Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 06, 2014 8:03 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Haiden & Meredith


Rohanás, és rohanás. Ebből áll szinte mindig a napom, nincsenek nyugodt perceim még a szabadnapjaimon sem, ami arra lenne való, hogy mélán üldögéljek valahol, akár otthon is. Nem így van. Sajnálatos módon, ez mindig elkerül engem. Csak néha, elszórtan vannak igazi pihenőnapjaim. Mindig pörgök, sosem vagyok lusta, és ezért találok magamnak különféle elfoglaltságokat is. Lételemem a mozgolódás, az ide-odafutkározás, és a többi ilyen ami csöppet sem a lazulásról szól.
Nem tudom, mit is keresek jelenleg itt a város közepén, haza kellett volna mennem már rég, de még mindig itt időzöm. Most jött el egy kis merengős délután? Nem hiszem. Azt el kell ismernem, jólesne már a hasonló szabadidőtöltés.
Az óratoronynál voltam már, amikor felnéztem rá. Több ezerszer voltam már itt, de mindig szeretem megcsodálni az ehhez hasonló épületeket. Érdekesek, ahogyan az emberek többsége. Figyeltem kicsit, majd elindultam, ekkor azonban pici figyelmetlenségem okán egy férfiba botlottam. Azaz az én karom súrolta az ő karját. Hogy mindig megtörténik hasonló...
- Elnézést kérek, csak picit a gondolataimba mélyedtem - nem kell a rizsa, és szemkontaktust tartva egy halovány mosoly kiült az arcomra.


zene: - | megjegyzés: -

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 22, 2014 5:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next


Meredith & Haiden


Sokáig tartó egyvonalú gondolkozásomban, melyben olyan nagy figyelmet fektettem az óratorony látványos küllemét figyelve, csapódott nekem a keletlen véletlen, egy hivalkodást elmismásoló nő személyében.
- ...ugyan, semmi gond.- vágtam rá egy-értetődően, mikor a becsülten fiatalos nőre néztem. Mi tagadás, újabb ékkövére bukkantam a gyengébbik nemnek. De helyes ilyenkor lealacsonyítóan hoznom a jelzőket, mikor lehetnék akár egy percre udvarias vele szemben?
- Ha gondolja, ki engesztelhetem ezzel. - hozakodtam el gyanúsan körvonalozó kifejezésemmel, mialatt hátra vetett kezemet szeme elé tereltem. A vártnál kellemetlenebb ütközésben sikert halmozva került a kezeimbe a tulajdon ékszere, mely nem is egy szokványos bizsuként lett volna áldozata egy rosszakaratú egyénnek. - ...úgy hiszem ez az öné, ha nem tévedek? - nyújtottam felé Vivienne Cross saját kollekciójú ezüst karkötőjét. Talán azért is vagyok ilyen jól-értesült a női elegáns ízlésnek, mert a sürgőn-forgó újonc diákjaim divat iránti érdeklődése mindig megspékelten a vasárnapi dolgozat-javításimat. Persze ezt az apró előnyt, számára nem akartam közölni. Valószínűleg azért is, mert aggódtam tudatni külvilággal silány mindennapjaimat. Ahogy a diákjaim hatását, demoralizálhatatlan ízlésemben. Természetesen, a daliás visszakézbesítést magam akartam megszolgálni, az ismeretlen jövevénynek. Hogy azért mégis legyen valami új a hétfői délutánjaimban... de egy ilyen ékszer, következtetve egy jó karriert befutó nőt illeti meg, nemde?


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 28, 2014 4:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Haiden & Meredith


Nem való nekem néha ez a kis pihenés, ugyanis ilyenkor az eszem és gondolataim mindenhol járnak, csak ott nem, ahol kellene. Bent a kórházban pedig annyira precíz, figyelmes vagyok, hogy az elmondhatatlan. Amint kilépek onnan, teljesen elvesztem ezt a fajta egyensúlyt, és kissé elbambulok. Ennyire beleéltem magam már a hivatásom csodás, olykor pedig szörnyűségekkel teli világába? Az az életem, nincs semmi másom.
- Köszönöm - nem fogok belekezdeni a sajnálkozás erejébe, fölösleges, mert másokkal is megesik egy hasonló apró és véletlen ''baleset''.
A beszéde nagyon kifinomult, talán már túlságosan is. Művelt, ez látszik rajta. Szeretek másokat szemlélni, megfigyelni a beszédtechnikájukat, és azon belül az akcentusokat felismerni, és minden ember más és más tulajdonságokkal rendelkezik. Őt leginkább olyan kategóriába tenném, ami felülmúlja az én doktorimat, és minden tudásomat. Biztosan elmélkedhetnék erről millió órát, de nem fogok.
- Csaknem egy New York-i személyhez van szerencsém? - kérdeztem rá, hiszen én New York-ban születtem, és éltem, s úgy érzem, ő is arról a környékről származhat. - Ez csak egy tipp részemről... - figyelni kezdtem őt, nem tudom róla elképzelni, hogy természetfeletti lenne, de tévedni emberi dolog.


zene: - | megjegyzés: -

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 28, 2014 5:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next


Meredith & Haiden


Figyelmetlensége, elsöprő balesetbe torkollott. Az efajta ön-rendelt véletlenek köszönhető, hogy egy pillanatra megereszkedjen az idegen-idegen közti viszony. Ahogy beszédbe elegyed két, egymásnak vadidegen ember, az leírhatatlan felszabadultságot szabadít fel. Olyan egyveleg érzését kelti, mintha rég-elfeledett ismerősödet látnád a másik félben. Leplezetlen érdeklődése csak tetézte ezt a furcsa közönyt.
- Bronx-i. Egy hájszálnyit tévedett.- vágtam mellé megbocsátó vigyort, miközben az elvétve elhagyott ékszert figyeltem, ahogyan jogos tulajdonára kerül.
- És ha már kezdeményezett a "kérdés-felelekben"...árulja el nekem... - hagytam gyanús csöndet mondanivalóm közepette, hiszen a szégyenérzet kissé megkörnyékezett. Persze nem állt módónban, megalázó kijelentésekkel illetni. Annál módosabban közelítettem meg a dolgokat. - ...milyen állásból engedheti meg magának egy hölgy, hogy ilyen ékszerrel rendelkezzen? - érdeklődésemet, egyfókuszba állítva tereltem az ürügy tárgyra, azaz az ékszerre. Holott a lappangó háttérben, az a befektető jó állást kerestem, ami engem szerencsésen elkerült. A elhagyott örvendezésben, tudatosult bennem, hogy az előttem álló hölgy is több summát zsebel be mint jómagam, a 3 éves tanári állásommal. Kétségbeesések kereszttüzében rántottam együtt-érző mosolyt, mintha csak áthidalnám a köztünk lévő anyagi-hulladékot.
- Ne értsen félre...nem az ékszerre fáj a fogam...annál inkább a jó fizető állására. - engedtem meg egy finom kacsintást számára, miután a pollár kabátom gallérját a nyakamba húztam. A váratlan, hűvös szellő erőre kapott, s a távolban eső illat szivárgott.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 28, 2014 7:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Haiden & Meredith


