Nem is figyeltem semmire, miközben a düh eluralkodott rajtam, és elöntötte az agyamat. Rávágtam az asztalra, és felpattantam a helyemről.
-Ha így állunk. -mordulok rá, majd csábosan elvigyorodom. Selenára kapom a tekintetem. -Játszunk csak. Ha ezt teszed, én pedig elfecsegem mindenkinek, hogy az esküvőd előtt, Las Vegasban, ezer örömmel feküdtél volna le az egyik nagyon messzi rokonoddal, valami ükükük unokáddal, aki nem mellesleg haldoklott, és ráadásul még elég kezdetleges állapotban, de terhes is volt. Vágytál rá, és egy pillanatra sem gondoltál a szöszi menyasszonyodra, akit végül megcsaltál. -felsóhajtok, kissé eltúlzott drámaisággal a hangomban, majd levakarhatatlan vigyor ül ki az arcomra, gúnyos, gyönyörű vigyor. Szememben pedig gonoszság és kacérság tükröződik, miközben visszatáncolok a helyemhez, a székemet pedig egy erős, és hangos rántással kihúzom, és leülök arra. Tartom Nash és Selena tekintetét. Valószínű, köpni-nyelni nem tudnak, úgy ahogyan Emma sem.
Eközben a pasi nagy buzgósággal kihozza az italokat.
-Köszönöm, drágám. -vigyorgok, miközben átveszem tőle az italomat. Vörösbort hozott, ajánlom, hogy finom legyen. Ha az, talán életben hagyom. Bár annak kicsi az esélye... Keresztbe teszem a lábam, és az arcukat fürkészem, miközben az én kis monológom után megszakadt a beszélgetés. Emmára sandítok, aki a jegyzeteibe merülve ül, és irkál valamit. Várom, hogy Nash és a szöszi megszólaljanak.

Figyelmesen hallgattam Emma mondandóját, a végén viszont elég furán néztem. -Kék nyakkendő?! Felejtsétek el!- tiltakoztam. -Nash, ha felveszed, én elfutok. A többi amúgy az én részemről rendben van. -Nem, ne a Lockwood birtok legyen... Bármennyire is utálom Katie-t, abban egyet kell értenem vele, hogy minden rendezvény ott van. A vízesés jobban hangzik. Majd bulizunk a vízben, nem?- elmosolyodtam. Emma belemerült a jegyzeteibe, Nash pedig Katie-t kezdte cukkolni. Őt ismerve ennek nem lesz jó vége. Hát, nem is lett. Miközben Katie beszélt, én unottan az eget kémleltem, az egyik mondatánál, még ha nem is látszódott, de felszökött a szemöldököm. Mikor végzett a mondandójával, Katie felé fordultam. -Tudok róla, mert Nash felvilágosított a Vegasban történt dolgokról. Azt viszont nem értem, hogy mért nem tudta elmondani, hogy a lány, akivel lefeküdt, a ükük-akárhányad rokona.- Nem néztem Nashre. Egyszerűen nem bírtam ránézni... Egy pillanatra végigfutott az agyamon, hogy elmegyek, de inkább mégsem.-Katie, te sem vagy ám egy angyal. Egy pillanatig sem hittem volna, hogy Katie Pierce-t felcsinálja egy farkas. Vajon mennyire lehetett jó a kutyuska az ágyban, ha még azt is hagytad neki, hogy az megharapjon? Katie, én nem ilyennek ismertelek meg. - mondom gúnyos mosollyal az arcomon. Közben visszajött a pincérsrác. Mielőtt elment volna, utánaszóltam: - Szépfiú, nekem hozhatsz egy kis whisky-t.- kacsintottam rá, és el is felejtettem, hogy Nash is itt van mellettem...

-Ugyan! Mindketten Petrovák vagyunk, mit gondoltál?! -forgatom meg a szemeimet. Tipikus szőke, és ennek hangot is fogok adni. A farkasos monológjára felhorkanok, ránézek, majd elvigyorodom. Érzem, hogy ezzel nagyon felhúzom majd, legalábbis ez a célom, de hát, ő.. Hogy is mondjam, elég türelmes, és jól türtőzteti magát. Vagy.. Vagy csak nem fogja fel amit mondok! Valójában, ez lehet az oka ennek.
-Hát, Selena.. -sóhajtok. -Majdnem olyan jó volt az a kutya, mint a te vőlegényed. De csak majdnem. -nevetek fel, majd kacsintok egyet, és újból felsóhajtok.
-Tudod... Én sem olyannak ismertelek meg, hogy megállapodnál egy férfi mellett. De a Vegasban történtek után, megértem, hogy miért. -elvigyorodok, ezzel is húzva az agyát. -Bár! -mutatok a pincérfiú felé. -Úgy látom, most sem zavartatod magad. -felnevetek. -Osztozkodhatunk, ha gondolod. -billentem oldalra a fejemet, várva a válaszát, miközben Emmára és Nashra sandítok, akiknek valószínű leesett az álluk a mi kis apró vitánk miatt.
Beleiszok a borba. Mmm.. Ez tényleg a jó fajtából való! Egy pillanatra még felnézek, és kuncogni kezdek.
-Amúgy, Selly.. -a nevét leeresztő hangsúllyal mondtam ki, miközben próbálom elfojtani a nevetést. -Jó a hajad! -vigyorgok, majd felemelem a poharam, és újra inni kezdek.

