Mondhatni jól éreztem magam. Jól? Eléggé relatív fogalom. Éltem és ez a lényeg. Nem volt semmi dolgom, nem kellett csinálnom semmit, így úgy gondoltam, hogy teszek egy sétát a városban. Idejét sem tudtam már, hogy mikor sétálgattam csak úgy, éppen itt volt már az ideje. A gond - másoknak gond, nekem szimplán szükséglet - az volt, hogy eléggé megéheztem. Néhány ember mellettem, én pedig egyikre sem ugrottam rá, hogy kiszívjam a vérét. Ezt orvosolni kell, még a végén éhen maradok és akkor nagyon, de nagyon dühös leszek. Senki sem akarja, hogy én dühös legyek. Nem voltak sokan az utcákon, így feltűnés nélkül léphettem egy lány elé. Egy szó nélkül termettem előtte, félrebiccentettem a fejem és rámosolyogtam, mire ő megkérdezte: Hogy vagy Elena? Elena? Komolyan? Ez szórakozik velem? És én még kíméletesen akartam enni belőle. Ezek után lesheti. - A napom nem is lehetne tökéletesebb. - Vigyorogtam rá, de ez a vigyor olyan mű volt, hogy azt elképzelni sem lehet. Mélyen a szőke lány szemébe néztem, de az agyam erei elpattantak attól, hogy azt hitte a hasonmásom áll vele szemben. Ezt senkinek nem nézem el, ha ismer, ha nem. - Ne sikíts. Ne aggódj, nem fog fájni... nagyon. - Mosolyom ravaszba hajlott át, megragadtam a lány csuklóját és pár méterrel arrébb ráncigáltam abba a kis utcába, ami a Grill és az óratornyot választotta el. Nem vártam tovább, a fogaim megnyúltak és haraptam. Kegyetlenül szívtam a lány vérét, aki ugyan próbált kapálózni (ez az én hibám volt, hiszen azt nem igéztem belé, hogy maradjon mozdulatlan), de a szerencsétlen így csak egy küzdő kis szúnyogra hasonlított, nem sokat ért a keze és lába rángatózásával. Végül a teste elernyedt, ekkor viszont lépteket hallottam. Felemeltem a fejem a már félholt lány nyakából és szétnéztem. újabb potenciális áldozat ebédre?
Mérhetetlenül boldog voltam. Ezer éve először történt velem ilyen: hogy igazán boldog vagyok, mégpedig azért, mert férhez megyek. Az egyetlen bökkenő viszont az, hogy Nash egy Petrova. Rólam pedig köztudott, hogy ha van valaki, aki mindennél jobban utálja a Petrovákat -főleg ennek a hasonmás dolognak az elindítóját- akkor az én vagyok. Biztos vagyok benne, hogy sem az esküvő, sem az életünk nem lesz egyszerű, de biztos találunk rá valami megoldást. Mindig is nagy hatással voltak rám az érzelmek, az pedig, hogy Nash megkérte a kezemet, ez már túl sok volt a számomra -jó értelemben persze-. Szükségem volt egy kis friss levegőre, és egy kis gondolkodásra, így az óratoronyhoz indultam, mert ott jól lehet gondolkozni, főleg, ha éppen nem harangoznak. Befordultam a Grillt és az óratornyot összekötő kisutcába. -Minő öröm újra látni téged, ősi ellenségem.- hangomból csak úgy sugárzott a szarkazmus. Mi sem tudja jobban elrontani a napomat, mint az, hogy belebotlottam Tatiába.
Ügyeltem a léptek zajára, a fülemet teljesen kihegyeztem rájuk. Elengedtem a lány karját, aki összecsuklott a fal tövében, de most nem foglalkoztam vele. Majd később folytatom, amit elkezdtem, először a kis betolakodót kell elintéznem Utáltam, ha megzavarták a táplálkozásomat, még akkor is, ha szinte egy teljesen nyilvános helyen ettem, akkor is. Könyörgöm, senki sincs tekintettel a vámpírok szükségleteire? Észbontó ez a város. Előrébb lépdeltem, a csendben visszhangot ver a cipőm sarkának kopogása. Vártam, hogy feltűnjön előtte az akadályozó tényező, ám amikor ez megtörtént eléggé meglepődtem. Selena? Az ezer évvel ezelőtti kis parasztlány Selena? Ez a nap nem is lehetne jobb! - Drága Selena! - Végignéztem rajta. Semmit sem változott, bár vámpíroknál ez nem is bevett szokás. Még a hajszálai is ugyanúgy álltak, ahogy egy évezrede. Haláli! Egyáltalán mikor változott vámpírrá? Nem is nagyon hallottam felőle az elmúlt évszázadokban, nem mintha érdeklődtem volna utána vagy ilyesmi. - Ősi ellenség? Ne sértegess. - Biggyesztettem le az ajkaimat színpadiasan, majd az ujjaimmal megtöröltem a szám szélét és lenyaltam azokról az odakerülő vért. - Vagy még mindig haragszol rám a múltbéli kis incidensünk miatt? - Kérdeztem rá ironikusan, gúnyosan mosolyogva. Istenem, egyesek miért nem tudnak továbblépni?
-Nem vagy túl megható.- mondtam közömbösen, mikor lebiggyesztette a száját. Még a vak is látja, hogy direkt csinálja. Aztán eszembe juttatta a régi időket. Már túltettem magam rajta, de valahol azért mégis fájt. Alig észrevehető grimaszt vágtam. Ember! Hogy ne haragudnék, amikor ezzel elrontottad az egész életemet? Legszívesebben ezt vágtam volna a fejéhez, de inkább mégsem. Mégsem, mert vanegy jobb ötletem... -Nem tudom, hogy ismered-e a lányod, Erin fiát, aki történetesen ugye Petrova. Na most, a minap ezt kaptam tőle.- felemeltem a jobb kezemet, úgy, hogy a gyűrű tisztán látszódjon. -Ugye tudod, hogy ez mit jelent?- gondoltam, hogy közlöm vele, de inkább jöjjön rá ő maga.
