Fogalmam sincsen, hogy régen mennyire voltam jó tájékozódásból. Jonathan szerint nem létezik, hogy valaki ennyire béna legyen, szerinte csak megártott nekem az életmódom, amit a halálom utáni 34 évben éltem. Talán igaza van, kissé becsavarodtam, de…még azt is eltudom képzelni, hogy alapjaiban véve is elégé rossz memóriám volt. Mondjuk pár jegyzet szerint a képeim iránt érdeklődőkhöz saját magam mentem ki, tehát…akkor nem lehettem annyira béna, vagy csak valaki mindig elvitt engem. Már az is fura, hogy én viszem a képet az érdeklődőnek és nem ő jön érte. - Én elég…régies vagyok, nehezen szokom meg ezt a sok modern dolgot. – remélem nem néz majd hülyének, vagy hasonlónak, hiszen kívülről talán, ha maximum harmincnak kinézhetek, így pedig elég hülyén hangzik ez a kijelentésem. Ma már mindenkinek van telefonja és számítógépe, nekem is csak nem rég lett, bár nehezen barátkozom meg vele. Baj az, ha sokkal jobban szerettem az előző évszázadban élni? Most minden olyan modern, túlbonyolított és zavaros. Régen nem ilyen volt, akkor is folyt a modernizáció persze, de nem ilyen mértékben, nem a gépek határozták meg az ember életét. Most pedig a telefonjáért elcserélné egy liter vérét is az ember. Szomorú, de mit lehetne tenni? Száz évvel később majd még ennél is fejlettebb lesz minden, feltéve, ha nem pusztítja el magát addigra az emberiség. Mindenhol a felmelegedésről, a világvégéről és a nukleáris háborúról hallok. Én éltem, vagyis nem éltem, mert már egyszer meghaltam, de ez most lényegtelen, én láttam, hogy mit tett az a bomba, amit Hirosimára ledobtak. Valahol a dolog érhető, bosszú meg hasonló érzések, de sok ártatlan volt ott. Akkor döntöttem el, hogy nem akarok háborúzni. Jonathan sok háborúban részt vett, mert könnyű volt vérhez jutni, és remekül szórakozott, ahogy birodalmak dőltek össze, hogy a romjaikon újak születhessenek. - Érzéseket főként, mert ezek határoznak meg minket. A pillanatokat…nem lehet, nem szabad vászonra vetni. A pillanat varázsa abban rejlik, hogy elillan, hogy nem lehet visszacsinálni. – ezt még én is tapasztaltam. Az életemben az a kevés jó pillanat, attól volt igazán varázslatos, hogy elmúlt. Semmi nem örök ezen a világon, előbb-utóbb minden romba fog dőlni, mert minden múlandó, és én éppen ennek mondok ellent. Az emberséget kutatom, hogy én is ember lehessek, de...nem fog menni. Jonathan jól mondta, nem élhetek a természetem ellen, de nem is szabad úgy élnem, ahogy kéne. Nem ölhetek megint embereket, meg kell próbálnom beilleszkedni a világba, semmi kedvem még több időt keseregve eltölteni, siránkozva a múltamon, amire nem is emlékszem. Igen, nem emlékszem arra, hogy milyen embernek lenni, de nincs is mi miatt ostorozni magam, mert semmi rossz nem jut eszembe a kiesett időszakról. Jonathan szerint amolyan ragadozó életmódot folytattam, de nem tudom ezt igazán megbánni addig, amíg nem érzem a súlyt a vállaimon. Nem is akarom megbánni, végre lenne valami, amit megtapasztalhatok, még akkor is, ha ezek szörnyű dolgok. - Igen…elég rég volt már, mintha évszázadok teltek volna el azóta. – mosolygok rá. Ezt senki nem venné komolyan szerintem, úgyhogy nem szóltam el magamat. Ha létezik Mennyország, vagy valami más, és most ez a lány figyel engem, akkor elnézését kérem, hogy nem emlékszem rá, próbálok erőltetni a memóriámat, de mintha nem is éltem volna, mintha aludtam volna az idő alatt, és így kimaradtam a történésekből. Egy mosolyt villantok válaszként, mert….nem tudom, hogy erre mi a megfelelő válasz. Ha azt mondom, hogy igen, vagy, hogy könnyebb ez, mint hittem, akkor nagyképűnek fogok tűnni, az pedig nagyon messze áll tőlem. Valahol olvastam, hogy a mosoly a legegyszerűbb válasz mindenre. Mindenki azt látja benne, amit akar. Így pedig nem bántom őt meg, és akkor ez így a legkorrektebb megoldás a részemről. Kedves nő, segített nekem eljutni a Grillig, és még iszik is velem egyet. Nem szándékozom ártani neki, nem mintha tervezném valakinek a megtámadását, de….vámpír vagyok, ilyen a természetem, de amíg lehet, addig visszafogom magamat. - Értettem, csak utánad! – kinyitom neki az ajtót, ez természetes. Abból a korból, ahonnét én származom ez bevett szokás volt, legalábbis a századot tekintve. 1882-ig semmiről nem akarok biztosat mondani, mert…igazándiból én akkor nyitottam ki először a szememet. Abban a szobában, egy tükör előtt csurom véresen. Emlékszem, hogy mennyire megijedtem, majd arra, mennyire sokkolt Jonathan meséje. Vámpírok? Ugyan már, nevetséges! Mikor egy fiatal lány nyakában voltam már tűnt ennyire viccesnek a dolog. - Abból élek, de…csak most kezdtem el. Eddig voltak fontosabb dolgaim is, mint a munka, de…most talán sikerül belevetnem magam az életbe. – a talán éppen elég, de elszomorít, hogy mindenre csak ezt tudom mondani. A talán nem válasz, legalábbis ezt írják mindenhol. Mások meg azt mondják, hogy az ember attól ember, hogy bizonytalan önmagában. Ebben az esetben tökéletes példa lennék.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 10, 2014 11:10 am
- Végülis azt hiszem ezt meg tudom érteni. Ez a sok bonyolult kütyü... - csóválom a fejem teljes beleéléssel. Hát igen, jobban megértem, hogy miről beszél, mint ő maga. Tény és való, hogy egyáltalán nem könnyű manapság követni a technikai fejlődést, nekünk pedig, akik megéltük a régi korokat is még sokkal nehezebb. Én magam is inkább úgy vagyok vele, hogy sokkal jobban tetszett az, ami rég volt, és most nem pár év, hanem évtized távolságra gondolok. Ez a mostani rohanó világ, ahol senki nem tud és nem is akar tudni semmit a másikról nem nekem való. Abban sem vagyok biztos, hogy ha tényleg lehetőségem lenne a normális életre, akkor menne-e, akkor képes lennék-e rá. Egészen más volt évszázadokkal ezelőtt, amikor még fiatal voltam a kis faluban, ahol mindenki mindenkit ismert. Manapság már a szomszédok se tudnak túl sokat egymásról, nem pedig azok, akik még távolabb is élnek, vagy csak ritkán találkoznak. Sok esetben még a rokonok se nagyon tudnak többet a kelleténél, pedig az mégis csak elviekben vérségi kapcsolat. Régen minden egészen más volt. - Igazad van, egészen filozofikusan beszélsz, pedig nem tűnsz annyira idősnek, de azért jó tudni hogy vannak még, akiknek ennyire fontosak apró dolgok is az életben. A legtöbben ma már nem sokat foglalkoznak az érzésekkel. - legalábbis én így vettem észre. Mintha nem is lenne idejük rá, mintha nem akarnák megélni a pillanatokat, aztán utólag már sajnálhatják,h ogy végül minden szépen elszaladt a fejük felett. Rémes dolog, hogy azok, akiknek lenne lehetőségük szépen élni, akik megtehetnék, hogy kihasználnak minden lehetőséget, nem teszik meg és mindezt arra fogják, hogy még fiatalok, hogy még megérdemlik, hogy szórakozzanak, pedig az élet nem erről szól. Arról, hogy idős korodban is van-e melletted valaki, hogy lesz-e aki rád nyitja az ajtót, hogy van-e kilátásod rá, hogy... Én beszélek, hiszen nekem sincs! A családunk úgy ahogy van el van fuserálva. Még ha nem lenne rajtam ez a bűbáj, akkor se tudnék értelmesen élni, hiszen hála a családunkat sújtó átoknak, a szerelem olyasmi, ami egyszerűen nem lehet ez életem része soha. - És még udvarias is vagy. - mosolyodom el újra, hiszen még ki is nyitja nekem az ajtót, ami azért manapság tényleg nem annyira gyakori gesztus. Látszik rajta, hogy mondjuk úgy, nem egy mai csirke, még ha neki fogalma sincs róla, hogy én ezzel tisztában vagyok. Se perc alatt találunk magunknak asztalt, bár a pincér nem olyan nagy tempóban érkezik, bár ez nem meglepő. Hajnal van, ha jól sejtem a háta közepére sem kíván minket most, jobban örülne neki, ha nyugalomban várhatta volna ki a reggelt. Hát ez most rá nézve ezek szerint pech... - Ha igazán akarod, biztosan sikerülni fog, addig pedig csak ki kell tartani nem igaz? - mosolyodom el. Ha egyszer ezt szereti csinálni, akkor az a lényeg, hogy próbálkozzon és akkor minden bizonnyal tényleg jól fog menni neki. Abból legalábbis, hogy eladott már képeket az következik, hogy tényleg nem lehet rossz festő. Közben megérkezik végre a pincér is. Hajnal van, őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy jó lenne, ha valami ütőset kóstolnék meg, így végül egy szimpla kávénál maradok, attól legalább egy kicsit felébredek és kitisztul a fejem.
A mostani világ lehet, hogy fejlettebb, előrehaladottabb és okosabb, de ugyanakkor romlottabb is. Manapság már nem sokat ér ígéret, nem köt úgy a vér, mint régen, de ezt olvastam valahol, nem akarok úgy beszélni erről, hogy én nem emlékszem rá. Könnyen lehet, hogy utáltam a családomat, hogy semmibe vettem őket, úgyhogy nem akarok a családról kiselőadást tartani, de Jonathan szerint a család a legfontosabb kötelék. Ő már csak tudja, évszázadokkal előttem élt már, ha ő mondja, akkor elhiszem. A másikról viszont már nekem is vannak tapasztalataim. Hányszor hallgattam az emberek beszélgetéseit, hogy az egyik megígért valamit, aztán semmi nem lett belőle. Valamiért ma már nem divat a becsület, fűt-fát megígér mindenki, hogy aztán öt perccel később már ne is emlékezzen semmire. Régen ez nem így volt, ott nagyon is fontos volt az, hogy becsületes legyél, ha megbízhattak benned, akkor értékes ember voltál. Azt hiszem ezért is lettem ilyen jóban Jonathannal. Becsületes vámpír, ha megígér valamit azt be is tartja, de elvárja, hogy cserébe ezt te is megtedd érte. Nem egy önzetlen lélek, de évszázadok óta él, biztos meg van az oka annak, hogy ilyen lett. - Azért nem vagyok már mai darab. Ezek szerint te…is hasonlóképpen próbálod ”megmenteni” a világot? – mosolygok rá kedvesen. Elég hülyén hangzik ez a nem vagyok mai darab szöveg, de maximum kicsit bugrisnak néz, azt még kibírom. Nem vagyok valami jártas az ilyen beszélgetésekben, rendre kinyögök valami oda nem illőt, de hazudni sem akarok, és azt sem mondhatom el, hogy 192 éve élek már, mert…félek, hogy rosszul reagálná le. Egyszer kipróbáltam és a nő annyira megijedt a vallomásomtól, hogy utána meg kellett igéznem őt. Nem nagyon hisznek az emberek a jó útra tért vámpír meséjében, bár felesleges is lenne. Jó vámpír véleményem szerint nincsen, próbáljon bárhogy élni is. Emberként szeretnék élni, de nem tagadhatom a múltam és jelenem sem. Embereket öltem, és megesik, hogy mostanában is megteszem. Az én éhségemet csak a vér csillapítja, és mikor kielégítem ezt a szükségletem, akkor még többre vágyom. Nehéz úgy emberek között meglenni, hogy a legfőbb vágyad az, hogy megcsapold őket, és ez ellen küzdesz minden porcikáddal. Azért szerintem manapság is megbír tenni egy férfi annyit, hogy kinyitja a nő előtt az ajtót. Ez egy ilyen alap dolog, nem nagy fáradság, bár az tény, hogy régen ez berögződött gesztus volt. Jonathan azt mondta, hogy az 1400-as években sikerült már néhol túlzásba is esniük az udvariasság terén. Nem mondott példákat, de azért el tudtam képzelni, hogy mit tehetek férfiak. Azért egy nőnek se esik jól gondolom, ha mindent megtesznek helyette, kicsit olyan, mintha ő nem tudna semmit sem magától megcsinálni, nem? Aztán megint lehet, hogy tévedek, nem vagyok valami nagy emberismerő, de…egy ember sem egyforma, így lehet, hogy nem is mindegyiket zavarja. -Pontosan! Viszont eddig csak én voltam téma, veled mi a helyzet? Ha nem nagy kérés, akkor mesélnél magadról?– mindig is jobban szerettem másokat hallgatni, az ő életük biztos sokkal jobb és érdekesebb, mint az enyém. Emellett pedig sok ember nem csak a történéseket, hanem érzéseket is megoszt velem, így pedig tanulhatok, folyamatosan fejlődhetek, míg végül az emberi érzelmek kódexe leszek. Elég későre jár, de ma amúgy sem ittam alkoholt, és elég jól is bírom, úgyhogy én maradok a whiskynél. Valamiért azt szeretem a legjobban, és…azt hiszem ő is szeret engem.
