Talán néha túl vakok vagyunk észrevenni azt, ami az orrunk előtt van. Valószínűleg velem is ez volt a baj. Túlzottan még mindig fájdalomban éltem és nem vettem észre eddig, hogy Barry milyen hatással is van rám, de az se kizárt, hogy egyszerűen csak nem akartam észrevenni, mert már így is sok okot adtam arra, hogy tényleg hátat fordítson nekem. Nem voltam mindig mosolygod és kedves teremtés, de annál inkább voltam egy emberi roncs, aki szinte úgy érzi, hogy a világ kitaszította őt, majd pedig hirtelen megjelent ő. Eleinte vele is ellenséges voltam és próbáltam távol tartani magamtól, de nála egyik módszerem se működött, ami a legtöbb embernél meg igen. Szép lassan elérte azt is, hogy mosolyt csaljon az arcomra, illetve hogy a barátom legyen. Tényleg csak az lenne? Azt hiszem nem, van valami megfoghatatlan dolog, ami vonz felé. Mintha csakis arra vágynék, hogy a közelében legyek és a karjaiba zárjon, mert ott minden sokkal jobb. Igen, azt hiszem több volt számomra, mint egy barát, de mégis próbáltam úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy nem jelent többet számomra egy barátnál.
Nem is értem, hogy miért siettem ennyire ide, hiszen pontosan tudtam, hogy valószínűleg késni fog, de benne még ez se zavart. Sőt, mindig is aranyosnak találtam azt, ahogyan próbálja utána menteni a helyzetet. Óvatosan körbepillantottam a helységben, majd észrevettem egy-két párt is, mire hirtelen elkaptam a tekintetemet és újra a gondolataimba merülök el. Folyamatosan azon gondolkozom, hogy mit kellene tennem, illetve helyes tettem e most azt, hogy itt vagyok. Félek attól, hogy egyszer csak megint el fogok tűnni napokra és ő se fog már többé keresni. Mindent meg kell próbálnom ahhoz, hogy tényleg esélyt adjak arra, amit a közelében érzek. Az se érdekel, ha nehéz lesz, de úgy érzem, ő megért engem és ott akar lenni mellettem, hogy segítsen. Remélem nem tévedek.
Mosolyogva figyelem őt ahogyan közeledik felém sietve. Mellette még ezt se kell erőltetnem. A mosoly szinte automatikusan jelenik meg az arcomon. Végül pedig egy kisebb kuncogás hagyja el az ajkaimat, amikor majdnem elesik, de közben a tekintetemben pedig ott ül a féltés. Nem is az csalt mosolyt az arcomra, ahogyan elesik, hanem ahogyan utána próbálta helyre hozni a dolgokat. Amikor közelebb lép, akkor én is teszek felé egy lépést, majd pedig megölelem őt. Lehetne rövid és gyors, de nem az. Egyszerűen, amikor megérzem a karjait körülöttem, akkor egy pillanatra úgy érzem, hogy a világ legjobb helyén vagyok, de végül mégis megszakítom ezt az "idilli" állapotot és automatikusan összefonom a karomat magam előtt.
Semmi baj. Azt hiszem én érkeztem túl korán, illetve az a fontos, hogy itt vagy. - mondom neki kedvesen, majd pedig újra visszaülök a helyemre és kíváncsian figyelem őt. Egy darabig talán mind a ketten csöndbe burkolódzunk és csak lopva pillantunk egymásra. Magam sem tudom igazán, mert próbálom magamat elrejteni az étlap adta fedezékbe és minden erőmet összeszedni, hogy végre valami jót is beengedjek az életembe a sok szenvedés mellé, amit a múlt emlékei adnak. - Milyen volt a napod? - kérdezem meg végül tőle, mert jó lenne kicsit beszélgetni, illetve mert tényleg érdekel, hogy milyen volt a napja és hogy van.Meg természetesen szeretem hallgatni a hangját. Azt is mondhatnám, hogy számomra olyan, mint valami érdekes dallam, ami képes megnyugtatni. Közben végig arra gondolok, hogy esetleg van e valami konkrét terve mára vagy egyszerűen csak találkozni szeretett volna. - Köszönöm, hogy elhívtál. Azt hiszem rám fért egy kis kikapcsolódás. - mondom neki még mindig halovány mosollyal az arcomon és közben a tekintetét fürkészem, mintha az képes lenne mesélni arról, hogy pontosan mit is érez vagy gondol.

Pontosan mit is keresek itt? Azt magam sem tudnám megmondani. Talán végre én magam is változni akarok, ki akarok abból kerülni, amiben vagyok. Esélyt akarok adni arra, hogy esetleg én is lehetek boldog és a múltamat végre tényleg magam mögött hagyhatom. Elfelejteni soha nem fogom, ami akkor történt, azon az estén, de talán végre kicsit kevésbé fájhat. Nem menekülhetek örökké az elől, amit Barry mellett érzek. Talán ő az egyetlen személy, aki az elmúlt időszakban néha mosolyt tudott csalni az arcomra és boldoggá tudott tenni. Ő még akkor is kitartott mellettem, amikor messzire elkerültem és az orrára csaptam az ajtót. Tudom, hogy egy bocsánat kérés nem hozhatja helyre ezeket a hibákat, illetve én magam sem vagyok abban biztos, hogy végre képes leszek magamat elengedni és jól érezni, illetve kicsit megszabadulni a démonaimtól, de meg kell próbálnom. Esélyt kell arra adnom, hogy én is lehetek esetleg újra boldog. Erre tökéletes lehetőséget adott az, hogy Barry újból elhívott kicsit kikapcsolódni.
