Ó, az én édes kis boszim... Nagyon imádom őt. Mindenét szeretem. A gyönyörű kék szemeiről nem is beszélve, amik egyszerűen varázslatosak, nagyon illik a bosziságához. - Igen, tudom. Nagyon jót tud tenni a friss levegő - egy nagyot sóhajtottam közben, mert én úgy kínoztam magam, hogy sokáig az apám egykori örökölt birtokán egy nagyon mély pince-félében töltöttem az időm nagy részét, ahol kínoztam magam. Csak ott voltam, teljesen magányban, és ott voltam hónapokon át... De azt hiszem, ez csak a jobbik része ennek, de ezt nem szeretném elmondani Candice-nek. - Nem voltam sehol sem.. csak a házban, amit apám hagyott rám. És Te? - picit füllentettem, hisz' csak ezt szerettem volna neki mondani, mert ha megtudná, hogy több hónapig ki sem mozdultam sehová. Hajjaj, inkább bele sem gondolok.
Bólintottam egyet. - Szerettem azt a házat. - Mosolyodtam el halványan, futólag. Nem egyszer jártam ott, bár elég volt körbejárni kívül és belül, olyan hatalmas volt. De Las Vegas nem arról híres, hogy kicsi épületeknek ad otthont, mégis mit mást várhattam? Annyira nem voltam oda a hivalkodásért, nekem a családom villájának néhány zuga is túl csicsás, de azért meg lehet szokni. - Én utazgattam erre-arra. - Mondtam. - Leginkább Európában éltem, de egy ideje itt élek. A családom összes tagja visszaköltözött ide, nekem pedig muszáj volt felkeresnem őket, amikor megtudtam, hogy mindannyian élnek és egy helyen vannak. És persze beszélnem kellett az anyámmal is... feltámadt és visszakapta az erejét, amit mint kiderült a halálakor kölcsönbe adott. - Húztam el a számat, de nem keserűen és lemondóan, hanem inkább beletörődve. Brad erről még nem tudhatott, akkor már külön voltunk, amikor ezek történtek.
Örültem, mikor azt mondta, hogy szerette azt a házat. Nagyon nagy, sok szobával. Igazi, régi nemesi családi ház, a jómódúak háza volt. Tökéletes hely... Egy részem szerette azt a házat, másik egyáltalán nem. Valahogy néha idegennek éreztem ott magam. Bár, ott sok rossz is történt már, de nagyon sok jó is. Főleg, mikor Candice is itt volt velem... - Igen, én is szeretem. - mondtam neki, majd folytattam. - .. pár hete megjavítottam a terasz egyik részét, illetve új konyhapultot faragtam. Már ráfért arra a házra egy kis átalakítás - amikor észhez térítettem magam, akkor ezzel töltöttem az időm egy részét. - Á, értem... Akkor világot láttál - jó lenne, ha egyszer majd mi ketten is elugornánk néhány országba, és nagyon sokáig együtt lehetünk majd. - Ejha. Akkor ő is itt tartózkodik? - nem tudom, de meglepődtem azon, amit az anyjáról mondott. Engem bizonyára nem kedvelne. Lehet, én sem őt...
- Tényleg? Az jó. - Halványan somolyogtam. Legalább kicsit elfoglalta magát ezzel, de közben nekem is eszembe jutottak azok a napok, amikor ott voltunk együtt. Ám eléggé zavarban voltam, nem nagyon tudtam, hogyan kellene most viselkednem. Egy részem repesett a boldogságtól, hogy összefutottam Brad-el és újra láthatom, a másik felem viszont próbálta nyugtatgatni az elsőt és azt bemagyarázni neki, hogy gondolkozzon racionálisan. Annyira képtelen volt ez a helyzet. - Igen, utazgattam. Bár a legtöbb időt Spanyolországban töltöttem. Tudod, hogy imádom a napsütést és a lusta délutánokat. - Kortyoltam bele ismét abba a fekete löttybe, amit nemrégiben még kávénak lehetett nevezni, de inkább kidobtam az első útba eső kukába, mert szörnyű íze volt. - Igen, az anyám is itt van most és valamin nagyon töri a fejét. Szinte látszik a szemén, hogy tervez valamit. - Forgattam meg enyhén a szemeimet. Szerencsére én biztonságban érezhettem magam, soha semmit nem követtem el anyám ellen a testvéreimmel ellentétben. Bennem pedig amúgy is bízik.. remélhetőleg.
