Igaza van. Borzalmas anya vagyok. Meg sem érdemlem ezt a gyereket, és semmi jogom így beszélni Klausszal. A tenyerembe temetem az arcomat, hogy eltakarjam a könnyeimet, de megragadja a karomat.
- Sajnálom - suttogom magam elé remegve. Igazából nem félek tőle. Tőle nem. Inkább magamtól, attól, hogy tényleg mindent tönkre teszek. - Nem akartam megölni. Csak nem gondolkoztam. De nem bántanám - nyelem vissza a könnyeimet, de teljesen össze vagyok omolva.
- Tényleg borzalmas anya vagyok - jelentem ki elhűlve, majd dacos tekintetemet Klausra emelem. - De attól te még ugyanúgy megbízhatatlan vagy. Nem kértem tőled szerelmet, sem örök hűséget. Viszont ha tényleg ilyen laza, nyílt kapcsolatban vagyunk, arról nem kellett volna nekem is tudnom? - Hülyét csinál belőlem, és még most is én vagyok az, akit rángatni kell, megtépni, aztán faképnél hagyni. - Csak mert tudod, ha te így állsz hozzá, akkor én is. A bátyád úgyis olyan figyelmes volt velem... - szúrom neki oda. Fogalmam sincs, mit akarok ezzel elérni, de tök mindegy. Nem is várok már tőle semmit. Kezd nagyon elegem lenni, úgy érzem, ettől a vitázástól minden erő kiszáll belőlem. Le kellene ülnöm...

Esélyem sincs védekezni, minden a pillanat tört része alatt történik, a fejem hatalmasat koppan a falban, a tüdőmből pedig kiszorul a levegő, így arra sem marad erőm, hogy megpróbáljam leszedni magamról. Ahogy elenged, a nyakam helyett inkább a fejemhez nyúlok, a hajszálaim között pedig valami ragacsoshoz ér a kezem. Vér. A sebet azonban már alig érzem. Döbbenetesen gyorsan begyógyult.
- Egy vadállat vagy!  - kiáltok rá idegesen, kikelve magamból. - És még te akarsz apa lenni? Mivel jobb ez - emelem a kezem a nyakamhoz, amit korábban fojtogatott, egyébként már nem először - mint amit én terveztem? Az eredmény tulajdonképpen ugyanolyan hatásos lehet - fújok rá. - Még csodálkozol, hogy meg akarok szabadulni tőled? Fogalmam sincs, mégis kiben bízhatnék. Azt hittem, legalább rád számíthatok, de úgy néz ki, valóban nagyon naiv vagyok. - Ahogy Tatia mondta. Most jut eszembe, hogy azt még nem is volt alkalmam elmesélni. De ez most mindegy is.

Nem számítottam rá, hogy most utánam jön. Előbb kinéztem volna belőle, hogy Erin után megy. Igen, emlékszem a nevére, hisz Klausszal való első találkozásunkról ő is ott volt a Grillben, aztán miatta ültetett fel a Hotelben is. Igazából mindegy.
Nyelek egyet, majd teljesen leengedem a fiolát tartó kezemet. Úgysem lettem volna rá képes. Bár mindenkinek jobb lenne úgy.
- Nem tök mindegy neked?! Mit érdekel egyáltalán? Mindketten tudjuk, hogy én is és a gyerek is csak púp vagyunk a hátadon. Véget vetek ennek, és mindenki élheti tovább az életét tovább nyugodtan - tárom szét a karom, bár a hangom az első mondatoktól az utolsóig lassan teljesen elhalkul és elbizonytalanodik. Lepillantok a méregre, majd hirtelen, ideges mozdulattal törlöm le az arcomról a könnyeket.
- Nem kellett volna neked megmondanom, hogy terhes vagyok, csak szépen meglépnem - mondom halkan magam elé bámulva.

