Na jó, azt hiszem határozottan rossz ötlet volt most.. így hirtelen kiteregetnem előtte a lapjaimat... Még a végén idő előtt kiábrándul belőlem és elküld engem a jó öreg francba.. Na akkor mit csinálok majd? Megkeresem az állítólagos apámat és számon kérem őt személyesen.. Más variáció nem marad.. Szent ég..! Már szédül is.. Jaj, csak el ne ájuljon... - Bocsi, csak.. - kezdtem, gyorsan elnézést kérve az előbbi szóhasználatom miatt.. dehát.. én már azt se tudtam, mit mondjak. Ha lehetne, akkor most legszívesebben elhalgatnék.. de sajnos, az most nem lehetséges. Aztán rákérdezett a koromra is.. Végre egy normális kérdés! Rögtön kaptam is az alkalmon és válaszoltam rá.. a többiről meg inkább tudomást sem véve.. Természetes, hogy nem akarja elhinni, amit mondok?! Hogy az apja ezt tette.. Senki nem akarná elhinni az ő helyében.. még ha igaz is, akkor sem könnyű elfogadni. - 24 vagyok.. - mondtam, mert csak ennyire tellett.

Egyik döbbenetből a másikba... Ez nem velem történik, ez kizárt... Lehetetlen hogy igaz legyen amit ez a nő állít... Nem lehet...
- Azt hiszem szédülök... - pislogtam egészen lassan, mint.. egy lassított felvétel szereplője, és lassan hátradőltem újra, hogy hátamat megtámasztva meredjek erre a... nőre... aki... azt állítja, hogy... Ő az én... húgom...
- Másik családja is?? - Eddig nagyjából sikerült csendben hallgatnom mit próbál elmondani nekem, de erre a mondatra... hát kitört belőlem a döbbenet, mint a vulkánból a láva... - Mi az hogy másik családja IS?? Hány éves vagy?! Az én apám nem... Ő egészen biztosan nem tett ilyesmit! - kiabáltam Rá, mert nem, és nem akartam elhinni amit beszél. Az én apám nem csalná meg anyámat, soha nem tette volna, és soha nem is tenné meg! Kizárt hogy elment volna és felcsinált volna egy nőt, hogy aztán elhagyja és visszajöjjön hozzánk... Nem... Nem, nem és nem, én erről tudnék! Az én apám nem ilyen! Ő felelősségteljes és jó apa, Ő nem csinálna ilyesmit! - Biztos hogy tévedsz.. - makacskodtam, inkább már a végén suttogva, és karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Nem akarom elhinni, és nem akarom észrevenni a hasonlóságot az Ő arca és az enyém közt... Nem és nem akarom... Ez nem lehet igaz, az én apám nem ilyen...!!

Miután kinyögtem a dolgot, szinte érezhető volt a feszültség a levegőben. Jenna még ki is menekült a konyhába.., azzal az indokkal, hogy megbeszélhessük ezt.. vagyis ezt a ... dolgot. De hát mit is beszélhetnénk meg? Ezen nincs mit megbeszélni..! Főleg akkor nincs, ha én beszélek és Isobel hallgat.
Aztán mikor valahogy sikerült erőt vennem magamon és felnéznem a szemeibe.. hát.. valahogy pontosan azt tapasztaltam, amire gondoltam. Vagyishogy kitágult íriszekkel mered rám.. és nem hisz a fülének.. dehát miért is hinne? Én csak egy idegen vagyok a számára.. aki bármit hazudhat..
- Öö... én is így gondoltam ezt.. egészen addig a pillanatig, míg össze nem állt a kép - próbáltam összeszedetten és jól érthetően beszélni, ami kisebb nagyobb sikerrel talán össze is jött.  Aztán mivel láttam, hogy  képtelen megszólalni, hát úgy döntöttem inkább elmondom én, amit el kell mondanom.. hátha akkor talán könnyebb lesz elhinnie.. - Tudod én.. apa nélkül nőttem fel Törökországban.. Akiről az anyám aztán, miután betöltöttem a 17-et elárulta, hogy elhagyta őt.. rögtön a megfoganásom után..  én nem értettem miért.. ezért.. úgymond nyomozni kezdtem.. - túrtam zavartan a hajamba, mivel felnézni rá képtelen voltam. - És.. a vámpírrá válásom után rájöttem, hogy az apám Amerikában él.. és van egy másik családja is... - Itt azonban elakadtam.

Először azt hittem, nem lesz semmi... olyan... konkrét magyarázata Ayda kedvességének, ám... aztán mégis csak lett... Lett, méghozzá nem is akármilyen magyarázata... ami... hát tucatnyi alkalommal ismétlődött a fejemben, mintha legalábbis Ayda ismételgetné, mert az agyam... hát... azt hiszem kiakadt, és ismétlőre állította a lemezt... A "...van egy nővérem.. Aki.. nos, Te lennél..", "...van egy nővérem.. Aki.. nos, Te lennél..", "...van egy nővérem.. Aki.. nos, Te lennél.."-lemez legalább három tucatnyi alkalommal sorjázott bennem végig... Én meg csak ültem ott, és pislogtam, és... bámultam...
Csak futólag pillantottam oda, mikor Jenna menekülőre fogta mellőlünk, és kiment, a konyha felé tartva... Volna miről beszélnünk...?? Hisz én... nem... de hát... Biztos jó az, ha Ő kimegy...? Vagy én hallucinálok, vagy Ayda bolondult meg... egyikünkkel biztos baj van...
- Ez lehetetlen - nyeltem végül nagyot, és azt hiszem másodpercenként pislogtam, annyira nem tudtam feldolgozni az információt. Ez lehetetlen... ez volt a legbiztosabb... - Nekem nincs... húgom... - ráztam a fejem, és úgy bámultam Rá, mintha legalábbis épp fogkrémet kenve a saját arcára, énekelné a francia himnuszt, és szabad kezével a hasát ütögetve, ugrálna előttem fél lábon...

Egy darabig figyeltem a dolgokat, de nem igazán tudtam mit közbeszólni. Ayda jó dolgokat mondott, és a szívemből szólt, mikor a nyugtató dolgokat mondta. Mert tényleg... Én valamilyen szinten még meg is értem az ő helyzetét. Csak az a fájdalom, amit ő érez, kissé más, mint az enyém... Ugyanakkor a miért vagy ilyen kedves kérdése jogos volt. Arra viszont nem számítottam, hogy Ayda válasza ilyen meglepő lesz. A húga? Hű... Ez tényleg váratlan fordulat.
- Azt hiszem, én most kimegyek a konyhába, vagy valami - túrtam bele a hajamba zavartan. - Lenne miről beszélnetek, amibe nem akarok beleszólni, meg nem rám tartozik - álltam fel a helyemről. Igaz, hallani hallani fogom, azt nem kerülhetem ki, de legalább a négyszemközt való beszélgetés látszata megmarad közöttük.
/Konyha/

Ööö.. na jó, azt hiszem egy kicsit túlzásba vittem a győzködését. Kicsit?? Nem, nagyon!!! Fúú... ööö.. most meg mit mondhatnék neki? Lehet, hogy jobb lenne, ha kinyögném az igazságot..? Meglehet.. De megér mindez egy próbát? Hát.. nem is tudom.. na jó, egye fene!! De ha elájul, én főbe ütöm magam..
- Na jó.. talán.. tényleg van valami konkrét okom rá, ami miatt ilyen.. khm.. rendes vagyok veled?! Na nem mintha, amúgy nem lennék az mással is.. de.. veled különösen - mondtam kissé akadozva, közben egy-egy hajszálammal játszadozva, idegességlevezető gyanánt.
- Tudod ezt én is csak nem rég tudtam meg... - húzódtam kicsit el tőle, hogy kicsit összeszedhessem a gondolataimat. Mert úgy nem ment, ha közben a pillantásunk is találkozott. Nem tudom miért.. de.. erőt kellett merítenem valahonnan. Mély levegő.. menni fog.. győzködtem magam, majd mikor alkalmasnak találtam a pillanatot kinyögtem a nagy igazságot: - Mármint azt, hogy ... van egy nővérem.. Aki.. nos, Te lennél.. - itt csak fél szemmel mertem felnézni Izire, majd Jennára, hisz feltehetőleg ezek után mindketten tátott szájjal fognak rám meredni. Mint egy idiótára. - Ezért is néztem nagyot, mikor a sikátorban meghallottam a nevedet.. - nyeltem egy hatalmasat.

