Őszintén kellemes egy magamfajtával társalogni. Nem mondom, hogy nem volt szerencsém vérfarkasokhoz, mert többször is találkoztam már velük, de komolyabb beszélgetést egyikükkel sem folytattam. Talán Thayer-rel, hiszen jó ideje ismerem már és többnyire csak egymás agyára megyünk mindennel, de ez nem azt jelenti, hogy nem számíthatunk a másikra. Én is tudom jól, hogy számíthatok rá, ahogyan ő is tudja, hogy számíthat reám, de nekem soha nem állna szándékomban kihasználni őt, vagy segítséget kérni tőle. Nem azért, mert egyszerűen úgy gondolom, hogy nem elég erős ahhoz, hogy segítsen nekem, vagy nem elég jó és még csak nem is azért, mert annyira önfejű vagyok, hogy mindent egyedül akarok megoldani. Ennél sokkal egyszerűbb oka van az egésznek. Annyi az egész, hogy nem akarom, hogy bántódása essen. Óvni akarom minden veszélytől, ahogyan immáron Neal-t is óvom, ki túlságosan is belopta magát a szívembe. Talán jobban is, mint kellett volna. Eleinte nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám, de olyan volt az egész, mintha egyik pillanatról a másikra változott volna meg minden és nem tudom pontosan megmondani, hogy miért. Mi váltotta ki belőlem, hogy érezzek iránta? Mikor nem mondhatnám, hogy bármi olyan történt volna.. Egyszerűen csak magába szippantott, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. El akartam lökni magamtól. Nem akartam átlépni azt a határt, ahonnan, már nincsen visszaút, de képtelen voltam megállni a dolgokat. Nem tudtam uralkodni magamon és hagytam, hogy az érzelmeim vegyék át az irányítást a józan eszem felett. Talán pontosan ez az oka annak, hogy a bosszúm beteljesítésében is elbukom. Hagyom, hogy a dühöm irányítson és nem gondolom végig rendesen. De nem is tudom, mert az elmémet rögtön megfertőző a gyűlölet. A legerősebb fajtából, amit nem érzek minden második személy iránt. – Tudom jól. De sosem tudnám kockáztatni mások életét azért, hogy a saját célomat elérjem. Nem bocsájtanám meg magamnak, ha a bosszúm során még egy élet odaveszne és mindez csak miattam. – Ha még egy valaki meghal, akivel törődöm elég nagy valószínűséggel beleőrülök. Túlságosan sokan számítanak nekem. Talán többen is, mint kellene. Régebben senkivel nem törődtem és könnyebb volt. Az egyedüli, aki igazán számított az a bátyám volt és most ahelyett, hogy tanulnék a hibámból ugyanazt követem el újra és újra. – Nem hiszem, hogy kellett neki ok. Az ilyen szörnyetegeknek soha nem kell. Egyszerűen csak ő volt kéznél. – A bátyám a világon talán az egyik legjobb ember volt. Nem érdemelte meg, hogy meghaljon.
Miután arra nem számíthatok, hogy a saját leszármazottaim lepik el a várost, kénytelen vagyok a helyiek között körbenézni. Helyieknek mondom őket, holott bőven megvan rá az esély, hogy a farkaslánynak is megvan a története, amiért ideette a fene. Miért is ne adhatnám át a tudásomat annak, akihez ugyan nem fűz családi kötelék, de képesek lehetünk megérteni egymás motivációit? Érdeklődve fordulok hát felé, a vérbosszú bizony a legkíválóbb táptalaja annak hogy feltüzeljünk valakit. Látom, hogy érik benne az elhatározás, és azt is, hogy egyedül kevésnek érzi magát. Ez bizony háború, és nem olyan ócska módon, ahogyan a mozifilmekben olykor szánalmasan feltűntetik. A valóság teljesen más, közel sem úgy működünk, ahogyan az átlagemberek a városi legendák alapján hiszik. Többet kéne tudnom arról, hogy mi is történt valójában, mert jelenleg nem tudom felmérni, hol húzódik a határ a két véglet között. Hogy csak kesereg, és bizonygatja, hogy egyedül nem képes arra, hogy szembeszálljon a vérszívóval, vagy túllép a korlátain, és mégis felpattan, hogy megtegye. Azon túl, hogy nem ismerem, csupán az érzelmi töltetet érzem benne. Azt, hogy robbanni fog, ha nem tehet valamit. Annyira nem lesz keserű, hogy magának ártson, de ha a vámpír ellen esélytelennek érezné magát, nem kezdene vajon esztelen vérengzésbe? Na nem mintha a helyieket sajnálnám, egyszerűen éltet most a vágy, hogy egy fajtámbélivel paktáljak le. Még ha csupán az elvi szövetség szintjén, mert korántsem biztos, hogy valóban tettekre váltjuk majd a bosszúját. Szavaira ellenben a gúny legkisebb szándéka nélkül mosolyodom el. - Nincs rá szükség, hogy te vállald a felelősséget. Legyen az én bajom, hogy ha úgy alakul... hogy is mondtad? Ha odavesznék. Úri szeszély talán, de sosem féltettem a bőrömet. Ha vége, hát vége.. – Megvonom a vállamat, úgyis elég régen élek már, s néhai családommal is úgy kezeltük a harcot, hogy kerestük azt a méltó ellenfelet, aki által mi is ottmaradhatunk a földön. Pont máshogyan gondokolkozom mint a farkaslány. Ha az ő érdekében vesznék oda, nem volna hát dicsőség? Legalább nem kéne magyarázkodnom, miért nem boldogulok a saját sorsommal.. - Akkor te majd okot adsz a megbánásra. Mielőtt végleg kihúny a szörnyeteg szemében a fény. Megbocsájthatsz, hogy aztán pokolra küldd. A tiéd vagyok... bárki legyen is az. Bár felvilágosíthatnál róla. Thadeus. – Mormolom végül a saját nevemet is hozzátéve. Ha már komolyan beszélünk, ne idegenekként tegyük mindezt. Várakozóan tekintek a lányra, kötünk e szövetséges.
Nem szokásom kiteregetni egy idegennek, hogy mégis milyen problémákkal küzdök vagy ki ellen forralok bosszút, hiszen soha nem lehet tudni, hogy esetlegesen az egyik szövetségesével fordulok szembe avagy sem. Bár nem mondhatnám, hogy az én véleményem szerint túl sok szövetségese lenne vagy bármi ehhez hasonló. Sokkal inkább azt mondanám, hogy sok ágyasa van, de ha még ennél is jobban szeretnék pontosítani, akkor azt mondanám, hogy ő sok embernek vagy éppenséggel más lénynek az ágyasa. Mert az egyetlen dolog, ami abból a szörnyetegből használható a lába között terül el, de talán már az is a túlhasználtság jeleit mutatja ergo használhatatlanná válik csak úgy, mint az agya. Szíve pedig talán soha nem volt. Vagy egyszerűen csak már nem tudja, hogyan kellene működésre bírnia. Esze pedig nem sok volt, hogy az én családtagomat ölte meg. Mert megbosszulom. Nem csak meg akarom ölni. Ez nem ilyen egyszerű. Azt akarom, hogy szenvedjen és a harapásom tökéletes lett volna erre, de valahogy a nyomorult túlélte. Ugyanakkor mosoly kúszik az arcomra a puszta gondolatától, hogyha nem is szenvedett a haláláig egy darabig szenvedett és tovább élt, hogy még egyszer átélhessen talán még ennél is rosszabb dolgokat. Nem fogom engedni olyan egyszerűen, hogy meghaljon. A halál túlságosan is könnyű. – Bocsáss meg, hogy ezt kérdezem, vagyis nem is tudom, hogyan kérdezzek rá.. De te már túl vagy egy szimpla életen, nemde? Mármint érted, hogy mire gondolok. Hiszen úgy beszélsz, mintha éppen eleget éltél volna ahhoz, hogy képes legyél búcsút mondani az életednek és nem hiszem, hogy túlságosan sokan mondhatnák el ezt a te látszólagos korodban magukról. – Nem akartam megbántani. Igaz, hogy elméletben egy nőt nem szabad megkérdezni a koráról, de ez most nem igazán a koráról szólt. Hanem arról, hogy szinte minden egyes szavában éreztem a rejtett bölcsességet, ami azt sugallta felém, hogy lenne okom bízni benne, de nem adhatom oda ezt olyan könnyedén. Ha így tennék talán nem is venne komolyan, hiszen minden jött-ment személyben nem szabad megbízni. Annak eléggé keserves vége lenne. – A neve Milena. Milena Tatjana Holloway. Legalábbis legjobb tudásom szerint most ezt a nevet használja. Jó pár évszázadot tud már maga mögött. – Sok információval nem szolgálhatok róla, hiszen ez nem olyan, hogy rákeresek egy közösségi oldalon és az egész élete ott van képekben, bejegyzésekben. Egy vámpír részéről nagyon is különös lenne egy ilyen. – Adélaide. – Árulom el neki a nevemet egy halovány mosoly kíséretében.
