– Reménykedtem, hogy semmit. – Válaszoltam vigyorogva. Hiszen pont így volt tökéletes. Nem mondom azt, hogy képes lettem volna vele komolyabb dolgokba belevágni, mert nem. Az valahogy egyikünknek sem való. Most pedig én pont ez csinálom Neal-el. Bár ki tudja meddig. Mert, ha így halad, hogy az exével társalog akkor nem sok esélyt látok arra, hogy ez sokáig fog folytatódni. Kicsit meglepődtem, mikor odajött hozzám és megölelt. Szorosan visszaöleltem, hiszen a magam módján mégis csak hiányzott. Jó párszor szívattuk már meg egymást, ami már hiányzott az életemből. – Szóval most akkor ezt értsem úgy, hogy egy szavamba került volna és te ide jössz? – Azért ezt kétlem.. Nem hiszem, hogy akkor ugrana, amikor csettintek.
Láthatóan gondolatok suhantak át fején, mire megint vigyorogtam. Már majdnem szóra nyílt aszám, hogy elhagyja ajkaimat egy kis csipkelődés, de végül mégis jobbnak láttam, ha ez a pár pillanat még az örömkönnyekről, a boldog egymásra találásról szól, hogy hosszú idő után újra látjuk egymást. Köztük soha nem volt több barátságnál, és részemről nem is lesz. A sok szekálás után nehezen is menne. Erre megint vigyorognom kell. - De, valami olyasmit akarok sugallni. - nevettem fel, majd szemeibe néztem. - De nyilván van itt valami jó partnered, ha csak ilyen későn jutottam eszedbe. - mímeltem sértődést.
Nem tudom, hogy minek nevezzem a mi „barátságunkat”. A kapcsolataim mindig bonyolultak. Most egy barátság sem éppen olyan a számomra, mint másoknak. Nekem ez is abból áll, hogy piszkálom a másikat vagy éppen keresztbe teszek neki. Hogy miért így fejezem ki az érzéseimet? Erre még én sem jöttem rá. De senkit nem engedek elég közel ahhoz, hogy bánthasson.. Vagyis egészen eddig, mert Neal kivétel.. Bár már abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet volt vele kivételt tenni.. – Csak nem elfelejtetted, hogy az emberek többsége már a kisugárzásom miatt utál? – Kérdeztem nevetve. Igazából nem is tudom, hogy ő miért maradt meg mellettem. Talán, mert hasonlítunk.. Valamennyire biztosan.
- Nem felejtek én el semmit. De szerintem ez nem az emberek hibája. - viygorogtam rá ekkor már tényleg szemtelenül, miközben játékosan elsöpörtem egy hajtincset az arcából, majd elszakadva tőle szétnéztem a gyönyörű tájon, melyet a toronyból látni lehetett. - Ezúttal jól beleválasztottál. Mystic Falls. Már a neve is különleges. Biztonságban vagyunk itt? - vontam fel a szemöldökömet, kérdőn vizslatva arcát. Ha lebukhatunk, máris jobb, ha továbbállunk innen. A vámpírok a legnasgyobb veszélyt jelentik ránk.
– Hát köszönöm szépen. – Forgattam meg a szemeimet a válaszára, de igaza volt. Soha nem voltam olyan ember, aki mások társaságára vágyott volna. Talán ezért is sugallja a külsőm, hogy jobb ha távol maradsz tőlem. Neal mégis kitartott és ledöntötte a falaimat.. Amit eleinte azért voltam hajlandó leengedni, hogy biztos legyen az egyezségünk. – Most ne csinálj úgy, mintha meg kellene ijedned úgy bármitől is.. Én nem olyan régen győzedelmeskedtem egy vámpír felett.. De van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára láttam.. – Milena.. Hadovált valamit arról, hogy megoldja.. Na erre, majd kíváncsi leszek.
Elvigyorodtam. - Talán az őszinteségem nem hiányzott? - mondtam neki csipkelődve. Ha valaki, hát én mindig a tudtára adtam, ha valami nem tetszik. Azt is, ha tetszik. De mindezt mindig vagy szurkálódva, vagy piszkálódva, vagy pedig szemtelenül tettem. Mindenesetre, nem volt egy olyan lány aki megsértődött emiatt, és ezért is merészeltem ilyet tenni mindig.
