(Előszoba)

Leültem a kanapéra, és magam elé tettem a táskát az asztalra. Nem volt jó jel... Rick ezzel a táskával ment el itthonról... ebben vitte el a cuccait, amik kellhetnek míg oda lesz... és ha Ő volt a címzett akkor nem Ő küldte haza, és nem is a megszállója...
Remegő kézzel nyúltam a cipzárért és kihúztam azt. Rögtön megcsapta az orromat Rick ismerős, sőt, félreismerhetetlen illata... A bőre illata a ruháiból... az arcszesze, a dezodora... az Ő illata volt... amit hónapokkal ez előtt még éreztem az ágyunkban is, de ott már nem érzem...

Észrevettem a táskában a sok sötét holmi közt egy fehér valamit. Odanyúltam, és egy papírlapot találtam. Egy összehajtott levelet... Idegen kézírás volt...

Kedves Mr. Saltzman vagy hozzátartozója

Utólagos engedelmével, minekután Mr. Saltzman hónapok óta eltűnt, és semmiféle módon nem jelentkezett nálunk, a szobája bérlését megszüntettük, s holmijait a táskán feltüntetett címre kipostáztuk. Mellékeltem emellett a számlát is, melyet kérem szíveskedjenek minél hamarabb rendezni, ellenkező esetben kénytelen leszek lépéseket tenni a hatóság felé. Szíves megértésüket köszönöm.

Ezalatt pedig egy számomra idegen név, és valami hotel emblémája szerepelt...
Valahogy csak most tudatosult bennem úgy istenigazából, hogy... lassan fél éve lesz, hogy a férjem köddé vált... Lemaradt... rólam... lemaradt... Elena esküvőjéről, JJ születéséről, Adam szülinapjáról... David születéséről, Delena szülinapjáról... és akkor ezek még csak a legfontosabb események voltak, ezeken kívül, még... még... nagyon sok... nagyon sok más dologról is lemaradt... Lemaradt, mert megint fontosabb volt neki a magánya mint a családja... és most kitudja hol van, és mit tesz a teste, ki tudja él-e még a lelke... A Sors kegyetlen fintort űz velem... rám rója, amit én okoztam anno Szerelmemnek... a legszörnyűbbet... a tudatlanságot...

- Bárhogy is volt vagy lesz, úgysem lenne bennem annyi erő hogy eltitkoljak mindent, és úgy éljek mint előtte, ha egyáltalán visszajön a férjem... - feleltem keservesen, s nagyot nyelve olvadtam Curtis ölelésébe. Nem tehetek róla a simogatás és az ölelés mindig ellágyít, egyszerűen túl jó érzés. - Tudom hogy nem kéne bűntudatot éreznem, és... mégis érzem. Persze azt nem bántam meg hogy veled... amit tettünk, viszont... hogy megtettem egyáltalán bárkivel, az egyszerűen... rossz érzés, mintha cserbenhagytam volna azt aki bízott bennem, pedig épp Ő az aki cserben hagyott engem... - nyögtem fel keservesen, és éreztem hogy szúrni kezd a szemem. De nem akartam... nem akartam újra könnyeket. Olyan jó nap lett ez végül, nem szeretném ha elromlana csak mert én gyönge vagyok... és mert egy szajha... és... mert volt egy észveszejtő élményünk együtt...
- Adam hiányolja az apját, hisz emlékszik rá hogy itt volt, bár... amilyen "sokat" vele volt, igazából nem tudom tudja-e ténylegesen hova tenni az "apa-figurát" az életében, de... azt tudom hogy szereti és hiányzik neki. JJ viszont még sosem látta, csak képen, nem tudom mi lehet a kis szívében Rick-et illetően, de... nem tudom... annyira bizonytalan minden... - sóhajtottam keserűn, és elhúzódva kissé Curtis szemébe néztem. - De inkább most hagyjuk is ezt. Nem tudom mi lesz, ez így nagyon zavaros. Rick, én, a gyerekek, és már Te is a pakliban vagy... ez így nagyon nehéz... inkább... most csak felejtsünk el mindent, és legyünk... jól... Nem vagy fáradt? Mert én őszintén szólva eléggé fáradok már, és... lefeküdhetnénk a hálóban... van hely mellettem, ha van kedved... - vetettem fel az alvás lehetőségét. Bár hitvesi ágy meg minden, de... az alvás egy dolog, Klaus-al már úgyis megszentségtelenítettük... az alvás már nem ront rajta.. Megfogtam hát Curtis kezét miután bólintott, s vele együtt indultam el a hálóba.