Hüvösre fordult az idő. Az igazi borongós, esős "gyerek-csinálós" időjárás, ahogy apám mondaná. Milyen kilátástalan a helyzet, hamár apám ostoba szavait idézem. Sosem élveztem az eső látványát. Hangjában sem merülök el, mint oly sok szentmentalista kerge-marha. Zavaró, hogy ázott korcs leszek miatta. Leginkább azért haragszom erre az égi-csodára, mert pillanatok alatt elveszi minden hangulatomat attól, hogy kimenjek a szemetet halmozó utcákra. Pedig, ma igenis kötelességem kitenni a lábamat, ha a mai napi dillerkedésemért megakarom kapni a jutalmat. Meg egyúttal beütemezhetném azzal a kapott pénzel, a kimaradt bevásárlásomat. Akkor végre nem lesz tele a hűtőm gyomra mindenfelé mirelit sz*rral. Mephisto, teljesen kiszolgált pocizójában is hajlamos napokig elkóborolni. Pedig ő csak, egy utcán összesepert szőrös, nyávogó-gép. A függetlensége bennem még nagyobb irigységet kelt. A macskám életrevalóbb teremtmény mint a gazdája! Szánalmas. Nagy mentális győzködések árán, bújok ki az egér-lyukamból. Az útvonal tervezést szüneteltetem, s arra megyek, ahova leginkább a hasam vezet. Kapucnit húzok a fejembe, hogy még véletlenül se ázzak meg egészen. A nap-sütötte, nem olyan fenyegető fényviszonyokban ez a város, még szerethető is. Most viszont olyan, mintha iszap tenger árasztotta volna el. A gomolygó, hulladék és állati bűzt a levegőbe engedve. Nedves és büdös. Ideje végre száraz-helységbe betérnem. A döntésem, azért a közkedvelt grillere esik, mert már magam se emlékszem mióta nem ittam egy markáns koktélt. Várakozó helységnek meg pont megfelel, míg a kliensem nem jelez a honlétéről. Most végre kiváltságosnak érzem magamat, hogy fél vérként, az alkohol már nem tud annyira hatni az elmémre, csak ha egy hordóval iszok meg belőle. Beérkezésemmel alatt vetem le a kapucnimat, miközben bőr csizmából a befolyt vizet kirázom a minőségű kárpitra. Lezseren megyek keresztül a kisebb tömegen, a bárpulthoz érve. - Egy nagy adag alkoholt, bármilyet! - adom az utasítást, a selyemfiú kinézetű kiszolgálónak. A minden kényelemnek alkalmatlan bárszékre helyezem az ülepem, mialatt türelmesen kivárom a kért italomat.
A mosoly bizalmat feltételez. Nem pusztán nekem szól. Bizonyára belegondolt abba, amit ketten, netán még többen elérhetünk. Nem várok viszonzást. Nem kívánom őt ágyasomul, még csak lekötelezett szolgának sem. A vér, az átkozott vér köt minket össze, így feltételek nélkül kezelem családtagomként, akár olyan is lehet, mint egy elveszett és megkerült, régen látott húg. Nem hajolok közelebb, nem fogok rá a kezére, bizalmaskodásom nem öli meg a pillanatot, ahogyan egy szívdobbanásnyi időre boldognak érezheti magát. Kegyetlen sors az, amelyben bosszúra éhezünk, ám mégis, megélni a percet... lehet valóban lélekemelő, még az oly átkozott lelkeknek is, mint amilyenek mi vagyunk a lánnyal. A lánnyal, akinek most még a nevét sem tudom. - Kérdésed ide illik. Nem tagadom meg a választ, hiszen a sorsodba avattál, viszonoznom szükséges. A vérszívók azon tulajdonságát viselem, hogy nem hat rám a nap múlása. Egy cseles varázslatnak köszönhetően lepereg rólam a halandó élet. Mégis... ahogy mondod. Remélem, hogy hamarosan az utam végéhez közeledek. Nem vágyom öröklétre. – Titkokért titkokat. Ha belekérdezne, feltárok hát mindent. A saját vérem nem lesz árulom, ebben bizonyos vagyok. A szövetséget bizalomban mérik. Nem lesz az övé a szívem, az már foglalt, még ha halott a kulcs birtokosa. A lelkem még kitárhatom, ha a farkaslány képes a befogadására. Királyi sarj vagyok, ám itt idegen, egy senki, talpalatnyi földdel a lába alatt. A családot most kell újrateremtenem, hogy legyen valaki, aki továbbviheti az eszmét, amely meghatározott. Barátokkal, szövetségesekkel. Akik nem a vagyonért, a hitért teszik mindezt. - Mondanám, hogy kezeld halott emberként, csak attól félek, eleve halott már a hölgy. A vérét vesszük, ezúttal véglegesen. – Nyúlok az álla alá, hogy felemeljem. Legyen büszke arra, amit tenni fog. A neve is dallamos, szinte királynői. Olyané, aki továbbviheti az örökséget. – Adélaide. Egyedül vagy..? Netán másokat is ismersz, kik hozzánk hasonlóan, s osztoznának bosszúdban? – Kérdezem, és mindkettőnknek újratöltök. Beszélgetésünk igen intim atmoszférát kezd sugalni mindenki számára, pincéreim szép lassan átveszik az önműködő szerepben, hiszen ismernek már, a főnököt nem zargatjuk.
Olyan könnyedén jöttek a szavak, mintha ezer éve ismerném már és ilyen könnyedén meg tudnék nyílni a számára. El tudnám mondani, hogy mi az, ami a lelkemet nyomja minden komolyabb komplikáció nélkül. Egyszerűen már az is jó érzéssel töltött el, hogy kiadhatom magamból azt, ami a lelkemet nyomja. A sikertelen bosszúm. De nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar partnerre találok ebben a helyzetben. Bár sosem szerettem mások segítségét. Régebben azért nem, mert úgy hittem mindenre képes vagyok egyedül is. Most pedig már nem tudom elviselni azt, hogy valakinek baja essen miattam és pontosan ezért ódzkodom a segítségétől, ahogyan bárki másétól. Egyszer már végig jártam ezt az utat. Szerencsére Neal élve került ki a helyzetből. De mekkora az esély arra, hogy ez igaz lesz rá is? - Egy ideig gondolom azért jó volt.. Bár az öröklét már számomra is túl sok lenne. Meg az, ha van, aki a szívünknek kedves és látjuk, ahogy porrá lesz, miközben mi semmit sem változunk.. - Nem is akarnék belegondolni ilyesmibe. Főleg, hogy Neal kis híján így végezte. Pedig tényleg nem ez volt a célom. Nem is akartam túl mélyen belerángatni az egész helyzetbe. Ez anélkül sikerült, hogy komolyabb befolyásom lett volna az ügy felett. Elfogadtam, hogy nem tehetek semmit ellene. Csak úgy, ha önmagamtól is elszakítom és örülök, hogy ezt sikerült most elérnem, mert így legalább biztonságban tudhatom őt messze ettől az egész őrülettől. A bosszúm után talán lehet esély nekünk, de addig biztosan nem. Utána pedig.. Az egész inkább rajta múlik, mint rajtam. Én törtem össze a szívét és ezzel a sajátomat is. - Köszönöm. - Még én magam sem tudom mit köszönök. Talán azt, hogy egy kis lelket öntött belém. Energiát, ami kitart a bosszúm végéig és azt, hogy nem egyedül vagyok ebben, de nem kell aggódnom a társamért.. Legalábbis nem kellene aggódnom érte. Az érzéseknek nem lehet parancsolni. Ezért hanyagoltam őket oly hosszú ideig. - Csak egyet. De ő még új volt ebben és segítettem neki egy kicsit. Azóta tartjuk valamilyen szinten a kapcsolatot, de most már egy kicsit messzebb van. A Whitmore-n. Nem hiszem, hogy ez neki való lenne..- Aaron.. Bele sem gondoltam eddig, hogy mennyire hiányzik nekem.