Egy darabig ültem az üzenete fölött, de végül igent mondtam. Úgy éreztem, hogy baj ebből nem származhat, vagyis nagyon remélem. Mert azt hiszem ő az egyik állandó személy a jelenlegi életemben és ő mellette érzem magamat kicsit boldognak, úgy mint aki képes megszabadulni a múlt démonaitól, kísérteteitől. A másik személy Stefan, a pszichológusom. Bár ő neki se sokat mondtam. Általában csak ülök ott és próbálom megfejteni, hogy mit is keresek én ott. Tudom, hogy egy tragédia történt, de még se bírtam eddig beszélni róla. Talán egy szép napon sikerülni fog. Lassan kinyitom a Grill ajtaját, miközben próbálom az ehhez hasonló gondolataimat kikapcsolni, elhesegetni jó messzire. Egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat és közben egy üres asztalt keresek. Szerencsére akad egy üres hely, így gyorsan elindulok abba az irányba. Kicsit hamarabb érkeztem, de nem bánom. Muszáj kicsit összekapnom magamat és kitisztítanom a fejemet is, hogy teljes mértékben erre az estére tudjak koncentrálni. Nem akarok megint mindent elrontani, de annyira nehéz, amikor olyan, mintha az egész életem csak tegnap omlott volna össze, vált volna romokká. De menni fog, mennie kell... Ujjaimmal az asztalon dobolok és minden egyes ajtónyitáskor az ajtóra siklik a tekintetem, de még mindig nem ő jött meg. Hamarosan a várva várt pillanat is elérkezik és egy apró mosollyal arcomon intek felé, hogy itt vagyok, amikor látom, hogy a termet pásztázza végig a tekintete engem keresve.
- Szia Barry! - mondom neki kedvesen, amikor már hallótávolságba kerül és mire odaérne az asztalhoz fel is állok és egy kósza tincset tűrök a fülem mögé idegességemben.

Most valószínűleg az volna a legegyszerűbb, ha elkezdeném áltatni magam és olyan valótlan dolgokat bemesélni a spicces eszemnek, hogy abszolút semmit nem érzek iránta, amikor hozzám ér, megfogja a térdem, belenéz a szemembe. Azonban nem teszem, mert nem vagyok hülye, bár mint mindenki, én is sokkal jobban kedvelem az egyszerűbb megoldásokat. Ez számtalan ok miatt volna sokkal egyszerűbb, mert akkor most csak simán leitathatnám, hazavihetném és megfektethetném mindenféle összekavaró mellékérzés és ostoba lelkiismeret-furdalás nélkül. Azonban abban az esetben még mindig ott lett volna Dorothea, akiről lassan, a tekintélyes mennyiségű alkohol hatására, amit magamba öntöttem megfeledkeztem. Nem szép dolog, pontosan tudom és érdekelne is, ha nem vette volna el az eszem a whiskey. Ezért is nem gondolkozom azokon az okokon és merem olyan tekintettel bámulni Scarlettet, úgy beszélni hozzá és úgy megérinteni, ahogy valószínűleg egy órája nem tettem volna, mert abban a hitben voltam, hogy ő a húgom.
Furcsa fordulat és azon kívül, hogy legszívesebben kitépném a szívét az összes embernek, aki csak egy kicsit is szerepet játszhatott ebben a krízisben, egy kis öröm is van bennem. Bár már rég nem gondolkozom az alkoholnak köszönhetően, azért mégiscsak be vallom magamnak, hogy azért vagyok boldog, mert Scar nem a testvérem. Gyűlölöm azt az embert, aki azt állította az imént az erdőben, hogy az apám, attól még némiképp hálás lehetek neki ezért az örömért. Természetesen sosem fogok hálálkodni neki. Ugyan már, hiszen abban reménykedem, hogy többé nem hozza a közelembe a fene, de ha mégis megkörnyékezne, akkor is az lenne az első, hogy megszorongatom egy kicsit valamelyik létfontosságú szervét.
Így egyértelműen akkor sem gondolkodtam, amikor odaültem mellé, helyezkedtem a lehető legközelebb hozzá és motyogtam pár meglehetősen nyálas és kapcsolatokat, helyzeteket bezavaró mondatot. Fogalmam sincs, hogyan fogok elszámolni mindezzel már józanul – már ha emlékezni fogok rá –, de az alkohol, mint valami vadul ostromló, erős oroszlán nem engedte, hogy bármi ilyesmi megforduljon a fejembe. Ravaszul bekebelezett a mosolya, mint a félelem, amikor egy kifejlett példány áll előtted és nem tudsz szabadulni. Én se tudtam, de korántsem zavart annyira, mintha egy oroszlán lett volna.
- Meg vagyok tisztelve. - vigyorogtam, mint a vadalma és újra számhoz emeltem az üveget.
Egyre közelebb és közelebb húzódtam hozzá. Az alkohol bátorrá és szörnyen erkölcstelenné tett. Meg sem fordult a fejemben, hogy nagyjából ugyanazt teszem, mint a szüleim és az a tahó ember, aki úgymond felnevelt. Bár fogalmam sincs, Doe-val hányadán állunk, azért mégsem volt szép minden tisztázás és megbeszélés nélkül valami mást képzelni abba a csókba. Ugyanakkor Scarlettet sem bölcs dolog a tudatlanság veszélyes, de riasztóan álomszerű, selymes anyagába burkolni. Nem bölcs dolog. Valóban nem. De én most elértem a célom és magamba öntöttem majdnem egy üveg alkoholt. Még ugyan tudok magamról és tisztában vagyok vele, hol vagyok, de a tetteimet már kevésbé vagyok képes kontroll alatt tartani, de elégedettség töltött el, amikor láttam, hogy rá is hasonló hatással van a közelségem.
Mintha egy ősrégi vágyam vált volna valóra, úgy liftezett a hasam, amikor ajkai végre megérinthették az enyémet. Egyik kezem továbbra is az arcát simogatta, míg a másik automatikusan tekeredett a hátára, hogy még közelebb húzhassam magamhoz. Levegőt sem véve, kóstolgattam mézédes ajkait és úgy éreztem, apró darabjaimra hullanék, ha most el kellene engednem.