- Spanyolország. Az az ország nagyon szép.. - bólintottam rá, hogy mindig is tudtam, hogy szeretett sétálni, délután pihenni, s semmit nem tenni... S persze a napfényt. Legszívesebben felkapnám ezt a szép szemű boszit, és forognék vele körbe-körbe, amíg el nem dőlnénk, és ránk nem jönne az öt perces nevetőgörcs... Csak egy szó van, amit szeretnék neki kimondani, ami nem más, mint a szeretlek... Egyelőre mg tartogatom magamban. Rendkívüli boldogság árasztott el legbelül, szinte már forrt bennem valami, és mindez pozitív irányzatú volt. - Hajjaj. Akkor megint lesz valami nagy dobás tőle, mi? - érdekes nő az anyja, bár én nem igazán ismerem őt, csak amit Candice szokott mesélni családjáról. Nem lehet könnyű azzal a nővel együtt élni...
- Igen, az. Ott is maradtam volna, ha nem tudom meg, hogy a családom itt van. - Mondtam őszintén. Szerettem Amerikát, de Európából származtam, a testvéreimtől eltérően én még ott születtem, ott nevelkedtem és nagyon hosszú ideig ott is éltem. Pár pillanatra Brad arcára néztem, ám nem tartott sokáig. Nem akartam bámulni őt, csak hát... lényeg a lényeg, hiányzott. Mindene a sötét erek, a megnyúló fogak és a vérben forgó szemek kivételével. - Amikor az anyám legutóbb tervezett valamit, akkor vámpírrá változtatta a családját. - Vontam fel a szemöldökömet. Azt hiszem, ezzel minden elárultam, hogy mégis mit gondolok a terveiről és egyebekről.
Legjobban annak örülnék, ha örökké velem lenne Candice.. Nagyon bírom őt, sőt túlságosan is szeretem ahhoz, hogy újra képes legyek őt bántani. Nem, nem, nem. Nem szeretném őt megbántani. Amit most mondott az anyjáról., hogy micsoda terve volt jó néhány száz évvel ezelőtt... Az, hogy a saját gyerekeit átváltoztatta vámpírrá... Hát, én biztos, nem fogom őt kedvelni. Tudom, milyen érzés az, mikor átváltozol. Nekem az első fél év maga a pokol volt. Abból is a legmélyebben lévő hely... - Nagyon cukorfalat lehet akkor az anyád - hát, nem igazán egy jó anyatípus, aki ilyet tesz a gyermekeivel. - ... és hogy viseled? Nem lehet valami egyszerű nő. Még bizonyára valami nagy összejövetel is készülődik, ugye? - mert azt már mesélte Candice, hogy nagyon imádja az anyja az efféle bálokat, mint ahogyan az én anyám is szeretett különféle esteket adni a házunk báltermében...
- Csak a gyerekeit próbálta védeni. Nem hiszem, hogy akkor az járt a fejében, hogy ragadozókat fog a világra szabadítani. - Csúszott ki a számon, de utána eszembe jutott, hogy Brad is vámpír. Ez nem kellett volna, viszont ő is tudta, hogy attól függetlenül, hogy szerettem őt, még nem vagyok oda a vámpírokért. - Mindegy is. A lényeg, hogy nagyon úgy néz ki, mint aki tervezget. - Próbáltam elterelni a szót az előbbi kijelentésemről. - Nem tudok arról, hogy bált adna az elkövetkezendőkben. Bár pár napja nem találkoztam vele. Akkora az a villa, hogy könnyen el lehet kerülni a másikat, ha akarod. - Húzódott halvány mosoly az ajkaimra. - Így legalább nyugodtan csinálhatja mindenki a saját dolgát. - Eszembe jutott a pár nappal ezelőtti feltámasztás, amit csináltam. Az a srác... a szeme sem állt jól, de az, ahogy fenyegetni próbált eléggé vicces volt.
- Hát, szerintem sokan megérzik majd, ha tényleg tesz valamit - akár fizikailag, akár lelkileg, de mindenképp lesz olyasvalaki, aki áldozat lesz... - Értem... Nálunk se lehetett mindenkivel összetalálkozni mindennap, volt olyan, hogy senkit se láttam napokig - tudom, milyen az, ha egy rohadt nagy házikóban éldegél az ember. El lehet tűnni ott. Legalább mindenkinek volt szabadideje, amit egyedül tölthetett. Annyira nagyon éreztem a késztetést arra, hogy megfoghassam a kezét, hogy alig érezhetően odanyújtottam a kezemet, és szép lassan az ujjaimat az ő ujjai közé tettem... Nem bírtam már tovább, muszáj volt megtennem, nem igazán tudtam magam türtőztetni. Nagyon jó érzés volt ez, remélem nem fogja elutasítani... És csak ott álltam, és mosolyogtam rá, semmit sem szóltam.