Nagyon zavarodottnak éreztem magam, és nagyon... soknak ezt az egészet... mindent... annyira... zsongott a fejem... zúgott... és... bár Jenna nem felelt, csak tovább simogatta a kezemet... ami jólesett, de... Ayda olyan... olyan furákat mondott... Amellett hogy fájt... a kicsikre... Rick-re gondolni... és arra, mekkora csalódás lennék mindegyiküknek a mostani... állapotomban...
- Furákat mondasz... - motyogtam, kusza zavaromból kihúzva pár szót, Ayda arcát nézegetve... - Nem is ismerlek... - csóváltam meg kicsit a fejem, kémlelve a szemeit. Jó, Jennát sem ismerem, és Ő is kedves velem, de... Ő azért... Elena nagynénje, meg... a gyámja volt... csak közelebb van... Viszont Ayda idegen... hogy lehet ilyen kedves egy vadidegen drogos piás szajhával, mint ami én vagyok...?

Izi kérdése hallatán hirtelen azt se tudtam mit mondhatnék. Hogy miért törődöm vele ennyire, azt tudom.. Csak azt nem, hogy miként is hozhatnám ezt az értésére. Mert ha kerek perec kimondom.. ő tuti kidobja a taccsot. És azt semmiképpen sem akarom.
- Mert megérdemled! Jó ember vagy, Isobel! Akit igenis szeretnek! Például.. itt vannak a gyerekeid!! Adam és JJ! - juttattam eszébe, hisz egy anya számára nem is létezhet nagyobb érték a gyerekeknél. Tőlük kaphat erőre.. még ha néha ki is készítik a kis gyerkőcök, de képtelenség őket nem imádni. Ez tény.. Bár, nekem sosem adatott meg ez a csoda, hogy gyerekem lehessen.. mindig is szerettem volna minimum egyet. Nincsen is szebb ajándék annál, mikor egy anya látja felnőni a méhének gyümölcseit. - Illetve Mi! - tettem hozzá  néhány percnyi hatásszünet után. - Mert mostmár mi is itt leszünk veled Isobel! Egészen addig, míg azt nem mondod, hogy kopjunk már le.. - próbáltam mosolyt csalni az arcára, legalább egy pillanat erejéig.
- Nem! Rick nem hagyott el téged Ő mindig itt lesz veled - emeltem meg a kezét és helyeztem a szívére. -  A szíved mélyén.. ő mindig veled lesz! - győzködtem, hogy vele lesz, mert azt nem tudhattam, hogy mi lett a vége a megszállásának. De én bízok benne, hogy túlélte. Mert bele se merek gondolni, hogy mit fog átélni a nővérem, ha valahogyan kiderülne, hogy tényleg meghalt.. Nem, nem!! Nem gondolok ilyesmire!
- Ugyanmár.. badarságokat beszélsz! Mert nem vagy egyedül! És soha nem is leszel! Hányszor kell ezt még elmondanom neked?  Én, illetve mi itt vagyunk!! És itt is maradunk!!! - győzködtem tovább, hogy nincsen egyedül.. Óh, bárcsak kitalálná, hogy milyen kapcsolatban állok vele.. vagy legalább egy picivel jobb kedélyállapotban lenne.., hogy rávezethessem arra, hogy van egy kishúga, akitől soha többet nem tud majd megszabadulni. Mert egyfolytában a nyakán fogok lógni.. ha akarja, ha nem!

Különös érzés volt, Ayda ölelését, gondoskodó érintéseit érezni... Ahogy megértő, és kedves, és... Furcsa volt... Egy idegen... aki ennyire... törődik velem...
- Miért törődtök Velem ennyire...? - kérdeztem bizonytalanul... nézve egyikükről másikukra, de hangom alig volt suttogás... féltem, hangosabban elcsuklana...
- Nem akarok aludni... - ráztam a fejemet, mint egy makacs kisgyerek. - Nem bírnék... lefeküdni, és... újra... itt egyedül... felébredni... megint csak baj lenne belőle, és talán ezúttal senki nem szedne össze az utcán... Vagy olyasvalaki szedne össze, akit nem kíván magának vámpír... - húztam el a szám. Hisz itt van minden. Szellem, démon, gonosz vámpír, vérfarkas, vadász... a Sátán Oliver képében... van itt minden... és egyikre sem vágyok...
Jenna megfogta a kezem, és... ahogy így... ültünk ott, két oldalról körbevéve általuk... ez olyan... fura érzés volt... Barátságosak voltak, és... törődtek velem... Törődnek velem?? De miért...? Hisz senki vagyok... Nem csak nekik, de még magamnak is... csak egy senki...
- Szerintem... Rick már halott... az a lélek... aki... az enyém volt... aki szeretett engem... Nem élhet már... hisz... ha élne... hazajött volna hozzánk... visszajött volna... ahogy régen is... ahogy... mindig... és ahogy ígérte... de nem jött, szóval csak... csak halott lehet... Őt már nem érdekli, hogy én... mit teszek magammal... - szipogtam keserves érzésekkel tömve meg a gyomromat. Fájt még a gondolata is, mintha... késsel szurkálnának ott bent... de nem bírtam más magyarázatot találni, miért nem jött még haza... miért nincs itt a férfi akit... az életemnél is jobban szeretek... - Mikor Ő maradt nélkülem, Ő is... ezt tette... - emlékeztem vissza arra, amikor arról mesélt egyszer, hogyan is élt, mikor azt hitte meghaltam... hogyan itta eszméletlenre magát a nagyvárosi sikátorokban... Ő is épp azt tette nélkülem, amit én Őnélküle... Ha visszakapnám Őt...
- Mindig mindenki azt mondja nekem... hogy itt lesz velem... itt lesz nekem... aztán... soha senki nincs itt... Mindenkinek megvan a maga élete, a maga családja, a maga dolga, a maga legjobb barátja, és a maga szerelme... és... velem senki nincs... egyedül vagyok... Én nem... nem bírom ezt egyedül... nem tudok... jó vámpír lenni... és anya... és jó ember... és... emberi... én.. én nem tudok így élni... Engem mindenki csak elhagy... soha senki nem tartott ki mellettem, és soha nem is fog... nem kellek...! - keseregtem teljes átélésben, és nem foglalkoztam a rossz érzésekkel a bensőmben... csak azzal a szúró nyomással a szívemben, ami a Rick iránti szerelmemet tükrözte...