Azt hitte, hogy nem veszem észre azt a kis grimaszt, ami kiült az arcára? Hát persze, hogy amiatt haragszik rám, mégis mi más miatt tenné? Én viszont nem róhatom fel Elijah-nak, hogy inkább velem akart lenni, mint Selenával. Ez van akkor, ha az ember két okból is tiltott gyümölcsnek számít egy kis faluban: az első indok az volt, hogy Mikael taszított el tőlem szinte mindkettőit, a másik pedig, hogy Elijah bátyjának a barátnője voltam. Mindegy is, a lényeg, hogy voltak, akik már akkor sem tudtak ellenállni nekem mindenféle rám aggatott jelzők ellenére sem. Összehúztam a szemeimet. Ez a nő megőrült, Erinnek nincs is fia, csak egy lánya, akit szintén elhagyott, mint én őt. És még ő veti az én szememre, hogy rossz anya voltam? Nevetséges. Aztán Selena ujján megvillant egy gyűrű. Hmm... szép kis darab volt, de ezer évesen nem öreg már egy esküvőhöz? Mivel ez tipikusan eljegyzési gyűrű volt... és ha Erin-nek tényleg van egy fia és nem csak átverték ezt a szerencsétlen lányt, akkor... atyaég, ez most komoly? A családom eddig sem volt tökéletes, sőt messze állt tőle, már csak az hiányzott, hogy Selena Cristal beházasodjon. Milyen jó, hogy nem szoktunk együtt karácsonyozni! - Ez csak egyet jelenthet.... - Lépdeltem közvetlenül Selena elé komolyan arckifejezéssel. - Hogy szerencsére nem sebzett meg annyira az Elijah-val való kapcsolatom, hogy átállj a másik oldalra és inkább nőket válassz magad mellé. - Paskoltam meg Selena vállát már vigyorogva. - Ez nagyon megnyugtató. - Nevettem el magam.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 12:42 pm
- Hogy szerencsére nem sebzett meg annyira az Elijah-val való kapcsolatom, hogy átállj a másik oldalra és inkább nőket válassz magad mellé. - elkerekedtek a szemeim. Hát ez az, amiért utálom őt. Annyira, de annyira...fúúú...Egy pillanat alatt elöntött a méreg. A következő pillanatban felpaszíroztam Tatiát a szemközti falra. Ujjaim egyre jobban szorították a nyakát. -Te semmit sem változtál. A modorod meg főleg nem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy rosszabb lett. Bár ezen nincs is mit kockáztani, még a vak is látja, hogy tényleg így van. Tudod Tatia, már nem vagyok az a szende kislány aki annak idején voltam. még jobban szorítottam a nyakát. Kiváncsian várom, mit lép ezután. Biztos vagyok benne, hogy nem úszom meg kék-zöld foltok nélkül.
Egy pillanat sem kellett, máris a falnak nyomódott a hátam, Selena ujjai pedig a nyakamra kulcsolódtak. Ez az én trükköm, én szoktam a legtöbbször alkalmazni, jó hogy nem már a nyúl fogja kergetni a vadászt. Ugyan már... vagy tényleg ennyire hasonlítani akar rám és még mindig nem heverte ki a múlt történéseit? Szegény pici Selena, még a végén megsajnálom. - Úgy látom, még mindig érzékenyen érint a téma. - Vigyorogtam a képébe. Nem mondom, hogy kellemes volt a fojtogatás, mert hát nem ez a legjobb délutáni program, amit az ember el tud képzelni, de túlélem. - Szóval nem vagy már az a kislány, aki régen? - A vállam megrázkódott a belőlem előtörni akaró nevetésről, ezt csak az nehezítette meg, hogy a kis szuka ujjai még mindig a légcsövemet szorongatták. - Nekem nem ez jött le. - Erőt vettem magamon, mindkét kezemet a csuklójára kulcsoltam és teljes erőmből megszorítottam, hogy lefejtsem a tenyerét a nyakamról. Utáltam, ha azt szorongatták és ha tovább engedtem volna neki, még a végén azt hiszi, hogy legyőzhet. Álmodozzon csak, így legalább adtam neki egy kis reménysugarat. Vámpírsebességre kapcsoltam, kitekertem Selena kezét, hallottam, ahogy a válla kiugrik a helyéről. Durván a falnak nyomtam, úgy, hogy az arca nyomódjon a kőhöz, közben pedig a hátához szorítottam a kezeit. Innen nem fog szabadulni vagy talán elfelejti, hogy míg ő valószínűleg a hasát süttette a tengerpartokon, addig én menekültem és mindent megtanultam az önvédelemről? Nem elég, ha egyszerűen csak vámpírok vagyunk, tudni kell használni is az erőnket. - Miért olyan nehéz feldolgozni, hogy nem kellettél a drága kis Elijah-nak? - Kérdeztem gúnyosan és feljebb nyomtam a karját a hátán, hogy az izmai még jobban húzódjanak és így még nagyobb fájdalom nyilallhasson a testébe - Fáj a szívecskédnek, hogy nem jött össze a házasság? Bár nem csodálom... Elijah csodálatos volt. Minden értelemben. - Suttogtam önelégülten a fülébe és tenyeremet a vállának nyomtam, hogy még véletlenül se tudjon elmozdulni a faltól. Kettőnk közül még mindig én voltam a jobb, ezen sem az évszázadok, sem a vámpírlét, sem semmi nem változtatott.
Miután megkértem Selena kezét és sikeresen túljutottunk azon a borzalmas estén, ahol Bay teljesen begolyózott... Áh nagyon rossz emlékek. Még meg sem tudtuk rendesen ünnepelni a mi kis kötelékünket. Selena említette, hogy valami dolga van errefelé. Gondoltam utána jövök. Bármit csak eltereljem a figyelmemet a családkeresésről. Túlságosan megszeretném találni őket.
