Damien & Pansy

Egyetlen tavasz sem egyforma. Valahogyan mindig megváltozik a természet és valahogyan mindig más arcát mutatja meg számunkra. Én azonban annyira egyformának érzem évek óta, igaz erről jobbára én tehetek. Lenne lehetőségem egy minimálisan változtatni de mindig bennem van a félelem, hogy olyan dolgot teszek amellyel árthatok azoknak akik számítanak rám. Néha az önfeláldozás éppen magunkra a legveszélyesebb. A városba egy héten kétszer járok be, ritka alkalmakkor vagy olyankor amikor valami rendezvény van, akkor többször is. Nem akarom, hogy az itteniek valami csodabogárnak tartsanak a visszahúzódó életmódom miatt vagy pletykák szülessenek a hátam mögött. Igaz talán azok már így is megvannak, mivel valóban kevés olyan ember van akit a barátomnak tarthatok. És a többség nem is ember. Vagy legalábbis nem abban a klasszikus értelemben amilyennek többen is gondolnák. Jobban belegondolva még mindig élnek olyanok akik a világot valamiféle idealizált és mások számára is tökéletesen belátható helynek ismerik. Amelyben a születést követő életút végén elérkezik a megnyugtató vagy éppen nyugtalan, de mindenképpen véges halál. Én azonban tudom, hogy ez sok esetben nem így van, és a tudásom  átokká lett számomra az évek hosszú során. Hurcolom, mint egy túlrakott málhát, amellyel megfáradtam és megállnék, de nem lehet. Valaki vár rám ott mindenen túl, akinek ígéretet tettem, hogy ki fogok tartani. Minden ellenére is, dacolva mindennel, dacolva önmagammal és a legbelül néha felszakadó emlékekkel is. Van belőlük nem is kevés. Hetek óta halogatom ezt a bevásárlást, leginkább azért mert ezeken a napokon nem csupán megpakolom a kis buick hátsó rakterét a legszükségesebb holmikkal, hanem azért is mert tudom, hogy a virágboltba is betérek majd. Nem csak a palántákat, a régiek helyére beültetendő rózsatöveket, vagy éppen a mályvabokor labdákat hozom el, hanem csokrot is veszek. Fehér és lila virágokból. Az újjászületés és a bűnbocsánat színeiből kötött bokrétákat, szám szerint négyet. A temető lesz az úticél, végighajtva az ősi gesztenyefák komor és kopasz ágai között, a kis utcán balra fordulva, kikerülve a kátyúkat, majd a bekötő föld útról letérve hagyni behintázni a kocsit az apró parkolóba. Ide indultam mindig ha bementem a város központjába, és soha, egyetlen alkalommal sem mentem el a temető mellett. Ha nem is volt a kezemben virág, ha pusztán megfáradt lelkemet vonszoltam ide, akkor is jöttem, talán hallják amit mondok, talán sosem mentek el. Talán itt vannak most is velem, ahogyan kezem a kormányra simul, és végigvezetem az utat, meredten bámulva előre. Van valami rémisztő nyugalom a temetőkben, nem csupán éjszaka, hanem ilyenkor napközben is. Hiszen még csak kora délután van, alig múlt dél, bár a piszkos fellegek miatt későbbinek tűnik az idő is. A kora tavasz még jócskán visszafelé pislog a télbe, és még csak zsenge levelek kacsingatnak a faágakon, engedve át a lagymatag és alig pislogó napsugarakat a fagytól felengedő földre. Csizmám alatt süppedt a tegnapi eső után itt maradt sár, nadrágomat térd tájon verdesi súlyos fekete viharkabátom, a szürke sál kétszer áttekerve a nyakamon. Még fázom, hiába az autó piszkos üvegén bemosolygó nap melege. Egyetlen határozott mozdulattal zárom a kocsit, a csomagtérben összezörrennek az üvegek, az egyik papírzacskó el is borul. Valószínű abban vannak a zöldségek. Nem sietek, hiszen nem vár otthon senki, a házam magányosan és üresen ásít a kis erdei ösvény mögött, a vadszőlő és repkény levelei mintha megérezték volna a beköszöntő jóidőt lassan bújnak ki, újra elrejtve a kőfalakat a kíváncsi tekintetek elől. Jobb kezemben két csokor, bal