- Jól van haver - biccentettem, az ölembe véve Delenát. - De ha később mégis úgy érzed, hogy nem jó egyedül, csak szólj. Átjövök... akár egész éjjelre is. Elena meg fogja érteni - biztosítottam a cimborámat, majd odaléptem elé Delenával.
- Köszönj el a papától, hercegnőm. Papa most pihenni fog, és aludni - mondtam. - Ne félj, nem megy el többet. Itt marad velünk - tettem hozzá, látva Delena tekintetét, ő pedig átfogta Rick nyakát, és puszit adott az arcára.
- Akkor minden jót, cimbora. Ha holnap délig nem hívsz, átjövök, és megnézlek - tébláboltam egy darabig, aztán odaléptem Rick elé, és ezúttal én öleltem meg őt. Erősen, férfiasan... ahogy ezt már egyszer-kétszer régen is megtettük.

Elnyomva egy következő sóhajt álltam fel, és egy fél fordulattal Damon felé vetült még egyszer körbe a szemem.

- Rendben leszek... - beszéltem hosszú néma csönd és bólogatások sora után, még önmagam is meggyőzve - Nem lesz semmi baj, itt.. - engedtem már szabadjára azt a sóhajt - itt jól érzem magam. - állapodtam meg végül Damon szemeiben és azt hiszem meggyőző voltam. Eléggé. Legalábbis én magam elhittem. Muszáj volt. - Holnap.. felhívlak... - változtattam aztán az eredetileg szándékolt kimondottakat - És akkor meglátjuk mi lesz Isobellel.. - folytattam tovább, holott a kórházban még azt beszéltük meg hogy holnap, de muszáj volt hagyni magamnak egy kiskaput. Hátha a dolgok másképp telnek. Előbb tudnom kellett. Hogy már senkire nem jelentek veszélyt.

Rövid csönd után, amivel talán én húztam az időnket aztán mégis úgy éreztem pontosítanom kell. Mert muszáj. És mert akartam...

- Reményeim szerint minden rendben lesz és akkor holnap telefonálunk neki. - biccentettem hozzá most már őszintén, nem kertelve - De most szükségem lesz arra, hogy mindent.. átgondoljak. - bólintottam megint - A kuplerájra meg rá se ránts! - intettem jelentéktelenül körbe - Nem árt egy kis takarítás, az lefoglalja majd a fejemet. - mosolyodtam el a szemeibe talán most először a "tényleg jól vagyok" ígéretével.

Delena szégyenlősen elmosolyogta magát, és bólogatott, én pedig felvettem a földről egy üveget.
- Nos... mondd, biztosan jó ötlet, ha egyedül hagyunk? - kérdeztem Ricket. - És ami Isobelt illeti... értesíteni kéne, nem? A gyerekek miatt főképpen. Hiszen Adam is olyan boldog lenne... JJ pedig végre megismerné az apukáját - próbálkoztam nem túl meggyőzően. - Ha valamire még szükséged lenne haver, csak szólj. Szerintem kezdd a dolgot egy fürdővel, meg tiszta ruhákkal. Rendelj kaját, aztán... nem is tudom. Ússz a medencében, sétálj egyet, vagy csak fogd magad, és gyere át hozzánk.

- Értem.. - bólogattam még mindig körülnézve, de aztán meggyőztem magam. Miért is ne? Biztos igaza volt, Damon nem hazudna nekem, ha Isobellel valami baj lenne.. - pásztázott még mindig a szemem, de aztán egy kis kezet éreztem meg az enyémen és követte egy vékonyka hang. Azonnal odavezettem a tekintetem. Csak néztem azt a kicsi lányt, és egy nagy sóhajt elengedve leguggoltam hozzá, pont szembe fordulva vele.

- Amíg te itt vagy nem félek... - magyaráztam a szemeibe, és a kezem még mindig azt a kis kezet szorongatta - És tudod mit? Majd ha elmész.. és én újra félni fogok, majd Rád gondolok és akkor megint bátor leszek. - eresztettem el egy mosolyt, és most tényleg így is éreztem. Szerettem volna így érezni. Bíztam benne. Minden a legnagyobb rendben lesz. Most már rendben. Csak napok kérdése. Amíg újra Isobel szemeibe nézhetek..