- Én Manhattan-ben laktam, de egyetemi éveim alatt Brooklyn-t is megjártam - válaszoltam ráadásként arra, hogy ő bronx-i. Nem, ez nem felvágás, egyszerűen csak egy beszélgetés, aminek szerves része az, hogy kicsit kutakodjunk a másik életébe, de persze, csak amennyire az nem kínos vagy épp még túl nem magánszféra.
Olyan kis édes volt, mikor azt mondta, hogy kezdeményeztem ezt a kérdés-válasz játékot, hogy csak na. Elég jól és izgalmasan képes húzni az időt, de végül is olyat kérdezett, ami meglepő volt. Nem hittem, hogy egy férfit ennyire érdekelne ez az ékszer, de úgy tűnik, mégsem maga az ékszer, hanem burkoltan rákérdezett, mit dolgozom. Kiváló.
- Orvos vagyok - na, meg tanácstag is, meg aki vámpírvérrel gyógyít, de ezeket már csak hozzágondoltam, nem kell mindenről tudnia az első perctől fogva. - Miért kérdi? - átpörgött az agyamon, mit gondolhat arról, mi a munkám, esetleg megleptem azzal, hogy doktori végzettségem van. Kisebb gondolkodás után válaszoltam arra is, hogy honnan van ez. - ... ez csak nemrég képezi tulajdonomat, egy kedves ismerőstől kaptam - mosolyt villantottam.  


zene: - | megjegyzés: -

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 29, 2014 5:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Meredith & Haiden

Úgy gondoltam felesleges hitegetnem, hogy érdeklődésem nem más iránt kívánkozott. Az orvosi pályája azonban, láthatólag is megfestette az arcomat a szokott fehér irigység színével. Ki gondolta volna, hogy egy életmentőbe botlok egy ilyen változékony napon?
- Bevallom...minden foglalkozást számításba vettem, csak ez az egy nem jutott most eszembe. Ne gondolja, hogy zsörtölődni van kedvem, de észrevehetően nem látszik magán, hogy életeket ment. - festettem meg apró mosolyommal a monológomat, hogy még véletlenül se gúny származzon a tartalomból. - ...viszont, szerencsésnek érzem magam. A közelében biztosan nem vérezhetek el. - silány poénjaimat vetve, fürkésztem barna íriszét, de sugallat azt súgta, abba kell hagynom a fellengzős hangvételt. - Bocsásson meg... - kerestem a bűnt a cselekvéseimben, aztán egy pillanatra elmerengtem a szemeiben. Az olthatatlan percek alatt szakadt meg a levegővételem, miután feslően az aszfaltra vezettem a tekintetem.
- Kérem, nem akarom feltartóztatni, főleg ilyen sürgős foglalkozásában. - fűztem hozzá megnyugvó testtartást eresztve előtte. Sejtésem értesülve látszott a távolban, noha nem az ismeretlen nő nevével kapcsolatban. Sokkal inkább a zavaró felhők okozta pánikban, hiszen etikettet sértően léptem ki az utcára, esernyő hiányában. Az úri-mód alapvető szabálya, s most még sincs nálam. Remélhetően ez csak égi-fenyegetés, és nem fog akadályt szítani a hirtelen társalgásban.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 30, 2014 11:41 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Haiden & Meredith


Nem lepett meg az, hogy azt mondta nekem, nem nagyon látni rajtam, hogy mit dolgozom. Főleg azt nem, hogy egy ilyen hivatásban, mint az orvostudomány. Valóban nem tűnök egy tipikus dokinak, de egyébként sem vagyok az...
- Köszönöm a kedves bókot, Mr.? - enyhe módszerrel szerettem volna kitudakolni a nevét, éppen ezért is tettem oda a ''Mr.'' szócskát, hogy hátha elárulja, mert végül is jó lenne tudni azért az előttem álló fiatalember nevét, ha már szóba elegyedtünk egymással. Bemutatkozhatnék előbb én is, de nem fogok. Meghagyom ezt a pici titokzatosságot. - Higgye el, az utolsó pillanatig küzdök mindenkiért, így Ön sem lenne kivétel - mosollyal intéztem el a mondatom végét, mert valóban mindent megteszek azért, hogy megmentsek egy életet. Nem szeretem látni, ahogyan valaki meghal... - A semmiért nem kell bocsánatot kérnie - őszinte és higgadt személyiségemet mutattam ki, mert miért kellene más szerepbe bújnom?!
- Ha nem lenne időm jelenleg, akkor még itt lennék? - költői kérdéssel válaszoltam ahhoz, amit mondott nekem. - Szabadnapom van, így tehát... nem sietek sehová sem - nos, az első füllentés, mert mindig sietek mindenhova, az előbb is összekaramboloztam ezzel a fickóval. - És ön mit dolgozik? - kérdeztem vissza mosolygósan és érdeklődve.




zene: - | megjegyzés: -

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 30, 2014 12:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Meredith & Haiden

Impozáns válaszok érkeztek tőle, melyekre erőteljes bólintással jeleztem egyetértésemet. Személyem iránti érdeklődése azonban ismét ráterelte a tekintetemet.
- Haiden Lyod. - nyújtottam volna a kezemet, de az pillanatnyi feledésból fekete bőr kesztyűm rabságában volt. Azonnal levettem az illemet sértő ruhadarabot a felkínálkozó bemutatkozó gesztusban. S végül felé nyújtottam kölcsönös nevet várva, ajkait elhagyva.
- És önben kit tisztelhetek dr.? - emelkedett meg a számsarka félmosolyba burkolózva. Szavait felhasználva, közölte nincs jobb tennivalója. Nah természetesen ez a nyersebb megfogalmazása, az esélynek hogy talán maradásra biztassam szerény társaságomban. De hogy is képzelhetném, hogy pont az én társaságom hiányából nincs semmi tennivalója? A bölcs mondást helyestem, miszerint az érkező pillanatot érdemes kihasználni az utolsó momentumban. Legyen hát. Azért a meghívás mégse legyen kelletlenül erőltetett. Ha egy délutáni ebéddel állnék elő, valamelyik népszerű étkezőben sznobnak nézne. Ha azonban gyors kajáldában hívóm meg egy groteszk, sovány kajára akkor fukarnak tart majd. Ezesetben döntésem essen a helyi kávézóra, ami meghitt és kávé mellett akad más is az ember fogára.
- Ha valóban szabadnapja van... - kezdtem bele, majd ideges jellememet elbocsátva rántottam meg mellkasomat tekintélyt és határozottságot sugallva. - ... nincs kedve beülni velem egy presszóba? - miután tudattam időhúzó taktikámat, fordítottam körbe pillantásomat egy közelben, kapóra jött kávézott megpillantva.
- Mondjuk ott! - instrukciókat adva jeleztem újra szándékomat. - ...egy fedett hely jobban megteszi, mint az utca közepén elkiáltanom a magánál kilátástalanabb munkámat. - terült keserű vigyor a képemre, várva a helyeslő igent, hogy velem tart és továbbra húzzuk ezt a munkakör kutatást.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 30, 2014 3:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Haiden & Meredith