- Hm. - gondolkodtam. - Máris kevered a bajt? Nehogy.. a saját nyakadra hozd. - billent oldalra a fejem. - Vérfarkaskétn egy vámpírokkal teli városban jobb vigyázni.
– Dehogynem. Manapság nem olyan egyszerű őszinte emberekbe belefutni. – Válaszoltam halvány mosollyal az arcomon. Meg igazából azért is hiányzott még mert mindig olyan érdekesen tálalja a dolgokat. Piszkálódik, de ez így van rendjén. Bár néha olyanok vagyunk már, mint egy vérmes házaspár. Már azért is piszkáljuk a másikat, mert miért ne?
– Hidd el, hogy nem félek. Soha nem féltem és nem most fogom elkezdeni.. Meg amúgy is meg tudom védeni magam. – Nem vagyok egy törékeny virágszál és ezt ő is nagyon jól tudja.
Doboltam egyet az óratorony párkányán, de közben egy pillanatra sem szünetelt somolygásom. - Bennem egyszerre találsz tíz őszinte embert. Érd be ennyivel. - kacsintottam rá úgy, mint mindig. Ritkán volt olyan pillanatom, hogy nem akartam őt piszkálni. Ezek a vörös fürtök szinte megkövetelték, hogy a gazdájuk ilyen "bánásmódot" kapjon. Rakoncátlan hajtincsek.
Feléfordítottam fejem, s érdeklődve biccentettem. - Ismerlek. Vigyázol magadra. Ha nem, akkor mindig van egy féleszű, aki az utolsó pillanatban a vállára kap, és megmenti a fenekedet. - forgattam meg a szemeimet álcázott gúnnyal, miközben megböktem a vállát. - Van most ilyen lovagod? Vagy ezúttal enyém lesz a mostoha feladat? Remélem, nem szedtél fel sokat. Nem fogsz elférni a vállamon.
– Ó, szóval azt mondod, hogy benned tíz ember lakozik? Félnem kellene? Mikor állapították meg, hogy skizofrén vagy? – Természetesen viccelődtem, mert azért ilyet csak nem vágnék más fejéhez.. Na jó, igen. De csak úgy nem. Viszont, ha megérdemli akkor miért ne? Most meg Thayer maga mondta, hogy tíz őszinte embert is találok benne. Ő is viccelt én is. Ez nálunk már túlságosan is megszokott.
– Szóval azt akarod nekem mondani, hogy én vadászok valakire, aki megmentsen, hogyha forró lesz alattam a talaj? – Hát végül is Neal-nek a fejét kezdetben azért csavartam el.. De ez már egy teljesen más sztori. – Ehhez igazából semmi közöd. Másrészt meg nincs szükségem semmilyen lovagra. Mert egyedül is meg tudom védeni magam. Viszont lehet, hogy rád férne valaki aki megvéd a sok ijesztő kis vámpírtól. – Én egytől sem félek, de hogy ő miként viszonyul hozzájuk ténylegesen azt nem tudom.
- Legalább! - emeltem fel mutatóujjamat tréfálkozva, mikor a tíz emberkéről beszélt, majd újra elnevettem magam. Ez a piszkálódás már olyan megszokott volt, hogy szinte az lenne a meglepő, ha nem viccelődnénk, és határozottan, komolyan bámulnánk egymásra. - Sajnálom, de ilyen barátokat is tudni kell választani, mint én. - kacsintottam még rá mókázva. Hát nem elragadó ez az egész barátság?
- Áw. Ez fájt. - húztam el a számat bamba pislogással, és végignéztem rajta. - Szenttül hittem, hogy nemcsak jókedvedben jöttél ide, hanem célod volt. Igaz, nem vagy az a romantikus alkat. Hát.. ha nem pasiért, akkor miért jöttél? - kérdfeztem felvont szemöldökkel.