Csak iszogattam, és próbáltam nem figyelni rájuk. Foglalkozzanak csak az esküvővel, hát azért jöttek, nem?! Még az asztalra csapkodást is teljesen jól kizártam, nem nagyon érdekelt, csupán bámészkodtam erre-arra, egy pár erre járó fiúval szemezve, és keresve a legújabb áldozatomat. De Nash szavait egyszerűen nem tudtam nem meghallani. Alig tudtam lenyelni a kortyot, olyan nevetésben törtem ki! Ahhoz képest, hogy ennyi idős, elég gyerekesen viselkedik. Jóízűen dőltem hátra a székben, és úgy néztem rá, mint aki bátorítja, hogy beszéljen még, miközben olykor-olykor egy-egy kis apró, gúnyos kacaj szökik fel a torkomon. Oldalra biccentem a fejemet.
-Nekem már nem kell több ennyinél, hogy megállapítsam a dolgokat.. -forgatom meg a szemeimet, majd elvigyorodok. Ilyen vámpírnak, mint én, elég csak egy véletlen érintés, és már meg tudjuk állapítani, hogy ki és miben jó. Ezt teszi az idő, és főként a tapasztalat. Felhorkanok.
-Éppen elég ízelítőt kaptam... -ezt Selena felé nézve mondtam, egy apró sóhaj keretében, miközben a levakarhatatlan mosoly ott ül a szám sarkában. Próbálom felhúzni, nem tagadom. Elvégre, azt hiszem, ez az egyik legjobb módja, hogy megszabaduljak attól a kis fattyútól. Ráadásul! Egy két legyet egy csapásra.
Nash következő mondatánál felemelem a tekintetem, majd Emmára sandítok, aki a jegyzeteibe borulva, valószínű ugyanarra gondol, amire én, és látszólag jól mulat rajtunk, de legfőképpen Nash szavain. Én pedig jóízűen felnevetek. Nevetésemben gúny van, leleplezés.
-Ez pincér pasikkal flörtöl... -biccentek Selena felé. -..te meg hazudsz, és ez látszik rajtad. -nevetésem átcsap vigyorgásba. Ugyan kérlek! Egy Petrovánál nem csókol jobban senki, még ha az haldoklik is!
-Igazán megérdemlitek egymást. -emelem fel a poharam, mintha éppen áldást mondtam volna rájuk, majd újabb kortyot iszok belőle.
Nash vissza akart térni a témához, de én nem hagytam. Még nem fejeztem be!
-De.. -köszörülöm meg a torkom. -..legalább ne ezt hazudnád. -fintorodom el.
-A hülye is tudja, hogy egy Petrovánál nincsen jobb, és ezzel a szöszi is tisztában van, nem?! -mosolygok rájuk, teljesen ártatlanul, ahogyan azt kell. Kicsit összezavaró kérdés volt. Mert, ha Selena azt mondja, hogy ez nem igaz, akkor szegény fiút alázza a porba, de ha azt mondják, hogy igaz, akkor engem is elismernek. Hát, körülbelül így kell ezt csinálni. Tapsot nekem. Köszönöm.