Elértük azt a pontot, amikor is hát eljött a bemutatkozás, amit nem is odáztunk el sokáig, éppen megfelelő időpont erre. Haiden Lyod. Ez a név nem igazán ismerős, bár amennyi emberrel és nem emberi lénnyel én találkoztam már, csoda lenne, ha mindenki nevére emlékeznék, hiába jó az arc- és névmemóriám.
- Meredith Fell - nyújtottam a kezemet én is őfelé, ahogyan ez szokás, és ami illő.
Lehet, hogy ismerősen fog csengeni a vezetéknevem, már ha utánaolvasott egynéhány dolognak, ami a város múltjáról szól. Mondjuk ezzel nem is igazán törődöm, ha valami van, akkor úgyis rákérdez. Legyen az bármennyire is kirívó és vagy ostobaságnak tűnő kérdéssorozat.
Egyébként is nagyot csalódtam, hiszen úgy gondoltam, a mai nap egy egyszerű, üres szabadnap lesz, amit egyedül fogok eltölteni... De úgy tűnik egy kis időre egy nagyon is művelt ifjú ember társaságát élvezhetem.
- Örömmel elfogadom eme meghívást, Mr. Lyod! - egy apró és kedvességtől duzzadó vigyorral szólaltam meg, majd pedig odapillantottam, amerre a kezével mutatott. - Megfelel - a fejemet oldalra billentettem, és még mindig mosolyogtam. - Remélem, ott már elárulja, hogy mit tevékenykedik naponta - megtettem néhány apró lépést, és vártam, mellém szegődjön, és aztán folytathassuk ezt az eszmecserét.



zene: - | megjegyzés: folyt. köv., ahol szeretnéd Cool

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 30, 2014 6:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Folytatás: ---> kávézó
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Aug. 15, 2014 11:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Lydia & Anthony
I miss you. That's why I am coming here
Az élet túl rövid ahhoz, hogy elpazaroljuk. Ez volt a kedvenc mondásom, miután egy iskolatársam gimiben az emlékkönyvem egyik sarkába firkantotta. Akkor nem jelentett semmit. De évek múltán, mikor ismét kinyittottam, erre az útra vezetett engem. Nem tudom, hogy miért és hogyan volt rám ekkora hatással.. egyetlen mondat.. mely azóta is irányít. Mintha azt mondaná, Carpe Diem. Ragadd meg a napot. És én pontosan emiatt érkeztem most ide.

Miután kibéreltem egy lakást a hotelban, mely első ránézésre eléggé porosnak és hasznavehetetlennek tűnt.. nos, úgy döntöttem, körbenézek a városban. Az idegen dolgok megismerése szinte a foglalkozásomként funkcionált, hiszen pszichiáter lennék, ha a diplomám nem hazudik. Csak nem. Ez megkövetelt pár alapszabályt, mely íratlan ugyan, de aranyba van foglalva. Az első szinte rögtön az, hogy sose szeress bele páciensbe. Én megtettem, és azóta is úgy marja a fejem a pillanat, mikor piros ajka az enyémet érintette, s mikor bőre a tenyerem alá simult.. fogalmam sincs, hogy mikor döntöttük el, hogy több lesz közöttünk. Talán mikor kiderült, hogy nem őrült, és pontosan tudja, hogy milyen erők tulajdonában áll. Ő is boszorkány, akárcsak én. Most mégis utána kellett jönnöm, mielőtt elveszíteném.. de egyáltalán megéri ez a néhány érzés?

Halk sóhajt hallattam. Tudom, hogy kettőnk között van egy apró kis kapocs.. tudni fogja, hová jöjjön. Én csak nekidőltem a kis párkánynak, és a város fényeit vizslattam a Mystic Falls-i éjszakában... csak rá várva.

zeneszám • megjegyzés • ©


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 16, 2014 12:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
anthony & lydia
you see puzzles, i see games
Még mindig nem szoktam meg ezt a kisvárosi levegőt. Chicago ehhez képest maga volt a paradicsom. Ott nem jött velem szemben minden második sarkon egy vámpír vagy egy boszorkány, egyetlen perc alatt leszervezhettem mindent és szinte az ölembe hullottak a lehetőségek. Szerettem a kihívásokat, de Mystic Falls nagyon azon volt, hogy gúnyt űzzön az idegrendszerem strapabírásából és a végén, amikor ő győz egy jót röhögjön rajtam. Eme potenciális fenyegetés ellenére nem foglalkozhattam ilyen pitiáner gondolatokkal, tettem, amit tennem kellett, hogy minél előbb foghassam a cókmókomat, magas mögött hagyhassam a rejtett utalgatásokat, a lassú munkafolyamatot és visszamehessek a saját lakásomba, a saját életemhez és felkészülhessek arra, hogy Victor-nak bármikor szüksége lehet rám. Elfelejtettem felhívni őt és szólni neki, hogy nem tétlenkedem, már megszerveztem a találkozót az általa utált boszorkánnyal. Majd ha már lesz valamim... tudtam, hogy utálja, ha feleslegesen zavarom, amit nem is szoktam megtenni, de... számomra ennyi idő elteltével is kiszámíthatatlan volt, hogy mikor mit akar. Szerencse, hogy nem vagyok olyan típus, aki mindig hagyja magát, hanem ha kell, ki tudom nyitni a számat. Ezt sokan elfelejtik.
Már besötétedett, amikor sétálni indultam. Kitapasztaltam, hogy ilyenkor nagyjából teljesen nyugodt a város, legnagyobb jóindulattal is csak a helyi szórakozóhelyek környékén van nyüzsgés vagy éppen a parkban kószál egy-két szerelmespár, de az utcák kihaltak, tökéletesek ahhoz, hogy céltalan, magányos sétát lehessen lejteni rajtuk, hasonlót, amelyet én is beütemeztem magamnak. Szükségem volt arra, hogy lassan lépkedjek a betonon, hogy megszámolhassam, hány fa keresztezi az utamat és beszippanthassam a friss, kissé lehűlt levegőt. Mondhatni kellett a feltöltődés, az, hogy a szívem lassabban verjen a kelleténél, hogy ne gondoljak semmire és elfelejtsem, mennyi minden hiányzik.
Az egyik kis utcából kifordultam a főtér felé, megálltam egy pillanatra és végighordoztam a tekintetemet a központon. A kültéri lámpák mindent kiválóan megvilágítottak, talán ennek köszönhetően kellett csupán pár lépést tennem ahhoz, hogy késztetést érezzek a megtorpanásra, amiért megláttam egy ismerőst. Valakit, aki túlontúl ismerős volt, de semmi keresnivalója nem volt itt. Valakit, akivel az elindulásom előtti napom annyira összevesztem, hogy azt hittem soha többé nem beszélünk egymással. Nem is tettük azóta... sem egy hívás, sem egy üzenet, semmi. És... most itt van? Hogy kerül ide?
Mielőtt a lábaim teljesen kővé dermedtek volna elindultam felé. Minél előbb hallani akartam a hangját, hogy bizonyosságot nyerjen, nem képzelődöm. És csak ezekben a pillanatokban nyert értelmet az a furcsa érzés, ami szinte kényszerített a ma esti sétám útvonalára. Mintha erre kellett volna jönnöm.
- Anthony? - Léptem mellé, hangom alig volt erősebb a suttogásnál, ezért megköszörültem a torkomat, hátha egy kicsit erőre kapnak a hangszálaim. - Mit keresel itt? - Böktem ki az egyetlen kérdést, ami hirtelen eszembe jutott. Azt hiszem, ebben a három szóba belefoglaltam a legfontosabbat.

losing your memory • imádtam a kezdőd *.* • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 21, 2014 10:20 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Lydia & Anthony
I miss you. That's why I am coming here
Egy ideig várnom kellett, de tulajdonképpen erről a nemes tulajdonságomról vagyok híres. Vagy hírhedt. Pszichiáterként rengeteget kell várnom. Általában arra, hogy megnyíljanak előttem a páciensek, s ez általában nem két percet igényel. Még akkor sem, mikor önszántukból jönnek hozzám, s nem orvosi ráhatásra. Rengeteg történetet hallottam már nem túl rövid pályafutásom során, annak ellenére hogy arcomon nem látszik meg a kor múlása. De mindezt aligha bánom. Örülök hogy a munkám mellett van időm fittnek és üdének maradni. A sport önbizalmat ad, s nekem az utóbbi időben - nem pont emiatt - de szükségem volt arra, hogy kikapcsoljak. S levezessem a feszültségemet. Lydia-val nem túl békésen váltunk el egymástól. Valószínűleg nem fog örömmel fogadni ha megtudja, hogy utána jöttem. De az isten szerelmére, azt sem engedhetem, hogy felügyelet nélkül valami ostobaságot csináljon, hisz bárhonnan is nézzük, még mindig nem az a tapasztalt boszorkány, amit ő magáról hisz. Már nem kezdő, ez nem vitás. De nem is profi. Képes lenne kiásni a saját sírját.

