Damon a Klaus-os téma kezdete óta először szólalt meg most, de erősen éreztem a gangján hogy ez a téma nagyon rosszul érinti Őt... amit mélységesen meg tudtam érteni. Hisz a mi esetünkben én voltam aki csinálta, és mégis én érzem a legrosszabbul magam, Alaric még a képben sincs, ellenben Damon-ék esetében a megcsalt... hát igen, megcsalt... fél is tud mindent, és belegondolni sem nagyon akartam, mit érezhetett mikor megtudta... Nem is akartam kicsit sem tovább feszegetni a témát.
- Örülök hogy ízlik - mosolyogtam Elenára, s a jelek szerint Damon-nek, és a gyerekeknek sem volt ellenükre a sütizés. David is szépen eltüntette Elena ujjáról a krémet, és Delena meg Adam is lelkesen lapátolták magukba az édességet. JJ-t nem izgattuk fel a sütizési lehetőséggel, Ő édesdeden szendergett a járókában fekve, perpillanat nem érdekelte mi van velünk. Úgy tűnt kifárasztotta a hazaút.
Én viszont nagyot nyeltem, amikor Elena rákérdezett Curtis-re, és a találkozásra vele. Nagy levegőt vettem és bólintottam egyet, miközben a zsebemből kihúztam a mobilom.
- Ha üzenek neki, hogy jöjjön vissza, akkor igen - feleltem, s Damon-re fordult a pillantásom, némiképp aggodalmasan.

- Köszönöm - vettem a kezembe én is a tányért, és a villát, majd lassan megkóstoltam, így ízlelve meg. Hát... ha régen csinálta már, ha nem, ennek isteni íze volt.
- Nagyon finom! - dícsértem mosolyogva, közben David szájához tartva egy kevés kóstolót a krém részből, ő pedig már fáradtam ugyan, de lenyalogatta az ujjamról.
- És... lehet annyi szerencsénk, hogy ma Curtist láthatjuk?

- Igen, a torta nekem is jól esne - jött meg a hangom. Egész eddig csak hallgattam, több okból is. Egyrészt Curtisen pörgött az agyam, hogyan mihamarabb találkozni tudjak vele. Karót szúrnék a saját szivembe, ha csak vállat vonva hagynám vele egy fedél alatt Izit és a kicsiket is. Nem, először meg kell bizonyosodni róla, tényleg olyanná vált-e, ahogy Izi mondja.
Aztán azért is hallgattam egy sort, mert szóba jött Klaus, és ha kinyitottam volna a számat valószínűleg nyomdafestéket nem tűrő jelzők sokaságával reagálok, ami a gyerekek szempontjából sem lett volna túl jó megoldás. Izi kiherélt volna, ha másnap Adam ezt kiabálta volna már szét az egész utcában, engem utánozva.
- végülis Elena elmondott mindent - mormogtam aztán csendesen. - Szóval azt hiszem, jöjjön a torta. Amíg eszem legalább nem tudok véleményt nyilvánítani az egészről - dohogtam, majd belevágtam a villával a tortába, és élveztem a számban elomló édes ízt.

Tökéletesen át tudtam érezni Elena szavait a gyerekek átérzőkészségét illetően. Adam-el én is pont ezt tapasztaltam. Ő is boszorkányos ügyességgel érezte meg, amikor épp mélyebbre süppedtem a bánatban... Hiába, a mi kis angyalkáink igazi átérzők...
- Na, akkor a mi kis villámnövésű babáink máris megtömhetik a pocakjukat - mosolyogtam rájuk, és felkelve újra, JJ-t lefektettem a járókába. Már úgyis majdnem elszundított a karomban, nem is baj ha fekszik, így kényelmesebb lesz neki.
Kisiettem a konyhába, és a hűtőből elővéve a tortát, felszeleteltem szépen, és mindenkinek tettem egy-egy szeletet, egy-egy tányérra, majd már jöttem is vissza.
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Íme a süti - léptem először is a gyerekekhez, és letettem a tányért mindkettejük elé. - Jó étvágyat Srácok - simogattam meg mindkettejük haját, majd visszaléptem még a könyhába és hoztam egy-egy szelettel Elenáék-nak és magamnak is. - Nyugodtan lehet kritizálni, régen sütöttem már... - mosolyodtam el, izgulva véve kezembe a villámat.

Én is kissé leeresztettem, amikor láttam anyán a megkönnyebbülést. - Igen, hála az égnek... a gyerekek már így is rosszul viselték. Főleg Delena, aki tényleg... mindent lát és átérez... - motyogtam nagyot nyelve, de végül ahogy témát váltott, úgy döntöttem, hát ne is beszéljünk tovább Klausról.
- Fogalmam sincs, nyilván a sok víz megtette a hatását ennél a két búvárnál - simogattam meg Delena haját, amikor arról volt szó, hogy mitől nőnek ilyen gyorsan, majd ismét anya szemeibe néztem.
- Igen, ez a csokitorta jól hangzik. És ahogy látom, nemcsak mi lennénk teljesen odáig ezért - nevettem, látva Adam és Delena arcát.

- Hála az égnek.. - sóhajtottam egy megkönnyebbült mosollyal. Nagyon valószínű, hogy ha az a barom tönkretette volna Elenáék házasságát, akkor kértem volna egy szívességet Emily-től... vagy én magam vágtam volna megint valamit a pasas fejéhez... - Akkor legalább Ti jól vagytok... - néztem végig rajtuk, s megállapodott kicsit a pillantásom David-en, aztán Delenára néztem. - Úgy nőnek mint a gomba, mivel etetitek őket? Mikor legközelebb látni fogok őket, már felnőttek lesznek - néztem szeretetteljesen az unokáimat, igyekezve inkább tovalépni Klaus sötét témauralmán...
- Öhm... apropó, az ital már megvolt, viszont készültem sütivel is, kér valaki csokitortát? - kérdeztem, úgy hogy Adam és Delena figyelmét se kerülje el amit mondok.

Iszonyztos módon elszégyeltem magamat, ahogy anya megértette, mit is tettem. Nagyon fájt a mai napig a saját butaságom, de akkor még olyan jó ötletnek tűnt... És a fenébe velem, de a mai napig, szerelem ide és oda... nem tudnám azt mondani, hogy rossz volt. Éppen ellenkezőleg, főleg hogy úgy éreztem, Klausnak valódi érzései vannak. És ha Damon nem bocsájt meg, magam se tudom, mit kezdtem volna egy olyan férfival, akinek egy éjszakára voltam jó, és másnap már egyből Tatia kellett neki. De Klaus... akármennyire is jó az ágyban, soha nem lesz olyan, mint Damon.
- Öhm... Igen. Nehéz hetek vannak mögöttünk az én butaságom miatt, de végül... újra kapott egy esélyt a kapcsolatunk. És... úgy próbáljuk Klaust kiűzni a hálószobánkból és az életünkből, ahogy csak lehet. És eddig sikeresek vagyunk.

Csúnyán ledöbbentem Elena szavain. Csúnyán, csúnyán, nagyon csúnyán... s mindeközben MÉG csúnyábbakat gondoltam Klaus-ról...
- Ahh... még jó hogy nincs több felnőtt nő a családunkban, mert Őrá is rámászna... - nyögtem, elhűlten dőlve hátra a fotelben, JJ hátát simogatva. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hát ennek semmi se szent?? Milyen egy alávaló mocsok... Először majdnem kicsúszott a számon a kérdés hogy "miért?", de aztán visszafogtam magam. Hisz azelőtt épp én beszéltem Elenával, mikor elmondta hogy Klaus környékezi őt... és én is tapasztalta milyen ha Klaus felhívást tesz... Én se tudtam ellenállni, ott és akkor akartam...
- De ugye Ti... - kezdtem volna, kettejük közt kapkodva a pillantásomat. Bár nem úgy néztek ki mintha harag lenne köztük, de... aggódtam értük...

- Hát... - fogtam bele eléggé zavarban, főleg Damon miatt... nagyon furcsa érzés volt előtte beszélni erről, pláne úgy, hogy tudtam, mennyire gyűlöli Klaust, és... valószínűleg egy kis része engem is... - Néhány hete a mi házasságunk is... válságba került, mert... Klaus... befészkelte magát közénk és... - motyogtam, bár asszem, a fejem körülbelül most vált paprikavörössé, miközben még mindig nehezemre esett beszélni erről. - És én is megtettem Klausszal azt, amit te... - böktem ki végül nehezen.

Kicsit furának tűnt nekem Elena. Olyan furán beszélt mintha Ő is bűntudatos lenne...
- Mondani akarsz valamit...? - kérdeztem csodálkozva nézve Elenára, s nem kerülte el a figyelmem amikor Damon kezéért nyúlt. Damon-re néztem, majd újra vissza Elenára.

Ahogy láttam anyát, úgy éreztem, hogy... vajon én is így néztem ki, mikor Kate-nek elmeséltem, mit tettem? Ő annyira összetört volt, legalábbis... szégyenkező, inkább úgy nevezném. Pedig neki volt oka megtenni. Nekem... nekem az égvilágon semmi.
- Tudom... tudom, hogy képes megkísérteni és elcsábítani bárkit - bólogattam, és ha valaki, hát az anyám láthatta rajtam, hogy én is úszom a szégyenben... a kezem akaratlanul siklott vissza Damonére.

Leengedtem a kezem mikor Elena megérintett, de nem tehettem róla, akkor is égett a pofámról a bőr...
- Magányos voltam, de ez nem kifogás. Rémesen szégyellem amit tettem. Főleg hogy Vele tettem... Ha Rick hazajön még... el fogok süllyedni amint a szemembe néz... ha pedig valaha megcsókol még... el is ásom magam a kertbe... - nyögtem fel fájdalmasan, s keservesen ráztam meg a fejem. - Bárcsak ne tettem volna meg vele... Klaus egy démon, még egy apácát is elcsábítana... - mondtam keserűn.

Szabad kezemmel megfogtam anya egyik kezét, és megcsóváltam a fejemet. - Nincs miért szégyenkezned. Te... magányos voltál, és ezért vágytál egy férfira, aki... ha egy éjjelre is, de elveszi a magányosságot - motyogtam. A következő monológ az lett volna, hogy "Nem úgy, mint én, akinek ott volt Damon, és mégis összeszűrtem a levet azzal az átkozott ősivel".

- Igen, gondoltam... - kezdtem volna bele egy mondatba, ám ahogy elkezdtem, be is fejeztem, mikor Elena rábólintott a rémesnél is rémségesebb gondolataimra.
- Elsüllyedek... - nyögtem fel, és legszívesebben magam is ittam volna egy pohár whisky-t, de JJ miatt inkább nem tettem. De azért a kezembe temettem a fél arcom, egész pontosan a szememet takartam el. - Légyszi lőjetek le, jó...? - kértem nyöszörgőn, ujjaim közt lesve ki rájuk. Végem. Most már akár Curtis-t is bevallhatnám, bár előtte lehet ki kéne hívni a mentőket, mert valamelyikünket tuti elvinnének... valószínű Damon-t...

Mosolyogva néztem Adamre, aki anyának adott valamit. Nem is tudom, ez nyomatékosította bennem annyira, hogy... féltem őket. Nem bíztam Curtisben. Bár nyilván azért, mert én nem éltem vele együtt.
- Én se szívesen beszélgetnék vele, de amikor muszáj, akkor egyszerűen muszáj. Én tartottam a szavamat, és megtettem, amit ő kért... - motyogtam, közben fél szemmel ránézve Damonre, remélvén, hogy nem teszi hozzá azt, hogy "Még jóval többet is megtettem".
- és... Damon tud arról, hogy mi történt köztetek... - motyogtam lesütött szemekkel nagyot nyelve. Talán most jönne az, hogy nekem is mesélnem kellene anyának, de mégis... hogyan...?

- Kicsim, kérlek... - néztem komolyan Elenára. - Ha bármi ilyesmit észlelnék, hozzátok mennék először. Nem magam miatt, hanem a kicsik miatt - érintettem meg finoman JJ kezét. - Ha Curtis akár csak csúnyán nézne rájuk, már rég nem laknánk egy fedél alatt vele.
Oldalra pillantottam, amikor egyszercsak Adam jött oda hozzám, és adott a kezembe egy pirosas színű kavicsot, majd várakozón nézett rám, mint aki azt várja hogy reagáljak az "ajándékára."
- Ez az enyém? - kérdeztem Tőle elnevetve magam, mire kisfiam máris bólogatni kezdett.
- Tiéd - felelte, és nyújtózott hozzám, így lehajoltam hozzá, és megpusziltam majd fél kezemmel megöleltem.
- Köszönöm Édesem, nagyon szép - mosolyogtam Rá elhúzódva, és megsimogattam az arcát. - El is teszem hogy nehogy elvesszen - mondtam komolyan, és a zsebembe süllyesztettem a kis követ. Adam büszkén mosolygott vissza rám, aztán már szaladt is újra Delenához, hogy fogadja a labdát, amit Delena gurított oda neki.
- Nem mondom hogy szívesen fogadnám Klaus segítségét... - néztem vissza én pedig Elenára, kissé elhúzva a számat. - De persze ha a Ő biztonságuk múlna rajta, vagy bármelyikünké, elfogadnám. És... nem, nem hallottam felőle, itt nem járt azóta... - haraptam el a végét a mondatnak. Nem tudtam hogy Damon tudja-e miért volt itt legutóbb Klaus... bár reméltem hogy nem, mert akkor itt helyben fogom elásni magam szégyenemben...

Láttam anya arcát, és rajta a bizalmat, amit Curtis iránt táplált. Te jó ég, hát tényleg... meg lehet bízni benne? Méghozzá ennyire? És... azt is láttam, hogy nem esik neki jól az, hogy más férfira gondoljon, miközben Ricket maga az ördög szállta meg. De... azt is láttam rajta, hogy vacillál... az érzései miatt.
- Én... csak azt kérem, hogy ha látod, hogy baj van... vagy közeledik a baj... szólj nekünk. Nem azért, mert mi tudunk segíteni... de Klaus ígéretet tett, hogy megvédi a családomat. Így ha... én kérném tőle, nem szegné meg a szavát - nyeltem egyet. A fogam nem fűllött hozzá, hogy beszélgessek Klausszal, egyáltalán semmiről. De... amit kell, azt kell... főleg ha tényleg visszatérnek Curtis emlékei.
- Ami Klaust illeti... ugye nem keresett téged azóta, mióta... khm...? - kérdeztem anyától.

Kíváncsian vártam szavaikat, figyeltem mondandójukat. Fontos volt nekem a véleményük, de szerettem volna ha megbíznak a szavaimban.
- Ne aggódj, nem tévesztem - bólintottam Rá Elena mondatára. - Tudom hogy vigyáznom kell vele, bolond is lennék ha nem tenném. Szeretem a kicsiket, és sosem veszélyeztetném őket. Ha láttam volna szemernyi jelet is rá hogy bántani akarja Őket Curtis, tettem volna ellene - mondtam nagyon komolyan, és tényleg. JJ és Adam is kicsik, és védtelenek, és nekem kell megvédeni őket. De bíztam magamban annyira hogy ne legyek elvakult, vigyázok Curtis-el, de... bízom is benne.
Meglepődtem Damon szavain, és igazából pont az hogy épp Ő mond nekem ilyet... Persze tudtam hogy Ő mindegyikünknél jobban tudja mennyire kebelezte be az a szellemlény a férjem testét... De mégis... közel voltam a felháborodáshoz mikor azt mondta, hogy más férfi lépjen az életembe... nem akartam mást az életembe csak Rick-et!! De ha belegondoltam hogy... lefeküdtem Klaus-al, és lefeküdtem Curtis-el... nem csak mérhetetlenül szégyelltem magam, de be kellett látnom, hogy bármennyire is fájna a tény... lenne más, ha mást akarnék szeretni... képes lenék tovább lépni... és... élni... De nem akarok! Ez pedig már egy más kérdés. De nem tudtam mit mondhatnék erre... hogyan mondhatnék rá bármit... ami nem hangzik szörnyen egy feleség és anya szájából...
- Az életemnél is jobban szeretem Rick-et, és bármit megadnék hogy visszakapjam... de mindannyiunk számára... - néztem a karomban ülő JJ-re és a nem messze játszó Adam-re is -, nagyon nehéz ez... Adam minden nap hiányolja az apját, JJ a fényképeket leszámítva nem is tudja kicsoda, vagy hogy egyáltalán létezik ilyen, hogy apa... én pedig... ember vagyok, és vágyom rá hogy szeressenek, és félek egyedül, vágyom rá hogy valaki mellettünk legyen... Nem mondom hogy sosem tudnék új szerelembe esni, de... de Rick... - elakadtak a szavaim, nem tudtam hogyan fogalmazzak. Hogy soha nem akarok mást? Nem akarok, de... a testem ezzel nem mindig ért egyet... A szívem megtört, de talán másnál is van ragasztó nem csak Rick-nél... Nem tudtam mi a helyes. Évekig szerettem Rick-et messziről, és... ez az egész olyan rossz így... nélküle...
- Találkozni? - kérdeztem vissza, előző mondatom inkább nem is akarva folytatni. - Találkozhattok, persze, de... én mindkettőtöket féltem. Ígérd meg nekem hogy ha találkoztok, nem... tesztek kárt egymásban, és nem fogsz kötekedni szúrópróbaként... - néztem komolyan Damon-re, de végig kérlelőn.

Végighallgattam Izi monológját, aztán fél kézzel megvakartam a fejem, és igyekeztem végre becsukni az eddig tátva maradt számat.
- Hát... - kezdtem bele körültekintően. - Igazából én arról akartam veled beszélni, hogy... tudom hogy Rick már nagyon rég eltűnt. És szereted, hiszen nyilván még szereted, de nem tudni, visszatér-e valaha... és hogy talán el kellene járnod ismerkedni. Mert talán eljön majd az idő, hogy más férfi lépjen az életedbe. De nem gondoltam, hogy máris, azt meg pláne, hogy ő - csóváltam a fejem még mindig hitetlenkedve. - Emilyben viszont bízom. Ismerem őt, már nagyon régóta. Izi - hajoltam előre, belenézve a szemébe - találkozni akarok Curtissel. Ha valaki... akkor én talán meglátom benne a mögöttes szándékokat is. A te szemed elvakítja, hogy valaki van melletted. Az enyémet nem fogja semmi. És ha én is úgy találom, hogy minden rendben vele, akkor.... - tártam szét a karjaimat.

Egyre nagyobbakat nyeltem, közben megszorítva Damon kezét én is, hiszen ha valami, hát ezt hátha őt is visszatartja a hülyeségektől... bár ez az egész helyzet túlságosan furcsa volt, és hát... egészen... tényleg képtelenség. Senki nem számított erre. Már olyan régen elfelejtettük Curtist, és most hirtelen... itt van...
Végül bólintottam egyet, és nagy levegőt vettem.
- Ha te bízol benne... ha képes vagy benne bízni, akkor... akkor... neked kell őt ismerni, nem nekünk - fordultam Damon felé. - De... vigyázz vele... ha engeded neki, hogy itt maradjon, akkor soha ne téveszd szem elől.

Minél tovább hallgattam mindkettejüket, annál biztosabb voltam benne hogy jósnak kellene mennem. Pont úgy viselkedtek ahogy gondoltam hogy fognak. Curtis veszélyes, én meg bolond... bár persze megértettem mindkettejüket, először én is így éreztem.
- Nézzétek, tudom hogy ez az egész úgy néz ki mintha nem lennék normális. Higgyétek el nagyon sokáig gondolkodtam hogy mit tegyek. Csak Emily miatt kezdtem megbízni benne, ha Ő nem mondja hogy nem veszélyes ránk, sosem támasztatom fel... és folyamatosan figyeltem minden rezdülést mióta itt van, hogy bármilyen árulkodó jelre segítséget hívjak. De nem volt semmi. Biztos vagyok benne hogy nem veszélyes ránk. Ha pedig visszakapja az emlékeit... akkor nem tudom, milyen lesz, de.. ha ez megtörténik, akkor is tudok segítséget hívni. Én most... most bízom benne - néztem komolyan mindkettejükre felváltva. - Tudom hogy nem értitek, de... Rick... már nagyon-nagyon régen eltűnt, és... semmilyen életjelet nem kaptam róla. Hazavárom, szeretem, de... egyedül vagyok, értitek? Szeretem a férjem, de minden éjjel rettegve feküdtem le, és reggel rettegve keltem. Féltem Őt, és féltem magunkat is... de... Curtis mellett nem félek. Nem tudom miért, de bízom benne. Mióta itt van, nem félek minden nap hogy bármikor jöhet egy Klaus-féle erősségű valaki és bánthat minket... Tudom hogy őrültség, de... bízom a megérzéseimben... - mondtam teljesen őszintén és magabiztosan minden szavamat, mert őszintén hittem mindent amit mondtam, és úgy éreztem, ahogy.
- Curtis most nincs itt. Megkértem hogy járjon egyet a városban amíg beszélek veletek, mert... nem akartam verekedést, a Ti érdeketekben se, és a kicsik előtt se... - válaszoltam meg Damon utolsó elhangzott kérdését is.

- Álmodom - motyogtam bamba fejjel, alig hallhatóan. - Még a nyaralóban vagyok, és éjjel álmodom - nyögtem, aztán rájöttem, hogy hiú ábrándokat kergetek.
- Isobel - ültem vissza óvatosan az ágyra, mintha minden pillanatban attól tartanék, hogy Curtis kiveti magát az ágyneműtartóból - nem gondolod, hogy.... kissé felelőtlen dolog bízni benne? Oké, lehet hogy kiesett az esze néhány kereke mikor meghalt... de ha visszatérnek az emlékei, nemcsak te leszel bajban, hanem JJ és Adam is! Mi lesz, ha a régi Curtis visszatér, és bántja őket? És mi lesz... ha Rick visszatér? - nyúltam Elena keze után és megszorítottam, mintha csak az lenne a támasz, ami a normális gondolkodás útján tart, és nem azonnal gépfegyvert és ágyúkat vásárol, hogy Curtist távol tartsuk.
- Hol van most? - jutott aztán eszembe, és végigfutott a hideg a hátamon.

Egyre nagyobbakra nyíltak a szemeim. Ez... egyszerűen lehetetlen... nem, nem bízhat benne! Játszani én is tudnám az amnéziást, hát még Curtis a pár száz évével... és az őrült agyával...
Nagyot nyeltem, és lenéztem Davidre, majd Damon arcára pillantottam, de... bármit megadtam volna, ha most olvasni tudnék a szemeiből.
- És... te hiszel neki? - kérdeztem értetlenkedve. - Hiszen bármire képes! Annak idején is bármire képes lett volna, hát ki tudja, nem-e játssza-e az amnéziást! És ha mégsem... egyszer emlékezni fog! Mi lesz akkor...? És ha Rick visszajön... - motyogtam már halkan.

Igen, körül-belül pont úgy reagáltak, ahogy azt vártam, főleg Damon. Számítottam rá hogy ledöbbennek, és hogy aggódnak, és megijednek majd.
- Damon, ülj le, nyugodj meg - szólaltam meg sietve amikor azt mondta szarban vagyunk, és láttam a kezében lévő David-en, hogy megijedt kissé apja hirtelen reagálásától. Tudtam hogy az én nyugalmam lesz a következő ami kiakasztó lesz, de hát én már többet tudtam mint ők.
- Nem vagyunk veszélyben, hallgassatok végig, kérlek - néztem hol Damon-re, hol Elenára, kissé előrébb hajolva, miközben JJ-t én is felültettem, hadd nézelődjön. - Néhány hete történt. Azt hittem, hogy megőrültem. Elkezdtem hangokat hallani. Beszédet. Azt hittem Rick-el történt... valami...és talán a lelke próbál elérni engem... Úgy beszélt az az illető mintha szeretne, és nagyon jól ismerne engem. Először csak néhány szót hallottam, aztán egyre többször már szavakat, sőt mondatokat beszéltem a "szellemmel." Nem tudta megmondani kicsoda Ő, és mi köze van hozzám, de folyamatosan a segítségemet kérte. Elhívtam hát végül Emily-t, és megkértem hogy próbáljon nekem mondani valami információt a szellemről. Ő sem tudta ki Ő, de azt mondta nem akar bántani, nem veszélyes, és... hogy erősen vonzódik hozzám. Még mindig reménykedtem hogy Rick az... így végül megkértem Emily-t, hogy támassza fel Őt. Ő megtette, és... Curtis jelent meg a varázs után. Ő az, de... mégsem. Nem emlékszik a múltjára, nem is tudta ki Ő, és nem értette miért rémültem halálra amikor megláttam. Nem emlékszik rátok, és nem tudta hogy miket tett régen. Teljesen... tiszta lett... csak egy egyszerű ember, aki mindössze annyit tud felmutatni, hogy valami megmagyarázhatatlan okból erősen kötődik hozzám, és... velem akar lenni... - meséltem el mindent amit tudtam.

Meglepve néztem Izi után, ahogy néhány szó elhangzását követően felpattant, és egy üveg whiskyvel tért vissza.
- Kösz - fogtam a kezembe a poharat, bár szó mi szó, gyanús volt nekem ez az egész. Mintha csak valami azt súgta volna nekem ,csupán azért tette, mert míg iszom, addig sem tudok dumálni.
Nem kérettem magam, felhajtottam az italt, és épp az utolsó kortyokat nyeltem lefelé, mikor meghallottam valamit, ami egészen egyszerűen a totális képtelenség kategóriába tartozott. Vagy ha nem... hát annál rosszabb.
Köhögni és fulladozni kezdtem, csuklottam egyet-kettőt a rossz útra ment maró italtól, majd felpattantam.
- Izi, ez igaz? - sápadtam el. - Azonnal pakolj össze! - mondtam már hangosabban. - A kicsiknek is! El kell innen mennetek! Ha Curtis rájön, hogy itt vagytok... nagyon nagy baj lesz! - daráltam, miközben lelki szemeim előtt felrémlett a régi kép, ahogy az a szemétláda magával akarja vinni Izit, majd az, ahogy a nyakára vetem magam, és nemes egyszerűséggel megölöm.
- Azt hiszem, szarban vagyunk - motyogtam aztán.