Számítottam rá, hogy meg fog nyílni, de nem gondoltam arra, hogy ennyire. Figyelmesen hallgattam a történetét, bár be kell valljam, a megszállós történeten még én magam is elképedtem. Létezik ilyen is? Bár ha van természetfeletti, ez nem annyira meglepő dolog. Magány és félelem... Hirtelen nagyon is megértettem, mit miért is tett. Na meg fősulin néha én is drogoztam, kár lenne letagadnom. Bár akkor ez azért volt, mert menőnek találtam, Izi meg nyilván mert félt és rossz volt neki. Miközben Ayda továbbra is a hátát simogatta, én a kezéért nyúltam, hogy megfogjam, majd a hüvelykujjammal simogatni kezdjem a bőrét.
- Azt hiszem, megértelek. De... Kérjük ne tedd ezt - fonódott össze a tekintetem egy másodpercre Aydáéval, majd visszavándorolt Izire. - Rick... Biztos nem akarná ezt. Ne tedd tönkre magad, hiszen nekünk egy örökkévalóságunk van. - Talán nem a legjobb, de hirtelen ez jutott még eszembe. - És ha akarod, mi itt leszünk neked - tettem még hozzá.

Miután elmondtuk, hogy vámpírok vagyunk, már tűkön üllve vártam nővérkém válaszát. Annyira kíváncsi voltam már arra a bizonyos magyarázatára.., hogy mi történhetett vele, ami erre késztette. Sajnáltam szegényt és ha ezek után bármi olyat is fog mondani, ami aggodalomra adna okot, tuti itt maradok vele addig amíg az szükséges. Mert nem hagyhatam magára.. nem, ilyen körülmények között. Soha!
- Ugyanmár.. - legyintettem, mikor elnézést kért, hogy ilyen körülmények között találtunk rá. Aztán ismét beszédre nyitotta ki a száját és én elhallgattam. Elfelejtett hazamenni.. mindazok ellenére, hogy ezt ígérte valakinek, derült ki nem sokkal később.
Egy bólintás kíséretében jeleztem feléje, hogy igen, pontosan arra lennénk kíváncsiak, hogy miért csinálta mindezt.. Miért érezte szükségét annak, hogy ennyire leigya, illetve bedrogozza magát. Mert fáj.. hangzott a válasz.. Szent ég! - kaptam kezemet hirtelen a szám elé ijedtemben. - Mi fáj, kérdeztem volna de végül inkább elhessegettem a gondolatot, mert nem akartam félbeszakítani a mondanivalóját. Nem sokkal később azt is elárulta, hogy Elenánk kívül még van 2 kisebb gyereke is.. és ez a Rick vagy Alaric Saltzman az apjuk. Aki eltűnt.. megszállta őt valaki vagy valami. Szűzanyám, szegény kicsik és szegény Izi! Ilyen életet...
Kezemet a továbbiakban is a vállánál tartottam, hogy még beszéd közben mellette lehessek és simogathassam és nyugtatgathassam őt. A férjét megszállta egy szellem.. Azt hiszem mostmár értem az okot, ami arra késztette, hogy leigya, illetve bedrogozza magát.. Hisz az emberek is folyton azt mondogatják, hogy ha becsípnek, kevésbé érzékelik a problémát. De sajnos ez nem igaz.. Lehet, hogy akkor per pillanat nem érzékelik a gondokat, de ettől függetlenül azok még mindig ott vannak.. és lesznek is, mikor kiürül a szervezetükből a kábítószer.
Adam és JJ... így hívták az unokaöcsémet és az unokahúgomat. A gyerekek.. akiket a képeken láttam az előbb.. Bizonyára ők lehettek azok a kis cuki csöppségek. Megcsalta a férjét.. Szegény nővérem.. - ezek után még szorosabban tartottam őt a karjaimban, közben másik kezemet az övére téve, hogy lássa én itt vagyok neki. Egyelőre csak egy idegen.. aki mellette áll.
- Te jó ég.. szegény te! - simogattam a továbbaiakban is a vállát, majd a hátát, mert gőzöm sem volt arról, hogy mi mást tehetnék még érte. - Talán ... talán... most egy kiadós alvásra lenne szükséged - mondtam csupán egy javaslatot téve, hogy az lenne a legjobb, ha kipihenné magát.

Szóval vámpírok... hát én is értek hozzá hogy beletenyereljek, hogy éppen két vámpírral találkozom össze egy kihalt sikátorban... Ráadásul Jennával, aki Elenáékra vigyázott míg én nem voltam, és mikor már a pótszüleik sem voltak itt... Azt hiszem hálával tartozom Neki, hogy itt volt... és Neki hála nem John-hoz, vagy otthonba került a lányom 17 évesen... egyik rosszabb eshetőség lett volna mint a másik...
De... elkalandoztam... és csak bámultam magam elé, a kezeimre meredve. Most, ahogy erre rájöttem, felemeltem kissé a fejem, és fejemet csak alig mozdítva, a szemem sarkából pislogtam fel Jennára, majd Aydára... és halkan belekezdtem.
- Sajnálom hogy... ilyen körülmények közt találtatok rám... - inkább jobbnak éreztem, ha nem feszegetem... a magam érdekében is... - Én... nem tudom... mi ütött belém... pedig... megígértem hogy ma... nem... hogy még tegnap hazamegyek... De... elfelejtettem... - nyeltem nagyot, visszagondolva... az alkoholmámor foszlányos emlékeire...
- Azt szeretnétek tudni, miért csináltam..? - kérdeztem meg újra, magamtól leginkább, azt, amit Ők is kérdeztek. - Mert... mert fáj... és... ha... kiütöm magam, akkor nem fáj... amíg ki vagyok ütve, addig nem érzem, mennyire fáj élni... egyedül... Én... Elenán kívül - pislogtam Jenna felé -, van még két kisebb gyerekem. Az apjuk... Alaric... Ő több mint két éve eltűnt... elrabolta... megszállta Őt egy szellem, amikor elutazott pár napra... Akkor voltam terhes a legkisebb gyerekünkkel, a kislányunkkal... Úgy volt, hogy csak pár napig marad távol, mert meghalt az anyukája, és oda kellett utaznia, de... - megremegtem az emlékre, mikor a törött telefonja darabjait megtaláltam a lépcsőn a ház előtt... azzal az üzenettel, hogy... a férjem "szabadságolta magát", tegyem én is ugyanezt...
- De többé nem jött vissza... - nyeltem nagyot, hogy... folytatni tudjam. Próbáltam egy szuszra... próbáltam hamar elmondani... - Eleinte még nem volt feltűnő... számítottam rá, hogy pár napig nem felel majd, ha hívom... de... de... hát... később kiderült... hogy valójában nagyon is visszajött már a városba, csak... nem... "Ő" jött vissza... Valami szellem, vagy... démon... vagy nem is tudom micsoda, megszállta a testét, valami gonosz lény... és... nem... nem tudtunk Rajta segíteni... - éreztem újra, ahogy könnycseppek peregnek le az arcomon...
- Én próbáltam erős lenni... a gyerekekért... Adam-ért, JJ-ért... Elenáékért... én próbáltam... és néha... néha ment is... néha... egész jól, de... de aztán mindig... elfogyott az erőm, és mindig rosszabb lett mint volt... és... én... én... én magányos voltam, és féltem, és... annyira... annyira fájt, és rossz volt, és... egyedül voltam... Megcsaltam a férjem... miközben lehet, hogy már... rég... már... talán... nem is... él... de... annyira... egyedül voltam... - A szívem úgy összefacsarodott, hogy azt kívántam, bárcsak ölne meg valaki most... - Én soha nem voltam az az önpusztítós... nem szerettem inni, és... nem... én nem... De nagyon fájt... itt... - tettem a kezem a szívemre -, nagyon fájt... nem bírtam elviselni... nem bírtam... mosolyogni a gyerekek előtt, és lejátszani hogy minden rendben, miközben... közben úgy éreztem, ordítani szeretnék, annyira fájt hogy nincs Velünk, nincs Velem... hogy... újra és újra elvesztem... elveszik... démonok, szörnyek, és... minden más... és... és... ittam, és... én... - de nem tudtam hogyan bökjem ki... én annyira... szégyelltem magam, és szégyellem most is... annyira...
Kicsit forgolódtam, és megpillantottam a táskámat az asztalon. Érte nyúltam, és remegő ujjaimmal lassan szétnyitottam, aztán némi turkálás után, az egyik belső zsebből elővettem azt a megmaradt fél doboz gyógyszert, amim még volt... Ezek szerint a többit ami volt... azt... valószínűleg beszedhettem az éjjel...
- Néhány hete... egyik este... nagyon... kibuktam... akkor... gondoltam... találtam a szekrényben. Gondoltam... ez... fájdalomcsillapító, és nekem fájdalmaim voltak, és... én... gondoltam... Nem tudom mit gondoltam... Fájt... - nyeltem nagyokat, és kézfejemmel sután töröltem le a könnyeim. - Nem bírtam abbahagyni... és... minap... a városba kellett jönnöm... pár ügy miatt... De a város... a ház... - néztem körbe -, kiborított... először csak... gyógyszerrel... ütöttem ki magam... elszálltam... és... Damon... Elena férje megtalált az utcán... de... nem emlékszem... mit csináltam, vagy hogyan, csak... tudom, hogy ott voltam, aztán Damon hazahozott ide... és... leszidott... Eddig erre sem emlékeztem, de... leszidott, és azt mondta, hagyjam abba, és menjek haza... vagy elmondja Elenának, mit csinálok magammal... és én akartam is.. visszamenni a szüleim házába, ahol a kicsiket hagytam, de... de... mikor felébredtem, a ház... - meredtem a szőnyegre magam előtt -, kiborított... ma éjjel... én... ittam is a gyógyszerre, és... elszálltam... és... elmentem arra a helyre, ahol találtatok... - Olyan mélyre hajtottam a fejem, hogy úgy éreztem, ha még tovább hajtom, le fog törni a helyéről...
- Nem emlékszem mi volt az éjjel... én... nem tudom mit csináltam, csak... csak... hogy... nem... voltam... egyedül... - szavanként tagoltam a mondatom, mert úgy éreztem, minden egyes szó meg akar fojtani... Bárcsak megtette volna az egyik, de... nem... rám jött az őszinteségi roham... - Aztán... elájultam... és... reggelre odaértetek Ti... és... most itt vagyunk.. - Kívántam, bárcsak megnyílna most alattam a földfelszín, és pusztulnék el a lángoló magmában odalent a mélyben...