Aztán lépteket hallottam meg, és egy halk sóhajt hallattam, mikor tudomásul vettem, hogy hamarosan már nem leszek egyedül. Biztosan ő érkezett meg. Ki jönne ide ilyen kései órában? A hang, mely megszólalt, szintúgy elméletemet igazolta, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Tudtam, hogy ennek így kell történnie. Méghozzá most.

- Lydia. - suttogtam nevét csendesen, ahogy ujjaim elsüllyedtek kabátzsebemben, és egy halvány, amolyan örülök, hogy látlak mosolyt villantottam felé. - Csak jöttem.. hogy lássam, rendben vagy. És nem öltek meg. Vagy.. még te nem öltél meg senkit. - sóhajtottam fel, majd némileg közelebb léptem, és mosolyom egyre inkább feléledt, de még mindig nem volt teljes mértékben nyugodt ez a kis gesztus tőlem. - Mit keresel pont itt? Ebben a.. veszélyes városban?

zeneszám • bocsi a késésért Sad©


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 25, 2014 6:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
anthony & lydia
you see puzzles, i see games
Tipikus. Felteszek egy kérdést, ő pedig kiszúrja a szemem egy lehetetlen válasszal, hogy még véletlenül se legyek képes tovább figyelni a szavaira, hiszem egyetlen rezdülésén képes vagyok felhúzni magam. Csak jöttem? Mi az, hogy csak jöttem? Az emberek nem mennek csak úgy valahová... mindennek oka van, éppen ő volt az, aki megtanított erre. Mindig azt mondta, oka volt annak, hogy kiderült, nem vagyok normális, oka volt annak, hogy vele találkoztam és oka volt annak, hogy három beszélgetésünkből kétszer képtelenek vagyunk zöld ágra vergődni egymással. Az elválásunk sem volt kellemes, nem tudtam megmagyarázni neki, hogy nem jókedvemből hagyom el Chicago-t és segítek Victor-nak mindenben, hanem azért, mert kötelességem. Tartozom ennyivel magamnak és a családomnak. Persze neki is, hiszen ha ő nem lenne, én sem lennék tisztában saját magammal és valószínűleg az én elmémben is az a gondolat világítana élénken, hogy bolond vagyok. Néha mégis azt hittem, hogy kettőnk közül nem csak én szorultam kezelésre.
- Tudod, mit keresek itt. Elmondtam neked, hogy fontos dolgom van, amit nem tudok Chicago-ból elintézni. - Sóhajtottam a füleim mögé tűrve sűrű, mézszőke hajamat. - De akkor jól sejtettem, hogy ez az információ nem jutott el teljesen hozzád. - Megforgattam a szemeimet. Igen, haragudtam rá, de nem annyira, hogy ne nézzek rá, ne pillantsak rajta végig és örüljek a néhány hetes kihagyás utáni viszontlátásnak. És biztos voltam benne, hogy ő is tudta, hiába közvetítek negatív érzéseket felé, nem gondoltam volna, hogy utánam jön és igenis kedvemre való volt a gesztusa. Jól vagyok. Senki sem bántott és én sem bántottam senkit. - Nyeltem egy nagyot, mivel nem szerettem volna beavatni ittlétem konkrét okába, amelyet én is csak nemrég tudtam meg. - Nem kell ellenőrizned, nincsen semmi bajom. - Az alsó ajkamba harapva próbáltam türtőztetni magam. Annak kifejezettem örültem, hogy senki sem csámborgott az utcán, a sötétedés a kisváros lakosságának nagy részét hazacsábította, így biztosan senki sem fogja megzavarni a találkozásunkat.
- És... te hogy vagy? - Nem tudtam megállni, hogy megkérdezzem, hiszen érdekelt, mi van vele. Fontos volt nekem, történjen akármi.

losing your memory • ugyan, a reag kárpótolt! • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 04, 2015 11:50 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Lydia & Anthony
I miss you. That's why I am coming here
A jelenlétemre valószínűleg egyáltalán nem számított. Ez nem tud meglepni jelen helyzetünkben, hisz kettőnk elválása cseppet sem mondható békésnek és zajmentesnek. Soha nem voltam képes csupán úgy tekinteni rá, mint páciensre, s úgy gondolom hogy engem sem tekintett soha csak egy sima pszichiáternek.. kettőnk kapcsolata az alapjaitól véve bonyolultabb, s ha minden igaz, ez egyszerűbb már aligha lehet. Ehhez már inkább köze van ahhoz, hogy az érzéseim irányában más.. gyökerekre nyúlnak vissza.
Nyeltem. Elég nagyot, s megpróbáltam visszaemlékezni erre a momentumra, mikor kiejtette eme város nevét vitánk közepette. Egy pár másodperc után végül meg is történt a villámcsapás. - Igen, emlékszem.. de nem sejtettem, hogy máris itt vagy, az egész mintha tegnap lett volna. - jegyeztem meg eléggé halkan, mintha csak szöszmötölnék a hangommal, nehogy felpiszkáljak valamit benne.
- Máris sikeresnek mondható a terápia. - próbáltam meg valamivel elütni a köztünk lévő feszültséget, legföképpen akkor mikor elárulta hogy nem esett bántódása sem neki, sem másnak, mióta itt van.. tudtam hogy milyen hatalom van a kezében, azt is, hogy boszorkányként nem mindig ura a tetteinek míg nem tanulja meg teljes mértékben kezelni azokat.. de még mindig olyan hihetetlen hogy ez a tündérien bájos arc.. képes lenne bárkinek is ártani.
- Én öhm.. most már jobban, hogy megtaláltalak. Aggódtam érted, ahogy.. elrohantál Chicago-ból. - nyeltem határozottan. - Nem akartalak követni, de.. amikor azt mondtad, hogy olyan feladatod van, amit ott nem tudsz elintézni, a frászt hoztad rám. Csak.. féltettelek.