-Nem hát... -forgatom meg a szemem, a hangomban csupa iróniával.
-A mi kis titkunk?! -nevetek fel. -De hiszen te másnap kikotyogtad. -vigyorodom el. -Amúgy is.. -mély levegőt veszek, miközben megforgatom a szememet. -..egy Petrovában megbízni igen nagy hiba. -lengetem meg előttük a mutatóujjamat. Persze, ez az ő esetében nem volt igaz, mert ha nem hergelt volna fel, én istenbizony nem szólok semmit. Mert megígértem neki, s bár nálam az ígéret, az annyit ér, mint egy légy, viszont Nash megmentette az életemet, így ezt viszonozva, nem mondtam volna el Selenának. Csakhát.. Bánt volna jobban azokkal a pici szájacskákkal... Ohh! Minő meglepetés! Nash előbb dühbe gurult, mint Selena, és nem várt lépést tesz. A nyakamnál fogva emel fel, s, ahogyan a sebhelyemhez ér, felszisszenek. Már csak reflexből, megszokásból, hiszen már egyáltalán nem fáj. A vigyor nem szűnik meg az arcomról, még az ő elváltozott arcát látva sem. Szemem sarkából látom, ahogyan Emma is feláll az asztaltól, nem mintha tudna akármit is tenni.
Na jó. Megint elfeledkeztem arról, hogy egy nagy erejű boszorkány, amit én mondjuk nem néznék ki belőle, de sebaj. Első mondatára, miszerint megszegtem a szavam, csak megforgatom a szememet. Következő szavaira viszont elvigyorodom.
-Ahogyan akarsz! -tárom ki a karom, s bár hangom kissé rekedtes, mivel szorítja a nyakam, tisztán és érthetően kivehető belőle minden egyes szó.
-Vegasban a véredet adtad, most meg az enyémet akarod elvenni?!-rekedten felnevetek, miközben csak suttogom ezeket a szavakat, bár így suttogva is meghallják a vámpírok, tetszik ez a helyzet.
-Persze.. Úgy sem mersz bántani.. -nyöszörgöm, huncut mosollyal az arcomon. -De ha mégis, kérlek itt kezd. -simogatom meg a hasamat, és tudom, hogy ezzel csak még jobban felhúzom. A nagypapás mondatára lebiggyesztem az ajkaimat.
-Te mondtad.. Rosszkislány vagyok. -mondom úgy, mint aki megbánta, majd szélesen elvigyorodom, bár ez a mosoly most inkább kedves, és manipulatív, mintsem hogy, mint az előzőek, amik inkább gúnyosak, és irónikusak voltak. Kezd elfogyni a levegőm, ahogyan a nyakamat szorítja, így ösztönösen a kezéhez kapok, és megpróbálom lefejteni az ujjait magamról, bár az egyik felem buzgón reménykedik abban, hogy nem sikerül. Inkább haljak meg én is, minthogy mégegyszer szüljek! Nem kell nekem utód. Majd ledob a székre, én pedig a nyakamat kezdem el masszírozni, de a mosoly, még mindig nem hervadt le az arcomról.
-Nos.. -köszörülöm meg a torkom. -Ezek után, igen szépen kell kérjetek arra, hogy hagyjam Emmát megszervezni az esküvőt. -sakk matt. Emma minden szavamat követi, mint egy kiskutya. Persze, biztosan hagyom, hogy megszervezze, mit bánom én! Csak hallani akarom, hogy megbánta. Kihúzom magam, és kényelmesen hátradőlök.
-Nem félek semmitől. Engem úgy sem tudtok bezárni sehova. -vállat vonok, miközben elég halkan ejtem ki a szavakat.

-A hülye is tudja, hogy egy Petrovánál nincsen jobb, és ezzel a szöszi is tisztában van, nem?! - -Hát...őőő.- én ezzel vitatkoznék. Így fejeződött volna be a mondatomat. És vajon kire gondoltam? Hát persze. A kedvenc Mikaelsonomra, Kolra. Nash is isteni az ágyban, de Kol felülmúlhatatlan. Szegény, most biztosan csuklik a sírjában. Várjunk, lehetséges ez egyáltalán? -Basszus...- suttogtam magam elé. Ezt nem hiszem el! Ilyen simán belesétáltam Katie csapdájába. Ha lenne a közelben egy ásó, bizton leásnám magam vagy 200 méter mélyre... Amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy milyen balfék voltam, addig Nash elvesztette a türelmét, és felpaszírozta Katie-t a falra. A józan eszem azt diktálta, hogy menjek én is, de inkább segítségkérően néztem Emmára, aki már meg is indult feléjük. Nem sokkal ezután meglepettségemben felkaptam a fejemet. -Vegasban a véredet adtad, most meg az enyémet akarod elvenni?!- -HOGY MIVAN????!!!! Tőlem még akkor is elhúzódtál, mikor egy apró karcolást ejettem rajtad, neki meg hagyod, hogy szívja a véred??!!- pattantam fel mérgesen. Amit érzek, azt nem lehet szavakkal elmagyarázni. -Tudod Nash, most erősen gondolkozom azon, hogy akarom e ezt az egészet.- csóváltam meg a fejemet lassan, miközben pár lépést hátráltam.

