Amikor felém fordította az arcát, és belenéztem a szemeibe, szemernyi kétségem sem maradt. Ő az. Az az éjszakai démon, akiről abban a pillanatban még nem tudtam, hogy vámpír... de néhány hónappal utána én magam is belekóstoltam a vámpírok csodálatos világába, és elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, míg meg nem találom életem szerelmének gyilkosát... és lám, most megtaláltam. Nem mintha nem ezzel a célzattal érkeztem volna ide. Ki gondolta volna, hogy egyszer tényleg sikert érek el? Nem vagyok egy önbizalommal megrakodott szekér, még én magam is kételkedtem a célkitűzésemben, hiszen a világ eléggé nagy két embernek. Vámpírnak. Már ha nagyon pontosak akarunk lenni. De mégis, mit kellene tennem azért hogy rávilágístak, most éppen nem barátkozni akarok vele? Igaz, ő valószínűleg olyan gyakran gyilkol, hogy nem rémlik neki minden eset. Gyönyörű elhivatottság. - Óh, én nem barátkozni akarok, ne nevettess! - néztem rá ledöbbent arccal, egy negédes mosoly kíséretében, miközben intettem a csaposnak, hogy kérek még egy italt. - Túl hosszú időt töltöttem el azzal, hogy próbáljalak megtalálni és hogy bosszút álljak... ezek után aligha lenne elképzelhető, hogy mi ketten csak úgy barátok legyünk. - kortyoltam bele a kapott italomba, majd felsóhajtottam, és szinte magamon éreztem döbbent tekintetét, de már nem néztem rá, csak magam elé meredtem, és egy ostoba mosollyal az arcmon folytattam. - Számodra soha semmit nem jelentett az emberi élet. Kioltottad őket, mert erre ítéltettek. De te sem gondolhattad komolyan, hogy mindet meg fogod úszni egy enyje-bejnyével. - Hangom rosszalló, gonoszkás és gúnyos. Most nyilván azt gondolja, hogy egy hozzám hasonló kis bolha mit pattog itt, hozzá képest, aki egy... minek is tudnám nevezni, hogy egy állatot se sértsek meg?
A nő magától értetődően erős személyiség, akit ha megfosztanának mágiájától, akkor sem esne kétségbe, s ez becsülendő. Vagyunk, akik vagyunk, és mindaz, ami a hátterünket adja, mindössze szükséges plusz. Nem várja el a körbeudvarlást, a bájt, a kellemet. Átérzi, hogy honnan jöttem, egyszerű földművesből kapaszkodtam fel, az egyenes utat követem. Vakmerő vagy, ám nem ostoba. Fel tudom mérni, hogy még maroknyi farkassal a hátam mögött sem lenne esélyem, ha nyílt háborút indítanék. Ehhez több kell, mint amit becsületes lelkem elsőre megengedne. Egy terv, amelyre királyi vérvonalam alapján méltán ki tudok stratégiázni. A nő ellen nem fogok törni, önmagában is háláért kiált, hogy szinte bástyaként mozog a sakkjátszmában, amelyben a bábuk már a helyükön, s az ellenfél már nyitott is. A kimenetelt még jótékony homály fedi. Nem vérlény, mosolya ellenben mégis olyan, mint egy ragadozóé. Aki mindünket elpusztíthat... Pikáns! Nem kell visszafognom magam, mellőzi a sértett női gőgöt, amellyel a gyengébbik nem tagjává avanzsálná magát, ezért kell ismermernem, hogy nem alacsonyítom le odáig, hogy törékenységét óvom. - A bókokkal igyekszem csínján bánni, nehéz idők járnak most, a tettek beszéljenek, a sallangok mit sem számítanak. – Szólok keményen, s biccentek a szavaira. Kényszerű szövetségünk alapján kéz a kézben járnak majd érdekeink. Így amikor közli, hogy arra ne is számítsak, hogy irgalmas nővért játszik majd a célom elérésében, hideg fény villan a tekintetemben. Ezt neki kell a legjobban tudnia, hogy ahonnan én jövök, a szívességek mindig viszonzásra lelnek. - Nem szokásom felvágni, ezzel még nem értem el semmit. Csak akkor kezelnélek le, ha valami ostoba vérszívó lennél, aki előtt kell az erőfitogtatás. – Ezzel jelzem azt is, hogy ahogyan körbenézek a helységben, nagyon is otthonosnak, a magaménak érzem, és nem a meggazdagodás a célom. Sokkal inkább az, hogy beépüljek a köztudatba, megismerjék a nevemet, hogy legyenek, akik felnéznek rám, fordulhatnak hozzám. Talán csak akkor lennék több emberrel kapcsolatban, ha a polgármester lennék én magam, ám az az eredeti tervem megcsúfolása lenne. Nem választással fogom elnyerni, erővel veszek vissza mindent. Nem érzékelem a mágia erejét, ám azzal hogy ily nyíltan kérdez, jelzi, hogy nincs mitől tartanom a beszélgetésünk fonalát illetően. - Soha nem is volt másként Naevia. Mégsem szándékozom eladni a lelkemet az ördögnek. Túl nagy árat nem fizetek a sötét praktikáidért. Uralkodni a szemétdomb tetején, hogy rablánc legyen a nyakamban évezredekig... ez nem az én stílusom... – Mondom ki félsz nélkül. Megérzem másokban az életeszenciát, a dobogó szívet, hiszen a farkasok az életből táplálkoznak. Túl erős, és csakis úgy foghatom meg, ha ráébresztem, szüksége van rám. Sosem lesz a királynőm, ahogyan ő sem alacsonyodna le odáig, hogy egy szétzilált család szakadt örökösre pazarolná a szerelmét, ám hosszú időn át öszefonódhat a sorsunk. Kitérő válaszokat adtam, mégis úgy vélem, tálalásom egyértelmű, csupán olvasnia kell a sorok között. Hiszen ő maga is keserű, falakat húz. - Fejtsük meg együtt... milyen szívességet vársz cserébe? – Dörzsölöm meg szakállas államat, ki tudja már hányadik kört isszuk, úgy folyik, mint a víz.
Szerettem, ha nem hagyják annyiban a szabadszájúságomnak és a határozott természetemből fakadó kissé hűvös, s lekezelő viselkedésem. Ez amolyan macska-egér harc volt, a különbség csak az, hogy nekem eszem ágában sem volt őt levadászni, és reméltem, hogy az ő gondolataiban sem fordul meg ilyesmi, hisz ez egy erőteljes akadályba ütközne részéről, ami az én erőm volt, mely koromból akadóan nem volt éppen kezdő szintű használatban. Kiönti az italt és a kis szópárbaj szerű érdeklődés a másik felé, egyre inkább felkelti érdeklődésem, arcomon barátságos, de erőteljesen önelégült mosoly jelenik meg, mely viszonzásra is talál. Felvonom egyik szemöldököm, és kissé oldalra billentem fejem. Tetszik, hogy nem érzi magát alsóbbrendűnek velem szemben, ugyanakkor díjazom azt is, hogy a nyelvét sem fékezve teríti kártyáit, mely a bár életében betöltött szerepére utal. Az indok, hogy mit keresek itt, nem marad szó nélkül, mégis érzékelhette hangomból, hogy valami nagyon nincs rendben velem. És ennek is hangot ad, s már szinte meg sem lepődök. -Vegyük úgy, hogy ezt tudtam, ugyanakkor bóknak fogom fel. Egy viszont biztos, a kiegyensúlyozott élet mostanság nem az én oldalamon áll.-avatom be, épp csak annyiba, ami szükséges, s kortyolok az italba, de érzem, hogy az itt lézengők közül kevés az, aki nem bír jó hallással. Viszont a téma még közel sem olyan súlyos, hogy baj lenne, ha hallgatózó fülekre találna. Kérdésemre választ kapok, ami nem egészen az, amire számítok így első körön, s ennek hangot is adok. -Megyeget? A szavaiddal élve fixen hozza amit kell, de ez elég? Komolyan ez minden vágyad? Hogy megyegesen?-a kérdés már-már szakmai kérdéseket akar a felszínre hozni, hisz ha már üzletről van szó, mindenki szereti, ha fut a szekér, és nem csak megyeget a dolog. A biztos haszon persze előny, de hosszútávon lehetséges, hogy ennél valamennyivel többre is szükség van. Nem mintha fájna a fogam egy ilyen helyre, de ugyebár ki tudja, mi hoz a jövő. A következő kérdés viszont hirtelen ér, de ilyen hirtelen hallgattatom el a környezet felé a hangunk és a beszélgetésünk egyfajta burok csapdájába esik. Az italom a pultra teszem, és ahogy felkelti a figyelmem, tekintetemben megcsillan némi kíváncsiság. -Tisztában vagy vele mit kérsz, de remélem azzal is, hogy semmi sincs manapság ingyen.forgatom ujjaim között az asztalon álló poharat, mely furcsa, karcos hanggal forogni kezd. -Tulajdonképpen mire készülsz? Némi részletre szükségem van, ugyanis manapság a magányos farkas típusokra is rájár a rúd. Nem csak egyszerű emberek járkálnak odakinn, akik azt hiszik, hogy hősködhetnek, de szinte minden faj képviseletében megjelennek vadászok.-tájékoztatom, s remélem, hogy ez az információ nem éri hirtelen. Körbepillantok a helységben, majd megiszom a maradék skótot is, és tekintetem újra a férfira emelem.-Persze meggyőzésben mind a ketten jók vagyunk. Az én ráhatásommal viszont sok mindenki fogadhat neked hűséget.-mosolyodom el újra azzal a kissé önelégült mosolyommal, amit ma nem először villantok rá. Hajamba túrok, majd az üvegért nyúlva újabb kört töltök ki magunknak.