zeneszám • bocsi a késésért Sad©


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 16, 2015 9:16 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
anthony & lydia
you see puzzles, i see games
Nem tudtam mit mondani. Nem azért, mert nem lett volna mit, hanem azért, mert nem tudtam, hogy mikor kellett volna bizonyos szavakat kiejtenem és hogyan, hogy ne bántsam meg őt. Nem érdemelte meg, hogy ismét nekiugorjak. Amikor elmentem Chicago-ból nem tudtam visszafogni magam és szerencse, hogy nem a rendelője közepén kezdtem neki az ordításnak, hanem volt annyi eszem, hogy a lakásában kiabáltam vele. Persze tisztában voltam vele, hogy ő csak aggódik és védeni próbált, de nem mondhattam el neki, hogy azért kell egy másik városba költöznöm egy ideig, mert megbízást kaptam egy vámpírtól, aki szeretne megkínoztatni egy boszorkányt, akivel van egy régi elrendezetlen ügyük. Biztosan megrázott volna a vállamnál fogva, hogy térjek észhez, de nem segített volna... ezért is próbáltam mindkettőnket megkímélni a felesleges köröktől és lehet, hogy... így próbáltam megoldani a kettőnk közötti kapcsolatot. Tisztázni, javítani, lezárni. Nem tudom. Túl sokat töröm a fejem mindenen azóta, mióta legelőször kellett mennem kezelésre és mióta elkövettem azt a hibát, hogy... fontossá vált számomra.
- Hogyha most azt mondtam volna, hogy hullákat hagytam a hátam mögött, akkor talán diliházba dugtál volna? - Kérdeztem felvonva a szemöldökömet. Sohasem tett volna ilyet, mert tudja, hogy nem vagyok őrült. Instabil vagyok, de nem bolond. - Tudom, hogy féltettél, Tony. De nem kellene, bele kell törődnöd, hogy egyszer ismét normális tagja akarok lenni a világnak és ahhoz hozzátartozik az is, hogy az erőmet kamatoztassam. - Nyeltem egyet, miközben a fülem mögé túrtam néhány kósza hajtincsemet. Megint elő fog jönni belőlem... - Nem is értem, miért foglalkozol még mindig velem. Nem kellene, már régen befejeztük a terápiát. - Legszívesebben fejen vágtam volna magam. Ez már régen nem arról szólt, hogy ki kellett gyógyítania valamiből, hanem arról, hogy... bonyolult az egész kapcsolatunk. Nem kellett volna hagynunk, hogy egy ágyba kerüljünk az azelőtti éjszakán, mielőtt elhagytam a várost. Talán ezért tartottam ennyire attól, hogy a közelében legyek.  

losing your memory • ugyan, a reag kárpótolt! • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 25, 2015 4:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Felsóhajtok. Van pár elem ebben a beszélgetésben, melyre akarva vagy akaratlanul, de nem tudtam felkészülni előre. Hiányzik az érintése, a mosolya, s a nevetése. Mind, mintha szükségessé váltak volna számomra, mikor a páciensemmé vált, mióta szinte napi szinten láttam őt. Szükséges lett ahhoz, hogy oxigén áradjon bele a tüdőmbe. Nem tudtam olyan könnyen elszakadni tőle, s azt kívántam, bár rájönne arra, hogy nem ellene küzdök.. hanem azért, hogy jobb legyen. Hogy ne árthasson senkinek. Leginkább saját magát ne sértse fel, s nehogy kárt tegyen magában.
- Soha nem dugnálak diliházba. Ezzel Te magad is tisztában vagy. - hangzik fel komolyan a hangom. Nem fog ezen a helyzeten segíteni semmilyen tréfa, vagy olcsó poén. Ide már egészen más eszközök kellenek, de mikor a közelében vagyok, még levegőt is elfelejtek venni, nemhogy ép ésszel tudnék gondolkodni. Olyan Ő nekem mint valami átkozott heroin. A függője lettem. Én, egy jó hírű pszichiáter... rabja lett az egyik betegének. S örökké rabja leszek. Ezen nem fog idő, nem fog bűbáj.. nem fog az sem, ha békává változtat mérgében.
- Talán befejeztük. De nem az én akaratamomból. - jegyzem meg, mintha mellékes információ lenne, majd közelebb lépek hozzá, így véve szemügyre csillogó szemeit. - Az életben semmire nincs garancia. De tudnom kell, hogy nem halsz meg. És ezt csakis úgy tudhatom, ha itt vagyok. Melletted. - nyelek nagyot. Talán én kezdem felpiszkálni az alvó vulkánt, s most kellene leállnom. - Ahogyan annak mindig is lennie kellett volna. Nem felejtek, képtelen vagyok rá, hogy feledni próbáljam azt, amely kettőnk között történt. Szükséged van rám. És ennél jobban csak nekem van szükségem rád. - bököm ki nagy nehezen, majd felsóhajtok, mintha a világ összes levegőjét el akarnám szívni. De nem elég. Az oxigén csak oxigén. Nekem ő kell.
A szemeit látva azonban alaposan kételkedni kezdek magamban.

I MISS YOU. THAT'S WHY I AM COMING HERE
lydia & anthony
©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Feb. 27, 2015 4:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
anthony & lydia
you see puzzles, i see games
Miért kell megnehezítenie a helyzete? Vagy csak én fogom fel ezt ennyire drasztikusan? De neki kellene az okosabbnak lennie, nem nekem.. ő az orvos, aki mindenhez ért, akinek racionálisan kellene gondolkoznia és akinek minden kérdésemre válaszolnia kellene. Láttam rajta, hogy őrlődik, ezért nem akartam kimutatni azt, hogy az én belső világom sincs teljesen rendbe akkor, amikor szóba kerül vagy csak rá gondolok, meglátom vagy megérzem az illatát. Egyre bonyolultabbá és bonyolultabbá fog válni az, ami kettőnk között van, ha nem teszünk ellene és nem parancsolunk megállj magunknak. Talán emiatt örültem annyira, hogy Victor idehívott. Legalább nem éreztem azt, hogy semmire sem vagyok jó és szükségem volt arra, hogy kimozduljak abból a komfortzónából, amibe beleragadtam az utóbbi időben és amiben a legjobban szerettem volna lenni akkor, ha a helyzetem a levegővételnél is egyszerűbb.
- Nem fogok meghalni. - Horkantam fel, miközben összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Úgy nézhettem ki, mint egy dacos kislány és így is éreztem magam. Dacoltam és harcoltam az egyetlen emberrel, aki megértett és aki tudta, hogy mit érzek. Miért kell megnehezítenem a saját napjaimat? - És nincs szükségem pesztrára sem. Van életed, nem hagyhatod ott a munkádat a barátaidat, a családodat csak azért, mert aggódsz miattam. - Hangom kissé meglágyult, miután ismét rá pillantottam és a torkomon akadt a szó az ő mondatait hallgatva. Mostanában nem sokszor fordult elő velem, hogy ne tudjak reagálni valamire, de ő elérte. Nem beszéltük meg, ami kettőnk között történt, én is tisztázni akartam a dolgokat, mert ő volt az egyik legnagyobb érték az életemben és... nem akartam elveszíteni. Nem akartam őt is elmarni magam mellől, mégis jó úton haladtam efelé. Mit tehetnék, hogy mindkettőnknek jó legyen?
- Itt kell maradnom. - Suttogtam magam elé meredve. - Ha maradsz, akkor tudnod kell, hogy nem jókedvemből vagyok itt. El kell intéznem egy piszkos dolgot, ami... neked nem fog tetszeni. - Nagyot nyeltem. Ha megtudja mivel bíztak meg... nem akarom látni azt a tekintetet, amit abban a helyzetben intéz majd felém.