- Biztos, persze... - nyugtatgattam meg a cimborámat, majd végignéztem a káoszon. - Nos hát... - gondolkodtam hangosan, mert valahogy nem akarózott elmondani, milyen állapotban találtam rá Isobelre - kissé összezördültünk Elenával, és átjöttem ide bedobni egy-két pohárral. De rendet csinálok, esküszöm - magyaráztam, remélve, hogy hihető vagyok, Delena pedig leült a kanapéra, és megsimogatta Rick kezét.
- Ne félj - mondta neki mosolyogva.

Csak biccentettem a szavaira, de nem akartam még Isobellel foglalkozni. Az egy újabb kör lesz. Most csak átvéve a kulcsokat, tovább tartottam a ház felé, és egy újabb bólintással minden további szót mellőzve dugtam a helyére és fordítottam el a zárban.
Az ajtó lassan nyílt meg a kezem alatt, lassú belátást engedve a betörő fényben. Furcsa volt. Egészen.. otthonos, legalábbis felidézett néhány régi emléket. Jóóó.. emléket. Mégsem álltam meg elgondolkodni ezen vagy szélesebbre tárni a kaput a fejemben, egyetlen torokköszörülés után léptem be, Damon-t és a kicsit is magam után engedve.

- Biztos hogy.. Isobel nincs itthon.. ? - kérdeztem az enyhe felfordulást nézve, a bárszekrény nyitva, üres és felborult üvegek, furcsa volt... - Vagy egyáltalán.. biztos hogy jól van..? - kérdeztem óvatosan még mindig a lakást pásztázva a szemem, a régi képünk.. az esküvői, felborulva és éreztem ahogy összeszorul a szívem.

- Erős nő.. - köszörültem meg a torkomat de csak hogy minden mást leplezzek, és megtéve befele néhány további lépést, valahol csak a nappali közepén fordultam meg. - Hát... köszönöm. - néztem fel Damon szemeibe de nem is igazán tudtam hogy mire értem. Úgy mindenre.. Nagyjából.

- Isobel leadta nálunk, mikor elment a szüleihez - nyúltam a kesztyűtartóba, és némi matatás után előhalásztam a ház kulcsait, majd Rick kezébe nyomtam.
- tessék, te vagy a házigazda - vontam vállat. - Nem találsz benn semmi extrát. Ugyanúgy van a ház, ahogy annak idején is volt. Eltekintve attól, hogy üres - tettem a vállára a kezem.
- Nos, bemehetünk?

- Jah.. minden rendben.. - motyogtam csak az orrom alatt ahogy megállt mellettem, de nem volt könnyű újra látni ezt a házat. - Vagy legalábbis rendben lessz! - döntöttem el már némileg erőteljesebben és kioldva a biztonsági övet én is kiszálltam és bevágtam magam mögött a kocsi ajtaját. Mintha hosszú álomból ébredtem volna. Pont valami ilyesmit éreztem. Mégis csak egy rövid pillanatig torpant meg a lábam a kocsi mellett és egy nagy levegőt szívva a tüdőmbe indultam meg előre.

- A kulcs.. nálad van? - álltam meg valahol félúton hátrafordulva felé ahogy észbe kaptam. - Nálam semmi sincs.. - tártam szét a kezeimet, és csak reméltem hogy nála a kulcs, ezügyben nem kell futnunk újabb köröket.

(kórház)

Leállítottam a kocsit a ház előtt, aztán ránéztem a cimborámra. Elég tésztaszínű képpel ült ott, reméltem, nem egy kiadós hányással akarja megünnepelni a hazaérkezését.
- Minden rendben, haver? - kérdeztem kiszállva, és kivettem Delenát a hátsó ülésről, majd megálltam a még mindig faszentként üldögélő Rick oldalán.
- Cimbora... tudod, itt laksz - magyaráztam a házra mutogatva, mintha minimum szellemi fogyatékos lenne. - Szóval, kiszállsz és bejössz, vagy a kocsimba fogsz költözni?