(folyt. köv. ott)

- Ha a férjed hazatér, neked kell majd eldöntened mindent, hogy mit akarsz. - súgtam a fülébe, mikor odabújt hozzám, és kezeimet a derekára fontam, hogy közelebb tudhassam testét magamhoz. - És neked kell szembenézned vele... elmondod-e neki a kalandjaidat, vagy nem. Ő elment, így nem kell bűntudatot érezned. Itt hagyott, mert a munkája fontosabb volt számára. - beszéltem tovább, de nem szemrehányóan, ami Alaric-ot illeti, mert mindannyiunk más. És való igaz, hogy ha a férje olyan, amilyennek elmondták, neki a munkája jobban is fog mindig menni, mint a családfő szerepe. - Mindketten dönthettek, mi a legjobb megoldás. Neked, neki ,és a gyermekeiteknek.

Ahogy arcomat simította, Curtis tenyerébe hajtottam a fejem. Finom meleg tenyere jó érzéssel töltött el, kellemes volt a bőrömön érezni... eleve is szerettem ha simogatnak, és az Ő érintése különösen jó volt... talán mert bíztam benne... talán mert jó volt vele... mindenesetre kellemesnek találtam.
- Köszönöm - engedtem meg magamnak valahogy erőnek erejével egy mosolyt, s valami ösztönző bizsergés a gyomromban arra késztetett, hogy Hozzá hajoljak, és megcsókoljam. Finoman, de mégis kifejezőn. Hálás voltam, és... most így jó volt... jól éreztem magam. Hónapok óta most először tényleg jól... jobban mint bárki mellett, akár Jack, akár Klaus volt itt, egyikük se adott ilyen mély biztonságot és nyugalmat a szívemnek. Curtis egész más volt mint Ők. - Én nagyon... szeretném, hogy velem maradj... Azt... nem tudom... merhetek-e egyáltalán bízni még Alaric hazatértében, hiszen... hisz hónapok óta hírét se láttam... s hogy ha hazajönne... rémesen hangzik, tudom, de fogalmam sincs mihez kezdenék akkor... mi és hogy lenne azután... de... most biztos vagyok benne, hogy Veled lenni... jó... - bújtam újra egészen Hozzá, arcom arcának dörgölve, s kezeimmel a nyakát ölelve.

Végighallgattam minden szavát, és ügyeltem is rájuk. Hiszen annyira próbáltam mindig is figyelni erre a nőre. De a szavai megleptek. TUdtam én, hogy magányos. Hogy a fenébe ne lenne az?! Egy olyan férjjel maga mellett, mint az az Alaric? Borzalmas lehet, főleg most, hogy beszámolt róla. És már nem is tudom, mióta vagyok itt vele ahhoz, hogy egyszer se lássam azt a férfit. Nagy tudós, mi?! Nos, talán így van, de azt még nem fedezte fel ezek szerint, hogyan is kell szeretni egy nőt tiszta szívünkből. Mert még ha nem is ezt éreztem MÉG, megértettem Isobelt.

- Óh, Izi. - simogattam meg az arcát gyengéden, és kihúzódtam a testéből, hogy újra hozzásímulhassak, és lehunytam a szemeimet a kezei simogatására. - Én itt vagyok neked. Most... míg Ő nem jön haza... vagy még utána is. Ameddig szeretnéd. Ameddig TE szeretnéd. - bezséltem még mindig lágyan hozzá. - Fontos vagy nekem. Én akarok veled lenni. - súgtam a fülébe.

Nem tudom miért pont most történt... bár talán az együttlétünk lehetett az oka, okozója... hogy néhány csendes perc múltán elhúzódtam Tőle, és leszálltam a kanapé tetejéről, úgy álltam szemben Curtis-el.
- Nem tudom mit csinálsz velem. Mióta megjelentél szellemalakban, olyan dolgokat kezdtem tapasztalni magamon... amiket nem szabadnak, hiszen én a férjemet szeretem... - kezdtem cseppnyit zavartan, de még a szemeibe nézve. Kezem szórakozottan simogatta az Ő kezének ujjait. - Érzések kavarognak bennem feléd, amiket sosem akartam, most mégis itt vannak... - helyeztem fél kezem a szívem fölé. - Tudom, hogy gyakorta egy őrült ribanc vagyok, de… az elmúlt években túl sokszor, és túl sok veszteség ért ahhoz, hogy normális maradhattam volna. Most pedig... fájdalommal, bűntudattal, és mély hiányérzettel ébredek minden reggel, s esténként egyetlen érzés zubog a fejemben, az hogy igen, ezt a napot is túléltem, de minek? Senkit nem érdeklek. Nincs a világon már senki… aki látna, vagy akit egyáltalán csak érdekelne, hogy mi is van velem… Ha eltűnnék, az sem tűnne fel senkinek, csak ha már áll a kupac posta a verandán, vagy sírnak a gyerekek... - szorult el kissé a torkom, s nyelnem kellett, miközben félreléptem Curtis elől, és lassú léptekkel indultam el a nappaliban hogy összeszedjem a ruháimat. De közben tovább beszéltem... mit beszéltem, szó szerint ömlöttek belőlem a szavak...