- Igen, tudom. Tapasztaltam. - Válaszoltam már igencsak somolyogva, amikor megemlítette, hogy ő is igazán el tudott rejtőzni a házban, amikor még a családjával élt. Bár amikor engem odavitt, akkor csak ketten voltunk, de konkrétan el lehetett tévedni, szóval el tudtam képzelni, hogy ez a szülei és a testvérei mellett sem volt nehéz. A mosolyom viszont lefagyott az arcomról, amikor az éreztem, hogy az ujjai hogyan kulcsolódnak az enyéim köré. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esett jól, hogy... nem járt át a megszokott, viszont mindig vágyott bizsergés... de annyira tartottam ettől azóta, mióta megláttam őt. - Brad... mit akarsz tőlem? - Kérdeztem tőle kissé elgyötört arckifejezéssel.
Nem tudom mi ütött belém megint... Nem lett volna szabad megérintenem őt. Egy idióta vagyok, de most teljesen nyugodt vagyok, nem tudnám őt bántani semmiképp, bizonyára ettől fél. Nem, már megváltoztam. Az a sok pincében töltött nap, éjszaka után teljesen ártalmatlanná tett engem, legalábbis csak azokat tudnám bántani, és ütni-verni, akik engem is bántanak. Illetve, akik Candice-szel tennének ilyesmit.. Amikor láttam, hogy kissé elhidegült arccal tekint, inkább el is húztam a kezem onnan... - Nem.. nem kellett volna ezt - hajtogattam vagy fél percen át ezt... Nagyon ostoba vagyok, az a sok lent töltött idő, teljesen kikészített, bár nem tudom miért. - Kérlek. Ne haragudj - fogtam a fejem is már, valahogy nem éreztem magam jól, bár láthatóvá vált, bár teljesen nyugodt voltam, ezt láthatja Candice is.
Annyi mindent láttam átsuhanni az arcán, de biztosan az én tekintetembe is sok minden beleköltözött. A jó érzés, a meglepődöttség, minden, amit csak el lehet képzelni és amelyeken én magam sem tudtam kiigazodni. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? Főleg ennek a helyzetnek... minden felborult most, hogy Brad megjelent is. Viszont egyszerűen képtelen voltam eltitkolni, hogy örültem a jelenlétének. - Nem, én csak... - Mégis mit akarok mondani egyáltalán? Nem mondhatom azt, hogy ne érjen hozzám, hiszen ezt nem akartam. Mindössze hirtelen ért azt egész. - Jól vagy? - Kérdeztem tőle, amikor felfigyeltem arra, hogy nem volt olyan, mint pár másodperccel ezelőtt. Feszültebb lett. Szinte reflexszerűen léptem elé és két kezem közé fogtam az arcát, így néztem a szemeibe. Na, talán ezt nem kellett volna...
Eszembe jutottak azok a percek, és órák, amikor rosszul bántam Candice-szel, és ezért is vettem el a kezem. Nagyon szeretem őt... Minden, ami rossz ismét előjött. Ő is próbált mentegetőzni, mint én, ezért is szerettem bele, meg úgy, ahogy van, az volt az, ami rabul ejtett. Örökre. Nagyon rossz lenne ismét elveszíteni. Amikor a kezeit arcom két oldalára tette, és úgy nézett bele a szemembe, nem tudtam mitévő legyek, csak ott voltam, és örültem neki.. - Mindent elcsesztem akkor... - válaszoltam neki őszintén. Nem tudom mit tehetnék. Olyan senkinek éreztem magam hónapokig, most pedig újra vagyok valaki. Vagyok valaki, aki ismét felhőtlenül boldognak érzi magát. - ... most pedig itt állok előtted, és újra érzem azt, hogy újra vagyok valaki - tudom, ez már túl érzelgősre sikerült, de nem tudtam mi mást mondani, és ez volt az én őszinte mondandóm...