A következő mozdulatsor azonban annyira meglepett, hogy hirtelen azt sem tudtam hova kapjak. Scarlett és az üveg vodka egyszerre döntött úgy, hogy a gravitáció törvényeire hallgatva indulnak meg a kemény padló felé. Én pedig hiába vagyok vámpír, részegen képtelen vagyok gyorsan kezelni az ilyen váratlan eseményeket. Egyetlen szerencséje, hogy az ösztönösség még nem hagyott cserben, így még azelőtt elkaptam Scar karját, mielőtt feje is koppant volna a padlón. Az üveg vodkán szívem legnagyobb bánatára már nem tudtam megmenteni. A Grill-ben tartózkodó összes ember arca egyszerre fordult felénk. Némán felszedtem az ájult Scarlettet a földről és a karjaimban tartva ballagtam ki belőle a kocsmából.

Úgy öntöttem magamba az alkoholt, mint még soha. Nem értettem, hogy mások miért ezzel akarják megoldani a problémájukat. Mert nem igazán segít csak egy kicsit elhalasztják. Ez olyan, mint amikor én folyamatosan tologatom a táplálkozást. Ezután is ott lesz azaz égető érzés a torkomban. Lehet, hogy most erre az estére egy kicsit figyelmen kívül hagyom, de soha nem fog teljes mértékben megszűnni. Most az alkohol az, ami égeti a torkom és a nyelőcsövem. De ez egyáltalán nem zavar. Legalább eltereli a figyelmemet arról, hogy éhes is vagyok. Na, meg persze ezt is ki kell próbálni egyszer. Vicces, hogy az elmúlt kétszáz évben soha nem vittem túlzásba az ivászatot. Mindig visszafogtam magam és csak annyit ittam, amennyit a szervezetem elbírt és utána még haza tudtam vánszorogni. Ez körülbelül két-három felesben ki is merült. Éreztem a hatását, de nem annyira, hogy elveszítsem az uralmat az elmém és a testem felett. Most pedig tényleg nem érdekel semmi. A határom elég alacsony, amit már azzal átléptem, hogy meghúztam az üveget. Azonban az egy kicsit megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül. Nem számít, hogy Ryan a társaságom, akire most már teljesen más szemekkel nézek, mint pár órája. Lehet, hogy az alkohol hatása? Nem.. Az erdőben átöleltem mindenféle tudatmódosító nélkül. Egek, annyira hiányzik az érintése.
Azt tettem, amit soha nem tettem volna. Megigéztem egy embert. Játszadoztam a tudatával. Pedig, hogy én mennyire megvetem ezt az egészet. Vámpír vagyok ennek természetesnek kellene lennie mégsem tudok úgy gondolni erre az egészre, mint a világ legtermészetesebb dolgára. Azonban az alkohol hatására nem érdekelt. Igazából, már azelőtt, hogy inni kezdtem volna sem érdekeltek engem semmi. Mennyire ki tudok fordulni magamból. Ha most tükörbe néznék egy idegen pillantásával találkozna a tekintetem. Én soha nem ittam le magam még ennyire. Soha nem igéztem meg embert azért, hogy piát adjon nekem. Másképpen nem adta volna a kezeim közé az üveget, hiszen túlságosan is fiatal voltam. Legalábbis a külső értékek alapján az. Belül pedig egy már bölcsnek mondható 200 éves lélek lakozik, aki még így is képes úgy viselkedni, mint egy neveletlen hercegnő.
Hátranéztem Ryan-re és rámosolyogtam, majd mikor visszafordultam ott is volt előttem a következő üveg. Csillogó szemekkel pillantottam végig rajta, majd egyszerűen kibontottam és ezt is ugyanakkora hevességgel kezdtem el kortyolni. Miután letettem automatikusan grimaszoltam. Itt már nem tudtam elrejteni, hogy milyen hatással is van rám az alkohol. Nem iszom minden áldott nap meg egy felest csak azért, hogy hozzászoktassam a szervezetem. Akkor az egészre egy idő után immunis lennék. Akkor pedig nem érezhetném jól magam ilyen alkalmakkor, amikor nem vágyok semmi másra jobban, minthogy egy kicsit kikapcsoljak. Csak egy kis időre akarok megfeledkezni a problémákról, amik körülölelnek az érzéseimről, amit most már egyáltalán nem próbálok meg tudatosan irányítani, hiszen a tudatom szabadságot vett ki. Vagyis inkább az alkohol rugdosta ki a helyéről és elküldte a Bahamákra nyaralni. Határozatlan ideig. Szóval ki tudja, hogy mikor tér vissza, de azért remélem holnap reggelre, már visszaköszön és érkezése egy erős fejfájással együtt várható.
– Egyszer mindent ki kell próbálni, de.. Érzed magad megtisztelve, hogy pont a te társaságodban teszem meg ezt először.  – Mondtam kuncogva, hiszen az alkohol hatása már a tetőfokára hágott. Annyira jóképű. Sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, hogy megszűnt közöttünk az a távolság, amit az asztal okozott. Érezhettem őt. A térde hozzáért az enyémhez, ahogy az egymás melletti bárszéken foglaltunk helyet. Ez az apró érintés is annyi jelentőséggel bírt, hogy azt egyszerűen nem tudom megmagyarázni.
Gyönyörű szemeit és arcvonásait figyeltem. Nem is nagyon figyeltem oda, hogy mit mond, mert már elveszítettem a józan eszemet. Keze az arcomon pihent meg és én már nem tudtam tisztán gondolkozni. Előre hajoltam és ajkaimat az övére tapasztottam, majd beletúrtam szőkés hajtincseibe. Elektromos bizsergés futott végig a testemen és nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen. Úgy csókoltam, mint még soha senkit. Aztán nem emlékszem, hogy mi történt. Már nem éreztem édes ajkait csak egy puffanást hallottam, majd elnyelt magával a sötétség.