Elnyújtózkodtam, mint aki élvezi a műsort, majd kikaptam Emma elől a jegyzeteket, és nemtörődömül olvasni kezdtem őket, még azok veszekedtek. Em a végére már inkább rajzolt, minthogy írt volna. Több kis menyasszonyi illetve koszorúslányruha volt a lapon. Az egyik koszorúslányruhát kapásból áthúztam, s bár ezek után valószínű nem fognak rászorulni a "szolgálatomra", azért ilyenben a többiek se égjenek. Oké, mondjuk, elég meggondolatlan dolog volt, hogy egy tollvonással áthúztam. Ha én nem leszek ott, mit bánom én, ha égnek, vagy ha nem?! Megvontam a vállam, majd a szememet megforgatva tettem vissza elé a füzeteket, a lap alján egy ilyen felirattal: "Unom. Mehetnénk már." Ezek után, csendben ültem, a boromat kortyolgatva, és a poharat görgetve a kezeim között. Kíváncsi voltam, hogy milyen fickóról beszéltek, de a kíváncsiságomnak nem adtam hangot, inkább csendben füleltem, hátha nevet is mondanak.
Nash hozzám intézett szavaira kaptam fel csupán csak a fejem, és ránéztem, teljesen érdektelenül. Ismét hátradőltem, élvezve a műsort, amit éppen nekem csapott. S bár, talán a leghelyesebb az lett volna, ha befogom a számat, mégsem tettem. Szememben talán tükröződhetett némi megbánás, de ügyes trükkel azt is megszüntettem, csupa ürességet hagyva ott, ugyanúgy ahogyan a szívem áll. Üres. Nem képes érezni, és ez a helyzet már igencsak régóta fennáll.
Megköszörülöm a torkom, majd ismét elmosolyodom. Ez a mosoly, csak szimpla mosoly, mégcsak vigyornak sem nevezhető.
Felsóhajtok, és mondani kezdem..
-Tudod, Nash. -itt, hagyok egy kis szünetet, hogy át tudjam gondolni a dolgokat. Valójában fogalmam sem volt, hogy mit fogok hirtelen kinyögni...
-Reménytelen gondolat. Azt hiszem, ki kell, hogy ábrándítsalak, ha eddig még nem tette meg senki. Jó Petrova, illetve Pierce nem létezik. Te vagy a kakukk tojás, nem tudom, hogy hogyan sikerültél. -a szavaim egyáltalán nem sértők, vagy bántók. A kislányon gondolkozom. Talán ő, olyan lenne, mint Nash. Nem hiszem, hogy egy ilyen ártatlan kislányba szorulna ennyi gonoszság, mint a nagyanyjába és az anyjába. Meg ám.. Az apja sem piskóta, és valószínű a nagyapja sem, bár őt nem volt "szerencsém" megismerni még.
-Nem mondom, hogy rossz dolog, de egyszer megpróbálhatnátok igazán szabadok, és önfeledtek lenni. -megvonom a vállam. Azt hiszem, ezt mindhármukhoz mondtam, de legfőképpen, Selenához és Nash-hoz, hiszen Emma már volt igazán önfeledtül boldog, és szabad, és ez akkor volt, amikor kikapcsolta az érzéseit. De ő, mivel vissza tudja kapcsolni, ismét kezd áttérni a Terézanya stílusba, ami nekem nem túlzottan tetszik. Erre a gondolatra felsóhajtok.
-Már rég nincsenek érzéseim. Felesleges próbálkozás azokat kicsikarni belőlem. Talán egy ember képes rá, de az is csak nagyon-nagyon ritkán. -Emmára bökök, majd elvigyorodom, újabbat nyújtózva a széken, ezzel is jelezve, hogy már nagyon unom. Talán még a szüleim és az öcsém az, akikért bármit képes lennék megtenni. De már mindhármuk halott, szerencsére.
-A leszármazottaid kiölték belőlem. -Nashnak intézem a szavakat, ezzel Katherine-re célozva. Talán akkor váltam igazán ilyenné, amikor megtudtam, hogy nem kellettem senkinek. Lehet, hogyha nem hagyja, hogy elvegyenek tőle, boldogabb családban nevelkedhettem volna, szerető biológiai szülőkkel, és blablabla.. Fujj. Nem, mintha, abban a családban, amiben felnőttem nem kaptam volna meg mindent, úgy szerettek, mint az igazi lányukat, de akkor sem volt az igazi.
-Igen. Igen, Katherine. -bólogatok, mintha egy kérdésre válaszoltam volna. -Szóval, ha valami nem tetszik, őt kell okolni. Régen nem voltam én olyan rossz. -mondom, játszi könnyedséggel, mintha valamilyen laza témáról esne szó. Persze, természetemnél fogva ilyen vagyok, de emberkoromban feleennyire sem voltam szörnyű. Kifújtam a levegőt. Bármit is mutattam, igencsak nehéz volt erről beszélni.
-Nem sok mindenre emlékszek a gyerekkoromból. Kizártam. Úgy ahogyan a szeretetet, a bánatot, a boldogságot, a hálát, de legfőképpen a családot, hiszen az az, ami engem idáig húzott. -monológom végén ejtek egy apró vigyort, majd újabbat húzok a poharamból.
-Most pedig, megtapsolhatjátok magatokat, hogy végighallgattátok Katerina Petrova érzelgős baromságát. -emelem fel ismét a poharam, mintha valamiféle köszöntőt mondtam volna.
-Undorodj csak tőlem. Nem vagy egyedül, sokan mások is azt teszik, azzal a különbséggel, hogy azoknak még okot is adtam erre. -büszke, féloldalas vigyor suhan át az arcomon, ami másodpercek múlva el is tűnik. A kislányos szövegére inkább nem is válaszoltam. Valószínű, annyit mondtam volna, hogy "Azon vagyok, nem látod?!", de inkább megkíméltem tőle őket, és csendben figyeltem a környéket.