Valami régi barátjával találkozik. Kíváncsi voltam, hogy vajon ki az. Éppen az óratorony mellett haladtam el, amikor valami fájdalmas reccsenésre lettem figyelmes. Olyan volt, mintha kitörték volna valakinek a kezét. Vámpírsebességgel már ott is voltam és megpillantottam Selenát a falhoz passzírozva. Megfogtam a lány vállát és nagy erővel hátrarántottam. Nagyon ismerősnek tűnt hátulról, de egyenlőre az arcát még nem volt szerencsém megpillantani. A falnak csapódott. Odahajoltam Selenához. - Jól vagy kicsim? - nézek aggodalmasan rá. Az a nő! Ha feláll én kinyírom. Hogy merészeli bántani Selt. Én tényleg megölöm. Elég idős lehet, ha Selenát csak úgy a falhoz nyomja. Nem érdekelt. Felálltam és nagyon mérges voltam. Vártam, hogy felálljon. Aztán megláttam az arcát. Teljesen lehőköltem. Elsőre azt mondtam volna, hogy Elena az, de ő nem lehet vámpír... legalábbis nem tudok róla, hogy átváltozott volna és akkor sem lehetne ennyi idős. Aztán Katherine ötlött be a bálról. - Katherine? - lepődtem meg és már bántam, hogy bántottam őt. Egyből visszafogtam magamat és odamentem, hogy segítsek neki felállni.
Megmarkolta a csuklómat, aztán egy hatalmas reccsenés hallatszott. A következő pillanatba fejhangon ordítottam fel a fájdalomtól. -Te nem vagy egészen normális!- Bár sosem voltál az.- tettem hozzá magamban. Szó szerint felkenődtem a falra. Arcon a kőhöz nyomódott, kezeimet hátraszorította. Egyre jobban szorított, izmaim pedig egyre inkább megfeszültek a fájdalomtól. Legszívesebben ordítanék, de annyira fáj, hogy még az sem megy. Hát ez hihetetlen... Tegnap Bay akart kinyírni, de nagynehezen leállítottuk. Most pedig Tatia... Mondanám, hogy nagyra becsülöm őt, de...nem. Egyáltalán nem. Újra felordítottam fájdalmamban. Mivel érdemeltem én ezt ki? Ja, igen. Azzal, hogy egyáltalán létezem. Néha azt kívánom, hogy akkor, aznap, bár ne változtatott volna Elijah, inkább ölt volna meg. Akkor könnyebb lenne. Hallottam, hogy Tatia beszél, de az agyam már nem volt képes felfogni a szavakat. Már azon voltam, hogy kész, vége, feladom, amikor Tatia hirtelen lerepült rólam. Nem tudtam mire vélni, hiszen én a falhoz voltam szorítva, nem tehettem ellene semmit. - Jól vagy kicsim? - alig voltam már eszméletemnél, de ez a hang... -Nash?... Hát nem nagyon...- hangom erőtlen volt, csodálom, hogy még nem ájultam el. Érzékeltem, hogy feláll, és elindul valahová. Nem látam, hogy hová, mert minden teljesen homályos volt. Csak egyetlen szót értettem meg: - Katherine? - Szóra nyitottam a számat, de csak újabb fájdalmas ordítás tört fel belőlem. Ki az a Katherine? És különben is, ő Tatia! Miről hadovál Nash össze-vissza?
- Nos... ez nem újdonság. - Mondtam nemtörődöm hangnemben. Nem vagyok normális? Ezt dicséretnek veszem. - De azt hittem, hogy te okosabb vagy és nem próbálkozol meg semmi ostobasággal. Sértettség ide vagy oda, még mindig semmi vagy hozzám képest, Selena. - Már éppen el akartam engedni, amikor hirtelen egy kéz szorítását éreztem a vállamon és váratlanul csapódtam ismét a falnak. Bevertem a fejem, ennek hatására pár pillanatig nem tudtam teljesen magamhoz térni és felpattanni, hogy kitépjem annak a szívét a helyéről, aki ezt tette velem. Megdörzsölgettem a tarkómat és fél füllel hallgattam, hogy a fiú kicsimnek hívja Selenát. Hacsak nem csalja meg az újdonsült vőlegényét, akkor ő lenne az? A lányom fia? Szuper! Család ide vagy oda, ezt még megkeserüli. Mire ezt végiggondoltam, addigra a fiú elém lépdelt, így végig tudtam mérni az arcát. Eléggé kölyökképű volt, nem lehetett több 20 évesnél, amikor átváltozott. Mi van itt, a Petrovák megszállták Mystic Fallst? Mindenesetre én biztosan nem fogok családi gyűléseket és ünnepségeket szervezni. Ellöktem a fiú felém nyújtottam kezét és felpattantam. A hajamba túrtam, szúrós tekintettel pillantottam rá. Nash? Selena így szólított, akkor valószínűleg így hívják. - Nem Katherine vagyok. - Jelentettem ki és leporoltam a felsőmet. - A nevem Tatia. - Mondtam, majd Selena felé pillantottam. - Szóval ő lenne a vőlegényed? Szánalmas, hogy még megvédeni sem tudod magad. Mi lett azzal, hogy már nem az a védtelen kislány vagy, aki voltál? - Pislogtam felé ártatlanul, magamban pedig olyan jól szórakoztam, mint már nagyon régen nem. Láttam, hogy szólásra akarja nyitni a szájét, de csak egy újabb fájdalmas nyögés tört fel a torkából. Kellett neki pattogni, most nem szenvedne. Megvetően fújtam egyet és a fiú felé fordultam. - Talán ha eltörném a barátnőd nyakát, akkor nem lenne ennyire rossz neki. - Jegyeztem meg mellékesen, miközben beletúrtam a hajamba és lassan, kimérten lépdelni kezdtem a betonon kuporgó Selena felé. Érdekelt is engem, hogy mije fáj és mije nem. Megérdemelte, ha pedig a hős lovagja úgy dönt, hogy szintén megpróbálkozik a fojtogatásommal, akkor darabokra szedem. Kész a haditerv.