- A mondás úgy tartja, az az igazi magány, amikor az embert százával veszik körül emberek, s ő mégis oly magányos, hogy úgy érzi, ha torka szakadtából üvöltene, akkor sem nézne fel senki. Én is ezt érzem. Olyan sokan vannak körülöttem hogy az már tömeg, mégis olyan mély magányban élek, hogy… arra szavak sincsenek. Nincs senki… nincs már senki… akiben 1000%-osan bízhatnék, akinek minden titkom és félelmem feltárhatnám… Rick is elment… elküldött a fenébe, és már őt sem érdeklem, ő is önző és csak maga érdekli… ő legyen boldog, neki legyen jó… és ÉN? Velem mi lesz? Engem miért nem akar senki szeretni? Megérteni? Vagy legalább meghallgatni?? Miért kell hogy ha az érzéseimről szeretnék beszélni, az másnak csak hiszti… nyafogás, kötözködés, pattogás vagy parancsolgatás, sőt, zsarolás?!? Miért? Bárcsak érdekelnék valakit! Bárkit! Csak egyet! Egyetlen embert!! De senkit nem érdeklek, mindenki tojik a fejemre. Már nincs mellettem senki… Ahány legjobb barátom vagy társam volt, mind… kihasználtak, és otthagytak a bús fenébe… Akiknek bármit elmondhattam… minden titkot, bánatot, fájdalmat, bűnt… eltűntek, elhagytak vagy csak engem küldtek el a francba… Egyedül vagyok… ha meghalnék se érdekelne senkit… - fakadtam ki, lassan lépkedve, s már-már könnyezve... De nem tehettem róla, egyszerűen feltörtek a szavak... ahogy úgy tűnt, itt van végre valaki, aki végighallgat... és talán megérthet... talán... Egyszerűen kitörtek az érzéseim, melyek hónapok óta gyűltek a szívemben...

Óvatos léptek vittek vissza Curtis-hez, ahogy a ruháim már a kezemben voltak, de csak nem kezdtem öltözni... csak szorongattam a ruhadarabokat, és Curtis szemeibe meredtem...
- Elenának ott van Damon, Damonnek Elena, Em-nek Yve, Rick-nek pedig… az egész világ a lábai előtt hever, mindenkinek van valakije… egy belsőséges, őszinte barát, társ, szerelem vagy testvér vagy bárki… de én… velem mi lesz? Én már senkinek sem kellek… Két kisgyermek, igen, nekik kellek, de… ők nem úgy vannak velem… Nekik rám van szükségük, s én értük élek, de… ennyi? Ennyi jut csak nekem…? Nem akartam mást, csak hogy szeressen valaki… de még ennyit sem kapok. Visszajöttem hogy visszakapjam a lányom, de elkéstem… neki már nem szülő kell… Kibékültem a férjemmel, de… neki is más kell… A legjobb barátom a szerelmem akart lenni, de elhajtottam a férjem kedvéért… Aki előbb majdnem összefeküdt egy tini lánnyal, nesze nekem, az öreg nő már nem kell. Aztán régészkedni kezdett, kaland kellett neki, mi már nem voltunk elegek. Aztán most elment… és annyira sem kellünk neki hogy hazajöjjön… még ennyire sem szeret, vagy szeretett valaha. Én vele együtt akartam gyerekeket, és vele együtt akartam szép életet meg boldogságot, nem egyedül… Már ide is azért jöttem hogy ne legyek egyedül a világ ellen, de… idejöttem, és még soha életemben nem voltam ennyire egyedül… - nyögtem keservesen, s ujjaim nem tartották tovább a ruhákat, ösztönösen eresztettem őket el, és ahogy a földre hulltak, és átléptem rajtuk és újra Curtis karjaiba bújtam. Szorosan öleltem, és simultam hozzá... Éreznem KELLETT!! Muszáj... szükségem volt rá!! Kellett... kellett nekem...

