Nem szokásom a bizalmat könnyedén osztogatni, mert megtanultam, hogy talán ennél értékesebb dolog a világon nincsen. Mégis úgy éreztem, hogy ebben a lányban megbízhatok. Nem, mintha ki akarnám terítenie a lapjaimat és elmesélni az egész életemet, bár erre már az aurámból nagyjából rájöhetett, hogy mégis milyen ember is vagyok én is milyen múlttal rendelkezem. Vicces, hogy még mindig azt mondom, hogy milyen ember vagyok én, amikor nem is vagyok ember. Vámpír vagyok, de még így több, mint kétszáz év elteltével sem tudok magamra másként gondolni, mint emberként. Mert megmaradt az emberségem és az évek talán csak bölcsebbé tettek. Megtanítottak arra, hogy nem szabad senkiben sem megbízni könnyedén. Minden lehet könnyű álca. Azonban az sem árt néha, ha a megérzéseinkre hallgatunk. Vele szemben pedig ezek a bizonyos megérzések csak jót sugalltak. Nem lehetek azonban naiv. Nem hihetek el mindent, amit látok. Manapság egyre több ember s vámpír meg még ki tudja hányféle lény lett az álcázás mestere. Megtévesztik a másikat csak azért, hogy előrébb juthassanak. Ha látnám az auráját, mint ahogyan ő is látja az enyémet talán el tudnám dönteni, hogy a megérzéseimre hallgassak-e vele kapcsolatban vagy pedig az eszemre. A második igazából mindentől távol akar engem tartani. Ez volt az, ami azt sugallta egykoron, hogy hagyjam magára Kendra-t és ne bonyolódjak bele az életébe. Talán ez lett volna a helyes döntés, de most már nem lehet visszacsinálni. Ami megtörtént az megtörtént. Nem bánom, hogy egy olyan emberrel vagyis vérfarkassal gazdagodott az ismertségem, mint Kendra, de a kapcsolatunk talán, már soha nem lesz a régi, hiszen elrontottam. Vagy talán mindketten elrontottuk a magunk módján. Jobb lesz, ha nem feszegetjük a sebeinket és elkerüljük egymást. Bármennyire is érzem azt, hogy vigyázni akarok rá, mert hiába nem az a kislány már, aki volt még mindig szüksége van arra, hogy valaki fogja a kezét és vezesse ebben a teljesen feje tetejére fordult világban és tanácsokkal lássa el. – Na igen.. Az ilyesmik nagyon viccesek tudnak lenni. Az a kedvencem, amikor a fiatalok is lehazudják az égről a csillagokat, hogy az ő dédnagyapjuk meg nagyanyjuk ezt és ezt csinálta. A világ tele van hazugságokkal. Ezen pedig az nem segít, ha kijavítjuk őket mennyire tévednek is. Bár sosem voltam a tömeg középpontjában. Nem szerettem hallatni a hangomat. Inkább magamban mosolyogtam a dolgokon és maximum bolondnak néztek miatta. Semmi értelme a dolognak, mivel nem tudjuk alátámasztani. Ha nagyon nagy szájjal születtem volna, akkor talán megszólalok, de így.. Maradtam a hallgatás mellett. – Mosolyodtam el halványan. Nem akartam belekötni az emberekbe, de én is Mia-hoz képest rövid kis életemben hallottam épp elég ökörséget az emberek szájából. De ha kijavítom mégis mivel indokoljam? Hé, én éltem akkoriban ne beszélj vissza nekem. Aztán már jegyet is váltanék a legközelebbi elmegyógyintézetbe, ahonnan elég könnyedén ki tudnék szabadulni vámpírlétnek köszönhetően. – Szóval, akkor nem olyan egyszerű ez azért.. Értem. – Nem akartam tovább feszegetni a témát, hiszen láttam rajta, hogy ez valami olyasmi, amiről nem szívesen beszél. Nem vagyok egy vallató ezért inkább ezzel le is zártam a témát. Érdekelt, hogy ez mégis hogyan lehetséges és a kérdésemre meg is kaptam a választ, szóval jobb lesz, ha befogom a számat és nem kérdezek erről többet semmit sem.
– Úgy csinálok, mint akinek annyira lenne oka panaszkodni. Az, hogy vámpír vagyok.. Tulajdonképpen elég pozitív. Az éhségtől eltekintve ugye.. Kaptam egy csomó lehetőséget arra, hogy jobb életet alakítsak ki magamnak, de ugyanennyit arra is, hogy elrontsam és porig romboljam azt, amit felépítettem. Végtelen lehetőségem van. Vagyis ez nem teljesen igaz. Mert, ha belesétálok véletlenül egy fadarabba, ami pont a mellkasomba fúródik a lehetőségeim száma rohamosan csökken a nullára, de próbálok pozitív maradni. Még akkor is, ha ez nem mindig jön össze. – Válaszoltam mosolyogva, majd tekintetem a gyűrűmre kalandozott. Ha nem lenne rá annyira szükségem, már rég kivágtam volna egy kukába. Annyira azonban makacs nem vagyok, hogy lemondjak a napfényről csak azért, mert egy egoista baromtól kaptam. Lehet, hogy pár percig „ismertem” csak, de épp elég volt ahhoz, hogy ne túl pozitív véleményt alkossak róla. – Az átváltoztatómtól kaptam. Vagyis, már az ujjamon volt, mikor felkeltem. Ő meg persze sehol. – Rántottam meg a vállamat, majd megforgattam az ujjamon a gyűrűt.
A kellemes társalgás elrontója soha nem voltam, és épp ez az, ami sokáig igencsak hiányzott az életemből. Csevegni, de nem feleslegesen, normális társaságban, még ha nem is egyszerű halandókkal. Viszont velük is el tudtam boldogulni, bár tény, ami tény, ebben sokat segített néha a tudásom is. Akadt, hogy nehezemre esett azt mondani, hogy "Igazad van.", amikor tudtam, hogy nincs, mert a "bezzeg az én időmben" rész sem volt egy habos torta. Sőt. Nem bántam, hogy az auraolvasást megtanultam, inkább az zavart, hogy elfeledkeztem arról, nem használhatom mindenkin és mindenhol. Senki nem akarja az érzéseit a másik nyakába varrni, hogy mindenki tudjon róla, ha valami nyomja a szívét. Viszont nekem nem kellett faggatóznom, és épp ez volt a bajom. Elég volt két pillanat, és máris láttam a szivárványszínt, ami az emberek körül izzott, ugyanakkor voltak olyanok is, akik oly sötétbe burkolóztak, hogy akkor se mentem volna a közelükbe, ha az életem függött volna tőlük. Azért nem bolondultam meg, a negatív energiákra pedig semmi szükségem nem volt. Mosolyogva bólintok. A hazugság olyan, mint a pletyka. Örökösen létezik, létezett és létezni fog, amíg van az embernek szája és hangot tud rajta kiadni. Borzalmas, elszomorító és kiábrándító, hogy manapság ez viszi előrébb a világot. -Hidd el, néha a hallgatás az, ami aranyat ér. Túl sokat beszélni épp akkora hátrány, mintha... Szóval ebben egyet értünk.-mosolygok, mert se hasonlat nem jutott eszembe, sőt, még csak fecsegtem volna, ami pont a mondandóm ellentéte lett volna. S bár nem volt fiatal, csak hozzám képest, elgondolkodtam rajta, csupán egy röpke percig, hogy vajon mi nyomhatta a szívét ennyi idő alatt, amiért túl sok érzelmet hordoz magán. túl sok ellentétes érzelmet, amiknek nincs jól meghúzható határa a jó és a rossz oldal felé, de nem is igazán semlegesek. De ez továbbra sem az én dolgom, muszáj magam erre emlékeztetni. Próbálom megmagyarázni, hogy mi is vagyok én, bár ez elég komplikált, noha nem szégyenkezem miatta, nem nekem kell, hanem anyámnak, hisz ő használt kísérleti nyúlnak. És ha nem sikerül valakinek... Örökre cipelem a lelkiismeretem, amióta visszakapcsoltam az érzéseim, még nehezebbnek érzem. Elkezdtem érteni, hogy miért is oly színes "fal" veszi körül. Nem tudja eldönteni, hogy ez az egész jó e vagy rossz, ami már önmagában zavarodottságra utal, és ha e mellé még az élet sérelmeit is belevesszük, akkor pedig egyértelművé válik, hogy hogyan is alakult ki ez a színfolt. -Vagy, ha megharapnak.-mosolyodom el vállat vonva, mert a fadarab gyors volt, kevésbé fájdalmas. Egy farkas harapása viszont hosszú kínokat eredményezett, és lassú véget. S ki tudja, onnan mennyi az esélye, hogy egy nyugodt túlvilágra kerülsz e vagy sem. -Minden esetre a lehetőségekhez mérten a legjobbat kell kihozni az életből.-biztatom ezzel magam is és őt is, még ha elég sablonosnak is hangzik ez ennyi idő után. De ha egyszer ez az igazság. Nem rágódhatunk örökösen, félhetünk élni az életünk, mert mire oda jutunk, hogy élvezni kezdjük, máris vége szakad. És ez az, ami a legkevésbé se jó egy vámpírnak. Persze ki hogyan és milyen levek alapján akar élni. Soha nem voltam híve a féktelen erőszaknak, az örökös lenézésének az embereknek. Sokan hajlamosak elfelejteni, hogy honn jöttek, hogy hol a helyük. Mert bár természetfelettiek, mindig van felettük valami, ami irányítja őket, csak nem ismerik be. A tápláléklánc csúcsa nem is létezik. Vámpírnak lenni sem kiváltság, inkább kínzó lelkiismeret, ami nem hagy el soha, csak ha eléred, hogy ne érezz semmit. Megtanulni sok mindent lehet, de kitartás kell hozzá. A témát az úján díszelgő gyűrűre terelem, bár ahogy látom, nincs annyira megelégedve a téma terelésével. -Igen, sajnos ezzel nem te vagy az egyetlen.-rengetegen maradtak egyedül, miután átváltoztatta őket valaki. Nem volt itt teremtői hívó szó, különleges kötelék. Aki átváltoztatott, nem feltétlenül maradt melletted. Én se tettem tovább, mint az az idő, amíg képes voltam magamban őrlődni. -Meglepő, ezt az anyámtól kaptam. Ósdi, és nem is a legszebb, csinálhatnék újat, de emlékeztet, hogy becsüljem meg, amim van.-pillantok saját gyűrűmre, majd a pultra ütök halkan, és visszasétálok mögé. -Na az ilyen beszélgetésekhez még jó egy töményebb is.-emelem fel a poharat, amibe jeget töltök, majd egy másikba összekeverek ezt azt, ami épp kezem alá esik. Bármennyire nem voltam az italozás és a részegség híve, most kifejezetten úgy éreztem, szükségem van valami igazán ütősre. -A különleges kínzásra, amit az élet dobott nekünk.--emelem meg a poharat, miután elé csúsztatom sajátját, és egy húzásra lenyomom a torkomon. Az ital maró hatását egyből érzem, a kelleténél erősebb keverék pedig úgy suhan végig rajtam, hogy érzem, ahogy feltöltődök energiával. Ez rég nem jó. Bár nem lettem tőle részeg, hatása elég volt arra, hogy mosolyom elszélesedjen arcomon. Hajlamos vagyok túlzásokba esni.