És ittam... és kábultam, és ittam... és ájultam... aztán felkeltem, és gyógyszert szedtem be, és rá ittam... és kábultam... és nem tudom meddig folytattam, csak azt tudom, hogy az agyam tompult, és tompult, és egyre inkább kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól, meg a kép a fejemből, míg már nem maradt ott... semmi... Csak a zene, a zene, amiről fogalmam nem volt, honnét szól... és a dübörgés... mint ezer harci dob... hívott, űzött, hajtott... és nem tudtam hová hajt, de... nem is kérdeztem, csak... követtem, követtem, és követtem...

(folyt. köv. Útszéli szórakozóhely)

(Fürdőszoba)

Kifelé jövet először a hálóba rontottam be, és anélkül hogy bármi másra is néztem volna, kikaptam a szekrényből pár új ruhadarabot, amiket még anno itt hagytam. Most jól jöttek. Miután ezzel megvoltam, becsaptam a szekrényajtót, és tovább futva lyukadtam ki végezetül a nappaliban. Megálltam a szoba közepén, és körbe-körbe forogva kezdtem fogni a fejemet. Próbáltam... próbáltam... annyira próbáltam menekülni... menekülni ki a fejemből... ki akárhová... ki bárhová...
DE nem találtam kiutat!!! A sötétség közepén álltam, és csak úgy záporoztak rám a hangok, a szavak... úgy csapódtak mint az ostor... és olyan sok volt, hogy egyet sem értettem, és zsongott a fejem... és nem akartam ezt... menekülni, szabadulni akartam... bárhova, és bármivel!!
- Kérlek, segíts!! Rick!! Segíts!! - kiabáltam, és térdre rogytam az asztal mellett. Arcomat a tenyerembe temettem, és zokogva hajlottam előre, le egészen a padlóig. - Kérlek... nem bírom ki nélküled... - sírtam, szinte nyüszítve a fájdalomtól, és nem tudtam... nem tudtam mitévő legyek... a gyógyszer nem segít... nem segít... csak rosszabb... még rosszabb...
De akkor szemem felfelé fordult... felfelé nézett... és felfelé látott meg valamit... A bárszekrényt! Rick szekrényét... Ott tartotta az alkoholt... eldugtuk oda a kicsik elől... mert oda nem érnek fel... És azt... azt én nem... nem pakoltam ki, utána sem... hozzá sem nyúltam... Vagyis ott van... és... az az Övé...
Nem is figyeltem semmire, csak... csak feltápászkodtam, csak... csak arra a pici hangra hallgattam, ami azt mondta hogy keljek fel... és... és megtettem, felkeltem, és odamentem a szekrényhez, és... és hezitálás nélkül nyitottam ki. A szemem elé tárult az a sok... üveg... teli... itallal... és... és nem érdekelt hogy nem szabadna... megragadtam egy nagy, teli üveget, és mindennemű gondolkodás nélkül... inni kezdtem... és ittam... és ittam... és... ittam...

Arra ébredtem hogy átkozottul hányingerem volt. És átkozottul fájt a fejem... És miután kinyitottam a szememet, átkozottul fájt a fény... Bár persze nem úgy mintha épp elégnék, de azért nagyon kellemetlen érzés volt...
- A rohadt életbe... - nyögtem, miközben lassan felültem, és a hátamat a kanapé támlájának döntöttem. Arcomat kezdtem dörzsölgetni, és próbáltam mély levegőket venni, hogy ne hányjam el magam... Borzasztóan rosszul éreztem magamat..
Miközben próbáltam magamhoz térni, ujjaim közt átpislogva megpillantottam az asztalon velem szemben egy cetlit, meg egy zacskó vért... Na ezen meglepődtem igencsak, hisz nem emlékeztem egyáltalában, hogy mi is történt... hát... talán tegnap... vagy nem is tudom mikor... De ennek ellenére azért a kezembe vettem mindkettőt, és miközben feltéptem a zacskót, és inni kezdtem, a papírra sandítottam, hogy megpróbáljam kisilabizálni, mit is írtak rá... Hát a jelek szerint valaki mégis megtalált akit ismerek, mert az a valaki azt írta a cetlire, hogy írjak neki ha hazaérek... Ismerős az írás... talán... nem is tudom... lehet hogy Damon volt...
- Jajj ne... - jajdultam fel hangosan is, ahogy belegondoltam, hogy ha Damon látott, ha Ő talált meg... akkor tudja mit csináltam, és... Istenem, ha elmondja Elenának, én soha többé nem kerülök a szemük elé...
- Mit tegyek most? - kérdeztem fennhangon, és valahogy most nagyon nem érdekelt, hogy magamban beszélek... Kiittam a zacskó teljes tartalmát, aztán az üres papírt az asztalra tettem.
Az asztal... Rick asztala... A MI asztalunk...
- Rick... - nyeltem nagyot, és újra elszorult a szívem... ahogy körbenéztem a nappaliban, csak még rosszabb lett... Minden... pont úgy állt, ahogy itt hagytam... - Rick, miért mentél el...? Miért nem hagytad hogy veled menjek...? Hisz... mi egy család vagyunk... Együtt kellett volna mennünk... Miért hagytál itt? Pedig azt mondtad, nem leszek újra egyedül...
De Rick hazudott nekem. Egyedül vagyok, és ami a legrosszabb, hogy Ő maga hagyott engem teljesen egyedül... és Elena, és Damon, és Em... és... mindenki... akár újra be is kómázhatnék, az se tűnne fel senkinek... maximum akkor, ha kómázás előtt, után, vagy néha közben is, kiállok a város közepére, és cigánykerekezek, vagy fejre állok, vagy hülyét csinálok magamból bármi egyéb módon... Ha nem, akkor senkit nem érdeklek... az ég-világon senkit... akár fel is fordulhatnék...