Elsöpörte segítő kezeimet. Hát ez nem egy szép kezdet. Pedig békésen váltunk el a bálon. Nem értettem miért ilyen velem.
Aztán azt mondta, hogy nem Katherine. Kissé meglepődtem. Akkor kicsoda? Még egy hasonmás? Hát ez azért kissé sok. Mikor Selena felé kezdett sétálgatni úgy álltam, hogy a két lány közé kerüljek. Kissé fura helyzetben voltam, hiszen most kaptam egy új családtagot, aki mellesleg hadban áll a nőmmel. Tök jó! Ennél jobb nem is lehetne. - Tatia? Hány éves vagy? - vonom kérdőre. Nem állhat hozzám valami közel. Egyedül anyám nevét tudom és még két leszármazottamat, meg persze a lányomat is ismerem. De ezt a hasonmást nem tudtam hova rakni. Nagyon nem számítottam rá, hogy még létezik több is. Ha nem az anyám, akkor kicsoda? - És ha eltörnéd, akkor mi lenne? Jobb lenne neked? Nem hiszem... - úgy látszik a Petrova nem normális gén benne is megvan. Ezek az összefüggéstelen gondolatok. Mondtam volna, hogy ha meg mered tenni akkor én fogom kitörni a tiedét, de ez nem lett volna igaz. Akármilyen gonosz legyen is a családomhoz tartozik még ha egy távoli valaki is. Nem bántom a családomat sőt az ő ellenségük az enyém is. Viszont kissé kínos hiszen az ő ellensége ebben az esetben az én menyasszonyom. Kissé össze voltam a zavarodva. - Nash Petrova vagyok... és eddig nem keltettél olyan jó benyomást. - mondom és lenyugtatom magam. Ez egy olyan nő, akivel csak úgy lehet beszélni, ha leereszkedünk az ő szintjére. Közelebb sétáltam hozzá. Így közelebbről megnézve sokkal magabiztosabb kiállása volt, mint Katherinnek. Már láttam a különbséget. Nagyon kíváncsi voltam vajon milyen közeli rokon. Próbáltam kitörölni az agyamból, amit Selenával tett, sőt már el is felejtettem. A szemem felcsillogott. Végre találtam még egy rokont. Végre végre végre!!! Üvöltött bennem a vágy. Annyira szeretet éhes voltam, hogy bárkit el tudtam fogadni úgy ahogy volt, ha egy kicsit is folyik benne a vérem, vagy az övé bennem. Legszívesebben kezet csókoltam volna neki. Látszott rajta, hogy elég nagyra tartja magát. Igen.. az lesz a legjobb ha hagyom hogy kiélje a felsőbbségi vágyát. Odaálltam elé és megfogtam nőies kis kezét és egy csókot leheltem rá fejet hajtva előtte. - Sajnálom, amiért a falhoz vágtalak kedves Tatia, de nem tudtam ki vagy és nem igazán szeretem, ha a barátnőmet a falba passzírozzák. Remélem megérted. - mondom ámulattal és szánalommal. Teljesen el voltam bűvölve, hogy már lassan kezdem megtalálni az összes létező rokonomat. De sajnos eddig csak távolabbiakkal sikerült összeakadnom. Vajon valaha sikerült megtalálnom anyukámat? Mindegy. Most a hölggyel voltam elfoglalva. Selena biztonságban volt és ez megnyugtatott annyira, hogy végre egy kicsit a családra koncentráljak. Nem tudtam, hogy mivel tudnák még a bocsánatáért esedezni. Nagyon fontos volt a számomra, hogy megszeressen és ezért bármire képes lennék. Rávigyorogtam affajta Nash vigyorral.
- Nem ez a legmegfelelőbb kérdés elsőnek. - Vontam fel a szemöldökeimet és ismét a fiúra figyeltem. Selena hadd legyen ott magának, nem sok értelme lett volna tovább szenvedtetni és egyébként is elment tőle a kedvem, szóval csak sóhajtottam egy nagyot és teljes testtel Nash felé fordultam. Miért olyan fontos neki, hogy hány éves vagyok? Nem érzi rajta, hogy a korom néhány évtizeddel meghaladja az övét? Én éreztem rajta a korát. Ősvámpír volt, de fiatalabb, mint Selena vagy én. És az is eléggé megkérdőjelezhető volt, hogy egyáltalán a vérvonalamhoz tartozik: fiú, a Petrovák pedig általában lányokat szülnek, de mindig megtartottuk a nevünket, így az évszázadok múltán is fennállt. - De hogy válaszoljak, a pontos életkorom 1001 év. Remélem boldog vagy az információtól. - Vetettem felé egy színpadias vigyort. - Az pedig egyáltalán nem érdekel, hogy milyen benyomást keltettem. Gondolj csak azt, ami jólesik, kedves Nash. - Váltott gyúnyosba a hangom. Nem fogok vele jópofizni, még mit nem. Hiába lepett meg azzal, hogy előttem termett és egy csókot lehet a kézfejemre, a véleményem nem változott: nem ismerem, nem tudom, hogy ki ő, de egy kicsit kíváncsivá tett. Sajnálja? Ennek a csávónak tuti átmosták az agyát, egy Petrova nem mond ilyeneket. Kedvesnek tűnt és a hasonmásomból kiindulva ki tudja, hogy milyen génváltozások történtek a vérvonalamban az évszázadok során, szóval bele kellett törődnöm, hogy még az én "családomban" is vannak rendes vámpírok. Szégyen gyalázat. - Hogy megértem-e? Természetesen megértem. - Bólogattam mímelt kedvességgel. - De hadd adjak egy jó tanácsot, ha már az egyik leszármazottammal beszélek: jobban jársz, ha nem veszed el ezt a nőt. - Pillantottam futólag Selenára. - De nem csak őt, hanem senki mást. A vámpírok és a házasság nincsenek jó viszonyban egymással. Egy idő után túl unalmassá válik az örökkévalóság, hogyha egy ember mellett próbálod meg leélni. És hidd el, hogy az unatkozás szívás. Ahogy a szerelem is. - Veregettem meg a vállát, mint egy jó tanácsokat osztogató pszichológusnövendék, majd nekidőltem a falnak. Én már könnyen beszéltem, nem volt kit szeressek.