-Szerinted szándékos volt? A drágalátos ükunokád húzott be a csávába.- most már én is üvöltöttem. -Ha ennek az egésznek vége, én komolyan kinyírlak..- sziszegem Katie felé. A következő pillanatban kétségbeesett arccal néztem Nashre, aztán elszorult a torkom. -De Kol már meghalt, tudod jól. De igazad van, most én is megkaptam.- mondom elcsukló hangon, és a szemem sarkából egy könnycsepp csordult le. Nem szándékom gyengének látszani, Katie előtt meg főleg nem, de most tudatosult bennem igazán, hogy Kol meghalt... Muszáj volt leülnöm az asztalhoz, és lehajtanom a fejemet. -Hiányzol...- tátogom magam elé, pont úgy, mintha az lehetséges lenne, hogy Kol meghallja. De az lehetetlen, hiszen halott... Csak fél füllel hallgattam Katie érzelmi kitörését. Egyre szaporábban kezdtem venni a levegőt, egyre gyűllött bennem a düh. Éreztem, ahogy szemfogaim újból előbújnak, és szemem újra elkezd sötétedni. Felálltam, de még egy jó darabig az asztalba támaszkodtam, aztán Katire néztem. A szemem villámokat szórt. -Most kicsinállak...- sziszegtem, de ez már nem is az én hangom volt. Nem több, mint egy másodpercebe telt, és Katie újból a falnál landolt, de most az én jóvoltomból. -Tatia ellen nem volt esélyem, de téged fél kézzel is elintézlek, te nyamvadék!.- ilyesmi fejet képzeljetek el xD)Egy pillanatra meglepődtem magamon. De leginkább a hangomon... Kizártam mindent és mindenkit. Nem érdekelt, hogy mennyien néznek, csakis Katiere fókuszáltam. Ujjaim kezdtek egyre mélyebbre vájni a nyakában...

Mintha egy kis félelmet véltem volna felfedezni Katieben. De az is lehet, hogy mégsem. Túlságosan elborult az agyam... Felkaptam a fejemet, majd lenéztem magam mellé. Valami bekerült a magán szférámba. Pontosabban valaki... Nash, gondolhattam volna. De nem foglalkoztam vele. -Ha jobban belegondolok, én is olyan vagyok, mint te. Szívtelen, érzéketlen, alávaló ribanc, aki nem foglalkozik azzal, hogy mikor kit aláz porig.- szavaimat Katie felé intéztem. - Minden rendben van kicsim.... rendben lesz... ne hagyd, hogy olyanná tegyen, mint ő maga... - Ekkor megmozdult bennem valami... Ez...ez nem én vagyok...én sosem voltam ilyen...csakis az ösztön beszél belőlem... Ha Nash nem fejti le a kezemet Katie nyakáról, akkor az már rég halott lenne. Nash felé fordultam. -Nem vagy ennyire lent, csak... veled még csak egyszer voltam együtt úgy, Kollal meg már...többször. Mi mindig is sajátos módon oldottuk meg a problémákat, ami mindkettőnknek volt bőven. Ezen változtahatunk... de ez rajtad is múlik.- Pont olyankor nem jönnek a számra a szavak, mikor kellene...

To Cassidy

Felkeltettem az érdeklődését, de tisztában voltam azzal, hogy pont ezt fogom elérni, és.. hát, kedvemre való volt húzni az agyát. De mit is tegyek, ez van belém programozva.
Hangokat hallottam meg, mielőtt válaszolni tudtam volna neki és felsóhajtottam, égnek emelt tekintettel.
- Nem mehetnénk valami olyan helyre, ahol nincsenek sokan? - kérdeztem felvont szemöldökkel, közelebb lépve hozzá. Láthatta rajtam, hogy amúgy felesleges mondania bármit is. Megyek utána, bárhová is megy.

