Muszáj elmosolyodnom azon, ahogy Klaus közelebb settenkedik hozzám. Mindazok ellenére, amiket elmesél, még mindig nem teljesen értem Mikael és Klaus kapcsolatát. Nem értem, Mikael miért gyűlöli ennyire őt, hisz akármi is történt, csak ő nevelte, nem? Bár... épp én akadok fenn ezen? Az én szüleim is kitették a szűröm, amint átváltoztam, mintha azonnal egy idegené váltam volna a szemükben. Nem számított, hogy ők neveltek, az előző évek pillanatok alatt kitörlődtek az emlékeik közül.
- Mm-mhh - rázom kicsit meg a fejemet. - Nem tudom, a többi terhes nő mit igényel. Én szeretem hallgatni, ahogy mesélsz - árulom el, majd odahajolok, és egy futó puszit adok az arcára, közel az ajkaihoz. Fogalmam sincs miért. Csak jól esik.
- De... - a torkomat köszörülöm zavaromban. - Most tényleg hónapokig nem fogsz hozzám érni? - lesek rá lopva. Szerintem tudja, hogy mire célzok.

Épp hogy csak nem tátott szájjal hallgatom a meséjét. Ez a rész eddig nekem valóban kimaradt. Látom, hogy Klaus teljesen elréved, mintha a múltban járna, nagyon-nagyon messze tőlem. Fogalmam sincs, milyen lehet évszázadokat élni, és annyi élményt, emléket őrizni, szépeket és fájdalmasakat egyaránt. Biztos megvan a szép és az árnyoldala is. Sok tapasztalat... Azt hiszem, én a helyében írnék valami emlékiratot, vagy mondjuk minimum naplót. Alapból nem vagyok jóban az emlékek tárolásával, sokszor összekuszálódnak a fejemben a dolgok, pedig mögöttem még csak két évtized van, nem századok.
- Sajnálom, ami az öcséddel történt - mondom halkan. Látom a tekintetében a bűntudatot, talán még sosem láttam ezt az érzést a szemeiben ilyen tisztán. Valahogy engem is elszomorít. Őszintén szólva én sem hevertem ki soha az első gyilkosságomat, pedig az illető nem volt a testvérem, csak egy barát.
- Ezért változtatok később vámpírokká, igaz? - teszem fel a kérdést megerősítést várva, de ez egyértelműnek tűnik.

- Nem is tudtam, hogy van itt Mikaelson kripta is. - Arról volt fogalmam, hogy a Mikaelsonok itt éltek régen is, és itt változtak át vámpírokká. Hallottam konkrét sztorikat, meg mendemondákat, de azokból ki tudja, mennyi az igaz, és szerintem nem is hallottam még mindent. - És... azt sem tudtam, hogy volt egy Henryk nevű öcséd is - húzom össze a szemeimet érdeklődéssel nézve Klausra. Ezt még sosem említette. Vajon ezzel az fivérével is olyan volt a kapcsolata, mint a többivel? Nem akarok találgatni.
- Nekem jó lesz ott, ahol te mondod - bólintok végül. Tessék, kezesbárány vagyok. Csak mondja, hogy nem tudok dac nélkül felelni neki semmire. Közben a símogatása alatt kezdek kissé feloldódni. Küldök felé egy "na jó, legyen" típusú hamiskás mosolyt, aztán fogom magam, és visszamászok mellé, még a takarót is visszahúzom rá. Ettől még nem fogom jobban viselni a nőügyeit, vagy a hatalommániáját, meg birtoklási vágyát, de most próbálok ezekről megfeledkezni.