- De aztán jöttél te... csuklott el a hangom, Curtis nyakába temetve arcomat, de csak mondtam és mondtam... - És… alig voltál itt, de legalább kicsit itt voltál, és most… tényleg ITT vagy. Érezlek, látlak… - simult kezem önkéntelenül is arcára, és bőrét simítva hunytam be szemem, de egy pillanat múltán ismét elhúztam fejem, és a tekintetét kerestem. - Aztán… ami az előbb történt… Nem tudom te hogy érzel, szeretsz, vagy csak kötődsz, vagy csak… érzel valamit… de… te kedves vagy, és törődsz velem, és itt vagy… és nem akarom ezt elrontani… ha van itt egyáltalán olyan most köztünk amit el lehetne... Anno menekültem előled, de most más vagy… és érzek valamit… Szeretnélek sz… szeretnék veled lenni. Veled biztonságban érzem magam… nem félek hogy ha hozzámérsz, nem félek, hogy… egyszercsak felpattansz és közlöd valamilyen indokkal hogy menned kell, majd jössz… és napokig vagy hetekig, hónapokig nem látlak… Itt vagy, és én szeretnék veled lenni... ha Te is... szeretnéd... - néztem Őt kérdő könyörgéssel, hisz én ömlengek itt orrba-szájba, de... azt sem tudom Ő mit akar... akar-e tőlem... velem bármit...

Valamit mondani akart de végül a nevem hagyta el a száját, és tudtam hogy mi kavaroghat benne. Az hogy nem a férje vagyok, és.. ez egy bizonyos szinten biztosan bűntudatot ébresztett benne. De mi tehettünk róla, hogy a vágyak nagyobbak voltak, mint az emberi akarat? Magányos volt ő is, meg én is.. és ezzel nem tettünk semmi rosszat. Olyat nem, ami nem lenne érthető.

- Talán csak pillanatnyi zavarodottság.. - pislogtam a szemeibe, mielőtt a vállamra hajtotta a fejét. Átöleltem a derekát, és szorosan tartottam őt, hogy magamhoz dörgölődjön teste. - Nem akartam összezavarni egyikünket sem. - súgtam a fülébe halkan.

A mámor tüzében fuldokolva élveztem teste mozgását, s remegésem csak nagyon lassan akart csitulni, hisz Ő még mindig "dolgozott" rajtam. Míg el nem öntötte a gyönyör Curtis testét is, és belém nem élvezett, még levegőt is csak nyögve tudtam venni. A mámoros élvezet csikarta szívemet, valahol a háttérben ugyan terjengett már a bűn tudata, hogy megint... és ráadásul kivel... megcsaltam hű páromat, de... de nem ment... egyszerűen nem tudtam most bűnösnek érezni magam. Alaric itthagyott. Egyedül vagyok, félek, és magányos vagyok. Nincs velem... Curtis viszont itt van, és... és akart engem, én is Őt. Nem követtem el teljese bűnt. Nem is érezhetem bűnösnek magam... Elhagytak... és Curtis-el akartuk, hát megtörtént...

Fejemet fejének hajtottam, ahogy a vállamon éreztem ajkait. De először képtelen voltam kinyögni bármit is.
- Sz... Curtis... - nyögtem csak végül, s első momentumban fel sem eszméltem, hogy majdnem azt mondtam, szeretem... Szeretem? Én? Őt? Nem lehet... én Rick-et szeretem... A gyerekeim apját... férjemet, páromat... aki elhagyott... de akkor is... Nem lehet...
Lassan húzódott fejem hátrébb, próbálván a szemébe nézni. Kezeim még mindig testébe kapaszkodtak, ahogy a lábaim is a derekára fonódtak. Közel volt, és annyira jó volt érezni Őt... itt, velem, bennem...! Jó volt!
- Olyan... érzés kavarog bennem, aminek nem szabadna... - nyögtem ajkamba harapva, s kissé bűntudatosan nézhettem, pedig nem akartam. Lehunytam a szemeim, és Curtis vállára hajtottam a fejem, miközben átöleltem a nyakát. Vágytam rá hogy velem legyen, és nem bántam amit tettünk, de mégis... egy nő bennem bűnösnek érezte magát. Ez olyan zavaros volt... Nem tudtam mi van velem...

A teste feszülésén éreztem, hogy ő már a végét járja.. de még milyen édes ez a vég. Ha lehetne, így akarnék meghalni. Bár talán még korai a feltámasztásom után rögtön a halálon gondolkodni.

A vállába fúrtam a fejemet, egyre határozottabban mozogtam testében, és pár másodperccel utána ért el a robbanás engem is. Az erek a testemben feszültek, akárcsak az izmok, és apró csókokat lehelve a vállára vártam, hogy valami észhez térítsen ebből a megsemmisült állapotból. - Izi.. - lihegtem a fülébe.

(Nappali)