Ha tudná, hogy mi jár a fejemben, sokkal nehezebb dolga lenne. Nem beszélne ilyen könnyedén, de ott most még nem tartunk. Majd rá fog jönni, hogy ki vagyok. Vagyis... arra nem biztos, csak ha úgy akarom, de arra igen, hogy nem csak iszogatni szeretnék vele és gratulálnia képéhez. Viszont mivel már elég régóta élek szeretem a dolgokat kicsit talán elhúzni, hogy több legyen benne az érdekesség. Ha csak gyorsan lezavarom, hogy a játszótéren belemászom a fejébe minden ellenkezése ellenére is, az úgy nagyon gyors lett volna, időm pedig - sajnos -, mint a tenger. Nem sietünk sehova, tehetek úgy egy kicsit, mintha egészen normális életem lenne és épp csak el szándékoznék beszélgetni valakivel, mert szimpatikus. Vajon, ha átlagos lennék, ha nem lennék az, ami, akkor most olyan gondolatok járnának a fejemben, hogy milyen szimpatikus fickó, és hogy vajon találkozunk-e még? Az a baj, hogy ha már azon is törnöm kell a fejem, hogy mit reagálna valamire egy átlagos ember, akkor mégis hogyan élhetnék átlagos életet, ha az nem jön zsigerből? Néha abban sem vagyok biztos, hogy érdemes efféle balga reményeket követnem, csak le kellene zárni mindent és kész. - Miért mennyi lehet? Harmincnak tippelném maximum, esetleg a fáradt arca miatt egy kicsit több, de maximum pár évvel. De mondhatjuk igen, hasonlóképpen próbálom megmenteni, vagy talán inkább szemlélni a világot. - furcsa, hogy ebben nem hazudok, ebben tényleg hasonlítunk. Előfordul, hogy egyszerűen csak leülök egy parkban a padra és szemlélem a többi embert. Az egyszerű lelkeket, csak hallgatom miről beszélnek, a problémáikat, a boldog pillanatokat figyelem. Mindent, ami átlagos, amit én már nem ismerek, amit már régen elfelejtettem. Abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék-e már olyan érzéseket táplálni bármi, vagy bárki iránt, mint mondjuk pár száz éve. Talán még két-háromszáz éve is ment, de ma már... Az idő tényleg képes minden érzést kiölni belőled? Ezért nem hasznos a vámpírlét. Az örök élet minden lelket megfertőz. Ember nincs a talpán, aki ezzel képes lenne úgy együtt élni, hogy teljesen megmaradjon az embersége. Szép lassan úgyis kihal belőle. Megváltozik a gondolkodásmódja, megváltozik benne minden, ami régen volt, és azt visszaszerezni nem hiszem, hogy lehetséges lenne. - Nem vagyok én olyan érdekes, hogy legyen miről mesélnem. Átlagos, sőt... unalmas életem van. Tanítok egy közeli iskolában, de néha... tudod néha nagyon vágyom már valami pluszra, valami érdekesre... kalandra azt hiszem. - zavartan elmosolyodom, mintha tényleg egyszerű ember lennék, aki most is csak kávét kortyolgat a helyett, hogy valami ütősebbet be merne vállalni, miközben persze arra vágyik, hogy az életében valami izgalmas is beköszöntsön, hogy néha őrültséget tegyen, amit amúgy soha nem szokott. Végülis ez talán még hihető is, nem nézek ki olyannak, aki túlságosan sokat bulizni, bár persze felmerülhet a kérdés, hogy akkor mégis mit kerestem egy játszótéren kora hajnalban.
Sokszor hallottam és olvastam, hogy az emberek inkább szeretnének felejteni, mint emlékezni. Mondanám, hogy megértem őket, de nem lenne igaz, mert fogalmam sincsen a gondjaikról. Nekik a felejtés nem olyan könnyű, nem tűnik el egyik pillanatról a másikra minden emlékük, nem ébrednek véresen egy motelszobában, és nem kell a múltjuk, az életük mindenegyes pillanatát felkutatni. Talán szívesen cserélnének velem, talán szívesen lennének ők is olyanok, mint én, hogy kikapcsolhassanak magukban mindent, és nem már attól félniük, hogy az érzéseik megakadályozzák őket. Egyetlen gondolat, egyetlen elhatározás és már le is zuhantál abba szakadékba, amiből kimászni szinte lehetetlen, ha nem vagy elég motivált, ha nincs miért visszakapaszkodnod az életbe. Nem is tudom, szerintem nálam ez a kapcsoló elromlott, mert nekem semmim nem volt, ami miatt emberinek kellett volna lennem. Aztán ott van az is, hogy másoknál ez a kapcsoló nem vonja maga után az emlékeik törlését. Nem is tudom mi idegesít jobban: hogy nem emlékszem az életemre, vagy az, hogy a miértjét nem tudom. Olyan jó lenne válaszokat kapni, legyenek jók, vagy rosszak, csak emlékezzek legalább egyetlen arcra a múltamból, egyetlen névre, bármire, amibe kapaszkodhatok. -26 éves vagyok, de igaz, ami igaz, idősebbnek nézek ki, az évek nem voltak túl kegyesek hozzám. Ezek szerint elég…magányos vagy, nem? – szép, kedves, segítőkész nő, nem velem most itt, ha lenne valaki fontos az életében, nem? Vagy megint tévednék? Olvastam, hogy vannak lazább kapcsolatok, nyitott házasságok és a többi más fura dolog. Nem ítélkezem, csak furának tartom a dolgot, és éppen ezért rá sem fogok kérdezni, mert nem illik más magánéletében turkálni, és most tartom ehhez magamat, ma kivételesen nem turkálok senkinek sem a szennyesében. Azt viszont nem igazán értem, hogy miért úgy mondja ezt, mintha…végtelen ideje lenne. Nem hinném, hogy vámpír, annak túlzottan is visszafogott, emberként pedig túlságosan kevés idő adataik meg neki, akkor miért nem használja ki, miért inkább csak másokat néz? Ha nem lennék halhatatlan, akkor biztos kihasználnám az életem mindenegyes másodpercét, nem tékozolnék el egyet sem. Nem is tudják az emberek, hogy milyen szerencsések, amiért meg vannak számlálva a másodperceik. Szívesen cserélnék valamelyikükkel, ha lehetne, de ha van egy kis eszük, akkor nem fogadják el mindazt, amivel a vámpírlét jár. -Tanítasz? Ez nagyszerű, akkor biztos sok mindent láttál már az életben, és akkor sok kalandod is volt már biztosan! Szerintem nincs unalmas élet, csak...van, mikor többre vágysz, mint ami megadatik. – mondom kissé elgondolkodva. A tanárok általában világlátott, értelmes, tanult emberek, nem? A világlátottság pedig nem egyenlő a kalandokkal? Biztos megint én tudom rosszul, de nálam ez a két dolog valamiért összefügg egymással. – És…mégis hogy keveredtél a játszótérre ilyen tájt? – igen, ez kicsit nem tiszta. Mit keresett ilyenkor a teljesen kihalt játszótéren? Én örülök annak, hogy ott volt, de…ha valami rossz dolog miatt keveredett oda, akkor nem szép dolog ennek örülni, és akkor…neki is elkezdhetem ontani a bocsánataimat.
Csak ültem. Számomra nem volt szokatlan egy idegen közegben múltatni az időt, megannyiszor előfordult már az idők folyamán. Mindig úton vagyok. Keresek és kutatok. Egy tekintet villog szemeim előtt... egy sötét szempár, mely álmaimban is kínoz és nem hagy engem nyugodni. A való élet kegyetlen. S én próbálok annál kegyetlenebb lenni. Az élet elbánt velem. Én is elbánok mindenkivel, aki nem szolgálhatja céljaimat. Beléptem a maffiába is, mely évtizedekig adott nekem otthont. Rengeteg információt kaptam tőlük, míg végül kikötöttem itt, és azt hiszem, hogy jó nyomon vagyok. Még egy nevet sem tudok, pedig.. az lenne a csúcspont. - Nem látja, hogy... - kezdtem bele a szövegembe, miután letettem a kiüresedett poharat, és affelé fordultam, aki mellém ült. Meglepődtem... de ez arcomra annyiban ült ki, hogy rámeredtem a nőre. ITT ÜLT MELLETTEM A NŐ, AKI MEGÖLTE A SZÜLEIMET! Ezer közül felismerném. Nincs véletlen benne, nincs véletlen félretévesztés... nem... ez Ő. Tagadhatatlan. Nem értettem, miért kegyelmezett meg nekem annak idején. De én nem fogok neki. Úgy ölöm meg, hogy.. fájjon neki. - Elnézést modortalanságomért, ifjú hölgy. - jelent meg előkelő mosolyom aztán, miközben ismét ujjaim közé fogtam a poharamat. - Átutazóban vagyok és ilyenkor... képes vagyok modortalanná válni. Mindaddig, míg két pohár whisky le nem folyik a torkomon. - kacsintottam rá.
Mindig azt hittem fiatalon, hogy képtelen leszek csúnya dolgokat véghez vinni, hogy hazudni nem szép dolog, de aztán ahogy telnek az évek rájössz, hogy vagy alkalmazkodsz a világhoz, vagy szép lassan megtöri majd a lelked. Hát én alkalmazkodtam. Persze néha valahol mélyen érzem, hogy nem jól alakultak a dolgok, de nem én tehetek róla. Nem én befolyásolom azt, ami velem történik, néha csak úgy érzem, hogy visz előre valami megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan, amiről én magam sem tudom mi. Talán csak ösztön, egy automatikus kényszer, hogy ha már kénytelen vagyok napról-napra életben lenni, akkor az teljen úgy, hogy valami történik is közben, hogy nem felesleges és hiába való minden. Igen, azt hiszem néha már csak az ösztön dolgozik bennem, a józan ész, vagy a logika messzire elkerül, és nem is tudom, hogy egyáltalán még visszahozható-e, hogy vissza akarom-e hozni. Nem akarok én már semmit, csak véget vetni ennek, esetleg bizonyosságot arra, hogy az eddigi létezésem nem volt teljesen felesleges és hiába való, annak ellenére, hogy túl gyakran érzem így. Hagytam nyomot a világban? Olyat, aminek volt értelme? Sok ember életét befolyásoltam, de nem biztos, hogy jól és nem biztos, hogy volt hozzá jogom. Sosem fogok erre választ kapni, ez az egészben a legrosszabb. - 26 év nem sok és nem nézel ki annyival idősebbnek. - a kérdésére csak sóhajtok egyet. Ez egész jó kérdés, ezzel kiválthatok valamiféle szimpátiát. Igazából jó lenne eltűnni a tömegből, olyan helyre menni, ahol nyugodtan és nyíltan nézhetek a fejébe, deríthetek ki dolgokat, ami engem érdekel. - Hát ennyire látszik? Gondolom más normális ember a barátaival tölti az időt, vagy... a szerelmével, ha van. - bánatos mosoly jelenik meg az arcomon. Igen, ez jó lesz. Játsszuk a szegény lányt, aki egyedül van, aki védtelen és a csúnya gonosz vámpír akár nyugodtan rá is vetheti magát lelkiismeret furdalás nélkül, hiszen még jót is tesz vele azzal, ha kicsit foglalkozik vele és akkor nem lesz majd annyira magányos. Vajon változott azóta, hogy ismertem? Vajon volt értelme annak, amit tettem, vagy még mindig elragadja a vér iránti szenvedély és nem tud csak úgy nyugodtan élni a világban, hogy ne ártson vele másoknak? Ez itt a nagy kérdés, erre keresek válaszokat. - Kaland tanárnőként? Hova gondolsz? - nevetem el magam, bár azért ez nem nevezhető épp jó kedélyűnek. Szó sincs róla, játszani kell az unalmas, besavanyodott, szegény lányt, most ez a feladat. Bár abban hasonlítok most alakított személyiségemhez, hogy én is többre vágyom. Néha... néha tényleg többre vágyom, mint ami van, de aztán mindig elvetem a lehetőséget. Nincs értelme, nekem ennyi jár. Ha ennyi idő alatt nem jöttem rá, hogy lehetne jobb, vagy több, akkor már jó eséllyel nem is fogok. - Csak... levegőre vágytam. Tudod, tegnap volt a születésnapom, és... tegnap kérte vissza a gyűrűjét a vőlegényem. Kicsit sok volt a kettő együtt, és nem igazán akartam a kellemes partyn maradni. - félszegen megrántom a vállam, miközben a poharamat nézem, amit óvatosan forgatok meg újra és újra vékony ujjaimmal. Anyám régen mindig azt mondta, hogy ha hajlandó lennék időt szánni rá, kiválóan zongorázhatnék. Hát... nem voltam rá hajlandó, más kötött le, és a mai napig sem akartam ezt megtanulni, pedig időm lenne rá, mint a tenger.