Keservemben annyira elpunnyadtam, hogy a tekintetem a földre tévedt... és a földön... a táskámat láttam meg...
- Nem.. - motyogtam csak magamnak, és karba fonva kezeimet, bambultam pár pillanatig magam elé... De akkor megláttam a szemközti szekrényben... a polcon, az esküvői fotónkat Rick-el... amit úgy egy percig bámultam, aztán viszont felkeltem a kanapéról, és a táskámért mentem.. Bár a lépteim nem voltak épp stabilak, de nem érdekelt. Felvettem a táskám, és kikotortam belőle egy gyógyszeres dobozt, abból pedig a gyógyszert... és bevettem pár szemet, aztán a fürdő felé indultam.

(folyt. köv. ott)

Néztem, ahogy kimerülten, fáradtan, de végre lehunyta a szemeit, és megsajnáltam. A vámpírlét nehéz mindegyikünknek. Izinek néha, az események tükrében, túlságosan is az.
- Vigyázz magadra, Isobel - hajoltam le, és egy apró csókot nyomtam az arcára, majd körbenéztem, hogy minden rendben legyen. Úgy tűnt, hajnalig legalább durmolni fog. Ilyen gyógyszermennyiségtől nem is csoda.
Előkotortam egy cetlit, és írtam még neki egy üzenetet, hogy ha visszaért Chesterfieldbe írjon nekem, majd halkan, lábujjhegyen elhagytam a lakást, és bezártam magam mögött a bejárati ajtót.

(erdő)

Beleegyezett hogy nem mondja el Elenának, mit látott tőlem... Én ugyan továbbra is úgy érzem, hogy... hogy nekem jobb úgy, jobb ha van bennem anyag, mert akkor nem fáj, de... de ezek szerint vigyáznom kell... vigyázni, hogy... hogy... ne tudja meg újra senki... hogy Damon se tudja... hogy... senki se tudja... Mert én nem bírom ki nélküle... nekem kell... akarom...
De a gyerekeim előtt nem akarom... nem... Adam...és JJ... és... Elena... és... és nem akarom hogy ők... tudják, hogy lássák, hogy... tudják mi van... Nem akarom... Erős akarok lenni...
- Visszamegyek... visszamegyek... nem... nem kell... nem akarom, ne mond el... jó leszek... - bólogattam hevesen a szavaira, és tudtam hogy ez igaz lesz... most biztos... a jó énem... haza fog vinni... haza... ahogy ígértem... otthon is, és Damon-nek is... és biztos meg fogok próbálni jónak lenni... meg fogom... amint meglátom... a gyerekeket... - Köszönöm... - néztem Őt hálásan, ahogy megigazgatta rajtam a takarót... Olyan.. olyan jó volt... jobb volt így... jó...
Már-már lehunytam a szemem, de még érzékeltem hogy mozog körülöttem... hogy... letett valamit az asztalra, de már nem nézegettem inkább oda... inkább csak... csak lecsuktam a szemem, és hagytam, hogy a kómás álom magába rángasson...