Nem tehetek róla, egyszerű bizalmatlanság a részemről, hogy nehezebben bízom meg olyanban, aki nem a vérem, de még nem is a fajtám. Ez betudható a régi sértelmeknek, vagy csak az átoknak, amely végigkiséri az ordasok népét az elmúlt közel kétezer évben. Az érkező boszorkány talán kevésbé szolgált rá arra, hogy ferdeszemmel méregessem, hiszen önként ajánlotta a barátságát, miután kipuhatolta, hogy mik is az elképzeléseim. Egyértelműen kezdeményező alkat, s képes volt királyi gőgömet lekezelni, nem holmi hisztinek venni, amivel csak felbőszített volna még jobban. Így fogjuk rá, hogy afféle szövetségesként nézek rá. A nő beljebb lép, és máris megkezdődik köztünk az adok-kapok, amelyet tulajdonképpen egészen békésen kezelek. Viszonzom a mosolyát a magam szolidan visszafogott stílusában, s érdeklődve mérem végig. Ledobom a konyharuhát, s gyorsan helyet foglalok. Az üveg, amelyet felbontok kettőnknek, határozottan jó évjárat. Skót, mint én. Az égető aroma szétárad a nyelvemen, amint koccintottunk. Kemény tekintettel állom a pillantást, neki van meghátrálnivaló indoka, nem nekem. - Közel sem kell indok. Én viszont azt kérdezek, amit csak akarok. – Felelem keményen, végülis a hazai pálya előnye az enyém, így bőven lepereg rólam a rámaggadott egér-szerep, amellyel méltatni kíván. Legrosszabb esetben is egyenrangúak vagyunk, az alkunk ellenére sem hagyom uralni magamat. Az egy dolog, hogy tartozom neki, de spongyát rá, végülis szabad országban vagyunk, vehetem úgy is, hogy látni akar. Nem vagyok egy társaságfüggő, de amióta Carlos nem hajlandó átjönni a kontinensre, kénytelen-kelletlen a grill ügyeit intézem, s alkalmasint beszélgetek is. Akkor már olyannal tegyem, akit nagyjából ismerek. Az indokai, tervei még ismeretlenek előttem, ám az bizonyos; szerepelek bennük. - Tény. De ettől még cefetül nézel ki. – Őszinte vagyok, a saját ismerőseimmel mindig az voltam. Látom, hogy valami nem stimmel, a mosolya ellenére sem. Ha már szövetségesek vagyunk, hümmögök egy sort, mintha azt várnám, hogy belekezd. Ha valóban olyan bűbájos, majd leblokkolja körülöttünk az étert, hogy a vészívók ne halljanak meg. - Mit mondjak... megyeget. Azért vettem meg, mert fixen hozza azt, amit kell. – Követem a tekintetét, koradélután van, az idült alkeszek, meg a nyafogósok jönnek ilyekor, ám négytől szépen tömött sorokban indul a tömeg. Nem sok szórakozási lehetőség van, tudom én, miben kell meglátni a lehetőséget. - Farkasok kellenek. Engedelmes, magányos példányok. Sürgősen. – Mondom ki a szavakat, amiről most a lényeg szól. Ha Carlos ennyire függőben tartja a dolgot, nem kell, hogy a véreim legyenek, ám én leszek az alfa, ez nem is lehet kérdéses.
Nem maradtam sokáig egyedül, kezdtem azt hinni, hogy összeesküvést szőttek ellenem, aminek tekintetében nem nézhetek csak kifelé a fejemből. Haza nem akartam menni, mert ott volt Curtis.... és nem az volt a baj, hogy ott volt a házamban, hanem az, hogy neki is megvolt a maga dolga és problémája, amibe nem fért bele, hogy én ismét arról kezdjek el beszélni, hogy mi történt a múltamban. Régen volt már az, hogy megfordult a fejemben: mit kellene tennem, hogyan kellene viselkednem ahhoz, hogy magam mellett tartsak valakit. De most újra szükség volt arra a viselkedésre, ami a mai társadalom által elvárt... legalábbis amiatt, hogy Curtis velem legyen. Nehéz lesz... ám megpróbálhatom. Csak megforgattam a szemem, amikor leültek mellém. A hanghoz női tulajdonos társult és mivel sem Kenzi-nek, sem Mila-nak nem ilyen a hangja, itt ki is merült a lehetőségek tárháza, akikkel szívesen beszélgetnék és esetleg elmondanám nekik, hogy milyen bogarat ültetett a fülembe az az idegesítő, holtjaiból visszatért cafka. Sőt, talán Kenzi még utána is tudna járni a dolgoknak... hogy nem jutott eddig eszembe! - Túl rossz ahhoz, hogy egyáltalán említésre méltó legyen. - Megvontam a vállamat, miközben a lány felé fordultam. Soha nem láttam még a városban, bár nem mintha annyira nagy közösségi embere lennék ennek a szeméttelepnek. Már a városi tanácsba sem érné meg bekerülni, mivel mindenki tud a vámpírok és egyéb természetfeletti lények létezéséről... teljesen elvesztette a varázsát Mystic Falls. - Bocs, de most nincs kedvem barátkozni. - Jelentettem ki egyszerűen és aprót kortyoltam az italomba. Soha nem értettem, hogy az emberek miért akarnak akárkihez odamenni csak úgy, mindenféle hátsó szándék nélkül, hogy érdeklődjenek a hogylétük felől. Egy férfinál egy nőnél még csak-csak megértem, de az ilyen típusú barátkozás tényleg nem az én stílusom volt.
Nevezzük pillanatnyi meggondolatlanságnak, vagy aminek akarjuk, amiért ide betértem, de kellett egy kis semleges terület. A barátnőm átváltozása, majd a kis segítségnyújtásom, most pedig a felettem elhatalmasodó aggódás rám nem éppen jellemző megnyilvánulásként, olyan dologra vágytam, amit mostanság ritkán alkalmaztam. Ilyen dolog, vagy inkább cselekvés volt egy pár ital elfogyasztása, a mértéket tartva ugyan, de mindent csak is tisztán. Valami azt súgta, hogy ha nem is üzleti értelemben véve, de valakire számíthatok itt, aki inkább volt régi ismerős, mint barát. Azt persze nem vettem figyelembe, hogy a farkasokra jellemző, kissé mogorva és kétkedő jellemmel nem nagyon megyek sokra a helyzetemben, de valamiféle szórakozásnak megfelelt ez is legalábbis a semminél jobbnak tűnt. -Ugyan kérlek...-mosolyodom el, de nem azon a barátságos, inkább azon a tipikus "ugyan, hagyjuk már" módomon. Jellememből fakadóan nem a kedvesség az erősségem, de kivételek vannak, és ugyebár nekem sem kell mindig ugyanolyan hidegnek mutatkoznom mindenkivel. Pláne, mivel nem a munka hozott ide. Legalábbis nem a mindenki által ismert munkám. Sem papírkupacok, sem az éves bevétel, sem semmi hasonló nem volt ma az asztalon, amire kíváncsi lettem volna. Különben is, tőlem olyan távol állnak a bártulajdonosi papírok, mint mondjuk az üvegfújás. Megemelem a poharam, és aprócska kortyot nyelek le a kitöltött italból, tekintetemmel viszont figyelem, mint valami macska az áldozatául kiszemelt egeret. -Hát már indok is kell, hogy az ember beüljön egy bárba. Nem hittem, hogy ilyen öreg vagyok már, és ennyire megváltoztak a szokások.-teszek megjegyzés, kissé oldalra billentve fejem, mosolyom nem hervad le arcomról, ugyanolyan homályba vesző indokú, mint eddig. Csak van, de nem értem, minek foglal helyet arcomon. -De ha már ok kell, itt van egy. Gondoltam kicsit kikapcsolódom. Azt hiszem rám fér.-helyezem a poharat vissza magam elé, kezem ölembe ejtem, hátam pedig egyenesen, tartom, méltóságteljesen, ahogy régen tanítottak. Furcsa, hogy hogy múlnak az évek... -Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a nézést, de ne légy ilyen ádáz. Nem vámpír vagyok, vagy egy istenverte vadász.-dünnyögöm, megvillantva rá tekintetem, és vonásait még egyszer fürkészve mérem végig. Felvágták a nyelvem, ez nem újdonság, de ennyi idő után megengedhetem magamnak, hogy a gondolataim bátran és nyíltan fejtsem ki. -Jól megy az üzlet mostanság?-érdeklődöm, körbepillantva a helységben, ahol még nem tolonganak az emberek, a jelek szerint senki sem választja a kora délutáni órákat arra, hogy italba fojtsa a bánatát. Egy viszont biztos: a helységben lévők épp annyira nem emberek, mint amennyire én sem vagy a beszélgetőtársam. Az viszont igaz, hogy az emberek többsége emberrel beszélget. Már amennyire érzem az aurákat vizslatva.
Felpillantok a pohár törölgetéséből, amely egy cseppet lealacsonyító munka egy olyan vezérnek mint én, ám a dolgot most két pillérrel alapozom meg. Egy: nincsen itt senki a sajátjaim közül, aki valóban felnézne rám. Kettő: Az alkalmattaim tiszteletét nem kiharcolni, érdemelni akarom. Ez utóbbi esetében ez csakis úgy sikerülhet, ha nem büdös a munka. Annak idején a birtokon is megfogtam a ház körüli tennivalók végét, műveltem a földet, ahogyan a kovácsmesterség sem éppen a királyi vér számára logikus tennivaló, ám úgy vélem, csupán a vérem nem jogosít fel semmire, Anglia pedig messze van. Ami volt, már elmúlt, a családom becsületetét kell visszaszereznom, no meg aztán fáj is a fogam az apám által felhalmozott ékszerekre. Nem pénzről van szó, az nem is értékálló, ám az arany, az igazgyöngyök, az ezerhétszázas évek végén vert magas ezüsttartalmú érmék bizony még mindig hordozzák az eredeti vagyont, ha nem többet, mint amit akkor lehetett kapni értük. Ledobom a konyharuhát a vállamról, és rázogatom kissé az ujjaimat. A karom igen szőrös, akárcsak a mellkasom, amely kivillan. Na igen, a mai kor férfijai inkább simabőrű gúnárok, ám talán a farkasvérem miatt is nézhetek így ki. Abban az időben még hosszú sörényem volt, dús nagy szakállam, ha kellett, pusztakézzel téptem szét valakit, ha úgy alakult akkor meg a másfélkezes karddal, amit csuklóból is meg tudtam lendíteni, míg másnak már a felemelése is komoly feszületet okozott. A pengét még mindig őrzöm, nosztalgikus emlékek fűznek hozzá, manapság már nem volna ildomos az oldalamra csapni ahogyan a várost járom. A bárpultnál veszem észre a boszorkányt, aki ugyan nem a vérem, ám annak, hogy visszatérhettem, talán egykori szerelmem leszármazottja lehet. Egy biztos: nem Bennet. Üzletasszony a javából. Remélni merem, hogy nem fogok ráfizetni az alkura. Nincsen kedvem B-tervet alkotni, miután kitörtem a nyakát. - Bujkálok? Lefoglal az üzletvezetés. – Döntöm oldalra a fejemet, miközben kisiklom a pult mögül, és visszahúzom a feltűrt ingujjat. Leülök az invitált székre, holott otthon vagyok, a bárral együtt a kicsiny lakást is birtokba vettem, s ami még fontosabb, nem bérleti, tulajdonosi szerződésem van rá. Na meg egy szívesség, amivel még jövök a banyának, hogy a másik pályázót eltűntette az útból. – Nem mondom, az most jól esne. Mi járatban Naevia? – Tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy mivel üzletel. Magam elé húzom az üveget, amelyet a felszolgálóm hagyott itt két üres pohárral, majd a nőnek töltök. Tele természetesen, s tisztán, jég nélkül. Bírja. Aztán magamnak. Fürkészően mérem végig, van egy olyan érzésem, hogy jelen találkánk többet is takar most, mint a spontán benézés ténye.