kezemben is két csokor, védtelen vagyok, vagy legalábbis annak tűnök. Az oldalamon jobb derekamra erősítve verbénával itatott kések és egy szütyő fityeg szintén szárított növénnyel, melyet minden reggel magam is fogyasztok immáron egy évtizede, a bátyám tanácsára. A vérem nem lenne kellemes a vérszívóknak, bár gyaníthatóan ha találkoznék is egyel, nem arra lenne szüksége. A hátamon egy forradás emlékeztet arra, hogy mit tettek velem öt évvel ezelőtt, amikor két férfit és egy nőt próbáltam menteni, akik akkoriban a házam vendégszeretetét élvezték. A karom is eltörött a mai napig megérzem az időváltozást, köszönhetően a rosszul összeforrott csontnak. Ujjaim kérlelőn simulnak a vaskapura, mely engedékeny nyekergések közepette ereszt be, a helyre a holtak nyugodtnak vélt otthonába, ahol talán örök álmukban többé nem zavarja meg őket senki. A lelkek, melyek többé nem vágytak semmi másra, csak megpihenni, és hagyni, hogy az emlékezetünkben őrizzük őket tovább. A két talp széles ösvényen haladok végig, lépteim nyomán a száraz fűszálak sóhajtva simulnak végig, némelyiken még érezni a reggel kóbor páracseppjeit. Minden nyugodtnak tűnik, és  a csendet csak hosszú, elgyötört sóhajaim törik meg amikor végül a síroknál megállok. Négy kereszttel jelképezett négy élet, számomra a legfontosabbak voltak egykor, mostanra már csak ennyi maradt, a sáros föld választja el őket tőlem. Nem gyengülök már el, amikor megállok itt, már nem borulok rá zokogva ezerszer kérdezve a nem létező Mindenhatót, hogy mi végre maradtam életben, hogy miért hallgattam a bátyámra? Miért nem vetettem én véget önmagam ennek az egész ördögi körforgásnak? Azért mert erős vagy, mert annak kell lennem, mert hinnem kell a folytatásban, mert tudom, hogy egyszer a testvérem majd visszatér, és bármit is fogok megtudni tőle azzal kell tovább élnem. A célom nem kopott meg az évek során, noha talán már nem vagyok olyan biztos a hitemben mint régen. Az önként vállalt magányom, az átmeneti lakótársak, a tudat, hogy egyszer mindenki elmegy, engem is kikezdett. A fának is szüksége van arra, hogy ezer gyökérrel kapaszkodjon a földbe, nekem is szükségem lenne rá, de jelenleg csak lebegek, itt rekedve egy világban, ami soha nem volt az aminek látszott. Fejem lehajtva futtatom végig a tekintetem a kereszteken, végül lassan odalépek az elsőhöz, lehajolok, és elé helyezem a virágot, a másodiknál és a harmadiknál is így teszek. A negyediknél azonban megrogynak a térdeim, itt soha nem tudok úgy lehajolni, hogy utána ne rogyasszam be a térdeimet, és mintha csak átölelni akarnám a keresztre simul a karom. A kislányom.....ez az amit azt gondolom egy anya soha nem lesz képes tökéletesen feldolgozni. A tudat, hogy nincs többé, bár amikor az igazságot nézem, a kristálytisztán érzékelhető valóságot, talán jobb, hogy nem láthatta. Az én nevemet viselte...a valódi nevemet, amit senki nem tud, amit soha nem árultam még el senkinek. Csak a monogramok árulkodnak....M.H.
A virágokon simít végig a kezem amelyet odahelyeztem és csendes elmélkedésemet ágak roppanása zavarja meg. A bal kezem, mely eddig a térdeimen pihent, lazán átvetett alkarral az oldalamhoz simul, aprót félrebillentve a kabátomat. A kés csontmarkolatára simulnak az ujjak, kifehéredve, a halántékomon lüktetnek az erek, hiszen újra hallom a hangot, nagyon halkan, de egy sejtes, puha légvétel...kifinomult érzékeimmel úgy fülelek, mint a folyó mellett megzavart szomját oltó őzike. Tudom milyen fák vannak mögöttem: két platán és egy ifjabb hárs, távolabb egy kanadai fenyő. A tűlevelek roppanását úgy ismerem, mintha otthon lennék. Nem meglepő, hiszen ez a hely a második otthonom sok éve már.