Morcosan meredek rá, amíg felvázolja a helyzetet, és hihetetlen, mennyire gyűlölöm most azért, mert igaza van. Elterül a párnákon nagy kényelmesen, én pedig egy dacos fújással lerántom róla a takarót, csak hogy ne legyen neki olyan jó. Tudom, gyerekes megnyilvánulás, de annyira tehetetlennek érzem magam vele szemben, és még ha idiótán is, de valahogy le kell vezetnem ezt rajta.
- Kéne valami új elfoglaltság, vagy mondjuk járhatnék futni, hogy megszabaduljak az állandó feszültségtől, amit keltesz bennem, mielőtt megőrülök tőled - morgolódok, de ez már nem az a korábbi vitázás, inkább csak magamban zsörtlődök. Illetve hangosan.
- Milyen ötleted van? - érdeklődöm aztán. Hülye vagyok, teljesen kiment a fejemből a telihold. Máskor már abból érzem a közeledtét, hogy ingerlékenyebb vagyok, de tekintve, hogy Klaus mellett ilyen téren sosincs nyugtom, nem is csoda, hogy most megfeledkeztem róla.

Pont ahogy gondoltam. Csak ilyen jön és megy kapcsolata volt. Vagy jön, és viszik temetni. Ha ezzel azt akarja mondani, hogy örüljek, hogy még élek, akkor nem árt, ha tudja, ezzel nem hatott meg. Ettől még nem érzem magam kiváltságosnak. Egy túlélő vagyok, ez nálam alap.
- Óh, igen? - vonom fel a szemöldökeimet kihívón. - És engem mégis hogy akarnál emlékeztetni? - csusszanok kicsit előrébb felé az ágyon, mintha azt üzenném ezzel, hogy állok elébe, nem félek tőle.
- Hmm... tulajdonképpen tehetek mást. Például fogom a bőröndjeimet, összepakolok, és kisétálok azon az ajtón - legyintek a kijárat felé. - Aaah, ha tudnád, hányszor fordul meg a fejemben egy nap leforgása alatt, hogy szépen faképnél hagylak - sóhajtok. Kár, hogy ez gondolatban sokkal egyszerűbb, mint megtenni. És ez alatt nem azt értem, hogy fogom a gyerekét, és megszökök. Remélem, nem érti félre. Ezzel inkább arra utaltam, hogy el is hagyhatom, ha egyszer végleg besokalltam tőle. És úgy érzem, ennek állandóan fenn áll a lehetősége.

Amíg Klaus beszél, én visszabújok a takaró alá, de nem ám vissza mellé, hanem az ágy végébe, a vele teljesen ellentétes oldalon, és onnan lövelek felé szúrós pillantásokat. Még mindig morcos vagyok rá ezért a "nekem szabad, neked nem, mert nő vagy" hozzáállásért. Kár, hogy nem tudok mit kezdeni a haragommal, mert magától ugyan nem múlik el, rajta levezetni meg nem tudom. Hisz szavaim annyit érnek neki, mint kutyának a lerágott csont: meg sem szagolja. Minden egyszerűen lepereg róla, és meglepően higgadtan hallgatja végig, amiket mondok, akár ha valami tévéműsort nézne. A mondandója végére azonban az arcomra telepedő dacot a zavartság váltja fel.
- Én el akartam mondani... azért is nyitottam be hozzád, hogy elmeséljem a... - kotyogok közbe, de aztán elhallgatok, had mondja végig, amit akar. És végül sikeresen zavarba is hoz, enyhe pírral harapdálom az alsó ajkam. - Különleges? - pislogok rá nagy szemekkel. Tőle nem vártam volna még csak hasonló megjegyzést sem. Halványan elmosolyodom, tekintetemben megfakul a makacs dacolásom, de a helyemről egyelőre nem mozdulok.
- Azért kíváncsi lennék ám, az évszázadok során hány barátnődnek felelt meg ez a "nekem lehet, neked nem" dolog? Mert nem hiszem, hogy sokan rajongtak volna érte - jegyzem meg már jóval engedékenyebben, mint eddig, de még mindig nem teljesen feloldódva. Én például se Erinről, se Tatiáról nem tudom elképzelni, hogy szó nélkül behódoltak volna Klaus akaratának. Bár ha jobban belegondolok, azt sem igazán tudom elképzelni Klausról, hogy sok kapcsolata lett volna. Azt igen, hogy minden héten másik nőt rángatott be az ágyába - akár szó szerint is - de azt nem, hogy hosszabb ideig megmaradt volna egy mellett. Vagy a nők nem húzták sokáig vele. Idiótának is érzem magam néha, hogy én még itt vagyok, és nem léptem le már régen. Nem is vagyok normális.