Kicsit aggódtam, de ez ez enyhe kifejezés volt arra, amit valóban éreztem. Napok óta nem láttam Maisie-t, és ez nem jelentett jót. Visszaadtam neki a képességét, és azóta figyelek rá, de egyszerűen meglépett előlem, mert abba a dajkamesébe kergette magát, hogy ártana nekem. Lehet, hogy vámpír volt, de én adtam neki a napgyűrűt és bár hozzám hasonlóan boszorkány is volt, nem féltem attól, hogy esetleges támadás esetén nem fogom tudni megállítani. Arra gondoltam, hogy a fáradtság ellenére bemegyek a város központjául szolgáló Grill-be, hogy kicsit körbenézzek, mostanság mi a helyzet arrafelé. Talán a régi ismerős is ott lesz, kinek társaságára számíthatok. A hozzám megszokott eleganciával szállok ki a kocsimból, és magassarkú csizmám kopogásának vízhangja közepedet lépkedek a pult irányába, majd foglalok helyet egy szabad széken, kabátom a mellettem lévő üres székre fektetve. Kezemmel intek a pult mögött sürgölődő fiúnak, és egy halovány mosolyt villantva rá, kikérek magamnak egy italt. Érzem, hogy pár fürkésző pillantás engem néz, de mit sem törődök vele, keresztbe fonom lábaim, vállam mögé dobom sötét hajam, és amikor a poharat leteszi elém, egy köszönöm kíséretében húzom magam elé, és mutatóujjammal köröket írok le a tetején. -Azt hittem, már soha nem bukkansz fel, vagy bújkálsz előlem.-szólalok meg, mikor meglátom Thadeus-t, és egy keveset használt barátságos mosolyt engedek meg magamnak.-Bár nem tudom, hogy mi okod lehetne erre.-mélázom el, és a mellettem lévő üres székre biccentek. -A vendégem vagy.-ajánlom fel, bár ez fordítva szokott felmerülni, most kivételt tehetünk, ha ő is úgy gondolja. Mégis, ha már egyszer köze van ehhez a helyhez, nem hiszem, hogy az én meghívásommal járna a legjobban, mivel amúgy is kedvezményeket élvez. Legalábbis gondolom én...
Fogalmam sincs, hogy miért, de biztos voltam abban, hogy a lehető legjobb helyen járok Mystic Falls esetében. Én magam... talán nem jutottam volna el idáig, ha nem kapok elég ösztönzést. És James élettelen szemei eléggé... nyomatékosan követelték, hogy találjam meg a gyilkosát. Bár nyilván én képzeltem oda, hogy ezt kéri tőlem, hiszen már nem élt. De az, hogy egy nő a huszas évei közepén teljesen meghibban, nos... miért is lenne olyan meglepő? James volt az egyetlen férfi az életemben, akit igazán... múlhatatlanul szerettem, és elvették tőlem... azóta minden férfi csak egy játékszer az életemben, és nem tudom őket komolyan venni. Kivéve Charlie-t... de ő egészen más tészta. Jó, ha bármikor készenlétben van egy vadász, és lehetőleg nekem nyújt segítséget, nem pedig másnak. Bár ha tudná,m hogy vámpír vagyok, talán én lennék az első, akinek fejét az ereklyéi közé tenné, de... mindenesetre meg kell próbálkoznom azzal, hogy titokban tartom mivoltomat. Egy ideje már megy, miért ne tarthatna kicsivel tovább? Már egy ideje a Grillben ücsörögtem, és a koktékomat szürcsölgettem, amit valami csoda folytán egy férfitól kaptam. A pasit elhajtottam, a koktélt pedig megtartottam. Senki nem mondta, hogy egy ilyen dögös külsővel könnyű élni az életet, nem? Éppen a szívószál által kortyolgattam az italomat, amikor becsapódott mellém egy nő. Barna hajfürtjei eltakarták az arcát, így csak azt láttam, ahogy egy pillanatra körülnéz, hogy lát-e itt valakit. Nyilván ismerőst keresett, de a szemét nem sikerült látnom. Fogalmam sincs, hogy miért mindig mellettem kötnek ki az idegbetegek, de valószínűleg oka van. Ha mellettem is van egy zakkant, én már nem tűnök annyira klinikai esetnek. - Nehéz nap? - kérdeztem végül, és felsóhajtottam, majd vártam, hogy rám nézzen. A parfümje ismerős volt... és remek a memóriám, de az, akire emlékeztetett... nem, az nem lehet... annak a nőnek csak a szemei maradtak meg nyomatékosan a fejemben... fordulj ide...
Nem voltam benne teljesen biztos, hogy akárhová máshová kellett volna mennem, mint a Grillbe. A parkolóból már egyébként is egyenes út vezetett a helyiségbe és azokkal az információkkal a birtokomban, amiket Naomi átadott... ez most komoly? Tényleg azt akarja, hogy elhiggyem a meséjét? Hogy rosszul emlékszem a saját halálomra? Hogy ezer évig tévhitben élek és nem csak nekem, hanem mindenki másnak teljesen más gondolatokat ültettek a fejébe, hogy senki sem emlékezzen arra, hogy... Elijah gyilkolt meg? Még a gondolat is abszurd. Elijah nem tett volna ilyet, még újszülött vámpírként is ő volt az önmegtartóztatás és a példabeszédek mintaképe. Ha valaki, hát ő... nem, nem, nem. És maga a gondolat, hogy egyáltalán akármi hazugság is lehet az életem úgymond kezdetében... szintén fejfájásra sarkallt.Bár jobban belegondolva semmi csodálkozni való nem lenne azon, ha minden egy nagy füllentés lenne, hiszen a Mikaelson-ok anyja és mindenki más a családban mindig is értett a hazudozáshoz. Könnyű volt tanulni tőlük. Leültem a pulthoz és rögtön kértem magamnak egy italt. Whiskyt, természetesen, de biztos voltam benne, hogy nem lesz elég. Szerencse, hogy a szervezetem emberfeletti sebességgel dolgozza fel az alkoholt és az idők folyamán egyre jobb és jobb lesz az anyagcserém. Ennek általában örülni szoktam, de most, hogy az agyam tompulását szeretném előidézni, nem nekem kedvez a helyzet. Annak viszont hálát adtam, hogy egyetlen ismerőst sem láttam a szórakozóhelyen belül, mert egyáltalán nem hiányzott hogy akárki egy szót is hozzám szóljon. Inkább az azonnali halál.
Nincs kedvem sajnáltatni magam. Oké, már az a tény, hogy itt vagyok és iszogatok sajnáltatásnak minősül, de akkor sem ezt választottam az életcélomnak most, hogy végre úgymond egy kicsit szabad vagyok. Ebben az elcseszett világban nem támaszkodhatok senkire csak Ezio-ra. Nekem csak ő van.. Azt hiszem. Ryan-nel a történek után nem szívesen találkoznék. Furcsa lenne és amúgy is hagyom hadd élje a maga kis életét, mert nem akarok belerondítani a tökéletes szerelmi idilljébe. Mondjuk az, hogy ő megtalálta a szerelmet egy kicsit reménnyel tölt el engem is, mert ha egy olyan pasi, mint Ryan képes egy nő mellett megállni és azt ténylegesen komolyan is gondolja, akkor nagyon különleges lányról lehet szó, mert nem hiszem, hogy csak úgy bárki mellett megállna. Ha így lenne, akkor még mindig mellettem lenne. Talán soha el sem ment volna, de mindketten tudjuk most már, hogy köztünk az egész csak időszaki fellángolás volt és semmi több. Szomorú, de ez van. Még soha nem voltam igazán szerelmes csak vonzalmat éreztem férfiak iránt. Valahogy nem akartam belefolyni ilyen komoly érzésekbe úgy vagyok vele, hogy ez nem nekem való. Meg igazából nem is engedhettem meg magamnak ilyesmit, amíg apám élt. Most pedig nem érzem, hogy lenne bármi esélyem a boldogságra. – Vigyen oda a papa, ahová csak akar. – Mondom vigyorogva, miközben a kezeimmel nyújtózkodok felé, mint a kisgyerekek, akik azt akarják, hogy felvegyék őket. Természetesen nem várom el tőle, hogy felvegyen egyszerűen csak jó érzés kicsit szórakozni vele. Tényleg kíváncsi vagyok arra, amit mesélni fog. Mégis miért? Mert neki legalább van családja, akivel boldog. Nekem ez soha nem adatott meg bármennyire is szerettem volna. Talán az anyám szeretet volna, ha egy kicsivel tovább élt volna. De így soha nem tudhattam meg igazán, hogy milyen is az a családon belüli szeretet.
Elég érdekes, hogy amikor találkozunk akkor én nekem jó hangulatom van a velem történt dolgok miatt, nála pedig pont ennek az ellenkezője érvényesül. Bár elég merész többszöri találkozásokról beszélni, hisz most találkozunk az életben másodszor. Az első találkozásunk valóban emlékezetes marad, és örültem is neki, hogy segíthettem. Ha valami, hát annyi biztos, hogy az egyetlen BIZTOS pont amiben osztozunk az az alkohol iránti idézőjeles „szeretet.” Csak a módszerek különböznek, hogy mikor, milyen alkalomból, miért iszunk. Én nekem ez egyfajta időtöltés mikor nem tudok mást csinálni, ő viszont látszólag csak a problémái elől próbál menekülni. Mondhatnám neki, hogy ha iszik attól még nem fognak elmúlni a problémái, csak összehoz magának egy kellemes másnapot. Bár átmeneti megoldásnak tökéletes, de… mindegy, ő élete. Úgy sem hallgatna rám. - Ezio bácsi… Na jó, nem… Ez majdnem rosszabb… Fuhh…. Jól van, megfogtál… - Mélyen szívtam be a levegőt, miközben gondolkoztam, hogyan is hívhat engem a kis Chloe. A nagyapja vagyok, ezen nincs mit szépíteni, de csak hívhat máshogyan is, mint így… De úgy látszik, hogy nem igazán volt más. Az EZIO meg túl hivatalos, hogy így hívjon a saját unokám. - Mesélek én mindenről, csak ahhoz kéne egy ennél sokkal…nyugodtabb hely. Bár ha inkább maradsz a hányás- és alkoholszag környezetében, valamint szeretnéd ebben a hangzavarban kivenni, hogy mégis mit akarok mondani, akkor maradhatunk.- Úgy érzem nagy hibát követtem el azzal, hogy elmondtam ezt az egészet, mert ezt a „papa” jelzőt soha nem fogom lemosni magamról, legalábbis ha róla beszélünk. Persze egyébként nem gondolom ezt komolyan, nem tartom hibának ezt az egészet. Talán… talán még az én történetem által is kedvet kap az élethez. Bár erre sok esélyt nem látok, csak reménykedek benne.