- Kedves tőled, de az igazság az, hogy sokkal idősebbnek érzem magam, mintha egy századot megéltem volna már. – mondom mosolyra húzva a számat. Biztos majd visszamosolyog, nem hinném, hogy komolyan venné, az ilyen emberek számára valótlan állításokat nem szoktak elhinni, inkább valami viccként fogják fel, legalábbis ezek az eddigi tapasztalataim és ismereteim. A legtöbb ember szeret viccelődni, és valahogy képesek ezt öntudatlanul csinálni, nekem pedig ez nem megy, mintha ez is valami képesség lenne, pedig a könyvek szerint ez ösztönös, és akkor jön elő mikor mosolyt akarsz csalni mások arcára. Én hiába akarok nem sikerült, úgyhogy…talán a vámpírok nem képesek viccelni, bár ez sem igaz, hiszen Jonathannak lételeme a komolytalanság, sokat tudtam nevetni rajta, jó kedvre derített, mikor legszívesebben kitéptem volna a szívét. - Nem, én csak…tippeltem. – mondom kicsit gyorsan és védekezően, nem akarok, hogy rosszul essen ez neki, mert én tényleg nem úgy értettem, hogy sütne róla a boldogtalanság, csak…az emberek nem szoktak egyedül üldögélni este egy játszótéren, főleg nem a nők. Annyiféle dolgot olvastam már a két nemről, hogy lassan már nem is hiszek a könyveknek ebben a témában. A nő hol erős, hol gyenge, a férfi meg gonosz, vagy megértő. Néha mindkettő egy személyben, és nem tudom, hogy mégis miként lehetséges ez. Hogy lehet valaki egyszerre erős és gyenge? Ez két véglet, ilyen nem lehetséges nem igaz, hiszen a két dolog ütközik egymással, nem fér meg egyik a másik mellett. – Nem, azt olvastam, vagyis tapasztaltam, hogy a legtöbben inkább csak várják ezt a nagy szerelmet, mintha az ölükbe hullana majd egyszer, ezt várják és közben elfelejtenek élni. – mintha lenne tapasztalatom úgy beszélek. Talán voltam szerelmes, talán nem, de abban biztos vagyok, hogy soha nem leszek, vámpírként nem. Mégis ki az a bolond, aki beleszeret egy ilyen lénybe? Ölésre lettünk teremtve, a vér az, ami hajt minket előre, nem bírunk neki ellenállni, olyan ez, mint a heroin a drogosnak. Nem lehet vele leállni, és nem csak azért, mert belehalnánk ebbe. Élhetnék állati véren is, de…utálom, gyengének érzem magam tőle, én ember véren élek, és minden egyes táplálkozásnál ott van bennem a félsz, hogy mi lesz, ha nem tudom megállni, ha megölöm csak azért mert mohó vagyok. Nem akarok senkinek sem ártani, de ez ellentmond a természetemnek, a lényemnek. - Miért nem így van? A tanárok nem azért tanítanak, mert tájékozottak, mert világlátottak? – én azt hittem, hogy olyanok tanítanak, akiknek van már tapasztalatuk az életről, akiknek sok kalandban volt részük. Megismerték a korlátaikat, talán át is lépték őket. Elvesztek, hogy megtaláljanak valamit, csalódtak és szerettek, gyűlöltek és epekedtem egyszerre. Úgy gondolom, hogy azoknak kéne oktatni másokat, akik nem csak harcokat vívtak, hanem háborúkat nyertek az élet ellen, önmaguk ellen. Igazolták, hogy az ember képes bármit legyőzni, mert az élet csakis azt adja, amit meg tudsz ugrani. Akik szembenéztek a múltjukkal, akik legyőzték a démonjaikat, és amint újra kinyitották a szemüket, már mindent másként láttak. Akik visszatudnak vezetni mindent, emlékezni tudnak úgy, hogy közben nem esnek bele a múltjuk állította csapdákba, akik nem menekülnek az elkerülhetetlen elől, akik élnek, nem pedig remélnek. - Sajnálom, ez…elég nagy tapintatlanság volt tőle, és nem is tudom, hogy mit érezhetsz, soha nem érezhettem úgy, mint most te. – kis szünetet tartok és belekortyolok az italomba. – Viszont utólag is boldog születésnapot! Ez hányadik? Vagy várj, ne is mond meg, ilyet nem illik kérdezni!
Persze, hogy egyszerűen csak visszamosolygok. Mégis ki venne komolyan bármi ilyet? Nem hiszem, hogy bárki is, így hát érthető, hogy ezt nekem is így kell kezelnem a helyzetet, annak ellenére, hogy természetesen tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nem annyi, amennyinek mondja magát, hogy meg van az a száz feletti év, amit már meg élt, csak épp jó részére nem igazán emlékszik és nem azért, mert mondjuk csak rossz a memóriája. Én tettem azzá, és cseppet sem gondolom, hogy erre ne lett volna okom, de majd meglátjuk. Az biztos, hogy meg fogom tudni, hogy indokolt-e az, hogy esetleg még rosszabb sorsa legyen, mert ha nem változtatott, ha még mindig vámpírként viselkedik, akkor biztos, hogy nem fogom csak úgy annyiban hagyni a dolgot. De biztos, hogy nem itt nyílt terepen oldom majd meg. - Hát akkor elég jól tippelsz. - mosolyodom el, aztán csak finoman megrántom a vállam. Nem vettem én sértésnek, vagyis az, akit most játszom nem vette volna annak, hogy látszik rajta, hogy nincs épp a legjobb passzban. Mondjuk jelenleg ez a cél, bár nem volt teljesen tervezett a beszélgetés irányítása, de eddig úgy fest, hogy minden egészen jól alakul, a terveim szerint, hogy úgy fogalmazzak. - Végülis azért ez is érthető nem? Mindenki valahol arra vágyik, hogy jöjjön valaki, aki megérti és úgy is elfogadja, ahogy van. Ha nem várnánk, akkor talán nem lenne ami igazán éltet, hogy tovább folytassuk. - talán ebben még egyet is értek jelenlegi szerepemmel, csak épp én már rég feladtam ezt. Egyébként is mi értelme lenne várni valami szépet és jót, ha egyszer... esélytelen. Ott az átok, ami a családom minden egyes nőtagját sújtja. Ha valaki belém szeretne... csak rossz vége lehetne, talán jobb is, ha még csak esélyt sem adok rá, hiszen már-már úgy keresem a halált, mint valami megszállott. Azt hiszem ez ennyi idő után valahol érthető is. Sosem vágytam örök életre, ha rajtam múlt volna, akkor biztosan még véletlenül sem tartom magam életben boszorkányként annál tovább, mint ami muszáj. Szeretném, ha végre vége lenne, jó lenne egyszerűen csak tovább lépni és befejezni az egészet, de amíg ezt nem lehet, addig kell amivel lefoglalom magam. - Gondolod, hogy aki kijön az iskolából egy papírral arról, hogy már tanár annyival többet tud, mint bárki más? Butaság, talán a tanulás miatt még kevesebbet is ismernek az életből, mint mások. - finoman megrántom a vállam, aztán csak kortyolok inkább kicsit a kávémból. Tényleg nem is értem, hogy gondolja, aki tanár még nem biztos, hogy annyival többet tud, vagy ismer az életből, mint mások. Igazából ennyi erővel persze én se oszthatnám az észt, én se próbálhatnék változtatni a világon, mert nem sok jogom van hozzá, de mégis megteszem. Nem éltem úgy igazán sosem, csak tettem, amit logikusnak gondolok és itt ki is merültek a nagy cselekedeteim. Nem számít, sose gondoltam, hogy olyan lennék, mint egy igazi tanár, én csak arra próbálom tanítani a magam módján a természetfeletti lényeket, amit maguktól nem tudnak. Teszem azt, hogy nem gyilkolászunk ártatlan embereket csak úgy, mert épp éhesek vagyunk. Ő is azért kapta, amit kapott, de majd erről talán hamarosan tudni is fog. - Ilyet tényleg nem illik kérdezni és... örülj neki, hogy még nem volt részed ilyesmiben. - halványan elmosolyodom és az utolsó pár korty kávét is felhörpintem. - Mit szólnál ha lelépnénk innen? Mármint úgy értem, hogy... világ életemben soha nem csináltam semmi meggondolatlant és... - elharapom a mondatot, mintha határozottan zavarban érezném magam a miatt, ami megfordult most a fejemben. - Hagyd, biztos, hogy... butaságnak gondolod ezt. - vagy nem. Hátha pasiból van és neki sem gond, ha csak lelépünk innen és... Nekem persze ebben az a fontos, hogy magunk legyünk egy nyugisabb terepen.
Nem igazán tudom, hogy az embert mi hajtja élete során. Vajon az érzései? A szerelem, a düh és a többi károd, de ugyanakkor csodálatos érzés? Vagy az, hogy mulandóak és az életük percei megvannak számlálva? Azt álmodnak, amit akarnak, oda mennek, ahova akarnak, azok lesznek, akik lenni szeretnének, mert csak egy életük van, egy lehetőségük, hogy azt tegyék amit akarnak, az életük minden pillanattal egyre közelebb sodródik a halálhoz. Ezt én nem élhetem át soha. Egyszer átéltem, de nem emlékszem rá, pedig milyen jó is lenne tudni, hogy miről mondtam le, akarva-akaratlanul a vámpírrá válás pillanatában. Nem is a körülmények érdekelnek, inkább maga az emberi élet. Ezernyi oka lehet annak, hogy ilyen lettem. Talán megmentettek a haláltól, vagy direkt átakartak változtatni, nem tudom, de nem is érdekel annyira, hiszen megtörtént, és nem tudok már tenni ellene. Szíven szúrhatnám magamat egy szék lábával, de soha nem voltam öngyilkos hajlamú, és úgy vagyok vele, ha már örökké kell élnem, akkor nyomott hagyok a világban, segítek másoknak nyomott hagyni, feltérképezem az emberi élet szép- és árnyoldalát, már ha ilyet egyáltalán lehetséges. Az élet ezernyi dologból tevődik össze, és fura módon mindig a legjelentéktelenebbnek vélt döntések és változások kavarják fel leginkább életünk állóvizét. - Én…nem tudom, soha nem voltam szerelmes, és nem is adok neki sok esélyt. Azonban úgy gondolom, hogy ha valakit szeretünk, akkor arra előbb-utóbb rátalálunk, mert össze vagyunk vele hangolva, mert az ilyen találkozásokat a lelkek előre megbeszélik a test tudta nélkül. – mondom neki mosolyogva. Jonathan szerint menthetetlen vagyok, csak mert érdekel a szerelem. Neki megadatott. Szeretett és viszont szerették, becsapták és elhagyták, azonban nekem ez nem adatott meg, vagy ha mégis, akkor elvesztettem az életem ezen részét, már nem áll módomban megtudni milyen úgy élni, hogy bármelyik perc az utolsó lehet, hogy ki kell használjak minden pillanatot. Vámpírként esélyem sincsen egy olyan végtelenül emberi érzésre, mint a szerelem. Egy gyilkost nem lehet szeretni, és a szerelem legyen bármilyen szép, mulandó. Ha nem az ember, akkor az idő vett véget neki, én pedig örökké élek, és senkit nem kívánok ezzel az átokkal sújtani, szeress bármennyire is, vagy éppen azért mert szeretem. - Nem, én azt hittem, hogy pont amiatt lesztek tanárok, mert sokat látattok már, de akkor ezek szerint, csak tanulni kell hozzá… - minden nap tanul valamit az ember, vagy esetemben éppen a vámpír. Jonathannal nagyon sok helyet járunk be 1882 óta. Harcoltunk a két világháborúban, ott voltunk Normandiában a partraszálláskor, harcoltunk a vietkongok ellen. Nem a hazáért, nem volt semmiféle hazafias indíték bennünk. Mit kezdhetne magával egy halhatatlan vérre szomjazó vámpír? Háborúba vonul, ott mindig vannak vesztességek, fel sem tűnik az embereknek, hogy néhány hallottuk szét van marcangolva, betudják a vadállatok támadásának. Láttuk Kennedyt meghalni, a tévéből néztük a Holdra szállást. Jonathan azonban nálam sokkal többet látott. Ha igaz, amit mond, akkor látta Rómát elbukni, ölt már pápát és császárokat, látta milyen pusztítást végzett a pestis Európában és ott volt Amerikában, mikor Kolumbusz partra lépett. Jonathan a saját elmondása szerint Amerikában született, de még a földrész felfedezése előtt járt Európában. Mindig is csodáltam őt, hogy ennyi mindent láthatott, de sajnáltam is. Mert ha ez igaz, akkor már nagyon régóta él, és ennyi időt egyedül átvészelni…borzasztó lehet, lélekölő. Bocsánatkérő pillantást vettek rá, miközben kiiszom a poharam tartalmát. Gyakran elfeledkezem a tapintatosságról és illemről, pedig hosszú órákon át tanultam otthon, mégis mikor alkalmazni kell elfelejtem könnyedén. A szavai kicsit meglepnek, és kényelmetlenül is érzem magam kicsit, mert nem tudom, hogy most…hozzám akar-e feljönni, vagy csak el innen valami…nem is tudom, kihaltabb helyre. – Nem, egyetértek, kell egy kis kaland az életben. – mondom neki nagyot nyelve majd mosolyogva felállok és még mielőtt elindulnánk kifizetem a számlát. Én egy sikeres üzleten vagyok túl, neki pedig születésnapja volt, és azok után, amit mesélt a legkevesebb az, hogy ezt most én állom. – És…esetleg felakarsz jönni hozzám? – bököm ki óvatosan a kérdést. Egy filmben láttam, hogy a nő valami hasonlóképpen próbálta felhívatni magát a férfihoz, de sajnos nem láttam mi lett végül belőle, mert mennem kellett dolgozni, pedig kíváncsi lettem volna rá, jó kis film volt.