Kis híján elnevettem magam, amikor megragadta az üveget és jó nagyokat kortyolt belőle, de meglepettségemben megnyikkanni sem tudtam. A hatása azonban várható volt. Arckifejezése mindent elárult és gyakorlatilag mindent ki tudtam olvasni a szemeiből, azt is, amit eltitkolni szeretett volna. Nem ellenkeztem, hiszen ki vagyok én, hogy egy ilyen jó hangulatban lévő nőt leállítsak, és be kell, valljam, nagyon tetszett ez a hirtelen támadt hevesség. Egészen biztosan ő is olyan hangulatba került, mint én és személyes tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor nincs mit tenni, engedni kell a kísértésnek és jól be kell rúgni. A számomra érthetetlen és kissé bizarr kedvességét pedig a hasonló, szerencsétlen helyzetünknek tudtam be. Valószínűleg csakis azért képes az én társaságomba megmaradni, mert nem akad olyan ember az ő társaságában, aki hajlandó lenne egy ilyen görbe estét lebonyolítani. Velem kicsesztek, vele kicsesztek, a bökkenő az már csak az, hogy vele pontosabban én csesztem ki, de úgy tűnik ez már számára is csak részletkérdés. Sőt, ahogy elnézem, számára nincs is már kérdés.
Fogtam az üveget, majd nagyokat kortyoltam belőle és elégedetten konstantáltam, hogy egyre nehezebben tudom feleleveníteni lelki szemeim előtt az újonnan megismert apám kisfiús arcvonásait. Kész röhej. Valószínűleg bizonyos értelem kifejezhetjük magunkat úgy, hogy a biológiai apám pár évvel fiatalabb, mint én. Isten se tudja, mikor változtatták át, de nagyon úgy tűnik, hogy sokkal előbb, mint engem. Remélem, azaz ember nem várja el, hogy apámként tekintsek rá.
Az előttem iszogató tüneménynek azonban sikerült csupán pár mozdulatával, akaratlanul és minden tudatos elgondolás nélkül kiverni a fejemből azt az embert. Nem tudom, mi lelt. Most már nem is azon agyalok, hogy ő miért ilyen kedves velem a történtek után, hanem, hogy én miért viselkedek így. Miért kíséri tekintetem testének minden moccanását? Miért érdekel jobban formás ajkainak mozgása, mint az amit mond? Miért zavar annyira a köztünk elhúzódó asztal?
Az este beköszöntével egyenesen arányosan a zene is hangosabban kezdett el dübörögni a Grillben és a pia is kezdett egyre jobban a fejembe szállni. Én is ismerem a határaimat, ahogy feltehetőleg mindenki más is és akarva, akaratlanul, tudatosan vagy tudat alatt próbálunk kitörni ezekből. Én viszonylag jól bírom az alkoholt és kicsivel több kell pár pohárnál, hogy emlékezőképességem is elveszítsem, úgyhogy kifejezettem örültem, amikor Scarlett rendelt egy üveg vodkát.
Amikor felállt egy csöppet megijedtem és már tettem volna fel kétségbeesetten a „Te meg hová mész?” kérdést, de szerencsére csak a pár lépésre innen elhelyezkedő bárpulthoz ment. Abszurd, hogy egészen az apám megérkezéséig egymás minden egyes szavába bele kötöttünk, most azért remeg meg a lelkem, mert attól félek itt hagy. Leláncolhatnának, megkínozhatnának, vasfűvel simogathatnának, jelenleg azt sem éreznem olyan nagy szenvedésnek, mint annak a gondolatát, hogy magamra hagy. Szinte sóvárogtam minden kedves pillantásáért és érintéséért, talán jobban, mint az alkoholra.
Néztem, ahogy könnyedén felállt és felpattant a két méterrel odébb lévő bárszékre. Fényes, vörös tincsei meglibbentek a mozgás közben. Előre hajolt és megigézte a pultost, majd káprázatos mosolyt villantott rám. Szélesen elvigyorodtam, majd megragadtam a whiskey-s üveget és odaültem a mellette lévő székre.
- Ilyen könnyű téged megrontani? – csipkelődtem játékosan, nevetgélve. Ahogy észrevettem, Scar határai viszonylag közel vannak meghúzva és nagyon rugalmatlanok, ő pedig szemmel láthatóan élvezettel feszegette azokat.
Most, hogy végre nem helyezkedett el egy asztal kettőnk között, sokkal kényelmesebben éreztem magam. Fogalmam sincs, miért, de a tudat, hogy nem csak mosolyában és arcvonásaiban gyönyörködöm, hanem meg is érinthetem, nagyot lendített a hangulatomon. Belenéztem csillogó szemeibe, amelyeknek folyékony, zöldes íriszében megmagyarázhatatlan dolgokat véltem felfedezni. Láttam a lelkét, mely ragyogott és kissé bódult hangulatba került az alkohol hatására. Majd finom vonalú arcvonalát fürkésztem, aminek két oldala már kissé kipirosodott. Tekintetem végül a halovány rózsaszín és cseresznye enyhébb árnyalatában játszó ajkaira tévedt. Most először éreztem ismeretlen eredetű, megmagyarázhatatlan vágyat arra, hogy megérintsem, megkóstoljam azokat az ajkakat. – Olyan gyönyörű vagy. – bukott ki belőlem a mai este ma már másodszor valami meggondolatlan, hozzám képes túlságosan kedves mondat, de ismételten nem jöttem tőle zavarba. Ellenben felemeltem a kezem és megérintettem az arcát. Testem minden apró szikrája táncot járt és rettenetesen elégedett volt magával, nekem valahogy mégsem volt elég. Többet akartam.