Hát igencsak meglepődtem azon a koron. Mondjuk belőlem kihalt ez a hatodik érzék vagy mi. Viselkedésre és kinézetre tippeltem.
1001 év. Az nem semmi. Igazából sosem tudtam jól behatárolni az évszámokat. Ez a képesség elég gyenge volt bennem. Jobban szeretem a számat jártatni. A modora mit sem változott. Nem tudott érdekelni. Van egy nézetem és az sem érdekel, ha a földbe tipor. Ilyen vagyok. A családot feltétel nélkül szeretem. Aztán megveregeti a vállamat és tanácsot ad. Nem igazán fogtam fel azt amit mondott. Nekem senki ne mondja meg mit csinálok. Ha nem a rokonom lett volna, akkor már rég beszóltam volna neki, de így magamba nyeltem a feltörő mérget. - 1001? - akárhogy számoltam csak a... - Jesszusom te a nagymamám vagy!! - ugrok egyet nevetve és rá mutatok. Tiszta gyerekes vagyok. Az egész olyan viccesnek hatott. Nem hittem volna, hogy anyukám fölött még élnének Petrovák. De ez komolyan... - Valahogy mindig is egy ráncos banyának képzeltelek.... - forgattam kérdőn a fejemet és próbáltam bármilyen apró szemölcsöt keresni az arcán. A mosolyt nem bírtam levakarni az arcomról. Miután körbeugráltam gyerekesen a helységet örömömbe, meg az egész feeling miatt. Bármire számítottam, csak erre nem. Megálltam előtte és még mindig nem hittem el, hogy ez a nő az, akit nagyiznom kellene. Valahogy mikor erről álmodoztam kiskoromban, mindig is úgy képzeltem, hogy majd együtt sütögetünk és megesszük azt. Úgy látszik ez egy szép álom marad már...
Ezt a gyereket nem lehet leállítani? Semmi sincs benne, ami csak egy kicsit is rosszá tenné? Sem egy visszaszólás, sem semmi. Rosszabb, mint Selena... te jó ég. És... nagymama? Én? Oké, enélkül is elég rossz napom volt, semmi más nem hiányzott, minthogy valaki azt mondja nekem, hogy a nagyanyja vagyok. Most komolyan úgy nézek ki, mit a reklámokban a karjukon fonott vesszőkosarat cipelő, kendős öreg nénik? Nagyon remélem, hogy nem, mert ha igen, akkor most rögtön befejezem a pályafutásomat és örömmel fogok táncolni a gyűrűm nélkül a verőfényes napsütésben. - Ugye nem várod el, hogy majd sütit süssek neked? - Kérdeztem ironizálva és még a hideg is kirázott a gondolattól. Vájunk csak... ráncos banya? Oké, kész, feladom. Ezt nem hallgatom tovább! - Azt hiszem berekeszthetnénk a családi gyűlést, mert nem vagyok halandó tovább hallgatni ezeket a sületlenségeket. - Jelentettem ki és furcsán grimaszolva néztem, ahogy ugrál magán körbe-körbe, mint valami őrült. Érdekes...
Még percekkel ezelőtt felültem, és figyeltem, hogy mi történik Tatia és Nash között. Érdekes volt figyelni őket, valahol pedig vicces is. Nash a maga gyerekes, furcsa módján -de őt ezért szeretem-, és Tatia, a maga bunkó, és lekezelő módján -őt már annyira nem-. Megpróbáltam feltápászkodni, bár elég nehezen sikerült. Miközben közelebb sétáltam hozzájuk, jobb kezem tehetetlenül lógott. Hamar gyógyulok, így már nem fáj annyira, csak akkor, ha mozgatom. Tudom, ne mozgassam. Elkerekedett szemekkel néztem Nasht, amikor ugrálni kezdett örömében. -Nash, te magadon is túlteszel.- vigyorogtam, aztán Tatia felé fordultam. -Kellőképpen kimerített ez a sok információ?- igazából nem is tudom miért kérdeztem meg, mert most kisebb gondom is nagyobb volt az ő bajainál.
Hát köpni nyelni nem tudtam a bunkó válaszára. Már tapasztaltam, hogy nem igazán örültek nekem a rokonok, ahogy Katherinnel sem lehetett madarat fogatni.
Kölyökkutya képpel néztem rá bambán, mikor szóba hozta a sütiket. Mintha csak a gondolatomban olvasott volna. - Süti? - néztem ragyogó szemekkel aztán másodpercek alatt komolyra fordult az arcom és önelégülten elvigyorodtam. Ha nem örül nekem, akkor nem. Viszont az én örömömet ez sem fogja elrontani. Belül még mindig madarat lehetett volna fogatni velem, de ennek nem ez kell. Megfogtam erősen az egyik kezemmel az állkapcsát és nagyon közel húztam magamhoz. A szempillánk szinte összeért. - Sületlenségeket? Na idefigyelj Nagyi... Most én adok neked egy kis családi tanácsot az életre. A szerelem elmúlik, ahogy említetted, de a vér az vér marad. Én a helyedben nem viselkednék ennyire ribancosan, amikor az unokád áll előtted. Hogy lehetsz ennyire szívtelen? - résnyire csuktam a szememet és undorodtam a nőtől. Aztán megenyhült a tekintetem. Akárhogy próbálkoztam tudtam, hogy bármennyire gonosz is vagyok, a családtagjaimmal nem megy. Ettől néha begolyózom. Annyira szeretek szórakozni másokkal és gonoszkodni, de a családtagjaimmal nem megy. Ő velük ne tudok rosszul bánni. Már bántam, hogy ezt így közöltem a saját nagymamámmal. Lesütöttem a tekintetemet. - Elnézést....Nagyi - mondtam gúnyosan az utolsó szót, majd elengedtem az állkapcsát egy kis lökéssel. Szégyelltem magamat. Aztán Selena kezdte összeszedni magát. Hátranéztem és rámosolyogtam. Már megértettem miért utálja ezt a nőszemélyt. Viszont én nem utáltam. Már akkor szerettem, mikor még nem is ismertem. Mindegy milyen gonosz így érzek.
Felkaptam a fejemet ara, hogy Selena bár lassú és bizonytalan léptekkel, de mégis elénk közeledik. Már csak az hiányzott, hogy is beleszóljon ebbe a helyzetbe, semmi más. Még mindig nem tudtam megemészteni, hogy a vőlegénye az én unokám. Jujj, még a hideg is kirázott a gondolattól. - Annyira nem merített ki, hogy olyan elmondhatatlanul rosszul nézzek ki, mint te. - Hiába is próbálta tagadni, sütött róla, hogy még mindig fáj neki a sérülés, amit okoztam. Nem is hibáztatom ezért, valakin ki kellett élnem a régmúlt dolgait és a bennem tomboló feszültséget. Selena kóstolgatott, én pedig impulzív vagyok, így meg főleg, hogy nincsenek érzéseim. Nem mintha amúgy megsajnáltam volna. Ám a következő pillanatban Nash megragadta az államat és motyogni kezdett valamit a családról. Mindössze annyit értettem belőle, hogy vér, aztán blablabla, majd ribanc, blablabla és szívtelen. Hm... a kulcsszavak megvannak, nem is kell több.
- Te akarsz nekem tanácsokat osztogatni? - Horkantam fel mélyen a szemeibe nézve. - Hiába múltál már el kilencszáz éves úgy látszik, hogy még mindig csak egy kisfiú vagy. - Nem ismertem őt, nem tudtam, hogy milyen volt korábban, de a szavai arról árulkodtak, hogy még hisz a tündérmesékben. Szegényke. - Látszik, hogy nem volt melletted az anyád, hogy felvilágosítson arról, hogyan működnek a dolgok a valóságban. - Elengedte az államat, én viszont még nem fejeztem be, hiába kért tőlem elnézést. - Nekem egyetlen lányom van, szóval ő szült meg téged. Amikor két éves volt, elhagytam őt. Ez öröklődik a családunkban Nash, miért gondolod, hogy pont hozzád fogok másképp viszonyulni? - Tettem fel a költői kérdést grimaszolva. Talán túllőttem a célon, de egyáltalán nem tudott meghatni. - Nem érdekel, hogy mit gondolsz a családról vagy rólam. Hidegen hagy. Tedd túl magad ezen és lépj tovább, törődj bele, hogy ilyen a te állítólagos családod. - Szúrtam oda még egyet és láthatta rajtam, hogy emellett még azt is gondoltam, hogyha még egyszer csak egy ujjal is megpróbál hozzám érni ugyanúgy fog járni, mint a barátnője. - Egyébként ha már kikötöttünk ennél a felettébb érdekes témánál, mondd el nekem, hogy mit tudsz a te kis menyasszonyodról? Tudod, hogy miért utál engem? - Húzódott gúnyos mosolyra a szám. Most ugrik a majom a vízbe.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 10:33 pm
Hát ennek beszélhetek akármit akkor sem hallja meg. Nem féltem tőle. Majdnem egy idősek vagyunk és én ezt tetőzve még férfi is vagyok. A harcművészetben igen jártas és ezt nem hiszem, hogy tudná tetőzni. Viszont eszem ágában sem volt bántani. - Igen egy gyerek vagyok... Ilyen a személyiségem... én így élem túl ezen a mocskos világon... és te? Te lassan belefulladsz a saját mosatlanodba. Nem gondolod, hogy kettőnk közül, te vagy a szánalomra méltóbb? - sikerült felhúznia az agyamat. Ha kell észhez térítem. Ez a család nagyon elfuserált, de ezt csak ők látják így. Én másképpen látom. Én örülök, hogy még egyben van valahogy. Akkor is rendbe szedem, ha életem végéig fog tartani véghez vinni. - És neked ez így jó? Beállsz a tömegbe? Elnyomod az érzéseidet, eldobod a szerelmet magadtól és nem szeretsz? Igazad van... legyél szürke kisegér... tipikus Petrova és állj be a tömegbe. - ez lenne a Petrova gén? Nem... én nem ilyen vagyok és ő sem. Legbelül biztosan nem. A nagymamám. Biztosan tőle is örököltem dolgokat. De annyira érzelemmentesnek nézett ki. Valami nem stimmelt. Csak nem kikapcsolta az érzelmeit? Annyira gyenge nem lehet. Akkor kapcsoljuk ki az érzéseinket, ha belefáradtunk és feladjuk a küzdelmet. Én sosem kapcsoltam még ki. - Ez nem csak az én családom. A tied is. Hát nem látod hova jutottál?! Itt állok előtted és még csak meg sem ölelsz! - mondom és szélesre tárom a karomat. Nem azért, hogy megöleljen, hanem mert ideges voltam. Annyira nem volt igaza. Olyan gyenge volt az egész nő lelkileg. Mindig a leggyengébbek állnak át a másik útra. És te igencsak gyenge lelkű vagy Nagymama. - sajnáltam, hogy ezt kell mondanom. Aztán Selenával jött. Tudtam Elijah és az ő jegyességéről, de nem mesélt ennél többet. Kíváncsian vártam a válaszát.