losing your memory • ugyan, a reag kárpótolt! • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 11, 2015 1:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
A halál nem előre tervezett életesemény, s hiába is hiszi azt, hogy nem fog meghalni, erről ki biztosíthat engem?! Évekkel ezelőtt még azt sem tudtam, hogy a föld színén van, hogy.. létezik egy lány, aki talán felkeltheti a figyelmemet, de itt van. Itt áll előttem. Senki kedvéért nem fogok lemondani róla, még akkor sem, ha Ő maga megtagadja ezt. Szükségem van rá. S neki is, még ha ezt nem ismerné el, de akkor is. Én segítettem neki megtanulni, hogyan kezelje varázserejét.. s ő megtanított nekem egy sokkalta mélyebb érzést. Milyen kötődni valakihez.
- Nem érdekelnek a munkám, a barátaim, a családom, ha Te nem vagy ott, nem vagy közöttük. - jegyzem meg. Nem illő gondolkodásmód egy orvoshoz, főleg nem pszichiáterhez. Értem a szakmámat, szeretem és hasznosítom is a tudást amelyet megszerzek, miközben egy pácienssel foglalkozom. Néha többet is tanulok, mint ők maguk. Lydia nélkül azonban eltűnt a szín az életemből. Minden feketévé és fehérré változott, nem találtam meg a kifelé vezető ösvényt abból a labirintusból, ahová kerültem a hiánya miatt. Nem tudom, hogy ezt milyen úton és módon tudnám elmondani neki. Most nem is tudnám szavakba önteni ezeket a gondolatokat. - Millió és még dupla annyi orvos létezik, a pácienseim nem lesznek egyedül. A családom már tudja, hogy nem vagyok rugós bábu, nem fogok minden füttyszóra válaszolni. A barátaim pedig nos.. - köszörülöm meg a torkom. -, leginkább ők tanácsolták, hogy induljak el utánad. - vallom be eléggé csendesen. Nincs nagy baráti köröm, de az a pár tudja, hogy merről fúj a szél. Ők is boszorkányok és varázslók.
- És azt nem mondhatod el, hogy miért vagy itt? - kérdezek rá aztán nyíltan. Lehetősége van elutasítani a válaszadást, de értelemszerűen tudni akarom, hogy mivel áll... állunk szemben. Elvégre, nem engedem egyedül semelyik oroszlán barlangjába, ha erről van szó.

I MISS YOU. THAT'S WHY I AM COMING HERE
lydia & anthony
©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 25, 2015 11:57 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
anthony & lydia
you see puzzles, i see games
Összeszorult a szívem, ahogy rá tekintettem, ahogy a hangját hallgattam. Azért jöttem el majdnem minden szó nélkül otthonról, mert nem akartam ezt a helyzetet átélni, nem akartam magyarázkodni és nem szerettem volna belerángatni őt semmibe. Nem ezt érdemli. Szép, normális élete kellene, hogy legyen, a munkájával és a környezetével kellene foglalkoznia, hagyni kellene, hogy a saját fejem után menjek és örülnie kellene annak, hogy nem bélyegeztem saját magam is őrültnek magamat annak ellenére, hogy mindenki más elmebetegnek hitt. Ő tudta, hogy nem beteg vagyok, hanem megajándékozott, segített nekem elnyomni az állandóan előtörő rohamaimat, amelyek miatt az erőm önállósodott, megtanultam a kontrollt és... a fenébe is, de beleszerettem ebbe az emberbe, akinek az életemet köszönhetem, ezzel együtt azt is, hogy ebben a pillanatban itt ácsorgok. De hogyan mondhatnám el ezt neki? Nem lehetek olyan önző, hogy belerángatom a kétes ügyleteimbe és egyszerűen szégyellném elmondani neki, hogy igenis dróton rángatnak azért, mert egyedül nem vagyok képes védelmet nyújtani senkinek, akit szeretek és mert belekeveredtem egy ördögi körbe, amit egy ettől cseppet sem jószívűbb vámpír varázsolt körém. Biztosan megértené a dolgot, de a bőr lesülne az arcomról, ha megtudná, miket tervezek... hogy milyen vagyok, amikor nincs a közelemben...
Viszont a szavai elindítottak bennem valamit. Mindig is reméltem, hogy komolyan vesz és nem is volt okom kételkedni benne soha, mégsem mertem elhinni, hogy egy olyan férfi, mint ő... egyáltalán máshogy nézhetne rám, egy megtört szárnyú kismadárra, akinek az egyedfejlődésének is szemtanúja volt. A páciense voltam. A tanítványa. Alábbvaló, mint ő és mégis... nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogyha nem számítanék neki, akkor nem jött volna utánam és ne akarná megfogni a kezemet, hogy most is segítsem. Ennek ellenére képtelen voltam reagálni a mondandója ezen részére... nem jött ki hang a torkomon, semmilen normális válasz nem fogalmazódott meg bennem.
- Segítenem kell valakinek egy nagyon csúnya ügyben. Egy vámpírnak. - Inkább témát váltottam, erről is könnyebb volt beszélni. - Tartozom neki és szüksége van egy boszorkányra, hogy... - Mély levegőt vettem, mert tévedtem, egyik téma sem könnyebb, mit a másik. - El akar tenni egy nőt láb alól, mert az folyamatosan beleköp a levesébe. Anthony végtelenül okos ember, rá fog jönni, hogy micsoda az én szerepem ebben a történetben, úgyhogy lelkiekben már készültem is a fejmosásra.

losing your memory •  :hug:  • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 23, 2015 11:37 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
 
Amara & Vincent





Doppelgänger or what?!
.................................

Kezdtem egyre jobban megismerni a várost, ami mindig könnyedén ment, tudtam, hogy mely helyen nem érdekelnek egyáltalán. Találtam egy régiség kereskedést, érdekes dolgokat árultak benne, a pizzázójuk sem volt rossz, kimondottan kellemes volt a hangulata is, és a kiszolgálással sem volt problémám. Még egy bárt is meglátogattam, okom nem lehetett semmiféle panaszra sem, a zenei ízlésem pedig kibírt mindent. Bár… mondom meg vannak a határok, a pogó és én nem vagyunk túl jó barátok. Az egyik autómmal jöttem a városba, a lányaimat a birtokon hagytam, nem szoktam magammal hozni őket, ha mégis, akkor általában limuzinnal megyünk, és nem itt szórakozunk, hanem New Orleansba, vagy máshol, ami részükről egy heti vagy pár napos spa kikapcsolódást jelent. Muszáj, megérdemlik, hiszen engem táplálnak és tényleg jót akarok nekik, étel és kikapcsolódás terén is. Berendeztem a fotó stúdiómat is, így ideje lett volna ha elutazunk pár napra kikapcsolódni, mondjuk a tengerpartra, ezért is nézelődtem a városban, hátha találok valami butikot, ahol be tudnak vásárolni, vagy egy utazási irodát, amelyiknek tetszik a ajánlata, vagy olyat látok, a kínálatukban, ahol még nem jártam, és megtetszik, persze… nem rajtuk keresztül utazok majd, meg vannak erre a saját eszközeim, másrészt, vártam valakit egy fontos csomaggal. Egy fagyizó mellett haladtam el, és mivel nem ártott volna ha időnként az emberség látszatát is keltem, így vettem magamnak pár gombócot, csak úgy angolosan nyaltam, a szemüvegemen keresztül pillantottam végig a kirakatokon, időnként az órámra pillantottam, és végre megérkezett a várva várt hívás is, az egyik utódom Svédországból, hosszasan beszélgettünk egymással, párszor körbe jártam a parkot is, és a főteret is, nem vettem észre az idő múlását, csak egyszerűen jól esett beszélgetni Alexanderrel, így kötöttem ki az óratorony alatt is, jobban utána kellene néznem Mystic Falls történetének, döntöttem el, miközben felpillantottam a toronyra. Kora délután volt, és a nap is magasan járt az égen, a zakómat bedobtam a kocsimba, és még annyit is megengedtem magamnak, hogy feltűrjem a garbóm ujjait könyékig, végre kiszúrtam a szállítómat, ezért senki más nem jöhet csak én, és amikor átvettem, nem bírtam magammal. Mivel a kocsimmal az óratorony környékén parkoltam, így leengedtem annak a tetejét és bepakoltam a táskát az utastérbe, az egyik ülésre, onnan kezdtem meg az ajándékom kicsomagolását, a legújabb tükörreflexes csoda, háromfajta objektívvel. Az egyikkel esküszöm még kukkolást is be lehetne vállalni,olyan messzire el lehet vele fókuszálni, példának okáért, bár erre nem volt igényem, és affinitásom sem, én inkább a művész fotókat kedveltem, semmi érdekes nem volt abban ,ha titokban csókolózó párokat fotózzak, akik épp házasság törést követnek el, vagy csak simán megcsalják a párjukat, a legjobb haverjukkal. Elkezdtem összeszerelni a masinámat, a párja ami a dobozban pihent még azzal víz alatt is lehetett fényképezni, és lazán kibírta h mondjuk fotózás közben elkezdene szakadni az eső, és nem kezdem el ecsetelni, a felbontást, a kattintás/kép és más egyéb dolgot, mert ha belelendülök, olyan vagyok, mint az a vörös hajú lányka, Merinda, akivel pár napja összefutottam az ügynökségben. Egyszerűen csak összeszereltem a gépet, és visszazártam a kocsit, ablakok és minden más, tartalék elemek a zsebemben, korábban azt is szereztem be, miközben beszélgettem a telefonon, mindenre gondoltam, és most történetesen, Mystic Falls épületeit fogom célba venni, kezdetnek a mögöttem álló óratoronnyal, jó volna tudni a történetét, nem ártana beülnöm majd a könyvtárba, szerettem tudni, hogy mikről fotózom, különösen ha épp a csendélet és a természet, vagy az épületek fotózása volt terítéken nálam. Az ajkam mosolyra görbült, halványra, épp csak a szám sarkában lehetett látni, a szemüvegem már nem volt rajtam, nem volt szükségem rá, ahhoz, hogy fotózzak, nem kellett, fekete fehér és szépia, ezeket a beállításait is kipróbálom a gépnek előbb utóbb.