Ez a pár nap, amelyet ebben a városban töltöttem, elég sokat elárult erről a környékről. Nem volt időm arra, hogy alaposabban bevonjam magam az itteni kultúrába és történelembe, mielőtt idejöttem, habár megszokás részemről hogy mindig ezt teszem. Annyit már tudok hogy vámpírok hada vesz körül jelen pillanatban, s bárhová is megyek, mindig bajba kerülhetek. Laurel remek helyet választott, itt valószínűleg nemcsak bábukon tud gyakorolni, hanem élőben is. Kisétál az erdőbe, és máris ott a lehetőség arra, hogy táncoljon az ördöggel sápadt holdvilágnál. Kivettem egy lakást a hotelben, de nem éreztem magam túl otthonosan abban a bárban, amelyet ott találtam a hallban. Egyáltalán nem szoktam hozzá a puccos, mindenhol elegáns szalvétás helyekhez, márpedig ott, abban a bárban minden tiszta, a vendégek szépen felöltözve rohangálnak. Nem illettem oda a régen mosott kabátommal, a kopott farmerommal és a kissé rendetlen ingemmel. Az összekócolódott, összefogott hajammal pedig egyáltalán nem. Felsóhajtok, s belépek a Grillbe. Egy lány javasolta a helyet, akit elcsíptem a hotel környékén. Nem riadok vissza az ismerkedéstől, főleg nem attól, hogy rákérdezzek valakinél, ha tudni akarok valamit. A szám nélkül sehol sem lennék jelen pillanatban, és sok esetben csakis azért érdemlek ki némi tekintélyt, mert elmondom a történeteimet. Azokat a sztorikat, amelyeket valójában nem is én hajtottam végre. Körülnézek, de tekintetem egy éppen rendelő fickón akad meg. Lelombozódok, testemben minden vércsepp megdermed ahogy az arcot beazonosítom. Az egyik afférom, de nem olyan értelemben ahogyan például egy nővel kapcsolatban érteném. Nem, ez egy abszolúte nem kellemes élmény. Ő sikeresen átvert, legyőzött.. én pedig mégis azt mondtam, hogy kivégeztem, méghozzá kegyetlenül mint valami kutyát. Dicsekvő sztori lett belőle, miközben én maradtam alul, ő pedig elmehetett. Elég nagy fölényben. Megtehetném, hogy fogom magam és kisétálok, de mire megtenném, azon kapom magam, hogy észreveszem: engem néz, miközben megkapja az italát. Észrevett engem.
Már elég régen beesteledett. A bár amiben ücsörögtem csöndes volt, révén, hogy a szürke hétköznapok éjszakája telepedett rá. Csak néhány fiatal jelentette a társaságot. Csocsóztak, biliárdoztak, néha-néha megállt mellettem egy-egy csinos lány, vagy kisportolt fiú, kért néhány italt és már suhant is tovább. Elgondolkodtam, vajon mennyi időbe telne az ágyamba csábítanom valamelyik részeg kis pipit, majd mosolyogva a füzetemhez fordultam és lefirkantottam néhány gondolatot. Egy ideje már egy regényen dolgoztam, de nem nagyon akartak jönni a szavak és a részletek, ezért jöttem ebbe a városba. Túl sok rosszat hallottam már róla ahhoz, hogy ne látogassak el ide, és a környék annyira megtetszett, hogy le is tettem a foglalót egy házra a kertvárosban. Hónapok óta laktam itt, de ez volt az első alkalom, hogy ellátogattam a sokat emlegetett Mystic Grillbe. A hely egész hangulatos volt, tökéletes egy magányos írónak, mégis jól jött volna egy kellemes társaság. Rendeltem magamnak egy pohár vizet jéggel, belekortyoltam és belemélyedtem a jegyzeteimbe.
Tegnap érkeztem még úgy az esti órákban. Egy hetem van, hogy valahogy elintézzem, amit akarok. Ennyi szabit sikerült kikönyörögni a főnöktől, de még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy van esélyem, hogy sikerüljön. Kell találnom egy vámpírt, aki nem csak felzabálni akar, hanem... át is változtat. Azt se tudom még, hogy az egésznek mi a menete. Meg kell gondolom halnom hozzá, de nem ilyen egyszer minden bizonnyal, tehát vajon hogyan működik? Az a baj, hogy nem tehetem meg, hogy csak úgy mondjuk megkérdezem az első szembejövő embert, hogy mutassa már meg a legközelebbi vámpírt, akivel erről dumálhatok, ha pedig csak eljátszom a kezesbárány áldozatot nem tuti, hogy azt érem el,amit akarok. Nem meghalni szándékozom csak úgy visszatérés nélkül, nekem azért ennél több kéne, de tudom, hogy ennyire nem fog egyszerűen menni. Szóval egy nap telt el és még mindig sehol nem tartok. A nap végén döntöttem úgy, miután lejártam a lábam, hogy betérek a legközelebbi olyan helyre, ahol inni is lehet, egy sört, vagy valamit, ami egy kicsit segít, mert a szám kiszáradt, a lábam fáj és finoman szólva is elcsigázott vagyok. Jó lenne már legalább egy fokkal közelebb jutni a célhoz, mert már csak hat napom maradt, hogy találjak valakit, aki segíteni tud. Belépek hát az ajtón. Becélzom a pultot, felülök az egyik magas székre, és első körben a pultoshoz fordulva rendelem meg az áhított sörömet. Ez jól fog esni, majd még egy jó meleg fürdő az, ami jót tenne. Az első kortyok után jutok csak el oda, hogy levegyem a sálat, kabátot. Nem vagyok valami rendkívül csábosan öltözve, azt hiszem látszik, hogy nem is ilyesmi miatt vagyok itt. Bő pulcsi, semmi kihívó, a hajam lófarokban, semmi túlzott smink, vagy hasonló. Csak úgy lazán, amiben az ember kibírja a napi gyaloglást és mászkálást. Kell tehát pár pillanat mire kiszúrom a tényt, hogy a mellettem két székkel ücsörgő fickót... tuti, hogy ismerem. Oldalra pillantok... majd újra, aztán végül a testemmel is fordulok, hogy egy kis torokköszörülés után szólaljak meg. - Öhm... hello! Daryl igaz? Mármint... Mr. Smith. Volt egy interjúja pár éve, amin én fotóztam, ha emlékszik. Sasha. - halvány sejtésem sincs, hogy emlékszik-e rám egyáltalán, és amúgy is ha itt iszogat egyedül egyáltalán nem biztos, hogy társaságra vágyik. Én sem vagyok benne biztos, de pár szó azért belefér, legalább nem unom el teljesen az életemet, amúgy se lenne jó hat napot úgy tölteni a városban, hogy senkivel egy árva szót nem váltok, azaz olyannal, akit nem furcsaságokról kérdezek, csak úgy kötetlenül csevegek el. Néha az is jól jön. Persze még nem ülök közelebb, nem akarom én betámadni, majd maximum ha jelez, ha nem zavarom.
Minden erőmmel próbálok a jegyzeteimre koncentrálni, de a figyelmemet folyton elvonja valami, majd végül leteszem a tollat, és fel is adom, amikor nyílik a bejárati ajtó, és agy korban hozzám hasonló nő lép be a helyiségbe. Egyből felkelti az érdeklődésemet, hosszú barna haja selymesen csillog a bár lámpáinak halvány fényében. A szemem sarkából végigkísérem, ahogyan pár székkel arrébb leül, és levetkőzik. Gondolatban eljátszom azzal, mi lenne, ha még több ruhát kapkodna le magáról, végül csak elmosolyodok a perverzségemen és a pultoshoz fordulok, hogy rendeljek magamnak egy, a víznél kicsit erősebb italt. Kérek egy whiskyt jéggel, és ismét a nőre pillantok lopva. Annyira ismerős nekem, mintha már találkoztam volna vele, de a neve sehogy nem akar beugrani, talán egy riporter vagy hasonló. Az biztos, hogy meseszép. Egy pillanatra elkapom a pillantását, érzem, hogy sínen vagyok, így, hogy kicsit megjátsszam, a nehezen kaphatót elfordítom a fejem az ellenkező irányba, és az egyik ablak keretét kezdem bámulni. Mikor végre megszólít, kedves mosolyt festek fel az arcomra és felé fordulok. Örülök, hogy a nevét is megemlíti, így nem kerülök kínos szituba. - Ó, Sasha, igen emlékszem magára – mondom, ahogyan beugrik a kép róla, ahogyan a fényképezőgépével diskurál és kattintgat, miközben én az egyik kollegájának válaszolgatok – parancsol egy italt? Jöjjön közelebb nyugodtan, nem kell kilométerekről beszélgetnünk. Ugye nem fél tőlem? Nem harapok – mondom kedvesen és felhúzom az egyik szemöldökömet. Kíváncsian várom a következő lépését, ki nem hagynák egy ilyen gyönyörű fogást. A pultoshoz fordulok és a kis vendégemnek is rendelek egy női italt, amit a férfi mosolyogva ki is szolgál. Odacsúsztatom Sashanak. - A tied.