Nem akartam túlságosan csacsogni vagy ezt az egész témát feszegetni, mert mégis mi értelme lett volna? Neki épp elég trauma, hogy megtudja az egész élete egy hazugság. Az enyém is volt. Na, most lelki társak vagyunk vagyis olyasmi. Mindkettőnk ugyanazon a szarságon ment keresztül. Mondjuk én legalább csak tizenhat évig éltem sötétségben. Nem is tudom milyen érzés lehetett neki most szembesülni azzal a ténnyel, hogy semmi nem igaz az életéből. A férfi, akire a mai napig úgy gondol, mint egy hűtlen, tapló parasztra nem is volt igazán az apja és semmi joga nem volt ahhoz, hogy kérdőre vonja. Ahhoz pedig, hogy megölje még annyi sem. Gondolom ez is plusz súlyt nyom a vállain. Nem tudom, hogy érezheti magát. Legalábbis pontosan nem. Én is átéltem azt, hogy az apám nem az apám, de legalább én nem öltem meg saját kezűleg és nem kétszáz év múlva bukkant fel az életemben egy kölyökképű pasi, aki azt állította, hogy az apám. Anélkül, hogy a hangja megremegett volna vagy az arcára kiült volna bármi változás. Most vágjam a fejéhez azt, hogy elcseszte az életemet a semmiért? Mégis mire mennék vele? Így is eléggé mélyen benne van a szarban nem kell nekem még erre pluszt rátennem. Meg amúgy is nem akartam elhagyni. Azaz ölelés határozottan megváltoztatott bennem valamit. Nem is tudom, hogy miért tettem meg, de ez már egyáltalán nem számít csak az, hogy mennyire jó érzés volt őt megölelni. Megmagyarázhatatlan a számomra, hogy miért tettem. Az együttérzés. Ez lehetett az oka. Anélkül vezérelte a tetteimet, hogy én magam felfogtam volna mit is csinálok.  
Tagadhatnám magamban amennyire csak akarom, de felesleges. Hiányzott az érintése. Az is már jó érzéssel töltött el, hogy a derekamra tette a kezét. Most pedig, hogy itt van közöttünk egy asztal úgy érzem, hogy helyben felrobbanok. AZ érzelmeim egy csettintésre változtak át negatívból pozitívvá. Nem akarok rajtuk agyalni. Ma nem is akarok agyalni ezért is döntöttem úgy, hogy eljövök vele inni annak ellenére, hogy nem igazán bírom az alkoholt. Nem fogom vissza magam. Ma feszegetni fogom a határaimat. Nem vagyok egy alkoholista és többnyire az összes piát utálom, de most ez sem tántorít meg engem, hogy leigyam magam a sárga földig. Nem akartam, mert uralkodnom kell magamon, ami a vérszomjamat illeti, de most teszek az egészre magasról. Megtudtam, hogy Ryan a testvérem. Aztán kiderült, hogy mégsem az. Sőt semmi közünk nincs egymáshoz. Valahol mélyen rendkívül örülök ennek az információnak és ez ünneplésért kiált. Neki pedig meg kell feledkeznie arról az alakról, aki ma felbukkant a veszekedésünk közepette és bejelentette, hogy márpedig ő az apja. A mai estét kikiálthatjuk a felejtés éjszakájának. Talán ezek után nem is látjuk egymást. Mi értelme lenne? Magunk mögött kell hagynunk a múltat és a gyűlölet, amit iránta érzek nem szűnt meg teljesen meg amúgy is, ha fogalmazhatok így egyáltalán nem egészséges a számomra.
Örültem annak, hogy nem száll vitába velem az egész táplálkozásról. Meg nem teríti ki elém az íratlan vámpírkódexet, mert akkor esküszöm, hogy széttörtem volna a fején ezt a nyamvadt üveget. Nem voltam hangulatban a kioktatáshoz. Mosollyal nyugtáztam, hogy elfogadta a döntésemet. Hevesen kortyoltam az üvegből az italt és az egész nyelőcsövemet mardosta, mikor pedig elemeltem az ajkaimtól próbáltam visszatartani a köhögésemet, ami most sikerült is. Nem akartam nyápicnak tűnni, aki nem bírja az alkoholt. Pedig pontosan ilyen voltam. De most ez nem számított. – Én köszönöm, hogy elhívtál.   – Mondtam mosolyogva, majd felé toltam az üveget és talpra küzdöttem magamat egy pillanatra megszédültem, hiszen mivel régen táplálkoztam a pia is gyorsabban hatott, mintha megfogadtam volna a tanácsát és lecsapoltam volna valakit. Felküzdöttem magam az egyik bárszékre, majd a csapos szemébe néztem. – Egy üveg vodkát, most.   – Igéztem meg, majd hátrapillantottam Ryan-re és rámosolyogtam. Egek. Most még jobban néz ki.

Hogy változhat meg minden egyik napról a másikra? Nem, itt nem is napokról kell beszélnem, hanem sokkal kisebb mértékekben gondolkoznom. Hiszen az igazság csupán pár pillanat alatt tudatosult bennem. Nem kellettek évek, napok vagy órák, hogy rájöjjek, nem azaz apám, akinek hittem, sőt még az anyám sem. Csupán borzalmasan hosszú másodpercekbe telt, mire felfogom. Nem azonnal, amikor az igazi apám végre benyögte. Ki hitt volna neki azonnal?! Csak egy balhét kereső fickónak tűnt, aki megkeseredettségében nem talált magának jobb tevékenységet, minthogy az erdő közepén veszekedő párosokat nézegessen és füleljen le a bokor mögül. Nekem ennek tűnt csupán. Könnyen lehet, hogy sosem fogom az apámnak tekinteni. Sokkal fiatalabb, mint amennyi általánosságban megengedett lenne egy ilyen kapcsolatban és a viselkedése alapján arra tudok következtetni, hogy az a kicsapongó, lázadó tinedzser korát élő többszázéves vámpír lehet. Nem jönnek be az ilyen fazonok, apának meg főleg nem való, bár nem is tudom, hogy valójában mi volt azzal a célja, hogy megjelent.