Gúnyosan felnevetek. Próbálok higgadtan hozzáállni, de ez egyre kevésbé jön össze. - Ahhogy képest, hogy nem akarsz kiborítani, elég jól megy - jegyzem meg kissé fagyosan. Nem tudok tovább nyugodtan ücsörögni mellette. Lerúgom magamról a takarót, kicsússzanok az ágyból, aztán ideges járkálásba kezdek annak reményében, hogy ettől majd kimegy belőlem a feszültség. Nem sok sikerrel.
- Nem hiszem el, hogy tényleg ekkora hímsoviniszta vagy - állok meg egy pillanatra, hogy egyenesen felé intézhessem a szavaimat. - Lehet, hogy ezer éve normális volt ez a hozzáállás, de mai világban már egyenlőség van, oké? És én eszerint nőttem fel. Már ne haragudj, de így is elég sokat tűrök tőled. Mondták már, hogy mennyire idegesítő a hatalommániád? Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki uralkodjon rajtam, parancsolgasson nekem, elvárjon tőlem dolgokat... - Mély levegő. Nem akarok felidegesedni. Istenem, annyi mindent mondanék még neki. De minek is? Arcomat a tenyerembe temetve fordulok az ablak felé, és magamban elszámolok háromig. Aztán tízig is, mert a három kevésnek bizonyul.
- Lehet, hogy te csak annyit látsz ebből, hogy folyton dacolok veled, miközben nekem folyton ilyeneken jár az agyam, hogy oké, ezt is, meg azt is lenyelem a béke kedvéért... - beszélek ezúttal az ablakhoz. - Mondjuk nem tudom, mi értelme, ha észre sem veszed. Neked ez normális, mert hozzá vagy szokva, hogy mindenki retteg tőled, meg a kívánságaidat lesi, és közben csak birtokolni akarsz, mint egy tárgyat. Ez elég sértő, tudod... - A végére kifogy belőlem a lendület, az utóbbiakat már csak csüggetten jegyzem meg. Aztán leülök az ágy szélére. Pedig korábban már úgy tűnt, hogy talán mégis tudunk jól meglenni egymással. - Miért kell nekünk állandóan veszekedni? - szorítom magamhoz az egyik párnát kedvetlenül. - Nagyon fárasztó - motyogom, majd lehajtom a fejem.

Türelmesen hallgatom végig. Ezúttal nem sikerül meglepnie, nagyjából erre számítottam tőle. Ez nem azt jelenti, hogy mindennel tökéletesen egyetértenék, vagy hogy egyik-másik mondata nem érint rosszul, de ez tipikusan az a Klaus, akit ismerek. Megforgatom kicsit a szemeimet, sóhajtok, majd szólásra nyitom a szám, de ekkor hangzanak el az utolsó szavai, melyektől cseppet azonnal felforr az agyvizem.
- Na várjunk csak! Először is: én nem vagyok senki tulajdona - szögezem le hamar, de van egy olyan sejtésem, hogy attól, hogy ezt így a képébe mondom, ő nem fogja máshogy gondolni. Ahhh! - Másodszor pedig... Ahogy korábban felvázoltam, én sem azért fogadtam rosszul, amit láttam, mert szerelmes lennék. - Meg kell állnom egy pillanatra, hogy összeszedjem a mondandómat, és ne borítsak ismét mindent egy felháborodással. - Te nem örülnél annak, ha mással vagyok, akkor nekem miért kellene jó pofát vágnom a dologhoz? Magyarázhatod a dolgot, ahogy akarod, hogy nem akarsz osztozkodni rajtam... Én mitől vagyok más? Nekem miért kellene jól fogadnom ezt az „osztozkodást”? - vonom fel a szemöldökeimet, és büszke vagyok magamra, hogy nem emeltem fel igazán a hangom, elég higgadtan és türelmesen vágtam vissza. Bár ettől még szerintem nyilvánvaló, hogy nem vagyok elragadtatva a hozzáállásától.