Ha eddig tanácstalan voltam és meg sem tudtam szólalni, akkor mit mondhatnék most? A szavai a szívemig hatoltak... ahogy azt mondta, mindent elrontott akkor, amikor rám támadt... az a kis szemernyi kétségem is elmúlt afelől, hogy hazudik, ami volt. Látva az arcát, a szemeit... igazat mondott, viszont én még mindig tartottam attól, hogy mi lesz akkor, ha újra megteszi? Egy évig kibírtam nélküle, lelki szenvedések árán ugyan, de túléltem azt, hogy nincs velem... és kezdtem úgy érezni, hogy így, hogy itt van, ez lehetetlen feladat lesz a későbbiekben. Tudván, hogy bármelyik nap összefuthatok vele, belebotolhatok az utcán, a kávézóban, a főtéren, bárhol... - Mit akarsz, mit tegyek? - Kérdeztem mindössze ennyit nem eresztve az arcát és a szemeit.
Csak néztem rá, és semmivel sem törődve, csak ott álldogáltam, és nagyon jó érzés volt, ahogyan még mindig a szemeimbe nézett, és a kezét az arcomon éreztem. Az sem érdekelt, hogy kicsit borostás voltam, de azt hiszem, őt sem. Sok mindent tudtam volna neki mondani, de nem sok minden jött ki belőlem... - A-a-azt, hogy... - elakadt a szavam ismét. Egy kis idő múlva folytattam... - Ha többet láthatnálak Téged... - végül is sikerült befejeznem a mondatomat.. Ha láthatom őt, én is jól vagyok, amint eltűnne az életemből, azonnal összeroskadnék, és mint egy kártyavár összeomlanék egy kicsi széltől is, hiába vagyok egy erős vámpír, mit sem ér, ha nem lehet velem az, akiért bármit megtennék... Féltem őt nagyon, mi van ha újra elborul ez az idióta barom állat agyam, és pont ő lenne ott? Nem. Nem... Valamit ki kell találnom, ami ezt kitörli belőlem.
Inkább elhúztam a kezem az arcáról, nehogy még a végén így maradjak vagy esetleg őrültnek nézzen. A bizonytalanság elemi erővel tombolt bennem, ettől függetlenül a szívem egyre hevesebben vert a közelében. Te jó ég, soha nem fogom megszokni azt, amit a közelsége vált ki belőlem. - Oké. - Vágtam rá rögtön, mindenféle gondolkozás nélkül a válaszomat arra, hogy látni szeretne később is. Ösztönösen ez jött ki belőlem és egy részről áldottam az eget, hogy nem kezdtem el gondolkozni rajta, mert akkor biztosan nem válaszoltam volna ilyen hamar, hanem percekig az agyamat járattam volna, hogy mi lenne a legjobb döntés. - Benne vagyok. Amíg a városban leszel... bármikor találkozhatunk. - Bólintottam és visszavarázsoltam a mosolyomat az arcomra.
Nagyon jó volt, hogy azt mondta, hogy újra láthatom őt bármikor. Valahogy ez a mondata egész egyszerűen felpezsdített. Talán végre újra sínen lesz az életem, a lelkem... - Ez-ez csodás - nem bírtam több szót kinyögni magamból, csak elmosolyodtam, mert ő is végre újra mosolygott, aminek különösképp örültem, hiszen imádom a mosolyát... - Egy ideig biztosan maradok itt, aztán meg majd vissza kell térnem kis időre Vegasba, megnézni a házat, minden rendben van -e ott - ó, persze, kellenek a kifogások. Egyébként eszem ágában sincs visszamenni, ha ő itt van. S eléggé tetszik ez a kisvároska...
- Igen, az. Csodás. - Mindent összevetve én magam is örültem, hogy gyakrabban láthatom majd. Akármi történt, elmúlt és volt egy olyan érzésem, hogy nem is történne meg többé. Vagy ez csak a reménykedés okozta képzelődés lenne? Foglalkozni akartam ezzel az eshetőséggel is, ám a közelében ez meglehetősen nehéznek bizonyult. Tehetek én arról, hogy szerettem ezt a férfit annak ellenére is, hogy vámpír, akinek néha elborul az agya? - Egyébként nem rossz ez a kisváros. Nem is olyan csendes, mint amilyennek sokan képzelik. - Kacsintottam rá.
Nem tudom miért, de azt hiszem, csak akkor vagyok igazán boldog, ha vele lehetek. Igaz, megtapasztalhatta azt, amikor nem vagyok magamnál, amikor fékezhetetlenül is rosszat teszek. Az elmúlt száznyolcvan év, amelyet már sikerült leélnem.. abból is csak ez a néhány év ért valamit, amit vele töltöttem. - Ez remekül hangzik... mindig is a nyüzsgősebb városhoz voltam hozzászokva - mondtam apró mosollyal az arcomon...- Tudsz valami motelt, vagy valami ilyen kisebb szállót, ahol el lehetek? - hát, azért rögtön nem szeretnék itt is egy baromi nagy házat venni, legalábbis kis ideig nem nézelődöm az ingatlanok között..
- Vegas után nem is csodálom. Azért ott mindig pörög az élet. - Bár a kaszinók városa is nagy kedvencem volt, azért Mystic Falls egy teljesen másik kategóriába tartozott. Csendes, de csak az emberek egy részének, ugyanis aki tudja, hogy mi folyik az úgynevezett színfalak mögött, annak igenis mozgalmas az élete. Azért akadnak még olyanok, akik a tudatlanság ajándékával élnek együtt, ám számuk sajnos elenyésző. Túl sokan tudnak túl sok mindent. - Azt hiszem nem messze van itt egy hotel. Nekem nem kellett ott megszállnom, anyám rögtön befogadott, de állítólag nincs semmi baj vele... - Vontam meg a vállamat az egyik irányba mutatva. Néhányszor már elhaladtam mellette sétáim során, kívülről egyáltalán nem nézett ki rosszul.
Las Vegas az Las Vegas. Mystic Falls pedig Mystic Falls. Minden városnak és településnek meg van a saját különlegessége, mozgalma, kultúrája, meg úgy általánosságba véve minden. Bár, nincs nagy szükségem egy motelre sem, de azért jó, ha valahol lehetek, mikor épp nincs más hely... - Akkor majd benézek oda - hadartam el gyorsan. - Még mindig nagyon gyönyörű vagy... - böktem ki magamból, szerettem mindig is bókolni a hölgyeményeknek, de leginkább csak Candice-nek. Nincs az a pénz, amiért újra távol maradnék Tőle.
- Ha gondolod, mehetünk arra. - Ajánlottam fel. Ő még új volt a városban, de nekem azalatt az idő alatt, mióta itt tartózkodtam, sikerült kiismernem. Természetesen nem minden zugát, úgy mint azok, akik már születésüktől kezdve itt laktak, de azért tudtam egy-két jó helyet, ami azt illeti. Igazából a hotel pont útba esett, de nem is volt időm ezen gondolkozni, hiszen Brad szavai törték meg a szinte még se sem álló csendet. - Köszönöm. - Mosolyodtam el halványan rá nézve. - Te sem változtál semmit. - Ezt én magam is bóknak szántam, hiszen a belső tulajdonságain kívül természetesen szerettem Brad külsejét is.
Vándorolni-vándorolni. El, mindenfelé. S mi állít meg? Úgy őszintén: nem sok. Ez tehet arról, hogy ezúttal is itt vagyok, mert van ami ideköt. Idehívott. Mégpedig Adélaide. Az én kedves drága barátom. Kíváncsi vagyok, milyen most, mert egy pár hónapja már nem találkoztunk. Máson kellett levezetnem a piszkálódásomat, pedig egyik se olyan remek szórakozás volt, mint Adélaide-dal. Megfogtam a mobilomat, és üzenetet pötyögtem neki. Még jó, hogy tudom a számát.
// Neal és Adélaide lakása Nem siettem hiszen semmi okom nem volt rá. Nem akartam, hogy azt higgye minden egyes szavára ugrani fogok. Akkor jövök, mikor kedvem tartja. Most pedig pont kapóra jött, hogy itt van. Nem gondoltam volna, hogy valaha is lehetnek előnyei annak, ha valaki nem változtatja meg a telefonszámát. Én általában elég gyakran váltogattam. Hiszen egy idő után megtalált egy rakás idióta.. Jobbnak láttam magam mögött hagyni. Most pedig, mintha már leszoktam volna erről.. - Semmit nem változtál. - Mondtam egy gonoszabb vigyor kíséretében.
Míg vártam, fütyörészve veregettem az óratorony korlátját. Nem igazán figyeltem eddig hogy szokott-e pontosan érkezni Adélaide, de annak tudom be, hogy későn szóltam, hogy már itt vagyok. Nem hiszem, hogy olyan sokáig megvárakoztat. Majd hangokat hallva fordítottam felé tekintetem, mikor meghallottam hangját, s elvigyorodtam. - Ilyen rövid idő alatt mit tudtam volna változni? - kacsintottam rá fennhangon, szemtelenül, majd odavágtattam elé és egy baráti ölelléssel üdvözöltem. - Kíváncsi voltam, mikor jutok már végre eszedbe, és parancsolsz oda ahol te vagy. - vigyorogtam tovább.
Kezdőlap