Örültem annak, hogy ilyen emberien el tudunk csevegni közel sem emberi témákról. Tényleg kikapcsolódást nyújtott nekem az elmúlt napok borzalmai után és van azaz érzésem, hogy ennek most még korán sincs vége. Valami még közeleg, de egyenlőre nem tudom megmagyarázni, hogy pontosan mi is. Talán nem is kell megmagyaráznom. Van egy rossz előérzetem, de az valahogy mindig is bennem volt. Amióta átléptem Mystic Falls határát bennem van ez az érzés. De most már nem fogok elrohanni minden egyes problémám elől. Mégis milyen lenne az, hogy mindig a könnyebb megoldás választom. Elmenekülök a problémáim elől ahelyett, hogy végre szembenézzek velük. Ennek itt és most vége van. Nem leszek továbbra is egy gyáva és törékeny kislány, akin mindenki áttaposhat. Nem adom meg senkinek sem ezt a luxust, hogy rajtam nevethessen, mert olyan könnyű engem legyőzni. Kitartok a végsőkig. Kendra-nak is megígértem, hogy nem menekülök többé és igyekszem ehhez tartani magam. Most pedig itt ennél a bárpultnál kezdem felfedezni Mystic Falls előnyeit és még az sem kellett hozzá, hogy hulla részegre igyam magam, bár amúgy is.. Ez valahogy nem az én asztalom. Ritka az, hogy olyan alkoholt találok, ami az én egyedi ízlésemnek megfelel. A legtöbbnek nem is érzem az izét.. Aminek meg érzem többnyire borzalmas, gyomorforgató íze van. Az is lehet, hogy rossz helyen próbálgattam ezt azt, de inkább távol tartom magam az ilyesmiktől. Ha esetleg mégis rám jönne ez az egész tesztelni akarom a piákat úgy is megteszem. Addig pedig csak élem a normális hétköznapjaimat. Már amennyire vámpírként normális lehet ez az egész. Igaz az alkohol csökkenti a vágyamat a vérre is, de ahhoz valami jó tömény löttyöt kell innom. – Igen.. Az se jó, ha mindenbe belekotnyeleskedik az ember. Az a legjobb, mikor önmagadban nevethetsz mások hülyeségein. Lehet, hogy ők közben őrültnek néznek, de annyira nem kell foglalkozni a másik ember véleményével. Én is próbálom mindig figyelmen kívül hagyni. – Régebben talán nagyon is érdekelt mások véleménye és azért változtattam valamin az életemben, mert egy külső szemlélő megszólt valamit, de most már úgy vagyok vele, hogy semmi köze az életemhez vagy ahhoz, hogy mégis mit csinálok. Az én életem az én döntéseim és ebbe az ég világon senkinek nincsen beleszólása. Úgy akarom irányítani a dolgokat, ahogy nekem tetszik. A saját döntéseimet akarom meghozni, amit a saját érzéseim vezérelnek és nem olyan embereké, akik még csak nem is ismernek. Csak azt hiszik, hogy tudják ki vagyok. Érdekesnek találtam ezt a fele ilyen fele amolyan dolgot és szívesebben hallgattam volna erről részletesebben is meséket, de láttam, hogy ez nem egy olyan téma, amiről szívesen beszél. Nem kellett ehhez nekem az aura olvasás elárulta önmagát még akkor is, ha nem volt szándékos. Én pedig nem fogom olyan témáról beszéltetni, ami láthatóan elég negatív érzéseket vált ki belőle. – Na ez is egy ok, amiért nem akarok kötekedni a farkasokkal. Inkább választom az egyszerű halált, mint átéljem azokat a szenvedéseket, amit egy farkasnak a harapása okoz. Szerencsémre csak hallottam róla, szóval sem velem sem pedig egy hozzám közel állóval nem történt meg ez. – Nem is tudom, hogy képes lennék elviselni azt az őrületet, amit az a harapás okoz. Valószínűleg én magam vetnék véget az életemnek, mielőtt túl késő lenne. Van rá gyógymód legalábbis úgy hallottam, de ettől függetlenül még nem szívesen tapasztalnám meg. – Van azaz érzésem, hogy még fel fog bukkanni az életemben. Azt mondta, mielőtt kitörte a nyakamat, hogy még meg fogom köszönni. Hát azt nagyon szépen köszönöm, hogy távol maradt tőlem eddig, ha már volt olyan kedves, hogy magamra hagyott. Attól félek bemosnék neki egy hatalmasat, ha felbukkanna az életemben. Hálás vagyok most már az örök életért, de akkoriban nem így gondoltam, hiszen mikor átváltoztam nem egy ember életét ontottam ki. Az onthatatlan szomj. Őrjítő volt. Most sem sokat változott, de legalább már egy kicsit jobb. – Mondtam halvány mosollyal az arcomon, hiszen sokkal könnyebben tudom kezelni a vérszomjam. S nem kellett tasakos vérre állnom vagy éppen állatok szőrös bundáját átharapva keserű vérüket innom. A hideg is kiráz a gondolattól.
– De legalább van valami emléked tőle. Ez is sokat jelent. – Nekem nagyon nincs emlékem a családomról. Apám azt sem tudom, hogy mégis ki volt anyámat pedig tizenhat évesen elveszítettem, mikor elszöktem. Nem is tudom mi lett vele azóta. Talán a király rajta állt bosszút. A hűtlenségét nem hiszem, hogy elnézte azok után, hogy elterjedt róla a hír. Csak reménykedni tudok abban, hogy gyors halála volt és fájdalommentes. Attól eltekintve, hogy hazugságban nőttem fel.. Szerettem. Felemeltem a kis poharat, amit elém tett, majd lehajtottam az egészet, ami benne volt. Tudhattam volna, hogy nem volt túl jó ötlet, de próbáltam megfékezni a köhögő rohamot, ami elő készült törni belőlem. – Azt hiszem egy kicsit erős volt. – Mondtam nevetve, miután sikerült abbahagynom a folyamatos köhögést.
Sajnos nem egyszer fordult elő velem, hogy ahogy a mai nyelv mondaná "Bele köptek a levesembe.". Ez leginkább abból állt, hogy bármibe is kezdtem, azt tuti, hogy valahogy keresztül akarták húzni, mert nem az ő szájuk íze szerint cselekedtem. Nem mondanám igazán, hogy zavart az ilyesmi, de nem is néztem jó szemmel. Szerettem a sajt fejem után menni, ez az egyik előnyös és egyben hátrányos tulajdonságom. Nem döntöttem ugyan hirtelen soha, semmit, mégis akadt, hogy megbántam, amit tettem. De ez az élet vele járója. Legalábbis azt hiszem. Igyekszem úgy viszonyulni másokhoz, ahogy ők hozzám, amihez az is hozzá tartozik, hogy nem vájkálok az életükben vagy akarom megváltani a világukat. Hagyom őket élni, ha ők is hagynak engem. Az, hogy vámpír lettem, bár nem az én érdemem volt, nem zavart. A hátrányait ennyi év alatt már megszoktam annyira, hogy ne hagyjam magam zavartatni miatta. A fajomról, hogy hogyan is működök, nem szívesen beszéltem, ami bár nem volt mindenkinek természetes, kifejezetten örültem, hogy Scarlett nem firtatta a témát. Voltak előnyei és hátrányai, akárcsak egyszerűen boszorkánynak vagy vámpírnak lenni. Két dologtól tarthatott egy vámpír. A vérfarkasok harapásától és a karótól. -Egyszer megkeresett egy fiatal vámpír, hogy hozzam helyre a sebét. Amikor azt mondtam, nem tehetek érte semmit, egy szék lábát akarta a mellkasomba szúrni.-vonok vállat, bár ez az az időszak volt, mikor nem sok mindent éreztem, mondhatni semmit. Talán nem meglepő, hogy a kis vámpír nem élte túl. Elszámoltam a lelkiismeretemmel, és tudtam, hogy neki is így volt a legjobb. Egyszerűen leszúrtam, átsegítve őt a kínokon, amik vártak volna még rá, ha nem teszem meg. Arcomra az emlékektől fanyar grimasz ül ki, egy percnyi megemlékezésnél többet azonban nem ejtek meg érte. Ha mindenkivel ezt tenném, egész életemben csak emlékezgetnék az áldozatokra, akiket néha magam mögött hagytam. Bár indok nélkül senkinek nem vettem soha a fejét. Bár lehet... Nem tartom számon. Amit mondott, kissé megdöbbentett és eszembe jutott valami. Talán segíthetnék neki, persze, ha kíváncsi rám. -Bár ez nem a legalkalmasabb hely...Ha van valami amit tőle kaptán segíthetek megkeresni, hogy tudd, mire számíts, mennyire vagy a közelében.-ajánlom fel kedvesen, mert bár nem tűnt félénknek, ez egy olyan kijelentés volt attól, aki átváltoztatta, ami talán nem feltétlenül kellene elveszni hagyni a levegőben.-Bár az éhség csillapítására nem tudok sok mindent mondani, ahogy arra se, hogy könnyű megtanulni. De talán ha segít neked valaki, akit közel érzel a szívedhez, az segíthetne.-vonom meg vállam, hisz ki tudja, ő hogyan működik. Valaki könnyen bírja, mások nehezebben és egyáltalán nem igaz, hogy a korral is jár a tanulás. Sokkal inkább az elhatározás a kérdéses. A legfontosabb, hogy az embereket ne nézzük le, hisz lényegében tőlük függ az életük. A fejük és az ereik maradhatnak a testükben, hisz ott a helyük. -Néha úgy érzem túl sok minden is.-ismerem el, bár nem volt rossz a kapcsolatom az anyámmal, miután átváltoztam, már közel se éreztem olyan őszintének a kapcsolatunk, mint amilyen annak előtte volt. Az emlékeim ezen része viszont még kifejezetten boldog dolgok voltak számomra. Az egy dolog, hogy nem sűrűn ittam, de bőven volt gyakorlatom benne, és nem igazán éreztem már erősnek azt, amit én csináltam magamnak. Kissé talán kaparta a torkom, de míg a velem szemben ülő lány fuldoklásban tört ki, én csak felkacagtam. -Elfelejtettem említeni, hogy kissé eltúloztam a hozzávalókat.-nézek az üres pohárba, amiből nemrég a gyomromban landolt az italom. A pénztárgép mellé leteszek némi pénzt, talán még a kelleténél is többet. De most ezzel nem akarok foglalkozni. Ideje lenne felkeresnek egy-két régi ismerőst, akiknek jelenléte épp, hogy nem szúrja ki a szemem. -Ha érdekelne, amit felajánlottam, keress ezen a számon.-kapom fel táskám, és veszek elő belőle egy papírt és egy tollat, amire lefirkantom a nevem és a számom. -Remélem még összefutunk a jövőben.-mosolygok még utoljára a lányra búcsú kép, s az ajtón kilépve az autóm felé veszem az irányt, és már indulok is.