Alaposan felkavarta az amúgy sem állóport, így csak annyit tudok levonni ebből, hogy élvezte és élvezi a felhajtást, a rombolást és az érzelmek szítását. Nem tudhatom, hogy miért tette, amit tett és miért pont most érezte szükségét annak, hogy megkeressen, de jelenleg nem is keresek válaszokat. Talán egyszer majd érdekelni fog, de most magasról tojok az egészre és még ha kíváncsi is lennék a miértekre, akkor sem keresném fel az öregem, mert már a gondolatától is ökölbe szorul a kezem. Nagyon jól tette, hogy hamar lelépett, ugyanis már ott tartottam, hogy szerencsétlen fa helyett az ő fejére sújtok le egy hatalmasat.
Kérdések természetesen felmerülnek bennem. Idegesítő, már-már fájdalmas kérdések és éppen ezeket akarom elfelejteni a most rendelt alkohol és a velem szemben ülő, vörös hajú tünemény segítségével. Miközben félrebillent fejjel, elgondolkozva, pislogás nélkül bámultam az arcát, azon gondolkoztam, hogy vajon mi lelte ezt a kis zsémbes, utálkozó nőszemélyt. Nem mondom, sokkal jobban tetszik ez a higgadtabb, kedvesebb énje, de mindenképpen furcsa, hogy most bontakozott ki igazán, amikor megtudta, a semmiért romboltam le királynői karrierjét annak idején. Vajon mi járhat a fejében? Mit rejthetnek azok a smaragdzölden csillogó szemek? Mit érez a komoly arcvonások és megértő tekintetek mögött? Mindent megtettem volna, hogy megtudjam.
- Te tudod. - vontam vállat. Biztosan meglepő számára, hogy nem kezdek el veszekedni és osztani az észt, de jelenleg se erőm, se kedvem kioktatni a vámpírság legalapvetőbb szabályairól. Ezt már megtettem az imént, semmi értelme újra megpróbálnom. Túl makacs ahhoz, hogy hallgasson rám. Én pedig itt vagyok és, hiába nem vallom azokat az elveket, amiket ő, úgy döntöttem, a tetteim után megérdemli, hogy ha esetleg szükség lenne rá, megvédjem attól, hogy ártson valakinek. Erős és kitartó nőnek ismertem meg, de azt is tudom, hogy nem élne túl még egy halottat.
- Nahát, lehet, hogy szükségünk lesz még néhány üvegre? - vontam fel a szemöldököm, de mindeközben szélesen vigyorogtam. Ha nem mondott volna igent a meghívásomra, akkor is eljöttem volna jól leinni magam, de kétségtelen, hogy sokkal jobban érzem magam, így, hogy itt van mellettem. Legbelül pedig valahogy tudtam, hogy el fog jönni, különben meg sem kérdeztem volna. Nem őrültem meg. Ha előre tudom, hogy a válasz nemleges, akkor nyilván nem szólalok meg, azonban teljesen biztos voltam benne, hogy ilyentől nem kell félnem.
- Köszönöm, hogy elkísértél. - bukott ki belőlem váratlanul, de nem törődtem vele. Nem jöttem zavarba ettől az apró hálálkodástól, de valószínűleg többször nem fog csakúgy kikívánkozni belőlem. Nem vagyok köszöngetős típus, túl büszke vagyok hozzá, ez azonban már nagyon érett. - Szabad? - Laza vigyorral húztam ki a kezéből az üveget és húztam meg én is.

Fizikai fájdalommal járt, hogy eleresztettem őt. Nem tudom, miért de annyira jó érzéssel töltött el engem az, hogy a karjaiban lehettem. Amennyire idegesített az, hogy csak egy lépés választott el minket annyira jól esett, mikor emlékezetembe véshettem az illatát és a karjait érezhettem magam körül. Egyszerűen megmagyarázhatatlan a számomra, hogy mégis miért éreztem magam így. Olyan volt, mintha otthon lennék. Mikor még csak tizenhat éves voltam és nem kellett a körmömet rágcsálnom az elvárások miatt pontosan ilyen jól éreztem magam, mint ahogy az előbb a karjaiban. Mégis mi a fene ütött belém? Tudom az érzelmeimen nem uralkodhatok és nem is irányíthatom őket, de akkor sem értem, hogyan fordulhatott az egész a feje tetejére. Mert ez határozottan teljesen az ellentéte annak, amit egy fél órával ezelőtt vagy egy órával ezelőtt éreztem. Nem tudom megmagyarázni, hogy mégis mi lehet az oka ennek az egésznek. Talán tényleg egy nagyon vékony határ választja el a szeretet és a gyűlöletet? Ha ez igaz is nem lehet, hogy ilyen hamar átbillentem volna a másik oldalra.