Örömmel láttam, hogy némi habozás után ugyan, de megissza a vért, amit a kezébe adtam. Ezek után mintha szemmel láthatóan jobban lett volna. Az arca már nem volt olyan sápadt, de a szemünkbe nem nézett, helyette a kezét fixírozta. Szóval szégyelli magát? Talán egy kicsit igen, hiszen a kérdésével is terelni akart a témáról.
- Vámpírok vagyunk - bólintottam én is, majd lopva Aydára pillantottam. Úgy aggódott érte, mintha valami rokona, vagy ismerőse lenne, közben Isobel őt sem ismerte. - Én úgy köbö egy éve, szóval még gyakorlok - magyaráztam, két ujjam közé véve az egyik hajtincsemet. Remélhetőleg úgyis elkezd majd magától beszélni. Vagyis... Abban bízom.

Annyira meghatódtam, mikor Isobel is visszaölelt engem. Nem is tudom.. hirtelen ismét előjött belőlem az érzelmesebbik énem. Hiszen világéletemben mindig is akartam egy testvérkét.. és errefel nemrég kiderül, hogy van is egy nővérem! Nem csoda hát, hogy már rögtön el is indulok a keresésére. Mikor a hátát kezdtem simogatni, ismét előtört belőle a sírás, és én ösztönszerüen igyekesztem őt megnyugtatni.
- Ne.. ne sírj! - simogattam tovább a hátát, ezzel próbálva megnyugtatni. - Elhiszem - mondtam egyetértve, mikor tovább dícsérte a férjét. Sajnálom szegényt.. Nagyon szerethette ezt a Ricket.. Na de a szerelem már csak ilyen. És máskülönben Allah útjai néha kifürkézhetetlenek. Rossz beismerni, de igaz.
- Szívesen - feleltem őszintén, jelezve hogy hallottam amit mondott, mindazok ellenére, hogy nem ejtette ki valami tisztán a szavakat. De ez engem igazán nem zavart. És valamilyen furcsa okból kifolyólag késztetést éreztem rá, hogy folytassam.. hogy még mondjak valamit neki. Ami megnyugtathatja. Vagy legalább biztosítanom kéne őt arról, hogy mostantól itt leszek mellette. De ezt miként hozhatnám az értésére, mikor voltaképpen még arról sincsen tudomása, hogy a húga vagyok?! Sőt, még azt sem tudja, hogy van egy húga! Nem ez a legmegelelőbb alkalom arra, hogy ezt a titkot megosszam vele is.. rögtön elájulna. És azt nem akarom. Úgyhogy mégsem mondtam semmit.
Nem is figyeltem Jenna mikor ment el vért hozni Isobelnek, mindenesetre jól tette. Mert a nővéremnek most erre van a legnagyobb szüksége. Hogy is nem jutott nekem eszembe hamarabb?
- Igen, ezt meg kell innod! Segíteni fog! - álltam én is Jenne oldalára, hogy jobb ha megissza. A vámpírok számára mindig is a vér volt a legjobb gyógyír. Ezért is kapcsolják ki olyan sokan az érzelmeiket és válnak ripperekké..
Azt hittem nem fogja meginni.. de szerencsére nem lett igazam és nagy nehezen ugyan, de mégis kiitta a pohár tartalmát. Aztán ahelyett, hogy elmesélte volna, mi a csuda is történt vele ami ekkora marhaságra késztette őt, inkább megkérdezte, hogy vámpírok vagyunk-e. Vagy csak azért tette fel ezt a kérdést, hogy megtudhassa, mennyit árulhat el nekünk? Bizonyára az átlagos embereknek nem adhatná be ugyanazt a sztorit, mint a fajtársainak.
- Igen.. - feleltem határozottan. - Én az vagyok - gondoltam jobb ha inkább a magam nevében beszélek, mintha többes szában közölném vele, hogy azok vagyunk.