Annyira szerencsétlen vagyok mostanában. Még a pozitív dolgokkal kapcsolatban sem tudom megtalálni a jó lehetőségeket. Végre nem kell az apám árnyékában élnem erre most túlságosan sok időm akad gondolkodni és a pesszimizmus teljes mértékben átitat. Nem akarom ezt az egészet érezni nem akarok negatívan gondolkodni ezért a gondolataim elől az alkoholhoz menekülök. Csak azaz egyetlen probléma, hogy a negatív gondolkodásmódom igen jól képviseli magát még az alkohol tengerben is. Mondhatni könnyedén lubickol benne, mintha semmi nem történt volna. Talán így még könnyebben jut el egyik helyről a másikra és fertőzi meg az elmémet. Nem, hogy nehezítenék a helyzetén, hanem inkább könnyítek. Mennyire nevetséges ez az egész helyzet már! – Ó, miért szerinted a kis lurkó nem azt fogja neked mondani, hogy papa? – Nem rossz szándékkal csipkelődöm egyszerűen csak a keserűségem kívánta azt, hogy terjesszem. Csak egy icipicit. Ez vagyok én még azt az ember is el akarom üldözni magam mellől, akit tulajdonképpen kedvellek. Nem szokásom csak úgy megnyílni az embereknek, de Ezio már a kezdetektől kivételt képez. Mintha lenne közöttünk egy igen furcsa kapocs, amit nem igazán tudok hova tenni. Mondjuk nem sokat gondolkoztam rajta, mert apám halála óta nem is gondolkoztam rajta. Eszembe jutott ő, hiszen az életem végéig hálás leszek neki, de eszem ágában sem volt elemezgetni a kettőnk kapcsolatát. Jól esett, ahogy magához ölelt készséggel bújtam a karjaiba. Jó, ha az embernek van egy támasza, mert az ilyen támaszok nélkül teljes mértékben elveszettnek nyilváníthatnánk magunkat. – Köszönöm. Ezt jól a fejembe fogom vésni, papa. – Mondom immár mosollyal az arcomon. Hát igen. Ezt most már sehogyan sem fogja lemosni magáról. – Inkább mesélj egy kicsit az unokádról. Meg a családodról. – Na, igen.. Szívesebben hallgatok boldog családi háttereket. Az enyém túlságosan is elcseszett ezekhez képest.
Egyben volt vicces látni, hogy valaki ennyire szét van csúszva, és egyben volt kissé lelombozó. Pontosan nem tudtam, hogy mi történt vele ami miatt megint ennyire leitta magát de ha akarja majd elmondja, én viszont nem fogom erőltetni. Vagyis, fogom ha azt mondja csak, hogy „nem történt semmi, jól vagyok” és társai. Múltkor az apja elnyomása miatt volt nap mint nap teljesen lelkileg meggyötört, viszont látszólag nem sokat változtak a dolgok túl sokat mióta elintézte őt. Talán csak még rosszabb lett, hiszen más célja nem volt már az élettől, csak az apja elintézése. De ezek olyan kérdések amikre jómagam nem tudok válaszolni. Elmosolyodtam a torna gyakorlatain, de közben én beszéltem. - Köszönöm, de mégis… Emiatt a „nagypapa” szó miatt olyan öregnek érzem magam, szóval túl sokszor ne hangoztasd. Bár úgy gondolom csak a falnak beszélek megint. - Mondtam mosolyogva, aztán még egy felest lehúztam és úgy éreztem, elég is lesz ennyi az estére. Kissé fájdalmas grimasz ült ki az arcomra miközben a pohár alját nézve hallgattam amit mond. Azt hittem, hogy a segítségem révén csak lehetősége nyílik egy új, jobb életre… Ehelyett minden történt vele csak jó dolgok nem. Hangjában akármekkora hangzavar is volt érezhető volt a fájdalom, és az, hogy már a sírás kerülgeti. Végül rápillantottam, és magamhoz öleltem őt vigasztalásképp. - Dorothea, nem vagy egyedül… Hozzám bármikor fordulhatsz, amikor csak akarsz. Nem tervezek ebből a városból elmenni, szóval tényleg nem gond. - Mondtam neki mosolyogva, hátha sikerül ezzel nyugtatnom őt.
Várok, hogy megszűnjön a zsongás a fejemben, miközben egy pillanatra sem nyitom ki a szemeimet vagy mozdulok meg. Ergo semmi jelet nem mutatok arról, hogy igen én most ébren vagyok és csak pihentetem a szemeimet és semmi más nem történik. Miközben hallgatom, amit mond Ezio a zsibbadás szépen lassan elhagyja a testemet és megkönnyebbülök, hogy a gondolataim is sokkal tisztábbak lesznek ugyanakkor elragad magával egyfajta keserűség, amit nem tudok hova tenni jelen pillanatban. De minden egyes pillanat elteltével világos is lesz számomra, hogy miért érzem magam annyira nyomorultan. Nem azért, mert Ryan azt mondta, hogy ne próbálkozzunk ezzel az egésszel, mert felesleges. Még csak nem is azért, mert hirtelen elkapott egy olyan ostoba érzés, hogy hiányzik az apám. Bár bizonyos módon ez is lehet a probléma forrása. Mivel ő nincs ezért túl sok időm akad gondolkozni. Nagy nehezen felemelem, miután Ezio megbökött. – Öö, nagypapa lettél? Gratulálok. – Nyöszörgöm, majd nyújtózkodok egyet, mint aki hosszú álomból ébredt fel pedig szó sincs ilyesmiről egyszerűen csak újra érezni kezdtem a testrészeimet és szükségesnek éreztem, hogy egy kicsit megmozgassam őket. Ez amolyan ellenőrzés volt, hogy még mindig megvan mindenem és senki nem vágta le a karomat, amíg kicsit ki voltam ütve. – Szóval.. Rettenetesen hálás vagyok, amiért segítettél eltenni láb alól az apámat, hogy lehetőségem nyíljon egy jobb életre. De sajnos a paranoiám nem múlt el ezzel egy időben. Még mindig összerezzenek, ha valaki túlságosan közel van hozzám. Aztán találkoztam az exemmel, akivel úgy volt, hogy megpróbáljuk ismét, de aztán lepattintott. A legrosszabb az egészben, hogy nem is bántam, mert már nem éreztem úgy iránta, ahogy egykoron.. Nem az bánt, hogy nem kellek neki, hanem, hogy így most.. Nem maradt senkim. Az apám elől menekültem addig megvolt a magam baja, de most itt a lehetőség, hogy új életet kezdjek és nem tudok vele mit kezdeni, mert totálisan egyedül vagyok ebben az elcseszett világban és ez teljesen lerohasztja a kedvemet. – Mire befejezem a mondanom a sírás kapargatja a torkomat. Nem akarok visszatérni a valóságba. Túlságosan reális és fájdalmas.
A mondatra csak szimplán mosolyogtam. Még mit szólhatnék rá? Örülök neki, ha úgy tekint rám, mint egy barátra, aki megmentette az összeroppanástól. Annak meg még jobban örülnék, ha nem csak barátként látna, hanem észrevenné, hogy a lopott pillantások mögött komoly szándékok lapulnak. Az a gáz, hogy ezzel kétlem, hogy bármikor is oda tudnék állítani elé. Nincs meg bennem az a bátorság és sosem volt meg. Persze nem várnám el, hogy ő lépjen, még azt sem tudom, hogy egyáltalán szeretné-e ezt az egészet megpróbálni. Mert például én képtelen lennék rá szimplán barátként nézni miután mondjuk nyíltan közölte, hogy ő nem akar semmit. Bár ki tudja, lehet, hogy szimplán ő is ettől fél és azért vagyunk még mindig ezen a szinten leragadva. És az a gond, hogy mostanában egyre többet gondolkozok ezen ahelyett, hogy összeszedném magam és valamit tennék is az ügy érdekében. -És tényleg -vigyorogtam a mondatára, amint meghallottam a gyomorkorgást. Amúgy is elég hangos volt, az éles hallásom még csak rádobott erre egy lapáttal. -Mióta nem ettél te? -kérdeztem enyhén csodálkozva. -Mert az egy dolog, hogy én tartalékoltam erre az estére és kevesebbet ettem a szokásosnál, de te úgy nézel ki mint akit kiéheztettek -persze én is szenvedtem, mert már rengeteg étel volt körülöttünk, csak a mi pizzánkat nem akarták elénk rakni. Ráadásul eleve ha koncentráltam, akkor még több illatot, szagot éreztem, mint amennyit átlag emberként érezhettem volna. Odaégett tészta, frissen sült pizza, fűszerek... -Caitlyn, ne szórakozz velem. Ezért minek kérsz bocsánatot? -néztem rá kérdő tekintettel mosolyogva. -Nem tehetsz róla -nekem mondjuk még nem korgott a gyomrom, de én sem kértem volna tőle bocsánatot. Azt akkor kell, amikor eleresztesz egy sunyi galambot, mert arról te tehetsz. De azt senki sem tudja szabályozni, hogy milyen hangok törjenek elő a hasa legmélyéről. Legalábbis nekem még nem jött össze és valószínűleg nem is fog. Bár azok után, amit láttam, hogy mennyiféle faj létezik az embereken kívül, már azon sem lepődnék meg, ha szabályozni tudnám az emésztésemet és nem csak úgy automatikusan működne. Az érdekes téma után azonban előkerült a pizza is, hogy menni kéne szólni a személyzetnek, úgyhogy felemeltem a hátsó felemet és betájoltam magam a pult felé. Út közben a szokásosnál jobban éreztem magamon a mustráló tekintet, amiről még őszintén szólva nem tudtam dönteni, hogy kihez tartozik.... ahhoz a lány csapathoz, akik nem sokkal mögöttünk ültek, vagy Caitlyn bámult ennyire? Mindenesetre ezzel visszafelé már nem volt időm foglalkozni, ugyanis megint sikeresen felfordulást okoztam. Nekimentem az asztalnak, hogy kikerüljem a kisgyereket, erre kiborult a kávém, egyenesen rá a lányra. Hát, mondanom sem kell mennyire égett a pofám. Először befelé jövet majdnem pofára estem, most meg az italt borítottam rá. Gratulálok Barry! Csak így tovább, előbb-utóbb elnyered Caitlyn-től az őrült lúzer címet. -Mindent kapsz, csak nézd el az ügyetlenségem -igyekeztem szalvétával letörölni róla a kávét, amivel még inkább csak elmaszatoltam az egészet. Akárhogy próbálkoztam, nem tudtam javítani a helyzeten. Ráadásul enyhén kezdett kínossá válni, hogy letérdelve törölgetem Caitlyn pólóját. -Bocs, ezt elcsesztem -vetettem rá néhány meghunyászkodó pillantást, miközben felálltam a földről. Elég kellemetlenül éreztem magam megint, mert szerintem sikerült túlreagálnom az egészet. De nem tehetek róla, már attól féltem, hogy annyira felhúzza a lányt a sok balfaszság, hogy rám önti a maradék kávét és itt hagy. Hogyan kezelhettem volna lazán az ügyet? Azon voltam, hogy segítsek a helyzeten, ehelyett csak rontottam rajta. Éppen ezért lepődtem meg amikor Caitlyn egy puszival jutalmazott. Ezt mivel érdemeltem ki? Pár percig csendben álltam a helyemen, mintha lefagyott volna a rendszer. Egyszerűen sehogy sem tudtam hova tenni ezt a nyugalmat, ami most hirtelen löketként jött a lányból. A kérdésre viszont azonnal megindultam. -Persze! -léptem mellé, majd odamentem vele a pulthoz. Elvettem a pizzát, hogy ne Caitlynnek kelljen itt cipekednie, aztán a kijárat felé vettem az irányt. Szerencsére ez idő alatt már nem értek újabb balesetek és azt a pár szalvétát is sikerült kidobnom, amit még a kezemben tartogattam. Kiérve a helyiségből a távirányítóval kinyitottam a Grill előtt parkoló szürke Hondát és legelőször is bedobtam a hátsó ülésre a pizzát.
