Az első szavak nem leptek meg igazán. Ismerem őt annyira, hogy tudjam: az ilyen helyzeteket mindketten szeretjük valami feszültséglevezető akármicsodával feldobni, vagy komolytalanabbá tenni, csak nem mindig sikerült ez. S talán most nem is ártott viccesebbre fogni, mert ennyire őszinte talán még sose voltam vele.
- Rájöttem. - vigyorodtam el ekkor már. - De örömömre szolgálna, ha.. - köszörültem meg a torkomat. - Már érzelmeket nem is produkálsz, de elfogadod a segítségemet!
Nem szeretek az érzelmeimről beszélni sem pedig kimutatni őket. Hiába volt erre szükségem az elmúlt napokban.. A gyűlöletemet Milena felé nem tudtam a béka feneke alá rejteni, ahogyan azt sem, hogy mennyire vonzódom Neal-hez. De őt ki kell vernem a fejemből, hiszen valószínűleg mire hazaesek addigra már csak a hűlt helyét találom.
– Rendben van. Elfogadom, de ne várd el tőlem, hogy majd sírjak a holtested felett. – Nagy eséllyel, ha úgy alakulna pár könnycseppet ejtenék, hiszen a barátom és az én hibámból történne abban biztos vagyok.. Bár jobb, ha nem is gondolok semmi ilyesmire.. Nem történhet meg...
Felvontam a szemöldökömet, miközben eltűnődtem szavain. Volt bennem félelem, mint mindannyiunkban, mikor ilyesmire vállalkozunk. Mindannyiunknak van mitől félnie, és hiába a sok apróság, mely jelzi, ezt nem kellene tennünk, mi nem bírjuk alábbadni. Talán ez a farkasösztön. És meg kell mondanom, hogy.. ez a kelleténél jobban befolyásolja az életemet.
- Megleptél volna, ha könnyzáport hullattál volna a holtestemre. - feleltem egy nyúlszájú grimasszal, míg elnéztem a távolba. - Hol élsz? Lakás, vagy valami? - tettem pontosabbá a kérdést. - Valószínű, hogy keresnem kell magamnak egy lakást. Talán a hotelban. - sóhajtottam fel.
Furcsa dolog, hogy van egy barátom. Akitől jelen esetben nem én vagyok az, aki kierőszakol valamit. Mármint nem kell semmit sem csinálnom a segítségért. Egyszerűen semmit! Neal-el az egészet azért tettem eleinte, hogy segítsen, de aztán átfordult valamibe, amit nem tudok irányítani. Ezzel pedig életem egyik legnagyobb hibáját követtem el, hiszen beleszerettem.. Életemben nem volt még szerelmes.. Most pedig az vagyok. De a legjobb lesz, ha távolságot tartok, mert nem akarok még jobban belebonyolódni..
– Nem kell neked a hotelben laknod. Lakhatsz nálam. Van egy lakásom és van azaz érzésem, hogy hamarosan meg fog üresedni a szomszéd szoba, de ha nem is akkor az ágyam másik fele a tiéd. – Szeretem, ha az emberek, akik fontosak a számomra a közelemben vannak.. Az kellene még, hogy valami hülye hotelban húzza meg magát.
Nem szoktam megmutatni, mennyire képes vagyok meglepődni egy-két apróságon, például most azon, hiogy először felajánlotta, hogy lakjak vele, utána meg az ágya másik felét. Milyen furcsa.. főleg hogy nem tudom, egyáltalán tekint-e tényleg barátjának, vagy csak egy hátvéd vagyok, és leszek az életében.
- Értem. Örülök, ha így gondolod. Rám bármikor számíthatsz.. a magam módján. - vigyorodtam el, majd zsebre vágtam ujjaimat. - Talán megmutathatnád nekem azt a lakást.
Azt hiszem az a legkevesebb, hogy felajánlom neki ezt a lehetőséget. Nem olyan álomszerű velem lakni, de hát neki lakásra van szüksége nekem meg végül is pont van egy. Ha magától nem megy el Neal, akkor én leszek az, aki elküldi. Nincs szükségem a képmutatására. Lefogadom mire visszaérek falni fogják egymást az exével. Undorító.
– Köszönöm. Azt hiszem. – Vigyorogva belekaroltam. – Akkor ne is húzzuk tovább az időt. – Azzal el is indultunk a lakásom vagyis immár lakásunk felé.
Mostanában egyfolytában a várost jártam. Furcsa érzések uralkodtak rajtam. Annyi gondolat, melyet nem tudtam tisztán látni, és... fájt belegondolni, hogy milyen röghözkötött az életem. Mystic Falls, amit szinte nem tudok elhagyni, mert kíváncsi vagyok arra a férfira, aki ezt tette velem. Nem mintha nem kaptam volna eddig is eleget belőle. A lépcsőkön sétálva fel álltam meg az óratorony legtetején, és lehunyt szemekkel szívtam magamba a friss levegőt, mely úgy járt át, mintha ezer éve nem lett volna részem benne. De lépések zaja ütötte meg fülemet, és erre kipattantak szemeim...