Úgy éreztem, belefulladok a hiányába... édes Rick... drága Rick... Miért kell nekünk mindig szenvednünk?? Miért nem lehettünk boldogok?! Miért minket talál meg minden szörny?!? Én csak boldog akartam lenni!! Csak a családommal akartam lenni, miért nem lehetett?!
Úgy gondoltam, most lesz az, hogy én istentelenül végigbőgöm a napot, és szenvedek majd gyedül mint egy kutya, megint... De miközben esélytelen próbálkozással a sírás abbahagyására, a szememet törölgettem, megéreztem, hogy valaki mellém ült. Alig emeltem fel a fejemet, és megláttam Aydát magam mellett, a következő pillanat képében pedig felém nyújtotta karjait, és magához ölelt engem. Ez elsőre nagyon meglepett, még gy pillanatra talán a sírás is megakadt, de... de olyan jó érzés volt... még ha egy idegen is az, aki ölelget, de... de ahogy a hátamat kezdte simogatni, újra feltört belőlem a zokogás, és fejemet a vállára hajtva, visszaöleltem, és csak sírtam...
- A legjobb... - szipogtam két görcs között, a testemet rázó sírás közepette. Rick-nél jobb embert még nem hordott a hátán a föld... Ő jó... és az is marad... az én férjem... az én szerelmem... bármit tegyen is a teste, Ő akkor is a legjobb ember marad...
- Köszönöm... - motyogtam bele Ayda nyakába, bár nem vagyok egészen biztos abban hogy érthette hogy mit beszélek, mert még én is alig értettem magam, de valamiért azt éreztem, ott belül... hogy ezt azért el kell neki mondanom, még ha nem is érthető amit hablatyolok..
Nem is vettem észre, mikor tűnt el mellőlünk Jenna, csak.. azt, amikor ott állt megint mellettünk, és én Ayda öleléséből kibontakozva néztem bambán arra a pohárra, amit a kezembe nyomott, azzal az instrukcióval, hogy igyam meg...
- Vér..? - néztem csodálkozva, miközben mellém ült Ő is, s így már két oldalról vettek körbe... nincs menekvés... azt akarják hogy beszéljek...
Egy fél percig csak kimeredt szemekkel bambultam a pohárra, főleg a benne vöröslő folyadékra... s nagyot nyelve gondolkoztam rajta... jó-e az ha megiszom... Jobban leszek tőle... pedig nem érdemlem meg...
"Anya sír" - Adam hangja csengett a fülemben... Egy emlék... mikor sírtam, és Ő meglátott... Mikor a maga kis nyelvén... kérte, hogy ne sírjak... mert Ő megvéd engem és JJ-t...
Nagyot nyeltem, és Jennára néztem, aztán Aydára... végül újra a pohárra... és remegő kézzel, de a számhoz emelve azt, inni kezdtem az édes, meleg... mámorító vért... melytől már akkor kisugárzott belém a megkönnyebbülés, mikor még épp csak a torkomban csurgott végig... Mikorra a pohár kiürült, megszűnt a szédülésem... elmúlt a hányinger... csak... egy tompa rossz érzés... maradt bennem... mélyen a gyomromban...
- Köszönöm... - tettem le a poharat az asztalra előttünk, aztán hátradőlve a kanapén, merőn fixíroztam a kezemet. Inkább, mint hogy a szemükbe nézzek... mert attól hogy jobban lettem... nem múlt el a bűntudatom... este... megszegtem az ígéretem... nem mentem vissza a kicsikhez, nem tettem le a piát, sem a gyógyszereket... és... és... és... volt ott velem valaki... volt velem valaki a sikátorban... Istenem, mit csináltam, mi ütött belém, hogy... hogy... hogy pusztíthattam ennyit magamból..??!
- Vámpírok vagytok..? - kérdeztem inkább én Tőlük, hátha húzhatom az időt... Jenna vért adott, szóval... vagy az, vagy... tud rólunk, de Aydát nem tudom... és... ha elkezdem a sztorinkat... abban minimum egy démoni szellem szerepel, amit embereknek hülyeség lenne elmesélni...

Áucs. Rossz kérdések...vagyis az Elenát érintő nem volt olyan rossz, de a Rick-et érintő annál inkább. Ez a Rick, meghalt? A képét, amin Isobellel a kamerába mosolygott, inkább visszatettem oda, ahonnan elvettem, majd rá néztem. Mitől lenne jobban egy vámpír? Nyilván a vértől, de azt honnan szerzek? A hűtőből...
- Egy pillanat -motyogtam, majd elindultam, remélhetőleg a konyha irányába, legalábbis a berendezést tekintve. A hűtő azonban teljesen üres volt... Némi emberi kaja, és ennyi. Embert pedig nem vadászhatok le. Gyógyszert nem adhatok neki, de valamit ki kellett találnom. Már kezdtem volna feladni, mikor támadt egy ötletem. Nem a legjobb, de egy próbát azért megért, így fogtam egy konyhakést, elvágtam a csuklómat, a véremet a egy üres pohárba öntve. Aztán visszatértem a nappaliba, és a kezébe nyomtam a poharat a véremmel.
- Ezt idd meg, aztán meséld el, mi történt... Meg hogyan - mosolyodtam el, majd leültem mellé a kanapéra. Jobban megnézve volt benne valami Elenás. Vagy Elenában volt némi Isobeles?

Kíváncsian hallgattam Isobel és Jenna párbeszédét, melyből hamarosan rá is jöttem néhány újdonságra. Mint pl. arra, hogy ismerik egymást.. Csak épp ezidáig még nem sikerült egymásba botlaniuk. Ez az Elena.. nem csak hogy Isobel lánya, de Jennához is közel áll, mivel a nő az unokahúgaként emlegette. Nem igazán értettem, hogy kiket emleget, úgyhogy csak fél füllel figyeltem rájuk, helyette inkább újabb arcokat fedezve fel a kiállított családi képek ezrei között. Hol kisgyerekek, hol Elena, hol egy jóképű férfi mosolygott vissza rám a képekről. Hm, ez arra vall, hogy a nővérkém igazi családcentrikus, és ez határozottan jót jelent! Talán nem is lesz olyan nehéz neki elfogadnia, hogy ki vagyok..
Aztán hirtelen ismét éber lettem, mikor a nővérem elkezdett válaszolni az általam feltett kérdésre.. arra, ami per pillanat a legeslegjobban érdekelt. Rick Saltzman. Állítólag így hívják a férjét. Azt az embert, aki miatt lehetséges, hogy a nővérem ilyen állapotba került. Illetve mégsem.. derült ki kerek 10 másodperc múlva. Szóval, akkor ezek szerint nem ez a férfi tehet róla.. hanem valami más az oka.
Aztán valami megváltozott benne.. feltehetőleg azt hihette, hogy gyanusítgatni akarjuk ezt a Ricket vagy valami.. Pedig nekünk eszünk ágában sem volt semmi ilyesmit feltételezni róla. Csak tudni akarjuk az igazságot.. semmi más. De ő ezt mégis félreértette, mivel egyfajta hisztiroham tört rá.. aminek láttán muszáj volt odasétálnom hozzá, leülni melléje és átölelni őt.
- Rendben van, Isobel! Megértettük - csitítgattam őt, közben háta simítgatásával igyekeztem elérni, hogy lehiggadjon. Nem tudom miért, de ezt hozta elő belőlem.. A figyelmes húgicát, aki annak ellenére, hogy nem is ismeri még rendesen a nővérét, még gondoskodni szeretne róla. - Rick jó ember - tettem hozzá a lehető legmeggyőzőbben, hogy igazat adok neki.