Azt hiszem ez a röpke kis beszélgetés jól be fogja vési magát az emlékezetembe, mert nagyon régen találkoztam olyan emberrel vagyis inkább más lénnyel.. Mondjuk emberrel sem mostanában találkoztam, akivel ennyire el tudtam beszélgetni, szóval roppantul örülök annak, hogy ő meg én ennyire kijövünk. Hiányzott már egy normális beszélgetés az életemből. Az is tetszett, hogy amennyire hasonlítunk ugyanannyira különbözünk is a dolgokban. De legalább a véleményünk nagyrészt megegyezik és még ez sem szült ellentétek kettőnk között, szóval mondhatom, hogy a sok rossz után végre sikerült kifognom valami jót is. Kendra-val a dolgok nem éppen mentek túlságosan jól, de nem fogok olyan ember után rohanni, aki egyszerűen nem kíváncsi rám. Próbálkozhatok, amennyire csak akarok, de amíg nem lát bennem többet egy bűnösnél azt hiszem teljesen felesleges bármit is tennem, mert nem hiszem, hogy emberszámba fog venni, amíg túl nem tette magát azon, hogy tényleg az élete részese akarok lenni újra csak ezúttal sokkal hosszabb időre. Összetörtem a gyerekkorát s ezt nem lehet helyrehozni ezzel tisztában vagyok, de én akkor is meg akarom próbálni, mert számomra nekem ő fontos.. Talán egyszer, majd ő is képes lesz felfogni, hogy néha áldozatokat kell hoznunk a kapcsolatokért.. Ha rendbe akarunk hozni valamit nem lehetünk önzők és makacsok. Engednünk kell önmagunkból. Már, ha tényleg azt akarjuk, hogy azaz ember az életünkben legyen. Ha pedig nem.. Akkor ezt is elkönyvelhetem egy kudarcnak. – Hát én sem tudom, hogyan reagálnék arra, ha megharapna egy vérfarkas.. Megtenném-e azokat a dolgokat, amiket az utolsó percemben szándékozok vagy egyszerűen csak véget vetnék az egész procedúrának azzal, hogy megölöm magam. A második opció egyértelműen jobb lenne. Nem kellene szenvedni, de nem hiszem, hogy én egyedül képes lennék véget vetni az életemnek. Ha így lenne, akkor valószínűleg, már most sem lennék itt. – Élni akarok. Bármi is történjék élni akarok. Ezt nem tudom tagadni és szerintem senki sem. Még az is, aki meg akarja ölni magát az utolsó pillanatban rájön, hogy mennyire is szeretne élni, de akkor már túlságosan késő és nincs visszaút. – Kedves tőled. Talán ezt még egyszer ki is használom. Most jelenleg nem akarok a teremtőmre gondolni. Magam mögött akarom hagyni a dolgot. Túlságosan is jól érzem magam ahhoz, hogy hagyjam ezt a fajta keserűséget belopakodni a lelkembe. – Ha a közelemben van, akkor itt van. De most nem akarok vele foglalkozni. Lehet, hogy később még megbánom, de nem számít. Most már amúgy sem fogok menekülni. Ha pedig tudnám, hogy itt van lehet elgondolkoznék rajta, szóval a legjobb lesz, ha elfoglalom magam valami mással és még csak nem is gondolok rá. – Egyedül is meglehet azt hiszem.. Legalábbis nekem valamennyire sikerült. Nem ölök meg minden szembejövő embert, szóval szerintem ez már sikernek mondható el. Igaz, hogy hosszabb út volt és valószínűleg nehezebb is, mint annak, akinek folyamatosan ott volt valaki, de legalább ezt is elmondhatom magamról, hogy egyedül képes voltam átvészelni a legrosszabb pillanatokat is ennek az egésznek. – Nem örültem különösebben annak, hogy egyedül voltam, mikor felébredtem nem volt kire támaszkodnom, de egyedül is feltaláltam magamat és ennek rendkívül örültem. Mert ezek szerintem nem mindenben vagyok egy rakás szerencsétlenség. Azért valamit egyedül is meg tudok csinálni.
Nem tudtam, hogy mit mondhatnék a szavaira ezért csak halványan elmosolyodtam, majd a következő pillanatban, már lehúztam az italt, amit elém rakott. A torkomat rendkívül marni kezdte és egy darabig köhögtem is tőle, de azért próbáltam nem úgy kinézni, mint aki életében most iszik először alkoholt, bár valószínűleg úgy tűnhetett a külső szemlélőknek. – Csak egy picit. – Mondtam kacagva, miután sikeresen abbahagytam a köhögést. – Én is nagyon remélem, hogy még találkozunk. – Mondtam mosolyogva, majd a kezemben szorongattam egy darabig a cetlit és nézegettem. Nem tudom mennyi ideig ültem vigyorral a képemen, de lepattantam a bárszékről s a hátsó zsebembe csúsztatva a cetlit távoztam.
Hasznos dolognak tartom a második esélyt. Több szempontból is, de ha megvonják tőlünk, az olyan érzés, mint mikor egy száraz, préselt levelet összemorzsolunk ujjaink között, és élvezettel hallgatjuk a halkan ropogó tépett darabok egymáson át való gördülését. Így éreztem. Így érzem magam azóta, mióta megtaláltam az egyetlen esélyem, hogy visszakaphassam az erőm. Botor, vagy bátor dolog részéről vonakodni, az majd idővel elválik. Az egyetlen dolog, amire szükségem van, az pontosan előttem hever a pulton. Hűvös, jégkockák úszkálnak a felszínén, szépen lassan beterítve azt. Fölé hajolok, hogy alaposan végig mérjem minden oldalról. Igen, tökéletes. A whiskey. Ujjbegyemmel körbe táncolom a pohár élét, mielőtt végzetesen megmarkolnám az üveget, és belekortyolnék. Óvatosan körbe sandítok vállam felett, mennyien választják ezt a helyet unalom, és/vagy bánat elűzése végett. Aprót sóhajtok, majd ismét szemtől szemben találom magam a poharammal, ezúttal a fenekére nézek. Ez a látvány láthatóan elszomorít. Csapzott vörös zuhatagom hátracsapom arcomból, majd melankolikusan intek a csapos fiúnak. -Légy oly kedves!- Próbálom elővenni a legjobb formám, és meglepően van olyan. Hangom kissé rekedtes, de a hetedik körömhöz képest, fogalmazzunk úgy, hogy még stabil a látóterület. Vámpírlétem miatt igazán jól bírom a szeszt, de van egy határvonal, ami éppen oly halovány, mint a nappalok s éjszakák között megbúvó alkonyat pereme. Kedvem szerint ihatok annyit, amennyit csak akarok. Otthon nem vár senki józan formámban, s ha mégis várna rám, - amit nem szokott - , talán így részegen meggyőzőbben tudnék hatni rá. -Köszönöm. - Apró mosoly görbül szám sarkába, az újabb italom látványa miatt. Extázis. Azonnal le akarom önteni, de egy ismerős alakot pillantok meg, mely mellett nem tudok olyan egyszerűen elmenni, mint kellene. A kulcs. A kulcs, amire szükségem van, amit ha nem kapok meg úgy érzem elveszítem a józan eszem. Ő is tudja, hogy bármit megadnék azért az apró varázslatért, amit tennie kellene, még sem tesz irányomba semmit. Úgy vélem, attól mert boszorkány, én még mindig minden szempontból vámpír vagyok, így hát talán nem akadálymentesen, de tehetnék ellene szankciókat.
►note: | Kicsit rövidke lett, de remélem megfelel. | ►zene: Demons-
Azon ritka napok egyike, amikor szabadnapot vettem ki, az üzlet egyébként ünnepnapokon is rendelkezésre áll, hiszen a halálnak nem lehet parancsolni. Ha érdeklődő van, rendelkezésre kell állni, nem olyan sok az elhalálozás, hogy tömegével állnának sorba. Ez a mai nap most mégis más. Christopher egyre nagyobb szabású tervekben gondolkozik, nekem is ki kell tisztítanom az elmémet, hogy ráhangolódjak a saját elképzelémre, ami nem mindig halad párhuzamos síkon hallgatólagos gazdáméval. Nagyjából azonos szláv sztyeppékről származunk, ám én szinte egy ágyékkötőben rohangáló javasember voltam, amikor ő már inteligens vérszívó volt évszázadok óta. Felkarolt, megmutatta a mágiám igazi mibenlétét, nehéz lenne ellene fordulnom, de a modern kor megzavarja az elméjét, s mint tudjuk, a tanítvány olykor túlszárnyalja a mesterét. Kezdeni már sejteni, hogy többet akarok annál hogy az árnyékában éljek. Nem véletlenül hagytam meg a farkaslány számára is a kiskaput, embertelen, barbár dolognak tartottam, amit az élőholt akart volna vele művelni, holmi sértett bosszúállásból. A grillben mulatom az időt. A jóféle alkohol számomra csupán az elmémet szabadítja fel, bódító hatását nem érzékelem. A szerelem mindig elkerült, tudatos döntés volt, hogy nem hagytam magam befolyásolni a test bűvös vágyaitól, az a néhány asszony, aki megjárta az ágyamat, nem távozott igéretekkel. Míg a régi időkben roppant lassan telt az idő, most mintha repülne, felgyorsult a világ, és más, misztikummal foglalkozó társaim is egyetértenek benne hogy a csillagkorba lépve valami különös konstelláció közeleg. Mystic Falls mindig is a természetfeletti gyűjtőhelye volt, így gazdám kérése ezúttal egybeesett a saját akaratommal, amely jelentősen megkönnyítette a helyezkedést. Nem lett volna ideje, és helyénvaló ha már megmutatom a fenevadat, aki lettem, mióta nem figyelt oda rám oly gondosan. Ráfordítok az üvegpohárra, ahogyan elkapom párfogoltam pillantását, udvariasságom legyőzi azt, hogy én vagyok hatalmi helyzetben. Felemelkedem az asztaltól, és a pohár mellett az üveget is viszem, amely esetén szóltam a pincérlánynak, hogy hagyja csak ott. Jóféle gin. Ezúttal hanyagolom a törtfehér ingeket, tökéletesen sötétben vagyok, a mélykék vászonnadrágtól kezdve az ébenszín ingig. - Natasha.. úgy látom kezded felfedezni a várost. – Kezdek bele bársonyos nyugodtsággal anélkül hogy rápillanaték, a pult mögötti polcra felsorakoztatott italokat fürkészem végig, s a tükörben a többi vendégen futtatom végig zafírkék pillantásom.