- És akkor most melyik énedhez is van szerencsém? – Kérdeztem oldalra döntve a fejemet. Nem igazán értem, hogy miért is jött utánam a városba. Talán ennyire hiányzott volna neki a piszkálódás? Bár be kell, hogy valljam egy kicsit már nekem is hiányzott ez a csipkelődés. Nélküle nem is mondhatom teljesnek az életem. – Nekem pedig ez sikerült is. De ennek most örülnöm kellene? – Kérdeztem felvont szemöldökkel. Barátság.. Még mindig idegen fogalom a számomra. Érdekesen mutatom ki, ha kedvelek valakit. Azt az átlagnál is jobban piszkálom. Ha meg nem esik le neki, akkor így járt. Anélkül fog meghalni, hogy ezt tudta volna.
– Egy pasit soha nem követnék ilyen messzire. Nem vagyok én kutya, hogy fussak egy után is akár. – Forgattam meg a szemeimet. Ha akar valamit jöjjön ő. Aztán később lehet szó arról, hogy ez megváltozik.. - Kínhalált szeretnék ajándékozni annak a vámpírnak, aki megölte a bátyámat. Ilyen egyszerű.
- Már el is felejtettem, milyen komoly, és határozott nő tudsz lenni. - forgattam meg szemeimet, de valami fintorgás jelent meg ajkaimon, és végigmértem őt. A szépség ezek szerint egészen mást takar, mint a benső. Na jó, ez általában mindig így van. De én tudom, hogy ebben a nőben belül is van valahol szép. Csak a bátyja.. és a gyilkosa miatt.. talán mondhatjuk azt, hogy megkereseredett kissé. De ez nem a jó szó erre.
- Kár. Lett volna kit elüldöznöm. - túrtam hajamba feszülten, majd ki is bújt a szög a zsákból, felhozta azt a régi "problémát", mely azóta is nyomta őt. - Még.. mindig nem találtad meg azt a bizonyos gyilkost? - kérdeztem már sokkal több érdeklődéssel hangomban.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Szept. 13, 2013 10:11 pm
– Ha már te is képes vagy arra, hogy elfelejtsd pár tulajdonságomat, miért várom el egy idegentől, hogy egyáltalán az egyiket megjegyezze? – Mondjuk nem várom el senkitől, hogy elemezzen vagy valami ilyesmi. Ha erre vágyom akkor úgy is elmegyek egy pszichológushoz vagy valami ilyesmi. Persze ezzel a lehetőséggel nem éltem.. Soha. Sokkal egyszerűbben le tudom rendezni magamban a dolgokat.. Nem kell nekem ehhez senki.. Az kellene még, hogy megpróbáljon turkálni a fejemben.. Az én gondolataimhoz aztán semmi köze.
– Megtaláltam azt a semmirekellő ribancot. Szépen bele is mélyesztettem a fogaimat.. Bár valamit magyarázott arról, hogy van valami gyógymódja a harapásra.. De azóta sem hallottam felőle, szóval nagy eséllyel csak blöffölt és már halott.. De valami azt súgja ez az egész nem lehet ilyen egyszerű.. – Túlságosan is könnyű volt az egész.. Alig volt benne kihívás.. Egyszerűen nem érhet így véget..
- Egyáltalán az idegeneknek mióta vannak elvárásai egymással szemben? - kérdeztem széttárt karokkal. Ezek a szócsaták.. tudom, hogy mindig rá tud kontrázni az én szavaimra. Egy ideig nekem is megy, de mikor rájövök, hogy egy nővel felesleges ilyesmit csinálni, inkább ráhagyom, hogy azt higgye, neki van igaza. De ez csak az ilyen típusú dolgoknál fordul elő. A piszkálódást akkor se tudnám abbahagyni, ha kígyóvá változtatnának.
- Megharaptad? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Ez egyet jelentett azzal, hogy a nő már nagy eséllyel halott a méregtől. De mindig rebesgették a szavakat valamiféle gyógyírről. - Nem tudom, hogy kellene-e ringatnod magadat abba, hogy máris meghalt. Talán a megfelelő időpontra vár, hogy visszavágjon. Tudod.. a vámpírok veszélyesek. - húztam el a szám. - De talán járj utána, hogy meghalt-e. Vagy járjunk utána ketten?