- Ohh... Te vagy Jenna... - világosodtam meg, ami persze nagyon okosan hangzott. Eddig is tudtam hogy Ő Jenna, mert bemutatkozott, csak az én agyam azt nem rakta egybe, hogy két Jenna nevű egyén szerepel "odabent", és talán a kettő egy lehet... És tényleg..! Jenna az Jenna, akiről már hallottam Elenáéktól... - Öhm... Elenáék meséltek Rólad ezt-azt.. - mondtam ezt el Jennának is, és.. igen, így kettejük között járatva ide meg oda a tekintetemet, jól láttam, most már, hogy mind a ketten alaposan szemügyre veszik a lakást... Még jó hogy viszonylag kinéz valahogy... bár... arra... nem emlékszem, ki tett rendet... mert én biztos nem, és... kétlem hogy bepiálva túl nagy rendet hagytam volna... de... ki tudja... talán... Damon... vagy nem is tudom... pár kicsi manó...
Gondolkodtam rajta, hogy megkérem egyiküket, hogy csináljon nekem egy bivalyerős kávét, hátha az segítene rajtam egy kicsikét... mert nem csak hogy pokolian éreztem magam, de sem a szédülés, sem a hányinger nem akart elmúlni... a szoba ide-oda billegett a szemem előtt, így nem mindig volt könnyű épp Jennára, vagy pont Aydára nézni...
- Rick... - kezdtem nagyot nyelve, amikor előbb Ayda, és rögtön utána Jenna is rákapott a kérdésre, megint, hogy mitől kerültem én úgy, ahogy, a sikátorba... Körül-belül... 10 másodpercig bámultam őket... előbb egyiküket, aztán a másikukat ugyanúgy, mert mind a ketten ugyanazt a förtelmesen csúnya kérdést tették fel nekem... Nekem pedig... kellett... 10 másodperc arra, hogy vissza próbáljam nyelni a könnyeimet... A fenébe, nem akarok sírni!!! De... akkor is! Rick... Hogy kérdezhetnek ilyet?? Hogy gondolhatnak róla ilyet??! Hogyan...
- Rick semminek nem az oka... - sziszegtem összeszorított fogakkal, és olyan csúnyán néztem mindkettejükre, amilyen csúnyán csak bírtam jelenlegi ingatag állapotomban. - Nem művelt velem semmit! Semmit! Ő jó ember! Jó ember!! Soha nem bántott engem!! Nem bántott! Ő jó!! Jó ember, és szeretett engem! Ti semmit nem tudtok Róla, nem ismeritek! Ő jó ember...!! - a végére, sőt, inkább már a közepére is, erőteljesen hallatszott inkább kiabálásnak a mondandóm, mert dühös voltam... és rosszul voltam, és... és fájt... A szívem úgy lüktetett, mintha át akarná törni a mellkasomat, és lábakat növesztve elfutni, elmenekülni... el örökre... messze... el ebből a házból, a városból, az országból, mindenhonnét... Messzire... - Jó ember... volt... - A kiabálás végeztével csak... suttogtam inkább... és éreztem hogy a sós, forró könnycseppek elkezdik nedvesíteni az arcomat... Nem akartam sírni, de mégis kitört belőlem...

Rögtön ki is javított, hogy ő bizony Salzman, nem pedig Flemming. Szóval férjhez ment. Ez megmagyarázza a másik képet, ahol egy férfival ölelkezik. Szegény John... a szegényt persze idézőjelbe tettem, mert az igazat megvallva úgy tűnik, Isobel megfogta az isten lábát ezzel a másik palival. Legalábbis kifejezetten jól nézett ki, bár ha ő tette őt ennyire padlóra, akkor már inkább John, vele csak az a probléma, hogy eléggé seggfej tud lenni néha.
- Elena az unokahúgom. Pontosabban a fogadott unokahúgom - köszörültem meg a torkomat. Jobb, ha nem mondom, hogy olyan, mintha a lányom lenne, mert egyrészt az igazi anyjával beszélek, másrészt meg eszembe juttatja az én ügyemet, amitől kedvem támad bőgőgörcsben kitörni. - Miranda halála után ő meg Jeremy az én gyámságom alá került. Szóval mondhatni elég alaposan ismerem - mosolyodtam el. Elég sok dolgot megbeszéltünk még régebben. Igaz, már egy ideje nem jártam feléjük, szóval fogalmam sincs, mi lehet mostanság vele. - Másrészt, Ayda kérdése sokkal érdekesebb -fordultam az említett felé, aki arról érdeklődött, a férje miatt került-e ilyen helyzetbe. - Mr. Salzman az oka, hogy így találtunk rád? Mit művelt veled? - kérdeztem, ezúttal már sokkal lágyabban, mint amilyen hangnemet megütöttem vele a sikátorban. Elvégre már biztonságban van, így a parancsolgatásra meg a szigorúságra már semmi szükségem sincsen.

Csak fél szemmel figyeltem az utat, amerre tartunk, mivel nem túlzottan érdekelt, hogy merre tartunk. Először Jenna vezetési stílusát tanulmányoztam, majd amikor semmi kivetnivalót nem találtam benne és rájöttem, hogy egész ügyes, a gondolataim egész más irányba terelődtek. Azon morfondíroztam, hogy miután biztonságosan hazaszálíítottuk Isobelt, és ő elmesélte miért kellett erre vetemednie.. vajon hogy fogom tudni beavatni őt a dologba..? Elmondani neki, hogy ki vagyok.. A húga, a féltestvére.. aki az apjának a félrelépéséből született.. Akármennyire is undorító beismerni, de ez történhetett.. Hiszen sosem ismertem az apámat.. és az anyám is mindig úgy nyilatkozott róla, mint valakiről aki csak rövid időre tartózkodott az országban(Törökországban). Persze kiskoromban még azt állította be nekem, hogy elhagyott és nekem nincsen apám.. aztán később mikor újra rákérdeztem 16 éves koromban, már elárulta az igazságot róla. Hogy egy mocsadék szemétláda volt.. aki nem elég, hogy elhagyta az egyik családját és más országba utazott, de még bigámista révén az új családjáról is lemondott. Rögtön azután, hogy megtudta, hogy az anyám teherbe esett.. Efféle gondolatok gyötörtek, miközben haladtunk a Daily Street felé. Mindig összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy a saját apámnak se  kellettem.. De legalább ott volt mellettem az édesanyám.. és gondoskodott rólam mindvégig.
Mikor megérkeztünk és kisegítettük Isobelt az autóból, majd a bejárathoz közeledve kikerestük a táskájából a kulcsot. Egyenesen a nappaliba kísértük, hogy letehessük a kanapéra. Kicsit körbenéztem, hisz ha már itt járok, minimum egy ennyit megengedhetek magamnak, nemde? Bármerre is pillantottam, mindenhonnan különböző képek tekintettek vissza rám, gondolom a családjának tagjairól. Kisgyerekekről.. és egy fiatal lányról. Jennának rögtön meg is akadt a pillantása azon a lányon, mintha felismerte volna. Sőt, mi több, mintha most jött volna rá, hogy ismeri Isobelt. Ő lenne ennek a lánynak az anyja? Elena.. mint kiderült.
Isobel gyorsan helyesbített, mikor Jenna kimondta a teljes nevét. Saltzman. Állítólag ez a férjének a neve.. Gondolom az a férfi lehet az oka a jelenlegi állapotának is..
- Férjnél vagy? És Ő az oka annak, hogy ilyen helyzetbe kerültél?  - bátorkodtam rákérdezni, bár rögtön azután meg is bántam ezt, amint kimondtam a kérdést. Talán nem volt szép tőlem, de.. kíváncsi voltam rá. Hogy ki az okozója a nővérem jelenlegi állapotának. Fú, máris úgy beszélek róla, mintha legalább 1000 éve ismernénk egymást..

Nagyon igyekeztem útközben nem lehányni a kocsi egyik részét sem... ahogy Ayda kérte... Néha nem volt épp egyszerű küldetés, de... csak-csak sikerült... Igazából, amikor a fejem az üvegnek döntöttem hátul, és csak lehunyt szemmel figyeltem hogyan rezeg az autó, egész kellemesedő érzésem volt... valahogy kirázta a hányingert a tudatomból... Megnyugtatott hogy útközben vagyunk... vagy nem is tudom... talán a zárt tér, vagy... a két kedves nő társasága tette...
Mikor aztán a ház előtt megállt a kocsi... a kellemes érzés elmúlt... mint a varázsütés, és nem azért, mert a motor leállt és a rezgés megszűnt... nem... hanem azért mert... itt a ház... a ház, ahova nem akarok bemenni...
De ezt persze nem kérdezték meg Tőlem, csak fogtak engem, és a kocsiból kieszkábálva, elvezettek az ajtóig, majd be egészen a nappaliig. Próbáltam inkább csukva tartani a szemem, hátha segít, ha nem látom hol vagyok... De nem segített, nem volt jó érzés... iszonyúan szerettem volna pár tablettát... vagy valamit inni... valami erőset, valami felejtetőset... bármit... Viszont ezt két okból nem tudtam megtenni... az egyik, hogy Ayda és Jenna itt voltak körülöttem... a másik, hogy nem bírtam volna felállni a kanapéról...
Nyögve dőltem hátra, és próbáltam úgy megtámaszkodni, hogy ülve tudjak maradni... Azt hiszem, ha lefeküdnék, elaludnék, és azt... nem akarom itt... tuti hogy akkor megint egyedül ébrednék, és... és... aztán rosszabb lenne a helyzet mint... mint mikor Damon hagyott itt... amire... részben emlékszem... Főleg az ígéretemre, hogy többet nem teszem...
De az elmélkedésemből kizökkentett, amikor Jenna hangját hallottam meg a hátam mögül, és a fejem arrafelé fordítva igyekeztem fókuszálni, hogy miért kérdezi ezt tőlem..?
- Saltzman - feleltem komoran, nagyot nyelve. Hiába nincs Rick... a nevét sosem adnám fel... - A Flemming a leánykori nevem... - párat köhintve próbáltam segíteni a kiszáradt torkomon. - Viszont igen, én vagyok Elena anyja... Miért kérded? Ismered..? - kérdeztem vissza, és közben kezemmel a háttámlába kapaszkodtam, hogy ne boruljak fel ültömben is...
Elszorult a torkom Elena gondolatára. Ha most látna... nem lenne büszke rám... és biztos nem örülne hogy anno megbocsátott nekem... Soha nem akarom hogy megtudja... megtudja hogy ilyen állapotban voltam... vagyok...

/Útszéli szórakozóhely/
Tudtam, hogy Ayda egy kicsit nehéz szívvel adta oda nekem a kocsiját, de ezt betudtam annak, hogy vadidegen vagyok számára. Megbízhatatlan, vadidegen, aki bármit megtehet az ő imádott járgányával. Na igen, azért valljuk be, a legtöbb embert ez nem érdekli. Engem meg annyira nem zavart a dolog, mert úgyis egyetlen cél lebegett a szemünk előtt, mégpedig hogy rendben hazavigyük Isobelt, a többi nemigen számított. Na jó... talán egy kicsit. Ha nem botlok bele ilyen állapotban, akkor talán én is oda kerülnék, ahová ő, szóval akármennyire is furcsa, örültem a dolgának, mert elterelte a figyelmemet Emmieről, Chelseáról, meg életem első szerelméről, aki miatt már megint olyan helyzetbe kerültem, amit nem akarok. Igazából egész úton ezen gondolkodtam... hogy épp más kárából csináltam meg a saját hasznomat, de ha már ez nem lesz, akkor fogalmam sincs, mihez kezdjek majd. Nyilván el kéne mondanom Emmie-nek, hogy az anyja vagy egy drogos kurva, vagy én. Nem tudom, melyik a jobb neki. A nő, aki tönkretette a saját életét, így nem csoda, hogy örökbeadta, vagy a nő, aki még csak arról sem tudott, hogy elcserélték a gyerekét. Mindegy.

Tényleg nem ez számít, és amikor leparkoltam a kocsit a Daily Street kérdéses háza előtt, már tudtam, hogy itt maradok, amíg rendbe nem jön. Vagy legalábbis addig, amíg le nem fektetjük aludni, csak előtte el kéne mondania, hogyan került oda, ahová. Ayda meg én óvatosan kiemeltük őt az autóból, majd a bejárathoz érve kikerestem a kulcsát a táskájából. Úgysem számít ez betörésnek, nem igaz? Szerencsére sok háznak hasonló a felépítése, így könnyedén megtaláltuk a nappalit, ahol aztán a kanapéra ültettük a "kocsmalakót". Ezután meg senki ne vesse a szememre, hogy úgy döntöttem, egy kicsit körbenézek. Csak egy icipicit gondoltam, de a tekintetem megállapodott a szekrényen álló fényképeken, amikről egy meglepően ismerős arc mosolygott vissza rám. Elena. Az unokahúgom. És ott, akkor, abban a pillanatban minden leesett. Már tudom, mikor hallottam ezt... Akkor, amikor John és én közösen gyűrtük a lepedőt, néha beszéltünk Isobel Flemmingről, Elena igazi anyjáról. Hoppá! És ezerszer is hoppá, persze ez nem változtat a tényen, hogy segítségre szorult. Meg hát ha nem szeretné Elenát, nem tartaná a képét mindenki szeme előtt. Ennek ellenére persze meglepődtem, és ez nem is kicsi szó rá...
- Te vagy Isobel Flemming? Elena Gilbert vérszerinti anyja? - fordultam vissza felé. Talán egy kicsit furcsa volt a hangom, ami akár arra is utalhatott volna, hogy nem tetszik, pedig.... nekem aztán nincs jogom ítélkezni felette, amikor szinte ugyanebbe a hibába estem bele. Ha egy kicsit jobban harcolok... ha érvényesítem az akaratomat, akkor most nem lenne ez.

Csend lett. A fejet szétfeszítő csend. Szerettem ezt a csendet. Máskor.. máshol, régen, az azt jelentette, hogy most éppen semmi sincsen.. "terítéken".. - hangzott bele a sóhajom az időközben beálló éjszakába ami nem tudom mikor jött el. Nem figyeltem. Egyszerűen képtelen voltam figyelembe venni a körülöttem lévő világot, bármi ami ezen a házon kívül honolt. Ez jelentette a..

- Biztonságot.. - hallottam a saját suttogó hangomat, ahogy néhány ujjam végigsimított az egyik szekrényen. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve fogott rá a felborult képre, és lassan a szemeimhez emeltem. Egy kissé talán elvesztem az emlékekben. A jóóó.. emlékekben. A régiekben, azokban az igazikban amik a közelmúlt mögött ténykedtek. Amikor újra együtt voltunk. Az első vacsora. Az második.. első... A pillanat amikor elfelejtett mindent és én mindvégig azon voltam hogy minden emléket visszakergessek.. Amikor megtudtam hogy érkezik.. Adam.. amikor rúgott a kicsi a hasában és én először éreztem.. Aztán a pince.. a keze a kezeimben, ahogy szorítom.. az érzés otthagyni őket, küzdeni a viharral, erősen, és a pillanat amikor a kórházban ébredtem. Minden egyes pillanat.. emlék, nem tűnt olyan szörnyűnek mint a közeli emlékek. Talán épp ezért is volt, hogy azok közül egy sem volt amit beengedtem. Hosszú sóhaj tört ki a fogaim között, ez biztos, amikor az eszem tovább játszott a képeket, Adam cseperedése.. a kisebb.. veszekedések, a karácsony, mikor megtudtam hogy lányom születhet és az az este... Mind együtt voltunk. Mindannyian. Akkor tudom.. emlékszem, hogy éreztem hogy soha nem lehetnék ennél boldogabb, annál az egyetlen esténél, és akkor még nem is sejtettem hogy ez mennyire igaz.
A kezem járt. Magam sem tudom honnan vette az indíttatást hogy pakolja fel a kiürült üveget, hogy csukja a szekrényt, kapkodjon össze mindent ami üres, és lépkedjen ki a konyhába. Ott torpantam meg másodszor. Újabb emlékek.. A konyhaasztal.. a pult... szerelmes voltam. Őrülten! Vajon képes leszek még újra szerelemre? Szeretni... ugyan úgy ahogyan azt ő megérdemli. Ahogy a gyerekeim megérdemlik.. - landolt az a pár üveg a mosogatóban csörögve, majd háttal fordulva a konyhapultnak csak az ebédlőasztalt figyelve kapaszkodott a szélébe magam mellett a kezem. De nem láttam vagy figyeltem. Egyszerűen csak hagytam hogy átjárjanak az érzések. "JJ.."- visszhangzott vissza a fülemben és igen, talán a szám sarkában egy kedves mosoly is bejátszott. Örömteljes.. Éreztem hogy.. fogalmam sincs róla hogy mit éreztem. Lányom van.. A lányom.. megszületett.. - sóhajtottam már egy sokadikat ahogy megint elleptek az emlékek, de nem hagytam hogy a keserűség is beférkőzzön a fejembe. Most minden ami rossz.. KINN MARAD! - parancsoltam meggyőződve és biztosnak kellett lennem, hogy tudom is tartani magam az elképzelthez.
Újra megindultak a lábaim, a fejemben újabb szavak rémlettek fel: "jó lenne ha megfürödnél és húznál valami tiszta ruhát.." Igen, nem biztos hogy pont így hangzottak de valahogy ez volt a lényege, és igazat adtam. Lemosni a mocskot! A keserűséget! Mindent ami a múltra emlékeztet, ezért ugyanolyan hangtalanul löktem magam el a pulttól, céloztam meg a fürdőszobát, kezem lassan simítva végig a kádszélen, mintha.. hiányzott volna. Egy kád... De biztos voltam benne, hogy vele az emlékek ezért rövid hezitálás után csak ledobáltam magamról mindent, fordul a csap, zubog a meleg víz szinte színültig tele, és aztán elmerülök. Nem volt rajtam seb. Már.. nem. Éreztem még.. sebhelyek? Nem.. nem, inkább csak érzések, hogy ott valami nincs rendben. Nem volt rendben. A csípőcsontom, a comb és sípcsont két helyen, a bordám.. kaptam oda végigsimítva az emléket ahogy majd szétszakadt minden egyes lélegzetre, de már nem volt ott. A fájdalom. Csak az emléke.

Nem tudom meddig feküdtem ott. A csendben. A csap csöpögése rendszeresen felkoppanó hanggal tudatta, hogy élek, létezem, ez a csend már nem AZ a csend, mégis képes voltam elmerülni benne. Talán órákig.. napokig, nem figyeltem az eltelt perceket, egyszerűen éreztem hogy elég volt. Amikor.. elég volt, és még mindig nem szólalva meg toltam ki magam a kádból, egy puha.. hófehér, és vasalt törölközőért nyúlva aminek érintése.. muszáj volt hogy belefúrjam az arcomat! Istenem de hogy szerettem.. - csukódott le a szemem benne a fehér valóságban, és újabb percek telhettek el mire újra elhatározást vettem, hogy befejezzem amibe belekezdtem.
Már a derekamra csavart törölközővel álltam a tükör előtt. Álltam volna, amikor felsejlett a felgyarapodott pára mögötti ezernyi repedés.

- Mi a fene.. - láttam a megmaradt néhány csempében ahogy ráncolom a szemöldököm. Eddig hogy nem vehettem észre??  Ennyire elmerültem a fejemben!? - Itt meg mi a fene történt.. - beszéltem scak teljesen nyugodtan, talán már túúúl nyugodt hanggal is ahogy a szétszóródott darabokat néztem. Egy dolgo járt a fejemben. Vajon Damon?? Isobell.. - követte a második sejtelem, de ő biztosan nem ment volna úgy el, hogy nem takarít össze. Biztosan.. - emlegette fel ismételten a fejem, ahogy újult tanácstalanságot véve, robot módban hajoltam le, és két karom nyitva a szekrényt a mosdó alatt, vette ki a lapátot és a kefét hogy mindent rendbe tegyek. Nem vettem észre.. mikor léptem rá az üvegcserépre és hasította fel a lábamat, de hamar kiléptem belőle, és valahogy.. visszavéve a koszos cipőmet folytattam tovább a dolgokat.
Újabb órák teltek el.. Talán. Talán további néma percek amikor végre elértem a hálószoba ajtót és nyelnem kellett. Az.. hangosan nyikordulva meg a beállt sötétben nyílott meg, jobb kezem a kapcsolóért kutatott, fény terítette be az egészet és a szemem végigvezettem az ágyon.. a szekrényen.. újabb emlékek.. és eltartott újabb néhány percig mire végre beléptem, és még mindig csendben közelítettem meg a szekrényt.

( [You must be registered and logged in to see this link.] )

- Nincs mit köszönnöd Cimbora - indultam meg Delenával az ajtó felé. - És hacsak nem alszol, ne légy csöndben. Tévézz, hallgass zenét... élvezd ki, hogy végre itthon vagy. És várom a hívásodat. Vigyázz magadra, barátom - léptem ki a lányommal a karomban, hogy odakinn a kocsiba üljünk, és elinduljunk hazafelé.

(Damon és Elena háza)

- Oké. - vágtam rá nem annyira vehemensen, de azért jelezve hogy megértettem. - Mindenképpen hívni foglak. - mosolyodtam el amikor közelebb lépett - előbb vagy utóbb. - fűztem még hozzá mellékesen, de aztán minden figyelmem a kislányra tévedt, ahogy felém nyújtózkodva kaptam az arcomra a cuppanóst, és muszáj volt megint elmosolyodjak.

- Vigyázz apára és anyára kedvesem. - tettem még hozzá amikor elhúzódott és én is elengedtem hogy újra Damon szemeibe nézzek - Rendben. - bólintottam megint - De addig mindenképpen hívlak! - biztosítottam kicsit változtatva az előbbieken, azzal kicsit magam is eltéblábolodva tanácstalanul végül csak közelebb húzódtam hogy megölelve megcsapkodjam a hátát. De elszoktam már ettől az érzéstől.. - jelent meg talán egy kósza mosoly is a szám sarkán még a háta mögött, de mire újra a szemeibe néztem már rendeztem is az arcberendezésemet.

- Akkor holnap! - küldtem felé újabb mosolyt és egy félig elnyelt sóhajjal hátrébb léptem - És tényleg mindent köszönök.. - biccentettem megint a szemeibe hogy tisztában legyen vele mennyire sokat is jelent a barátsága. Nagyon! Nem is tudom hogy bírtam volna ezt az egészet nélküle..