Nos, egy ideje itt vagyok, de itt még nem jártam. Kellett egy csendes hely, ez meg annak tűnt, vagyis nagyon remélem,hogy az lesz. Először a halottnak hitt szerelmem, majd a fiam is megjelenik itt. Csak a sors fintora lehet,hogy azok találnak meg akiket nem akarok, aztán itt van Alexander is. Igaz, már el is tűnt, de felbolygatta a pici lelkemet. De persze itt sem lehetek egyedül. Ez se a te napod Sissy. Megpróbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, de csak egy grimaszig jutottam el mikor a látóterembe került a lány. Egy hibrid, csak hallottam róluk,de még nem találkoztam velük.
Tekintetem úgy kutatta az arcot, mintha... teljességgel földönkívüli tévedt volna erre. Talán mert nem szoktam hozzá mostanában az emberi társasághoz... egyszerűen nem voltam vevő rá, de talán ez teljességgel az én hibám, és... nem kellene ennyire görcsösen ragaszkodnom a remete életmódhoz. - Nos... - nyeltem egyet. - Talán egyszerre akarunk levegőzni...? - tettem fel a kérdést felvont szemöldökkel. - Boszorkány. - tettem még hozzá aztán, hiszen éreztem rajta, hogy az. De valami mást is éreztem..
Halvány mosoly kúszott az ajkamra, olyan megvetően mondta azt a szót,hogy "boszorkány". Pedig, ha tudná milyen erős vagyok, és egy szempillantás alatt vonaglana a fájdalomtól, zokogva könyörögne,hogy hagyjam abba, de akiket kínoztam már tudják,hogy akkor jövök bele még jobban,ha könyörögnek. - Gratulálok kitaláltad mi vagyok félig.- vontam meg a vállam.- A másikat is kitalálod? Segítek kicsit, vérrel táplálkozom. - villantottam ki a fogaimat.- Nagyon ügyes, vámpír is vagyok. Nemesis vagyok. - nyújtottam a kezem.
Ez a mai már amúgy sem lehetne rosszabb.. ott kiakadtam, hogy nem tudom, mikor lehetek ismét a régi, és nem pedig egy parancsot leső kiskutya, aki nem Klaus szavait lesi minden másodpercben, hogy mikor hív magához. Ostobaság talán.. de próbálom kizárni magamból ezt az egész rémálmot. Arról nem tehetek, hogy a természetnek más tervei vannak velem... az egész természetfeletti megcseszhetné ezt az eegészet. - Ilyesmiről még nem is hallottam... - billent oldalra a fejem, és végigmértem. Vámpír és boszorkány egyben. - Talán ostoba kérdés, hogy mégis hogyan lehetséges ez... ha már lehetséges a vámpír és vérfarkas keverése, hát.. ez a kettő miért ne lehetne? - forgattam meg a szemeimet, nem veszítve szigorú tartásomból, és egy apró jelét sem mutattam annak, hogy kedves akarnék lenni vele. - Az én nevem Dorothy. Nem barátkozom vámpírokkal. - tettem még hozzá. Ostobasdág talán... hisz félig én is az vagyok.
- Nos, megöl téged egy vámpír, aztán visszaadja az erőd egy másik boszorkány. Persze van, aki vámpír marad, mert a boszorkányok nem tűrik el a fajok keveredését, mert erősebbek vagyunk, mint ők. - vontam meg a vállam, engem ugyan nem zavart, hogy ilyen lettem. Talán az elején, de rájöttem,hogy hatalmas erőt birtoklok így vicces volt a dolog. - Te is vámpír vagy, és nem barátkozol vámpírokkal , kicsit ellentmondasz magadnak, még akkor is, ha félig vagy az. Hm..ez miért is jó nektek? - érdeklődtem kíváncsian, sose foglalkoztam a bolhásokkal, ha már itt van egy megtudakolom, hogy miért jó ez.
- Nem szeretem, ha így beszélnek velem! - csattantam fel hirtelen. Hogy miről is van szó? Szinte... égette a bőrömet az a lekicsinylés, ahogy beszélt.. vagy talán csak én észleltem annak? Magam sem tudom... mindenesetre nem esett túl jól, és sértette az önbecsülésemet, ezáltal jobb lett volna, ha mindez meg sem történik. - Talán te magad is tudnád, ha kicsit gondolkodnál. - álltam fel, és végigmértem őt. - Egy vámpír is képes utálni saját magát azért, hogy vámpír. Én magam pedig világ életemben vérfarkas létemre koncentráltam, míg nem jött egy orbitális tévedés az életembe Klaus Mikaelson személyében, és nem tette tönkre az életemet. - nyeltem egyet elég határozottan. - minden jogom megvan ahhoz, hogy gyűlöljem a vámpírokat. - tettem még hozzá, aztán kezdtem csak felfogni, mit is mondott az imént. - Hogy mondtad? Te.. félig boszorkány is vagy? - csillant fel a szemem egy pillanatra.
- Persze, hogy tudom miért jó nektek. Bármikor átváltozhattok , nem kell a Holdra várnotok. - bólintottam egy halovány mosollyal. - Teljesen igazad van, eleinte én is utáltam az egész helyzetet.. De törődj bele, ezen nem lehet már változtatni . - vontam meg a vállam. - Igen, boszorkány vagyok. - ismételtem meg türelmesen, kérdő tekintettel néztem rá. Valamit akar, de vajon mit ? Ha nekem hasznom van belőle, bármit megcsinálok neki, ingyen nem dolgozom. - Akarsz valamit igaz ? Ki vele aztán lehet, hogy megtudunk egyezni . -
Most már megérted, hogy Pán Péter miért nem akart sosem felnőni.