Szerintem jelen pillanatban is azt teszed. - mondtam neki komolyan arra, hogy ha szükségem lenne rá, akkor mindig képes lenne megmenteni. Gondolhatunk tolvajra vagy hasonló dolgokra, de talán a legnagyobb megmentés az, amikor számíthatunk valakire, még akkor is, ha nem érdemeljük meg. Sok alkalma lett volna már arra, hogy inkább lelépjen, de ő mégis maradt. Mellettem van most is és próbál segíteni nekem abban, hogy végre kikerüljek a pokol kénköves bugyraiból. Talán nem tudom pontosan, hogy miért teszi vagy mit miért mond, de azt hiszem sokkal fontosabb az, hogy itt van és segít. Ma is egész nap pontosan annyira zombi voltam, mint az elmúlt napokban, hónapokban. Nem volt túl nagy kedvem semmihez se. Egyszerűen csak tettem azt, amit tennem kell. Segítettem másokon és próbáltam mellé kedves és barátságos lenni, de általában minden mosoly csak álarc volt egészen mostanáig. Hálás vagyok azért Barry-nek, hogy szép lassan sikerül neki megmutatnia az élet napos oldalát, illetve azért is, mert előtte nem kell megjátszanom magamat. Egyszerűen csak önmagam lehetek és minden erőlködés nélkül tudok boldog lenni, nevetni, kuncogni és mosolyogni. Ezt mind egy személy érte el csak nálam azóta a tragikus este után, Ő. Azt hiszem valaki nagyon éhes. - mondtam neki viccelődve, de alig, hogy kimondtam egy kisebb korgás hagyta el a gyomromat. Szinte nem ettem egész nap semmit se, mert nem bírtam. Túl feszült, levert voltam, de most hirtelen ahogyan kezdek boldog lenni és kicsit élvezni az életet máris érzem azt, hogy az egész napi koplalás nem volt valami jó ötlet. Egyre inkább kezdek éhes lenni és emiatt is iszok ilyen cukros löttyit, mert nem szeretnék rosszul lenni és elrontani ezzel az estét. Természetesen az se segített igazán, hogy a helységet egyre inkább kezdte belengeni a pizzák illata, mert egyre több rendelés érkezett meg a megfelelő helyre. Próbáltam nem odanézni amerről az illat jön, de egyre nehezebben ment. Főleg most, hogy már a gyomrom is kezdte magát megadni és még jelét is adta ennek. - Bocsánat, csak nem ettem ma még szinte semmit se. - mondtam neki gyorsan miután a hasam nem csak egyet, hanem már kettőt korgott. Nagyon reménykedek abban, hogy hamarosan már mehetünk is. És közben kicsit bűnbánó arccal néztem Barry-re, amiért a fültanúja kellett, hogy legyen ennek az egész korgásos dolognak. Rendben. - mondtam sietve, majd figyeltem ahogyan elindul a pult felé. A tekintetemmel végig őt néztem, a mozgását és nem értettem egyre inkább, hogy mi van velem. Soha nem szoktam senkit se megbámulni ennyire, főleg nem őt. Miért kezdek fura dolgokat művelni most mellette, a közelében? Magam sem tudom és ez egyre inkább megrémisztett, pedig egy másik fele az énemnek arra biztatott, hogy minden rendben lesz és csak élvezzem az este további részit és igyekeztem eszerint cselekedni. Már éppen szólni akartam Barry-nek, hogy vigyázzon, amikor megláttam, hogy a kisfiú csak úgy felpattan, de már elkéstem. A "baleset" bekövetkezett. Amint megéreztem a rám csorgó forró kávét egy picit hátrébb ugrottam a széken, mert tényleg égette a bőrömet pár másodpercig, majd örömmel konstatáltam, hogy a gyermeknek semmi baja nem lett, illetve Barry-nek se. Egyedül a fölsőm nem úszta meg szárazon, de ez legyen a legnagyobb baj. Mosolyogva ráztam meg a fejemet, majd egy kisebb habozás után megszólaltam. Egy kicsi rám is ment. - mondtam neki lassan, de valójában egy hatalmas nagy paca díszítette a felsőmet. - De talán ha kapok majd egy pólót, akkor minden megvan bocsájtva. - mondtam neki viccelődve, hiszen ilyen miatt tényleg nem lennék rá képes haragudni. Mosolyogva figyeltem őt és az utolsó dologban egyet kellett vele értenem. Én se így terveztem, legalábbis nem úgy, hogy ilyen fura érzések fognak egyik pillanatról a másikra hatalmukba keríteni. Lassan felálltam, mert láttam, hogy nekünk intenek, hogy kész a pizza. Lassan belebújtam a kabátomba és Barry mellé léptem. Sokszor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan tervezzük, de néha talán még jobban is, mint valaha gondoltuk volna. - mondom neki mosolyogva, majd egy apró puszit lehelek az arcára, hogy ne eméssze magát a fölsőm miatt, mert tényleg nem haragszom. Elindulok a pult felé, de pár lépés után végül megállok. - Jössz? Kész a pizzánk és vár a kanapéd minket. - mondtam neki egy kisebb kuncogás kíséretében és végül elindultam vele együtt a pizzáért. Fogalmam nem volt, hogy mit miért teszek vagy mondok, még mindig... és ez egyre inkább kezdet zavarni, vagyis inkább zavarnia kellett volna, de még se. Egyszerűen úgy éreztem, hogy végre nem csak külső szemlélő vagyok, hanem én irányítom a testemet, még ha ez nem is teljesen így volt.
-Ha lenne rá lehetőségem, mindenképp -bólogattam a mondata után laza mosollyal. Semmiképp sem hagynám szarban, ha meg tudnám menteni. Ha meg túl messze lenne, még akkor is számos módja van annak, hogy segítsek rajta. Például rendőrséggel. De szerintem egyébként ez alap dolog. Mármint annak kéne lennie minden egyes közeli ismerősnél. Én sok mindent megtennék értük, hogy legalább ezzel ellensúlyozzam a sötét múltamat, ami már így is vérrel van belevésve az életrajzomba. Mindig is szerettem volna másokon segíteni ahelyett, hogy hátráltatnám őket. Ha kapnék valami fasza képességet a már meglévők mellé, például a leggyorsabb lehetnék a Földön, akkor biztos, hogy nemes célokra használnám. És nem érdekel mi lenne az ára a hősködésnek. Ennyivel mindenkinek tartozok azután, hogy évekig rabolnom kellett azért, hogy életben maradhassak. A válaszra már inkább nem szóltam semmit, csak bólogattam. Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam, miután sikeresen elfüstöltem. Tudom, hogy Caitlyn ismer engem már nagyon régóta, de éppen ezért nem szerettem volna eljátszania bizalmát. Szörnyen félreérthetően tudok beszélni, még akkor is, amikor amúgy egyáltalán nem akarok... nem hagyhattam csak úgy a levegőben a dolgot, muszáj volt valahogyan kimagyaráznom magam, még mielőtt bármi olyan megfordult volna a fejében, ami beárnyékolhatja a későbbi „hozzámállását”. -Duplán pipa -imitáltam én is a pipázást egy vigyorral. Nem szerettem volna, ha csak őt nézik hülyének. Ennyi áldozatot bevállalok miatta. Mellesleg nem is gond, ha az ember néha kicsit bolondkodik. Belefér, úgy is már untam a hosszas várakozást a pizzára... nézni, ahogy a többiek jóízűen isznak és esznek, előttem meg még nincs semmi. Ha a lány nem tereli el a figyelmet, akkor a nyálamat kellett volna szalvétával felitatni. Szerencsére azonban körülbelül fél perc múlva az én latte-m is megérkezett jó sok habbal a tetején. Úgyhogy azonnal rá is buktam. Már vagy négy órája nem ittam kávét, ez a macchiato megmentett az elvonási tünetektől. Még Caitlyn mondata közben is alig tudtam elszakadni tőle. -Hát, remélem most már sietnek vele... -mert a rendelésünk óta legalább három pizzát már kihoztak a vendégek közé és rettenetesen kínzó látvány volt őket enni látni. Nagyjából mindegyik beleesett a látószögembe, képtelenség volt nem oda-odanézni pár pillantás erejéig. Majdnem az egész macchiatot lehúztam, mire a lány felhozta, hogy szólni kellene a személyzetnek, hogy inkább elvitelre kérjük a pizzát. Letettem a poharat és miután eltüntettem a habos pornóbajszot, felálltam a helyemről. -Egy perc, odamegyek -böktem a fejemmel a pult felé és már el is húztam a csíkot. Odaszóltam, hogy lehetőleg felszelve, de hagyják a dobozba a pizzát, mert közbejött egy apróság és el szeretnénk vinni. Megértették, azt mondták pár perc és kész. Tehát akkor még 15 perc. Visszafele úton azonban történt egy kis malőr. Ugyan nem siettem, de szomszéd asztalnál ülő kisfiú ismeretlen okokból elém futott (lehet, hogy rosszul lett), én meg ahhoz, hogy ne ütközzünk félreléptem. Ezzel viszont a mi asztalunknak mentem neki, a kávém pedig kiborult, egyenesen Caitlyn felé. Azonnal tettem egy 180 fokos fordulatot és felállítva a poharat már kaptam is fel egy szalvétát. -Ne haragudj! Ezt nem akartam! -kezdtem el feltörölgetni az asztalt kapkodva, majd a ruháját néztem. -Ugye nem ment rád? -teljesen nem láttam rá, úgyhogy inkább rákérdeztem, mert ha kávés lett, akkor nem menekülhetett a törölgetéstől. -Fogalmam sincs mi van velem, nem így terveztem ezt az estét -magyarázkodtam már megint, szokásomhoz híven, miközben próbáltam eltüntetni a kávét onnan, ahova kiborult.