Fel kellene egy kicsit gyorsítani az eseményeket, mert persze kedélyesen elcsevegünk itt, de nem érdemes ezt egy bizonyos időnél tovább húzni. Kíváncsi vagyok, hogy végül mire jutott, hogy volt-e értelme annak, amit tettem, de egyelőre még nem lehetek biztos magamban. Most úgy tűnik, hogy egy visszafogott, talán... keserű fickóról van szó, de ki tudja, hogy milyen amikor éhesség válik. Simán benne van a pakliban, hogy olyankor tökéletesen kifordul önmagából, hogy olyankor gondolkodás nélkül öl, ha az életben maradásához több vérre van szüksége, akkor nem áll meg, amíg szárazra nem szívott egy ártatlan járókelőt. Akkor viszont... ezt nem hagyhatom igaz? Nem tudom még, hogy mit fogok tenni vele, de az biztos, hogy nem hagyom csak úgy annyiban, ha még mindig is ugyanolyan vérszomjas, mint amikor beletúrtam a fejébe és kipucoltam azt. Ha kell megteszem újra, bár az már egy újabb esély lenne és egyáltalán nem biztos, hogy az jár neki. - Nem voltál még szerelmes? Talán még szerencsés is vagy, így nem is bánthattak. - finoman megrántom a vállam, és ez most kivételesen egy őszinte mondat, ami kicsúszik a számon. Én estem szerelembe, nagyon régen, amikor még naiv voltam és hittem abban, hogy talán van értelme. Amikor hittem abban, hogy az átkok, a varázslatok nem akadályoznak meg mindent, vagy maga az ember nem tesz olyat, ami ellenedre van. Nem számít, nem leszek többet, nem fogok elgyengülni, mert értelme sincs. - Lehet, hogy egyszer még megtalálod azt, akivel össze van kötve a lelked. - teszem azért hozzá egy félmosollyal, hiszen mégis csak tartani kell azt a bizonyos látszatot. A kedves, szomorú lányt, akit most dobott a vőlegénye. Az ilyet lehet sajnálni igaz? És nem lesz gyanús a viselkedése sem. Akkor pedig nem szabad elárulni magam és végképp nem szabad túl sokat kiadni magamból, a gondolataimból, azokból, amik legbelül vannak, amiket általában még magammal sem osztok meg, vagy ha mégis, akkor gyorsan elhessegetem végül. - Szép álmok, tényleg nem lenne rossz, ha így lenne, ha azok oktatnák a fiatalokat, akik világlátottak, de ők... kétlem, hogy tanterveket akarnának magolni és dolgozatokat javítani éjszakába nyúlóan. - mosolyodom el. Érdekes a felfogása szó se róla, de hát mit is mondhatna erre az ember? Nem az én dolgom végülis, és talán még igaza is van. Igazi tudást azok tudnak átadni, akik maguk is megtapasztaltak már sok mindent az életben, de sajnos ez nem így van. A tanárok gyakran olyanok, akik egyszerűen csak nem tudtak mit kezdeni magukkal és főleg nagyon ritka köztük az olyan, aki évek után is képes rá, hogy ugyanolyan lelkesedéssel tanítson és ugyanúgy fenntartsa a diákok érdeklődését. Bár nem sokat számít ez igazából az én szempontomból, nem az én dolgom e téren megváltani a világot, én csak arra figyelek, hogy ne haljanak meg túl sokan feleslegesen. Viszont most már tényleg meg kell próbálni valamit kihozni ebből a helyzetből. Nem tudom, hogy mit sikerül majd, de itt nem lehet rá túl sok lehetőség. Elő kell venni a visszafogott tanárénit, aki le akar lépni egy szinte még ismeretlen pasassal és... kalandra vágyik, amiben még nem nagyon volt része eddigi rövidke és unalmas élete során. Melyik pasi lenne, aki erre azt mondaná, hogy nem, hazakísérlek és aztán egy kézrázással elbúcsúzunk egymástól. Végül elmosolyodom, amikor mintha egy cseppnyi hezitálás után, de belemegy. - Azt hiszem... igen. - bólintok egy zavart félmosollyal. Azt hiszem egészen jól csinálom, legalábbis eddig úgy fest, hogy bejön a dolog. Felmegyünk hozzá, egy apróbb teszt talán első lépésként, ami hasznos lehet, aztán... meglátjuk. Nem fogok azzal nyitni, hogy szó szerint kipréselem a fejéből az elmúlt évek emlékeit, nem szoktam mindig agresszívan megközelíteni a kérdést, mert talán... van rá esély, hogy változott.
Az első nap, és máris élvezem itt. Nem az a nagyváros, de van múltja, történelme, és valósággal átjárja testem az az energia, ami itt áramlik. Szinte kivirulok, és kezdem úgy érezni Mia-ként esélyt kaptam valamire. Bár sok minden történt, az utóbbi időben elég sokat utazgattam, tanultam és kutattam. Megjártam a poklot, de túléltem, most pedig épp egy bárba tartok, felmérni az itteni terepet. Máshol jó hasznom látták, pláne, mikor bele-bele kevertem ezt-azt az érkezők italába, így megelőzve a lehetséges verekedéseket. Bár a negatív élményekből is tanulhattam. Ahogy belépek az ajtón, megcsapja az orrom a levegőben terjengő kávé és a különböző italok szaga, az az ismerős szak, ami lassan kétszáz éve kísér utamon. Mondjuk alkalmi munkának ez épp megfelelő, ráadásul így szinte minden földön futó lényhez volt már szerencsém. Bár tény, ami tény, nem sokan ismertek rá arra, hogy én mi vagyok. A többség mondjuk napos csirke volt hozzám képest, de bevallom jól érzem magam abban a bőrben, amit oly sok éve anyám jóvoltából még fiatalosabban tarthattam. -Egy mojito-t kérnék.-mosolygok a csaposra, aki bár bólint, öt percen belül nem igen adja ki a kért italt. Felmordultam, lepattantam a székről, és a pult mögé sétáltam. Egykedvűen felkaptam a poharat, mire megérkezett a társaság, és máris ki akart tessékelni. -Majd én megcsinálom szivi.-veszi ki a poharat a kezemből, mire felvonom egyik szemöldököm. -Először is, nem vagyok szivi. Másodszor ha szomjan akarnék halni, már megtettem volna.-mosolyodom el, bár nem túl őszintén, visszavettem a poharat, és elkészítettem magamnak a koktélom. De egyből kettőt csináltam, csak a biztonság kedvéért. -Fogalmam sincs, rendeltél e már, de ez lehet a tiéd. Ha kérdezi, elkértem a személyid.-kacsintok a lányra mosolyogva, bár lehet meggondolatlan mondat volt tőlem. Bár első ránézésre mindenki ezt mondaná neki. Ki tudja, másodjára mit mondanék. A pulton lévő mogyoróból szórok pár darabot a számba, de nem tervezem elhagyni a számomra otthonos környezetet. Viszont érdekel ez a hely. Szinte süt a társaság nagy részéről, hogy nem egyszerű halandók. Az aurájuk pedig valósággal izzik a sok elnyomott érzéstől. Akárcsak a lánynak, akinek a kezébe adtam a feleslegesen elkészített második italt. Tekintetem így vissza szalad rá, és hunyorogva végigmérem. Soha nem fogtam vissza magam, ha valaki felkeltette az érdeklődésem.
Az elmúlt napok nem voltak túlságosan kellemesek a számomra. A találkozás Matthias-sal.. Egy kicsit felkavaró volt. Aztán még ott van Kendra is. Ha könnyedén ment volna a dolog, akkor lepődtem volna meg. Azt hiszem ez nem az én évem. Vagy egyszerűen nem az én évszázadom. Nem tudom.. Viszont nem rágódhatok azon, hogy a múltban mit tettem helytelenül vagy éppenséggel, hogy mégis mennyire félreismertem azt az embert, akit egykoron még féltestvéremként tudhattam. Aztán később az is kiderült, hogy én sem az vagyok, akinek hittem magam. Elég nagy csalódás az ember életében az, ha rájön hazugságban nőtt fel, nemde? Apámként szerettem egy férfit, aki mikor fény derült arra, hogy nem vagyok a gyermeke egyszerűen képes lett volna megölni. Aztán pedig minden bizalmamat Matthias-ba fektettem. Akiben tényleg azt hittem, hogy megbízhatok. Nem értem, hogy nem láttam a jeleket, miszerint valami nagyon nem volt rendbe vele. Sem akkor sem pedig most. Azt hiszem még a mai pszichiáterek sem lennének képesek segíteni rajta. Főleg, mivel az őrület már több évtizeden keresztül fertőzte meg az elméjét. Beültem a Grillbe, amit az elmúlt napokban sikerült felfedeznem. Rendeltem magamnak egy kávét, habár egy ital sokkal jobban esett volna. Nem volt erőm ahhoz, hogy megigézzem a pultost. Anélkül meg nem igazán adják ki nekem, hiszen kétségtelenül fiatalnak látszódom. Hiába vagyok túl már a második századfordulómon is ez cseppet sem látszik a külsőmön, ami inkább tükrözi még a kislányi mivoltomat, mint egy érett s felnőtt nőt. De inkább ez, mint a ráncok és a sétabot. Nem rajongom azért, ami vagyok, de próbálok pozitívan állni a dolgokhoz. A jó oldala, hogy nem öregszem s azt teszek mások elméjével, amit akarok. Nem, mintha a másodikat túl gyakran használnám. Csak előnyként tartom számon. Könnyen kihúzhatom magam így a nehéz helyzetekből. Na, meg persze a természetfeletti erő. Így nézve több a pozitív tulajdonsága az egésznek, mint negatív.
Magam elé bambultam és fogalmam nem volt, hogy mennyi idő telhetett el, de a kávémat még mindig nem kaptam készhez. Már ott voltam, hogy szólok a pultos srácnak, de ekkor egy lány letett elém egy italt. Nem értettem, hogy miért, de azt hiszem ez nem is lényeges. – Köszi. Rendes tőled. – Néztem rá halvány mosollyal az arcomon, majd pedig magam elé húztam a poharamat és belekortyoltam. Marta a torkomat, aminek köszönhetően egy kicsit fel is köhögtem. Ritkán iszok alkoholt. Hogy miért? Mert nem vagyok a rajongója úgy igazán egyiknek sem. Nem szeretem sem a whiskyt sem a tequilat. Bár a másodikat azért nem, mert egyszer túlzásba vittem és azóta is kavarog a gyomrom, ahányszor csak rá gondolok. Éreztem magamon a tekintetét és nem tudtam, hogy mire véljem ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok valami beszélgetést kezdeményezni. - Itt–dolgozol? Mert az előbb még úgy láttam, hogy a pult másik végén foglaltál helyet. – Érdeklődtem.