Nem tartom az elmúlt éveket bármilyen formában kiemelkedőnek sivár életemből. Azonban megtapasztalni a vámpírlét előnyeit, és hátrányait nem volt ellenemre. A halhatatlanság, melyre már boszorkányként is szomjaztam sokkal szórakoztatóbb úgy, hogy látásom, és hallásom mit sem romlik ez idő alatt. Természetesen egyik érzékszervem kifinomultsága sem vetélkedhet azzal az erővel, amit boszorkányként birtokoltam, úgy érthető, hogy visszaakarom szerezni. Semmi nem történik ebben a nyamvadt városban, semmi olyan, ami engem érintene. Így érthető, ha italba próbálom fojtani magányom. Hiába a lakótárs, ha nem képes velem egyetlen alkalommal se normálisan szórakozni, vagy csak kimozdulni valamerre. Bár álszent ez a gondolat, hiszen mindketten tudnánk én miért tartok vele. Soha nem követtem senkit, és most mégis önakaratomon kívül hozzá vagyok kötve, mert szükségem van rá. Mást nem ismerek ilyen tapasztalattal, mint ami az ő birtokában van. A kellemes a hasznossal, ez azonban hiányzik. Nem érzem, hogy kettőnk kapcsolata annyira élvezet dús lenne. Számomra ő az elérhetetlen kategóriába tartozik - nem mint, akinek a szívét nem tudom meghódítani -. Képtelen vagyok elnyerni a bizalmát, vagy a megértését. Ez sértő. Olyannyira karót nyelt mellettem, mintha képtelen lenne formalitások nélkül, spontán érzelem kimutatásra. Azt biztosra veszem, hogy csak velem ennyire elfogult. Miközben gondolataimba merülve iszogatok, észreveszem, hogy ő is itt mulattja az időt a grillbe. Spontaneitás, mi? Éppen lendületet próbálok venni, hogy megközelítsem, mire ő már elindul felém. Ó, remek! Talán végre alkalmam nyílik közelebb kerülni hozzá. Arcába fúrom tekintetem, de ő még csak rám se hederítve lép a pulthoz. - Túl sok a szabadnap. - vállat vontam, majd grimaszoltam kissé felé fordulva teljes testtartásommal. Kifejezetten sértő, hogy nem képes legalább egy apró mosolyt hinteni felém, de mellőztem az udvariatlanságát. Sőt, a fesztelenség csak még inkább a pártomra szegődhet, hiszen, ha megunja a jelenlétem, talán sajnálatból, vagy szánalomból csak azért is elvégzi, amit kérek, és elmondja az igét. - Ereszd el a hajad party? - nem vettem le róla tekintetem. Gondoltam sérti méltóságát az efféle párbeszéd, ezért hát alkalmaztam. Azt akartam érezze, mennyire próbálom frusztrálni.
Ahogyan már többen is megmondták, a várost már a neve is fémjelzi, misztikus. Aligha találni az államokban még egy olyat, ahol ekkora számban van jelen a természetfeletti. Vámpírok, farkasok, hadd ne soroljam. A mágia végigsöpör az utcákon, ez tartja egyben, azt hiszem, ha eltűnne belőle, akkor az a különös erő, amely mindent áthat, akkor talán maguk a falak is porrá omlanának, lakóikon furcsa kórság lenne urrá, annyira megszokták már ezt a közeget, anélkül, hogy tudnának róla. Pár hete tértünk vissza, és bármilyen furcsa is, nem Natasha kedvéért. Christopher határozott kérése volt a jelenlét, amellyel közel lehetek a farkaslányhoz, szükség esetén lépni tudjak. Mosolyom belül őszinte, az általam nyitvahagyott kiskapu végre aktiválódott. Mondhatnám, sajnálom a lányt, hogy az átok hatása alá került, ám így lesz erősebb, sokkal inkább önmaga. Nem vergődik tovább az általam kerített börtönben, amelynek kulcsán az évezredes vámpír őrzi. Szabad nem lehet, a saját cellájába léphetett át. Előrelépés, annyi bizonyos. Zavart elméje egy fokkal enyhültebben szárnyalhat, magam sem tudom, hogy mennyire jó, hogy már ennyit tud. El fog jönni az az idő, hogy egyikünkkel szembefordul. Akkor nem biztos, hogy elég lesz a magyarázat, akár az enyém, akár az élőholtté. Nem mintha én tartoznék számára ilyennel. Más kérését tolmácsoltam, örülhet, hogy nem vetettem teljesen rabigába. Vörös kis segítőmmel sem felhőtlen a viszonyom, még nem döntöttem el, hogy mi is lesz majd vele. Ahogyan én függök a saját vámpíromtól, a lány tőlem. Megtanulhattam volna milyen az alárendeltnek lenni, és ha lenne bennem lélek, nem vernék mást is rabigába. Hát nincs. A természet ezúttal is balanszot követelt. Vért a vérért. Felpillantok, nem csodálom, hogy itt találom őt, túl sok szórakozási lehetőség nincsen. Talán ezért szervez az iskola, és az alapítói tanács nagyjából minden héten valamilyen bált, rendezvényt. Kezd is sok lenni belőlük. A köszönés ezúttal elmarad, látjuk egymást eleget. - Feladatot kérsz? – Fordulok oldalt, éppen csak annyira, hogy átfusson rajta a pillantásom, nem vagyok cseppet sem lekezelő, a hangon bársonyosan szelíd. Folyamatosan érzek belőle valami visszafojtott indulatot, és ez nem korlátozódik arra, hogy az erejét akarja. Fiatal még, dacos, és lázadó. S meglepően erős lélekben. - Ne kertelj Natasha, mit szeretnél? – Ezzel nem küldöm el, csupán érdeklődöm. Egy pillanatra éles fájdalom hasít a csuklómba, lehajtom a fejemet, sötét tincseim követik nyakam mozgását, s a szemembe hullnak. Finoman rátapintok a sérült testrészre, észreveheti, hogy az ing alól átvérzett gyolcsdarab villan ki. Egy vámpírnak bizonyára csemege az ilyesmi, nem véletlenül nem avattam be.
Sosem viseltem jól, ha parancsot osztottak nekem. Már gyermekként is dacosan éltem meg ezeket a pillanatokat. S hiába nőttem fel ez az önakarat imádata mit sem javult bennem. Teljesen akarok élni, nem korlátok között, mint valami rab. Nem akarom érezhetően tapogatni a cellám rácsait, azt akarom, hogy olyan messze nyújthassam a kezem, hogy az ne ütközzön semmibe. Semmi értelme nem volt annak, hogy ebben a városban maradtam. Az egyetlen ok, amiért nem léptem még le, a lakótársam. Ő volt a lánc, ami ide kötött. Ő kellett nekem, ahhoz hogy visszaszerezzem a képességem. Hiába volt az ismerősöm, mégis azzal büntetett, hogy megváratott. És valljuk meg, nem könnyű olyannal együtt élni, aki vonakodik talán életed legfontosabb varázslatában segíteni. Így érthető, ha megpróbálkozik a szerencsétlen áldozat - mint én - , ilyenféle trükkökkel, mint a vonzerő, a csáb, az erőszak, s majd, ha ez mind kimerül, akkor hagyom el. Addig nem. Bizonyára rejteget kiskaput ő maga is, s ha ez így van, meg fogom találni. - Inkább adnám. - apró gúnnyal arcomon grimaszoltam rá, de hát ő elfordult, mit sem láthatott belőle. Hangom mindenesetre kissé eltorzulva csenghetett. Bármit megtettem volna, s ezt ő is tudta. Az, hogy ennyire szemmel láthatóan nyugodt volt, csak még jobban olajként hatott a tűzre, ami bennem lobogott. - Csak iszogatni egy keveset veled. - éppen fordultam volna magam is szembe a pulttal, ahogyan ő volt, azonban megcsapta orromat egy kellemes, leírhatatlanul vonzó illat, amely azonnal befészkelte magát a fejembe, és arra kényszerített, hogy felé fordítsam tekintetem. Gondolataimat gyorsan rendeztem, ahogyan észleltem, hogy Dris csuklóján az ing láthatóan átázott. - Mi történt? - igyekeztem elfojtani az éhségem, és egy rongy után nyúltam, ami a pulton hevert. - Szabad? - rápillantottam, hogy láthassa, tudok én uralkodni magamon, ha akarok. Bár kétségkívül a legfinomabb illat, amit vámpírlétem alatt szagolni volt szerencsém.
Nem is lehetne tökéletesebb alkalom a mai, hogy megünnepeljem az életemet. Végre, ennyi idő után úgy érzem, hogy egy kicsit fellélegezhetek és nem kell állandóan a gyűlöletre vagy ilyen butaságokra összpontosítanom. Egyszerűen csak önmagam lehetek az a sok teher nélkül, amit eddig a vállaimon cipeltem. Nem is kérhetnék ennél többet jelen pillanatban. Ki gondolta volna, hogy aki egykoron a legtöbb fájdalmat és szenvedést okozta a számomra és, akit egész életemben szidtam, amikor csak eszembe jutott azért, amit velem tett.. És akkor még nem is tudtam a teljes képet, hogy ő volt az, aki miatt akkor elveszítettem az édesapámat, aki igazából nem is volt az édesapám. Már nem tudom, hogy mit kellene gondolnom a családról. De nem is ez a lényeg. Ugyanaz az ember tette jobbá az életemet, aki egykoron porrá rombolta. Lehetne nevetséges ez az egész, de tudom, hogy egyáltalán nem az. Mások számára lehetséges, de én boldog vagyok és ünnepelni akarok. Mivel tisztában vagyok vele, hogy nem bírom az alkoholt nem kívánok magamba dönteni egy egész kocsmát. Egyszerűen csak egy üveg bort akarok elvinni, hogy együtt ünnepelhessem a boldogságom, a boldogságunkat Ryan-nel. Semmi másra nem vágyom. A borok listáját fürkészem. Nem vagyok nagy borszakértő és legszívesebben azt mondanám, hogy a legdrágábból kérek, de nem biztos, hogy az lenne a legjobb választás. Felpillantok a listából, amikor egy ismerős arcot pillantok meg magam mellett. Emléket nem igazán tudok kötni hozzá, de abban biztos vagyok, hogy valahol láttam már.. Aztán beugrik. Maggie.. Bár valószínűleg ő nem is emlékszik rám. Azért megpróbálok valami beszélgetésféleséget kezdeményezni. – Szia, Maggie. – Köszöntöm egy halvány mosollyal az arcomon, de rájövök, hogy nem éppen a legjobb pillanatában találtam meg. Arcáról lesül a fájdalom. Rákérdeznék, de ha nem emlékszik rám talán elküld a francba. Intek a csaposnak és kérek egy üveg whiskyt. Persze nem magamnak. Sokkal inkább Maggie-nek, akinek szüksége van rá. Én egytől is kiütném magam. Bár lehet, hogy már egy árnyalatnyival jobban bírom. – Mi a baj..? – Teszem fel végül a nagy kérdést, ami a lelkemet nyomja.