Olyan ijesztő volt itt sétálni, épp csak elszakadtam attól a férfitől, aki minden féleképp meg akart ölni. Nehéz volt, hiszen olyan volt, mintha az elmémet lekötötte volna. Tényleg ennyire nehéz az élet itt, egyedül? A húgomat sem találom, és most még szedegethetem össze a szétszórt dolgaimat. Amikor bepattantam a kocsimba elindultam a híres óratorony felé, meg akartam nézni, mielőtt haza megyek, és egyedül kuksolok a lakásba a dobozokba merülve és a könnyeimmel küszködve csomagolom ki a régi képeket, Zach, anya és a húgom.. Azt se tudom megmagyarázni, miért is hoztam el őket, mert amennyire szépek, annyira fájdalmasak is. Leparkoltam nem messze toronytól, aztán a telefonomat a hátsó zsebembe dugva elkezdtem sétálni. Nem sok ember hömpölygött az utcán, de talán jobb is, így a legjobb megismerni a városkát, ahova kerültünk, hogy lassan végig sétálsz, felméred a terepet, hol tudsz vásárolni, hol van olyan hely, ahova be tudsz ülni. Magamat ismerve úgy is ki fogok szakadni a lakásból, mert a négy fal között hülyülnék meg. Egy valami illik tudni rólam, állandóan azon vagyok, fen akadva, hogy a csoki mániám miatt vastagodik a combom és soha nincs elég ruha a szekrényembe. De most azt hiszem, kell egy kis nyugi, hogy a kezem ne remegjen, amit az előző fickó okozott. Kerestem egy padot és az arcomat beletemettem a tenyerembe és kicsit összeroskadva húztam fel a térdeimet. Lehet hiba volt ide jönni, de lehet csak egy ilyen őrült mászkál a városba és sikeresen kifogtam. Próbálok pozitívan hozzá állni a dolgokhoz. Így kikapcsoltam a gondolataimat és végig az órát néztem, ahogy telnek, múlnak a percek és moccan ráérősen a mutató. Lustán mozgott és ez lekötött, lehet, hogy valami hülyének nézne az emberek, aki azzal foglalkozik, hogy mozognak a mutatók. Így belegondolva tényleg nem tűnhetek normálisnak. De nem baj, most nem is érdekel semmi, és az ujjaimmal kezdtem babrálni.
V alahogy sosem gondoltam bele, hogy mennyi gond van egy iskolaváltással. Otthon csak szólt anya és mentem vele, de hogy mit és merre meg hogyan… na azt mindig rá bíztam. És most itt vagyok, szabadnapot kaptam a suliban, hogy áttudjam venni a megfelelő könyveket amiket cserélni kellett. Ez akár jó is lehetne, hisz hééé… van egy teljes napom ami szabad. De nem tudtam neki szívből örülni. Szeretek iskolába járni, tanulni és pláne jobb a Hotel szobám Tv-jétől vagy épp a laptopomtól, hisz az ismerőseim mind-mind iskolában vannak. Ennek ellenére, ha valaki rám nézett egy rohanó kisegeret láthatott, mosollyal az arcán. Lilás-rózsaszínes tincseim a szőkék közt ide-oda lebegtek, ahogy szedtem a tappancsaim. Esőt mondott délelőttre és eszembe sem jutott felavatni a könyveket egy kis vízzel, amiket a karjaimban fogtam mert táskát cipelni luxus. Vagyis elfelejtettem. Citromsárga pulóverem ujja lehúzva az ujjaimig és csak a színes körmeim látszódtak, no meg a lila nadrágom. Teljes szín kavalkád, de számomra már megszokott. Egy festő otthon érezné magát a ruhás szekrényemben. Oldalra tekintve néztem fel az órára ahogy elhaladtam előtte, hogy mégis hány óra lehet. Azonban így nem vettem észre az előttem megbúvó kavicsot amiben a következő lépésnél orra is estem. Könyveim szanaszét szóródtak, ahogy reflexből a csuklómmal védtem volna magam ami ennek köszönhetően meghúzódott. De csak a lábamra ülve dörzsölgettem tenyerem a combomhoz, miközben zöld íriszeim az eget kémlelték.* - Na ne már… most ez komoly? * Nevettem el magam. Vicces volt számomra, tekintve, hogy táncolok, szóval nem lett volna szabad egy kavicsnak kifognia rajtam. Ujjaim a hajamba túrtak és egy nagy sóhaj közepette néztem körbe. Emberek meg-meg álltak egy pillanatra és feltűnően bámultak. Nem tudtam, hogy azért mert elestem vagy azért mert ezen nevettem és hülyének néztek. De könyörgöm, most sírjak mert béna vagyok? Ekkor vettem csak észre, hogy egy pad előtt sikerült ezt összehoznom, ahogy egy lány ült elmélázva. * - Ööö… Bocsi. Ne értsd félre nem akarok semmit… de széttennéd a lábad? Ott a számtan könyvem és ha csak nincs kutyád aki nyomban megrágja és széttépje, amit videóra veszünk holnap lesz egy szép jegyem. * Ajkaimon mosoly, íriszeim vidáman csillognak, ahogy a lányra nézek és ha széttette a lábát, akkor négykézlábra emelkedve kihalásztam onnan a könyvet. De senki ne kérdezze, hogy mit keres ott.* - Amit egyébként kicsit sem bánnék… mármint ha volna kutyád. * Csacsogtam tovább neki, úgy hogy meg sem fordult a fejemben, hogy zavarhatom. Ám a kezem azért járt, még ha komótosan is, hogy magamévá tegyem a többi könyvet is. Elvégre nem sietek sehova. Hova is sietnék. Ám a csuklóm olykor-olykor megmozgattam, hisz éreztem, hogy nyilal meg zsibog. De komoly baja nem lehet, elvégre nem vérzek vagy valami.*
Most már megérted, hogy Pán Péter miért nem akart sosem felnőni.