- Hogy én vagyok a szánalmasabb? Nem hinném, de ezen nem fogok elkezdeni vitatkozni. Ez vagyok én, kicsi Nash és soha, ismétlem soha nem fognak meghatni a szavaid. Hogy miért? Mert nem érdekel a családom véleménye... bár igazán észhez térhetnél, hiszen idióta vagy, ha még hiszel abban, hogy neked van családod. - Csóváltam meg a fejemet rosszallóan. A szentbeszéd nem érintett meg, ez nem olyan dolog volt, amivel foglalkoznom kellene, amit komolyan kellene vennem vagy egyáltalán éreznem valamit, miközben erről beszélt. Tudtam, amit tudtam, ennek a gyereknek a fejébe nem lehetett beleverni, hogy a Petrováknak nincsen családja... úgy látszik, megszállott ezzel az üggyel kapcsolatban. - Szóval gyenge vagyok? Nem hinném. - Húztam össze a szememet. Na ilyet sem mondtak még rám. - És ez lenne a könnyebb út? Felcsaptál a vámpírok lelki trénerének? - Kérdeztem gúnyolódva. - Nem tudsz rólam semmit, egyáltalán nem ismersz. De ha annyira nagymamát szeretnél... - Léptem hozzá közelebb. - Akkor hozzá kell szoknod, hogy én nem a kedves fajtából való vagyok. - Vontam meg a vállamat nemtörődöm módon. Ez a kis nyikhaj nem tudja, hogy miért tettem azokat a dolgokat, amiket, hogy miért viselkedek és beszélek így és miért kapcsoltam ki. Semmi köze hozzá.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 11:33 pm
Elmosolyodtam. Tudtam, hogy nem engem akar meggyőzni. A válaszai elég elkeseredetten hangzottak. - Most már a családod vagyok? Igen? -kérdezem a levegőbe. Most már a családja vagyok. Pár perce még nem voltam az, legalábbis szerinte. Sajnáltam, hogy ilyen magába fordult kis rohadék a nagymamám, de tudtam, hogy ez csak az álca. Nem érdekelt, hogy most milyen. Nem lehet ilyen örökké. Egyszer belefullad majd a magányba és akkor lesheti. De én akkor majd ott leszek neki és akkor fog rájönni, hogy mi is az a család. Ha már mindenki elfordult tőled, de én még akkor is ott leszek. Most is ezt csinálom. Ahogy elnézem eléggé kiutáltatta magát. De én még mindig itt állok és küzdök érte. Hogy sikerüljön valami kis fényt hozni az életébe. Nem megváltoztatni akartam. Felőlem olyan kis számító ribanc marad, amilyen akar. Én csak azt akartam, hogy legyen egy kis szeretet benne felém, a család felé. - Szerinted olyan vagyok, mint valami szent? Te így látsz engem? Pedig vagyok olyan romlott, mint te... ha nem még rosszabb is. - megvillantom rá ezerwattos fehér mosolyomat. A vigyorgás a névjegyem. Aztán a végére olyasmit mondott, amit nem tudtam értelmezni. - Mindegy milyen nagymama vagy... az a fontos... - mondom suttogva és közelebb lépek hozzá és a mutatóujjammal a szívére bökök. ... ami itt van bent. Ha nincs ott bent senki... Akkor nagyon nagy baj van. - nézek fel rá a szemébe. Az arcom csalódott volt, de reménnyel teli. Azt akartam, hogy elmondja mi nyomja a lelkét. Ki tette ilyenné?! De nem kérdezhettem rá. Még nem... Előtte valahogyan megszerettem volna róla győzni, hogy akármilyenek is a családtagjai én más vagyok. Én elfogadom olyannak amilyen. Én csak a bizalmát kérem és a szeretetét. Azt hogy néhanapján beugorjon hozzám és beszélgessünk. De ezt úgy csinálva, ahogy ő szeretné. Az ő kis módján. Ha ez a mód bulizás közepette emberekből ivás és gonoszkodás, nem bánom. Ha ez egy kávézgatás a közeli kis kávézóban, hát legyen. Mindenre kapható vagyok. - Én sem az arany unokák közé tartozom...- mondom mosolyogva és kissé elvörösödve. Ha tudná miket tettem. Elég sötét múltam van. Viszont mindig is a család adott reményt. Az tartotta bennem a lelket. Amit a nagyi csinál az egy egyszerű megjátszott karakter, amit már legalább ezer éve játszik. Talán itt az ideje, hogy valaki visszarángassa, hogy megtalálja önmagát.
Majdnem elnevettem magam. Hogy ő van olyan rossz, mint én? Ő? Egy reményekkel, álmokkal, tervekkel, érzelmekkel ás vágyakkal teli fiú? Ugyan már, azért mindennek van egy határa, még a képzeletnek is. Csak megforgattam a szemem a szavaira. Nincs senki a szívemben... hát ezt eltalálta, ennyi erővel akár lottózhatna is. Okos fiú az én drága unokám, a Petrovák soha nem is voltak hülyék. Persze, hogy nincs a szívemben senki és semmi, mert nem engedem, hogy legyen és ez nekem nem a bajt jelenti, hanem éppen ellenkezőleg: a megváltást. Mit szeretne, hogy öleljem át, sírjam ki magam a vállán és mondjam el, mi baj van? Majd ha fagy! Még szerencse, hogy nem tél van. Már kedvem sem volt hallgatni ezt az egészet, konkrétan rosszul lettem ettől a dumától. Nem lehet felfogni, hogy van, amin nem lehet változtatni? Éppen ezért mondtam, hogy szerintem ő belülről még mindig csak egy kisgyerek, aki hisz a mesékben és próbálja megalkotni a saját, tökéletes történetét a családdal, a boldogsággal és a szerelemmel egyetemben. Kár, elég hosszú út vár rá. - Nekem már csak egy kérésem lenne. - Léptem teljesen elé komolyan és az arcára csúsztattam a kezem, mintha egy kedves gesztusként meg akarnám simogatni azt. Mint egy igazi családtag. - Ha lesz esküvő... - Pillantottam Selenára és végigmértem. Nem nagyon fog tudni megakadályozni, mert még eléggé kivan. - Ne hívj meg rá. - Mosolyodtam el gúnyosan a szemeibe nézve. - Utálom az esküvőket, még a sajátomra sem akartam elmenni, szóval a tiédet is kihagynám. - Vontam meg a vállamat és a másik tenyeremet is az arcára csúsztattam, ezután lassan, úgy hogy ne vegye észre kissé lejjebb csúsztattam a kezeimet, de a beszédet nem hagytam abba, hogy ne legyen feltűnő a ténykedésem. - Legközelebb pedig gondolod meg, hogy kit szeretnél a falhoz vágni, valamint kinek akarsz prédikációt tartani, mert egyikre sem vagyok vevő. - Ebben a pillanatban egy hirtelen mozdulattal kicsavartam a nyakát a helyéről. A csigolyák elroppantak, Nash pedig a földre zuhant. De jó, végre csend van! Sóhajtottam egyet és a ledöbbent Selenára néztem. A saját érdekében remélem, hogy nem próbálkozik meg újra azzal, hogy nekem ugrik. - Te pedig... - Pislogtam rá. - Gondold meg, hogy milyen színű ruhában fogsz oltár elé állni. A fehéret nem ajánlom, mert nagyon sápaszt. - Kacsintottam rá és még egy utolsó pillantást vettem rá és a betonon fekvő Nash-re, aztán vámpírsebességre kapcsoltam és leléptem. Felháborító, hogy emiatt kellett megszakítanom az ebédet.