Nem szóltam egy szót sem egész úton. Nem volt mit mondanom. A gondolataimba temetkeztem. Tönkretette az életemet körülbelül kétszáz éve. Talán, már több is, mint kétszáz éve, hogy megtörtént ez az incidens. Igazából nem is rá vagyok mérges, hanem a helyzetre. Nem volt lehetőségem, hogy kiderítsem mégis mi történt velem. Vagy ki az apám. Semmit nem tudtam igazából az életemről és ez az, ami dühít. Nem az, hogy ő porig rombolta az életemet. Nem is így kellene erre az egészre gondolnom. Inkább úgy, hogy ő volt az, aki felnyitotta a szememet, hogy mekkora hazugságban éltem. Mindenképpen fáj. Nem is ismertem az igazi apámat és az, akit apámnak hittem egyszerűen hátat fordított nekem, mintha előtte nem is szeretett volna. Talán az egész színjáték lett volna? Mindvégig tudta, hogy anyám hűtlen volt hozzá és a megfelelő alkalmat várta ahhoz, hogy elküldhessen minket? Megannyi kérdésem lenne, de nem tudom kinek tehetném fel. Eddig azt hittem, hogy ő mindent tud. Legalábbis éppen eleget ahhoz, hogy egy bosszúhadjáratot végrehajtson, de most az erdőben történtek után azt hiszem ő is pontosan olyan kétségbeesett, mint én voltam. Végtére is minden, amiben hitt az nem több egyszerű – vagyis most már inkább rendkívül komplikált – hazugságnál. Az a férfi az apja, aki egyszerű fiúnak tűnik. A vámpírlét egyik előnye elég furcsa helyzetet szült. A világa romokban. Én pedig az előbb arról tartottam kiselőadást, hogy mennyivel könnyebb lett volna, ha valaki ott van mellettem, mikor életem legnehezebb időszakát éltem át. Pontosan ezért is nem fordítottam neki hátat. Ezért sétálok ilyen könnyedén mellette, hogy leigyuk magunkat. Bármikor eltűnhettem volna, de én nem akartam. Vele akartam tartani annak ellenére, hogy nem igazán bírom az alkoholt, szóval oda kell figyelnem, hogy mégis mit teszek. Nem ihatok túl sokat főleg most nem, hogy vér is alig van a szervezetemben. Mármint nagyon régen táplálkoztam. Igazából nem is emlékszik, hogy mikor volt az utolsó alkalom, hogy valakiből kortyoltam párat. Nem is számít. Az alkohol, majd eltolja a szomjúságomat. Vagyis remélem. Nem akarok egy ilyen nyilvános helyen senkit sem megcsapolni. Ha kiderül, hogy verbénát fogyaszt vagy éppenséggel pont egy vadász nem sok esélyem van arra, hogy élve kijussak egy nyilvános helyről. Szóval elhalasztom a táplálkozást. Ismét.
Testem belebizsergett Ryan érintésébe. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Nem is akartam magyarázatot keresni rá, mert akkor még jobban összezavarodnék. Így is a mai információtengertől, már megfájdult a fejem és csak túl akarok lenni a mai napon, hogy holnap úgy ébredhessek fel, hogy ez az egész nem volt több, mint egy rossz álom. Ugyanakkor jelen pillanatban nem akarok felébredni. Mikor a keze eltűnt a derekamról olyan volt, mintha a világom újra darabokra hullott volna. Miért nyugtat meg ennyire az érintése? Talán azért, mert most végre van egy lelki társam, aki pontosan ugyanazon ment keresztül, mint én? Nem tudom. Ez az egész annyira zavaros. Az elmúlt órákban egymás fejét ordítottuk le a helyéről most pedig együtt készülünk leinni magunkat a sárga földig bánatunkban. Hogy én mi miatt bánkódom? Már magam sem tudom. Talán az alkohol segít egy kicsit kibogozni az érzéseimet és a gondolataimat, de ahhoz nem elég pár pohár.
Nem volt kedvem reagálni arra, hogy megigézte a szerencsétlen csapost. Én ilyet soha nem tennék. Nem szeretek túlságosan a vámpírlét előnyeire támaszkodni. Egyszerű emberi életet akarok újra és újra. De ez soha nem jön össze. Vagy egyszerűen csak nem akarom, hogy összejöjjön a folyamatos vándorlásommal. De innen nem mozdulok. Nem érdekel, hogy mi történt Kendra-val.. Vagy, hogy belefutottam abba a személybe, akit a világon a legjobban gyűlölök most mégis itt iszogatok vele. Semmi nem érdekel jelen pillanatban. Még mindig cikáznak a gondolatok a fejemben, de azért vagyok itt, hogy elfelejtsem még a saját nevemet is. Nem akartam sokat inni, de most már senki nem tarthat vissza attól, hogy leigyam magam a sárga földig.
– Nem akarok. – Ráztam meg a fejemet. – Kibírok még egy napot. Nem tudsz semmi olyat mondani, amitől meggondolnám magam. – Határozott voltam. Nem akarok senkiből táplálkozni. Gondolatban, már végig vetítettem, hogy miért nem. Plusz még józanon is képes vagyok elveszíteni a fejemet.. Azt pedig bárki könnyedén észrevehetné. Jobb lesz, ha visszafogom magam. Igaz az alkohollal a véremben talán az egész Grill-ben tartózkodó embereket megnegyedelem, de abban reménykedem, hogy az emberségem még alkoholban sem oldódik. Nem tudnék szándékosan senkinek sem ártani. Elveszíthetem a fejem, persze. De ez nem fog megtörténni, mert bízom magamban. – Meglátjuk.  – Rákacsintottam, majd felhajtottam a poharam tartalmát. Tudtam jól, hogy nem bírom az italt és az, hogy végigmarta a nyelőcsövemet a whisky.. Egy segélykiáltás volt, hogy itt és most fejezzem be. Ehelyett én, miután Ryan töltött magának a kezembe vettem az üveget és nagyokat kortyoltam belőle.

A sötétedő, kopott fényű napkorong sunyin, észrevétlenül süllyedt el a horizontunkon és gyér fényével kikevert rózsaszín és a kék színek egyvelegével festette be az ég alján nyújtózkodó felhőket. A városközpontból magasodó épületek robusztus falainak nyugati oldalát világította be a lemenő nap és a kiülős kávézók teraszait takaró ernyők szélét enyhén megremegtette az enyhe, langyos szellő. Olyan nyugodt volt az idő, az utcák olyan üresek, mintha valami fensőbb rendű erő parancsolt volna lassúságot és sivárságot a világra, mert azt hitte, nekem jobb lesz, ha úgy látom, hogy a világ is velem együtt gyászol. Gyászolja a hazug embereket, hazugságban töltött éveket, egy csalfa élet emlékét.