Soha nem gondoltam volna azt, hogy ennyire mélyre fogok süllyedni. Itt ülök és mit csinálok? Bámulom a pohár alját miközben várom az újabb adag tömény alkoholt. Soha nem voltam egy nagy piás, de talán ez az egyetlen dolog, ami még életben tart, vagy legalább még távol tart attól, hogy kikapcsoljak. Nem akartam egyszer se ennyire mélyre süllyedni és minden akadályt egész jól vettem, de talán most az egyszer még én is elbuktam, egyszerűen nem megy. Nem találok okot, hogy miért ne tegyem. Persze, egyelőre még az is visszatört, hogy ennyi ember vesz körül és nem akarom őket bántani. Enzo-nak egy dologban igaza volt, hogy mindig is túl emberi voltam, de szép lassan ez is kezd elhalványulni, mint amikor a gyertya lángja szép lassan ki alszik. Elvettem az újabb teli poharat, de máris a következőért intettem. Majd minden habozás nélkül ezt is legurítottam és a többi üres pohár mellé helyeztem. Miért is tartok itt? Mert a drága férjecském volt oly kedves és hagyta megöletni magát. Majd közölte, hogy ne segítsek vagyis mondhatni a kis padra ültetett, de ha ez nem lett volna elég, akkor ott van az a tény is, hogy belém döfött egy vadarabot, meg persze hozzám vágta, hogy már nincs miért küzdenie. Ergo hallott vagyok számára, lemondott rólam, akkor én miért akarjak élni? Miért próbáljam magamat visszatartani attól, hogy egy két lábon járó érzéketlen ribanc legyek? Egyszerűen már tényleg nem találok okot arra, hogy valamennyire emberi maradjak. Miközben elveszem az újabb poharat érzem, hogy valaki figyel. Legszívesebben már beszólnék neki vagy kitörném a nyakát, de hirtelen egy ismerős hang csapja meg a füleimet. Óvatosan oldalra pillantok miközben továbbra is a kezemben van a pohár. Scar? - szólalok meg kicsit döbbenten, mert rá valahogy nem számítottam. Nem azért, mert nem gondolnám, hogy ilyen helyre jár. Egyszerűen, mert reménykedtem benne, hogy nem fogok több ismerősbe botlani, mert nem akartam senkit se bántani. De azt hiszem az élet még jobban ki akar velem szúrni, de ez nem csoda. Biztosan megérdemlem. - Sok minden. De ha röviden kellene elmondanom, akkor azt mondanám, hogy nem találok okot arra, hogy emberi maradjak. - mondom szinte úgy, mint akinek már a beszéd is nehezen megy, de nem az alkoholnak köszönhetően, hanem azért, mert már nincs is szinte benne élet. Felemelem a poharam, majd lehúzom és az asztalra csapom. - Biztosan tudni szeretnéd? Nem lesz valami vidám dajka mese.- kérdezem meg tőle, amikor még mindig magamon érzem a tekintetét, illetve figyelmeztetem őt.
Borzalmas vagyok alkohol választás terén. Nem is értem, hogy mégis miért szórakozom ezzel az egésszel annyi ideig. Teljesen mindegy, hogy mit választok a lehető leghamarabb ki fog ütni engem úgy is. De most nem szeretném kiütni magam egyáltalán nem ilyen szándékkal indulok Ryan-hez. Sokkal inkább más terveim vannak, de minél többet gondolok rá annál jobban érzem magam zavarban és azért is kell ez az üveg bor, hogy fel tudjak oldódni mellette. Mindig is jól éreztem magam a karjaiban és olyankor, mikor karjai körém simultak. A legnagyobb biztonságban érzem mellette magam. Nevetséges, hogy egykoron ő jelentette számomra minden gyűlöletem forrását most pedig egyszerűen nem tudok nélküle élni. Még csak azt sem mondhatom, hogy tudok, de nem akarok.. Nem. Szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen tényleg képtelen vagyok nélküle élni. Mikor halott testét a karjaim között tartottam rájöttem, hogy mennyire szeretem és mennyi mindent jelent is a számomra és nem csak fejfájást vagy múltbeli sérelmeket annál sokkal, de sokkal többet. Mondhatni felfoghatatlanul többet, mert egyszerűen nem tudom megemészteni, hogyan szerethettem bele egy olyan személybe, akit ennyire gyűlöltem. Van az a mondás, hogy valakit azért gyűlölünk, mert szeretni is tudnánk. Ez valahogy kettőnkre nagyon igaz volt. Habár, mikor kiderült, hogy testvérek vagyunk kicsit megijedtem, de hamar rájöttünk hála Ryan igazi apjának, hogy ez sem volt több egyszerű hazugságnál. Hogy ő is csupán egy hazugságban nőtt fel, ahogyan én is. Ez pedig közelebb hozott bennünket, mint bármi más. Hátat fordítottam a gyűlöletnek és utat engedtem valaminek, ami sokkal hatalmasabb mindkettőnknél. Egyszerűen megőrülök érte és ezért is szántam magam el egy olyan döntésre, amit remélhetőleg nem fogok megbánni. Nem számítottam arra, hogy Maggie-vel valaha újra találkozom. Arra meg végképp nem, hogy pont itt. De azt hiszem ez az a hely, ahol minden régi ismerősömbe belefutok. Kendra, Ryan, Matthias és Maggie. Kíváncsi vagyok, hogy ki lesz a következő. – Biztos vagyok benne.. Mondd el mi történt. – Mondom kedves mosollyal az arcomon. Nem akarom, hogy feszengve érezze magát. Azt akarom, hogy nyugodtan és őszintén ossza meg velem a problémáját, mert én tényleg szívesen meghallgatok bárkit. Azonban tanácsadásban nem vagyok a legjobb, de valakinek hallgatni is tudni kell.
Soha nem gondoltam volna azt, hogy egy bárban leszek, a pult fölé fogok görnyedni és a bánatomat alkoholba fogom fojtani. Annyira fura volt az egész, de nem akartam arra gondolni, amit nem olyan régen tudtam meg és arra se, amit éreztem. Egyszerűen fájd minden és leginkább az fájt, hogy mindennel egyedül kell szembe néznem, de talán ez mindig is így lesz, hiszen Enzo már lemondott rólam. Tisztán emlékszem a szavaira, hiszen minden egyes lélegzet vételemnél a szívem újra és újra milliónyi darabra hullik. Meg ott van az a tény is, hogy még mindig a lábamban érzem azt a karót, amit belém döfőt. Scarlett szavai rángatnak vissza a valóságba. Óvatosan rápillantok és egy darabig haboztam. Régen ott voltunk egymásnak, barátok voltunk, majd az élet távolsodort minket, erre pont akkor talál rám, amikor már szinte minden érzelmet sikerült kiölnöm magamból, már csak egyetlen vékony pengeélen táncolok. Nem akarom őt bántani, de bólintok. Talán, ha beszélek jobb lesz, de az is lehet, hogy rosszabb. Magam sem tudom… Enzo meghalt, a férjem.. – mondtam neki szinte rezzenéstelen arccal, de közben a gyomrom görcsbe rándul és a könnyek már a torkomat mardosták, hogy eljuthassanak a szememig, de nem engedhetem meg azt, hogy még gyengébb legyek. Most nem, mert a végén még egy vadász megölne, aki esetleg ezen a helyen figyel minket. – Majd belém döfőt egy karót, mind a szavaival, de ténylegesen is megtette…. – folytatom tovább úgy, mintha szép lassan minden egyes szóval egy kisebb darab élet kiszállna belőlem, majd idegesen a hajamba túrtam. Oldalra fordultam teljesen és őt néztem. Nem akartam az én gondjaimmal zaklatni, de hiába határoztam azt el, hogy nem fogom tovább folytatni, egyszerűen csak ömleni kezdtek belőlem a szavak. – És ott van még az a tény is, hogy egy aprócska poronty növekedik bennem, ami szintén abszurdum, de tudom, hogy tőle van. Persze az apja még nem tud róla és szerintem per pillanat apuci utálja anyucit. Nem tudom, hogy melyik boszorkány művelte ezt, de egyszerre szeretném megsimogatni a szívecskéjét és egyszerre ölelném a keblemre is. De nézz meg engem. Pocsék anya vagyok, hiszen most is mit csinálok? Iszom, pedig soha nem tettem ilyet. Én csak arra vagyok képes, hogy mindenkinek ártsak és mindent romba döntsek…. – mondtam neki egyre halkabban, majd egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Fura dolog ez az egész, hiszen egyik pillanatban legszívesebben valakit megölnék, másikban meg megölelgetnék valakit, de az első dolog egyre erősebb lesz bennem. Úgy érzem, hogy már szinte semmise tart itt és eme gyermeknek is jobb lenne nélkülem. Én képtelen vagyok erre! – mondom neki megadóan és reménykedem abban, hogy nem üldöztem el őt, mert talán Scar az utolsó remény arra, hogy esetlegesen tényleg ne tüntessem el ezt a fájdalmat, amit érzek. Egyszerűen mindenem fáj, még a lélegzetvétel is. Mindig is szerettem volna egy családot, de most valahogy egyszerűen nem tudtam semminek se örülni, még annak se, ami mondhatni csoda volt. De egy biztos, hogy szívesen elbeszélgetnék azzal a boszorkánnyal, aki ezt tette. Bár nem olyan régen találkoztam egyel… lehet ő volt…. magam sem tudom. Talán egyszer mindenre fény derül.