(köszönöm a játékot, remélem nemsokára ismét összefutok veletek. )
-Nem fogsz hiányozni. Nekem legalább is nem.- mosolyogtam rá gúnyosan. Gondolom, a "ki nem állhatlak, és bárcsak ne ismertelek volna soha" érzés kölcsönös. Tatia ma is bebizonyította, hogy egy érzéketlen, érzelemmentes dög. Lehet, hogy az évek tapasztalatai tették még inkább ilyenné, de ez engem egy cseppet sem érdekel. Sosem bírtuk egymást, de ez nem is hiszem, hogy változni fog. Nem mintha akarnám...isten ments! A következő idillinek tűnő pillanatot az én fájdalmas sikoltásom törte meg. Ez a nőszemély kicsavarta Nash nyakát. Hát Tatia tényleg nem normális...Mégiscsak az unokájáról van szó. Azthiszem, sosem fogom megérteni őt... Letérdeltem Nash-hez. Kezemet a méllkasára tettem. Tegnap csúnyán összevesztünk -miattam. Ma pedig ez... -szintén miattam. Úgy látszik, vonzom a bajt. Ennek nem lesz jó vége... -Nash...- miközben nevét suttogtam, fejemet lehajtottam a mellkasára.
Fogalmam sincs mi történt, mert egyszerre elsötétült minden. Aztán magamhoz tértem. KITÖRTE A NYAKAM!!!! Ez a ribanc kitörte a nyakamat!!! Felpattantam állásba és körbenéztem. A nyakamat fogtam az egyik kezemmel mert még mindig nem gyógyult be teljesen. Morogtam egyet. ... ha megtalálom nem éri meg a holnapot ez a számító kis ribanc.. - kifújtam hosszan a levegőt és próbáltam lenyugodni. A legfelső csigolyám hangos roppanással ugrott a helyére. Köröztem egyet a nyakizmaimmal. Most már rendben voltam. - Én megnyuvasztom!!!! - és már ott sem voltam. Nem érdekelt Selena. Még mindig tartottam a hadi állapotot. Valahogy nem tudtam még mindig foglalkozni vele. túl friss volt a seb. Persze a nagyinak hűlt helye sem maradt már. Forrtam a dühtől. Jobb lesz ha hazamegyek. Egyszer úgyis muszáj lesz találkoznia velem és akkor majd megmutatom neki, hogy honnan is örököltem azokat a Petrova géneket.
Csak itt álltam meg, az óratorony előtt, a lépcsők előtt. Hátrapillantottam, vajon jön-e a lány. Még a nevét sem tudom. De nem is az a fontos, hogy tudjam, az anyja milyen átok névvel illette. Az is elképzelhető, hogy utálja a saját nevét. Ahogyan én is. Az apámra emlékeztet, aki mindig gúnnyal ejtette ki nevemet. Ezt sosem tudtam lemosni magamról. - Remélem, elhiszed, hogy nem a pia az oka ennek - néztem végig rajta. Lehet, hogy ő lát. De mindenki másnakj láthatatlan vagyok.
Kezdőlap
aztán másodpercek alatt komolyra fordult az arcom és önelégülten elvigyorodtam. Ha nem örül nekem, akkor nem. Viszont az én örömömet ez sem fogja elrontani. Belül még mindig madarat lehetett volna fogatni velem, de ennek nem ez kell. Megfogtam erősen az egyik kezemmel az állkapcsát és nagyon közel húztam magamhoz. A szempillánk szinte összeért. - Sületlenségeket? Na idefigyelj Nagyi... Most én adok neked egy kis családi tanácsot az életre. A szerelem elmúlik, ahogy említetted, de a vér az vér marad. Én a helyedben nem viselkednék ennyire ribancosan, amikor az unokád áll előtted. Hogy lehetsz ennyire szívtelen? - résnyire csuktam a szememet és undorodtam a nőtől. Aztán megenyhült a tekintetem. Akárhogy próbálkoztam tudtam, hogy bármennyire gonosz is vagyok, a családtagjaimmal nem megy. Ettől néha begolyózom. Annyira szeretek szórakozni másokkal és gonoszkodni, de a családtagjaimmal nem megy. Ő velük ne tudok rosszul bánni. Már bántam, hogy ezt így közöltem a saját nagymamámmal. Lesütöttem a tekintetemet. - Elnézést....Nagyi - mondtam gúnyosan az utolsó szót, majd elengedtem az állkapcsát egy kis lökéssel. Szégyelltem magamat. Aztán Selena kezdte összeszedni magát. Hátranéztem és rámosolyogtam. Már megértettem miért utálja ezt a nőszemélyt. Viszont én nem utáltam. Már akkor szerettem, mikor még nem is ismertem. Mindegy milyen gonosz így érzek. 