Talán alábecsült munkának tűnhetett ez, én mégis megszerettem. Rég nem voltam az a típus, aki nem dolgozik, bár tény, ami tény, nem szorultam rá, hogy dolgozzak. Valahogy mégsem használtam ki minden embert, aki szembe jött velem. Ők is élőlények voltak. Vámpír létem hátulütője, hogy a vérfarkasokat nehezebben tűröm meg magam mellett, mint annak előtte, de még ez is olyan dolog, amibe könnyen bele lehet tanulni, csak akarat kérdése. Sokan mondták, hogy koromhoz képest, még emberként más voltam. Nem voltam ennyire körültekintő, bár mostanság sem mindig sikerül megfelelő döntéseket hoznom, de ez sem zavart. A múltam elől viszont kénytelen voltam elfutni, mert Killian életének megkeserítése az én hibám volt. Megöltem tulajdon testvérem, hogy védjem halott anyám, mintha ezzel bármit is meg tudtam volna változtatni. A sors fintora, hogy eddig tudtam úgy élni, hogy kevés ellenséget szereztem magamnak. Ez a bár is olyan volt, mint a többi. Sok ember, kevés felszolgálóra, akik fejüket ide-oda kapkodva próbálták a kéréseket teljesíteni. A legjobb munka, ha sok ellenséget akarsz szerezni, itt tuti, hogy a munkaadó édes anyukájától kezdve mindenkié csuklott már. Én is szidhattam volna, de nem tettem, felálltam, a pult mögé léptem és kevertem magamnak egy frissítőt. A pultos ugyan ki akart tessékelni, de látta hajthatatlanságom, így inkább a rendelésekkel foglalkozott, mintsem azzal, hogy én a pult végében iszogatok, mintha csak itt dolgoznék. A fiatal lány, akinél a másik kevert italom landolt, kissé meglepődött, na de ez normális reakció volt. Mikor megköszönte csak elmosolyodtam, fürkészni kezdtem a helyet, majd tekintetem megakadt rajta. Aurája elég zavaros volt, már-már szemet szúró. Kicsit mintha ő se tudná eldönteni, hogy is akarja magát érezni. Olyan tipikusnak mondható, mégis más aura volt ez, még nekem is. De épp ezzel keltette fel a figyelmem, ami sokszor elég feltűnő mód nyilvánult meg: szinte már bámultam. Mikor megszólalt, épp ezért ráztam meg kissé fejem, s így figyelmeztettem magam is, hogy kissé visszafogottabban kellene egy ilyen ismeretlen helyen viselkednem. -Nem, csak véges a türelmem.-vonok vállat mosolyogva. Igaza volt, s mivel beszélgetést kezdeményezett, miután még egy adag mogyorót lenyeltem. -Egyébként Mia vagyok. És bocs, hogy úgy megbámultalak, de érdekes egy aurád van.-nyújtok neki kezet a pult mögött épp elé sétálva, majd térek ki arra, miért is figyeltem fel rá ennyire zavarba ejtő módon. Soha nem titkoltam mi vagyok, de éreztem, hogy nem egy ember ül velem szemben, és nem is egy farkas. Talán egy egyszerű vámpír. Bár ilyen zavaros "külsővel", míg közelébe nem kerülök, nem igen vonnék le következtetéseket. Csak egy kézfogásra van szükségem. -Ha túl erős, tudok rajta segíteni.-biccentettem a pohár felé, amit nemrég adtam neki, mert bár italaim ihatóak voltak, többségében férfiaknak szántam, ennek fejében néha-néha meglódult az üveg a kezemben, és még a leggyengébb koktélom is erős lett.
Lehet, hogy nekem csak 16 év nyugalom járt ki. Addig minden nyugodt volt és békés. Bármit akartam megkaphattam. S még azt sem mondhatom, hogy aggódnom kellett volna a szerelem iránt vagy valami ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy kinéztek nekem valami férjet, de egyszerűen nem tudott érdekelni. Amíg nem jutott el hozzám addig nem lehetett túlságosan komoly ebből adódóan pedig nem is érdekelt. Részben örülök, hogy kiszakadtam ebből az őrületből, mert így legalább a kényszerházasságot kihúzhatom a listámról. Nem szívesen tapasztaltam volna meg mondjuk bárki, bármit. Nem álmodoztam a szőke hercegről sem pedig arról, hogy valakit, majd meglátok és attól a pillanattól kezdve tudom, hogy minden más lesz, mert szeretem meg ilyesmi.. Egyszerűen csak tényleg esélyt akartam adni magamnak arra, hogy egyszer talán, majd valakibe beleszeretek. Mondanom sem kell, ha ennyi idő alatt nem történt meg, akkor valószínűleg nem is fog, nem? Azért ennyire pesszimista még nem vagyok. Mindig reménykedek, hiszen a remény az, ami életben tart. Ha nem reménykednék, akkor már régen egy vadász útjába sodortam volna magam ezzel véget is vetve az örökkévalóságomnak. De lehet bármennyire elcseszett az életem jelen pillanatban nem fogom megtenni. Mert, ha megteszem mindennek vége szakad. A jónak és a rossznak is. Lehet, hogy a rossz dolgok véget érnek, ugyanakkor soha nem lesz lehetőség arra, hogy valami jóra cserélődjön. Ezért is tartok ki és próbálok pozitívan állni a dolgokhoz. Még akkor is, ha valamihez már, szinte lehetetlen.
Éreztem a tekintetét magamon, de nem tudtam mire vélni. Elém tett egy italt, amit nem rendeltem, mert igazából nem is rendelhetnék. A külsőm nem tükrözi a valódi koromat, amiért hálás vagyok. Nem is tudom, hogy milyen érzés lett volna ténylegesen megöregedni, de azután, hogy belekóstolhattam az örök fiatalságba nem szívesen tapasztalnám meg. – Aurám? – Nem értettem, hogy mire gondol aztán leesett, hogy ő sem egyszerű ember. Mosolyogva megfogtam a kezét és finoman megráztam, miközben bemutatkoztam. – Én pedig Scarlett és semmi gond. – Nem vagyok hozzászokva, hogy az emberek tekintete megakad rajtam ezért is vettem észre most, hogy ő éppenséggel néha-néha már bámult. Erős volt a koktél, de végül is nem annyira, hogy elpatkoljak itt helyben. Egyszerűen csak elszoktam az alkoholtól, mert nem túl gyakran iszogatok. Ha iszok is valamit, akkor az nem éppen az erős kategóriába sorolható. Inkább legyen finom és csak nagyobb mennyiségben ütős. Mondjuk, ha be akarnék rúgni valószínűleg vodkát innék vagy valami ilyesmit, de nem gyakran fordul elő velem, hogy annyira le akarom inni magam a sárga földig. Ezért is maradok például a Baileys-nél. Az valami isteni. – Nem, nem az. – Rázom meg a fejemet. – Csak nem túl gyakran szoktam iszogatni. – Mondtam, majd pedig felhajtottam a maradék nedűt is a pohárból. Most már kevésbé marta a torkomat, hiszen az előző adag meghozta a hatását, de még most sem volt túlságosan kellemes. Viszont legalább azt elmondatom, hogy most nem köhögtem fel tőle.
Ez a hely kifejezetten tetszett, már csak azért is, mert új emberekkel találkozhattam. Mondjuk eshetek téveszmékbe is, még ennyi idő után is, de egy zsigerből jövő valami egyre azt súgta, hogy jó helyen vagyok én itt. Függetlenül attól, hogy a pult melyik felén állok. Két dologban biztos voltam. Abban, hogy itt nem fogok unatkozni, a másik pedig, hogy nincsen senki, aki megmondaná mit és hogy csináljak. Lehetne rosszabb is, egy poros kisváros, élet nélkül. De most valahogy nem hiányzott a nyüzsgő nagyvárosok hangulata sem. Évek óta jártam a világot, de most le akartam egy kicsit telepedni. Nyugton lenni, élni az életem, esetleg ellenségeket szerezni. Túl békés lett volna itt, ha egyet sem találok. Pedig egyelőre elég kevés név szerepelt ezen a listán, aki rajta is volt, az is meghalt már nagy valószínűséggel. Elgondolkodtam, hátha itt nyithatok valami vudu boltot. Amim volt, azt porig égették. Meglepő lett volna, ha hosszabb életet kap az a hely. Végül is, ha csupa olyan dolgot árultam, amit valóban használni lehetett, egy idő után már sem a hívő, sem a teljesen tapasztalatlan turisták sem jöttek. Akadt egy két vadász, akinek konkrétan az nem tetszett, hogy mindezt vámpírként adom nekik, vámpírok ellen. Bár a szemembe valószínű jogos félelmeik miatt, nem is igen mondták ezt. Ezért maradtam mostanság az italkészítésnél. Még ha néha bele is szórtam ezt-azt az italba, vagy épp elmormoltam valami igét, és egyből nem volt erős, vagy épp erősebb lett, mint amire vágytak. De legalább sok volt a borravaló és az érdekes ember. Akárcsak ez a fiatal külsejű teremtés itt a közelemben. Ha már nem volt elég bajom ebből, még most is sikeresen bele nyúltam. Kíváncsiságom az emberek felé, még ennyi évszázad után sem igen múlt el, sőt. Inkább erősebb lett, mint amilyen valaha volt. - Igen az aurád.-bólintok mosolyogva, s amikor kezet fogunk, haloványan elmosolyodom. Áhhá, tehát igazam volt. Tetszett a neve, ami nem volt hétköznapi, de nem is volt az a fajta, amikor a szülőt kérdeznéd meg, hogy mégis mit gondolt, mikor a gyerekének adta. Olyan lehetetlen neveket hallani mostanság. Mondhatnám, hogy bezzeg az én időmben, de ez sem lenne jó ötlet. Akkor is előfordulhattak egészen abnormális betűkompozíciók, amiket még mai szemmel nézve se nevezne senki névnek. - Hidd el, amíg csak ezt az egyszerű koktélt csinálom neked, addig jársz jól. Valóságos csodákra vagyok képes, sokszor nem csak iható értelemben.-veszem el előle az üres poharat, és megiszom a sajátom is. Aztán az üres mogyorós tálat is a mosogatóba teszem, és töltök két pohárba narancslevet, majd azt is elé tolom. Ha kéri kéri, ha nem nem, én a sajátom megiszom. Nem akartam több alkoholosat inni, amikor máshol munkálkodtam sem kóstoltam meg soha, amit csináltam. Szakmai ártalom volt, hogy nem ittam sokat soha. - Visszatérve az aurádra… Tudod, ez olyan boszis dolog, engem kifejezetten érdekel az ilyesmi. A vámpíroké eleve valamiért más. A sok kizárt, meg elnyomott érzelem, vagy épp a túl sok, ami egyszerre gyötör, igen színes dolgokat képes festeni az alany köré.-vonok vállat mosolyogva, de nem túl hangosan beszélve, ki tudja, ki hallgatózik. Igaz, ami igaz. Egy emberé néha olyan egyszerű volt…Vagy boldog volt, vagy szomorú. Vagy fáradt vagy üde. De egy idősebb vámpíré valóságos színárnyalat paletta lehetett. A fiatalokéról nem is beszélve. - Leegyszerűsítve, ez olyan, akár az új lenyomat. Két egyformát még ennyi idő alatt sem igen láttam. Bár lehet, még kell hozzá pár száz év, hogy ez változzon, amit egyébként kétlek.-így sem voltam már fiatal, nem is neveztem magam kezdőnek, mellékesen a korom nem látszott rajtam. Egy plusz pont a vámpírságnak. Bár boszorkányként is képes lennék lassan öregedni, de az egészen más lenne. Egy idő után már minden ránc látszana.