Már vártam, hogy lelépjek, mert valahogy nem volt kedvem így látni Isobelt. De a kezem után kapott, és visszarántott, én pedig némi hezitálás után kelletlenül bólintottam.
- Jól van, nem mondom - nyugtattam meg. - De csak akkor, ha holnap reggel szépen kijózanodva visszamész Adamhez és JJ-hez, ahogy egy jó anyához illik. És ha megtudom, hogy még egyszer ilyen szarokhoz nyúlsz, én magam teszek arról, hogy megtudja minden gyereked, beleértve Elenát is, hogy mit művelsz - mondtam keményen. Persze, nem volt eszem ágában sem ezt megtenni, de blöffnek megteszi. Az ijedtség hátha visszatartja a további hülyeségektől.
- És most megyek - igazítottam meg rajta a takarót, aztán hoztam neki a konyhából egy csomag vért, és letettem az ágy melletti kis asztalra.

Szipogva nyeltem nagyokat, miközben néztem hogyan is veszi le a kezeimről a köteleket, és... és valahogy már nem is éreztem ezt olyan viccesnek... nem volt... jó... nem volt jó érzés... olyan... rossz volt...
- De megoldás... mert így nem fáj... úgy meg igen... Nem bírom... nem bírom tovább nélküle... belepusztulok... nélküle.. - szipogtam tovább kesernyésen birizgálva kezemmel egy nedves hajtincsem, mint... mintha valami halálosan érdekes dolog lenne, de... de csak... kezdett múlni a szer hatása, és égett a pofámról a bőr... meg fájt... Miért pont Damon-el kellett nekem összetalálkozni? Olyan jó volt... és most fáj...
Damon elfektetett a kanapén, én meg hagytam magam... inkább hagytam... Nem akartam aludni, nem éreztem hogy akarom, de nem volt erőm ellenkezni, és... nem is éri meg... tudtam... belül... mélyen... hogy ha ellenkeznék, akkor Damon megigézne megint... és azt nem akarom... nem akarom hogy többször megigézzen.. soha többet nem akarok bábú lenni, nem akarom... senkitől se akarom... inkább csak hallgattam... csak bámultam magam elé, és hallgattam a szavait.. Próbáltam nem Rá nézni...
- Nem akarom... - motyogtam válaszul. Nem, én nem akarom bántani a gyerekeim... nem... nem akarom... Nem akarom... Én nem bánthatom őket... én nem... nem akarom bántani...
Felemeltem a fejem, ahogy Damon felkelt mellőlem, és kezem automatikusan kapott a keze után, hogy visszatartsam, még egy mondatra, ami most villant belém... most, ahogy a gyerekeimet említette...
- Ne... ne mond meg Elenának... kérlek ne mond meg neki... kérlek... kérlek... - kérleltem nagyot nyelve, és éreztem hogy kiráz a hideg... Nem... Elena nem... nem... Ő már... csalódott bennem eleget... nem... nem tudhatja meg... nem tudhatja.. bármiket is tettem, nem... nem tudhatja... nem szabad... nem akarom... - Kérlek.. - néztem fel Rá könyörgőn, nem engedve a kezét. - Kérlek...

Hála az égnek, hogy hozzám képest ő még fiatal vámpír volt. Legalább meg tudtam igézni.
- Nagyon helyes - morogtam. - Nem is tudom, miért nem jutott ez hamarabb az eszembe - dünnyögtem utána, és levettem a kezeiről a kötelet.
- Tudom, hogy fáj - biccentettem aztán. - De ez piszkosul nem megoldás. Az isten szerelmére, felelős vagy két gyerekért. Azt akarod, hogy ezt lássák majd? Vagy innentől így akarsz élni, és majd anyádék felnevelik őket? - fektettem le a kanapéra, és ráborítottam egy takarót.
- A magunkfajta, Isobel, ha bánat éri, vagy berúg, vagy kikapcsol. Az utóbbit nem ajánlanám. Oké, kicsit leeresztettél, de holnap reggel józanul gondold végig, így akarod-e élni a végtelenségig hosszú életedet. Azt akarod-e, hogy a gyerekeid majd borzadva nézzenek rád - paskoltam meg a kezét, és felkeltem.
- Aludj. Rád fér.