Egy aprót hirtelen ugrottam, amikor meghallottam a heves válaszát. Nem értettem, hogy mivel sikerült ezt elérnem, hogy ilyen erővel azt mondja, hogy nem. Egy pillanat erejéig kicsit rosszul is éreztem magamat, mert nem akartam semmit se elrontani, de talán még is csak sikerült. Lassan bólintottam a fejemmel, de közben végig őt figyeltem. Úgy gondoltam, hogy ha tényleg léteznének, akkor tudnék róla. Mindig is nyitott voltam az ilyen dolgok felé, már amennyire egy ember az lehet. Illetve ha egy volnék közülük, akkor azt is tudnám. De semmiben se lehetek biztos és minden egyes alkalomkor, amikor felhozza ezt a dolgot egyre inkább úgy kezdem érezni, hogy igaza lehet, de soha nem láttam még egy ilyen "mesebeli" lényt se, így talán annyira nem csoda, hogy nem tudok hinni ezekben dolgokban. Lehet nem vagy mindig mellettem, - kezdek bele lassan és óvatosan rápillantok és egy pillanatra még el is merülök a gondolataimban. Hirtelen az jut eszembe, hogy vajon milyen érzés lehetne az, amikor tényleg szinte egész nap mellettem lenne. Végül hirtelen megrázom a fejemet és lassan folytatom tovább a mondatomat. - de pontosan tudom azt, hogy ha bajba kerülnék, akkor mindig számíthatnék rád. Egyszerűen elég lenne csak hívni vagy üzenni neked, s mint valami hős jönnél és megmentenél. - mondom neki egy őszinte mosoly kíséretében és lassan egy újabb kósza tincset a fülem mögé tűrök. Fogalmam sincs arról, hogy vajon ebből mire fog gondolni és talán emiatt kicsit fészkelődni is kezdek. Mert egyre inkább fura az, hogy képes vagyok egy-egy pillantása után, mondata vagy akár egy-egy gondolatom után elmerülni és róla ábrándozni. Régen soha nem tettem ilyet és pontosan emiatt rémiszt meg ez a dolog, mert nem akarom őt elveszíteni. Csendesen ültem és vártam, hogy mit fog mondani, mert láttam rajta, hogy kicsikét bántja vagy nem is tudom i lenne ide a megfelelő szó arra, ahogyan érezhette magát azok után, ahogyan fogalmazott. Újra bólintottam arra, amit mondott és komolyan megszólaltam utána. - Ismerlek már annyira, hogy tudjam milyen vagy és miként értheted a dolgokat. Tényleg nem kell aggódnod. Minden rendben van. - mondtam neki kedvesen és barátságosan, majd a közben megérkező innivalómba belekortyoltam. Akkor egy dolog pipa. - mondtam neki boldogan és még imitáltam is az ujjaimmal, ahogyan egy képzeletbeli pipát rakok a levegőbe. Biztosan én velem sem volt minden rendben, de azt kell mondanom, hogy régóta nem éreztem már ilyen boldognak magamat, mint az elmúlt percekben. Nem igen gondolkodtam azon, hogy mit mondjak vagy mit tegyek. Egyszerűen csak ösztönösen cselekedtem, aminek következtében néha zavarba jöttem, de ilyen az élet. Nem tudnám megmondani, hogy Barry miként volt képes ezt elérni, de azt hiszem mindig is hálás lehetek neki, azért, hogy a pokol bugyraiból szép lassan kezdett visszahozni az életbe és megmutattam nekem, hogy az életnek van szép és napos oldala is. Akkor már csak a pizzának kellene készen lennie, hogy barátságosabb légkörbe lehessünk. - mondom neki mosolyogva és talán picit zavarba is jövök, hiszen korábban még soha se jártam nála. Nem is értem, hogy miként jött ez az egész dolog. Fogalmam nincs arról, hogy mi fog ma még történni, de azt is pontosan tudom, ha kettesben maradok, akkor nehezebb lesz eltitkolni azt, hogy gondolataimban messze járok és nem mindig itt. Itt legalább sokan vannak és talán nem csak én kötöm le az ő tekintetét, hanem néha mások is. Türelmesen várok és közben néha óvatosan rápillantok, miközben az ujjam végig siklik a pohár szélén. Nem tudom mit kellene mondanom vagy tennem. Sokkal inkább arra koncentrálok, hogy sikerüljön összekapnom magamat és ne áruljam el azt, hogy milyen gondolataim is támadnak néha. Lehet szólni kellene nekik, hogy elvitelre kérjük inkább, nem? - kérdeztem érdeklődve, hiszen idejét se tudom annak, hogy mikor tettem be a lábamat egy ilyen helyre, mert általában, ha be is tettem Barry meghívására, akkor is idő előtt távoztam. Azt hiszem eddig ez a leghosszabb ilyen kettesben töltött pillanatunk és az estének még korán sincsen végen.
Ƹ̵̡ Bocsi, ez most nem lett a legjobb. Ƹ̵̡ [You must be registered and logged in to see this link.] Ƹ̵̡ szószám: 643 Ƹ̵̡ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tényleg jó érzés tudni, hogy valaki melletted van ebben a kiszámíthatatlan világban, ahol kezdenek teljesen átértékelődni az értékek. Naponta több gyilkosság egy városon belül is, teliholdkor meg még több vér. Egyre több agresszió ahelyett, hogy a békés együttélést helyezné előtérbe mindenki. Ha utólag választhatnék, én sem lennék vérfarkas. Mert ez nem ajándék... hanem átok. Minden egyes teliholdas éjszakámat a barátom pincéjében töltöm, lábnál, kéznél, nyaknál kiláncolva hihetetlen fájdalmak közepette és olyan szinten nem vagyok ura saját magamnak, hogy a barátomat megölném. Párszor már volt olyan, hogy elszakítottam a láncokat és majdnem kitörtem a vasajtót is. Pontosan ezért féltettem anno a családomat is. Mert ha az éhínség, a vámpírok vagy a többi vérfarkas nem ölné meg őket, akkor én megtenném... és azt tényleg nem tudnám magamnak megbocsájtani. Még a barátaimat is féltem saját magamtól. Teliholdkor mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül szétkapnám őket... én, aki helyettük ugrana tűzbe. -Nem! -vágtam rá, amikor megint felhozta, hogy nem hisz nekem. -Úgy értve nem léteznek... -sütöttem le a tekintetem. És megint kezdődnek az ismerős körök. Szerinte nem léteznek ilyen lények. Ezek szerint én is csak egy fiktív személy vagyok. Legalábbis ha az ő szemszögéből nézzük a dolgokat. Amikor kérdezte hogyan haltak meg a szüleim, azt mondta azok valószínűleg sima veszett farkasok voltak és hogy jó lenne ha meg tudnám különböztetni a valóságot a kitalációtól. Ez pedig őszintén szólva nagyon zavar. Nem tudom mit kéne tennem annak érdekében, hogy kiszakadjon az elképzelt békés világából. Anélkül nem tudnám saját magammal sem bizonyítani a természetfelettit, hogy nem változok át. Ha pedig farkas lennék, akkor kétlem, hogy azzal foglalkoznék mennyire hitt-e a szemének... mi a megoldás? Megvárom, hogy egyszer majd csak leesik neki a tantusz. Vagy befogok egy vámpírt. Muszáj tudnia mi folyik körülötte, miért veszélyes éjszaka egyedül mászkálnia az utcán és miért nem éri meg teliholdkor kimenni az erdőbe. Három dolog nem maradhat rejtve: a Nap, a Hold, az igazság. Az utolsóval az a gond, hogy az én életemet is megkeseríti. -Az a gond, hogy nem tudok mindig melletted lenni -mert nem vagyok az őrangyala, csak egy bűnöző, aki saját magától menekült egész eddig. Az asztallapot néztem meglepően nagy érdeklődéssel, a közelemben lévő barázdák körülbelül harminc százalékát sikerült is feltérképeznem. A témaváltás ebben a helyzetben kifejezetten jól jött. Örültem neki, hogy rátértünk a pizzákra és a rendelésre. Amikor ideért a pincér, egy Latte Macchiatot kértem, mert kávéfüggő vagyok. Átlagban egy nap olyan négyet szoktam meginni. Az alkoholt annyira nem szeretem. Persze buliban szoktam inni, ha már úgy háromhavonta elmegyek egyre. Illetve utoljára azért részegedtem le otthon, mert már nem bírtam tovább... úgy éreztem szétesek, így inkább lementem a boltba whisky-ért és azt iszogattam az este folyamán. Egyedül. Persze másnap már megbántam a tettemet, mert alig tudtam a munkára koncentrálni a fejfájás mellett. De összességben jól bírom a piát, csak nem tartozik a kedvenc italaim közé. Nagyon ritkán engedek magamnak egy-egy pohárral. Az a helyzet azonban már kevésbé tetszett, amikor megint sikeresen beégettem magam Caitlyn előtt. Legalább úgy fogalmaztam, mintha a lakásomba azonnal belé akarnám vágni a farkamat. Persze, hogy elkezdtem mentegetőzni... még a végén teljesen félreérti itt a szándékaimat és megint rám csapja az ajtót. -Biztos? Én nem akarom, hogy rosszat feltételezz rólam -jelentettem ki már egy fokkal nyugodtabban, miután sikerült kellően felpörögnöm. A kezére néztem, ami az enyémen pihent... ő meg pont akkor kapta el, mintha legalább leprás lennék és erre utólag jött volna rá. -Van otthon pop-cornom. Csak betesszük a mikróba és kész -én mindenre fel vagyok készülve. Kivéve, amire nem. De pop-cornom kivételesen volt otthon, ugyanis előszeretettel ropogtatom bokszmeccsek közben. Az az egyetlen sport, amit megnézek. Na jó, talán még a F1. De a foci valamiért hidegen hagy... de hát mindenki nem szeretheti. Játszani sem igazán tudom. Illetve de, csak iskolában sem kellettem egyik csapatnak sem, annyira balfék vagyok. -Igazad van! Úgy is autóval jöttem, hátul elférne -lelkesedtem az ötletért. Legalább nem kell szenvedni itt a késsel meg a villával. Otthon ehetem úgy, ahogy akarom. Caitlynt valószínűleg nem zavarná, elég régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy ilyesmit megengedjünk a másik közelében. Az ajakharapdálás és hajigazgatás viszont kellően elvonta a figyelmemet. Kikészülök ezektől a női „fegyverektől”. Egy darabig inkább meg sem szólaltam, csak őt néztem laza mosollyal. Szívesen szóvá tettem volna, hogy bejön és mennyire szexinek tartom az ilyen húzásait... de még nem érkezett el az az idő, amikor nagy bátorságomban őszinteségi rohamot kapok.