Lendületesen csukom be magam után az ajtót, majd egyenesen a bőröndömhöz sietek, kirángatom a szekrényből, majd kutakodni kezdek az oldal zsebeiben, és hamarosan meg is találom, amit keresek. Egy fiola farkasölőfű. Még akkor vettem, amikor először mentem New Orleansba. Szükség esetére, hisz fogalmam sem volt, mit fogok ott találni nyomozgatás közben. Ebből pár csepp elég, hogy végezzen a gyerekkel. Nálam csak egy kis rosszullétet fog eredményezni, de a gyereknek vége. Nem akartam ezt, nem ez volt a terv. Meg akartam védeni... de mi van, ha azzal védem meg leginkább, ha nem születik erre a nyomorult, átkozott világra? Fogalmam sincs, kiben bízhatnék, nem tudom, hogy mi lesz belőle, mire számíthatok... Senkinek nem tudok hinni igazán, de Klausnak akartam. Hisz ő az apa. Reménykedtem, hogy minden ellenérzése ellenére is összekapja magát, és legalább ő mellettem áll. Még ha nem is lesz felelőségteljes apja a gyereknek. De most úgy érzem, hogy elárult. Sosem tudni, mi telik ki tőle, én pedig nem akarom ennek kitenni se a gyereket, sem magamat. Az üvegcsével a kezemben a tükörhöz sietek, és miközben utoljára végigsimítok a hasamon, amolyan búcsúzásképpen, a mérget a számhoz emelem. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon... Nem tudom megtenni. Remegő kezemet lassan lejjebb eresztem.

Egy rövid, és sajnos nem is túl pihentető szendergés után émelyegve ébredek. Nem tudnám megmondani, hogy milyen napszak van. Először azt is nehezemre esik felelevenítenem, hogy hol is vagyok, majd mire leesik, már fejvesztve rohanok is a szobámhoz tartozó mosdóba, hogy kiengedjem magamból mindazt, amit előzőleg ettem. Nem egy szép látvány, érzésre meg még pocsékabb. Reggeli rosszullét, vagy mi a fene? Friss levegőre van szükségem, és egy kis térre, szóval itt az most nem segít, ha kinyitom az ablakokat. Egy vérfarkasnak tér kell, ez alól a terhes farkas sem kivétel. Kicsit rendbe szedem magam, aztán szinte kimenekülök a házból, csak hogy végre a levegőn lehessek. A várost nem hagyhatom el, világos. A házból való távozáshoz azért nem kell külön engedélyt kérnem, ugye?

Csak én érzem úgy, vagy ez a ház valóban kezd háborús övezetté vállni? Talán eddig is az volt, csak nem élek itt elég ideje ahhoz, hogy ez feltűnjön. Még akkor is érzem a levegőben levő feszültséget, ami Klaus és Elijah között pattogott, amikor messze magam mögött hagytam a nappalit. Bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez csak bennem van. Túl sok mindenen mentem keresztül csupán pár nap leforgása alatt. Olyan történések, melyek merőben felforgatják az életem, a jelenem, a jövőm... fárasztó még belegondolni is. Jó lenne, ha már kaptam volna legalább egy szobát itt, ahová visszavonulhatok. Egy ágyat, amin meghúzhatom magam, és pihenhetek egyet. Most valahogy nincs kedvem Klaus ágyába bújni, mert van egy olyan érzésem, hogy a bátyával való vitája után én innám meg a levét, ha ott talál. Nem baj, feltalálom magam. Nagyjából már tudom, kinek merre van a kis rezidenciája, már akkor sikerült többé-kevésbé felfedeznem magamnak a házat, amikor korábban Esthert kerestem. Tudom, hogy akad itt még bőven vendégszoba, be is kukkantok egy-kettőbe, aztán azt választom, amelyiknek legjobban tetszik a fekvése. Hmm... egy-két saját holmi, és már egész otthonos is lesz. Lepakolom a magammal hozott csomagot - a táskámat a bogyókkal, amit Meredithtől kaptam - az ablak alatt álló asztalra. Aztán szinte rázuhanok a szépen bevetett ágyra. Mintha itt folyton készen állnának vendégek fogadására. Akár egy hotel. De ez most egyáltalán nem panasz. Így rövid időn belül már el is nyomhat az álom.