Némán, gondolataiba mélyedve haladtam Mystic Falls utcáinak késő délutáni homályában, de szinte minden második lépésnél magam mellé pillantottam, hogy leellenőrizzem, Scarlett ott van-e még. Fogalmam sincs miért, de szükségem volt a tudatra, hogy ott jön mellettem. Hogy dacára annak, amit vele tettem a semmiért, itt van velem és nem azért, hogy az arcomba köpjön. Pedig megérdemelném. Annyira megérdemelném.
Ő mégsem tett ilyet. Csendesen tartotta velem a lépést és tapintatos, beszédes némaságba süllyedt, jelenléte mégsem hagyta, hogy teljesen belemerüljek az önsajnálatba. Pedig lett volna rá okom. Alapvetően nem vagyok egy önsanyargató, mazoista típus, de a helyzet elegendő drámával és kiborító részlettel járt, ami már szinte megkövetelte a búskomorságot és az önsajnálatot. Külső szemlélőként talán nem is érezném olyan fájdalmasnak ezt a tortúrát, hisz ez már a múlt. Soha nem ismétlődik meg újra, az emberek többsége már rég meghalt, így ők sem árthatnak nekem. Nincs is bennem félelem. Csupán csalódottságot érzek és zavartságot, hisz mégiscsak a múltamba vetett hitem omlott össze. Nem, mintha egyébként stabil lábakon állt volna. Olyan volt, mint egy rugalmatlan és képlékeny torony, melyek tégláit puha szivacsokkal helyettesítették és ragasztóanyagot is kispórolták belőle. Bármelyik pillanatban, bármelyik erősebb széllökés hatására darabjaira hullhatott volna. És most meg is tette. Apró szivacsdarabkák hevertek mindenhol és én túl lusta voltam hozzá, hogy összeszedegessem és megint felépítsem a tornyot. Helyette azt is el akartam felejteni, hogy a szivacsépület létezik.
Így össze tud dőlni egy élet is, ha rájön a múlt hazugságaira. A pedig, hiába nem ér már utol, nem képes ostorozni, mindig is ott fog csüngni agyam emlékező központjában felkészülve arra, hogy bármilyek pillanatban megpiszkálhassa egy kicsit érzelem központom. Nem fog sírásra ösztönözni, attól és sokkal büszkébb vagyok, de talán akkor van a nagyobb baj, ha valaki nem könnyezik. Tudományosan bizonyított tény, hogy egy kiadós bőgés könnyíthet a lelkünkön. Nekem azonban csontszáraz volt a könnycsatornám.
Az édesanyám volt a legszilárdabb pont az életemben. Bár csúnyán váltunk el és többé nem is találkoztunk, tudtam, hogy ki ő, mit tett és az én értékrendemnek tökéletesen megfelelt. Erre most az ő személye is romokban hever. Egy ócska, hűtlen szülő még elviselhető, de ott egy másik, aki nem is volt igazi, a félrelépése és gorombasága mégis megérintett és egy harmadik, aki alapvetően képtelen az apaságra.
A Grill elé érve az eddigi nyugodt hangulat és sivár helyek némileg elfogytak, ugyanis még a lakkozott fa bejárati ajtón keresztül is szűrődött ki valamennyi a dallamos zenéből. Kinyitottam az ajtót és betereltem magam előtt Scarlettet. Komoly arcán nem láttam gúnyt vagy szánakozást, ami határozottan jól esett, ugyanakkor össze is zavart. Nem értettem, miért kapom ezt a megértést és miért nem szid le, esik nekem, próbál megölni, amiért hasonlóan tönkretettem az életét. Bőre illata megcsapta az orrom, ahogy elhaladt mellettem szótlanul. Lazán érintve a derekát vezettem oda az egyik asztalhoz. Nem akartam, hogy lekeverjen egyet, amiért megérintettem, így csak finoman, szinte észrevétlenül közeledtem felé. Nem tudom, miért. Talán, mert jólesett az ölelése és lányem egy része még mindig azután sóvárog. Útközben közel kerültünk a bárpulthoz, így alkalmam nyílt megbabonázni egy pultost, hogy hozzon ki egy üveg minőségi whiskey-t az asztalunkhoz két pohárral. Gyakran teszek ilyet. Minek fizessek és viselkedjek itt is normálisan, mint az átlagos emberek, amikor nem vagyok az? Scarlett ezt biztosan másképp gondolja.
- Nem akarsz még most lecsapolni valakit? - kérdeztem halkan, miközben körbenéztem egy finom egyed után a kocsmában. Már az egyik asztalnál ültünk és vártuk a pincért. Kénytelen voltam valami másról beszélni. Egyszerűen nem bírtam az imént történteken átrágni magam újra, pedig lehet, hogy jót tett volna. - Inkább most, mint részegen. Úgy nehezebb kontrollálni magad. - vontam vállat. Nem az észt osztom, most csak egy apró javaslatit tettem, amit vagy megtesz vagy nem. Kivételesen nem éreztem úgy, hogy elfut a méreg, ha nem úgy alakul valami, ahogy én akarom.
A megidézett pincér elénk rakta a poharat, az üveg italt és még pár kocka jeget is, majd elment. Amint elment, ki is öntöttem magunknak az első pohárral. Az enyémet rögtön fel is hajtottam, majd újat töltöttem. Ennyi erővel akár az üvegből is vedelhetném. Az alkohol égető érzést hagyva bennem folyt végig a torkomon, majd lassan elkezdtem érezni a kellemes bizsergést.
- Bírod az alkoholt, drágaságom? - vigyorodtam el szélesen. Nagyon nem úgy nézett ki, mint aki minden hétvégén a sárga földig issza le magát. Én se teszem ezt minden esetben, de viszonylag gyakran legurul pár korty.