Ha nem ismerném személyesen minden leszármazottamat, még azt hinném, Adélaida is egy közülük. Sőt, azt kell mondanom, vele jobban megtalálom a hangot, talán mert a sajátjaim azon túl, hogy kellően jó harcosok, nem motiválja őket az, amely a lánynak is ismerérve; a bosszú. Magától értetődő, hogy az enyémnek érzem a sorsát, amelyhez most már én magam is kötődöm. Mint harcostárs, barát, szövetséges, vagy akár mint apa. Igen, képes vagyok a saját véremnek tekinteni, feltételek, ultimátumok nélkül. Nem várva viszonzást. Ha elbukunk mindketten a lelkét felörlő démonok elleni harcban, hát legyen így. Legalább megtalálom azt, amely véget vethet hosszú életem fonalának, s olyan eszme mellett hunyhatom le a szemem, amelyben valóban hiszek. - Ahogyan a vámpírok esetében is így van Adélaida. Ezért hiszik magukat istennek. Én azonban pontosan tudom, hogy meg fog adatni számomra az hogy megpihenjek, ha sikerül, amiért a városba jöttem. – Ha rákérdez, beavathatom, ám nem cél, hogy máris rázúdítsam azt, amely lassan második évszázada foglalkoztat. Még képes vagyok várni, számára ellenben oly frissnek tűnik az élmény, hogy még azon melegében érdemes tennünk. Érzem magamban a késztetést, hogy ökölbe szorítsam a kezem, és a sokszor ismételt átváltozás után farkasként tépjem le a vámpír fejét, ahogyan igértem különféle helyekre ásva el a végtagjait. Hiába, jó kutya vagyok, és szent célomnak érzem, hogy ez a bizonyos Milena hamarosan alant szagolja az ibolyát. - Arra nincs szükség. – Öntök neki még egy pohárral, és ha véletlenül fizetni vágyna, elhárítom. Azt hiszem kerültünk olyan kapcsolatba, bizalmi, érzelmi szinten, hogy nem ezen a pár dolláron múlik. Bármikor jöhet, az ajtóm, a szívem nyitva áll, az oldalán fogok harcolni. Nem pusztán a vére, ezen túl a mentalitása, a sorsa volt az, amely ezt a döntést mondatta ki velem. Már csak az a kérdés, hogy ketten tépjük darabokra Milánát, netán további társakra van szükség. Ez afféle próbája is mindannak, ami talán ránk vár, ha a jövőben részei kívánunk lenni egymás életének. Merthogy vannak ilyen terveim. - Ne becsüld le. Beszélj a fejével. Én is átgondolom mindezt, hogy kit tudnék még mögéd felsorokoztatni. A jelenlétem nem kérdéses. Egy hét múlva várlak. Addig ne ölesd meg magad, ha kérhetem. – Bólintok, és finoman elmosolyodom. Most nincsen értelme tovább boncolgatni a témát, mint ahogyan fedje még jótékony homály a múltamat, majd egy másik alkalommal térünk arra vissza, miért is élek ilyen régóta. Otthagyom nála az üveget, majd visszatérek a saját lakrészemre.
//Köszönöm szépen a játékot, nagyon tetszett Ha úgy látod, hogy van értelme folytatni, vagy tudunk belevinni jó kis szálat, akkor keress meg, én benne vagyok! //
Igazából egyáltalán nem veszem biztosra, hogy felismer a fickó, bár persze ki tudja. Pár éve volt már az az interjú, amin én is ott voltam, szóval nem tudom, hogy mennyire maradt meg benne az arcom, vagy akár a nevem. Nem mondanám ezt biztosra, de hát majd meglátjuk. Először még abban sem teljesen vagyok biztos, hogy egyáltalán okos ötlet megszólítani. Van egyáltalán még szükségem bármiféle társaságra így estére? Így is elég kellemetlen napom volt, sokat mentem és eléggé elcsigázott vagyok a sikertelenség miatt. Végre tényleg eljuthatnék oda, hogy valamit el is érek. Jó persze van még időm akkor is, ha most nem jön össze, de... azért én értékelném. Nem lenne azért rossz úgy élni tovább, hogy nem öregszem, hogy a betegségemnek csak úgy simán búcsút inthetek, mint ha soha nem is lett volna. Értékelném... határozottan értékelném. Kár, hogy nem megy ez olyan könnyen, mert előbb találnom kell egy jótét lelket, aki átsegít a nehezén, magyarul megöl, hogy aztán feltámadhassak vérszívóként. Ez utóbbi pocsékul hangzik, de ha ez kell ahhoz, hogy búcsút intsek a betegségemnek... akkor legyen így. A fickó viszont úgy fest, hogy felismer, bár mintha lenne egy kis habozás a tekintetében, főleg hogy vak nem vagyok és láttam hogy futólag rám pillantott párszor és akkor még nem tudta belőni, honnan ismer. Ennyire már vagyok jó emberismerő. Mióta kivizsgálásokra járok évente nem is egyszer, sok mindent felismerek mások tekintetében... amit ők nem akarnak maguktól elárulni. - Komolyan, vagy csak... mondjak, hogy ne bántson meg vele? - mosolyodom el azért. A kérdésére viszont megrázom a fejemet, és megemelem felé a kacsómban tartott sört, bár mintha nem nagyon várná meg a válaszomat, mert nem sokára már rendel is. - Oh, ne aggódjon, nem félek én, de nem haragszik meg, ha mégis maradok a sörömnél? Tudja... az ilyesmi inkább csak cukrozott lé, nem az én világom, főleg egy húzós nap után. Nincs is jobb ilyenkor, mint egy hideg sör nem gondolja? - tudom, talán nem a legnőiesebb e téren a hozzáállásom, de kit érdekel? Nem akarok én megfelelni se neki, se másnak, azt iszom, amihez kedvem van és ha én épp egy üveg sörre vágyom, akkor bizony egy üveg sör következik. És mivel, mint mondtam nem félek, szépen felemelem a hátsómat, fogom a kabátomat is és arrébb cuccolok pár székkel, hogy mellette üljek fel. Hát na ezek a magas székek... nem emberi használatra találták ki szerintem, vagy valaki direkt szívatásra tervezte őket. Még jó, hogy nincs rajtam magassarkú, mert akkor már tuti, hogy szitkozódnék. - No és mit keres erre, talán ihletet gyűjt egy kihaltabb, csendes városkában, mert túl sok volt már a nagyváros zajából? - pillantok rá újabbat kortyolva a sörömből. A női italt maximum megissza majd valaki más... nem is tudom, vannak itt magányos női lelkek, akik lehet hogy lecsapnának rá szívesen, de nekem nem a szívem csücske az ilyesmi.
A nő elég bizalmatlannak ígérkezik, ami kicsit meglep, mert sokan mondták már, hogy megnyugtató a jelenlétem. Ahogyan figyelem a vonásait tényleg beugrik nekem az arca, emlékszem rá és a helyzetre is. Kérdésére fáradtan elmosolyodok. Nem tartom magam hazug embernek, főleg nem olyannak, akik csak azért füllent, hogy nem bántson meg másokat. Szeretem kimondani azt ami a szívemen van, így ismételten ránézek. - Komolyan, sőt, egyre inkább kivilágosodik előttem az ön emléke - mondom s beletúrok göndör hajamba. Próbálom megfejteni mire, gondolhat, mire a válaszán, hogy nem fogadja el a tőlem kapott italt ismételten elmosolyodom. - Tudja, kevés olyan nőt ismerek, aki bárokba jár éjnek évadján sörözni – mondom mindenféle rossz szándék nélkül, a hangom lágy, szinte már bókoló – és ez nem szégyen, imádom a kemény csajokat – kacsintok rá. Figyelem, ahogyan kecsesen, akár egy gazella a szavannának majomkenyérfái között a mellettem lévő székhez lépked, és felül rá. Törékeny teste elkápráztat. Elég nyílt nőszemélynek tűnik, és ez tetszik nekem, erős, határozott, mint aki mindig tudja, mit akar, és, hogy hogyan érje el a célját. - Hmm… tudja elég sok érdekes dolgot hallottam erről a városról, és jelenleg épp egy akció-krimi regényen dolgozom, ezek a tettes nélküli gyilkosságok pedig nagyon ínycsiklandozó falatok egy magam fajta „remetének” – nyuszi fület rajzolok a levegőbe és sejtelmesen elmosolyodok. Ez a város rengeteg titkot rejteget, érzem, ki kell derítenem őket, rá kell jönnöm a dolgokra, és ezért hajlandó vagyok az életemet is kockáztatni, ha kell. - Na, és egy maga fajta, ilyen csinos hölgy, mit keres itt ilyen későn? A barátja helyében én nem engedném sehová, hiszen a szépsége bizonyára rengeteg férfit vonzz magához – mondom mindenféle kertelés nélkül, és így is gondolom. Nagyon szép nő volt, ráadásul külsőre nem tűnt annak a hagyományos hisztis, férfiakra kapaszkodó nőnek, és ez volt az, ami igazán érdekelt vele kapcsolatban. Amikor belépett csupán egy laza numera erejéig gondoltam rá, de mostanra már nem csak a hormonjaimat mozgatja meg.