- Felesleges bújkálnod, gyere elő nyugodtan!- szólalok meg, időt hagyva annak, aki ilyen lassan a közelembe lopózott és figyelt ki gyászom közepette. Nem tudom ki lehet és milyen szándékkal jött, de remélem hamarosan megtudom. Félelem már nincs bennem egy ideje. Nincs mitől tartanom. Az életem nem adom könnyen, a többi pedig elválik. Ujjaim a késem markolatát szorítják, fejem óvatosan fordítom, hogy állam megtámaszkodjon a vállamon, féloldalasan pillantok, de nem látok a hátam mögé. Így jelzem finoman, hogy felkészültem rá, de nekem nincsen szándékomban ellenségesen viselkedni vele. Remélem neki sem velem.

Damien & Pansy

Apám mindig azt tanította nekem, hogy soha nem lehet olyan mély a gyász, hogy közben elfeledkezhetnél az óvatosságról. Soha nem lehetsz annyira magad alatt, hogy megfeledkezz a legfontosabb és mindenek felett álló szabályról: életben maradni. Ezek ösztönök, ezen nem gondolkodik az ember, sem azon, hogy hol van éppen, sem azon, hogy mi csinál, az agya egyetlen másodperc alatt adja ki a parancsot, és minden idegszálával minden lélegzetvételével arra törekszik, hogy saját magát minél tovább életben tartsa. Amikor gyerek voltam, akkor még nem ennyire nyilvánvaló volt az egész, bár voltak apró jelek: hogy sosem hagytak magamra, hogy mindig volt velem valaki, hogy folyamatosan arról beszélt az apám, hogy bárhova is megyek, akár a saját otthonomban is ne tegyek egyetlen lépést sem figyelmetlenül. Ha az ember erről elfeledkezik, ha elnyomja saját magában az ősi és mindig felébredő ösztönöket, akkor elég könnyen csapdába esve találhatja magát. Ugyanez vonatkozik az olyan alapvető emberi érzésekre mint a bizalom vagy éppen a közlékenység. Egyik tulajdonság sem jellemző rám, illetve egyszerűbb azt mondani, hogy már nem jellemző. Egykor más volt minden...hogyne lett volna más, ha én is másképp szemléltem a világot. Egy temetőbe például soha nem jöttem volna úgy, hogy percekkel azután, hogy gondolataim a családom körül járnak, már megfeszülten figyeljek a köröttem életre kelő zajokra. Korábban nem történhetett volna az meg, hogy valakit ne engedtem volna a közelembe egy olyan helyen ahol mindenki csak felejteni akar. De elmúltak azok az idők, és már egy évtizede más szelek fújnak. Túl sok mindent láttam és túl sok mindent tudok ahhoz, hogy akár egy percre is megforduljon a fejemben: vissza akarom kapni a régi életemet. Talán csak annyit szeretnék, hogy akiket szerettem azok még életben legyenek....hogy ugyanúgy munkáljon bennük a túlélési ösztön ahogyan bennem is. Aztán amilyen hirtelen kelnek életre fejemben ezek a gondolatok, olyan gyorsan el is vetem. Önző módon viselkedem, mert ha itt lennének, akkor én nem lehetnék az aki most vagyok. Vajon mikor jut el az ember arra a pontra, hogy bárkit feláldozna egyetlen szerette visszatérésének reményében? Dilemmatikus gondolatok, azonban továbbra sem akar szűnni a mellkasomban egyre hevesebben és izgatottabban verdeső szívem ütemes dobbanása, ahogyan a bordáimnak csapódik, a visszatartott lélegzetem, melyet óvatosan fújok ki, érzem, hogy a tüdőm már szétfeszül, agyam többszörös erővel dolgozik, az erekben megvadulva zúg végig a vér. A vénáim csordultig, az izmaim úgy feszülnek akár a kihúzott íj, bármelyik másodpercben ugrásra készen. Az ember végsősoron ugyanolyan ösztönlény mint az állatok. Tán csak az emel föléjük, hogy mi tovább mérlegelünk. Néha emiatt is veszítünk. Túl sokáig várunk a cselekvés helyett. Most azonban a döntésem úgy tűnik jónak bizonyul, hogy pusztán csak a biztonság kedvéért markolom a késemet, de még csak elő sem húzom, noha a