Jelen pillanatban kicsit hálás voltam annak, hogy nem megint a múltam egyik szellemével találkoztam. Kendra, Matthias. Mindkettejükkel valami miatt nehéz volt. Kendra-val azért, mert magára hagytam. Pedig az egész tényleg nem az én hibám volt és szeretném rendbe hozni. Rendbe is fogom. Makacs vagyok a magam módján és nem fogom feladni a harcot. Nem akarok elveszíteni egy barátot. Főleg, mikor még azt sem mondhatom, hogy annyi van, mint a tenger. Vagy éppenséggel egy kicsi patakocska. Nem. Nincs nekem senkim Kendra-n kívül. Sokat vándoroltam és igazából soha nem volt lehetőségem arra, hogy másokat megismerjek. Nem engedtem őket közel magamhoz. Aztán hosszú idő után Kendra egy kivétel volt. Persze nem volt egyszerű, de akkor elhatároztam magamban, hogy ez most más lesz. Változtatni fogok a dolgokon nem lesz mindig minden ugyanolyan minden egyes helyen. Meg is próbáltam. De valahogy nem igazán jött össze. Nem én voltam az, aki gátat szabott magának, hanem a szülei. Rosszul érzem magam, hogy elmondtam. Nem lett volna szabad.. De most már a kimondott szavakat nem lehet visszavonni. Aztán ott van Matthias is. Egy kicsi félelmet ébresztett bennem a vele való találkozás. Még mindig tisztán emlékszem arra, hogy mégis mit művelt.. Vagyis ezt pontosan nem tudom, mert nem voltam hajlandó végignézni.. Ott ácsorogni egy hulla mellett, miközben ő csupa vér. Talán én lehettem volna, akkor a következő áldozata. Most pedig.. Boldog vagyok, hogy élhetek. Ha akkor nem rohanok el talán, már rég a föld alatt pihennék pár méterrel. Ezt pedig örömmel elkerülném újra és újra. Nem mondom, hogy az öröklét annyira boldoggá tett volna az elmúlt évek során, de mégis inkább választom ezt az életet, mint a korai halált. Nem is értem, hogy miért mentett meg akkor.. Talán, már akkor tervei voltak velem? Egyszerűen megölhetett volna kielégítve beteges vágyait és elnyerve apánk.. vagyis apjának háláját. Szóval nem értem, hogy mégis mi haszna volt belőlem annyi ideig. De azt hiszem ez már mindegy is. Örülnöm kell annak, hogy nem ölt meg az első adandó alkalommal álmomban vagy valami ilyesmi.. Mert akkor ma nem lehetnék itt. Nem értem ezt az egész aura dolgot. Lehet, hogy azért, mert soha nem tapasztaltam. Igen ez teljes mértékben egy logikus magyarázat arra, hogy mégis miért nem. Soha nem értettem a boszorkányokat. Nem is nagyon volt velük dolgom. A gyűrűmért sem kellett harcolnom. Egyszerűen csak az ujjamon volt, mikor magamhoz tértem. Hálás vagyok érte, hiszen nélküle csak a sötétségbe burkolózva tudnék boldogulni.
– Szóval bőven van tapasztalatod ilyen téren.. Nem, mintha nem vettem volna észre, mert ez az ital remek volt. – Tényleg ízlett attól eltekintve, hogy eleinte kicsit túlságosan is marta a torkomat. De nem tudom, mire számítottam. Már jó pár éve meg sem fordult semmi komolyabb ital a kezemben, szóval azt hiszem egyáltalán nem kellene meglepődnöm ezen az egészen. Magam elé húztam a narancslevet, amit elém tett és abból is ittam pár kortyot, hogy egy kicsit lehűtse a torkomat az alkohol után. – Az én aurám mit mutat.. Meg mennyire színes? Vagy hogy van ez..– Hangomban érezhető volt a kíváncsiság. Tényleg érdekelt, hogy mi mindent képes kiolvasni az aurámból. Sokkal könnyebb így embereket megismerni legalábbis én így gondolom. Ha látod, hogy milyen érzelmek dúlnak benne.. Azt, hogy bennem milyen érzelmek dúlnak azt még én magam sem tudom, szóval.. Kíváncsi vagyok, hogy ő mit lát az enyémben.
Az italát, akárcsak sajátom, inkább gyengére csináltam, nem mellékesen soha nem ittam meg a saját erős koktéljaim. Amit megittam, annak valami hasonlóan „jó” dolog lett a vége. Egyszer kirúgtak ezért, abból tanultam, mert azt a helyet még az ezernyolcszázas évek végén, szerettem is. Kár érte, de tévedni emberi dolog. Még ha nem is vagyok ember. -Tapasztalat az sok mindenhez van.-vonok vállat, mikor és a narancslevet is leteszem elé. Igaza volt. Sok mindenhez értettem, valamihez jobban, valamihez kevésbé. De ez például a jobban dolgok közé tartozott. Meglátásom szerint nincs olyan ember a földön, aki mindenben tökéletes lenne, sőt. Van akinek érzéke sincs sok dologhoz, még ha azt is mondja. Az auraolvasás egy volt azok közül, amihez különös tehetségem lett anyám jóvoltából. Testvéreim közül csak engem érdekelt ez, a legtöbben inkább olyanok után vágytak, hogy átkok. Nem értem, miért az volt mindenkinek a legfontosabb. Mondjuk, aláírom, kísérletezni másokon... felesleges lenne tagadnom, hogy nem szerettem. De első sorban nem megölni akartam az embereket, hanem megismerni. Mondjuk csak pár csepp kellett egy főzetből, és még a legrosszabb vagy a legféltettebb titkát is elmondta bárhol, bármikor. Az is igaz, hogy ha nem szed verbénát, egy egyszerű igézéssel is magaménak tudhatom e dolgokat. Viszont az nem ugyan az. Boszorkány vagyok elsősorban, nem vámpír, mindig is így éreztem. A vámpírság kérdés nem az én döntésem volt. Anyámé. Akaratom ellenére lényegében megmérgezett, hogy egy bűbáj gyakorlása közben megálljon dobogni a szívem, és vámpírként térhessek vissza. Mert előtte csak hiedelem volt a magam fajta lény a mi kis falucskánkban. Akik akkor éltek, ha látnák, mi folyik most a világban, a saját árnyékuktól is félnének, mert a maguk módján egyik sem volt erős, csak tehetséges boszorkány. Ez is tanítás kérdése volt. Szerencsére én jó „kezek közül kerültem ki” . Tapasztalatot pedig az élet adott bőven, csak használni kellett tudnom mindazt. Eddig egész jó arányban sikerült is. Persze volt pár dolog, amit megbántam, volt, amit máshogy csináltam volna, de örültem, hogy az lehetek, aki. A kezdeti nehézségek ellenére is. Anyámra se sokáig haragudtam, ahogy ráéreztem a dolog zamatára. Tetszett a kíváncsisága. Végre valaki értékelte is, a tudásnak nevezett valamit, aminek birtokában voltam. Meglepő. Soha senki nem kezelte ezt úgy, maximum Killian, de ő is csak azért, mert tudta, hogy milyen ezt látni. De elismerést tőle se kaptam. Egy percre elméláztam a múlton, s szinte éreztem, ahogy úrrá lesz rajtam a saját magam felé érzett gyűlölet és az iránta érzett szeretetem keveréke azzal a megmagyarázhatatlan érzéssel, amivel ismét csak magamnak tettem rosszat. Megráztam fejem, hogy újra a lányra tudjak koncentrálni. -Előre szólok, bármit is mondok, az csak az lesz, amit látok. Ha megsértelek, emlékezz arra, hogy te kérted. És mivel nem ismerlek, nem tudhatom, pontosan melyiket érzed a sok jelentés közül. -szögezem le, mert semmi kedvem nem volt a leszólásokat hallgatni, amiket szoktam. Nem voltam hazug, és ezt szerettem másokkal is tudatni, még ha azok be is beszélték maguknak, hogy nem mondok nekik igazat. -Szó szerint sokszínű vagy. Piros, ami részben jelenthet valami felé irányuló eltökéltséget esetleg akaratot, némi haragot. Az átmenete a rózsaszínbe valaki felé irányuló szeretetről árulkodik, esetleg valamiféle plátói szerelemről. A narancs egyfajta vágy a társaság felé, de abból csak kevés van, mai jó jel. És tiszta, ami megint csak jó. Ha sötét lenne, biztos egy beképzelt személyiség lennél.-csúszik ki az utolsó megjegyzés a számon, ami azok közé a mondatok közé tartozik, amit nem mindenki vár meg, hogy befejezzem, amibe belekezdtem. –A zöld a lelki érzékenységedre utal, ez megint csak jó, pláne, ha az vagy, ami. Sokakból ez is hiányzik. Viszont kicsit sötétebb színekben önbizalomhiány is egyben. A kék is egyfajta magányosságot jelez, de van benne odaadás vagy aggódást. Mint az anyai szeretet. A sötétlila pedig arra utal, hogy valamit nagyon magad mögött akarsz tudni.-fejezem be, mert órákig sorolhatnám a színeket és a jelentésüket, aminek nincs értelme, ha semmit nem tudok róla. -A pontos diagnosztikához olyannak kellene lennem, mint egy pszichológusnak. Kellene némi előzmény az életedről. De idegen vagyok, így nem lepődök meg, ha nem kezdesz el mesélni.-kortyolok a narancslevembe, mert a nagy dumálás közepette igencsak megszomjaztam. A körülötte izzó felhő eltűnik, ahogy véleményére kezdek koncentrálni. Nem szeretek azért mindenről tudni. Néha még zavaró is, ha sok mindent tudok.
Tetszett az, hogy nem úgy reagálta le ezt az egészet, hogy igen tudok és ez a tehetség, már velem született stb.. Soha nem rajongtam azokért az emberekért vagy éppen más lényekért, akik el voltak telve maguktól aztán igazából semmire nem voltak képesek. Annyira nevetséges. Még sokszor egy poharat nem tudnak a kezükbe venni anélkül, hogy ne remegne a kezük több ember szeme láttára. Szerintem sokan okoskodnak, hogy ők is meg tudják csinálni. Legalábbis ezt sikerült elkapnom egy kicsit arrébb elhelyezkedő csapattól. Odapillantottam a szemem sarkából, mert nem akartam őket megbámulni. Ez soha nem volt az én stílusom. Nem szerettem felesleges figyelmet fordítani magamra ezért inkább próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy nem is őket nézem. Bár nekik fogalmuk sem lehetett arról, hogy hallottam, amit mondtak, hiszen vámpír vagyok és egy normális ember nehezen kapott volna el akár egy szót is abból, amit beszéltek. Nem is foglalkoztam velük többet, hiszen teljesen felesleges volt, hogy több időt pazaroljak rájuk. Egyszerűen csak olyan emberek, akiknek rohadt nagy a szájuk, de igazából még semmit sem tettek le az asztalra. Nevetséges, hogy a beképzeltségük a semmiből alakult ki. Tényleg érdekelt ez az egész aura dolog. Talán pontosan azért, mert ebből én semmit nem észlelek. Na, meg persze az érzéseim kavalkádja miatt nem is igazán tudok ezzel foglalkozni. Épp elég magamban megfejteni a saját érzéseimet nem kell nekem még az a teher is, amit mások hordoznak. Bár más szempontból nézve pedig jó lenne tudni, hogy abban a pillanatban mégis mit érez az illető, de nekem nincs ilyen csoda képességem. Legyen elég annyi vagyis inkább érjem be annyival, hogy képes vagyok mások elméjét manipulálni. Persze ez csak akkor működik, ha nem fogyasztanak verbénát, de nem alkalmazom ezt az egészet túl gyakran. Szerintem totális szemétség a másik emberrel szemben. Egyszer én is ember voltam és nem is tudom, hogyan reagáltam volna, ha egyszer rájöttem volna, hogy valaki végig játszadozott a fejemmel. Valószínűleg nem lettem volna túlságosan kedves. Sőt. Kikeltem volna a bőrömből és kő kövön nem maradt volna. Pedig nem mondanám magam egy bosszúálló típusnak, de ez egy olyan dolog, amivel kapcsolatban elszakad nálam a cérna.