Őszintén szólva a legtöbb emberrel hajlamos vagyok bizalmatlannak lenni. Nem ellen szól. Egyszerűen csak ilyen az életem. Nem könnyű megbízni vadidegenekben, ha egyszer amúgy sem érdemes túlzottan barátkoznom. Sosem tudhatom, hogy mikor leszek hirtelen pocsékul, és amúgy is itt is csak időlegesen vagyok, minek túl mély ismeretségeket kötni? A levelezgetésben nem hiszek, meg amúgy is, ha elhatalmasodik felettem a betegség, akkor még csak íri sem fogok tudni. Azért is lenne hasznos, ha még előtte sikerülne megoldani, hogy átmenjek halhatatlanba... azzal legyőzném a betegséget is. - És az emlék vajon jó vagy rossz? - érdeklődve döntöm kicsit oldalra a fejemet. Hát na nem vagyok az a tipikus elsőre jó benyomást keltő alkat. Nem azért mert ellenszenves vagyok, csak hát na... a legtöbb pasas inkább a nagyon magamutogató nőket jegyzi meg, vagy csak én vagyok túlságosan előítéletes, nem tudom. - Kemény csaj lennék? - mosolyogva szökik fel a szemöldököm, miközben cuccolni készülök, hogy átüljek szépen akkor mellé. Nem vagyok félős kislány, ebben végülis igaza van. - Én már csak ilyen vagyok, fittyet hányok az elvárásokra és a túlcukrozott italokra. Túl sokat mászkáltam ma ahhoz, hogy ne egy sör mellett akarjam kinyújtóztatni a lábaimat. - aztán majd a motelben jöhet egy kellemes fürdő is, aztán a jól megérdemelt alvás, hogy holnap ugyanitt folytassam. Valamit el kell érnem, mert ha nem, akkor teljesen feleslegesen töltök itt egy hetet. Ki pedig nem rúgathatom magam, addig is kell a pénz a gyógyszerekre, amíg nem sikerül megoldanom a vámpírlét kérdését. - Milyen furcsaságokat és... milyen tettes nélküli gyilkosságok? - no ha eddig nem szántam volna rá magam,h hogy átüljek hozzá, akkor ez már végképp eldöntötte volna egyébként. Előre is hajolok, kicsit még közelebb is, látszik nagyon is, hogy elég rendesen érdekel a téma, pedig én nem vagyok újságíró, vagy oknyomozó riporter, vagy ilyesmi. Végül is mondhat egyszerűen csak kíváncsinak is és kész, nem kell ezt túlgondolni alapból. Más kérdés, hogy engem magam miatt érdekel a dolog, a furcsaságok is, meg a gyilkosságok. Na nem akarok meghalni, de... nem lenne rossz tudni, hogy ki csinálja, talán pont őt kéne megtalálnom. - Tudja sört iszom, szóval azért meg tudom védeni magamat, vagy le tudom koptatni azt, aki nem érdekel. - rántom meg a vállamat, bár arra elsőre nem kap választ, hogy a pasim aggódik-e. Na nem mintha lenne, de nem az volt a kérdés, hogy van-e igaz? Inkább csak afféle célozgatás volt, hogy válaszoljak rá, ha jól sejtem. Egyébként szimplán csak kissé elhúzódott a mai sétám... előfordul igaz? És ön, csak simán itt gyűjt ihletet? - na persze részemről nem így van, még véletlenül sem, de nem fogom az orrára kötni egy idegennek lényegében, hogy vámpírvadászaton voltam, mármint nem a szó szoros értelmében persze.
A lány közelebb csúszott hozzám, így végre közelebbről is megcsodálhattam szép arcát. Ismét felidéztem magamban első találkozásunk emlékét, bár ott nem volt ilyen bőbeszédű, mint jelen helyzetben, de már ott is kiszúrtam azt, hogy milyen gyönyörű a szája. - Ezek a csodálatos ajkak természetesen pozitívvá teszik a dolgot – mosolyodtam el borostám alatt, és rendeltem még magamnak egy üveg Coca Cola-t, nehogy megártson nekem az ital. Nem voltam az a nagy iszákos fajta, havonta egyszer-egyszer ittam durvábban,d e olyankor már három pohár alkohol is képes volt leteríteni. - Igen, kemény – nevettem – nem sok olyan nő ismerősöm van, aki nem dobja ki azt amije van, éppen ezért akadt meg a figyelmem magán, mert annyira természetes, és nem kell semmit kiraknia a kirakatba, hogy szép legyen – bókoltam. Érdeklődése a különös esetek után nem lepett meg túlzottan, hiszen kinek ne keltené fel a figyelmét egy brutális, tettes nélküli gyilkosság, meg azok az emberi maradványok, amikből az utolsó csepp vért is lecsapolták? - Maga nem hallotta? Azt hittem, itt él – morfondíroztam magamban, húzva egy kicsit az időt – az elmúlt pár évben rengeteg gyilkosságról hallottam, ami itt történt, a legtöbbel kapcsolatban nem találták meg a tettest. Olyan estek ahol az áldozatokból az utolsó csepp vért is lecsapolták, és persze rengeteg eltűnésről is hallottam. Borzasztó esetek tudom, de valamiért vonzanak az ilyen véres helyzetek, tekintettel arra, hogy krimiket írok általában. És bizonyára nem fogja elhinni nekem, de hallottam olyan pletykákat is amik a természet felettiről szólnak – nevetnem kellett, ugyanis én sosem hittem a mágiában, a vámpírokban és a szellemekben, mégis ezek az esetek néhol többek voltak mint furcsák. - Akkor megnyugodtam, pedig fel akartam ajánlani, hogy hazakísérem - kacsintottam rá, majd, mint aki több figyelmet szentel egy üvegnek, mint egy nőnek belekortyoltam a Colámba. Igazán kellemes volt belegondolni abba, hogy miket művelhetnénk mi ketten az éjszaka, még akkor is, ha ez nem tartana tovább nyolc óránál, aztán, agyő, nagy ő mindenki mehetne a saját útjára. - Hmm… természetesen! És, igazából csak nem tudtam aludni, tudja nemrég vettem meg a házamat és olyan üres így egyedül, szóval úgy gondoltam beülök ide és ha mást nem is legalább hasznosítom a kellemeset és jegyzetelgetek.
Nem vagyok egy szégyenlős típus, és hát na hogy ha olyan életet élsz, mint én, akkor nem úgy fogadod a bókokat sem, mint az átlag ember. Ezért van és jó eséllyel a már bennem lévő fél üveg sör hatása is, hogy halkan felnevetek a szavai hallatán. A kézfejem kerül a szám elé, hogy még véletlenül se produkáljak valami kellemetlent, amiben mondjuk sikerül megszabadulni egy kis még le nem nyelt sörtől. Nem lenne valami nőies igaz? - Bocsánat! Komolyan... a csodálatos ajkaimat jegyezte meg? - egy kis kuncogást még megpróbálok elfojtani, bármennyire is nehezen megy, de igyekszem. No hát nem túl gyakran szoktak nekem ilyet mondani és határozottan viccesnek érzem. Szóval a szép ajkaim alapján jegyzett meg magának ezek szerint? Ha most igazi nőjogi aktivista lennék, akkor felháborodnék, hogy miért nem a jó munkám miatt maradtam meg benne, de... ez egyszer eltekintek ettől, kivételesen. - Oh, hát köszönöm, nem is szeretem a túlzott hivalkodást. Azért szeretjük az ajándékokat is, mert be vannak csomagolva igaz? Milyen lenne egy tökéletes meglepetés, aminek a fele kilóg a csomagolásból? - mosolyogva rántom meg a vállamat. Hát na sosem voltam az a típus, aki szereti mindenkit kipakolni, és nem is hiszem, hogy ez a közeljövőben változni fog. Szeretem én azt a stílust, amit képviselek, jól is érzem így magam. Persze mindenki azt tesz, amit akar, de egyébként is régen rossz, ha egy pasinak azért tetszel meg, mert a melleiddel kezd el társalogni. Hol marad a személyiség, meg a kisugárzás? - Nem, csak afféle nyaralás... szabadság eltöltés, ilyesmi. - na igen ilyenkor szokták megkérdezni, hogy miért pont itt és még erre nem ötlöttem ki a tökéletes választ. Az én dolgom, hogy hová utazom és engem most ez a kis város érdekelt, bár persze nem azért, mert mondjuk szép a Főtér, vagy jól felszerelt a könyvtár, egyszerűen csak a sötétség lényei érdekelnek, mivel én magam is azzá szeretnék válni, úgy mégis csak sokkal emberibb életem lenne, mint ami most kilátásban van. Igen furcsa kimondani, hogy emberibb életem lenne vámpírként... élőholtként. Persze a szavaira érdeklődve hajolok közelebb, mint aki az egészről semmit sem tud. - Ez izgalmasan hangzik, meséljen még! És e miatt van itt? Ihletet gyűjt? - újabb támpont, ki tudja, hogy mikről hallott már. Író, talán esetleg még könnyebben meg is nyílnak neki az emberek, és ha én közben a nyomában járok, akkor én is többet megtudhatok. Ennek a találkozásnak is lehet hasznos úgy látom. - Nem lakom messze, úgyhogy ne aggódjon, azért még hazatalálok, de akkor ezek szerint ön itt lakik? Ide is költözött, hogy az ihlet közelében legyen? - mert ha jól emlékszem, akkor eddig nem itt élt. Az viszont nem jó hír, hogy még nem túl ismerős a városban, nekem is nehezebben tud segíteni teszem azt eligazodni, pedig milyen jó is lenne. De... még van remény, ha helyi lakos akár csak mostantól is, az is elég lehet, még mindig jobb, mintha senkit sem ismernék nem igaz?