Bevackolok a takaró alá. Egyelőre nem érzem magam álmosnak, de nem kizárt, hogy később elnyom az álom, ha nagyon kényelembe helyezem magam. Ám mielőtt ez megtörténhetne, Klaus nekem szegezi a kérdését, amivel ugyanannyira meglep, mint amennyire meg is bánt. Én sem igazán értem, miért. Hogy miért vagyok érzékeny erre a témára. Kicsit elgondolkodom, mielőtt válaszolnék.
- Nem tudom, én... Igaz, hogy ez egy laza, kötetlen kapcsolatnak indult, és hidd el, mindig is ezek pártján voltam. Nagyjából... rettegek a kötöttségektől. De most itt ez a gyerek, és talán ez változtatta meg bennem a dolgokat. Ez nem azt jelenti, hogy magamhoz akarnálak láncolni, és eszembe sincs azt kérni, hogy fogadj cölibátust - idézem az ő szavait rápillantva, majd folytatom. - Csak... szóval talán a gyerek miatt, vagy mert egy ideje már boldogítjuk egymást, de tényleg fontos lettél nekem. - Nyomom meg az utolsó szavakat. Remélem, ezt nem úgy értelmezi, hogy szerelmes vagyok belé. Az ilyen mély érzések amúgy sem nekem valók, bár ezek a nagy kitárulkozások sem. De ha már "őszinte órát" tartunk, akkor elmondom, amit gondolok. - Nem... nem volt túl kellemes téged más nővel látni - árulom el végül lehunyva a szememet, csak hogy ne kelljen még veletlenül sem a szemeibe néznem. - Tehát téged egyáltalán nem zavarna, ha másik férfi karjai között találnám rám? - teszem fel úgy a kérdést, hogy még mindig a lezárt szemhéjaimat fixírozom belülről.

Lesütöm a szemeimet ismét. A padlót fixírozom. Egy szavam se lehet. Ezúttal tényleg megértem a reakcióját, fenyegetés ide vagy oda.
- Tudomásul vettem - mondom halkan. Csak akkor nézek fel ismét, amikor a maga módján elnézést kér, és még magához is húz. Tenyeremmel végigsimítok a mellkasán, miközben készségesen hozzásimulok. Ez ellen nagyon nincs kifogásom. - Ez idáig nem voltam benne biztos... Vagyis inkább csak voltak helyzetek, amikor elbizonytalanodtam a szándékaidat, a hozzáállásodat illetően. De most már látom, hogy tényleg fontos neked ez a gyerek. Legalább annyira, mint nekem - teszem ezt hozzá, csak hogy tudja, én is így érzek. - És ennek örülök - vallom be még csendesen. - Nehéz ám eligazodni rajtad. Olykor olyan vagy, mint egy... - elharapom a mondat végét. Nem akarok semmi rosszat mondani rá. - Néha ijesztő tudsz lenni. Máskor viszont, mint korábban is... meglepően édes és figyelmes. - Egy huncut mosoly játszik az arcomon, miközben a tekintetét keresem.

Hallom lentről az ajtócsukódást, ami azt jelenti, hogy Meredith távozott. Innentől számítok is rá, hogy Klaus bármikor beléphet a szobámba, hisz maga mondta, hogy majd követ... és az éjszakát is velem akarja tölteni? De nem várom őt tűkön ülve, inkább egy kicsit izgulva, sőt félve. Az egy dolog, hogy kedves volt velem lent, de Klausról van szó. Tőle kitelik, hogy amint magunkra maradunk, ott folytatja a dolgot, ahol abbahagytuk. Csak remélhetem, hogy ezútta a fojtogatás elmarad.
- Mm-hmm - bólintok, amikor a kérdésével belép az ajtón, de kerülöm a pillantását. Illetve csak próbálom, mert hamar ott terem előttem, és finoman kényszerít, hogy rá nézzek. - Jól vagyok - válaszolok ezúttal a szemeibe pillantva. - Viszont szeretnék mondani egy-két dolgot. Először is: tényleg sajnálom az előbbit. Idiótán viselkedtem, pedig tényleg nem akarok ártani a kicsinek - halkul el a hangom a végére, és zavaromban ismét próbálom elfordítani a fejem. - Lehet, hogy úgy tűnt, te akadályoztad meg a dolgot, de egyébként sem lettem volna képes megtenni. Már az előtt leeresztettem a kezem, én csak... hülye voltam. Sajnálom - harapok az alsó ajkamba, aztán ismét felnézek rá. Nem akarom ezt tovább ragozni, mármint ha ő sem, csak akartam, hogy tudja, nem kell féltenie tőlem a gyereket.