Mindig melletted leszek. - mondom neki egy apró mosollyal az arcomon és azt kívánom csak ne kérdeztem volna meg, hogy milyen a napja. Nem azért, mert nem szerettem volna tudni, hanem azért, mert nem gondoltam volna, hogy rossz emlékeket idéz fel. Amit meg mondtam azt komolyan is gondoltam, bár ha megkérdezné, hogy miként értettem, akkor azt hiszem nem tudnék rá pontos választ adni. Vajon csak barátként vagy esetleg többről lenne szó? De az is lehet, hogy mind a kettő értelemben gondoltam. Nem értem, hogy miért kell mindennek ennyire zavarosnak lennie. Miért nem lehet az élet egy kicsit egyszerűbb? Miért kell káoszosnak lennie, illetve miért kell hirtelen ilyen fura érzéseket éreznem. Az is lehet, hogy az lenne a legjobb, ha megint felállnék s inkább eltűnnék. De amilyen hamar jön ez a kósza gondolat, olyan hamar is hessegetem el, mert megfogadtam, hogy ma maradni fogok. Történjen bármi. Vámpír? - kérdezek vissza nevetve, majd megrázom a fejemet. - Vámpírok a mesékben és a filmekben élnek. A valóságban nincsenek ilyen misztikus lények. - mondom neki komolyan, hiszen tényleg nem értem, hogy hirtelen miként jött ide az, hogy Stefan vámpír lenne. Egyszerűen mindig is sejtettem, hogy nem csak emberek élnek, de ez akkor is teljesen hihetetlennek tűnik. Az is lehet, hogy azért nem tudom elhinni azt, amit mond, mert talán fogalmam sincs arról, hogy milyen valójában a világ és csak egy egyszerű halandó vagyok. Semmi több. De akár azt is mondhatnánk, hogy farkasok és boszorkányok is léteznek, de ez még inkább hihetetlennek tűnt, így el is "üldözőm" ezeket a gondolatokat. Próbáltam úgy felfogni, hogy azért hozta a vámpír példát, mert ők általában mindig negatív karakter jelenítenek meg a könyvekben és a filmekben is és ő is mondhatni annak látja a dokimat. Bár ez nem csoda, hiszen senki se szereti az orvosokat. Barátságosan pillantok rá, amikor újra megszólal és bólintok. -Rendben, megígérem, hogy vigyázni fogok magamra. Miféle baj érhetne engem addig, amíg te mellettem vagy? - kérdezem tőle mosolyogva, hiszen tényleg úgy gondolom, hogy sokat köszönhetek neki. És részben csakis miatta maradtam életben és kezdek újra megnyílni a világ felé. És én pedig örömmel elfogadom az ajánlatot. - mondom neki nevetve, majd amikor megáll mellettem a pincér, akkor gyors megrendelem a pizzát, meg valami innivalót, majd Barry-re pillantok, mert tényleg nem tudom, hogy egy ilyen nap után mit szeretne inni. Akkor se fogok semmi rosszat se gondolni, ha esetleg az alkohol mellett dönt, hiszen mindenkinek ki kell kicsit eresztenie a gőzt. Már éppen megszólalnék, amikor tovább folytatja a gondolat menetét, mire egy apró kuncogás hagyja el az ajkaimat. Figyelem őt egyre szélesebb mosollyal az arcomon. Nem tudom, hogy mivel sikerült zavarba hoznom vagy neki saját magát, de nem bántam, mert ezt az énjét pontosan annyira kedveltem, mint a többit. Lassan a kezemet a kezére teszem, ami az asztalon pihent. - Barry, minden rendben van. Nyugi. - mondom neki még mindig mosolyogva és barátságosan, majd ekkor rájövök, hogy a kezem még mindig a kezén pihen mire hirtelen elkapom. - A filmezés remekül hangzik, de akkor esetleg szerezhetnénk pop-cornt útközben, nem? - mondom neki kicsit talán túl lelkesen, de nem érdekel, hiszen úgy gondolom, hogy ez remek ötlet és ebből semmi baj nem lehet. Illetve úgy érzem, hogy erre most nagy szükségem van, hiszen el kell terelnem a gondolataimat arról, ami velem történt körülbelül egy éve és ha hazamennék, akkor tuti, hogy egy pillanat alatt a jó kedvem is elszállna. - Mi lenne, ha a pizzát is inkább elvinnék? Egyre többen kezdenek lenni és ott legalább csak magunk lennénk. - mondom neki sietve, majd amikor rájövök, hogy részben mit mondtam, akkor zavartan a hajamba túrok és egy aprót az ajkamba harapok. Igazán, remek. Megint sikerült kicsit félreérthetően fogalmaznom. Elkezdhetnék mentegetőzni, de inkább nem teszem, mert pontosan tudom, hogy csak még inkább belezavarodnék a dolgokba. Szinte majdnem egy perc is eltelik mire újra rápillantok.
-Kösz, hogy legalább te mellettem vagy -mosolyogtam. Oké, tényleg néha már tűrhetetlenül balfék vagyok, de nem szoktam rendszeresen zárlatot csinálni a rendszerbe, főleg nem akkor, amikor sietni kell. Csak hát ugye mindenki hibázhat, nekem meg extra hajlamom van az ilyesmire. De attól még értem a szakmámat, még talán jó is vagyok benne, csak hát a főnököm egy öntelt dög, aki azt hiszi mindenkit elküldhet a halálba csak azért, mert rangban a dolgozói felett áll. Néha szívesen megkérdőjelezném, hogy egyáltalán embernek tekint-e minket vagy munkás robotoknak, akiket ott rúghat szét, ahol akar. -Egy vámpír? -kerekedtek ki a szemeim. -Nem tudod mire képesek... -ráztam meg a fejemet, majd sóhajtva hátradőltem a székben. Hogyan tudná? Ezek szerint még titokban sem került közelebbi kapcsolatban egyikkel sem. Én azonban igen és nagyon jól tudom, hogy milyen hatalom van a kezükben. Könnyen rávehetné még arra is, hogy belém mártsa a nagy kést Caitlyn anélkül, hogy bármi ellenvetése lenne a dologgal kapcsolatban. Engem úgy vettek rá a gyilkosságra, hogy miközben lekéseltem a nőt, a lelkiismeret-furdalásnak még csak szikráját sem éreztem. Pillanatnyilag fogalmam sem volt róla, hogy pontosan mit is teszek, csak azt éreztem, hogy meg kell tennem. Mint egy robot, akinek átírták a rendszerét. Arról meg ne is beszéljünk, hogy előtte a vámpír meg akart ölni. Ezek után hogy bízhatnék Stefanban? Akinek meg van a hatalma ahhoz, hogy valami rosszat tegyen, abban nem tudok csak úgy vakon bízni. Főleg nem úgy, hogy nem ismerem a személyiségét. Lehet, hogy ez az egész pszichológusos dolog csak egy álca. -Mindegy, párszor már megígértem, hogy nem szólok bele. Csak... légy résen -viseljen verbénát vagy valami... még az is jobb a semminél. A félénk mondatra egy halvány mosoly ül ki az arcomra. Néha már volt lehetőségem megfigyelni hogyan viselkedik, mikor valami miatt zavarban van és mindig levesz a lábamról... az a kislányos báj, amit ilyenkor magára erőltet. Csak tudnám mivel sikerült megint kiváltanom belőle ezt a hatást... vagy éppen miért érezte kínosnak a mondatot. -De nem szeretnélek lebeszélni a különbözőről -emeltem fel a kezeimet mentegetőzve. -Csak egy ajánlat volt -amivel úgy látszik mégis élni akart. Igaziból mint mondtam, nekem a sonkás-kukoricás a kedvencem, de mivel nem vagyok önző és hajlandó vagyok kompromisszumokra, ezért a gombásat is ugyanolyan jóízűen eltüntetném, ha máshogy állapodnánk meg. A pizza az mindenhogy pizza. Csak görög salátás ne legyen. -Nem igazán -ingattam a fejem. -Viszont feljöhetnél kaja után filmezni -jelentettem ki ezt úgy mosolyogva. Aztán mikor tudatosult bennem ennek a mondatnak a második jelentése, halál komoly arccal azonnal elkezdtem mentegetőzni. -Mármint igaziból filmezni. A kanapén -itt már éreztem, hogy forrósodik körülöttem a levegő. -A tévét nézni. Mint a moziban a filmet -magyaráztam, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem minden egyes kimondott szóval. A végére már ide-oda kapkodtam a tekintetem, mint akinek valami gond van az elméjével.
Egy kicsit talán ideges is voltam, vagyis jobban mondva eléggé izgultam. De ez mindig is így volt, amikor vele találkoztam. Nem tudom, hogy miért éreztem ezt a dolgot, de talán amiatt volt, mert féltem attól, hogy egy szép napon talán ő fog elsétálni, kisétálni az életemből, amiatt amiket tettem vagy mondtam. Tudom, hogy az élet nem könnyű és mindig is lesznek olyan személyek, akik a rosszban mindig melletted maradnak és azt hiszem Barry pontosan ilyen személy volt. Mindig velem volt, még akkor is, amikor egyáltalán nem érdemeltem meg. Csendesen ültem a helyemen és közben hallgattam a történetet, hogy mi is történhetett vele, mert tényleg annyira hihetetlen tűnt számomra azt, hogy esetleg elveszítheti az állását. Néha kicsit bólintottam, hogy értem, amit mond, illetve hogy figyelek rá. Még akkor is, ha esetleg egy pillanatra máshova nézek. Nem bírtam végig őt nézi, mert furábbnál furább gondolatok jelentek meg a fejemben. Olyan gondolatok, amiket nem lett volna szabad. Egy barát soha nem gondolna ilyenre, de egyre inkább éreztem, hogy itt már többről van szó, mint barátság. Mintha az az ölés még inkább felnyitotta volna a szemeimet. Sajnálom. - mondtam neki sietve, amikor hirtelen csönd lett, majd próbáltam visszatérni a valóságban és mondani még valamit, de előbb még át kellett gondolnom azt is, hogy pontosan mi az amiket mondott és közben igyekeztem az oda nem illő gondolataimat elhessegetni.- De ez nem a te hibád. Egyszerűen a főnök egy idióta és nem tudja megbecsülni a jó embereit. - mondtam neki komolyan, mert így gondoltam. Úgy éreztem, hogy a főnökével gondok vannak. Emberek dolgoznak neki és nem robotok, így érthető, ha néha hibáznak. Meg Barry nem olyan volt, aki sokat hibázott volna, legalábbis én nem tudtam róla, így még inkább nem értettem az egészet. Igen, muszáj. - mondom neki komolyan, hiszen tényleg mondhatni muszáj, mert talán neki köszönhetően végre sikerül szembe néznem a múltammal. Végülis erre való egy ilyen doktor, nem? Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon, amikor meghallom azt, hogy félt. - Barry, nem fog bántani. Szerintem még egy légynek se tudna ártani. - mondom neki kedvesen, majd egy kisebb habozás után hozzá teszem. - Köszönöm. Mármint jó tudni, hogy legalább valaki félt. - mondom neki egy kicsit talán féléken és zavarodottan. Végül pedig hirtelen el kapom a tekintetemet, mert ennél jobban már azt hiszem, hogy nem tudnék beégni. Mindig is tudtam a szavakkal bánni, de most még se megy. Mintha képes lenne egyetlen szóval vagy pillantással zavarba hozni. Gondolkozva hallgatom amit mond és talán igaza van. Amúgy se vagyok annyira éhes, így szerintem tényleg ő fogja megenni főként a dolgokat. Bár éhes voltam, de most a gyomrom szinte minden egyes pillanatban görcsbe rándul valami megfoghatatlan érzés miatt, amit Barry miatt kerített hatalmába. - Szerintem a sonkás-kukoricás remek lesz és akkor legyen egy extra nagy. Biztosan el fog fogyni. - mondom neki mosolyogva és intek is a pincérnek, hogy rendelnék. De ezt is inkább csak azért teszem, hogy ne merüljek el újra a mosolyában, illetve ne tudjon megbabonázni az a bizonyos szem pár, ami ma már megtette. Tényleg nem értem, hogy mi van velem. Talán bevertem volna a fejemet? Nem emlékszem ilyenre. Miközben várunk a pincérre újra óvatosan ránézek, majd megszólalok. És van valami terved az este hátralevő részére? - kérdezem tőle kíváncsian. Nem mindig jó egy-egy meglepetés és most úgy éreztem, hogy szinte bármiről beszélhetnénk, csak ne tűnjön el, illetve legyen olyan dolog, ami segít abban, hogy a zűrzavaros elmémből most kirángasson.