– Nem vagyok az a típus, aki könnyedén megsértődik. Mellesleg én kértem és én csak azt kaphatom vissza, amit érzek, szóval.. Ha valami nem tetszik csak saját magamnál reklamálhatok, de ez azt hiszem felesleges. – Válaszoltam mosolyogva, majd őt figyeltem. Igazából fogalmam nem volt, hogyan működik ez.. Hogy gondolnom kell valamire vagy éppenséggel teljesen ki kell kapcsolnom és mindent el kell felejtenem köztük még a nevemet is, de inkább jobbnak láttam, ha egyenlőre befogom a számat és megvárom, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek. Mikor megszólalt a kíváncsiság még jobban felfedezhető volt az arcomon. Tényleg érdekelt, hogy mit lát belőlem egy kívülálló talán ez közelebb vezet engem ahhoz, hogy mit is érzek vagy éppenséggel mit nem. Meg hát, hogy jelen pillanatban milyen problémákkal küzdök, meg mivel nem. Talán mindegyiket egyszerre hordom magammal? Mint a teknős a házikóját? Soha nem hagyom el csak néha-néha megfeledkezem róla és egy pillanatra arrébb söpröm az elmém egy sötétebb zugába? Lehetséges. Manapság, már semmire sem mondanám azt, hogy lehetetlen. Én élek több száz éve pedig nem kellene. S még Matthias is életben van pedig neki sem kellene. Úgy tekintek rá, mint a múltam egyik démonjára. Felbukkant a semmiből és pontosan ugyanennyi idő alatt jöttem rá, hogy mennyire tévedtem vele kapcsolatban. – Egy kibaszott szivárvány vagyok. – Mondtam, majd pedig fel is kacagtam a kijelentésemen. – Nem mellesleg gondoltál már arra, hogy ezt is felvedd az alkalmi munkáid listájára? Mert elég jó vagy ebben is. Az én véleményem szerint legalábbis. Tulajdonképpen kiolvastad az aurámból az egész életemet, ha úgy vesszük. – Mondtam, majd belekortyoltam a narancslébe és hamar ki is ürítettem a poharamat. Nem is vettem észre, hogy ennyire szomjas lennék vagy valami. Talán az alkohol után egyszerűen csak jól esett egy kis frissítő. Már egyáltalán nem érzem az alkohol mardosását sem a torkomban sem pedig a gyomromban. Pedig, már kezdtem azt hinni, hogy sosem múlik el. Lehet azért, mert ma még nem ettem. Semmi emberi ételt és még a vámpír étlapról sem rendeltem még semmit. Pedig lehet, hogy rám férne. Sőt biztos. De még mindig ódzkodom ettől az egész dologtól. Valahogy nem vagyok a rajongója annak, hogy ártatlan embereket kell bántanom. A vértasak nem a barátom. Kavarog tőle a gyomrom. Az állatokat meg egyenest passzolom.
Sokan kértek már ennyi idő alatt sok mindent, és sajnos sokszor hitték azt, hogy az auraolvasás hazugság, esetleg én hazudok nekik. Pedig szinte úgy láttam körülöttük a szivárványos felhőt, mintha csak valami festményben ők lennének a fő kompozíció egy színkavalkád közepette. Mondjuk akadt már olyan is, akit semmi szín nem vett körül, csak a sötétség. Lehetett szellem, vagy épp egy velejéig romlott ember is. Velük nem igen szerettem foglalkozni. A lány aurája egész másról tanúskodott. Színes volt, érdekesen színes, így összetett is. Árulkodott sok dologról. Magányosságról, de arról a fajtáról, amikor nem igazán az, mégis úgy érzi. Meggyötört volt, de kifejezetten erős jellemnek gondoltam, a maga módján. És ami tetszett benne, hogy valahogy úgy gondoltam, ő maga sem tudja, milyennek is kellene lennie. Mintha egy újonc vámpír lenne. Pedig nem tűnt az érintése alapján fiatalnak. Legalábbis nem pár éves, vagy normál ember korú volt. Vagy beképzelem, és berozsdásodtam egy kissé... Minden előfordulhat, bár kétlem, hogy ez lenne a fő ok. A hozzáállásának örültem. Végre valaki, aki nem bűnbakot akar keresni a saját elbaltázottnak vélt élete miatt. Utáltam én lenni az a személy, aki szerintük elrontja a téves diagnózisával az életüket. Pedig tévesen soha nem tettem semmit. Nem varázsoltam úgy, hogy nem tudtam minek kellene történnie. Mikor a diagnosztikát kiadom a kezeim közül, kínjában csak elneveti magát. Vállat vonok, számra furcsa fintort húzva, hisz én mondtam, hogy nem lesz egyszerű elmondanom, amit látok. Várom, hogy kiadja magából minden gondolatát, s csak ezután szólalok meg, válaszolok kérdésére. -Nem te, az érzéseid. Elég zavarosak. Mintha egy épp átváltozotthoz lenne dolgom, pedig amikor megérintettelek, határozottan azt éreztem, hogy nem vagy fiatal.-nézek üres poharára, és megiszom a maradékom. Ez jó hülyén jött ki, de ez az igazság. Ha még sincs igazam, reklamációt nem veszek fel. -Ötszázötvennégy éve élek. Hidd el nekem, nem rejtegetem ezt az adottságom, de ha valaki nem hisz benne, vagy engem okol azért, amit én látok, akkor nem firtatom tovább. Viszont a bárpultos szakmával jól összevethető.-rakom a két poharat a másik két üres mellé, mire a srác csak elveszi őket, és nekiáll mosogatni. Az arcára van írva a gondolata, hogy nem lát itt szívesen, de teszek rá, úgy is erősebb a személyiségem. Vagy én is? Esetleg mindkettő? Meglehet...-De komolyan. Ha tudod, hogy ki milyen lelki állapotban vagy, de nem tudja, mit kérjen, könnyebb döntened, hogy mit tolj az orra alá.-veszek le a polcon sorakozó italok közül egy üveg sört, és csúsztatom a pulton keresztül egy ott ücsörgő férfihoz.-Ő például nem tűnik olyannak, aki le akar részegedni, csupán beült ide hűsölni.-adom a lány tudtára, hogy miért tettem, amit, majd rá nézek újra. -Figyelj, én megértem, hogy milyen vámpírnak lenni. Én például mikor átváltoztam, csak legendákból tudtam róluk. Az anyám túlbuzgósága vezetett oda, hogy az akkori korban sikerült egy ilyen keveréket létrehozni, amilyen én is vagyok.-teszem a mosogatóba az üres mogyorós üveget is, amit időközben el-elfalatoztam. Aztán ahogy a pincér elsétál előttünk, tálcájáról lekapok egy adag sült krumplit, de ahogy szólni akar, kissé megbillentem fejem, és már tovább is megy. Pedig nem is mondtam semmit. Leteszem a lány elé, és közelebb húzom a sokak által szeretett ketchupos flakont. Ki tudja ő hogyan eszi, egyáltalán eszik e még emberi étkeket.
Ha nekem is lenne valami ilyen képességem talán még élvezném is ezt az egészet. Igazából nekem most elmondta az életemet.. Talán még azt is megkockáztathatom, hogy ő jobban látja mit is érzek, mint én magam. Én csak kuszaságot látok az elmémben. A gondolataim számomra zavarosak az érzelmeim pedig még annyira. Ő pedig színeket lát, amit értelmezni is tud én még az érzelmeimet sem tudom egyszerűen értelmezni. A félelmet is minimum három módon tudom értelmezni. Vagyis inkább képes vagyok minden túlbonyolítani. Nagyon, de nagyon túlbonyolítani. Sokszor már nem is hiszem, hogy az életem az, ami bonyolult. Vagyis, hát alapjáraton egy kicsit az én pedig ráteszek a hülyeségeimmel még egy lapáttal. Meg belesétálok a csapdákba anélkül, hogy észrevenném egyáltalán azt, hogy közeledek egy felé. Matthias.. Még mindig nem bírom felfogni, hogy nem vettem észre. Ennyire rossz emberismerő lennék? Abban a pillanatban mindent megadtam volna egy ilyen képességért. Viszont, akkor soha nem bíztam volna meg benne, ami egyenlő lehetett volna azzal, hogy lebukom. Mert egyedül nem lettem volna képes talán a kezdetekben megvédeni magam. Akkor, mikor elszöktem tőle már nem csak atyámtól rettegtem, hanem tőle is. Ez a félelem hajtott előre és előre. Egyiküket sem akartam újra látni s pontosan ezért is volt megrázó, mikor újra láttam őt. Nem tudom miért akadtam ki azon, hogy él.. Mikor nekem sem lenne szabad. Minden lehetséges. Itt az ideje, hogy ezt valahogy megemésszem. Szivárvány vagyok. Egy bonyolult talán, már egy kicsit elcseszett szivárvány. Mondhatnám, hogy ez nekem így jó, de annyival egyszerűbb lenne, ha nem kellene ennyi mindent érezni. Bár, akkor mégis min gondolkodnék nap, mint nap? Megszállottja lennék a vérnek? Nem tudom. De azért, hogy ezt kiderítsem nem fogom kikapcsolni az érzéseimet, mert azért szeretnék megmaradni valamennyire emberi. Nem tudom, hogy ez mennyire lehetséges főleg egy vámpír számára.
– Ó, wow. – Tudom, hogy a külső nem csak az én esetemben megtévesztő, de mindig megdöbbenek, mikor egy nálam nem csak pár évvel idősebb személyhez van szerencsém. Persze tisztában vagyok az ősök létezésével is, de azért ezer év.. Már kicsit nekem sok lenne. Biztos, hogy becsavarodtam volna annyi idő alatt. Egyszerűen nem tudom, hogy hány életet élhettek le azóta rendesen. Valószínűleg egyet sem, mert nem öregszenek, de annál több embert veszthetek el. S ezt a fájdalmat folyamatosan magukkal hurcolják.. Nem lehet megszabadulni a múlttól. – Én nem olyan régen haladtam túl a kétszázat. Na, jó.. Úgy körülbelül húsz éve vagy huszonöt. Nem igazán számolom, igazából.. Azt hiszem egy idő után, már értelmét veszti. Mert akárhányszor a tükörbe nézek.. Nem azt látom, amire számítok. Mármint.. Nem öregszem és hiába számolom, hogy hány éves is vagyok.. Ugyanaz a lány néz vissza rám a tükörből. Nem, mintha ráncokra vágynék vagy ilyesmi.. Csak egy kis változásra. – Nem tudom, hogy sikerült elmagyaráznom, amit akartam. Főleg azért nem, mert én sem tudom pontosan, hogy mit akartam mondani ezzel.. Párszor végigfutott ez a gondolat a fejemen, de ennyi. Különösebben nem foglalkoztam vele. Most, hogy kimondtam már én magam sem értem. – Én nem is igazán voltam tisztában ezekkel.. Ezzel az egész világgal. Egyszerűen csak az ölembe pottyant. Azt viszont, már megtanultam, hogy egyedül soha ne indulj késő éjszaka útnak, mert megjárod. – Mondtam halványan mosolyogva. Még mindig emlékszem az átváltozásomra és az azt követő pillanatokra. Nem vagyok rá büszke, de ez már a múlt. Megváltoztatni nem tudom. Csak a jelenben próbálhatom meg valamivel jobbá tenni. Azokat az embereket nem hozhatom vissza, akiket megöltem.. De másokkal törődve egy kicsit enyhíthetek a bűntudatomon. Falatozni kezdtem a sült krumpliból jól belemártva a ketchup-ba. Ha valamiért megérte élni akkor ez az, na meg persze azt sem szabad elfelejtenem, hogy mennyire szeretem összekeverni a ketchup-ot majonézzel. Hmm. Csupa olyan dolog, amiért megéri még ma is élni. A legjobb az egészben, hogy nem fogok tőle elhízni, szóval annyit eszek, amennyit csak akarok. Bár nem igazán csillapítja az étvágyam csak egy kicsit félretolja az útból a mardosó éhséget a vérre.