Csak ültem és ültem, míg egy nagyobb ember csoport nem kezdett el körülöttem suttogni. Ó, tényleg ennyire feltűnően viselkedem? Aztán hirtelen valaki előttem állva kéri, hogy tegyem szét a lábamat. Nem sokszor kérnek tőlem ilyet, főleg nem egy lány. Lassan szétnyitottam a lábaimat és vártam, míg kimászik alólam. - Nincs kutyám, de lehet, jobb lenne egyet venni. – elhúztam a számat és a könyveket figyeltem a kezében. Ő is biztos új, és amint látom, ő jobban viseli a költözést és a suli váltást, mint én. Arrébb csúsztam a padon és őt figyeltem. Olyan tipikus, leszarom a divatot csaj. Színes ruhák, feltűnő jellem. Egész normálisnak tűnt és azt hiszem meg kéne, próbáljak kedvesnek lenni, nem bújhatok el mindig mindenki elől, hogy nehogy bajom essen. Egyáltalán nem felnőtt viselkedés, amit anyám elvárna. - Szereted a kutyákat? – kérdeztem egy mosolyt erőltetve magamra. Na, nem azért, mert ellenszenves volt, csak mert még okom nem volt mosolyogni. Felpattanva segítettem neki a többi könyvet összeszedegetni és letettem a padra, ahol eddig ücsörögtem egymagamban. Jól esett a társaság és mit ne mondjak, lehet, hogy szűkségem is lenne rá, mielőtt teljesen bedilizek. - Alex vagyok. – nyújtottam a kezem neki, igen a kutyáról volt szó, meg a matek könyvről, de arról nem, hogy mi a nevünk. És mivel anyám megtanított, hogy illedelmesen beszéljünk a másikkal, nem mellesleg mindenképp közölni kell, hogy mi a nevem, így erre is sort kerítettem.
A megjegyzésére egy pillanatra felpillantottam mosolyogva, aztán csak megfogtam és fel is álltam, ahogy végeztem. A nadrágom kicsit leporolva szedtem rendbe magam és az ujjaimmal beletúrtam a tincseimbe, hogy ne lógjon már megint a szemembe. Anyu mindig azt mondja, hogy egyszer megfogok vakulni. Persze, nyílván nem hittem neki és nem is most fogom elkezdeni a kérdésre egy pillanatig csak döbbenten pislogok.* - Ööö… - kezdtem el, mint aki nem is tudja mit mondjon s az ajkaim rágcsálva vártam, ez jelentette mindig azt, hogy elgondolkozom a kérdésen. – Az igazság az, hogy nem. De ha bizonyítható a tény, hogy egy kutya ette meg a számtan könyvem felmentést kapok matekból még egy pár napra míg nem érkezik meg az új. Ha pedig haszna van, akkor mindent képes vagyok szeretni. * Vigyorodtam el, és kis gödröcskék jelentek meg az arcomon. Mindig is fiatalabbnak tűntem, mint amennyi vagyok az arcom miatt, no meg rá tesz egy lapáttal a bohókás öltözködésem is. Szóval nem hibáztattam az embereket miatta. A kezére csak a fejemhez kaptam.* - Ó bocsi, mindig is mondják, hogy udvariatlan vagyok. Bella. – viszonoztam a kézfogást, miközben dörgött egyet az ég és még a nyakam is behúztam. Felpillantva az orromon ráncok jelentek meg, ahogy egy grimasz jelent meg az arcomon. – Utálom ha dörög… pedig a vihart szeretem. Amúgy meg minek neked egy kutya? Egyedül vagy, vagy mi? A lányok macskákat szoktak gyűjteni ha idősebbek… mármint, nem úgy értem, hogy öreg vagy… csak…. – nevettem el magam és megdörgöltem a szemeim. – ebből nem magyarázom ki magam igaz? – a gyomrom sem hagyta, hogy megtegyem ahogy hangosan kordult egyet.* - Ööö… nem tudsz valami jó kajáldát a környéken? A hotelben borzalmas kajákat adnak, a szendvicstől meg már herotom van. Hiányzik anya… Jajj, megint csacsogok össze vissza. Nem akarlak feltartani. * Kaptam észbe, ámbár hangom végig jó kedélyű és vidám volt. Kivéve mikor anyukámat említettem. Mit meg nem adnék a főztjéért. Vagy úgy bárkiéért csak lehessen érezni rajta az otthon ízét.
Most már megérted, hogy Pán Péter miért nem akart sosem felnőni.