Nagyjából át tudom érezni, milyen lehet az összes családtagodat hirtelen elveszteni és csak bolyongani a világban úgy, hogy még magad sem tudod pontosan mit keresel. Talán egy olyan személyt, aki pótolhatja őket? Vagyis inkább azt, aki mellett elfelejtheted őket. De pontosan nyilván nem tudhatom ez milyen. Megszakítani a szeretteiddel a kapcsolatot teljesen más. Persze az is ugyanúgy fáj, hónapokig üresnek és letörtnek éreztem magam miatta. De legalább tudtam, hogy egy darabig biztos biztonságban vannak. Magamtól megvédtem őket. Azóta viszont fogalmam sincs mi van velük. Nem tudom, hogy kerestettek-e a rendőrséggel, de az biztos, hogy évek óta nem hallottam róluk. A másik, amit amiben bizonytalan vagyok, hogy egyáltalán miért lettem vérfarkas? Oké, rávettek, hogy embert öljek, de az egyedül még nem változtat át. Nyilván volt bennem már akkor is vérfarkas-gén, ezek szerint valakinek fekete báránynak kellett lennie... viszont sem apán, sem anyán soha nem láttam, hogy különösen viselkedett volna. Vagy nagyon jól titkolták, vagy szimplán „hordozók” voltak. Szívesen utánajárnék ennek az egésznek, megkeresném őket, de ennyi idő után már nincs képem beállítani a házukba. Több mint valószínű, hogy halottnak hisznek, talán ki is tagadnának, ha megtudnák, hogy mit tettem és mivé lettem... nincs bátorságom ehhez az egészhez. Inkább hagyom, hogy homályosan maradjon az egész, ahogy még sok minden körülöttem. Caitlyn sem tud rólam nagyon sok mindent... vagyis de, csak annak a nagy része hazugság. El szeretném neki mondani, akarom, hogy tudja min mentem keresztül, hogy miért lettem ilyen, amilyen, de... lehetetlen. -Siettettek, nem tudtam eléggé koncentrálni és rosszul javítottam meg az egyik áramkört, ami sikeresen zárlatot okozott -magyaráztam el röviden a történteket, majd még azért hozzátettem egy mondatot lezárásnak. -A főnök meg kiakadt... -ami nála elég brutális szokott lenni, már tapasztaltam is párszor. -... elküldött melegebb éghajlatra és megfenyegetett, hogyha még egyszer ilyen alapvető hibát elkövetek, akkor már szedhetem is a cuccaimat -egyszer olyan szívesen visszaszólnék neki, de mint mindig, most is én töltöm be az alárendelt fél szerepét. Ha munkát akarok, amit így is nehezen sikerült megszereznem, akkor tűröm a gyökérségeit. Nincs más választásom. Viszont ha egyszer még galamb leszek, akkor az biztos, hogy az ő fejére fogok szarni elsőként. Mert az, hogy nem vagyok kifejezetten társasági ember, az még nem azt jelenti, hogy nem merek ilyeneket kijelenteni. Jogom van utálni azt, aki állandó jelleggel feszegeti a határaimat. -Muszáj még mindig hozzá járnod? -tettem fel a kérdést, ami állandó jelleggel bökte az oldalamat. -Tudod, hogy féltelek tőle -az a fickó egy vámpír és én tudom, hogy mi mindenre képesek a vérszívók. Engem is rávett az egyik arra, hogy embert öljek... pusztán a tekintetével. Mintha az elmém felett átvette volna az irányítást. Tudom, hogy Stefan csak a pszichológusa, amit egész addig el is tudtam fogadni, ameddig össze nem futottam vele... bűzlött a vámpírszagtól. Persze, hogy féltem tőle a lányt. Ki tudja milyen tervei vannak vele. -Mindenkivel megesik, hogy rossz napja van -vontam vállat. Oké, rosszul esik az, ahogy néha viselkedik velem. Meg, hogy állandóan ugyanazokat a köröket futjuk le, örökösen kerülgetjük egymást. De mégis mit tudnék tenni azon kívül, hogy elviselem? Nem akarom elveszíteni, mert fontos, akárhogy is nézzük... A válaszra egy széles mosolyon kívül máshogy nem tudtam reagálni. Nem akartam elkezdeni ezt a „de te jobban nekem” dolgot. Abszolút nem vagyunk azon a szinten. Plusz szerintem még idegesítő is. Hiányoztam neki, kész, örülök neki. -Mármint? Milyen különböző feltétekkel? Egy nagy, mindenhol ugyanolyant nem akarsz? -direkt nem zabáltam tele magam otthon, hogy itt tudjak jó sokat enni. Tényleg jó ötlet volt az extra nagy pizza. Kettőnknek kétlem, hogy elég lenne egy darab. Főleg úgy, ha esetleg ő sem evett túl sokat hasonló okokból. -Mert én beérném egy sima sonkás-kukoricással -az a legegyszerűbb és a legjobb.Hiába kóstoltam meg a Hawaii pizzát, olaszkolbászos, szuprém, gombás pizzát és még sok mást, az átlagosnál nem találtam finomabbat. -De ha te szeretnél különbözőt, legyen. Csak ne görög salátásat -vigyorogtam a végén. De azt még nem akartam részletezni pontosan miért is nem szeretem a salátásat. Az a helyzet, hogy múltkor kipróbáltam és beköszönt miatta a róka... ezt a témát pedig kétlem, hogy itt kéne feszegetni.
Ismertük egymást, de még se teljesen. Mind a kettőknek volt múltja, amiről nem igen beszéltünk. Ő tudott annyit, hogy mi történt, de hogy pontosan miért vagy éppen mit éreztem akkoriban arról talán fogalma sincsen a mai napig. Egyszerűen csak a szemeimből tudott volna olvasni, de valószínűleg még akkor se jön arra rá, hogy úgy éreztem magamat, mint aki darabokra hullott. Azt is pontosan tudom, hogy soha senkit nem fogok elfelejteni, illetve azt se, hogy mit ünnepeltünk volna azon a balszerencsés éjszakán. Azt mondják minden okkal történik, de én még nem igen jöttem rá az okra. Egy dolgot viszont annál inkább tudtam, még pedig azt, hogy ha ez az egész nem történik meg felem, akkor nagy valószínűséggel nem ismertem volna meg őt se. Egyedül talán ez volt jelenleg az egyetlen jó, amit a jelenlegi helyzetben annak gondoltam. Hálás leszek mindig is azért, hogy magam mellett tudhatom és a kisebb távollétek ellenére is még mindig ugyanolyan velem. Azért se tudnám hibáztatni, ha elege lenne már belőlem, hiszen lassan több, mint egy éve ismerem és pontosan tudom, hogy ennyi idő alatt nem voltam vele se mindig kedves. Még akkor se, ha pontosan tudtam azt, hogy ő nem szeretne ártani nekem, hanem csak segíteni akarna, de utólag mindig bölcsebb az ember, mint azokban a pillanatokban, amikor az egész világra "haragszik" és nem találja a helyét eme zűrzavaros életnek nevezet dologban. Én legalábbis ilyen voltam, de valószínűleg sok ember osztozott már hasonló érzésekben. Bíztam abban, hogy esetleg el fog jönni az a pillanat is Barry és az én kapcsolatomban, amikor bepillantást engedünk egymás múltjába. Abba a múltba, ami ilyenné változtatott minket és aminek köszönhetően a sors minket egymás útjába sodort. Mindig hálás leszek azért, hogy megismerhettem, a barátom lett és soha nem mondott le rólam. Mindig kitartott mellettem, még akkor is, amikor a legkevésbé érdemeltem meg. Majdnem kirúgtak? Mi történt? - kérdeztem tőle csodálkozva, mert mindig is úgy gondoltam, hogy lelkiismeretesen végzi a munkáját és rendes személy magánéletben, így valószínűleg a munkában is az. Nem értem, hogy miért akarná bárki is kirúgni őt. - A városban voltam, meg elmentem a pszichológusomhoz, vagyis Stefan-hoz. - mondtam neki könnyedén, mert előle nem titkoltam azt, hogy járok valakihez amiatt, hogy segítsen feldolgozni a tragédiát. Bár eddig még Barry-nek is többet mondtam el arról az estéről, mint a doktornak. Nem igazán volt valami esemény dús a napon, így nem igazán tudtam bármi érdekes dolgot mondani neki. Ennek köszönhetően pedig hamarosan újra elmerültem az étlap tanulmányozásában, majd amikor meghallottam a válaszát, akkor mosolyogva pillantottam rá az étlap mögül. Azok utána ahogyan viselkedtem nem csodálkoztam volna azon, ha egy darabig látni se akarsz. Sajnálom, hogy akkor csak úgy leléptem és otthagytalak. - mondtam neki őszintén és bocsánat kéréssel az arcomon, mert nem akartam megbántani és örültem annak, hogy még mindig látni szeretne. - Te is hiányoztál... - még jobban is, mint valaha gondoltam volna; tettem hozzá magamban a dolgot, mert fogalmam nemvolt arról, hogy miként mondhatnám el ezt neki. Főleg úgy, hogy azt se tudom, hogy miként reagálna a dologra. Nem akarom őt elveszíteni amiatt, mert úgy érzem, hogy egyre jobban kedvelem. Inkább leszek a barátja, mert addig is magam mellett tudhatom és nagy szükségem van rá. Hosszú időbe telt mire rájöttem erre, de most már egyre tisztábban kezdtem látni a dolgokat. A pizza remekül hangzik. - mondtam lelkesen, mert én is azzal kezdtem el szemezni. - Ahogy látom van extra nagy is belőle. Mi lenne, ha azt kérnénk különböző feltétekkel és osztoznánk rajta? - kérdeztem tőle mosolyogva és türelmesen vártam a válaszát. Nem tudom, hogy honnét jött hirtelen ez az ötletem, hogy mondhatni egy tányérból együnk, de most valahogy nem igen tudtam volna egy fajta normál méretű pizzát megenni. Szerettem volna több ízt is megkóstolni, illetve úgyis a nagy részét szerintem ő fogja megenni, de ezt egyáltalán nem bánom. Hátrébb csúsztam a székben miközben vártam a válaszát és folyamatosan őt figyeltem, nem engedtem el a tekintetemmel, mintha minden egyes mozdulatát, arcvonását és pillantását megszeretném jegyezni.
Kezdőlap
• 
Ƹ̵̡