Sokszor gondolkodtam el rajta, hogy vajon amit anyám egy kérdőjellel megjelölt monológ, vajon segítene e megmutatni a tükörben, hogy is kellene kinéznem. De mindig arra jutottam, hogy jobban hasonlítanék egy kupac hamuhoz, ennyi idősen, mintsem egy emberi lényhez vagy egy csontvázhoz. Bár ki tudja, a hajam ősz lenne, az arcom ráncos, görnyedt lennék... Ahogy elképzeltem, mint a mesékből ismert boszorkányok jutottak eszembe, bibircsókkal az orrukon. Bevallom ezeket a meséket nevetségesnek tartottam, tekintve a kilétem, hogy én is egy lehetnék közülük. De a mesékben inkább a szirének közé soroltak volna. Ahogy kiejtettem a számon, hogy hány évet éltem, egy pillanatra lefutott előttem jó pár emlékem. Emlékek, ahol mindenki megöregszik, csak én nem. A munkaadó, a helyi vadászok, akik egy idő után több hasznom lelték, mint tekintettek prédának, a változó korok, amiket megéltem, a hóbortos divatok, a felfedezések...Mind-mind egy-egy emlékfoszlány volt, ami az emberek között történelemként híresült el. Sok könyvet olvastam, ami ezen eseményeket dolgozza fel, s azok a könyvek voltak a tündérmesék. A tudósok, akik feltalálják a tárgyakat, míg a gyáraikban éhen halnak az emberek, vagy vesznek oda a betegségekben. Persze a tudomány fejlődése elengedhetetlen volt. -Az is szép kor, a maga nemében.-ismerem el, hisz van aki a másnapot sem éli meg, a másik felét meg idő előtt elkapja valaki vagy valami. Nem sokan tudnak közülük, illetve közülünk békében, ellenségek nélkül élni. Bár az emberek sem piskóták. -Hidd el, átérzem. Bár anyám könyvében olvastam erről ezt azt, amolyan tükröm-tükröm dolgot, ha érted mire gondolok. De tudom jól, hogy amiben nem volt biztos, kérdőjellel jelölte. És ez is ilyen, ezért nem erőltetem. Ki tudja mi lehet a mellékhatása.-vonok vállat, pedig ez a kérdés kivételesen nem csak őt, de engem is foglalkoztatott. Még ha magamon nem is változtatnék semmit. Pontosan értettem, mire gondol, nem is zavart soha ez a kívánság, hisz nem ő volt az egyetlen. Nálam idősebbek is akadtak, de soha senkivel nem találkoztam, aki tett volna erre egy próbát. Bár kizártnak tartottam, hogy ne lehessen megoldani. -Na igen, ez egy jó tanács, de furcsa mód senki nem fogadja meg.-ismerem el egy falat sült krumplit a számba téve, csak úgy natúr. -Tudod, az egészben az a legviccesebb, hogy te hozzám képest fiatal vagy. Amikor én éltem, még nem is hittek az ilyesmiben. Anyám ismert egyet közülük, de ő maga boszorkány volt, ahogy az egész falu. Nem gondolták, hogy létezhet olyan, mint amilyenné én váltam. Aztán anyám jóvoltából elpatkoltam egy hót egyszerű bűbáj mondogatása közben. Csak úgy. És így ébredtem. Akkoriban nem voltak vérbankok, a napgyűrű létezéséről is csak az a férfi tudott, akinek a vére átváltoztatott. Bárhogy is sikerült az éjszakai kis sétád, akkoriban legalább már tudtak jó néhányan a természetfelettiek létezéséről.-kicsit furcsa ezt a témát épp itt megvitatni, de hol máshol lehetne. Egyébként pedig nem sajnáltam a múltam ezen részét emlegetni. Ezt a részét nem bántam, nem volt rajta mit, hisz igazából közöm sem volt hozzá. Ami utána jött, na arról nem akartam beszélni. -Csak rosszkor voltunk rossz helyen, ami utána jön mindenképp nehéz. Ha van melletted valaki, aki vezessen, ha nincs...-bámulok a krumpliba, és látom magam előtt Killian arcát. Szememben érzem, ahogy egy pillanatra megjelenne a könnycsepp miatt némi plusz víz féle, de nem hagyom, hogy kicsorduljon. -Na, de a múlton már felesleges rágódni, nem de?-teszek fel képletes, válaszra nem kell méltatni, magam is meg kell győznöm, hogy túl kell lépnem ezen az egészen. Emlékeztetem magam, hogy Mia vagyok, akinek nincsenek gondjai. Ezt bemesélni könnyebb volt, mint elhinni, érezni...
Rettenetesen örültem annak, hogy végre valakivel normálisan tudok beszélgetni anélkül, hogy legszívesebben elrohannék és addig ásnám magam a föld alá, míg a Föld magjához nem érnék. Matthias.. Már a nevétől is kiráz a hideg. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni, hogy miért.. Egykoron még mondhatni szerettem is.. Úgy, mint a testvéremet, de minden abban a szobában hullott darabokra. Még akkor is testvéremként szerettem, mikor kiderült, hogy semmi közünk egymáshoz. Ha egyszer abban a tudatban nősz fel, hogy neked ő a testvéred, akkor azok után nem tudsz másképpen nézni rá. Legalábbis én így gondolom. Na, nem mintha másképpen akarnék ránézni. Aztán még ott van Kendra is. Vele sem volt a legegyszerűbb a beszélgetés, de itt és most.. Egy kicsit felszabadultnak érzem magam, mintha a problémáim is szépen lassan köddé válnának. Beszélgetek.. Egy olyan személlyel, aki igaz idősebb nálam, de talán pont ezért jó.. Nem kell szoronganom azért, mert tettem valami rosszat a múltban. De még attól sem kell rettegnem, hogy egy pszichopatával ülök szemben. Bár utóbbit nem állíthatom biztosra, hiszen Matthias is az. Legalábbis a mai emberek így neveznék. Vagy tudjam is én. Nem igazán érdekelt a dolog. Hogy konkrétan mi az, ami tönkrement neki odabenn. A távolság az, amire szükségem van tőle. Nem éppen a legjobb helyet választottam, hogy letelepedjek, hiszen ő is itt tartózkodik, de nem fogok újból elrohanni. Megígértem Kendra-nak s ezúttal nincs itt senki, aki az utamba állhatna. A szülei nem tehetnek semmit és más pedig kétlem, hogy panaszkodna, ha a közelébe mernék menni.
– Hát nem vagyok egy mai fiatal.. Most ez úgy hangzik a számból.. Te jó isten.. De komolyan.. A fiatal test hátrányai.. Mindenki hülyének néz, ha azt mondod, hogy bezzeg az én időmben.. – Mondtam halovány vigyorral az arcomon. Nem tudom, miért de most elképzeltem, ahogy kívülállóként tekintek magamra és arról panaszkodok, hogy az időmben ez mennyivel jobb volt meg amaz. Jobbnak nem mondható semmi csak talán egyszerűbbnek. Meg az emberek is megváltoztak.. Már az igaz szeretet sem úgy működik, ahogy egykor. De itt a vége. Bőven elég ebből a bezzeg az én koromban dologból.. – Szóval, akkor ha jól sikerült minden felfognom.. Már pedig általában elég jó a felfogó képességem, de szólj ha tévedek. Te vámpír és boszorkány vagy egyszerre.. Hmm.. Nincs valami megférhetetlenség szabály erre..? – A természetfeletti nem az én asztalom. Mármint nem nagyon foglalkozom vele attól eltekintve, hogy én magam is egy vagyok a természetfelettiek közül. Egy vámpír. Ennyi vége a történetnek. Innentől kezdve nem foglalkozom vele. Mármint nem vetettem bele magam a dolgokba. A gyűrűmért sem kellett küzdenem egyszerűen csak az ölembe pottyant. Szóval mondhatom azt, hogy szerencsés vagyok. – Ha nem lettünk volna rosszkor rossz helyen, akkor most nem lennénk itt és nem beszélgetnénk, szóval álljunk pozitívan a dolgokhoz. – Mondtam halovány mosollyal az arcomon, hiszen tényleg hálás voltam azért, hogy most itt ülhetek és egy normális emberekhez mérten. Bár nem éppen hétköznapi témát vesézünk ki, de akkor is. Jó érzés egy kicsit emberként viselkedni még, ha semmi közöm nincs hozzá akkor sem.
Sokszor sok emberrel volt már dolgom, legyen szó a természet adta képességemről, vagy csak egyszerű italfelszolgálásról. Sok mindent láttam, de igyekeztem agyam nem arra koncentrálni, hogy kikkel, hol és mikor futottam össze. Tudásom bővítése volt az elsődleges, kíváncsiságom hajtott előre az életben, ami meglepő volt ugyan egy hozzám hasonló öreg boszihoz, de nem volt veszélytelen. Sokszor volt fájdalmas búcsú, vagy egyszerű továbbhaladás, és bár az életem legnagyobb részét az próbálta elfoglalni, hogy bűntudatom legyen, meg akartam magamnak felelni annyira, hogy ezen megpróbáljak felül emelkedni, és nem haladtam rosszul. Mégis volt mindig valami, ami előhozott belőlem jó pár emléket. De voltak jó emlékek is, például a szinte nővérként kezelt, szőke mosolygós lány Shanna. Bármennyi sötét dolog is rejtőzött az engem körülvevő aurában, ő valahogy emlékeztetett arra, hogy ki ne akarjak lenni újra, hogy kitartsak a céljaim mellett. És ez sokat segített. Itt volt ez a lány, a maga furcsa, zavaros és összetett aurájával, és bár nem volt tisztem beleszólni más életébe, kutakodni a múltjában, amit megtehettem volna, az övét így is láttam, hogy bár nem él sok ideje, igencsak megtépázta valami. Igaza volt, egyikünk se volt a korához méltó külsővel rendelkező egyed, bár kétlem, hogy biológiailag olyan lehetett e nekünk egyáltalán. -A legjobb a bezzeg az én időben duma. Sokszor előfordult velem, hogy idősebbeknek szolgáltam fel, elkezdtek nekem beszélni a saját ükszüleiről, meg dédszüleikről, hogy hogyan is éltek, én pedig csak mosolyogtam, mert a meséjük fele sem volt igaz. De nem mondhatod, hogy én ott voltam, nekem ne mond.-vonok vállat mosolyogva, mert bár szerettem a korom, a korokat is, amiket megéltem, egy két dajkamesébe szívesen belekötöttem volna, mert a plafon omladozni kezdett volna a hazugságoktól, amiket egyesek elhittek. Nem voltam egy könnyű eset, egy egyszerű fajba tartózó és nem is sértett meg azzal, amit mondott. Az összeférhetetlenségről beszélhetnék napestig, láttam rá példát. -Ez valahogy úgy működik, mint...-kezdek bele, de nem találok hasonlatot. Megrázom a fejem, lehunyom a szemem és előröl kezdve az egész gondolatmenetet, újra rá pillantok.-Amikor egy boszorkány így vagy úgy, de vámpírrá változik, az átváltozásához ugyan az kell. De amikor visszatér az élők sorába egy nagyobb erejű boszorkány segítségét kell kérnie, hogy megtarthassa a képességét.-nincs ezen mit bonyolítani, ez így kerek egész.-Vannak esetek, mikor ez mégsem tehető meg. Ilyenkor az illető egyszerű vámpír lesz. De ha szerette csinálni, amit csinált, ha szerette azt, aki, akkor nem békél meg vele egykönnyen.-remeg meg hangom egy kicsit, és emlékeztetnem kell magam, hogy keményebb páncél kell, még egy őszinte beszélgetésnél is. Túl sokat engedek meg magamnak a múlton rágódásból és ez tarthatatlan, ha Mia-ként akarok élni. Engem nem zavart az, hogy ki vagyok. Még csak nem is voltam rossz helyen. Az igazságot megvallva elég könnyen ment az átváltozás, köszönhető annak, hogy az anyám és újdonsült párja mellettem volt. soha nem értettem, hogy apám után hogy volt képes bárki másra ránézni is. -Ha beletanul az ember, nem olyan vészes, csak gusztus és kitartás kérdése.-ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor már nem lennének emberek, és mindenki erre vágyna. Nem volt egyszerű. A mardosó éhség, ami soha nem múlik, bármit teszel, a sarkadban van, mint az aurád vagy a saját árnyékod. -Na jó, ez nem így megy, de a pozitivitás a lényeg.-erőltetek arcomra egy mosolyt, de ez nem lett túl őszinte tőlem. Soha nem tudhattam, mikor bánom meg az ilyen kijelentéseket, de nem akartam szegény lányt még jobban elkeseríteni. -Az viszont...-mutatok az újára, ahol a gyűrűje, a napgyűrűje, mely megvédi, még ezen a helyen is csillog. -Na az, egy szép darab. A enyém bezzeg... Mondjuk csinálhatnék másikat, de a szívemhez nőtt már.-pillantok az egyszerű darabra, ami egy kő foganat, furcsán kopott gyűrű résszel. Nem mai darab, a divatos fogalmat maximum csukott szemmel éri el, de még akkor is csak annak alsóbb divatos rétegét. Mégis szerettem, mert emlékeztetett az anyámra.
Christian Rám förmedt, amikor leültem mellé, de mint az várható volt, elégnek tűnt végignéznie rajtam, és mári elmúlt a harcias kedve. Nos igen, a vámpír még ötszáz év után is fiatal és szép marad, megakasztva magán a tekinteteket. - Attól függ, miben mérjük az ifjúságot - kacsintottam rá újdonsült ivótársamra, majd én is nagyot kortyoltam a frissen kiadott whiskymből. Will már elég nagy, így nincs szükség arra, hogy vigyázzak az alkohollal. Egész jóképű a partnerem... komoly tekintet, de azt hiszem, van benne némi kisfiússág is, ami valószínűleg angyon vonzóvá teszi őt a nők körében. Huh, erről jut eszembe, az utóbbi időben annyira lefoglalt a kisfiam, hogy még rendes anyuka is lettem, és már nem hódolok régi szenvedélyemnek, a férfifalásnak, ami időnkét szó szerint is sikeredik. Ideje lenne újra visszatérni ide... - És mi járatban errefelé, ha szabad tudnom? Mystic Fallst szeretik a különös idegenek, és úgy hiszem, te is közéjük tartozol - utaltam arra a megérzésemre, hogy szinte biztos nem emberi lénnyel van dolgom.
Kezdőlap