Olyan volt, mintha valami csacsogós kislányba botlottam volna. Vagy is inkább ő belém, és persze az érdekes monológját végig hallgatva nevetnem kellet. Egyedül vagyok-e? Igen, egyedül, magányosan kuksolok a négy fal között és várom, hogy a húgom felhívjon telefonon, hogy végre valahára meg tudjuk beszélni a konfliktust, amit évekig húztuk. - Igen, egyedül élek. – bólintottam végül. Már nincs mit vesztenem és miért hazudnék egy ilyen cserfes lánynak, mint ő? Egészen szimpatikus is lett. Amikor eltűrte a haját csak bólogattam, az én rakoncátlan tincseim is állandóan a szemembe hullnak, mintha el akarnának rejteni a világ elől. Ami néha tökéletesen is beválik. Mikor megdörrent az ég, én összerezzentem. Elég őrült, ha imádja a vihart és közben rühelli a mennydörgést. - Én félek a viharban. – húztam el a számat és hallottam, hogy ő is eléggé éhes, pont, mint én. Én is itt fogok éhen halni, ha nem sikerül valami étterem szerűséget találni. Körbe pillantottam és megakadt a szemem egy szusi báron. Hm, most meg is kívántam. - Szusi? Pizza? Hamburger? – mutattam a választékok felé, amik szinte egymás mellet sorakoztak a torony melletti kis üzletekben. El is gondolkodtam, hogy marketingileg ez nagyon rossz, hogy ennyi féle egy kupacba. Hiszen, ha az ember megkívánja a hamburgert, akkor még megkívánhatja a szusit is. Ez nem jó fogás volt tőlük. Na mindegy, visszapillantok a beszélgető társamra és beletúrok a hajamba. - Menjünk, mielőtt leszakad az ég és bőrig ázunk. – nevettem el magam és néztem a feketén tornyosuló felhőket, amikből bármelyik pillanatba elkezdhet zuhogni az eső.
I gazából csak most vettem észre, hogy ahhoz képest, hogy mennyi mindenről zagyválok a nő igazán csendes alkat. Alig-alig mond valamit, de persze ez engem nem zavar, többet tudok én beszélni. Csak hát, tényleg nem akarom sem untatni sem semmi ilyesmi. De a nevetése már egy jó pont, mármint az, hogy ezek szerint nem untatom a mosolyom egy kicsit kiszélesedik miközben hallgatom a válaszát.* - Egyedül nem jó. Miért vagy egyedül? Szüleid? Tesóid? Vagy Te is egyke vagy? * Kérdeztem minden hezitálás nélkül és közben felmarkoltam a könyveim. Nem tudtam velük mit kezdeni, körülbelül annyira hiányoztak, mint púp a hátamra. Viszont valami más tényleg hiányzott. Valami étel, ami végre nem szendvics és még finom is. Amit szóvá is tettem, és a kínálaton végig tekintve orrom kissé felhúztam.* - Ha még egyszer gyors kaját kell ennem, szerintem neki megyek az erdőnek és legelni kezdek, mint az őzek vagy a szarvasok. * Mondtam nem épp finoman, hogy vegetáriánus leszek, tekintetem azért keresett valamit, hátha akad egy olyan, ami mondjuk nem ilyen gyorskaja. Íriszeim felcsillanva láttak meg kicsit távolabb egy éttermet.* - Oké. De mit szólnál mondjuk ahhoz? – mutattam az étteremre melynek elég szolid ám mégis hivalkodó volt a felirata a sok kajáldáé mellett. Fogalmam sincs, hogy mennyibe kerülhet, de ennek szerencsére nem kellett sosem érdekelnie. – Ott biztos van normális kaja, sőt, szerintem csak az van. Menjünk… ha meg nem tetszik valamiért akkor keresünk másikat. Meghívlak… * S már meg is indultam de azért még szét néztem, hogy nem-e hagytam ott valamit. De nem. Lépteim könnyedek, kicsit sem sietősek azonban annál játékosabban lépkedtem az étterem felé. Végre valami normális kaja. Eddig amerre jártam vagy nem volt finom, vagy nagyon nem nézett ki úgy a hely, hogy én ott bármit is ennék. Ami azért vicces, mert nem vagyok egy finnyás alkat.* - Szóval Alex, tartottál valamerre vagy csak magával ragadott az a pad és láthatatlan erők láncoltak oda? Nem zavar, hogy ennyit beszélek? Milyen ételeket szeretsz? * Kapásból három kérdés, aztán győzze megválaszolni hisz a válaszok többnyire újabb kérdéseket szülnek. Nálam meg pláne.* - Merre laksz? Ha gondolod, és nem szakad ránk az ég, akkor elkísérlek. Úgy sem sietek. *Pillogtam rá oldalra és iriszeit fürkésztem. Olyan kis szomorúnak tűntek. De nem mertem rákérdezni, hogy miért. Még a végén túl szemtelennek tart. Na, nem mintha nem volna igaza.*
Most már megérted, hogy Pán Péter miért nem akart sosem felnőni.
Feltűnően és töretlenül beszélt, ami jól esett végre valaki, aki önfeledten és jó kedvűen beszél velem. Na, nem mintha nem szeretnék beszélgetni, sőt imádok csacsogni, csak most még kicsit meg vagyok szeppenve, ez a Jan, eléggé a frászt hozta rám. Bár ember legyen a talpán, aki most képes lenne önfeledten csevegni. - Nem, nekem van, egy húgom őt keresem. Csak még nem értem utol, a telefont sem hajlandó felvenni, nehéz egy eset, az már fix. Bár néha jobban ellenék, ha egyke lennék. – nevettem, mikor Roxi megszületet szerintem a napi huszonnégy órából, huszonnégyet azzal töltöttem, hogy arról ábrándoztam, hogy csak álmodom és anya nem is szült és nincs egy állandóan vinnyogó húgocskám. Feltűnt, hogy átragadt a csacsogása és elkezdett az életkedvem szökőár szerűen ívelni felfelé. Ami kicsit megnyugtatott, hogy nem leszek egy depressziós emberke. - Én ritkám eszem gyors kaját, általában megfőzök magamnak, vigyázok az alakomra, szóval ennyit azért megengedtem volna, hogy veled befaljak egy hamburgert. – nevettem fel és nem bírtam abba hagyni, ahogy felháborodott, egy hotelba azért tényleg gázos lakni. Ott mindent hallasz, mikor jön rá a vágy a szomszédokra, avagy az ihlet. Megborzongva néztem én is körül, nehogy én miattam hagyjon valamit el, és ne legyen meg egy könyv, amiből okosodhat. - Jól van, mennyünk, de nem engedem, hogy te fizess. Kizökkentettél a nyomoromból, ennyivel tartozom és kutyám sincs, hogy elő állj egy ilyen frappáns szöveggel a matek könyv miatt. – elhúztam a számat játékosan, mintha tényleg sajnálnám a matek könyvet. Meg kell hagyni én is rühelltem a matekot. Ahogy lassan elindultunk, csak még jobban korgott a gyomrom, elvesztettem az időérzékemet és a reggeli is kimaradt. Szóval nem csodálkozom a háborgó hasamon. - Nem, csak jól esett a friss levegő és kicsit elbambultam, míg nem jöttél te, lehet én voltam az új látni való. – kuncogva néztem rá. Még se közölhetem vele, hogy egy gyilkos ki akart csinálni a második napomon, hogy ide költöztem. - Nem zavar, sőt jól esik, hogy van, aki csacsog velem. És hm, az olasz tésztákat nagyon szeretem, és azokat sűrűn elkészítem. Mert gyorsan készen vannak és roppant egyszerűek. Te milyeneket szeretsz? – kérdeztem vissza, most már jó lesz, ha nem csak ő kérdez, nehogy azt higgye, untat vagy nem akarok dumálni vele. - Nem messze vettem egy házat, ott lakom. Kocsival vagyok, de ha gondolod, haza viszlek a hotelba, ha végeztünk az ebéddel és nincs más programod. – mutattam a kis járgányom felé. Micsoda hülye vagyok, el is felejtettem, hogy itt a kocsim.
Nem tudom, mire számítottam... ilyen válaszra? Vagy... teljesen bezavart az, ami történt körülöttünk. Hiszen nem ismertem őt, mégis felajánlotta azt, amire úgy vélem, másoktól nem sok esélyt láttam volna. De azt hiszem, hogy ezennel ennyi is elég volt... nincs szükségem segítségre. Egyedül kell feldolgoznom az egészet. Egyes egyedül. - Köszönöm. De egyedül kell megoldanom... - nyeltem nagyot, majd felvontam a szemöldökömet. Nem tehettem erről... nem bírtam most elviselni egy másik ember közelségét... jobb, ha elmegyek.
A lex látványosan volt maga alatt ami engem egy cseppet sem zavart, de legalább nem is kezdtem el faggatni. Na ezek után mondja valaki azt, hogy nem vagyok tapintatos, inkább csak próbáltam feldobni egy kicsit. Valahogy nem szerettem a szomorú embereket. Mosolyogni mindig jó. A válaszára viszont elkerekedett a szemem egy pillanatra aztán felnevettem. De ebben most volt, valami keserűség, valami olyan ami beárnyékolta az egészet.* - Tiszta olasz szappanopera… Vicces, hogy én meg a bátyám „után” – macskakörmöztem esetlenül az ujjaimmal. – jöttem. A még viccesebb, hogy én egyke voltam, szóval nehogy azt hidd, hogy az olyan móka és mulatság. Egészen unalmas szokott lenni. Rengeteget hisztiztem, hogy legyen egy bátyám vagy ha már azt nem tudnak összehozni, akkor egy öcsém. Mindig azt mondták, hogy majd ha nagyobb leszek. Erre kiderült, hogy van egy féltestvérem. Nem tudom, hogy a jelenléte zavar, az, hogy létezik vagy az, hogy annyi időn át nem tudtam róla és nem volt mellettem. Hisz azért néha nem ártott volna egy nagyobb testvér aki helyre rak. * Húztam el a számat. De szavaimban nem volt semmi ellenszenv Hayden iránt. Pusztán csak némi kellemetlen érzés töltött el. Már ezerszer haza akartam menni, hogy nem is akarom tudni. Élem úgy az életem, ahogy eddig. Mikor még nem tudtam semmiről. De nem ment és nem is vagyok az a fajta aki feladja. Gondolataim egy pillanatra visszatértek a Papámhoz. Imádtam, rajongtam érte. De mégis… mintha ez az információ, hogy volt neki még egy családja mellettünk. Vagyis mi voltunk neki a másik mellett… egy törés lett volna. De talán Hayden majd megmondja, hogy miért volt és ez el fog múlni. Annyi de annyi kérdésem van hozzá.. csak majd a nyelvem akkor se hagyjon cserben mikor előttem fog állni.