-Mit sajnálsz?! -emelem fel egy percre a tekintetem, Nashoz intézve a szavaimat.
-Nem a te hibád.. -vonok vállat, majd megforgatom a szemeimet. -Amúgy meg, nem volt rossz gyerekkorom, azon sincs semmi sajnálni való. Sőt! -nem hazudtam túl nagyot. Maximum azzal az utolsó kis "sőt" szóval. Mindig is hiányzott az életemből, az i.. Áhh! Már megint kezdem. Hihetetlen vagyok.. Mondjuk, végül is igazam volt, részben... Na, inkább hagyjuk! Már undorodom ettől a témától, felfordul tőle a gyomrom.
Megrázom a fejem, amivel kizárom ezeket a gondolataimat is. Túlzottan kezdenek előtörni, és ez nem tetszik. Mitöbb! Mint említettem, egyszerűen undorodom ezektől a kósza emlékképektől, amik a régi gyenge Katerinát idézik elő, aki még csak a töredéke volt ennek a mai lánynak.
Nash papolni kezdett, én meg csak bólogattam. Igazából, nagyon nem is tudtam mit mondani arra, amit ő kérdez, illetve amit mond. A szívem mélyén, tudtam, hogy valamilyen szinten igaza van, de nem akartam elhinni, és nem is hittem el. Megpróbál belemászni a fejembe! A tenyereimet az arcomra tapasztom, és próbálom nem hallani, amit mond. Makacsul ellenállok.
Nem-nem! Én természetemnél fogva vagyok ilyen! A szüleim is ilyenek! Lehet, hogy régebben jobb voltam, de semmi sem változott! Csak felerősödtek az érzelmeim, a feleslegeseket kikapcsoltam, a többit pedig el tudom viselni, erős vagyok, a legerősebb! Olyan vagyok, mint Katherine! Egy fokkal sem jobb! Nem értem, hogy miért akarja belém tukmálni az ellenkezőjét! Üvölteni tudnám a szavakat, ehelyett csendben maradok. Felemelem a fejem, és lehúzom a maradék italomat, a halántékomat masszírozva. Emmára nézek, tekintetem parancsoló, állítsa le, vagy valami, menjünk mert kezdek egy ülő idegronccsá válni… Ám, mielőtt cselekedhetne Nash ismét kérdést intéz hozzám. Egyenesen a szemébe nézek, és tartom azt. Mintha, farkasszemet néznék valakivel, közben pedig fürkészem a tekintetét, hátha még többet elárul. Persze, felesleges, a nagyját úgyis tudom… Próbál hatni rám, én pedig próbálok nem a befolyása alá kerülni. Nem szoktam meg ezt a helyzetet. Általában úgy manipulálom az embereket, ahogyan csak tudom. Olyan természetes, mint a levegővétel, most pedig ugyanezt teszi velem valaki. Persze, már estek erre próbálkozások, de az ember/vámpír egyik sem élte túl. Őt, viszont valamiért nem tudnám bántani. Talán, mert többször is megmentett. Hülyeség.
Nem tudom, mit gondoljak, mit érezzek. Megköszörülöm a torkom, de nem válaszolok. Melyik csoportba akarnék tartozni?! Hát ott ahol most vagyok! Mégis olyan meggyőzően beszélt, és úgy ittam a szavait pár másodpercig, mint egy ötéves. Utána már, rájöttem mindenre. Vagyis, nem ez a legmegfelelőbb kifejezés erre, más most mégsem jut eszembe. És végre! Helyettem is válaszolt, ezzel levéve ezt a gondot a vállamról. Nem mintha még sokáig foglalkoztatott volna. Mély levegőt vettem, majd ismét görgetni kezdtem a kezeim között az üres poharamat.
A családi általánosítós szavaira sem feleltem. Igazából én sem értem, mégis beleégett a vérembe ez a dolog… A Petrova nevemhez való megfelelési kényszer, és az, hogy tökéletesnek kell lenni, amit én el is értem.
Ekkor Selena megszakítja a beszélgetésünket. Mogorván fordulok felé.
-Lehet próbálkozni! -ingerlem őt, miközben kitárom a kezem. Fenyeget! Hát legyen olyan bátor, hogy akkor nekem is jön.
Öö.. és, hát legnagyobb meglepetésemre próbálkozott is. A falnak vágott, majd Tatiaról kezdett beszélni, hogy vele nem bánt el, de engem kicsinál. Ezen halkan felnevettem.
-Honnan tudod, hogy nem bosszulna meg engem? -oldalra billentem a fejem, mielőtt még elkapná a nyakam. Minden erőmet összeszedve elvigyorodom ezzel is bosszantva őt.
-Tatia az egyetlen Petrova, akit elfogadnék anyámként. -vigyorgok, s bár az előbbi igen hülye kérdés volt, mert hiába is találkoztunk egyszer, s lettünk jóban, mégsem ismerjük egymást. De ezzel igencsak gondolkodóba ejthettem őket, és talán valamilyen szinten Selena meg is hátrálhatott. Az ujjait először könnyűszerrel lefejtem a nyakamról, és eltöröm őket, de visszatér, és belevájja a körmét az ütőerembe, valamint a húsomba. Felordítok. Látom, ahogyan Emma feláll, és vihar lesz. Zúg a szél, és villámlik. Ő az. Mellette sohasem eshet bajom.
-Pontosan. Olyan vagy mint én, egy fokkal sem jobb. –nyöszörgöm a kezei alatt, miközben én pedig a kezébe vájom a körmeimet, így próbálva azt leszedni magamról. Vér serken ki a kézfejéből, én pedig elvigyorodom, és tartom magam.