Meredith kikísérését most Klausra hagyom. Remélem, ez nem számít udvariatlanságnak tőlem, hogy csak úgy ott hagytam. Hálás vagyok neki, de tényleg kezdett hosszúra nyúlni ez a társalgás. Kissé szórakozottan térek vissza a szobámba, olyannyira, hogy az ajtót is félig nyitva hagyom magam után. Tanácstalanul nézek körül. Le akartam pihenni, de most, hogy egyedül maradtam, kicsit visszatértek a korábbi események nyomasztó emlékei. Sóhajtok egyet, majd az éjjeli szekrényhez sétálok, és a korábban ott hagyott üvegcsét egy határozott mozdulattal vágom bele a szemetesbe. Dühös vagyok magamra, még a gondolatért is, hogy eszembe jutott kárt tenni a lányomban. Lányom... Először adok nemet magamban a gyereknek. Klaus mindig fiút emleget, de nekem az a megérzésem, hogy kislány lesz. Halvány mosollyal nézek le a hasamra, és óvatosan végigsimítok rajta.

Csak állok, mint egy szobor, és meredek rá szótlanul, közben úgy érzem, belül darabjaimra török. Mi a fene van velem?! Ennél én erősebb vagyok! Kitartóbb. Dacosabb. Sosem hagytam, hogy bárki így beszéljen velem, hogy rongyként kezeljen. Ha nem volt más választásom, másnem leléptem. De ezt nem... Szeretnék elmenekülni, mindezt magam mögött hagyni. Bárcsak megtehetném! Ha ez a gyerek nem lenne, akkár már rég itt sem lennék. Így viszont egy életre ehhez a szörnyeteghez kötöm magam... aki valamiért mégis sokkal fontosabb nekem, mint szeretném. Attól tartok, ez az egész előbb-utóbb fel fog emészteni. Nem tudom, meddig bírom még. Legalább ha ihatnék én is egy-két pohár whiskeyt. De nem. A nagyságos úrral ellentétben én ezt sem tehetem. Émelyegni kezdek a sok-sok érzéstől, melyeket vissza kell fojtanom. Csak amikor lassan megmozdulok, és a tükörképemre siklik a pillantásom, akkor veszem észre, hogy nem csak az arcom ázik a könnyektől, melyek végtelenül peregnek végig rajta, de remegek is, mint a nyárfalevél. Nem érzem jól magam. Szédülök, hányingerem van, és borzasztóan fáradtnak érzem magam. És mintha a hasam is görcsölne. Talán csak az idegességtől. De mi van, ha...? Nem tudom, talán valamiféle pánikroham tört rám, de úgy érzem, muszáj segítséget hívnom, mielőtt felrobbanék itt. Kapkodva veszem kézbe a telefonom, és hagyok egy üzenetet Dr. Fellnek:

Nem érzem jól magam. El tudnál jönni?

Rövid, tömör, de erőm sincs többet írni. Egyébként ha jobban belegondolok, nincs is más, akiben jobban megbíznék, mint a doktornő, akit tulajdonképpen szintén alig ismerek.
Leülök az ágyam szélére, és próbálom összeszedni magam, nem túl sok sikerrel. Amint meghallom az érkező jármű hangját, azonnal le is sietek az előtérbe.