- Kösz, ezt bóknak veszem - küldök Klaus felé egy lesúlytó pillantást. Hát nem elbűvölő, hogy milyen tökéletesen ért a nők nyelvén? Nem beszélve arról, hogy milyen profi abban, hogyan derítsen jobb kedvre... De legalább ez az ironizálás elszórakoztat. Sóhajtva vetek még egy pillantást a szobára, hogy biztos ne maradjon itt semmi, de úgy nézem, Klaus sietve is jól össze tud rámolni mindent egy bőröndbe.
- Nem tudom... Szerintem hamarosan átmegy rajtam, de ha az megnygtat, akkor kérhetünk is tőle valamit - vonogatom a vállam. Ha jól sejtem, a kocsija épségéért aggódik, de engem sem lelkesít a lehetőség, hogy ilyen állapotban induljunk útnak.

Apró levegőket kapkodva ülök le egy kicsit a kád szélére, mert ismét megkörnyékez a szokásos reggeli rosszullét, de ha egy mód van rá, szeretném elkerülni a klotyó fölé görnyedés felemelő pillanatait ma reggel. Lehet Klaus akármilyen nagy hibrid, én a helyében akkor sem akarnék felhúzni egy terhes nőt korán reggel, mert a végén megnézheti magát... szó szerint, ha véletlenül telibe rókázom a pólóját. De ezektől a gondolatoktól nem leszek jobban, próbálom elterelni a figyelmemet, de nem segít a kinti zsörtölődés, meg neszezés.
- A terhes nők meg pláne - morgom vissza az ajtón túlra, csak hogy ne higgye, hogy nem hallom. Aztán felállok, hogy egy kis vizet lötyköljek az arcomra, de a tükörképem láttán elfintorodom. Függetlenül attól, hogy ezúttal nem adtam ki a gyomrom tartalmát, épp olyan szerencsétlenül festek, mintha megtettem volna. Kicsit összeszedem magam, aztán visszatántorgok a szobába, és magamra veszek valami göncöt, ami megfelel az utazásra is.
- Gondolom, amilyen sietős, nagy kérés lenne, hogy most ne vezess gyorsan, ugye? - húzom el a számat a költői kérdés végén. Talán be kellene készítenem valami zacsit az útra, vészhelyzet esetére.

- Persze, hogy nem gondoltam meg magam... - motyogom csak, miközben ő tovább mondja a magáét. Hát jó, meg akarja tudni az igazságot Marcelről, ahogy én is a családomról, és nem mondtam le arról, hogy megkeressem őket, de mégis min változtat még egy óra alvás? Ez is csak a tipikus klausos gondolkodás. Amúgy meg melyik terhes nő ne örülne egy ilyen kedves ébresztőnek, nem igaz? Morcosan lerúgom magamról a takarót.
- Már készülök - fújok Klausra, majd bevonulok a fürdőbe, és erélyesen belököm magam mögött az ajtót.

Álmosan nyújtózva érzékelem, hogy az ágy hirtelen megüresedik mellettem.
- Időben odaérni mihez? - nyomok el egy ásítást, és kicsit feljebb tornázom magam az ágyban.
- Nem tudtam, hogy ennyire sietünk - jegyzem meg az álmosságtól még morcosan, és próbálom kipislogni a szememből az álmot. Nem tudom, mi ütött ebbe az éjszaka alatt, talán megálmodta, hogy mi lesz a terve mára, de attól még nem kellene kirángatnia engem az ágyból. Örülök, ha nem kell hamarosan ismét a rosszulléttel szenvednem, nem hogy még kapokodjak...

Nem ellenkezek, nincs se kedvem, se erőm, fáradt is vagyok. Lekapcsolom az éjjeli lámpámat, aztán visszabújok Klaushoz. Talán mondanom kellene neki még valamit, biztosítani róla, hogy nekem úgy jó, ahogy van, és nem várok tőle többet. Hogy már így is többet tett és tesz napról-napra, mint ahogy gondoltam. És csak hogy örülök, hogy itt vagyunk, biztonságban, együtt, ez a nehéz nap után. De nem visz rá már a lélek ezekre a nagy szavakra, így csak halkan sóhajtok egyet, és hagyom, hogy végre elnyomjon az álom.

- Én nem is gyerekmesékre gondoltam, és nem is rögtön - vonogatom a vállam. Gyerekmesékben igazából én sem vagyok otthon, de szerintem nem nehéz leemelni pár ilyen könyvet a polcról egy könyvkereskedésben. - Később, amikor már elég idős lesz hozzá, hogy a világról tanuljon. Hisz mégis egy ritka családba születik, vérfarkas és hibrid szülőkhöz. Már most is különleges, és csak még inkább az lesz. Jó ha felkészítjük arra az életre, amivel ez jár. És ebben te leszel inkább otthon, a te élettapasztalatoddal. - Kicsit lejjebb csúszok, amikor visszafekszik mellém, és a vállára hajtom a fejemet. Ismét azt érzem most is, amit korábban, hogy megnyugtató így hozzá bújni. Biztonságot nyújtó. - Értem - válaszolom csendesen a szavaira. - Rendben - igyekszem teljesen közömbösen válaszolni neki, de az érzéseim ismét csak úgy kavarognak. Részben örülök annak, hogy próbálkozik, és hálás vagyok. De nem tehetek róla, hogy a csalódás is rátelepszik közben a szívemre. Én nem várok Klaustól semmi olyat, amit nem képes megtenni. Csak nyilván könnyebb életem lenne egy Salvatore típusú párral, akit Klaus olyan előszeretettel emleget.