Megrettentem, mikor rámkiabált... olyan hangosan, és csúnyán... és ez ijesztő volt... Becsuktam a számat, és csak néztem fel Rá meglepődötten. Nem is mondtam semmit, először is mert nem tudtam, aztán meg... mert az első meglepődés után újra csak nevethetnékem támadt, de... de emlékeztem hogy legutóbb se volt jó mikor nevetni kezdtem, és ezért nem is akartam nevetni...
Azután automatikusan hajoltam feléje, mikor odaült mellém, és... és a szemembe nézett, én meg összevontam szemöldököm, és úgy bámultam Rá, mint borjú az új kapura. De ahogy beszélt hozzám, az olyan... olyan... olyan fura volt... fura érzés volt... úgy éreztem... hogy... hogy... fáj nekem... Megint éreztem azt a rossz érzést a szívemben, és nem volt jó, és... és szerettem volna nagyon ha elmúlik...
- Értem... - bólogattam, de... nagyjából úgy mint egy kisiskolás diák... Nem akartam azt csinálni amit mond de... de úgy mondta... úúúgy hogy... hogy úgy éreztem... muszáj... valahogy... mintha... mintha fájt volna, amit mond nekem, és fájt ahogy rám nézett, és... olyan kusza volt... olyan... fura... Rossz érzésem volt... rosszul éreztem magam...
- Én nem akartam rosszat... - nyöszörögtem, csak.. nem is tudom miért... csak ezt úgy éreztem ki kell mondanom... - Fáj... - suttogtam, és leszegve a fejemet, a mellkasomra bámultam, hogy értse mim fáj... mert összekötözött kézzel nem tudtam mutatni...

- Meg a kurva eget, azt! - kiabáltam már el magam, mire Izi hirtelen elnémult, és meglepve pislogott rám. - Na ide hallgass kismadár. Amíg nem vagy agyadnál, úgy merj innen kirepülni, hogy levágom a szárnyadat! - fenyegettem meg, és a kötelekre néztem, hogy kössem-e éjjelre az ágyhoz, de aztán jobb ötletem támadt.
- Ide figyelj Isobel - ültem le mellé, és a szemébe bámultam. - Most nyugton maradsz. Leveszem a köteleket, mert tudom, hogy rossz neked. De nem mész sehová innen. Lefekszel, pihensz, alszol. Ha felébredsz nem iszol, nem veszel be semmit. Találsz a hűtőben kaját, azt eszel, és utána elgondolkozol rajta, mi a fenét műveltél, megértetted? Reggel vagy hozzánk jössz, vagy vissza Chesterfieldbe. De józanul. Ugye érthető voltam? - tartottam vele keményen a szemkontaktust.

Damon elhozott engem valahova... de nem tudom hogy hova... valami ház... valami fura... olyan izé volt... nem is tudom miért, de nekem nem tetszett. Nem volt olyan ahol lenni akarok, ez nem olyan... én nem akarok itt lenni... ez nem jó... És Damon mégis itt maradt, és aztán kiszállt onnét a kocsiból, és engem is megfogott, és engem is kihúzott, és én ezt nem akartam.. ezért próbáltam a kezem kihúzni az Övéből, meg próbáltam elszabadulni a karmai közül, de nem volt túl sikeres, és ezért én mást próbáltam, és kiabáltam, mert azt láttam hogy nem jó neki, és akkor hátha jó nekem.
- Engedj el! Engedj el! Engedj el! Engedj el! Kismadarat aranykalitkába nem zárunk! Engedj el! engedj el! Kismajom vagyok, kismadár vagyok! Kismajom vagyok! Kismadár vagyok! Engedj el Móricka! Engedj el elrepülök világgá! Engedj el!
De nem engedett el, és sőt inkább turkálni kezdett... a zsebemben, amin úgy megijedtem, hogy sikítani kezdtem... mert miért turkál?? Elvette a cukimat! Nem! Ne turkáljon! Nem akarom! Mit akar??! Sikítottam! Jó hangosan... de... de nem engedett el ezért se, valamit kivett a zsebemből...
- Add vissza! Ne vedd el! Nem akarom! - kiabáltam hangosan lehetőleg bele egyenesen a fülébe. - Add vissza! Add vissza! - még akkor is kiabáltam a kis Pityuka fülébe, mikor a házba behúzva lenyomott egy kanapéra. Én meg csak néztem nagyokat pislogva, ahogy hirtelen elnyelte a szavaimat a... öööö... az.. agyam! Elnyelte... mert... olyan izé... nem jó...
- Én nem akarok itt lenni... - motyogtam az orrom alatt sértődötten, és legörbült szájjal néztem fel Damon-re. - Én Rick-et akarom... engedj el, én megyek... repülök Rick-hez! - mondtam makacsul, és továbbra is úgy néztem hogy tudja ez az igazságtalanos Mátyás hogy ez nekem nem jó... - Kismadár vagyok!!! - kiabáltam rá dühösen, szomorúan, és újra feszegetni kezdtem a kezeimet fogva tartó köteleket.