* - Köszi, de remélem megérted, hogy én már unom és nem a kilóktól félek. Teszek rá magasról. De könnyű úgy, ha valaki tud főzni. * Vontam meg a vállaim, bár az sem hátrány, hogyha van hol főzni. Nem hiszem, hogy díjazták volna, ha lemegyek a konyhára és főzőcskézni kezdek magamnak.* - Ha nem, hát nem… nem erőszak. Amúgy is csúnyán szoktak rám nézni mikor nagy összeget akarok kifizetni. Mintha egy IT-t látnának. Nem értem mi abban a baj, ha egy korombeli fizeti ki a számlát. * Sosem értettem, hogy mért kell rám nézni, mint valami mutánsra ha esetleg bevásárlok magamnak és nincs mellettem egy nagyobb testvér vagy szülő aki fizet. De hát nekem ez volt a megszokott dolog, nem is tudom milyen az, amikor nincs. Igen, ilyen téren kicsit elkényeztettek hisz sosem kellett aggódnom a pénz miatt, vagy hogy miből vegyek cipőt vagy mit egyek. Persze mióta megtudtam, hogy a Papa meghalt és Haydentől vannak az utalások visszább fogtam magam.* - Igazán szemre való látni való, ami azt illeti… * Bókoltam egy kört, miközben pofátlanabbul mértem végig Alexet, mintha egy pasi tette volna. Tény és való, hogy csinos lány ezt még én magam is észre veszem, nem kell hozzá szemüveg sem. Na, de félreértés ne essék nem a lányokat szeretem, bár a pasikat sem. Szóval a nemi identitásom még egy nagy talány számomra is. De remélem, hogy nem lettem valami elfuserált lény. Hmm…. lehet ki kéne próbálnom. Nah erre a gondolatra egy mentálisan adtam magamnak egy nagy fülest, hogy még csak ne is gondoljak ilyesmire. Nekem a tanulással kell foglalkoznom és nem a szexxel vagy a vonzalmammal.* - Hús-hússal. Nagyon hús mániás vagyok és ha nem eszek nem is érzem jól magam. Az, hogy tésztával, rizzsel vagy mivel van már mindegy, csak hús legyen benne. Az igazság az, hogy mindent megeszek. Kevés olyan van, amit nem. Hal, gomba, meg a tengeri herkentyűket például nem és a levesekért sem vagyok túlzottan oda.* Az ajánlatra rágni kezdtem a számat és egy pillanatra megálltam az étterem előtt. Zöld iriszeim Alexre pillantottak fel és megvontam a vállaim hanyag módon.* - Nem kell köszönöm. Haza találok és amúgy is szerettem volna elmenni vásárolni. Túl sokat vagyok a Hotelben és nyomasztó a környezet. * Vallottam be, hogy mi az oka de aztán már be is léptem.* - De ha gondolod, eljöhetsz velem és te sem vagy egyedül. Csinálunk egy csajos délutánt és kész. Szeretek vásárolni. * Kacsintottam rá majd már ott is volt a pingvin, akinek az a dolga, hogy kabátokat meg ezeket elvegye. Nos, én a könyveimet nyomtam a kezébe, hogy kezdjen vele amit akar. Csak nem árt ha vissza kapom.* - Jó Napot. Két személyre kérnénk egy asztalt. Mondjuk azt ott…. * Mutattam egy félreeső kis asztalra. Az nekünk bőven elég lesz. A kabátomat levéve pedig a könyveimre dobtam, ami a bácsika kezében volt. Old meg magad. Ja, még mindig nem vagyok udvarias és nem viselkedem úgy mint egy sznob. De azért a telefonom meg a pénztárcám kikaptam a zsebéből. Na nem mintha bárkinek is hiányoznék. Ha Alex is oda adta a kabátját már meg is indultam, meg sem vártam a pingvint, csak az asztaláról vettem le menet közben két étlapot. Láttam a nem tetszését de hát ez van. Az egyiket pedig Alex kezébe adtam.* - Tanulsz vagy dolgozol? * Kérdeztem határozott lépteim közben, hisz nincs is mit vacillálni plusz mindig tudom, hogy mit akarok és mivel azt el is érem. Így nem meglepő, hogy most sem volt másképp. Hiába van szó egy asztalról vagy bármiről. A foglalt táblajelzést, meg áttettem egy mellettünk lévőre. Mire ide érnek, mi úgy is végzünk. Hanyag mozdulattal ültem le és kezdtem el lapozgatni az étlapot. Naná, hogy desszerttel kezdtem.* - Miért kell megkeresned a hugod?
Most már megérted, hogy Pán Péter miért nem akart sosem felnőni.
Huuh. Az első és utolsó ez volt, ahogy minél több időt eltöltök vele, annál jobban örülök annak, hogy eltereli a figyelmemet, az előző majdnem meggyilkolásomról, vagy arról, hogy el kell, meséljem a húgomnak, hogy csak ketten vagyunk egymásnak. Vagy arról, hogy Zach mennyire kitaszított az életéből és magamra hagyott. Ez a lány ahhoz értett, hogy még véletlenül se gondoljak ezekre a dolgokra. Ami kicsit jól esett a szívemnek, mert kellet a kikapcsolódás ahhoz, hogy minden oké legyen velem. Hogy felkészüljek arra, amire nem lehet. Egyedül élni és boldogulni. Mellesleg egy munkát is éne keressek, hogy fent tartsam azt a lakást, amiben élek. Mert mondjuk bárki bármit. Azt becsülöd meg, amiért te dolgozol meg. - Oh, szóval a bajos tesó nem csak nálam jelent problémát. – próbáltam komoly képet vágni, de közben valami féle nyugalom is átjárt. Nem sok esély volt, hogy egy hasonló cipőbe járó emberrel találkozok itt. - Elhiszem. – mosolyodtam el, legalább neki nem okoz gondot, ha két centivel vastagabb lesz. Nekem az egy is sokat jelent.. - Én nem nézek csúnyán, csak most ismertelek meg, és nincs kedvem már is adósságba verni magam. Majd egyszer, vagy a legközelebbi pados bambulásomkor fizethetsz. – kacsintottam egyet és teljesen zavarba estem, ahogy végig nézett rajtam érezte, ahogy az összes vér a fejembe száll és totál vörös lett a fejem. Nem szoktam meg, hogy lányok így nézzenek meg engem. - Én viszont a zöldségeket szeretem. – lépdeltem mellette, én nem sokszor eszem húst, kiskoromba sem voltam oda érte, és anyagilag meg sem engedhettük magunknak. Mióta jobban állunk, azóta sem éreztem soha nagyobb késztetést, hogy bármit, amit főzök, legyen benne hús. Amikor beléptünk az étterembe, Bella már azonnal kért is egy asztalt, hát nem voltak sokan így természetesen ő választott. Én pedig csak bólintottam. Nekem aztán mindegy hol ülünk, nem vagyok szégyellős ezen a téren. A kabátomat neki adtam én is, aztán leültünk az asztalunkhoz. Kellemes hely, az ember szívesen betér ide. - Munkát keresek. – válaszoltam röviden tömören. Mikor a pult felé néztem láttam, hogy pincért keresnek. Lehet, hogy már is találtam? - Visszatérve a csajos délutánhoz, én örömmel megyek. Kedvencem a shoppingolás. – csillantak fel a szemeim. Istenem, de régen vásároltam. Aztán a csillogás abba is maradt, mert visszatértünk a kellemetlen témához. - El kell neki mondjam, hogy anyánk meghalt. – zártam le a témát ennyivel. Nem akartam erről beszélni, túl sok a fájdalom, a keserűség. És még frissek a sebek.
Kellemes üdvrivalgás telítette be az utca minden szegletét. Már-már fojtogató odafigyelés és szívélyes mosolyok lebbentek el minden járókelő felé. A közhangulat vitathatatlan volt, és enyhén vulgáris. Mégis, a megriadt tavaszi öltözékben másnak tűnt a hely. A torony alatt futott össze minden megtébolyult úti-cél, néha még vakmerőségből is. Semmi se nyújtott nagyobb enyhülést megborzolt, fellegző énemen, mint a mértékletes, ugyanakkor időszerű kongatása, a Mystic Fall-i torony órának. Folytonosan azt az érzést keltette bennem, mint mikor a kísértő gyilkosság alatt meghallatszott a bilincs zörej. Alaposan kizökkentett, a pillanatnyi elme-háborodásomból, zűrzavaromból, és még maga a külvilágból is. Teljesen másként értékelődött bennem, egy egyszerű kongatás hangja mint az előtt. Éppoly precíz volt, mint a természetem. Noha a torony számlálása egyenlő a végtelen türelemmel. Én mégis úgy tartottam, hogy ha valami igazán kiugrasztó pillanatra vágyik az ember, nincs jobb mint a déli hangszimfónia hangja. Kissé elcsépelt, s beismerően mézes-mázosnak hangzik. De lehetett bármilyen nyakatekert is, nekem unalom űzőként pont megfelelt. Csak álltam fölötte, és irigylő szemmel méregettem a hatalmas épületet. Nem is tudtam kifejezni azt az alázatot, ami képes az egész emberiségét egy időzónában rabságban tartani. Életünk függésének jeles képviselője előttem tornyosult. Ennek ellenére az érkező vendégek figyelmetlenül sodorták le tekintetüket. Arról, ami minden programjukat hálóvá szövi. Arról ami összehozza az elfeledett barátokat, családtatokat és munkatársakat. Szinte egész mindennapjainkat uralta, s így is csak néha sandít rá az ember, s legtöbbször akkor mikor a szükség sietősre fogja a teendőiben. Nem is értem igazán, miért engem vonnak kérdőre hihetetlen képzelgéseim kapcsán, mikor egy ilyen hétköznapi szituációból én is ugyanúgy szavon foghatnám az érdeklődő tömeget. Képtelenséget és felületességet éreztem a járókelőkben. Vajon végre megtanulták becsülni az időt, amiben élnek?
Kezdőlap
) 