- Én... én őszintén örülnék neki. És szerintem a gyerek is... - jegyzem meg, hisz miért ne örülne annak a lányunk, hogy van apja? Olyan apja, aki nem taszítja el magától, aki nem csak anyagi háttérrel akarja segíteni az életét, de szülőként is mellette áll. Még ha nem is lenne tökéletes, de legalább ott lenne neki. Klaust olyan ragaszkodó típusnak ismertem meg. Ha egyszer eldönti, hogy gondoskodni szeretne a lányunkról, szerintem nem mondana le róla, nem passzolná le a felelősséget másnak.
- Szerintem... mesélhetnél neki is majd. Ahogy nekem szoktál. Biztos rengeteg minden van, amit átadhatnál neki, történetek, tapasztalat... - teszem még hozzá kicsivel szélesebb mosollyal. Nyilván nem a véresebb sztorikkal kellene kezdenie, de Klaus ezer éves, legalább tíz emberöltőnyi mesével a háta mögött.

Próbálok elfojtani egy mosolyt, amikor rájövök, hogy mire készül, de amint biztatásért fordul felém, végül mégis elmosolyodom, és aprót bólintok. Kicsit még a lélegzetemet is visszafojtom, hogy biztos ne zavarjam meg a dolgot. Egy csöppet ilyenkor irigy vagyok rá, a kivételesen tökéletes hallásáért, hogy ő így is meg tudja hallgatni a lányunkat, míg nekem Meredith műszerei kellenek ehhez. Hiába, a vérfarkasok nem ilyen szerencsések. Megvárom, hogy füleljen kicsit, aztán halkan megszólalok.
- Milyen érzés... hallani őt? Mit hallasz? - Nyilván nem sok mindent, és talán leírni sem könnyebb, de mégis érdekelne.

Végighallgatom, de ezúttal nem mond sok újat. Elég jól ismerem már, tudom, hogy milyen, tudom, hogy sok rossz dologra képes, tudom, hogy az érzelmei vezetik, és azt is, hogy fél. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy mit feleljek neki, hogy mit tudnék még neki mondani, ami eddig nem hangzott el.
- Én még mindig úgy gondolom, hogy... épp azért lehetnél jó apa, mert nem akarod Mikael példáját követni. Tudom, hogy félsz, én is félek, de szerintem ez normális. Olyan dolog előtt állunk, amiben tapasztalatlanok vagyunk, de... Nem vagy ebben egyedül, nem egyedül kell végigcsinálnod - érintem meg a kezét a takaró felett. - Mindketten a szülei leszünk ennek a kislánynak, és épp azért jó, hogy ketten vagyunk, mert segíthetjük egymást. Én... megígérem, hogy segítek neked jó apának lenni, ha... ha engeded - pillantok rá egy apró mosollyal. Én is bizonytalan vagyok még, nekem sincs előttem jó példa, hogyan kell jó szülőnek lenni, de én hiszem, hogy menni fog ez nekünk, ha akarjuk.

Igen, így felsorolva megértem, miért választja a csendes továbblépést. Jobb elkerülni a felesleges köröket, a sok kérdést. Ami engem illet is, alig várom, hogy végre a családom után mehessek, és én sem szeretném, hogy feltartsanak bennünket.
- Hmm...? - ülök egy kicsit feljebb, miközben próbálja megfogalmazni nekem a kérdését. Oh... - Én úgy gondolom, hogy... jó úton vagy affelé, hogy jó apa legyél. Ha tényleg olyan fontos neked a lányunk, ahogy korábban mondtad, ha képes leszel őt szeretni, akkor képes leszel arra is, hogy rájöjj, és megtanuld, hogyan legyél jó apa - felelem őszintén, amit gondolok. Klaus néha nehéz eset, de nem reménytelen, és az is biztos, hogy ha akar valamit, azt el is éri. Ha szeretni fogja a lányát, akkor jó apja akar majd lenni, és ha tényleg akarja, akkor képes is lesz rá.

Nem számítottam rá, hogy utánam jön, hisz abból, ahogy elparancsolt felöltözni meg pihenni, arra következtettem, hogy mára nem kér többet belőlem. De egyáltalán nem bánom, hogy itt van.
- Ugyan! - válaszolok előbb csak ennyit elmosolyodva, és felhúzom a takarót az ő felén is, hogy mellém bújhasson. - Én is örülnék, ha nem kellene ma egyedül maradnom - vallom be, bár nyilván ez most esetemben most csak félig igaz, hisz sosem vagyok teljesen egyedül. - Hagysz üzenetet a családodnak, hogy elmegyünk, vagy csak lelépünk és kész? - érdeklődöm, csak mert úgy tűnik, az utóbbi időben még egész nyugodt volt a hangulat a házban, nem beszélve Rebekah nagy lelkesedéséről, és az anyja segítségéről, de hát Klausról van szó, így nem lepne meg, ha az utóbbi opciót választja.

Sietve végigsurranok a folyosón, remélve, hogy nem futok össze senkivel, mert most tényleg semmi kedvem hozzá. Megérkezve a szobámba, félredobom a törölközőt, aztán keresek magamnak valami kényelmes öltözetet alvásra, és hamarosan már csússzanok is be a takaróm alá, de a kimerítő nap ellenére nem érkezik gyorsan álom a szememre...