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Szept. 20, 2013 10:53 pm
– Miért szerinted, ha rád néznek az emberek esetleg nem várják el, hogy ne csak cuki pofid legyen, hanem emellett még kedves is legyél? Vagy éppenséggel odalenn vannak valamiféle elvárásaik. Még akkor is, ha csak végignéznek rajtad. – Tekintetemmel egyértelműen az ágyéktájékára „böktem”, amikor kimondtam azt a szócskát, hogy odalenn. Nem is értem, hogy minek kérdezi egyáltalán. Főleg mikor ő nagyon is jól tudhatná, hogy mit képzelnek bele egy szép kis arcocskába az emberek. Néha már tényleg túlzás, ami egyesek elméjében megszületik. Bár nem vagyok gondolat olvasó, szóval voltaképpen nem tudhatom.
– Meg én. – Jelentettem ki büszkén. De még milyen jó érzés volt a fogaimat belemélyeszteni. A fájdalom, ami látszódott rajta.. Egyszerűen boldogsággal tölt el a puszta visszaemlékezés. – Biztos vagyok benne, hogy nem halt meg. Túl egyszerű volt az egész. De bármikor készen állok egy második menetre. – Mondtam ravasz vigyorral az arcomon. Ó, de még mennyire.. – Biztos, hogy te bele akarsz keveredni ebbe?
Erről beszéltem. A szócsatákban mindig tudott olyat mondani, melyre én nem tudok rácáfolni, vagy nagyobbat mondani. A labda nála van, jó magasra dobta, nem tudom elkapni. Nem tudtam most rögtönözni semmit. - A nők úgyis azt hiszik, hogy mindig két agyunk van.. - forgattam meg szemeimet, és vontam egyet a vállamon. Ha így gondolja, én leszek az, ki ezt a hitet ellökdösi a fejéből?
- Vigyázz az életedre, Adélaide. - szóltam aztán egyet, és nagyot nyeltem mellé. - Nem tudom, ki ez a nő, de amiket eddig meséltél, eléggé veszélyesnek hat. Én belekeveredem, mert kénytelen vagyok. - suttogtam, és vontam egyet a vállamon ismét.
Szavakban is olyan nagy „csatákat” tudunk vívni, amit mások inkább úgy vezetnek le, hogy egymásnak esnek. Amikor szerintem nyugodtan szavakkal is ki lehet ütni a másikat. Mint például most. Hiszen megszólalni sem tud. Szóval ezt az aprócska csatát én nyertem meg. – Miért talán nem úgy viselkedtek, mint akiknek két agyuk van? – Még nem láttam olyan férfit, aki erre úgy igazán rácáfolt volna. A legtöbbjük nem is figyel oda igazán, hogy mit akar mondani az agyuk. Inkább hallgatnak a „másod agyukra”.
– Nem kell féltened az életemet. Tudok magamra vigyázni. – Amúgy sem tudom, hogy minek félteném az életem. Családom nincs. Barátaim, hát.. Nem igazán. Neal meg.. Neal. Majd csak visszavánszorog az exéhez. – Kénytelen vagy? Mégis ki kényszerít?
- Kérlek... régóta ismerlek, és soha nem hajtottam még rád. Tehát az én esetemben igazán vitathatnád, hogy a férfiaknak két agya van. Itt egy valódi bombázó előttem, és még nem akartam leteperni... mi ez, ha nem... na! - bukott ki belőlem legyintve, már megint egy széles vigyor kíséretében. Persze.. a kivétel erősíti a szabályt.
- Mert a barátom vagy. És a barátok kisegítik egymást. És neked.. ebben a helyzetben szükséged lehet másra is. Ne mondd, hogy nincs, mert nem fogom elhinni. - ráztam meg a fejeme.t
- Tudod, néha még a mai világban is nehéz egy ember számára azt felvállalni, hogy a saját neméhez vonzódik. És ne haragudj, de benned ennek a hajlamnak egy apró szikráját látom benned. Azért remélem nem fog lángra lobbanni. – Ez is egyike volt az olyan dolgoknak, amit nem hagyhattam ki. Meg amúgy is. Volt egy kis igazságalapja, mert tényleg még egyszer sem ért hozzám úgy, hogy na.. Bármit is akart volna.
– Nekem nincsenek barátaim. – Mondtam ki a világon a legegyszerűbb dolgot. Nincsenek barátaim és kész. Miért is lennének? Többnyire egy utálatos dög vagyok és ez nem éppen az a tulajdonság, amiért az emberek rajonganak.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 28, 2013 9:39 pm
- Az ilyen megjegyzéseid után már értem, miért nincsenek barátaid. - húztam el rendkívüli módon ajkaimat. Mégis hogy meleg vagyok? Mi a fene?! Ez valami egészen új. Eddig egy csaj sem panaszkodott még arra, hogy foróbb lennék a hot-dognál. Nevetséges. De egyértelmű hogy csak bosszantani akart vele. Mégis mi mást? Egyebet nem tud elérni nálam.. nem..
- Hát.. akokr sajnálattal közlöm, hogy akaratod ellenére van egy barátod. - néztem rá grimaszolva.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 28, 2013 10:18 pm
– De nem mondtam egy szóval sem, hogy vágynék rá. Mellesleg, ha így is lenne „kedves barátom”, akkor én elfogadlak így is. – Már csak azért is elnyújtottam ezt az egészet. Jó, tudom valószínűleg nem meleg. Bár ki tudja? Én már semmin nem lepődök meg. Főleg, amikor felnőtt férfiak hagyják el a családjukat, mert rájönnek, hogy hoppá ez nem az igazi. Viszont ez sem az én bajom.
– De jó nekem. – Vigyorogva összecsaptam a tenyeremet persze ezzel gúnyolódni akartam, de inkább tűnt gyerekesnek.
A szó már kevés volt ahhoz, hogy kifejezzem, mi mindent ébresztettek fel bennem szavai. A nagy piszkálódások közepette soha nem törődtünk érzésekkel, annak ellenére én úgy éreztem, hogy az egyik építőköve ez a barátságunknak. Igen, a barátságunknak, de ezek szerint ez csupán egyoldalú.
- Beszélj csak, beszélj. Engem semmivel nem hátráltatsz meg, itt maradok veled. - makacsoltam meg magamat, és keresztbe fontam a karjaimat mellkasomon.
Soha nem érdekelt különösebben, hogy a szavaimmal most megbántom őt vagy sem. Piszkálódtunk egymással ez volt köztünk a természetesen és nem ismertünk határokat. Határok? Na, ne vicceljünk. Mi móka lett volna a dologban, ha hajlandóak lettünk volna meghúzni egy bizonyos határt. A másiknak a másságát még soha nem feszegettük, mint téma ez volt az első alkalom, de talán az lett volna a legjobb, ha nem teszem.
– Miért tartasz ki még mindig mellettem? – Bukott ki belőlem egy roppant egyszerű kérdés, amire a válasz már ennél sokkal nehezebb. Legalábbis szerintem.
- Ti nők... - sóhajtottam fel. - Mindig a dolgok miértje érdekel titeket. És nem tudjátok, hogy nem ez a lényeg. - ráztam meg fejemet, majd beletúrtam hajamba, és belenéztem Adélaide szemeibe. - Mert a barátom vagy. Még ha te nem is tekintesz annak. És kedvellek, ha néha nem is úgy tűnik. A barátok kitartanak egymás mellett. Én is ezt teszem. És a másik ok, hogy vérfarkasok vagyunk. Akik szintúgy támogatják a másikat, főleg egys vámpírral szemben. Sajnálom, ha nem passzol a vallomásom az életedbe, de így van. - nyeltem egyet.
– Mi nők? Szóval most már a szakértőnk is lettél? – Muszáj volt csipkelődnöm, hiszen így nem hangzott olyan komolynak ez az egész. Legalábbis nem kellett annyira komolyan venni, mint első neki indulásból tűnik. – Én is kedvellek, de azt hiszem rájöttél már arra, hogy nem vagyok mestere az érzelem kimutatásnak. – Mondtam ki az igazságot. Felesleges rejtegetni, ha nem kedvelném, már rég a föld alatt lenne. Hiszen láthatóan nem hagyott volna békén még most sem. De túlságosan is szürkék lennének a hétköznapjaim nélküle. Szóval inkább maradok annál, hogy legyen az életem részese, mintsem egyedül maradjak ebben a pocsék világban. Mert azt hiszem Neal-re nem igazán számíthatok.
Kezdőlap