Hallgatni, amit mondott. Teljesen ledermesztett. Már az első mondatnál. Eszembe jutott, hogy én hogy éreztem magam, mikor Ryan, ha csak pár pillanat erejéig is, de halott volt. Nem tudom, hogy bírtam volna-e tovább, ha ellök magától vagy éppenséggel tovább kellene kibírnom nélküle. Valószínűleg becsavarodtam volna. Igen.. Ez teljes mértékben egyértelmű. Ryan most már az életemnek nagy részét képviseli és soha nem lennék képes nélküle élni. Szeretem őt. Szívem minden szeretetével. Már mondhatni annyira szeretem őt, hogy az egy kicsit fáj is. Nem gondoltam volna, hogy valakit lehet ennyire szeretni. Pedig szerettem az életemben nem is egyszer. Csak nem ilyesfajta szerelemmel. Anyámat és a királyt is szerettem, bár mindkettejüket másféle szeretettel. Azonban az összes szeretet, amit az életemben adtam és éreztem nem fogható ahhoz, amit Ryan iránt érzek. Ő az életem értelme, s egyben az életem lerombolója. Mégis ő volt az, aki segített nekem újjáépíteni. Reményt adott arra, hogy számomra is van boldogság. Nem tudom mihez kezdenék, ha ezt elvennék tőlem. – Nagyon sajnálom.. Hiszed vagy sem ezt a részét teljes mértékben átérzem. Én is elveszítettem valakit még ha csak pár pillanat erejéig is, de.. Te igazán erős vagy, hogy ennyi ideig bírod.. Felnézek rád. – Megszorítom a kezét és rámosolygok. Támogatni akarom még akkor is, ha ebben a helyzetben elég nehéz. A hallottak többi része egyszerűen már túl sok volt számomra. Mégis hogy tehet ilyet? Ellöki magától, de mégis miért? Ha férj és feleség, akkor..? Nagyot nyelek, mert egyszerűen nem tudom, hogy mit mondhatnék. Főleg, mikor azt mondja, hogy terhes. Szóval még gyereket is vár tőle. Én pedig még azt hittem, hogy az én életem komplikált. Ennél nagyobbat pedig még nem is tévedhettem volna, hiszen neki még jobban kijár a rosszból, mint nekem. Lehet, hogy elveszítettem Ryan-t, de ez közelebb hozott minket és nem eltávolított. Közéjük pedig ez húzott egyfajta határt. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan távolodhatnak el egymástól pont akkor, mikor a legnagyobb szükségük lenne egymásra. Főleg, mivel közösen fognak családot alapítani. Magamhoz öleltem a régi barátnőmet és megpróbáltam egy kicsit megvigasztalni. – Maggie tökéletes anyuka leszel, hiszen nagyon erős vagy. Más már könnyedén összeroppant volna ezen dolgok súlya alatt, amit te cipelsz a hátadon. Senkinek nincs joga elítélni téged, mert kitartasz és ez a gyermek már most büszke lehet, hogy a te gyereked lesz, hiszen nem mindenki tartott volna ki ennyi ideig és ki kell tartanod még egy darabig. Míg észhez nem tér Enzo. Ha megtudja, hogy a közös gyereketeket várjátok minden meg fog változni hidd el.. – Mondtam, miközben végig a hátát simogattam és eltoltam az alkoholt a közelünkből. Most erre van a legkevésbé szüksége. Szükségük.
Mindenkinek vannak gondjai és problémái, hiszen az élet nem olyan, mintha egy hatalmas nagy habos csokitortában úszkálnál. Sokkal inkább ridegebb és kegyetlenebb, amiben néha egy-egy csokitorta tud csak pár percnyi boldogságot csempészni. Előre tudtam, hogy biztosan történni fog valami, hiszen már túlzottan boldog voltam és nagyon is élveztem az életet. Megtaláltam azt, akit sok éven keresztül kerestem és még szerencsés is voltam, mert ő is pontosan annyira szeretett engem, mint amikor majdnem 70 éve láttuk utoljára egymást. Minden egyes másodpercét élveztem, de amennyire boldogok voltunk annyira volt minden zavaros és káoszos az utobbi időben. Először is ott volt a veszekedésünk, ahol csak annyit kértem, hogy vigyázzon magára, majd pedig pár nap múlva mivel szembesülők? A férjemből szellem lett és még azt se engedte, hogy segítsek neki kitalálni azt, hogy miként jöhetne vissza az élők közé. Nem értem, hogy miért akar ennyire távol tartani az egésztől és talán ekkor indultam el lefelé a lejtőn, ami még ma is tart. Egyre lejjebb kerülők a pokol kén köves bugyraiba minden egyes másodperccel. - Nagyon sajnálom. Én nem akartam. - mondom gyorsan ezt a pár szót, hiszen tényleg nem akartam a múlt sebeit feltépni, de talán sikerült. Amikor azt mondja, hogy igazán erős vagyok, akkor egy kisebb gúnyos nevetés hagyja el az ajkaimat, hiszen mindennek érzem magamat, csak erősnek nem. Sokkal inkább olyannak érzem, mint akin jó párszor áthajtott volna a vonat. Úgy érzem, hogy amilyen most vagyok és amiként látom a világot az már nem én volnék. Mintha hirtelen teljesen kicseréltek volna és egy másik Maggie került volna a helyemre, engem pedig a kispadra ültettek volna, hogy végig nézem a saját magam elpusztítását. Egy pillanatra meglepődtem, amikor megéreztem az ölelését, de viszonoztam. Jól esett az ölelése, bár az is biztos, hogy így sokkal nehezebb volt visszatartanom a könnyeimet is, de szerencsére ment. Scar, csak egy aprócska hajszál választ el attól, hogy ne kapcsoljam ki az érzéseimet, hogy ne pusztítsak el mindent, ami még itt tart. Egyszerűen még eme gyermek se képes itt tartani, mert hirtelen úgy érzem, hogy nincs helyem többé itt. Tudom, hogy drámain hangzik, de ez az igazság. Az életem milliónyi apró darabra hullott és úgy érzem, hogy már nincs ki út. - s közben egy aprócska könnycseppet törlök le az arcomról, ami végig folyik és közben őt figyelem. Nem akarok itt lenni, nem akarom őt zaklatni az életem problémáimmal, mert félek attól, hogy még az ő szavai se tudnak itt tartani és akkor esetleg bántanám őt, ha tényleg egyszerűen csak kikapcsolnék. Gyorsan megrázom a fejemet és próbálok az utolsó reménybe kapaszkodni. - És veled mi van? Te hogy vagy? - kérdezem meg tőle gyorsan, hogy eltereljem a gondolataimat a saját bajaimról, meg tényleg érdekel. Közben néhány könnycsepp végig gördül az arcomon, de próbálok nem törődni velük. Valahogy túl kell élnem, de nem megy, mert Enzo szavai még mindig kristály tisztán csengenek a füleimben. Meg érdekelt is, hogy mi történt vele és miként van, hiszen régóta nem láttuk már egymást.
Utálom, hogy tehetetlen vagyok. De ez az egész vigasztalás soha nem volt az én asztalom. Nem tudom, hogy mikor mit kell mondani. A legrosszabb támasz vagyok ezekben az időkben. Én a hallgatásban vagyok jó, de a szavak.. Na, azok olyan dolgok, amiket soha nem leszek képes megtalálni. Legalábbis nem akkor, amikor szükségem van rájuk. Később annyival okosabb tudok lenni, de jelen helyzetben nem vagyok több egy ostoba kislánynál, aki most nem tudja, mivel vigasztalhatna meg egy csecsemőt, hiszen semmit nem tud a világáról. Bár ez nem teljesen van így csak majdnem. Az én esetemben ahhoz legalább tudok viszonyítani, hogy tudom milyen érzés elveszíteni valakit, de ennyi az egész. Együtt tudok vele érezni, de nem tudom mi mást mondhatnék még. A helyében én már réges-régen megtörtem volna és átadtam volna magam az érzelemmentesség hullámvasútjának, mert Ryan nélkül nem tudom elképzelni az életemet. S az, hogy még így bánt vele az egyszerűen elfogadhatatlan. Az ő helyében én már, akkor és ott kifordultam volna magamban, de ő mégis kitartott, akkor most már egyszerűen nem adhatja fel! Összeszorított fogakkal, de ki kell tartania.. Muszáj lesz valamivel rábírnom vagy meggyőznöm arról, hogy az út, amit választani készül az egyáltalán nem helyes. – Nem történt semmi.. Nyugodtan megoszthatsz velem bármit. – Válaszolom kedves mosollyal. Nem mondom kiráz a hideg az emlékképtől, hogy Ryan halott, de tudom, hogy él és lélegzik és már pusztán ez melegséggel tölti el a szívemet. Nekem nem is igazán vérre van szükségem a túléléshez most már, hanem rá. A közelségérére, az ölelésére és a csókjaira. Talán még egy kicsit többre is, de itt most nagyon nem illik ilyen gondolatokat ereszteni a tudatalattimba. Még a végén annyira elkalandoznék, hogy azt hinné rajta vigyorgok, mikor csak a gondolataim szórakoztatnak. Bár az sem sokkal jobb, mert akkor túlságosan elterelődtem és nem figyelek rá, szóval mindenképpen a rövidebbet húznám a helyzetből. Így tehát itt és most elvágom ezt a gondolatmenetet, mert nem vezet sehová. Nem most. – Nem engedheted, hogy az a hajszál elszakadjon. Csak koncentrálj arra, hogy ha most elszakad, akkor ki tudja mi mindent fogsz tenni. Nem maradhatsz úgy örökre és, mikor visszatérsz önmagadhoz jobban fogod bánni, mint bármi mást. Tarts ki a gyerek miatt, mert neki szüksége van rád. Talán most még jobban, mint valaha. Nem adhatod fel. Lehet, hogy gyengének érzed magad most, mert megszakadsz a fájdalom alatt, de az lebegjen a szemed előtt, hogy eddig kibírtad! Nem sok mindenki bírta volna ki idáig. Még talán én sem. Elég valószínű, hogy én sem. Mutasd meg a világnak, hogy mennyire belevaló csajszi vagy.. Mutasd meg Enzo-nak, hogy még akkor is, ha ő elhagyja magát te küzdeni fogsz érte, értetek! – Mondom és letörlök az arcáról egy könnycseppet. Próbálok a lehető legjobb hatással lenni rá, de fogalmam sincs, hogy ez mennyire sikerül. Soha nem voltam jó ezekben a dolgokban.. Soha.
Az egész olyan, mint amikor az ember cirkuszban van. Figyeli azt, ahogyan azon a vékony kötélen mászkálnak, most talán én is pontosan egy ilyen kötélen egyensúlyoztam. Csak engem nem fog semmi se lent várni, egyedül a sötétség és a pokol, mintha más nem is létezne. Az egész annyira kilátástalan. Csendesen hallgattam Scarlett szavait, de minél tovább beszél, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy lepörögnek rólam a szavai, mintha hirtelen szoborrá válnék, amire semmi sincsen már hatással. Felülhetsz egy hullámvasútra, de ott is eljön az a pillanat, amikor már semerre nem tudsz menni, csakis lefelé és onnét már nem vezet visszaút. Pontosan tudom, hogy erősnek kellene lennem, de kivételesen most úgy éreztem, hogy már nem megy. Nincs miért élnem, hiába van ez a gyermek is bennem, mert az apja megvett és gyűlöl. Legjobb esetben is biztosan az apjára fog ütni. Nem, azt már nem bírnám elviselni. Förtelmes anya lennék. Hirtelen még a fejemet is megráztam, mint akinek már teljesen elmentek otthonról. Végül egyetlen egy szó térített észhez, egyetlen név elég volt. Hirtelen kinyíltak a szemeim és a szívem apró darabokra hullott egyetlen egy név hallatára. Enzo... - suttogtam ezt az egy szót, de sokkal inkább olyan volt, mint aki most ébred rá mindarra, ami történt, amit mondott az a férfi neki, akit mindennél jobban szeret és akiért mindent feladott. Egyszerűen nem bírtam tovább rágondolni. Hirtelen felpattantam és a pulton lévő italokat is fellöktem, majd döbbenten néztem Scar-re. Az a férfi, aki bántott? Aki megvetett és elhagyta a gyermekét? Miért küzdjek egy olyan férfiért? - kérdeztem szinte már gúnyosan és talán ezek voltak azok a pillanatok, amikor hirtelen mindent kikapcsoltam. Nem akartam tovább bármit is érezni iránta vagy bárki iránt. Túl sokat szenvedtem már, túl sok mindent vett el tőlem az élet, akkor miért is törődjek másokkal vagy akár a saját fájdalmammal? Nem akartam már semmit se, egyszerűen csak azt akartam, hogy megszűnjön a fájdalom és ez meg is történt. Tettem egy lépést Scar felé, majd megráztam a fejemet. Soha ne adj mindenedet egy férfi kezébe, mert a végén csak nevetve fogja elvenni, majd magadra hagyni. - mondtam neki egy kisebb nevetés kíséretében, majd egyetlen laza mozdulattal és minden érzelem nélkül kitörtem a nyakát. Figyeltem, amint a földre hull, majd mintha mi sem történt volna átléptem fölötte és kisétáltam a bárból.