józan eszem már percek óta erőszakolja a szavakat az elmémnek, hogy tegyem meg bárki is az,  csak veszélyt jelenthet számomra. Veszélyt? Egy temetőben? Ide még az elátkozottak is azért járnak vissza időnként, hogy ócska koldus módra visszalopkodják szétszórt családi emlékeiket, melyeket évszázadok kegyetlen zivatarai között maguk mögött hagytak. Nem egyhez volt szerencsém, és nem egyet láttam önnön fájdalmában vergődni, mintha nekik is lennének érzéseik. Talán vannak is, sosem kutattam, az rám nézve sokkal veszélyesebb, mert szánalmat ébreszt, a szánalom pedig gyengévé tesz. Ez is mint minden más csak átmeneti vendégként van jelen az életemben. Túl nagy luxus nekem az állandóság, tán meg sem lennék már képes szokni. Vagy jó szokásomhoz híven önámítom magam. Szempillám ezerszeres erővel seper végig ahogyan fel le jár, akár egy megvadult fekete seprű, végül aztán megnyugszik, és egyetlen rezzenés után csak a hangot hallom. Fiatal hang, egy fiú hangja, alig lehet túl a kamaszkoron, még bizonytalan a mély tónusának a rezdülése, a kezdeti káromkodás, a lázadás első lépcsőfoka. Friss illatokat hoz felém a szél, sem vért, sem pedig az elmúlás dohos bűzét nem érzem az orromban. Az első kérdés hallatán vékony mosolyra húzódnak az ajkaim. Még nem fordulok meg teljesen, úgy maradok, abban a pózban amiben eddig, az utolsó sír, a lányom apró fejfája előtt térdelve. Mégis, még bennem van az a bizonyos óvatosság, így a késről nem vezetem le az ujjaimat. Láttam már gyereket gyilkolni, akinek köze nem volt még a vámpírokhoz vagy egyéb teremtményekhez, pusztán akkor ébredt fel benne a vérszomj. Ez történik, ha két különböző vér keveredik.
- Ahol állsz, az kanadai fenyő, vagy legalábbis ahhoz hasonló. Ilyenkor dobálja el a tűleveleit, amelyekre ha ilyen nehéz lábbelivel lépnek rá, olyan mintha apró üvegszilánkon járnál. Legközelebb figyelj a lábad elé, ha meg akarsz lepni valakit!- nem tudom, hogy ez az igazság vagy sem, mindenesetre hozzáteszem ezt az utolsó gondolatot. Abba meg már nem is megyek bele, hogy a bátyám nem véletlenül választotta ezt a területet a temetőben, hogy a halottainknak megadjuk a végső tisztességet. Óvatosan fordulok meg, a kezemet továbbra is a fegyveremen pihentetve. A figyelmem továbbra is éles vele szemben, hiszen messziről jött ember mindig azt mond amit akar, én pedig sosem voltam az aki túl könnyen megbízott volna bárkiben. Noha éppen ez az a hely, ahol nincs joga senkinek senkit elküldeni, hogy ott rójja le a kegyeletét ahol éppen szeretné. Bólintok annak kapcsán, hogy csak éppen azért volt itt, hogy látogatást tegyen, bár nem kerüli el a figyelmem a szavainak eléggé egymásnak ellentmondó éle. Még nem tudom eldönteni, hogy zavarban van, vagy egyszerűen nem számított rám, vagy úgy egyáltalán társaságra...mondjuk ez utóbbira én sem nagyon...vagy csak annyit akar, hogy engedjem őt tovább menni.
- Hát akkor te...- biccent oldalra a fejem, bár nem terveztem én sem befejezni a mondatot. Groteszk módon hatott talán ez a furcsa, torzult párbeszéd. Ujjaim táncolva igazodtak a kés markoltára, de nem tettem semmit, pusztán pihentettem rajta. Elgondolkodva figyeltem a fiút, és az jutott eszembe, hogy egy ilyen fiatal miért jön a temetőbe, ki az akit meg akar látogatni...hogy itt tegye tiszteletét egy olyan miatt aki nem is ezen a helyen nyugszik? Valamiért szöget ütött ez a fejemben, és nem hagyott nyugodni, ott motoszkált bennem, bár hangot még nem adtam neki. Hagytam volna elsétálni? Igen, azt hiszem ez volt az alapelképzelés, hiszen csak ugyanazért jött amiért én. Illetve ha azt vesszük ő többért.
- Néha nem a hely számít, hogy hol emlékszünk valakire akit szerettünk, hanem maga az emlékezés. – persze mindennek meg ellentmondott az, hogy akkor én mit is keresek itt? Ez egy jó kérdés lehetett volna még önmagamnak is. Viszont ezzel az egy mondattal anélkül jeleztem a számára, hogy nem zavar a jelenléte, hogy direkt módon a tudtára adtam volna. Nem vagyok bőbeszédű, nehezen bocsátkozom diskurzusokba, inkább megfigyelő vagyok. És az világosan látszik, hogy ez a fiú, bárki is legyen, ide most emlékezni jött, ahogyan én is. Azonban ahogyan a gondolatsoromat kezdtem, apám mindig arra tanított, hogy soha ne legyünk olyan mélyen a saját gyászunkban, hogy elfeledkezzünk az éberségünkről. Én sem tettem. Felegyenesedtem, és a kezem végigsimított az apró fejfán. Láthatóan kisebb volt mint a többi, ahogyan a halom felette szintén nyilvánvalóvá tette kit is rejt a föld mélye. Finoman fordultam oldalra, hajamat az arcomba fújta a feltámadó délutáni szél, és csak reméltem, hogy még ha nem is ismerjük egymást, talán erre a tíz percnyi csendre lettünk egymás társasága le tudott rakni valamit  a terhéből, amit idáig hozott. Mert volt neki, az arcán látszott.

Nehezemre esik megérteni, hogy miért kötődnek ennyire egyesek a halottakhoz? Elvégre, olyanokhoz járnak ki, akiket valószínűleg már férgek járnak át. Nem hinném, hogy ezen a sírra fektetett virág sokat segítene. Ahogy a beszéd sem, a halottaknak van egy olyan idegesítő tulajdonságuk, hogy nem figyelnek rád, mert… meghaltak! Én nem hiszek abban, hogy a halál megváltás lenne, sem abban, hogy kiváltság. Én úgy gondolok a halálra, mint vereségre. Ezért akarja az ember ősidők óta megölni azt, aki árt neki. Mert így győzi le. Ha levágja a kezét, az nem elég, meg kell ölnie, hogy érezze: ő a jobb. Végső soron pedig tényleg erről van szó, aki meghal, az veszít.
Szerencsére azonban sokan nem így gondolkodnak, ragaszkodnak a halottakhoz, az emlékekhez, amik hozzájuk köti őket. Ez ugyan ostobaság, de ki kell használni. Az érzelmek kiszámíthatóvá teszik az embert, aki az ellenkezőjét állítja, csak így próbálja meg eltitkolni a saját gyengeségét. Hasonló okok miatt segédkeztem Aud gyermekének a megölésében. Abban reménykedtem, hogy a gyász majd annyira tönkreteszi, hogy a saját kezével akarjon véget vetni az életének. Sajnálatos módon ez nem így alakult, de az élet adott nekünk egy második lehetőséget. Most már én is okosabb vagyok. Csak akkor kell megölnöm, ha már mind együtt vagyunk.
Állítólag gyorsan elfejeltjük őket. Vagy örökké kísértenek minket, attól melyik filozófust kérdezed. – mondtam köszönés helyett, mikor a közelébe értem, és mosoly szökött az arcomra, mikor rám nézett. – Jól nézel ki. Azt hittem már, hogy soha többé nem fogunk találkozni. – ezt őszintén mondtam. Reméltem, hogy soha többé nem látom, vagy, ha mégis, akkor csak a halotti ágyán majd. – De mégis itt vagyunk! Micsoda véletlen…  - nevettem fel halkan. Az, véletlen. Teljesen véletlen napokon át követtem őt, hogy lássam mi is lett belőle. Egyelőre nem vagyok lenyűgözve. – Kikkel találkoztál már? Ha mi itt vagyunk, a többiek is itt vannak valahol, ugye? – ez lenne a logikus. Nekem pedig szükségem van rájuk, mindannyiukra. Jelen pillanatban megegyeznek a céljaink rövidtávon.