See You Again♫ ✘ OutfitAmara

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 14, 2015 11:44 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Shad in the dark a past lost in space

xxx
Mint általában ma sem volt különösebb tennivalóm. Az ördögi tervem, hogy megszerzem a hasonmások vérét, hogy újra kikerüljek a halandóság csapdájából úgy látszott sosem fog megvalósulni már, pedig én nagyon igyekeztem. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ez sikerüljön, de valahogy mégsem haladt a terv. Úgy gondolom, jobb lesz ha most egy időre pihentetem ezt és kicsit újra magamra koncentrálok. Az óratorony felé vettem az irányt. Ma reggel egy igazán különleges üzenetet hagytak az éjjeli szekrényemen, miszerint az óratorony alatt vár valaki éppen ebben az időben. Kíváncsi voltam vajon kinek van elég bátorsága betörni hozzám és utána még meg is mutatni az arcát. Merész húzás. Főleg, hogy most már teljesen beilleszkedtem ebbe a világba és az átok sem sújt többé. Hála az Égnek! Beálltam hát az óratoronyhoz és karba tett kézzel vártam az én "hódolómra".  

Telt az idő, de sehol sem volt. Szörnyű unalom tört rám. Utálom ha megváratnak. Egyszerűen ki nem állhatom. Micsoda udvariatlan egy alak! Vettem egy mély levegőt, majd sóhajtottam. - Remek! Utálom ha valaki játszik velem. -motyogtam inkább csak magamnak, majd még egyszer körbenéztem. Nem ismertem fel senkit és senki sem figyelt engem. Hirtelen felindulásból elindultam, hogy minél hamarabb elhúzhassak erről a helyről, de nekiütköztem nagy lendületemben valakinek. Egy férfinak. Hangos puffanás a földön. Egy fényképezőgép tört darabjaira. - Elnézést! -mormogtam a bajszom alatt mérgesen. Mit képzel ez, hogy így ideterem a semmiből és akadályt képez köztem és az úti célom között?! Porolgattam a ruhámat, mintha valami fertőzést kaptam volna a férfitól, amikor hozzáértem. - Micsoda faragatlan! Hogy képzeli.... -háborodtam fel, majd lenéztem a darabokra tört gépre és indultam volna tovább.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jún. 16, 2015 9:47 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Tekintetem folyamatosan az övét kutatja, s elég gyorsan rájövök, hogy min járnak a gondolatai. Nem akarom őt bántani, a múltban sem, mégis érzem, hogy szavaimra nem fog válaszolni. Valamit kiváltok belőle, amit egyelőre még nem tudok nevén nevezni, de nem is ez most a fő attrakciója az egész beszélgetésnek. Helyre kell jönnie annak, ami nemrégiben tönkrement, s vissza akiarom kapni azt a barátságot, azt a viszonyt, amelyet ő hozott az életembe. Viták? Gyengéd légyottok? Számomra mindkettő fontos, hisz a vita gyakran építi a kapcsolatokat.. s erről nem mondok le senki kedvéért, hisz akkor tanúbizonyosságot tennék arról, hogy minden józan eszemet elvesztettem. Ez a nő az utóbbi időben életem fő részévé vált, még mielőtt eltűnt a süllyesztőben. Vagy, nevezhetjük nevén is, Mystic Fallsban. Válaszokat akarok, s akartam, mikor elindultam, most pedig itt vagyok, de még mindig nem érzem magamat célegyenesben.
- Szóval vámpírok. - jegyzem meg voltaképpen szín nélkül a hangomban, majd félrebillentem fejemet, s úgy méregetem, mintha valami kóbor útra tévedt volna. Nem mintha nem gondolnám így, elvégre olyan utakon jár, ahová nem kellett volna áttérnie. Nem ez volt a célom, mikor elkezdtem őt tanítani. Mit keres egy vámpírokkal teli környéken? - Csodásan hangzik. Csupán a gyertyafényes vacsora, és a letépett boszorkányfejek hiányoznak a sztoriból. - sóhajtok fel lehunyt szemekkel, majd zsebre vágom a kezeimet, s nagyot nyelek. - Ők ellenségek. Egytől egyig, mind gonosz. Nincsenek tiszta szándékaik, és arra még nem is gondoltál, hogy azért bízta rád, mert a küldetés halállal is járhat? - kérdezem, hangom némileg megtelt felháborodással, furcsa aggodalommal, arcom pedig megkeményedett, tekintetem nem is rezzent. - Ebből valószínűleg az lesz, hogy neked kell megölnöd azt a boszorkányt, aki bele akar köpni a levesébe - ismételtem szavait -, majd ha már nem leszel hasznára, akkor téged is megöl, már ha az a boszorkány egyáltalán legyőzhető.  

I MISS YOU. THAT'S WHY I AM COMING HERE
lydia & anthony
©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 25, 2015 1:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
 
Amara & Vincent





Doppelgänger or what?!
.................................