(utcák)

Leállítottam a motort a ház elől, aztán kikanalaztam a megállás nélkül és roppant élénken tiltakozó Isobelt a hátsó ülésről.
- Nem lehetne legalább egy percnyi csend? - kérdeztem tőle hangosan. - Szétmegy tőled a fejem - morogtam, és matatni kezdtem a zsebeiben, míg meg nem találtam a lakáskulcsot, és azonnal behúztam őt a nappaliba.
- Eddig megvagyunk - nyomtam le a kanapéra, aztán vakargatni kezdtem a fejem. Ha itt hagyom, két perc múlva megy, amerre lát. Én meg nem fogom itt dajkálgatni, mert már legszívesebben most kivágnám a nyelvét, vagy minimum bekötném a száját.
- Szenzációs ötlet volt belőni magad, ugye tudod? - kérdeztem tőle gúnyosan. - Kár, hogy nem látta az egész család. A gyerekeid, Elena, meg bárki, aki ismer. Örök élmény lett volna a számukra, elhiheted.

- Igen, persze - bólintottam. - Megy a fűtés benne, szóval nem lesz baj, de amúgy is két perc alatt otthon leszünk - néztem Delenát, aki megfogta az anyja kezét, míg én magam Davidet emeltem az ölembe.
- Jól van Tigris... nem lesz gáz, ne aggódj - cirógattam a fekete haját, és újra bebugyoláltam a takaróba.
- Induljunk haza... zárod az ajtót, ugye? - néztem Elenára, és nemsokára kattant a bejárati ajtón a zár.

(Damon és Elena háza)

- Ha nem te teszed, én tettem volna, mint mondtam. Megfojtogatott! - kezdtem el panaszkodni, majd engedtem, hogy Delena újra az apja karjai közé olvadjon.
- Jól van, már nem lesz baj... - simogattam meg ahátát, majd Davidre ismét ráborítottam a plédet, hogy ne lehessen baja. Tényleg hideg volt még odakinn.
- Akkor induljunk haza... autóval jöttetek, ugye? - álltam fel.

- Bíztam benne, hogy nem fogod ellenezni John nyakának ilyen kezelését részemről - vigyorogtam el magam - végre valahára megkönnyebbülten - majd megsimogattam Delena kócos haját. - Édesem... a bácsi aki elvitt, megszúrt? - kérdeztem. - Vért akart tőled? - puhatolóztam, mire Delena bólintott egyet, és újra lebiggyedt a szája.
- Semmi baj... már nincs baj, kicsim - nyugtattam. - Azt hiszem, illő lenne hazamenni. Delenára is ráfér egy fürdés, meg Davidnek sem árt a jó meleg víz, még mielőtt lebetegedne.

- Értem... hát, Klaus biztosan nagyon hallgat az anyjára - sóhajtottam. Nem úgy ismertem azt a beképzelt ősit, hogy nagyon megijedne bárkitől.
- Öhm... mit csináltál? - kérdeztem Damontől, de aztán valami csoda folytán azt hiszem, elmosolyodtam. - Ha te nem tetted volna, azt hiszem, a következő találkozásunk során én tettem volna meg vele. ROhadtul felidegesített - ráztam a fejemet, és megölelgettem még egyszer Delenát.
- Ez a szemét... tényleg vért akart tőle? - néztem Delena már majdnem teljesen begyógyult sérülését.