Nevetése elkápráztat, bár nem vagyok az a fajta férfi, akit egy kis kuncogással le lehet venni a lábáról, ez mégis tetszik. Meglehet, annak a kevéske italnak a hatása az egész, de teljesen jó társaságra leltem ebben a nőben. Nem szerettem ezt a társaságot a városban, a sok fiatal, akik hozzám képes gyerekeknek számítottak bosszantottak. Úgy éreztem, hogy elpazaroltam emberi életem legszebb éveit, és, hogy ezen már nem is tudok változtatni. Elpocsékoltam a fiatalságomat, és elrontottam az egyetlen esélyemet arra nézve, hogy családom legyen, de ezek a gondolatok most hirtelen elszálltak agyamból, és az egészet a nő látványa töltötte ki. - Igen, az ajkai, miért? Ez olyan meglepő? – kérdeztem huncutul, mindig is szerettem, ha egy nő miattam érezte zavarban magát. Persze jó értelemben, mert ez mindig magabiztossággal töltött el. Kihúztam magamat, és rámosolyogtam. - Értem, hát tudja, teljesen igaza van! – helyeseltem mivel én magam is szerettem a kihívásokat, és azok a nők, akik nem raktak mindent, mindig is sokkal nagyobb falatokat jelentettek, hiszen bennük lángolt még az önbecsülés tüze, nem úgy, mint azokban a lányokban, akik azért érzik szépnek magukat, mert sokan átmentek rajtuk. - Értem, tehát szabadság, ez jól hangzik. Ami pedig ezeket a dolgokat illeti, maga még nem hallott róluk? Pedig egy ideig tele volt velük a tévé meg a rádió. Ezek az állattámadások pedig nagyon gyanúsak nekem. Levágott testrészek és fejek, ezt tutira nem medve vagy farkas csinálta! – közelebb hajoltam hozzá, rendesen éleztem meleg leheletét – és én szeretném kideríteni mi okozta! – hátrébb hajolva rendeltem egy tál chipset és falatozgatni kezdtem, hiszen ez a téma az én gondolataimat is birizgálta. - Mit gondol? Maga szerint létezhet természetfeletti? Egyébként igen, itt élek, pár hete költöztem ide, ezek miatt a dolgok miatt többek között, remek alapanyagok lennének a könyveimnek. No, meg persze szép ez a város, maga nem gondolja? – kérdeztem tőle – Egyébként, visszatérve, engem akkor is megnyugtatna, ha tudnám, hogy nem egyedül megy haza, baja is eshet. Tudja állat támadások – böktem a tollammal az asztalra.
Én még csak kuncogni se gyakran szoktam, ez is most inkább egy kitörő őszinte kacaj volt. Hát azért lássuk be nem minden nap mondják az embernek, hogy az ajkait jegyezték meg elsősorban, én legalábbis nem vagyok ehhez hozzászokva. A csodálatos ajkaimat, csak hogy pontosan fogalmazzak, nem mindegy ám! - Nem is tudom, az emberek általában a másik szemét jegyzik meg, az arcát... nem pont az ajkait. Nem gondoltam, hogy olyan különlegesek. - még mindig szélesen mosolyogva rántom meg a vállamat. Hát na, nem is arról van szó, hogy zavarban vagyok, csak maga a tény, hogy valaki pont ilyesmit említ meg. Már-már közel van ahhoz, mintha valakinek azt mondaná, hogy megjegyezte a csodálatos dekoltázsát, de jó eséllyel ez utóbbira egy sértődékenyebb nőtől minimum pofont kapna. Én szerencséjére nem vagyok ilyen, no meg nincs erőteljes dekoltázsom, amit meg lehetne jegyezni ugye. - Hallottam már ezt-azt persze, de ön talán többet tud, mint én és ez azért felettébb kíváncsivá tesz. - azért az a pár sor, amit az újságokban közölnek le nem olyan nagy dolog, sőt... határozottan kevés. Én azért ennél többet szeretnél tudni. Ő író, talán több az infoja, mint nekem egy átlagos halandóak. - Le is vágták őket? - kíváncsian könyökölök fel a pultra. Hiába hajol hátrébb, én nem tágítok, még a chips se nagyon köt le először. Láthatja rajtam, hogy nagyon is leköt a téma, kíváncsi vagyok, hogy mi is ez az egész. Naná... az igazi az lenne, ha találnánk is egy olyat, aki ezeket csinálja. - Hogy hiszek-e? Tudja valahogy úgy vagyok vele, hogy minden létezhet, amire nincs bizonyíték, hogy nem létezik. Gondolom... ön se hiszi, hogy tényleg egyszerű állattámadásokról van szó. - közben azért nem tudom megállni, hogy ne nyúljak bele a tálba. Csak nincs ellenére, hogy közös tálból falatozgatunk, maximum szóvá tenné, de a csodálatos ajkaim most chipsre vágynak. - Igen, szép ez a város, szó se róla, de... mondja ki inkább nyíltan, hogy haza szeretne kísérni. - mosolyodom el. Hát na nem érdemes itt célozgatni, azt már láthatta, hogy nem az a típusú lány vagyok, akinél ilyesmi hatást ér el. Egyébként abban sem vagyok teljesen biztos, hogy kettőnk közül nem én vagyok-e az, aki jobban meg tudja védeni magát azoktól a bizonyos természetfeletti lényektől... állattámadásoktól, mindegy, hogy minek nevezzük. - És adnak ki önnek információt? A hatóságok. Ha már író. - talán neki több esélye van rá, hogy megtudjon valamit, akkor pedig hasznos forrás lehet számomra is. Nehéz elérni, hogy úgy találj egy vámpírt, hogy az ne megölni akarjon. Nem meghalni akarok, vagyis... de, csak épp utána szándékomban áll feléledni és új életet kezdeni mindenféle betegségek kilátása nélkül.
Az, ahogyan nevetett megmosolyogtatott, szerettem megnevettetni a nőket, akkor igazán férfinak éreztem magam. Mikor arról beszél, hogy miért épp az ajkait dicsértem meg, fáradtan elmosolyodtam, és összekulcsoltam a kezem a pulton. - Tudja, egy nőnek mindig a mosolyát kell nézni, mert az teszi gyönyörűvé – mondtam tárgyilagosan, és tényleg komolyan is gondoltam. Általában egy nőnek mindig a száját és nevetését figyeltem meg először, mert nagyon sokat elárult az adott személyről. S mivel azt mondják, az őszinteség nagyúr, akár csak az éhínség, így szerettem mindig az igazat mondani. - Hát, tudja, azt hallottam, beszélik sok helyen, hogy az áldozatokat darabokra szedték, széttépték őket, akár egy régi kanapé kárpitját – hangom kissé kísértetiesen csengett. A bár lassan megtelt emberekkel, de még így is el tudtam nyomni az ő hangjukat, hogy partneremre figyelhessek. Hirtelen villantak be agyamba a képek, amiket egy fotóriporter barátom mutatott, az áldozatokról, az a rengeteg vér, és belsőség mindig felfordította a gyomromat. Szegény srác az óta börtönben ül, azokat a képeket nem lett volna szabad megmutatnia. - De miért érdekli ez magát ennyire? – vontam fel a szemöldököm, látván a nő túlnyomó kíváncsiságát. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán ő lehetett az elkövető, de ezt a gondolatot azonnal el is hessegettem, hiszen egy ilyen aprócska nő, nehezen tudna így elbánni akár kivel. Megnyaltam sós, száraz alsó ajkamat, mindféle gondolatok cikáztak a fejemben, és egyiknek sem találtam a végét, majd lassan összeállt a fejemben egy teória. - Csak nem le akarja adni az újságban, vagy valami? – érdeklődtem, ez egy jó kiugrás lett volna nekem is. ha leadja a híreket, és hozzákötni a nevemet, hogy tőlem, az írótól kapott fülest. Elvigyorodtam a gondolatra. - Hát jó – adtam be a derekamat – hazakísérhetném kegyedet? – kérdeztem a lehető legtöbb bársonyosságot belevévén a hangomba. Bár, eddig pusztán azt akartam elérni, hogy felinvitáljon magához, és eltöltsünk együtt egy állati estét, szándékaim immár száznyolcvan fokos fordulatot vettek. - Öhm, még nem volt időm eljutni a rendőrségre, de tervezem, csak tudja, hogy megy ez… nehéz ilyen információkat kicsikarni bárkiből is.
Igazság szerint talán túlzás lenne azt mondanom, hogy megnevettetett. Inkább rajta nevettem, mert azt hiszem ő ezt a bókot az ajkaimról teljesen komolyan mondta, pedig számomra... hát a jó ég tudja furcsa és szokatlan. Senki sem szokta nyíltan a másik ajkait dicsérgetni. Ez valahogy... túlságosan intim és talán még olyan vehemensebb nők is vannak, akik sértőnek éreznék és a végén még pofonnal jutalmaznák érte. - Jogos, ám ilyen esetben a nő mosolyát dicsérik meg. Tudja... talán újat mondok, de tanulhat belőle. Az ajkak dicsérete, majdnem olyan, mintha valakinek a melleit dicsérné. A végén még pofont kap érte, vagy jobb esetben csak zavarba hozza a másikat. - mondhatni szerencséje van, hogy én jóval visszafogottabb típus vagyok. Nem szoktam túlságosan kiakadni dolgokon, és nem szokásom felhúzni se magamat azon, ha netán valaki pimasz. Nem mondom, hogy az ajkak dicsérete pimaszságnak számít, de a visszafogott bókok közé se sorolható. Persze az is lehet, hogy szándékosan zavarba ejtés volt vele a célja, akkor elérte... volna másnál, aki zavarba jövő típus. - Én még csak nem rég érkeztem és olyan messze még nem terjedt el a hír, de... szét is tépték őket? Az azért merőben szokatlan igaz? - az állatok amúgy is meg is ennél őket gondolom, ha tényleg az lenne, nem csak széttépik az áldozatokat. Azért... ez az egész mindenképpen furcsa és szokatlan, de nekem pont ezért érdekes és e miatt vagyok olyan kíváncsi, főleg hogy talán a segítségével közelebb kerülhetek ahhoz is, amit keresek. Az... remek lenne! - Kíváncsi típus vagyok tudja. - oh igen, nagyon is, főleg akkor, ha az életem múlik rajta, vagyis a jövőm hogy rendesen fogalmazzak. Kell nekem egy vámpír és ezeknek a támadásoknak a hátterében jó eséllyel pont egy áll közülük, nekem pedig el kell érnem valahogy, hogy az illető átváltoztasson. - Én? Dehogy, bár most hogy mondja... Akár össze is dolgozhatnánk. - a fene tudja, mintha a hangjából egyértelműen érdeklődést hallottam volna és ha ezt jól éreztem... akkor minden bizonnyal így kelthetem fel jobban a kíváncsiságát irántam, és akkor van rá nagyobb esély, hogy információkkal fog majd szolgálni, tehát mindenképpen van értelme annak, hogy úgy tegyek, mintha. Végső soron akár le is adhatok egy cikkel, vagy felvethetem az ötletet a főnöknek. Tanultam újságírást, nem arról van szó, hogy biztosan nem menne, ő pedig a tetejében író is - Végül is miért ne? Ha ennyire aggódik a testi épségemért. - rántom meg a vállamat, de a szám sarkában mosoly játszik. Végül is már érezni lehetett eddig is, hogy ezt szeretné és ha nemet mondanék a végén még magamnak okoznék rosszat. Kellenek nekem az információi, és egy hazakísérés beleférhet még. Na persze több nem... nem vagyok az a típus. Azért ha nagyon akarok, akkor magam is szerezhetek infokat, ha már mindenképpen valakivel ágyba kéne bújnom értük, több értelme lenne, ha mondjuk egy zsaruval tenném, aki még tud is valami és nem csak talán majd fog tudni idővel. - Kár, de ön mégis csak író, talán nagyobb eséllyel tudna kiszedni ezt azt a rend éber őreiből, mint egy átlag ember. Megígérhetné mondjuk az illetőnek, hogy majd helyet kap a könyvében. - kacsintok egyet, aztán már tényleg a chipsért nyúlok. Na igen, ez tipikusan olyan étel, amit nehéz csak úgy elnézegetni, bármennyire is baromi egészségtelen egyébként. De ha már itt van előttem, akkor nem fogom tudni megállni, hogy ne kóstolgassak bele időnként, a sör pedig segít az esetleges kellemetlen utóízt eltüntetni.
Sosem voltam átlagos személyiség, de nem is hangoztattam sosem azt, hogy az lennék. Szerettem máshogyan viselkedni, és gondolkodni, mint az átlagemberek, szerettem eltérni az normáltól valamiben, és ha az a bókjaim megfogalmazása volt, akkor az volt. - Tudja, ez olyan, mintha megdicsérném a rúzsát valakinek, hiszen ugyan azon a terülten van, csak mások nem merik kimondani azt, amire valójában gondolnak, arra, hogy szívesen látnák még a csodás ajkakat, így hát burkoltan belefogalmazzák abba, hogy milyen gyönyörű árnyalatú a rúzsa – mondtam mosolyogva, megnevetett az érve, miszerint könnyedén pofont is kaphatok. Szerintem a száj nem intim részlet egy ember testén, hiszen ha az lenne, akkor mindenki elrejtené a világ szemei elől. - Igen, széttépték, itt egy kar, ott egy fej, tudja, a szokásos hentelős módon. Egy állat nem tenné ezt, és igazából, véleményem szerint, ha egy állat megöl valamit, vagy ebben az esetben valakit, azt meg is eszi, nem gondolja? Ha csak nem egy chupakabra-val állunk szemben – mondtam mosolyogva. Kicsit szórakoztatott, hogy a hatóságok „álla támadás” címszó alatt akarnak elbújtatni egy szemmel láthatólag sorozatgyilkos által elkövetett bűntett sorozatot. pedig minden eszénél lévő ember simán ki tudta volna találni, hogy ezt bizony nem állat tette. - És, egyébként utána néztem, és ezerkilencszáztól a világ több helyén is előfordultak ilyen támadások. Ami arra enged következtetni, hogy a jelenlegi illető, utánozni próbálja az akkori elkövető stílusát – mondtam, de ezt elsősorban magamnak, és nem neki, gondolatban gyorsan fel is véstem az agyfalamon lévő füzetkébe. - ennek örülök, persze, ne nézzen olyan férfinak, aki ágyba akarja dönteni rögvest, csupán jobb szeretném, hogy egy ilyen kedves, és jóravaló hölgy biztonságban hazajusson – mondtam mosolyogva, az elmúlt pár perc alatt, amit beszélgetéssel töltöttünk, tényleg megváltozott a hozzáállásom, volt benne valami, ami nem engedte, hogy leteperjem, mint egy vadállat a prédáját. - Hmm… lehetséges, mondjuk, nem hinném, hogy egy effajta ígéret sok rendőrnek megnyerné a szívét, de majd meglátom, a napokban úgy is el akartam látogatni oda, ugyanis eltűnt a tárcám a napokban, benne volt pár jegyzetem, meg a személyes papírjaim, és így legalább lesz egy jó alibim – viszonzom a kacsintás, és rendelek magamnak még egy üveg kólát, majd lassan iszogatni kezdem. Érdekes éjszakának nézünk elébe.
Egymagamnak nem okoztam nagy kárt. A szocializálás nem volt egyike sem a kedvelt időtöltéseimnek, de azért jó esett belátni, hogy nem vagyok faj-tiszta antiszoc. Az emberek társasága gyakrabban mulattat, letaszítva a tv műsorokat a dobogó aljára. Az ital csak egy adag büszkeség bevétel, hogy úgy tekintsenek rám mint akinek meg van a maga eltitkolt baja. Égető pillantások nem környékeznek, hiszen ezen cselekvésemmel teljesen beolvadok a környezetemben. A jég a pohár alján, a kesernyés vodka íz pedig tartósan fenn marad a torkomban. A fejem egy slagozó-mechanikájához hasonló fordulattal csavarom meg a zárt helyiségben...s végül arra következtetésre jutok, bár ne engedtem volna kíváncsiságomnak. Mikor a mozdulatsor bekövetkezett, még nem volt az eshető képeim között egy ismerős látványa. Főleg egy olyan ismerősé, akit legszívesebben az ismeretlen ellenségek sorába taszítanék. A fajsúlyos látványával vezettem bosszant pillantásomat ismét az üres poharamra. Már majdnem ott voltam, hogy elengedjem mint rossz csótányt a hűtőszekrényemben. Aztán, csakhamar beláttam, tiszteletlen lenne az engem orvul legyőzött gyilkosomat ilyen bánásmódban köszöntenem. - Héy...haver! - nagy hangot eresztek ki a torkom közül, mintha egy közös felebarátot üdvözölnék a közhelyes kocsmában. Felemelkedve az ülőhelyemről, akasztom kezemet a vállára, csak úgy "haveriasan". - Milyen gyilkos szándék vezérelte ide az én hírhedt gyilkosomat? - számra akaratlanul is egy cinikus vigyor kerekedik ki, miközben még barátias öleléseben tovább pesztrálom zavaró közelségem. Pedig, meg volt a lehetőség, hogy tudomást se véve útjára engedjem. De az túl humortalan oldala lennek ennek a tökéletes észrevételnek. Ráadásul a nevezetes kitalált státuszának jobban tett, ha halott kliensével együtt ölelkezhetett. A hiszékeny közönsége talán távolabb szemmel tartja őt, és hátba veregeti amiért a halál sorból visszahozta rég halottnak titulált célpontját. Hát nem is tudom ténylegesen eldönteni, szánakozzam vagy mosolyogjak mellette? Hiszen...ebben a vészidős gyilkos munkában igen rosszul megy a piac. Én megértem, hiszen nekem még egy lombiknyi csoda-vért is nehéz jó pénzért kézre adni. A vadászok, azaz pontosabban a vámpír vadászok helyzete...ennél jóval fanyarúbb. S végső kétségbeesésben születnek a legnagyobb baromságok! Méghogy ő engem megölt? Ez még áprilisi ugratásnak is túl erős ostobaság lenne! Hogy honnan tudom ezt a végig terjedt kis füllentést? Pár hónapja volt alkalmam, két részeg vadásztól ezt a félre informált hírt kihallgatnom. Hát mit mondjak, már akkor majdnem tévútra ment az italom a torkomban. De csodával határos módon aznap nem haltam bele a saját halálhírem híresztelésébe. S láthatóan most is ezt a pozíciót védem. - Szóval...hogy is hívnak, héy? Evidens lenne mégis tudjam, mi az emberölőm beceneve. - a gúnyos mosolyom égetetőbben tapadt a számra mint eddig bármilyen groteszk helyzetben. Szegény balek...a legbalszerencsésebb napját könyvelheti ma el.
Ma lesz két hónapja, hogy nem találkoztam Jeremyvel. Utoljára egy buliban láttam őt a Whitmore-on, de még akkor sem tudtunk rendesen elbeszélgetni egymással. Annyira hiányzik a legjobb barátom. Remélem a mostani találkozónk más lesz, olyan mint régen. Amíg őt meg nem ismertem, az interneten való ismerkedésben sem hittem. Azóta beismerem, hogy igenis léteznek kivételek, mert Jeremy Gilbert személyében rábukkantam az első hímnemű barátomra, akiben teljes mértékig megbízhatok, mert tudom, hogy nem árulna el senki kedvéért. Nem tagadom, hogy meglepett a telefonhívása, sőt, kis híján el is üvöltöttem magam örömömben, mikor észrevettem, hogy ki keres. Szerencsére épp a városban tartózkodtam, így nem kellett sokat utaznom a találkozó miatt. Kíváncsi vagyok, mennyire változott meg az eltelt idő alatt. A Grill ismerős bejárata elé érve, akaratlanul is felelevenedtek előttem azok a régi szép emlékek, melyet itt töltöttem. Na jó, nem volt mindegyik olyan szép.. de most inkább a jókra emlékeznék és a fájdalmasakat félresöpröm az útból. Átlépve az épület küszöbét, egyenesen a bárpult fele indulok el, azaz a szokásos törzshelyemre. Nem hiszem, hogy Jernek sokat kell majd kutatnia, amíg kiszúr engem a tömegben. Mint általában, ezuttal is jókora emberáradat foglalt helyet az asztaloknál. Nem hiszem, hogy lenne még egy ekkora népszerűségnek örvendő szórakozóhely a városban, mint a Grill. - Szia Matt! Hogy vagy? - köszöntem a pultossrácnak, majd rendeltem tőle egy pohár narancslevet. Nem ismertem túlságosan, de abból amit megtudtam róla, rendesnek tűnt. Gondoltam elcsevegek vele, amíg Jer fel nem bukkan.
a hozzászólás Jeremynek készült, ? szót tartalmaz, és írás közben a Tavaszi szél című számot hallgattam. Remélem elmegy kezdőnek
Tulajdonképpen mostanság túlzottan lefoglalt a saját életem gyökeres kifordulása. Matt szerint önpusztító üzemmódban vagyok, nem szeretek neki igazat adni, mert akkor azon hetekig lovagol, hogy igen, úgy volt ahogy Ő mondta, de ebben az egyben valóban igaza van, Nem igazán figyeltem arra, hogy mit csinálok, csak szerettem volna kizárni a külvilágot. Valamennyire ez sikerült is mindaddig míg Anna fel nem tűnt ismét, nos, azóta kicsit változtak a dolgok. Elena is valahogy kezd ismét közelebb kerülni hozzám. Nem tudom, hogy ez minden tekintetben jó-e, mert így is szemmel vagyok tartva Matt által, a nővérem már ilyen szempontból nem hiányzik. Rich-ről meg aztán ne is beszéljünk, mondhatni bébiszitterek kereszttüzében élek. Most viszont, ahogy sínre kezd kerülni az életem megpróbálom a régi barátokat is "visszacsábítani". Ilyen például a kedves Lorelai. Mikor először megismertem nem mondhatnám, hogy túlzottan oda lettem volna érte, de az idő megváltoztatott mindent és sikerült megismernünk egymást. És még mielőtt bárki is arra gondolna, nem, vele a megismerkedés nem a hálószobában zajlott lett. Mi valóban csak barátok vagyunk. Mikor felhívtam, meglepett az a kitörő öröm amivel fogadott, de nem mondom, hogy nem örültem neki, kb arra számítottam, hogy elküld a francba, de ez az öröm azért lényegesen jobb volt. Elhívtam a Grill-be, hová máshová? Azért bő 2 hónapja nem láttam és az alatt az emberrel sok minden történik, még ha nem is világmegváltó dolgok, de egész jelentősek, itt vagyok én példának, a halott szerelmem újra életben van a halott gyámommal Rich-kel együtt. Visszakaptam a nővérem és még Damon-t sem akartam felnyársalni, szerintem ez igazi javulás. Pár perc késéssel érkezem, de nem nehéz észre venni akit keresek. -Szevasz Matt! - Köszönök oda a tyúkanyómnak, igaz reggel már találkoztunk, de nem verném nagy dobra, hogy Matt a szárnyai alá vett. -Szia Szépségem! - Hajolok oda és ölelem meg majd adok egy puszit az arcára. -Ha lehet még szebb lettél, mint voltál. - Kacsintok rá majd helyet foglalok mellette. -Hogy vagy mostanság? - Indítsuk be ezt a beszélgetést, remélem még nem távolodtunk el annyira egymástól.
Igazság szerint még azt is mondhatnám, hogy a sikertelen és fárasztó napot egy kissé azért feldobja ez az egész kis oda-vissza dobálózás, mert végül is erről van szó. De legalább a fickó nem ijed meg attól, amit mondok, hanem érveket sorakoztat fel és nem is megy neki annyira rosszul. - Végül is... tehát, egyszerűen csak értékeljem azt, hogy ön legalább nyíltan fogalmaz és nem burkoltan célozgat. Végül is ebben is van ráció. - de legalább egy mosolyt mindenképpen sikerült elérnie már nálam. Azért határozottan szórakoztató is tud lenni a fickó. Legutóbb azért túl sokat nem tudtam meg róla, hiszen én a fotós voltam, túl sokat nem beszéltünk, az interjúját pedig... szánom-bánom, de nem olvastam el végül. Minden bizonnyal érdekes, de igazából nem volt időm sem rá. Általában elég sok a dolgom, ha pedig éppen nem akkor is van mivel elfoglalni magamat, és a saját újságunk olvasása ritkán tartozik a szabadidős tevékenységeim közé. Bár lehetséges, hogy majd rákeresek a neten erre a számra és az is lehet, hogy kíváncsiságomban meglesem mégis csak. - Hát persze, ha valami farkas lett volna, ami erre képes, meg is ette volna... bár már maga a széttépés is morbid, szerencsétlen ember, akivel ezt művelték... De akkor ön valamiféle sorozatgyilkosra tippel? És olyasmiről nem hallott, hogy a széttépett testekből hiányzott egy nagy adag vér is? - próbálok én óvatosan puhatolózni, de határozottan nehéz, mivel komolyan izgatottá válok a téma hallatán. Mégis csak egy mód arra, hogy közelebb kerüljek a célomhoz, a célom pedig egyértelműen az, hogy találjak egy vámpírt, na persze lehetőleg ne olyat, amelyik egyébként szét akar tépni, mert abból nem tudnék utána talpra állni. Nekem olyan kell, akkor hajlandó tenni róla, hogy én is olyan legyek és persze ezzel egyetemben... egészséges végre. - Szóval másolóval van dolgunk, aki újra felveszi a hentesmódszer fonalát. - egyetértően bólogatok a szavaira, bár... nem értek egyet vele magamban, mert hogy vámpírról lesz itt szó, tuti biztos! Ezt viszont nem mondhatom neki nyíltan, mert kétlem, hogy megértené, vagy akár elhinné nekem. De másról nem lehet szó, hiszen a vámpírok sokáig élnek, véghez vihetik a kis tetteiket évtizedek alatt is, mit sem változva nem igaz? - Ez esetben kedves öntől és esetleg, ha már úgy aggódik hazakísérhet. A végén még a sör is a fejembe száll és akkor aztán veszélyesek lennének a sötét utcák egyedül, főleg ha egy sorozatgyilkos flangál odakint. - mosolyodom el. Persze nem vagyok én olyan, aki mindent bevesz, a legtöbb férfi azért mégis csak hasonló és hasonló dolgokat is akarnak és általában egy hazakísérés, vagy egy behívás egy kávéra ritkán végződik ennyivel... de bizonyára akadnak kivételek is, remélhetőleg. - Szóval a tárcája? Az sem valami kellemes, bár ha nem tud róla semmit félő, hogy nem lelki meg a tolvajt, ha nem csak elhagyta, de izgalmas lenne bemenni a rendőrségre... - apró célzás. Nem lenne rossz, ki tudja akár ketten többet is megtudhatnánk, mert bennem is van egy nagy adag kíváncsiság, sőt... még nagyobb.
Kezdőlap
Ha úgy látod, hogy van értelme folytatni, vagy tudunk belevinni jó kis szálat, akkor keress meg, én benne vagyok! //