Nem találtam a szavakat. Átéreztem azon részét, hogy elveszítette a férfit, akit szeret, de a többi olyan messze állt tőlem, amennyire csak lehet. Egy gyerek. Nem tudom, hogyan adatott ez meg nekik, de az egyszer biztos, hogy én oda fogok figyelni, hogy köztem és Ryan között semmi ilyesmi ne történhessen. Bár nem, mintha már ott tartanánk a kapcsolatunkban, hogy egyáltalán ilyen magas lépcsőre lépjük fel ahhoz először valamelyikünknek fel kell tolni a másikat, de nem lenne szabad ilyen dolgokon gondolkoznom. Egyrészt, mert nem állhatna messzebb tőlünk ez az egész. Most egyelőre azt ünnepeljük, hogy együtt vagyunk és egyikünk sem haragszik a másikra, ami azt hiszem fél siker. Őszintén szeretem. Teljes szívemből és senki nem tud olyat tenni, ami miatt ez a szerelem megszűnne. Ő a mindenem. S talán hatalmas hibát követek el azzal, hogy az egész életemet köré építem. Mihez kezdek, ha egyszer ő is pontosan úgy hátat fordít nekem, nekünk, mint Enzo tette Maggie-vel? Nem bírnám elviselni, hiszen mindenem hozzá kötődik. Az egész lényem. Ő soha nem tenne ilyet. Nem hagyna engem egyedül, mikor tudja, hogy teljes szívemből szeretem és ez soha nem fog megváltozni. Hiszem, hogy ő is őszintén ugyanígy érez. Nem gondolkodhatok róla negatívan. Lehetséges, hogy ez az egész csak egy újabb próba arra, hogy tönkretegyen engem. NEM! El kell felejtenem ezt az egészet. Lehetséges, hogy mások kapcsolata nem túl fényes, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az én kapcsolatom is a halál útját járja. Szeretem és ő is szeret engem ennél több pedig jelenleg nem kell. A jövőre nem akarok gondolni csak arra, hogy még soha nem éreztem magam ennyire boldognak, mint jelen pillanatban. Egyszerűen megmagyarázhatatlan, hogy mekkora erővel tölt el a boldogságom. Egy pillanat alatt változik meg Maggie viselkedése és a szeméből is kiszökik a fájdalom és a szenvedés, ami csak egyetlen egyet jelenhet. Búcsút intett annak, ami még emberivé teszi az érzelmeinek és ezzel együtt a fájdalmának is. Nem azért aggódom, hogy mihez fog kezdeni velem, hanem azért, hogy mihez fog kezdeni másokkal. Mert jelen pillanatban mindent elmondhat magáról csak azt, hogy nem önmaga. Aztán hirtelen egy roppanás, ami a saját nyakam búcsúszava és elragad magával a sötétség az utolsó gondolatom pedig, hogy ezt elcsesztem..
Amióta Neal elment úgy érzem, hogy a keserű énem újra eluralkodik rajtam. Semmihez nem tudok normálisan hozzáállni. Ugyanolyan goromba vagyok, mint voltam. Mondhatni visszatértem az eredeti célomhoz és az eredeti önmagamhoz. Nem hagy haladás, mert még mindig meg vannak kötve a kezeim, ami Milena-t illeti. Életben van. Nem tudom, hogyan csinálta, de túlélte a harapásomat. Bár az utóbbi időben hallottam pletykákat, amik megmagyarázzák az egészet, de nem vagyok benne biztos, hogy az ilyesmi lehetséges ezért nem is merültem bele. A lényeg, hogy a bátyám gyilkosával még a harapásom sem képes végezni pedig szívesen átsegíteném a túlvilágra, de mondhatjuk úgy is, hogy ez az én szerencsém. Soha nem sikerül úgy igazán semmi. Neal-nek is csak jót akartam ehelyett elrontottam mindent. A szívem sóvárog utána pedig semmilyen érzésnek nem kellene megfertőznie a lelkemet, mert azzal nem megyek semmire. Mindenki, aki körülöttem van az veszélyben van. Addig míg Milena életben van, de remélhetőleg ez nem fog sokáig így maradni. Betérek a Grillbe először azzal a céllal, hogy iszok egy kis alkoholt, de aztán inkább meggondolom magam. Hogy mégis miért? Mert, ha nem is melegít, de ott virít az égen a napocska. Így, amikor felpattanok az egyik bárszékre egyszerűen csak egy kávét kérek, ami legalább hatással lehet az egész testemre és a lelkemre anélkül, hogy bárki is megpróbálna elválasztani tőle. Az utóbbi időben nem nagyon alszom inkább csak a kávéval pótolom a szükséges energiát. Ami nem éppenséggel a legegészségesebb módszer, de amíg hatékony addig engem aztán nem érdekel. Nem a kávé fog a sírba vinni az egyszer biztos. A fejemet legszívesebben a bárpultba verném, mert semmi ésszerű ötlet nem jut az eszembe, hogyan ölhetném meg Milena-t egyes egyedül. Nem becsülöm alá magam, de azért őt sem. Ravasz egy nőszemély és ez nem olyan, hogy ajtóstul berontok a házába és elvágom a torkát aztán, mikor távozom felrobbantom vele együtt a lakást. Biztosra kell mennem. Aztán rájövök, hogy nem érdekel senki véleménye ezért kikérek magamnak egy tömény italt is a kávé után.
Nem alakul jól ez a mai nap sem. Vagy inkább a hét? Azt hittem, hogy amint megvetem a lábamat, Carlos azonnal pattan, összeszedi a családot, és jönnek. Most pedig itt állok, hogy is mondjam... falkátlanul. Erre mit mondott? Hogy akkor szépen elkezd mindenkinek szólni, aztán majd jönnek. Nagyszerű. Az lett volna a lényeg, hogy azonnal, hogy megkezdődjön az aklimatizálódás, minden nappal csak veszítünk, de nem. Ha egyszer ő akar lenni az alfa, ennél sokkal komolyan megmozdulásokra vagyok tőle kiváncsi, mert jelenleg... mindenki tőlem vár mindent. Kétszáz éves is elmúltam, felettem nem szállt el az idő, ám a család, a kolónia, amelyeket az unokáim, dédgyermekeim adta mag táplál, túlságosan a mának élnek, nehezen mozdulnak meg egy talán mindenki más számára elfededett birtok, és talán kincs miatt. Talán, ezen van a hangsúly. Jó eséllyel már elveszett, vagy megtalálta más. S hogy kincs lenne, amelyet apám elrejtett? Egyszer láttam, nagyon is valóságosnak tűnt, nem hinném, hogy a város alapítói felfedték volna létezését, és arra építették Mystic Falls első tégláit. És hogy tetézze a dolgot, a bár vezetése sem bizonyul olyan egyszerűen mit hittem. Eddig csak magamra figyeltem, vagy gazdálkodó voltam, a saját farkasaimmal, itt viszont embereket voltam kénytelen felvenni. Ez az új gerinctelen alak is, Blaise, harmadszor alszik el, linkel, kerüli a munkát. A raktárba igyekszik, gondolom azért, hogy ott tessék-lássék pakolásszon, és ott múlassa az időt, míg én főnök létemre is beállok smúzolni a vendégekkel, foglalkozom a beszállítókkal. Karon ragadom, éppen annyira, hogy fájjon, meg is nyikkan tőle. Odahajolok hozzá, és pár szóban intem rendre. Nem a fizikai fenyegetés a lényeg, vegye észre magát, hogy ezzel a hozzállással itt nem sokáig húzza. Morcosabban fordulok visza, éppen előttem lép be újabb vendég, akinek a szaga megcsapja érzékeny orromat. Bizony a szaga, nem az illata, bármennyire is hölgyről beszélünk. Hozzám hasonlóan a telihold gyermeke, ezt biztosan érzem. Korra olyan huszonkevésnek saccolnám, ez azonban korántsem lebecsülendő. A fajtám soraiban bizony sokszor megesett, hogy valaki túlszárnyalta azt, amire egyébként hivatott volna. Ellépek a nő mögött, ám nem állok be a pult mögé, ahonnan éppen megkapta a kávét, csupán a másik felszolgálónak egy pillantással jelzek, hogy átveszem, menjen csak. Nem akarom itt játszani a bősz kocsmáros szerepét, ám ha a kisfarkas nagyon agyal valamin, így a töményet már én adom, mégis belépve a pult mögé. - Ilyen korán? Na nem mintha sajnálnám. – Miután töltöttem, én magam is felhajtok egy kisebb pohárral, és ő kiürítette, már töltöm is a következőt, ajkaim kellemesen égnek a finomságtól, sóhajtok is egyet, majd kérdően meredek rá. Nem kell nagyon visszafognom magam ahhoz, hogy tudja, hasonlóak vagyunk.
Szépen-lassan visszarepülök arra a pillanatra, hogy a testvérem élete kioltódik és nem látok mást csak Milena gúnyos mosolyát, aki úgy eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Gyáva volt, hogy nem volt mersze szembenézni velem és helyette a bátyámat vette áldozatául. Gyenge volt, hiszen még nem váltotta ki az átkát. Próbált helyesen élni és hozzá nem tartozott ez az egész. Még a nevelő szüleink pénzét sem volt hajlandó elfogadni egyszerűen csak dolgozott a suli mellett én pedig a kisujjamat sem mozdítottam, hogy elszakadjak tőlük. Nem mondhatom azt, hogy tőlük függtem volna, mert az erős célzás lenne. Egyszerűen csak támaszkodtam rájuk, mert jól esett, hogy a semmittevéssel is elboldogulhatok, de a testvéremmel kevesebbet foglalkoztam, hiszen állandóan dolgozott és fáradt volt, mikor hazajött ezért nem voltunk igazán közel egymáshoz, de mégis mindvégig szerettem őt. Nem számított semmi sem. Az, hogy eltávolodtunk egymástól nem azt jelentette, hogy az iránta érzett szeretetem megszűnt létezni. Ő volt az egyetlen személy, akinek őszintén sikerült helyet találnia a szívemben és meg is kapaszkodni egy pontjában. Bár hely az sok volt egyszerűen csak nem szívesen engedtem közel magamhoz az embereket, mert nem szeretem őket. Mondhatni allergiás vagyok rájuk és egy személyben valami különlegesnek kell lennie, hogy felkeltse az érdeklődésem. Mint Neal is. De őt is most elveszítettem bármennyire szerettem. Ellöktem magamtól, mert a puszta ténye, hogy ő is ugyanúgy érzett irántam, ahogy én iránta aláírta a halálos ítéletét. Kezdetekben csak ki akartam használni és nem érdekelt, hogy túléli-e avagy sem, de végül közel engedtem magamhoz és most már az elveszítése jobban fájna, mint azt először gondoltam. Bár így is elveszítettem valamilyen formában, de legalább él és lélegzik nekem pedig ez tökéletesen megfelel. Azonban most üres kézzel kell szembenéznem Milena-val az egyetlen fegyverem, ami megmaradt az a saját puszta erőm. Nincs Neal, hogy valami varázslattal megvédjen. Aaron, akit a barátomnak mondhatok soha nem keverném bele ilyesmibe. Egyedül vagyok és egyedül is kell megbosszulnom a testvérem halálát egyszerűen csak nem tudom még hogyan. – Néha szükség van egy kis töményre reggel, hogy beindítsa az agytekervényeimet. Főleg, ha egy kissé őrült ötlettel kell előállnom. – Jegyeztem meg mosolyogva, majd felhajtottam a felest, ami jólesően végigmarta a torkomat. Furcsa mód kedves hozzáállás a részemről, de azt hiszem most még ahhoz sincs kedvem, hogy gúnyos legyek. Éreztem, hogy ő is vérfarkas és, mivel olyan sokan nem voltak itt a reggeli órák miatt ezért különösebb suttogás nélkül tettem fel neki. – Hogyan ölnél meg egy vámpírt, aki egyszer már túlélte a harapásod?
Nagyon úgy tűnik, egy jó ideig még magamra leszek hagyatva. Ahogyan mondani szokták, a magányos farkas is farkas, a falkát szép lassan kell kiépíteni, és bár nem terveztem külsősöket bevonni, a város a több mint százötven éves fennállása alatt folytonosan vonzotta a természetfelettit. Mindössze bizonyítanom kell, hogy erős vezér lehet azok számára, akik a vérük erejét nem tartják oly fontosnak, hogy csoporthoz verődjenek. Ki kell szimatolnom akár szó szerint, kinek lehetek a szolgálatára, hiszen minden szövetség azzal kezdődik, hogy aki kapni akar, annak szinte mindent fel kell áldoznia a másikért. Legyen az lelki, vagy motiváló erő, ám ki kell tépnem, szaggatnom magamból amit csak lehet, hogy lássák, esendő, és legyőzhetetlen is vagyok egyszerre. Talán a legöregebb vérfarkas vagyok, ám meglehet, hogy a bűbáj, amit egykori szerelmem szórt rám, szokványos menedék volt azok számára, akik másban kívánnak tovább élni. A berendezkedés zökkenőmentesnek bizonyul, a városka lakói is lassan szoknak hozzá a jelenlétemhez. Túl nagy feltűnést pusztán a farkasok körében szándékozom kelteni, a diplomácia nem az én asztalom, lesznek majd ravasz alvezéreim, az ütőképes nyers erőt kívánom képviselni. A fiatal nő azonban több, mint amit a külső, avatatlan szemnek enged láttatni. Én is pusztán az orrom után megyek, hiszen a csinos magabiztosság a halandóknak szól, belül mélyen azonban halálos ragadozó. Félmosolyra húzódik az ajkam, Carlos egy csapásra feledésbe merül. Ahogyan elé tolom a töményet, magamnak is töltök, és egy csapásra hajtom fel, miután ő is a sajátját. Csillogó szemmel nézünk össze, mit sem árt ez nekünk, ám a savas ízt érezni olyan, mintha egy picit normálisak lennénk. - Attól félek... az én módszereim valahogy mindig drasztikusra sikerednek... – Kezdek bele, ám közel sem azzal a hangsúllyal, mint aki megtartja magának az ötleteit. A farkaslány bizonytalannak tűnik, és nem pusztán azért, hogy lekenyerezzem, a fajtám iránti becsület is közelebb sodor hozzá. A mosolya szokatlannak hat, nem úgy tűnik, mintha illene a hangulatához. - Fordult már elő ilyesmi... Annyi darabra téptem, hogy soha többé ne tudja összerakni magát. Aztán különböző helyeken temettem el a testét... – Töltök még, ha jól sejtem, ebből akár éjszakába nyúló beszélgetés is lehet. Fürkészem egy darabig, nem cél, hogy csakis igyunk, nem ártana valamennyit visszakérdeznem. Ha ilyen nyílt, mit tagadjam az érdeklődésemet? – Mivel szolgált rá a delikvens a haragodra? – Kérdem meg magabiztos, szinte dörmögő hangon. Kétlem, hogy nagyon a szememet fürkészné, ám ha véletlenül elkapná a pillantásomat, évszázados tapasztalat köszönhet belőle vissza.
El kell engednem a múltamat. Legalábbis azt a részét, ami hátráltat. Ezt pedig egy névben összefoglalhatom, Neal. Vele együtt egy részem is távozott. De talán jobb is, hogy most messze van tőlem, de ugyanakkor üresnek is érzem magam. De legalább neki nem kell ilyesmin keresztül mennie, mert egyáltalán nincs egyedül ott van neki a barátnője, akivel már biztosan ezerszer felidézték a múltat, hogy az egész mennyire tökéletes volt. Én kikerültem a képből a legkevesebb, hogy ünnepelnek. Legalábbis Leena biztosan kiugrik a bőréből, hogy felszívódtam. Nekem pedig meg kell birkóznom ezzel az egésszel. Én voltam az, aki elengedte és ezért nem hibáztathatok senki mást. De amúgy is nem kell senkit sem hibáztatnom. Mert így legalább biztonságban van, de ha Milena nem létezne soha nem kellett volna megtennem ezt a lépést. A többi ellenségem elől könnyedén elmenekülhetünk, de ő nem olyan, aki ellen menekülni akarok. Azt akarom, hogy a két kezem között lehelje ki a lelkét. Látni akarom, ahogy távozik a testéből az élet. Igen, pontosan ezt akarom és meg is fogom tenni most már nem csak a bátyámért, de Neal-ért is. Muszáj lesz. Túl sokat veszítettem el miatta és nem fogom engedni, hogy még valamit elvegyen. Bár jelen pillanatban nem is igazán van veszíteni valóm, ami egyben szomorú és szerencsés. Szükségem van valami erős italra, mert anélkül túlságosan felesleges dolgokon pörögne az agyam, bár senki nem mondta, hogy az alkohol megoldás, de tompítja az érzékeimet, amire most egy kicsit szükségem van. –Ez egy remek ötlet. Csak nem tudom, hogy én magam képes lennék ilyesmire, bár örömteli pillanat lenne a számomra, ha megtehetném. – Szívesen tépném darabokra. Csak nem szabad az ellenfelemet alábecsülni, ha pedig azt gondolom egy pillanatra is, hogy könnyedén végezhetek Milena-val, akkor nagyobbat nem is tévedhetnék. Az éveket, amik mögötte húzódnak nem tagadhatom le. Megerősítették és a titkos fegyverem sem bizonyul olyan erősnek, hogy használható legyen, hiszen könnyedén „kigyógyult” a harapásomból. – Megölte a bátyámat.– Feleslegesnek tartom, hogy eltitkoljam a haragom kilétét egy magamfajtával szemben. Ha pedig már nyíltan beszélgetünk, akkor miért ne. Nem fogom letagadni vagy hazudni arról, hogy mi vezérel. Miért akarom kiontani egy szörnyeteg életét.
Letagadhatnám, hogy sajnálom. Lehetnék az az erős vezérfarkas, akire a városnak szüksége lehet. Legalábbis azoknak, akik szintén a fajtámba tartoznak, még akkor is, ha nem ütközött ki rajtuk az átok. A fiatal nőn, akire még korai lenne címkét húzni, egyértelműen látszik, hogy valami nyomja a lelkét. Valami sötét, mélyen szántó, hogy még csak orvosnak sem kell lennem, hogy átérezzem. Életeszenciája megcsappanóban van, mintha valami métely rágná belülről. Miután leszúrtam az új munkaerőt, a nő nyomába eredek, hogy alkalmi tettestársa legyek az ivászatban, s talán még arra is fény derülhet, megköszönhetjük e a sorsnak, hogy éppen hozzám vezérelte. Nem tudhatom, hogy mit tükröz vissza ez a tekintet, mégis déjá vu-ért kell kiáltanom, akár ha magamat látnám kétszáz év távlatából. Tán elveszett valakit? Akivel együtt a remény is távozott a lelkéből? Ahogy felnéz, tekintetünk összekapcsolódik, viszonzásra talál az atyai, ám bölcsnek nem osztatlanul mondható aurámban. Felismerheti az életető erő azon fokát, amelyből kiderülhet számára; egyek vagyunk. Ez lehet az oka, hogy minden további tálalás nélkül tér a tárgyra, és felteszi azt a kérdést, amellyel jelzi: bizalmába fogadott. Válaszom nem késlekedik, találkoztam már ilyesmivel. A vérszívók bizony ritka ellenálló ellenséges faj, ha sokáig akarunk élni, bizony meg kell találnunk végleges elpusztításuk módját. - Ezért nem kell, hogy egymagad legyél. A magunkfajta nincsen egyedül. – Hangom szigorú, némi recsegés is járul mély hangtónusomhoz, figyelemfelkeltésemban mégis jelen van az óvás, az egymásrautaltság felismerésének adománya. Éppen annyira emelem az államat, hogy amikor visszaejtem, akkor bólintásnak fogja fel, annak az elfogadásnak, amelytől magától értetődővé teszem, támogatom. Kérdések, motivációk nélkül. Ezért jöttem vissza. Pontosan tudom, hogy a városban sok a magányos lélek, akik védelemre, gyámolításra szorulnak. Nem pusztán a családom becsülete, s vagyon az, amelynek visszaállításában hiszek. Itt az ideje, hogy a fajtám végre felemelkedjek. A fiatal farkaslánynak ebben komoly szerepe van, ám először adni illik. - Számítanak az indokok, vagy pusztán szeszélyből tette? – Kérdezek a vérszívóra utalva. Így koradélután viszonylag kevés még a vendég, nem kell attól félni, hogy netán kihallgat valaki. Töltök ismét, és magam is iszom. Várom, hogy netán megnyílik, beavat az életébe, megnézhetjük, hogyan is passzolunk egymáshoz.
Kezdőlap
*
||
| ►zene:
