találkozik össze.
Mióta vissza tértem az élők közé úgy, hogy nem rajtam kelnek át a halottak, azóta próbálom megszokni ezt a mai világot. Annyira idegen még számomra ez a 21. század, viszont egy dolog mindig biztos pont volt az életemben: Silas. Ő hozzá bármikor fordulhattam, tudtam, hogy rá bármikor számíthatok, bármiben. Most viszont eltűnt ez a biztos az életemből, már fogalmam sincs, hogy kihez fordulhatnék. Most következik az a rész, hogy meg kell tanulnom megállni a saját lábamon és elkezdeni élni végre a saját életemet úgy ahogy én azt szeretném. Tudom, hogy képes vagyok megtanulni úszni a mély vízben, amibe Silas beledobott és magamra hagyott. Hallgatom őt, majd akaratlanul is elmosolyodok halványan, alig láthatóan. - De, de tartozom magyarázattal. Ahelyett, hogy megköszöntem volna azt amit tettél, rajtad vezettem le a feszültséget, pedig te aztán tényleg nem tehetsz semmiről. - mondom őszinte hangnemben miközben végig a szemeibe nézek, mikor hozzá szegezem a szavaimat. Nem tudom, hogy elhiszi-e azt amit mondok, csak reménykedni tudok benne, hogy igen, mert nem szeretném, ha dilisnek vagy rosszabbnak gondolna. Habár még csak párszor találkoztunk össze egymással, de egyeltalán nem tűnik számomra olyan személynek aki veszélyt jelentene rám. Mikor meghallom azt amit mond nekem, nem vagyok képes mondani semmit, csak lehunyom pár pillanatra a szemeimet, miközben a lelkiismeret-furdalásom megszólal. Ha akartam, ha nem, de megbántottam őt, ez látszik is, pedig tényleg nem akartam. Én csak... Csak ki vagyok borulva. Teljesen össze vagyok zavarodva és ezer meg egy érzés, és gondolat kavarog jelenleg bennem amikkel nem tudok mit kezdeni, nem tudom hova tenni őket és Richard egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, tényleg nem akartam levezetni rajta a feszültségemet amit Silasnek köszönhetek. - Nagyon sajnálom azokat a dolgokat, amiket a fejedhez vágtam az imént... - mondom miközben oda lépek mellé és úgy nézek a szemeibe. - Nem gondoltam komolyan. És köszönöm azt, hogy megmentettél. - mondom egy fokkal halkabban azt a részt amikor megköszöntem neki azt, hogy megmentette az életemet. Nem várom meg a válaszát, hanem elsétálok mellőle és elindulok hazafelé. Már elég későre jár és más vámpírba nem nagyon van kedvem belebotlani. Élve akarom megúszni ezt az éjszakai kis kiruccanásomat.
Kezdőlap
• 