Mielőtt Selena megölne, amihez már nem kellett sok, Nash ott van és megint megment. Nyálas taktikáján szemet forgatok, majd kissé ingadozva felállok. Ekkor a vihar is csitul, sőt leáll az egész. Hálásan nézek Emma felé, aki közel volt már ahhoz, hogy megöljön mindenkit, kizárólag miattam.
Valószínű, vívódott. Nem akart bántani senkit, egyenlőre, ezért okozhatta a vihart. Ó! Úgy ismerem, mint a tenyeremet… Összeszűkült szemekkel botorkálok vissza a helyemhez, miközben egy mellettem elsétáló vörös hajú, vékony nőt kapok el, és belemélyesztem a fogaimat. Kiszívom belőle az összes vért, majd, mint egy rongybabát dobom el.
-Szegény.. Talán még élhetett volna, ha nem szurkálod ki az ütőeremet.. –elfintorodom majd megforgatom a szemem, kis iróniával a hangomban. Ezeket a szavakat Selenához intéztem.
Visszaülök a helyemre, majd keresztbe teszem a lábam, és még ők nyávognak valamiről, én az eget kémlelem, és masszírozom a fájós nyakam, amin a sebek már gyógyulásnak indultak Egy névre viszont felkapom a fejemet.
-Kol? Mint Kol Mikaelson?! –elvigyorodok, és beugranak a régi szép idők. Amikor még bujkáltunk Emmáék elől. Kol Mikaelson lefeküdt volna Selenával?! Akkor valószínű utána keresett meg. Elvégre, ha ekkora csapás éri az embert, meg kell nyugodnia valahol.. Elvigyorodom erre a gondolatra.
-Kol valóban jó. –helyeselek, vigyorogva. Tudom, hogy ez is felbosszantja Selenát. A tudat, hogy nem csak a vőlegénye fejét csavartam el. Eközben intek a pincérnek, hogy hozzon valami erősebbet. Whiskyt hoz, amit szintén kortyolgatni kezdek. Nash következő szavaira is majdnem felpattanok, de inkább megőrzöm a hidegvérem.
-Micsoda?! –szemeim kitágulak. –Kol halott?! –hebegem. Ez nem lehet igaz! Eltátom a számat a döbbentségtől. Ezek után újból felnevetek, és megrántom a vállam.
-Őt ismerve nem lesz sokáig az. –vigyorodom el.
-Nem kell aggódni érte. -nézek a szöszi Selenára, és lebiggyesztem az ajkaimat.
-Legalább is ajánlom neki. Van mit nosztalgiáznunk.. -ezt már csak a levegőbe mondom, majd elnyújtózkodom az italomat kortyolgatva.
"Sajnálom, Emma." Hangzik Nash szájából, amire Em csak felsóhajt, és a jegyzeteiben kezd turkálni.
-Majd szóljatok, ha folytathatjuk. -mondja unottan, miközben ő is keresztbe teszi a lábait.
Ezek után, valószínű már nem akarnak az esküvőn tudni, bár azért még valamilyen szinten reménykedem benne. Ott lesz Kol is, legalább is 99%. Emma szervezi, és még kismilliónyi ok, amiért jó lenne ott lennem. Dehát, ez már nem csak rajtam múlik. Igazából ha nem vagyok meghívva is elmegyek valamilyen indokkal, szóval mindegy.. De azért jó lenne nem elveszteni a bizalmukat. Sohasem árt, ha áll melletted egy ősvámpír.

Nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy felcsigázta az érdeklődésemet, mégis szinte sütött a szemeiből, hogy rájött: érdekel a dolog, hogy mit miért és hogyan csinál. Azért még mindig eléggé furcsán éreztem magam, hiszen egy érzékelhetően nem teljesen normális szellemmel beszélgettem. Álljunk csak meg egy pillanatra! A szellemek egyáltalán lehetnek normálisak? A nap újabb kérdése.
- Menjünk. - Bólintottam. Nekem sem lett volna jó, ha azt hiszik, magamban beszélek.

Külváros ;; Egy félreeső út

Meglepett, hogy Nash nem reagál a Tatiaról mondott szavaimra, a többi pedig nem érdekelt. Édes istenem! Ő csak egy hasztalan nő volt, a pornép közül egy semmirekellő ember, erre pedig felfújja... Nagyot sóhajtok, majd beletúrok barna tincseimbe. Figyelmen kívül hagyom Selenát, és a szavaiba vágok, ha akar szólni, ha nem. Megköszörülöm a torkomat.
-Ne mondd, hogy te még nem öltél embert! -a megrökönyödött arcukat nézem.
-Csupán teszem azt, amiért teremtettem. -mély sóhaj hagyja el a számat, és nem mondok többet. Hadd szidjon össze-vissza, ha ezt élvezi, hát megadom neki a lehetőséget, hogy jó napja lehessen. Nem fogok tőle rosszakat álmodni. Már, ha tudok aludni.
-De, ha azt nézzük, akkor a te drága barátnőd is egy agresszív ribanc, idétlen szőke hajjal. -utalok a történtekre, Nashhoz beszélve, de Selenára sandítva, az utolsó két szót, direkt hozzátéve.
Ekkor újra eszembe jut valami, egy isteni szikra, amivel talán be tudom őt is csalogatni az én nagy kalitkámba. Ismét megköszörülöm a torkom. Úgy érzem még beszélnem is nehéz, megmagyarázhatatlan okokból, egyszerűen csak nehezen jött szó a számra.
-Ha a korotokat nézem, Tatia az ör..khmm.. a nagymamád. -"öreganyád", mégsem hangzott volna túl szépen, így inkább javítottam. Bár, nem mintha érdekelne, de na. Mint, már mondtam. Szükségem van rá. Egy ősvámpírra, akinél nincs erősebb. Persze, nem ő az egyetlen, de mit árt, ha több van?! Attól csak nekem lesz jobb. Mindig is érdekem illetve célom volt, hogy szövetségeseket gyűjtsek. Elvégre, nem árthat, ha többen vannak mellettem. Na.. Mindegy is.. Behunyom a szemem, jó erősen összeszorítom, majd kinyitom, miközben kiroppantom a nyakamat. Már tényleg nagyon kezdem unni. A válaszát nem megvárva állok fel, és betolom a székemet, majd az fölé tornyosulva kezdem iszogatni az italomat.

-Ohh. -vigyorodok el a "nem csak embert" kijelentésére. Talán most félnem kéne?! Nem hiszem. Amúgy is az a célom, hogy megszabaduljak attól a házamban tanyázó gyerektől. Ha Emma nem tette még ki a szűrét, mindkettőt megölöm. Na jó nem.. Még átgondolom..
Nem erre a reakcióra számítottam tőle, így inkább egy vállrándítással hagyva az egészet merültem bele ismét a látványba. Talán csak az unalomtól, amit nyújtottak.
Ám Selena távozni készült. Odakaptam a fejem, és gúnyosan elnevettem magam.
-Elfáradtál mami?! -vigyorgok. -Az emberek 100%-a előbb hinné el, hogy ez a trampli a terhes, nem pedig én. -vigyorgok Emma felé, a "terhes" szót undorodva ejtem ki. Nash festékdobozos mondatára is felnevettem, majd Selena felé kapom a tekintetem.
-Úgy néz ki a vőlegényednek sem tettél eleget ezzel a fejjel. A barna jobban állt. -vigyorodom el, még mindig állva, de a székre támaszkodva. Lazán beszélek, majd rögtön el is kapom a tekintetem. Véletlen sem érdekelnek mostmár a dolgok. Semmi izgalom...
-Menj is csak. Nem szégyen félni.. -a levakarhatatlan vigyor a képemen tanyázik, miközben a levegőbe beszélek, de Selenához intézem a szavaimat.

A székemhez nyúlok, amit egy laza mozdulattal bevágok a helyére, és felveszem a táskám, miközben lerakom az asztalra, az immáron teljesen üres poharamat. Megköszörülöm a torkomat.
-Azt hiszem, akkor én most megyek is. Akad még egy pár.. khmm.. elintéznivalóm. -bólintok, majd akaratlanul is vigyorra gördül a szám, miközben a kávézó felé nézek. Azt hiszem, hogy tudom, hogy hol fogom kezdeni. Amúgy is, már nagyon unom őket. Kezd csömöröm lenni tőlük, unalmasak, fantáziátlanok, és ez nem való nekem. Főleg a mostani állapotomban nem, amikor képes lennék darabokra szaggatni magamat, de úgy néz ki, hogy akárhányszor sikerrel jártam volna, valaki mindig meghiúsította a terveimet. Lényegtelen, egyszer majd sikerül! Ez az egyhangúság csak még jobban idegesít... Legyenek csak el, intézzék el a hülyeségeiket, azzal a teljesen fölösleges esküvővel kapcsolatban, engem pedig hagyjanak békén. Nem szorulok bébiszitterekre, ellenben velük. Gyerekes gondolkodásmódjuk engem is elgondolkodtat, hogy vajon nem valami óvodáscsoporttal vagyok-e.
Na, az óvodásokat ne is említsük.. Kiráz tőlük a hideg. Emmát is elengedem, mostanában csak jobb, ha nem nyüzsög mögöttem, a saját kis hiperaktív, örökös buzgómócsing, és kedveskedő magával. Hiába is ő a legjobb barátnőm, közel sem a legjobb "tanítványom".
-Ti meg menjetek a dolgotokra, én elleszek. -mintha ezt azért mondtam volna, hogy ne is foglalkozzanak velem, és már tényleg menjenek. Mintha?! Nem. Ezt tényleg azért mondtam...
-Intézzétek el az ügyeiteket, és a többi, és a többi.. -unottan megforgatom a fejemet. Egy apró darab papír, ennyi felhajtással, és hűhóval jár...