Kivételesen én sem figyeltem, de mégis stabilabb lábakon álltam mint aki nekem ütközött, a lendület mégis elég volt ahhoz, hogy a gépem, az újonnan vásárolt gépem csinos röppályát írjon le a föld felé, s mindezt döbbenetem teljes tudatában tegyem, s nézzem végig szinte lassított felvételbe, megtehettem volna, hogy elkapom, de nem fényes nappal az óratorony közelében. A masina volt a legkisebb problémám, csak ne sérüljön meg az illető, aki nekem jött, ez lebegett a szemeim előtt, miután a gépem tönkremenetelét konstatáltam, pillanatok alatt. Az arc… Elena?! De, az illat teljesen más. Nekem sem kellett több, egy gyerek ne merjen velem így beszélni, különösképp úgy, hogy némi nemű múlttal is rendelkeztünk, hiszen fotóztam őt már kellemes hangulatban pár hete.
- Már megbocsáss, Elena, de azt hiszem semmiféleképpen sem érdemeltem ki ezt a modort tőled. Te is odafigyelhettél volna ami azt illeti, hiszen előre kell nézni, nem a földet bámulni ha közlekedsz nem? - pirítottam rá a lányra csak úgy, apaian. Mert, hiszen, nem érdemeltem ezt a hanghordozást, viszont a stílus és a beszéd egyáltalán nem illett Elenához, sokkal pökhendibb volt, és rátartibb, mint máskor. Lehet, hogy rossz lábbal kelt fel a lány? Nem értettem különösen ehhez, de felszaladt a szemöldököm, amikor felpattant, ruhát porolgatva, még esélyem sem volt felsegíteni, de hogy tovább menjen?!
- Állj csak meg Elena! Mégis mit képzelsz magadról, ilyen stílussal, és viselkedés móddal elintézed azt, hogy összetörtél egy méregdrága gépet?! - igen, már nem a lány épsége volt a fontos, hanem a gépemé. Heteket várhatok, hogy megérkezzen japánból újra… igaz, a hetek nem számítottak, csak a várakozás az új kipróbálni való holmijaimra mindig izgalommal töltött el, nem volt ez így most sem másképp, csak… nem hiszem el, hogy így kellett, ilyen rövid életpályát leírnia a gépnek, még rendesen sem fotózhattam vele… De, igazából a tény, hogy Elena ennyire faragatlan és tapintatlan volt velem, nem tudtam napirendre térni efölött a tény fölött.
- Ilyenek vagyok ti mai fiatalok, az egyik pillanatban örültök annak, ha lefotózlak, a másikban pedig teljesen teszel arra magasról, hogy épp a munka eszközömet teszed tönkre! -- fortyantam fel, ugyan, utána nem megyek, a kocsim előtt guggoltam le, hogy szemügyre vegyem, a gépet. Megpattant néhány helyen a burkolat rakta, de az objektív teljesen tönkre ment, sajnos annyira rá vagyok állva arra, hogy ha valami új, akkor még évekig képes legyen megőriznie az eredeti formáját, hogy a gépet hiába nem lesz problémája, mert elküldöm a szervizbe, hogy nézzék meg, de szerintem le fogom passzolni az egyik tanoncomnak, objektív nélkül, nekik egyelőre úgy sem kell profi lencse, elég ha azzal megtanulnak dolgozni amit kapnak, és kiismerik, komolyan felbosszantott ez a lány, nem értettem a viselkedését, ezt a hirtelen pálfordulását. Ember! Csapott meg az illata, ahogy tovább lépett s a szél felém fújta a levegőt, akkor, ő nem lehet Elena. De akkor sem mentség, hogy valaki ennyire bunkó legyen mással. Mindegy, betudtam annak, hogy ez a modern kor hagyatéka, az én időmben megvolt a tisztelet, tiszteltek mindenkit, időset és fiatalt egyaránt, az idős vette a fáradtságot ,hogy tanítson, ezért a fiatal megadta neki a tiszteletet. De hol vannak már ezek az idők?! Ha meg ember, akkor biztos, hogy nem tudja, hogy vámpír vagyok, így nem fogom magamat bárhogy lebuktatni, ennél okosabb vagyok. Biztos, Elena rokona ez a lány, ikertestvére.



See You Again♫ ✘ OutfitAmara

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 25, 2015 4:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
anthony & lydia
you see puzzles, i see games
Jobban tettem volna, ha egyáltalán nem néztem volna rá, hiszen szinte a lelkembe mart a pillantásával. Felvette azt a tipikus tekintetet, amely egyszerre volt vádló amiatt, mert nem értett egyet azzal, amit csináltam, ám az óvás is belevegyült szintén az előbb említett ok miatt. Senki más nem tudott így nézni rám, akárkiben kerestem ezt a viselkedést kudarcot vallottam, csakis ő volt ennyire különleges. Persze, hogy nem engedhettem közel magamhoz… hogyan ronthatnám el egy hozzá hasonló ember életét? Neves szakember, elismert az életében és a szakmájában, én pedig mi vagyok? Egy erejét fejlesztgető boszorkány, akit sakkban tart egy vámpír, emiatt úgy kell ugranom, hogy és amikor ő fütyül. Még a gyilkosságra is képes rávenni és én hagyom magam, ellenkezni sem ellenkezem, ha megpróbálom, a gazdám úgyis felülírja a szavaimat. És szégyelltem mindezt Anthony tudtára hozni, hiszen ő nem így… mondhatni nevelt. Mindig arra bátorított, hogy a saját erőmből váljak azzá, aki leszek, soha ne alkudjak meg és vigyázzak azokkal, akik ki akarnak használni. A tanácsai közül eddig egyet sem sikerült megfogadnom, persze, hogy ramatyul éreztem magam emiatt és inkább őt taszítom el magamtól, minthogy bevalljam, én vagyok az ostoba. Pedig szeretek a közelben lenni… akkor éreztem magam a legjobban, ha velem volt, ha vele beszélgettem vagy csak szórakozásból lefeküdtem a kanapéjára és a plafont bámultam. Nincs is annál jobb időtöltés.
- Azt hiszed, én nem tudom ezeket? Tisztában vagyok azzal, hogy a vámpírok nem a jó lelkükről híresek, nem vagyok ostoba. – Néztem rá komoly tekintettel és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, mintha az nagyobb biztonságot jelentene annál, mint amikor a testem mellett lógtak. – Ez a férfi veszélyes, Tony. – Jelentettem ki, majd nyeltem egyet. – Hatszáz éves, szinte a fejembe lát és egyetlen pillanat alatt megöli a családomat, ha nem azt teszem, amit kér tőlem. – Victorra nézve senki sem mondaná meg, hogy egy szörnyeteg lakozik benne, de én pontosan tudtam, milyen romlott. És én is ilyen leszek, ha így folytatom. El kellene kerülnöm ezt az úgy tűnik előre megírt sorsot, de fogalmam sem volt arról, hogyan. Nem szállhattam ki csak egy szó nélkül, egyszerűen, őt pedig nem akartam belekeverni az én ügyleteimbe. Nem bírnám elviselni, ha valami történne vele azért, mert nem voltam képes egyedül kezelni a helyzetet.
- Ha azért jöttél ide, hogy kioktass és a fejemhez vágd azt, amit én is tudok, akkor mehetsz is, elvégezted a dolgod. – Mély levegőt vettem és egyik kezemmel a hajamba túrtam, hogy elrendezzem a szőke hajtincseimet. – Meg tudom védeni magam tőle, ha arra kerül a sor. De ha nem teszem azt, amit mond, ha… ha nem ölöm meg azt a nőt, akkor biztosan kitekeri a nyakam, viszont előtte kivégzi a családom összes tagját, a barátaimat, mindenkit, aki fontos nekem. Téged is. – Nyeltem egyet. Belepusztulnék ennek a sorra kerülésébe, ezer százalék, hogy utána már nem akarnék élni. Mi értelme lenne nélkülük? Nélküle?

losing your memory •  :hug:  • ©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Vissza az elejére Go down
 

Óratorony

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
8 / 10 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

 Similar topics

-
» Volterra ~ Óratorony

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: Mystic Falls-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •