Hallottam a kintről beszűrődő hangokat. Igaz, csak magukat a hangokat. A szavakat nem, azok halk, lágy zsongássá álltak össze a fülemben. Két vékony hang... a fiam, és a kislányom... önkéntelenül is elmosolyogtam magam a fura, lelkes szóáradaton. Aztán ajtó csapódott, majd felberregett az autó motorjának a hangja. Isobel anyjának szemrehányó tekintetét megúsztam... legalábbis egyelőre.
Ekkor kinyílt az ajtó, és a belépők láttán csak nagyon nehezen álltam meg, hogy ne ugorjak talpra, és ne vágtassak oda, hogy a gyerekeimet a karomba kapva ne járjak örömtáncot... de tudtam, hogy azzal talán véglegesen elrontanék mindent. Hát csak maradtam ott, ahol voltam... csak a szemeimmel faltam szinte Adam és JJ látványát.
A lányom riadtan bújt hozzá Isobel lábához, és noha megértettem, nagyon is megértettem a reakcióját, mégis fájt látni. Hiszen a kislányom... istenem, milyen gyönyörű! Hatalmas szemek, világos haj... az álla íve, a szája olyan, mint az enyém. A haja színe is. De a szeme... tiszta Isobel. Már most láttam, hogy ennek a tekintetnek a mélyéről egy igazi, eljövendő nő néz rám.
Adam már bátrabb volt. Vetett rám egy óvatos-gyanakvó pillantást, majd halkan az anyja fülébe súgott valamit. Bár lehetne nekem is vámpírhallásom, hogy tudjam, mit mondott, vagy kérdezett!
Sokáig nem gondolkozhattam ezen, mert a fiam ekkor határozott léptekkel elém állt. Nem tudom, hány apának adatik meg, hogy lássa a fiát, milyen lesz majd felnőttként, de ebben a pillanatban nekem megadatott. Igen, azt hiszem, épp ilyen lesz. Bátor, erős, és határozott. Igazi férfi lesz a fiam! És a mindenségit.... bizony igencsak jóképű!
- Szia Adam - nyeltem nagyot, és továbbra is térden állva néztem a fiam okos, nagy, kék szemeibe. - Igen, elvégeztem... ami dolgom volt - tettem aztán hozzá, és szabályosan elszégyelltem magam, ahogy rám pirított Isobel átsírt éjszakái, sőt, átsírt évei miatt.
- Tudom, kisfiam, tudom - sóhajtottam, és bátortalanul kinyújtottam a kezem Adam felé, hogy markomba vegyem apró kezét. Nem húzódott el, ezt legalább jó jelnek találtam.
- Én is sokat sírtam utánatok, Adam... - suttogtam halkan, elszoruló torokkal. - El sem hiszed, hogy mennyit. Szerettem volna itt lenni veletek... de nem lehetett. Tudom azt is, hogy egy apukának mindig a családja mellett a helye. Sajnálom, hogy velünk nem így történt. Ígérem neked, hogy ha nagyobb leszel, elmondok majd mindent, mi dolgom volt, és miért nem jöhettem. Minél nagyobb leszel, annál többet mondok el, és annál többet értesz majd belőle - szorítottam meg finoman a kezét. - De most... csak boldog vagyok, hogy újra itt vagyok veletek - csurrant ki egy könnycsepp a szememből, hogy végigfolyjon az arcomon. - És ígérem, már nem megyek el soha, de soha többé. Itt maradok veletek... és újra azt leszek, akinek lennem kell. Az apukátok leszek, aki szeret... és aki nem hagy el többé. Tudom, hogy haragszol rám, kisfiam, és megértem, ha így van. De... meg tudsz nekem bocsátani? - kérdeztem halkan, és simogatni kezdtem a kezét... majd mivel a fiam hallgatása kicsit hosszúra nyúlt, félve pillantottam rá, a válaszát várva.

- Jól van - vettem nagy levegőt, majd lassan kifújtam. Éreztem mennyire remeg, de én sem voltam sokkal nyugodtabb, komolyan a hányinger környékezett az izgalomtól... De minden igyekezetemmel azon voltam, hogy én tűnjek az erősebbnek, mert... mert igenis kell! A férjemnek szüksége van rám!
- Nem fognak halálra rémülni! - mondtam eltökélten, s próbáltam a lehető leghatározottabban Rick-be sulykolni ezt, aztán ahogy a csengő is megszólalt, jelezve hogy már anya is az ajtóban van, elengedtem Szerelmemet, és kisiettem az előszobába, magam mögött becsukva a nappali ajtaját.. biztos ami biztos.
Odakint, egy pillanatra a fogas melletti falitükörbe pillantottam... szemeim karikásak voltak, arcom kipirult... szemmel láthatóan nem festettem jól, és nyugodtnak se látszódtam annyira mint szerettem volna... de ezen nem volt idő gondolkodni, már nyitottam is az ajtót, és egy pillanat sem telt el, máris két kicsi test rontott nekem, én pedig automatikusan térdeltem azonnal eléjük, és öleltem Őket magamhoz, miközben Ők már a nyakamba is csimpaszkodtak.
- Uram-atyám, de megnőttetek! A nagyi biztosan boszorkány, hogy ilyen rövid idő alatt ekkorára nőttetek nála! - örvendeztem, miközben egyszerre öleltem és puszilgattam mind a kettőt. És ők persze ugyancsak egyszerre, egymás szavába vágva meséltek nekem, hogy mi volt amíg nem voltam ott, és hogy miket láttak az úton hazafelé. Persze Adam sztoriját jobban értettem, de a húga sem maradt le a lelkes mesélésben, és emellett már Ő is egyre ügyesebben mondta és mesélte nekem az élményeit.
Közben felkeltem a földről, még mindig a kicsikéimet ölelve, és anyára mosolyogtam. Ő visszamosolygott, de már láttam azt a ráncot a szemei közt, tudtam, hogy engem méricskél, felméri hogyan is nézek ki, és ebből le is vonja a maga következtetéseit, mit csináltam. De tudtam azt is, hogy a gyerekek előtt nem fog számon kérni, meg úgy sem, hogy nem tudja hol van a házban Rick, és nem-e hall minket...
- Este felhívlak, jó? - kérdeztem halkan, ezzel utalva arra is, hogy este, ha nem hall majd bennünket senki, se a kicsik, se a férjem, aki nem tudja pontosan mi minden volt velem, míg nem volt itthon... akkor majd megbeszéljük és elmesélem anyának hogy mi a helyzet részletesen.
Bólintott, és mosolyogva fordult el az ajtóból, hogy behozza a gyerekek cuccait. Közben én leengedtem őket a földre, és beljebb vonva őket az előszobába, elkezdtem lehámozni róluk a kabátokat, sapkát, cipőt, stb, hogy ne izzadjanak le idebent... és közben csitítgatni kezdtem őket, hogy mindent elmesélhetnek részletesen ha beljebb mentünk. Aztán felakasztottam a kabátjaikat, épp mire anya is visszatért az utolsó táskákkal is. Ezután mosolyogva köszönt el tőlem és az unokáitól is, és a szavamat vette, hogy Rick-nek is átadom az üdvözletét. Megígértem, és hálás voltam, hogy nem erőltette a találkozást... talán elég volt rámnéznie, és érezte hogy most nem lenne még alkalmas...
Mindenesetre, igyekeztem mosolyogni a kicsik kedvéért, amikor hatalmas lelkesedéssel integettek a nagyinak, amíg be nem zártam előttük a bejárati ajtót. Hallgattam amint anya elsétál, beül a kocsiba, és lassan elhajt... de közben már újra a gyerekek elé térdeltem, és megfogtam a kezüket.
- Jól van srácok, figyeljetek. Van egy meglepetésem. Van odabent valaki a nappaliban, akit már rééégen nem láttunk, és aki naaagyon szeretne titeket már látni. Valaki, akit mind nagyon szeretünk - kezdtem el finoman elővezetni nekik, hogy mi fog most történni.
- Plútó??! - kérdezte rögtön nagy lelkesedésben kitörve JJ, mire felnevettem, és megráztam a fejemet.
- Nem, Szívem, nem Plútó kutyus, de valaki aki legalább olyan jó mintha Ő lenne - mondtam, és csak mosolyogni tudtam a lányomon, amint ajkait összeszorítva kezdett gondolkodni, elhúzva száját a nagy töprengésben, ki más lehetne, ha nem az egyik kedvenc mesefigurája...
Adam-re néztem, de Ő csak érdeklődve nézett engem, nem tippelt. Rámosolyogtam, és megsimogattam az arcát.
- Gyertek, megmutatom ki jött haza - mondtam, és azt hiszem, láttam azt a fényt Adam szemében, amiből sejtettem, hogy Ő kicsit közelebbit tudna tippelni mint a húga... De nem mondtam semmit, nem akartam megtörni a varázslatot, hadd lássák meg Ők.
Kissé remegett a kezem, de visszafogtam... kézen fogtam mindkét kicsit, és elindultam velük a nappaliba. Kinyitottam előttük az ajtót, és együtt léptünk be a szobába, ahol Rick várt bennünket. Ahogy kicsit beljebb sétáltunk, és körbenézve Adam rögtön kiszúrta a férfit a nappalinkban akit... akit már nagyon régóta nem látott, megtorpanva nézett fel rám, és erre én is megálltam, JJ pedig velünk együtt. Amikor kislányom is meglátta a számára szinte idegen embert magával szemben, ösztönösen húzódott az én lábamhoz, és átkarolva kicsi kezeivel, belém kapaszkodott.
Újra térdre ereszkedtem a gyerekek közt, és átölelve a derekukat, néztem hol egyikükre, hol másikukra.
- Apu hazajött hozzánk - mondtam nekik, és bátorítón, megnyugtatón mosolyogtam rájuk. - Nem kell megijedni - simogattam meg JJ arcát, mikor láttam a sok kérdést a szemében, amiket nem tudott megfogalmazni nekem, csak kezével mutatott az apjára, mert az arcát ismerte a képekről, csak nem tudtam most hirtelen mi ez a helyzet amibe csöppent.
Adam-re néztem, aki az apjára bámult. Éreztem a kezét a nyakamban, de nem kapaszkodott belém, csak odarakta. Furcsa kifejezés látszódott az arcán, nem tudtam elsőre megnevezni... meglepődött... elgondolkodott... Azután énrám nézett, és a fülemhez hajolva, suttogva kérdezte meg:
- Nem sírsz már? - Válaszul, megráztam a fejemet, és mosolyogva pusziltam meg az arcát.
- Nem, Szívem, anyu nem sír többet. Apa hazajött, és soha többet nem megy el. Most már újra itt lesz velünk mindig. - Meglepetésemre, amikor elhallgattam, Adam elengedte a nyakam, elhúzódott a karomból, és szinte... nyugodt léptekkel indulva el, elsétált egész az apjáig. Őelőtte állt meg aztán, és olyan kis... komoly arccal nézve Rá, hirtelen megszólalt.
- Végeztél a dolgoddal? - kíváncsi volt a hangja. Halkan felkuncogtam. Azt mondtam nekik, az apjuknak dolga van, de ha végez, hazajön... ez volt az alap szöveg... - Nem szeretem ha anya sír! - ekkor szinte vádló lett, szemei komolyan fénylettek, mintha csak a rosszalkodó gyereknek adná elő, hogy nem szabad megríkatni a másikat, mert akkor nem kap sütit. Olyan aranyos volt...

Ahogy az autó megállt a ház előtt, kis csend következett... majd meghallottam egy édes, tündéri kis hangot, ahogy valami maciról beszélt lelkesen, és össze kellett szorítanom a számat, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás... hiszen most először hallottam a kislányom hangját...
Nemsokára már szapora kezek dörömböltek az ajtón, és kissé félve fordultam Isobel felé.
- Menj ki te... - motyogtam, de úgy reszkettem, hogy a fogaim vacogása ízekre szedte ezt a három kis szócskát is. - Talán... jobb, ha nem hirtelen látnak meg... ha egy kicsit felkészíted őket. Jobb lesz így mindenkinek. Talán nem rémülnek halálra - tettem hozzá, és hevesen kívántam, ez bár rám is igaz lenne... mert mikor Isobel kilépett, ezúttal letérdeltem a kanapé mellé, mert éreztem, hogy már nem csak a kezem, hanem az egész testem remeg, különös tekintettel a térdeimre, amik már szinte külön életet éltek... és reméltem, hogy tényleg nem két halálra rémült sikolyt fogok hallani ha Adam és JJ belépnek... mert az egyszrűen.... olyan lenne, mint két tőrdöfés a szívembe. Kitartottam két évig... egy rém árnyékában, és fogságában. Kitartott a józan eszem, valahogy mélyen egy szörny börtönébe zárva. Kitartottam, mert tudtam, hogy ki kell. De félő, hogy ha látnám a gyerekeim szemében a rettegést, akkor itt lenne vége a kitartásomnak, és az erőmnek.
Az ajtó ekkor lassan kinyílt.... és tudtam, hogy eljött a perc.

Megrezzentem, amikor hirtelen két kéz érintette az arcomat. De megnyugodtam, amikor pillantásom Szerelmemre kapva, megláttam az Ő arcát. Rámosolyogtam.
- Ne... - kaptam a kezéhez, és megsimogattam azt, míg az arcomon volt -, nincs semmi baj, csak meglepődtem. - Nem félek Tőle! És nem akarom hogy ilyen gondolatok megforduljanak a fejében. Nem és nem! A rémálmoknak vége! Minden újra jó lesz! Én, Ő, mi együtt! Minden!
- Soha ilyet ki nem ejtenék a számon előttük! A világ minden kincséért sem lettem volna képes tartósan elhinni hogy nem jössz vissza...! Hogy nézett volna ki, ha a gyerekeinknek ezt mondom? - folyamatosan ráztam a fejemet, miközben beszéltem. Különben is, túl okos gyerekeink vannak, úgysem hitték volna el, hogy az apjuk már nem szereti Őket!
- Tudom - bólogattam, bár nem fejezte be a mondatot, értettem mit szeretne mondani. És... amennyit neki jelentett ez, annyit jelentett nekem is... Boldog voltam! Visszajött a férfi akit szeretek, szeret, és... és újra minden jó lesz! Egy család vagyunk, és együtt bármit legyőzünk! Szeretem! És... és az hogy Ő ilyeneket érez most is irántunk... ez... ennél többet sosem kívánhatnék!
- Elsőre lehet hogy igen... - feleltem őszintén, de sietve folytattam is. - Viszont ne ijedj meg ettől. Csak... nyugodtan. Elmondjuk nekik szépen türelmesen hogy hazajöttél, és már nem mész el többet, és... aztán majd alakul szépen... Nem lesz baj - próbáltam biztatni, megnyugtatni... de, amikor a ház elé begördült egy kocsi, és megállt, az én szívem is felmászott egészen a torkomba, és ott dobogott veszettül...
Nagy levegőt vettem, és miközben felálltam, megcsókoltam Rick-et.
- Nyugi. - Éreztem hogy mennyire remeg a keze. Hajába túrva simítottam meg a fejét, és öleltem magamhoz. - Jössz Velem, vagy megvársz idebent? - kérdeztem, miközben fülemmel követtem kint az eseményeket, ahogy anya kiszáll, és kiengedi a gyerekeket is a kocsiból... Hallottam ahogy JJ valamit nagyon lelkesen magyarázott valami rózsaszín maciról, aki gitározott este. Ebből sejtettem, hogy valami nagyon érdekes mesét nézhettek este.
Nem tudtam mennyire akar Szerelmem anyámmal találkozni... nem-e jobb ha csak én megyek ki. Nem tudtam mennyire akarja ezt a találkozást... De ráerőltetni se akartam semmit, se hogy jöjjön, se hogy idebent várja meg míg behozom a gyerekeket... Azt akartam, hogy az legyen amit Ő szeretne, amire késznek érzi magát. A gyerekekkel sem egyszerű a kérdés, nem tudom mit érez egy másik felnőttel való találkozásról, főleg ha az az anyám, akivel évek óta nem találkoztak.
Odakint közben csukódott a kocsiajtó, és a gyerekek már az ajtóhoz is szaladtak, hallottam hogy lelkesen kiabálva ütik kis kezeikkel az ajtót, és kiabálnak nekem... Magamban elmosolyodtam rajtuk.. Szívem szerint én is rohannék, de Rick miatt vártam még..

Valami nagyon fura érzés kapott el. Valami, amit már olyan régen éreztem, de ami mégis, több volt mindennél. Kicsit hirtelen mozdulattal két kezem közé kaptam Isobel arcát, és csak akkor jöttem rá, hogy ez elhibázott mozdulat volt, mikor megrezzent.
- Sajnálom... - mondtam bűnbánó képpel. - Én... én csak azt akartam mondani, hogy.... el sem tudom mondani, mit érzek most. Szeretetet, szerelmet.... és végtelen hálát, hogy... hogy így tartottad a lelket a kicsikben is. Mondhattad volna nekik azt is, hogy... nem is tudom... hogy már sosem jövök vissza, vagy nem szeretem őket... elszakíthattad volna őket tőlem végleg, mégsem tetted. És ez, nekem..... nekem.... - makogtam, de azt hiszem, nem volt szükség rá, hogy befejezzem a mondatot, értette a többit anélkül is.
- Gondolod, hogy meg fognak ijedni tőlem? - vetettem aztán fel kissé szorongva és feszengve a kérdést. Egyrészt persze, ezt meg tudtam volna érteni, ha így lenne, de.... másrészről olyan érzés lett volna, mintha kést forgatnának a szívemben. Félni kezdtem, és mikor odakinn megállt egy autó, egyik felem legszívesebben feltépte volna a bejárati ajtót, hogy a gyerekei nyakába vesse magát, a másik énem viszont iszonyúan félni kezdett.... de úgy, hogy láthatóan reszkettem.
- Jaj istenem... - motyogtam, és megszorítottam erősen Isobel kezét. - Édes istenem...

Csak mosolyogtam Rick válaszán, majd bólintottam, és melléje ülve a kanapéra, lerúgtam a cipőmet, felhúztam a lábaimat, és én is a kezembe véve egy ételes dobozt, enni kezdtem.
Nem akartam Szerelmemet zavarba hozni, ezért nem is firtattam igazán, ahogy a gyerekek fotóját nézte. Láttam a könnyeket a szemében, és... nehéz volt nem sírni miattuk, de úgy éreztem, azzal csak megnehezíteném neki ezt a dolgot, ha szóban is kifejezném, hogy láttam. Tudom hogy tudja hogy láttam, és hallottam a szavait, de... nem biztos hogy szeretné tényleg minden idegszálával tudni, hogy én láttam...
Picit meglepődtem Rick kérdésén, ajkamba harapva túrtam először csak kettőt a tálban lévő ételbe, aztán felnézve Rá, válaszoltam.
- JJ-nek úgy meséltem általában, hogy... "Apának dolga van, és feltartóztatják, ezért nem tud még hazajönni hozzánk, de... amint tud, máris siet hozzánk haza". Habár csak fényképről ismert Téged, de mivel mindig látta a képeidet, és hallott rólad Adam-től meg Tőlem, és a többiektől, így érdekelte hogy ki vagy és hol vagy, miért nem vagy velünk, ha ennyire szeretünk mind, és Te is minket... - mély levegőt vettem. - Adam meg... igazából nagyjából ugyanezt tudja, csak... hát, nagyon okos fiad van... hiába, Rád ütött. Habár mind a ketten érezhették, hogy az hogy "feltartóztat téged valaki", ez egy komolyabb dolgot rejt, de... Adam a koránál fogva ezt inkább felfogta mint JJ... értette, hogy nagyon nagy baj van, hogy talán nem jössz... - Elharaptam a mondatot, úgy éreztem, nem tudom folytatni. Megköszörültem a torkomat, és lesütöttem a szemeimet. Hallgattam pár pillanatig...
- Hiába nem mondtam mást, és... igyekeztem Őelőttük tartani magamat.. De Adam sokszor rajtakapott, és olyankor mindig vigasztalt... azt mondta nekem... hogy ne sírjak, mert Te... haza fogsz jönni - harapdáltam a számat, és nem tudtam felemelni a fejem, mert tudtam, ha ránézek a férjemre, abból újra csak zokogás lesz... - Különleges fiúnk van... valahogy ösztönösen érzi, mikor vagyunk nagy bajban... Te is, meg én is... - Arra gondoltam magamban, amikor Adam-et véltem látni... odalent a Semmiben... ahol Oliverrel találkoztam, a balesetem után. Hogy én képzeltem-e csak, vagy valóban érezte-e hogy én is bajban vagyok, nem tudom... de a gyerekeim szeretete juttatott engem haza... ki tudja, talán... tényleg különlegesek a gyerekeim. Különlegesen jók, és különlegesen erősen szeretnek... mind a hárman...
- Rick, ha... ha majd hazaérnek a gyerekek... - váltottam kissé a témán, gondolva, hogy jobb ezt előbb megbeszélni, mint később. És így felnézni Rá is könnyebb volt. - Nem tudom, hogy az első pillanatban hogyan fognak fogadni Téged. De... kérlek, ne... vedd rossz dolognak, ha az első pillanatban... nem is tudom, megijednek, vagy... vagy húzódzkodnak... Nagyon okosak, tudják ki vagy, szeretnek, de... de most itt vagy élőben, és ez meglepi majd őket, nem tudom... hogyan fognak elsőre reagálni Rád... De szeretnek, ezt ne felejtsd el, jó..? - végig a szemeit néztem, míg beszéltem Hozzá. Tényleg nem tudtam, hogyan fognak a kicsik reagálni, bár bíztam a legjobbakban, de nem akartam hogy Alaric-ban rossz érzések szülessenek, ha a srácok... nem is tudom... tartózkodóak lesznek először, vagy megilletődnek...
Kicsit kezdtem úgy érezni, hogy mozog velem a szoba... így a kanapé háttámlájának dőltem a vállammal, és úgy eszegettem tovább, Szerelmemet figyelve.

Átvettem Isobeltől a képeket - kissé félve ugyan - aztán mikor végre a kezemben tartott keretek felé fordítottam a tekintetemet, sokáig alig láttam valamit. A fránya könnyektől nagyon nehezen ment.
- Milyen szépek - motyogtam olyan halkan, hogy én magam alig hallottam, de gyanítottam, Izi a vámpírhallásnak köszönhetően fogta a szavaimat. - Adam pont olyan, mint én voltam gyerekkoromban - lopakodott egy mosoly aztán a számra. - JJ pedig... egyszerűen gyönyörű - simítottam végig többször is mindkét képen, mintha csak éreznék a gyerekeim, hogy az apjuk ér hozzájuk. Nem a rém, nem a szörny, aki voltam... hanem az apjuk, aki visszatért hozzájuk, hogy újra a családjával legyen.
Amíg Isobel behozta az ételt, lopva megtöröltem a szemeimet. Egyszerre volt bennem öröm, szomorúság, és iszonytató düh. Öröm, hogy újra itt lehetek, hogy van esélyem rendbe hozni azt, ami elromlott. Szomorúság, hogy két év telt el az életemből. Két olyan év, amikor úgy hittem, a hátralévő éveim már nem lesz más, csak egy folyamatos lidércnyomás. És düh... ami annak szólt, aki mindezt tette velem. Aki belém költözött, elszakított a szeretteimtől, a barátaimtól... csaknem mindörökre.
- Nekem nem kell tányér - téptem ki aztán magam a gondolataim közül, és a dobozokért nyúltam. - Remekül tudok enni így is - böktem bele a kínai tésztába a hozzá mellékelt műanyag villát, és mikor az édes-savanyú íz elomlott a számban, önkéntelenül is lehunytam a szemeimet. Apró dolog volt ez... a táplálkozás... de végre bizonyítéka annak, hogy újra élek.
- És mondd csak... - néztem Isobelre - a gyerekek... mit tudnak? Úgy értem... mit mondtál nekik rólam? - kérdeztem feszülten. Az a lehetséges mondat, miszerint "apátok tömeggyilkos lett" valahogy nem hiszem, hogy túl jól hangzott volna. Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy ha valaki, akkor Izi sosem traktálná ilyenekkel a kicsiket. Ő remek anya, egy igazi oroszlán, ha a gyerekeinkről van szó. Ennek ellenére kíváncsian vártam a válaszát.

- Hát persze, persze hogy van, amennyit csak szeretnél. Mindig fotóztam őket, de ha előkeresem, még videó is van róluk, azt Damon csinálta. Egész albumokat nézegethetsz végig róluk, ha szeretnél, de az élő változat sokkal szórakoztatóbb lesz, azt garantálom - mondtam határozott magabiztossággal. Bár a kicsik biztos megszeppennek majd első körben, de... aztán bízom a gyors feloldódásban, végülis ismerem a gyerekeim, egyik sem olyan nehezen oldódó fajta.
- De addig... tessék - keltem fel, és odasiettem a szekrényhez, majd a polcról levéve két keretet, visszamentem Rick mellé, és a kezébe adtam őket.
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Nem nehéz kitalálni ki kicsoda. Ezek nem túl régiek, úgyhogy ettől még nem változtak. Adam most is tényleg klassz kisfiú. És azt hiszem vevő lesz bármire amire megtanítanád. Talán olyan sokat várnod sem kell hogy ilyesmikre vedd a kalapod. Például csajozni azt már most is profin tud a fiad. A játszótéren és az óvodában minden második kislány az Ő barátnője vagy menyasszonya. Hiába, volt honnét örökölnie a génjeit, nem szívbajos ha a kislányokról van szó.
Boldoggá tett a gondolat, hogy Rick ilyen szépen gondolkodik... annyit álmodoztam róla, hogy Alaric tanítja majd meg Adam-et... fára mászni, hogy elviszi magával a munkahelyére, hogy leül vele beszélgetni a lányokról...
- JJ mellől pedig kergetheted majd a lovagokat nyugodtan, én meg majd kuncogva nézem hogy futkosol a pár éves kisfiúk után az óvoda udvarán, oké? - kérdeztem nevetve, és Szerelmem arcát megsimogatva képzeltem el a jelenetet. Azt hiszem imádni fognak minket az óvodában a következő pár évben. Adam maga hajkurássza majd a lányokat, Rick pedig a fiúkat üldözi el JJ mellől, én meg majd nézhetek mindent nevetve... jajj de jó lesz nekem. Szegény óvónőket meg említeni se merném...
A csengő volt, mely a gondolataim és a témánkat megszakította. Rick-re mosolyogtam, és felkelve már siettem is az ajtóhoz, hogy átvegyem a futártól az ennivalót.
Mikor ez megtörtént, és kifizetve Őt, el is ment, bevittem a szatyrokat a nappaliba, és letettem az asztalra.
- Szerintem kényelmesebb ha itt eszünk, mit szólsz? Hozok be tányért meg evőeszközöket, és ehetünk a földön vagy a kanapén, ahol szeretnéd. Ellenvetés? - mosolyogtam Rá kérdőn.

A puszta ténytől is csorgott a nyálam, ahogy Isobel kaját rendelt. Egyszerűen úgy éreztem, mintha még soha az életben nem ettem volna, és tényleg csak másodpercek választanának el az éhhaláltól. Köszönetképpen rámosolyogtam, és mikor a gyerekekre terelődött a szó, a mosolyom még szélesebb lett.
- Van róluk fényképed? - kérdeztem. - Úgy értem, mostani. Adam... nagyon klassz kissrác volt már annak idején is, mikorról még emlékszem rá. Mindig arról álmodoztam, hogy ha elég idős lesz a fiam hozzá, úgy értem, már iskolás, akkor elviszem és megtanítom baseballozni, régészkedni... íjat faragunk majd, fára mászni is megtanul, mert hát azt csinálja egy fiúgyerek - mondtam kis bocsánatkérő mosollyal. - A kislányom pedig egy olyan tündéri angyalka lesz, hogy már az óvodában kergetnem kell mellőle a fiúkat. Remélem, nem késtem még el semmivel. Újra az akarok lenni, aki voltam. Apa és férj - tettem hozzá határozottan, aztán az ajtó felé kaptam a fejem, mikor csengetés hangzott fel.
- Azt hiszem, ez az étel lesz - nyeltem nagyot mohón.

Aggódva hallgattam Szerelmemet. Hogy én mit akarok? Őt! Kérdés ez még véletlenül sem lehet! Hogy félteném-e Tőle a gyerekeket? Soha! TŐLE soha! És soha egy percig sem tartanám szándékosan távol a kicsikéimet Tőle, soha!
Amikor rám mosolygott, visszamosolyogtam Rá, és megsimogattam a kezét.
- Hazaértél. És már semmitől nem kell félned. Én sosem tagadnám meg Tőled hogy láthasd a gyerekeket, és szemernyit se féltem Őket Tőled, ahogy magamat sem. Ilyesmitől ne félj soha, mert nem tennék ilyet, hisz ismersz! - mondtam elszántan. Rick sem féltette Tőlem soha, sem magát, se a gyerekeinket, hisz én vámpír vagyok, akkor én milyen jogon félthetném Tőle bármelyikünket is, főleg hogy az egész kérdés egy démon miatt merül csak fel, nem is Őmiatta...
- Igen, persze, máris rendelem az ennivalót - bólintottam, és újra felkeltem, majd újra a telefonért nyúltam, s rendeltem ebédet, ráhatva a rendelést felvevő hölgyre, hogy nem leszek hálátlan, ha minél gyorsabban hozza a futár az ételt. Nem is volt hasztalan a dolog.
- 10 perc, és már ehetsz is, azt még kibírod? - kérdeztem kedvesen Rick-től, mikor végeztem a hívással. Utána pedig a másik hívást is lebonyolítottam, azaz szóltam anyáéknak az új fejleményekről, melyek után anya megnyugtatott, hogy amilyen hamar csak tud, indul a gyerekekkel hozzánk.
Mikor ezzel is megvoltam, visszaültem a kanapéra Alaric mellé.
- Kész is, anya hamarosan indul, elhozza a srácokat. Le fogsz döbbenni, mennyire szépek. Adam egész más, mint mikor utoljára láttad, de még mindig nagyon hasonlít Rád, JJ pedig... egyszerűen csodaszép - lelkendeztem, az én édes apróságaimról.

- Nem, nem! - tiltakoztam kissé élénkebben, bár nagyon rekedten. - Félreértesz. Én nem... nem akarlak elhagyni. Hiszen egész idő alatt az tartott életben... valahol mélyen odabenn, míg ez az izé... szóval, uralt engem... az tartott életben, hogy ti vártok rám! - fogtam meg Izi kezét. - Csak azt nem tudom...nem tudtam, hogy te hogyan fogadsz majd. Hogy képes leszel-e elfelejteni minden szörnyűséget, amit mondtam, vagy tettem... hogy képes leszel-e a gyerekeim közelébe engedi úgy, hogy ne legyen a gyanú árnyéka a szemedben, hogy mi van, ha egyszercsak megrázom magam, és visszatérek a... khm... kevésbé megnyerő énemhez - dünnyögtem. - Magamban biztos vagyok. Tudom, hogy mit akarok. Téged. Titeket. Csak tőled féltem kissé. De azt hiszem, már nem - próbálkoztam meg egy apró, halvány mosollyal. - Azt hiszem, most először érzem úgy, hogy hazaérkeztem - sóhajtottam, és a konyha felé néztem. - Szóval, ehetek valamit, még mielőtt az éhség vinne el? - kérdeztem, mert a gyomrom iszonyatosat kordult.

Én... azt hiszem, amit Alaric mondott nekem, az most... egyszerre volt sokkoló és rémisztő is... Megijesztett amit mondott...
- Hogy.. hogy velünk mi lesz? Ezt hogy érted? - kérdeztem, s arcomra kiült az ijedtség. - Ugye ez nem egy... egy burkolt jelzés arra, hogy... hogy annyira más lettél, hogy már nem is akarsz engem...? - néztem az arcára, és kezem a vállára siklott. Visszaléptem, és odatérdeltem elé a szőnyegre. Az egyik kezemet a térdére tettem, míg a másikat az állához, és úgy, finom erőszakkal kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe. - Én szeretlek Téged, Rick. Annyira szeretlek, hogy... hogy részben... vagy egészben, nem is tudom... de belebolondultam az elvesztésedbe... A mai napig sírtam utánad... én... olyan erősen kellesz nekem, mint a levegő... - kétségbeesetten simogattam az arcát, és a lábát, és egyszerre rémisztett halálra, és dühített is hogy mi lehet a fejében... Fél tőlem, vagy...?? Nem tudtam elképzelni, hogy... lehet kérdés, hogy mi lesz velünk..? Hát már.. nem tudja, hogy mennyire szeretem...? - Kérlek, ne félj tőlem... én... én nem akarlak bántani, én... én szeretlek... - nyeltem nagyot, és a fejemet a lábára hajtottam, arcomat dörzsölte a nadrágja anyaga, és szemem lehunyva fogtam meg a karját. Nem akarom elveszteni.. nem lehet hogy azon gondolkodjon, mi lesz velünk... velünk nem lehet más, csak hogy együtt legyünk, és hogy bármit megtegyek érte hogy Ő jól legyen, ez... másként nem lehet, nem lehetséges...
Azt a gondolatot egyelőre félreraktam, hogy ha én legközelebb találkozom Damon-el, imádkozzon hogy ne legyen víz a közelben, vagy bármi ami folyékony és sok... mert az aztán biztos, hogy én Őt egy az egyben vízbe is fojtom... Hogy volt képes ezt eltitkolni előlem, akár egy másodpercig is...??? Mikor nagyon jól tudta, micsoda... micsoda kínokat éltem át, amikor Rick eltűnt, és mikor nem jött vissza, és hiába vártam... Tudta! És képes volt nem szólni nekem... találkozott Vele, odament... elhozta... hazahozta, beszélt Vele, és... és nekem nem szólt...! Ha nem... nem vagyok itt, ha nem jövök a házba, talán... ki tudja mikor tudtam volna meg, hogy Rick él... hogy... még egyáltalán él... Istenem, én biztos megfojtom Damon-t...! Tekerek kettőt a nyakán és kész... Istenem...

- Damon.... - kapartam össze kissé ködös emlékeimet. Fura, de néha még kiestek jelenetek, történések. Emlékeztem rájuk, de csak homályosan, mint mikor az ember felvesz egy jéghártyát egy befagyott pocsolyából, és azon át nézi a világot. Halvány, elmosódott, de mögötte mégis ott van a lényeg.
- Damon tudja... - krákogtam. - Legalábbis úgy emlékszem. Azt hiszem, ő hozott haza. De nem vagyok benne biztos. A visszatérésem utána néhány óra és nap.... az még kicsit túl homályos nekem. De igen, azt hiszem, ő volt az. És ha jól emlékszem én kértem, hogy ne szóljanak neked. Időt akartam... főleg magamnak. Nem tudtam, hogy álljak eléd, és hogy nézzek a szemedbe a történtek után - hajtottam le a fejem. - Kértem, hogy ne zavarjanak addig, amíg mi ketten.... szóval el nem dől, hogy velünk mi lesz. Legalábbis azt hiszem, így történt - simogattam meg kába pillantással a halántékomat.

- Nem hagyom, hogy újra elvegyen tőlünk. Esküszöm, hogy nem hagyom - ráztam a fejemet, és Alaric arcát simogattam. Lehunyt szemhéjai láttán, nagyon-nagyon erős volt a késztetés, nagyon... kíváncsi lettem volna, hogy megtudjam... vajon... pontosan hogy is... jöhetett Ő haza, mitől... gyengülhetett úgy meg az a lény, hogy ennyi idő után Rick kiszabadult... De nagyon esélyesnek éreztem, hogy valószínűleg ezt pontosan és biztosan, sosem fogom megtudni... talán Rick sem tudja, de... ha tudja is, én sosem faggathatnám, nem lenne jogom, hogy arra kérjem, hajszálpontosan mondja el, mi történt Vele... én... ehhez nem lenne jogom... soha...
- Annyira... de annyira szeretlek, hogy ha a szeretetemet kilométerben mérnénk, akkor olyan messzire érnék el ezáltal, hogy soha többé nem tudnék hazajönni, mert előbb telne le a világmindenség ideje, mint hogy hazaérjek. Annyira szeretlek, hogy ha vízcseppekben mérnénk, a Föld összes vízkészlete sem lenne elég, hogy kimerítse amit irántad érzek. Annyira szeretlek... hogy nélküled itt benn... - tettem a kezét a szívem fölé -, minden halott.
Megcsókoltam Alaric arcát, aztán kezét, melyet kezem megfogott, ugyanúgy.
- Megígérem, hogy megteszek bármit... akármit, hogy újra... újra minden a régi legyen. Veled, Velem, a kicsikkel, és Damonékkel. Minden jó lesz. Minden rendben lesz. Együtt vagyunk, és együtt mindent megoldunk - mondtam, nagyon komolyan, aztán még egyszer megszorítottam kicsit Alaric kezét, megsimogattam, és felkeltem.
- De... tényleg telefonálok, különben sosem lesz itt az ennivaló sem, és a gyerekek sem - tettem a kezem Szerelmem vállára, úgy mosolyogtam Rá, és másik kezem az arcomat törölte le. A fene bele, hogy csak sírni tudok... - És valamikor szólnunk kell Damonéknek is, nekik is látniuk kell Téged - jutott az eszembe, hisz eddig csoda is hogy nem jutott eszembe... bár amennyi dolog ma már történt velem... talán mégsem olyan nagy csoda...

Egy megkönnyebbült, és boldog mosollyal nyugtáztam, hogy nemsokára láthatom a gyerekeket. Bár azt hiszem a boldogság csak akkor lesz teljes, ha azt látom, hogy nem félnek tőlem. Ha mégis... akkor az olyan lesz, mint a pokol egyik legmélyebb bugyra.
Amikor visszahúztam Izit, csendesen hallgattam a szavait.
- Én jönni akartam - suttogtam. - El sem hiszed, mennyire akartam. Olyan volt, mintha a lelkem börtönbe lett volna zárva a saját testemben. Néha tudtam, hogy ki vagyok... néha bejött egy kis napfény, vagy józan ész... mintha csak aludt volna az, aki engem uralt. De nem tartott sokáig... csak néhány percig. Aztán újra elsüllyedtem a semmibe... de amíg önmagam voltam, addig rátok gondoltam. Ez tartott életben. Ez miatt tartottam ki, emiatt tudtam, hogy érdemes. Mert ti... ti vártok rám - sóhajtottam fel, és lehunytam a szemeimet.
- Nem megyek el többé. Eddig sem én akartam, hiszen tudod... én magamtól nem tettem volna. De már jól vagyok, és itt maradok veletek. Újra egy család leszünk. Te, meg én, és a gyerekeink... meg Elena, Damon, és az ő gyerekeik. Úgy, ahogyan régen is voltunk. Egy boldog család. Ígérd meg, hogy segítesz ebben.

- 1-2 óra múlva már megteheted - biztosítottam Szerelmemet egy szerető mosollyal.
Némi kis megnyugvásszerű érzést okozott nekem, hogy Rick nem viszolygott, vagy félt, attól hogy lássa a kicsiket. Reméltem, hogy a gyerekek is így fognak majd reagálni ha meglátják az apjukat... Adam-ben nagyon bíztam, hiszen Ő talán személyesen is emlékszik még az apjára... nagyon bíztam benne, hogy igen... JJ pedig... pici tücsköm... reméltem hogy volt elég erőm hozzá, hogy még ha ismeretlenül is, de megtartsam az elméjében az édesapja képét... Millió darabra törne a szívem, és biztos hogy Rick-é is... ha a gyerekeink félnének Tőle...
Vegyes érzelmekkel, félig félve, félig felhőtlen boldogsággal figyeltem Alaric arcát... ahogy az érzelmek néha ijesztő gyorsasággal váltakoztak rajta... DE legalább olyan érzelmeket láttam, melyek emberiek... és... nem olyanokat, mint Elenáék esküvőjén... olyanokat amik teljesen idegenek voltak az én férjemtől... Nem... Ez... ez az ember, bármennyire is megviselt és kimerült lehet, és bármi szörnyűségek is érték... Ő mégis... az én szerelmem, a férfi, akiért élek, s halok ha kell, bármikor...
Meglepődötten fordult vissza pillantásom Rick-re, ahogy felálltam hogy telefonálni induljak, de Ő megfogta a kezem, és visszahúzott maga mellé a kanapéra. Én engedelmesen vissza is ültem, és másik kezem is megfogta a kezemet szorongató kezét, úgy hallgattam Őt... újultan könnyes szemekkel... amikről talán idén már meg sem fogok tudni szabadulni... De hát nem tehetek róla, most hogy újra itt van velem... lehetetlen nem zokognom egyetlen érintésétől is...
Az arcomat a kezébe hajtottam, amikor megéreztem az érintését, s éreztem hogyan pereg szememtől kezéig egy könnycseppem.
- Annyira szeretlek... és annyira nagyon hiányoztál nekem... mintha... az elmúlt években nem vehettem volna levegőt... mintha újra Pearl pincéjében lettem volna, egyedül... és nem tudhattam élsz-e, visszajössz-e hozzánk, igaz-e amit mondanak rólad, vagy csak mese-e az egész... egyedül voltam... annyira egyedül, hogy féltem, ha meghalnék sem venné észre senki... Annyira hiányoztál nekem, mintha... mintha kitépték volna a szívemet a mellkasomból akkor, amikor megtaláltam a telefonod darabkáit a lépcsőn, és... és mintha egész végig nálad lett volna, és én a pokoli fájdalomba rekedtem volna, élet és halál közt félúton, abban a pillanatában amikor már majdnem elér a halál de még élsz, és pokolian szenvedsz... Én... én nagyon féltem hogy nem látlak többé... - bújtam oda Alaric karjába, és vállába fúrtam arcomat. Ruhájából áradó illatát belélegezve, oly otthonosan éreztem magam, mintha épp... épp valami varázslatos gyógyítóvízzel mosnák át a megtépázott szívemet, miközben visszaengedik a testembe...
- Soha többé ne menj el nélkülem, jó? Soha többé ne hagyj itt minket! - kértem, már-már könyörögtem, miközben kezem mellkasára tapadt, ingébe kapaszkodva, és úgy néztem fel a szemeibe. - Ha újra elvesztelek, én abba... abba belepusztulok... Nem veszíthetlek el újra, nem bírnám ki...

- Előbb hívd fel a szüleidet - mondtam már jóval vidámabban. - Annyira szeretném már megölelni a gyerekeket... - suttogtam aztán a végén kissé elérzékenyülve. Úgy éreztem, mintha az élet legnagyobb ajándékát kaptam volna most meg, mert visszaadta a sors a feleségem, és a gyerekeimet. Nélkülük senki és semmi voltam....
- Várj! - fogtam meg aztán Isobel kezét, és visszahúztam. - CSak annyit akarok mondani, hogy iszonyúan hiányoztál. Néha... egy-két pillanatra önmagam voltam... és akkor csak annyit tudtam, hogy te tartod bennem a lelket. A te létezésed, és a kicsiké. Hiányoztatok, mert nagyon... nagyon szeretlek titeket - simítottam végig Isobel arcán. - El sem tudom mondani, mennyire.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Megijesztett Alaric viselkedése... Megijesztett, hogy nem tudja magáról mit is csinált míg a házban volt egyedül... De nem akartam előtte kimutatni hogy megrémisztenek a szavai. Végülis... érthető volt amit mondott... talán... amilyen régóta fogságban tartotta az a démon... érthető hogy az elméje még nem bír mindent megjegyezni amit Ő csinált... Elfárad... Talán ezért is nem vettem észre hogy itt van... talán elaludt valamelyik szobában, és ezért nem vettük észre egymást előbb... Ez jó magyarázatnak tűnt...
- Semmi baj - igyekeztem egy biztató mosolyt erőltetni magamra, miközben megsimogattam Szerelmem karját. - Nincs baj, Drágám. Kipihened magad, és rendben lesz minden.. - hajoltam Hozzá, és megcsókoltam a homlokát. Jó érzéssel töltött el, hogy megtehetem... - Akkor... én rendelek valami ennivalót, és telefonálok anyáéknak hogy hozzák haza a srácokat.. addig ha szeretnéd, pihenj le, itt vagy a szobánkban, és hátha akkor jobban leszel, mire megjön az étel meg a gyerekek is. Van esetleg valami kívánságod, hogy mit szeretnél enni, vagy mindegy? - kérdeztem, miközben felálltam mellőle, s úgy néztem le Rá.

Bólogattam Isobel szavaira, mintha én magam is hinném, hogy persze, nincs semmi baj, és mindent el lehet felejteni. Kár, hogy én ezt teljesen másképp éreztem...
Viszont én is meglepődve néztem végig magamon, és konstatáltam, hogy tiszta ruha van rajtam.
- Igen... igazad lehet - fogtam meg a fejem olyan mozdulattal, mintha kimerült lennék. - Csak... nem emlékszem rá. Talán túl sok az információ most, így hirtelen... elsiklok az apró dolgok felett - próbáltam magamra erőltetni egy torz mosolyt. - Azt viszont tudom, hogy éhes vagyok. És azt is, hogy látni akarom a gyerekeket. Nem bánnám, ha a szüleid hoznák őket haza. Azt hiszem, én még túl fáradt, és túl zavart vagyok egy ilyen úthoz.

A szívemet szorongató érzés kerített hatalmába, Alaric szavait hallva. Istenem... annyira... annyira jó lenne kitörölni a múltat, hogy ne fájjon, se neki, se nekem...
- Héj.. hékás... - fogtam a kezeim közé az arcát, és kényszerítettem hogy felvegye velem a szemkontaktust. - Ezt most rögtön felejtsd el! BÁRMI is történt az elmúlt időkben... arról TE nem tehetsz, érted? Nem Te csináltad, hanem az a... az a valami, ami Beléd bújt. Ő volt, és nem Te. Te semmi rosszat nem csináltál! Te jó ember vagy! A legjobb akit valaha ismertem! - mondtam eltökélten, és határozottan, mert nem fogom hagyni hogy azt higgye, Ő tehet bármiről is amit az az izé csinált... Azokat az a valami csinálta, és nem Rick! Az én Rick-em soha!
Mikor Szerelmem folytatta, másik téma irányában, én először hagyni akartam a váltást, megjegyzés nélkül, ám aztán valahogy... furcsa lett a beszélgetésünk... Ahogy végignéztem Rajta, úgy éreztem... valami nem stimmel itt...
- Öhm... Rick.. ha éhes vagy, persze, rendelhetünk valamit enni, de... - kezdtem kicsit bizonytalanul, és pillantásában próbáltam megtalálni az okát amiért... ezeket mondta, miközben végigmértem testét. - Elég emberinek néz ki a formád, Drágám... Szerintem már... fürödtél, és a ruhád... ez a Te ruhád - simítottam végig az ingen, mely mellkasát fedte. Bár nem tudom mióta lehet már a házban... talán... itt volt már míg Jennáékkal beszélgettem is? Hol...? Lehetséges lenne hogy észre sem vettem...? Hát... a szobákban lehetett akár... és... én meg voltam olyan ramaty állapotban hogy ne vegyem észre... Kettőnk közül inkább rám férne az emberi forma keresése... Nm emlékszem ugyan tisztán, merre jártam az éjjel, de biztos nem aludni voltam egy pihe-puha ágyban...
- Nem emlékszel rá hogy ezeket csináltad? Gondolom... megfürödtél, és átöltöztél, miután ide jöttél... gondolom... még azelőtt hogy én megjöttem volna... - elég zavarodottnak éreztem magam én is... így azt gondoltam, jobb ha nem zavarom össze Őt még plusz infókkal... mint a húgom felbukkanása... meg a viselt dolgaim... Már így is megijeszt... - És... akkor azt szeretnéd hogy anyáék hozzák haza a kicsiket? Nem akarod hogy mi menjünk értük? - kérdeztem vissza, hisz az előbb még... még máshogy beszéltük...

Csak mosolyogtam a szavain. Előbb meghatottan, aztán keserűen.
- Vitatkozhatnánk, hogy tettem-e rosszat, vagy sem. Tettem Isobel. Te a tizedét sem tudod annak, amiket elkövettem. Nem emlékszem én sem mindenre - dörgöltem a halántékomat - talán jobb is így. De amikre emlékszem... néhány másodpercre... attól soha nem fogok szabadulni. Soha - motyogtam borzadva, aztán kiszabadítottam magam a sötét gondolatokból.
- Akkor... felhívod a szüleidet? Amíg ők hazaérnek... addig azt hiszem, nem ártana valami emberi formát öltenem. Fürödnöm... és éhes is vagyok. Van még a világban kajarendelés? - kérdeztem. - És ami azt illeti... vannak még a házban ruháim, vagy....? - hallgattam el, anélkül hogy befejeztem volna a mondatot.

- Hát persze! Persze hogy beszéltem Rólad. Másról nem is nagyon tudtam beszélni, csak Rólad - feleltem, kissé megütközve. Hogy is gondolhatná hogy nem beszéltem Róla a gyerekeinknek?! Hisz Ő... Ő az én levegőm... Két év után most először kapok levegőt... és... és... és akkor még kérdés lehet, hogy beszéltem-e a gyerekeinknek az apjukról?? - Nem is tudom volt-e olyan mondatom, amiben Te ne szerepeltél volna... Ott voltál minden percben velünk.. ahogy Adam-re és JJ-re néztem... és nem tudtam volna elviselni ha Adam elfelejti, vagy ha JJ nem tudja meg, hogy ki vagy Te - simogattam meg az arcát, és odahajolva finom csókot leheltem szájára. A csók csodálatos érzés volt... de elhúzódni Tőle... mintha... a saját gyomrom kéne kitépnem a helyéről... esküszöm éreztem a húzást...
- Ha szabad? - billentettem kissé oldalra a fejem, és úgy bámultam Rick arcát, hogy nem tudtam eldönteni, ezt most komolyan mondja-e... De féltem, hogy komolyan... - Ne mondj ilyen butaságokat, persze hogy szabad. Talán... azt hitted nem fogom engedni hogy lásd Őket? Hogy gondolhatsz ilyet..? - ámultam, hitetlenkedve meredve a szemeibe. Ilyen még... még csak meg sem fordulna a fejemben... soha!!
- Jóvátenni..? - ráztam a fejem értetlenül. - Neked nem kell jóvátenned semmit! Rick... Te semmiről nem tehetsz! Semmi... semmi rosszat nem csináltál - fogtam meg kezeit, és kicsit megszorítva húztam őket az ölembe. - Én... egy dolgot tudok, ami biztos a továbbiakban... és az AZ, hogy szeretlek! És a gyerekeink is szeretnek Téged! És mi mind.. segítünk neked, hogy újra... újra jó legyen neked... itt köztünk... Nagyon szeretünk Téged, és.. az elmúlt két évben csak arra vártunk, hogy visszakapjunk Téged! Bármit megadnék hogy... hogy neked jó legyen - bújtam oda Őhozzá, és öleltem át, öleltem ahogy csak tudtam. Úgy öleltem, mintha a végtelen szakadék felett lebegve, kettőnk közül csak Ő tudna repülni, és ha nem ölelném, lezuhannék...
- Meglátod, ha itt lesznek a kicsik, könnyebb lesz, és... és utána... majd kitaláljuk együtt... mi ketten, hogy mi lesz tovább - húzódtam el, és a szemeiben gyönyörköde azt kívántam... hogy soha többé ne akarjon sehová se menni ahova én nem mehetek... mert ha újra elvesztem, belehalok... - Most már nem vagy egyedül. Együtt vagyunk. Újra... újra itthon vagy, és... minden rendben lesz..

Bólogattam gépiesen, szinte nem is fogtam fel teljesen Isobel szavait, csak mindenre biccentettem, mint egy automata, egy gép, amit felhúztak, és most meg kell várni, amíg lejár, vagy lemerül benne az elem. Csak akkor hagytam abba a már szinte kényszerű mozdulatot, mikor szóba kerültek a gyerekek. A szemem önkéntelenül is könnyessé vált, úgy néztem Isobelre.
- Tényleg... beszéltél nekik rólam? - suttogtam szinte alig hallhatóan. A meghatottság elvette minden szavam. Hiszen ez volt a legnagyobb - vagy az egyik legnagyobb - félelmem, mióta magamhoz tértem. Hogy elvesztettem mindent, és mindenkit. Damont, Elenát, Isobelt, és a gyerekeimet is. És végre, most mintha felcsillant volna egy kevés napfény annak az átkozottul hosszú, és sötét alagútnak a végén, amiben eddig éltem.
- Látni szeretném őket... ha szabad - tettem hozzá végül. - Annyira hiányoznak... hiszen úgy szeretem őket - töröltem meg kezem fejével az arcomat, és kissé elveszve néztem Isobelre.
- Én... még csak nemrég vagyok itt. És nem nagyon tudom, mit kéne tennem. Hogyan kellene visszarázódnom a normális életbe.... vagy annak halvány árnyalatába azok után, amik történtek. Velem, és veletek is. Igyekszem majd, ahogy tőlem telik.... de félek, hogy... mi lesz, ha nem tudok jóvátenni mindent?

Fájdalommal és gyötrelemmel a szívemben néztem arcát, szemeit.. Tudtam magamtól is, hogy nem lehetett Neki sem egy áldásos érzés, hogy valami erő irányította helyette a testét, valami nagyon gonosz... de... de a szemeiben látott fájdalom... valami mélységesen hideg érzés... és az a borzongató sötétség... Engem is kirázott tőle a hideg, és újra Hozzá bújtam, majd megfogtam a kezeit, és magammal húztam, vissza a kanapéhoz, ahol leülve is húztam magammal, de így sem eresztettem Őt, egyetlen percre sem, sőt, mert még annyira sem akarom hogy bőröm a bőrétől elváljon, mint ameddig egy pislogás tart...
- Adam és JJ a szüleimnél vannak. Én... én és ők már egy ideje ott lakunk, én is most csak ügyeket intézni jöttem eredetileg haza... - Jótékonyan elhallgattam a drogot, a piát... a bulizást... meg minden szörnyűséges részt... - Voltak... voltak dolgok, és.. szóval... ez a ház... nélküled... nélküled nem otthon volt, hanem Pokol... ezért a kicsikkel a szüleimhez mentünk... Ők.. segítettek a gyerekek körül, így nekik meg nekem is.. könnyebb volt... - Árnyaltan fogalmaztam meg hogy itt.. szenvedtem mint a kutya akit még szánalomból se lőnek agyon, hadd szenvedjen...
- De nagyon is tudják ki vagy! Mind a ketten! - mondtam határozottan. - Miután eltűntél... minden lehetséges módon.. próbáltalak megőrizni Adam számára, és mikor JJ megszületett, az Ő számára is... Telepakoltam a szobájukat a képeiddel, videókat néztünk Rólad, Te voltál az esti mese, meg a délutáni, meg az egész napi... Adam rengetegszer keresett Téged. Még mostanában is, mondogatja hogy szeret, és hogy haza fogsz jönni. Még most is tudja hogy ki vagy, és emlékszik hogy hazavárunk Téged... Még Ő szokott engem vigasztalni... - simogattam meg Szerelmem arcát, és kissé szégyenlősen tettem még hozzá.
- Apja fia. Nagyon erős, és vigyáz anyura meg a kishúgára.. Szeretnéd... akarod, hogy most.. hazahozzuk Őket? Elég... szóval... úgy érzed, kész vagy Velük találkozni? - kérdeztem, kicsit bizonytalanul, hisz nem tudom.. mi lehet Alaric lelkében... mit érezhet...

Öleltem szótlanul, némán, és kerestem a szavakat. Mit mond az ember valakinek azok után, hogy két évre eltűnt az életéből, és nem volt önmaga? És azok után, hogy tett olyan dolgokat, amik tudtában a sarokban zokogna, vagy ordítana felejtésért, és megbocsátásért?
- Nekem sem volt könnyű - motyogtam, és halvány emlékképek sorjáztak a szemem előtt. Vér, vér, és vér... áldozatok. Megráztam a fejem, és megborzongtam. Nem akartam erre emlékezni. Nem akartam mást, hogy Isobelt érezni a karomban.
- A gyerekek hol vannak? - kérdeztem aztán. - Talán már meg sem ismernének engem. Adam még talán... de JJ. Talán azt sem fogja tudni, hogy ki vagyok - komorodtam el aztán. Félelem költözött a szívembe. Az maga lesz a pokol, ha a gyerekeim félni fognak tőlem.