- Egy boszorkány. Akiről azt hittem, hogy a barátom és végül ő volt az aki meg akart öletni. - Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy képes volt erre. De azt hiszem soha nem ismerhetjük eléggé az embereket körülöttünk. Mindig meglepnek. De azt hiszem másképpen az élet unalmas lenne.

-Hű... és ki lenne az?-lehet, hogy tudok neki segíteni, úgyis kéne már egy kis balhé az életembe, már legalább 100 éve nem csináltam semmi különöset és azért jöttem ide, hogy csináljak.

- Értem. - Mosolyogtam rá kedvesen. - Nem vagyok az a bosszúálló típus. Meg jelenleg még nem találkoztam olyannal akire annyira kiakadtam volna, hogy bosszút terveznék. Bár lehet van egy személy...- Eszembe jutott Stacey.. Vele még mindig el kellene beszélgetnem.

- Ejha... szóval duplán halott példánnyal van dolgom? - mértem Őt végig szememmel, míg az asztal engedte. Csinos, csinos, és kivételes. Egyre szimpatikusabb a hölgy. Ha eltekintek a harciasságától, ezalatt persze a rugdosódó ellenállására célzok.. - Ez esetben úgy látom szerencsés hölgy vagy. A halálnak halálából nem sokan térnek vissza - pislogtam Rá, fel a szemeibe, megeresztve egy vigyort. Mondjuk életpályámon még nem találkoztam pont effélével, de hallotta róla. A kis boszorkányok, manapság már bárit elérhetnek.
- Nos... - dőltem hátra székemen, és kézhez kapott italomat kezembe fogva, beleittam a poharamba -, tudod ennek több oka is van. Az egyik, bár kissé ódivatú indok, de... a hölgy a feleségem. Amikor mi mondtuk el a házassági esküt, a hölgy lényegében véve a tulajdonomba került. Az én feleségem. Ura vagyok és parancsolója, és hát... nem tűröm túl jól, ha ellenszegülnek nekem. Régen sem tűrtem, ma sem szeretem. Ő pedig nem csak hogy ellenszegült, folyamatosan, mióta a feleségem, de végül meg is szökött. De azóta is ugyanúgy a hitvesem, így jogilag hozzám tartozik, én pedig élni kívánok a jogaimmal - vontam meg vállam, visszatéve a poharam az asztalra, s ujjaimmal kocogtatva az üvegfelületen.
Gondolkodtam, gondolkodtam... aztán gondolatban újra vállat vontam. Úgysem ismer, Tatiát meg főleg nem ismeri, nem jelenthet hát bajt a szándékaimra nézve.
- Emellett pedig ami ennél is fontosabb, hogy sajnos a szívemnek ezer év után sem tudok parancsolni. Gyűlölöm azt a nőt, mert tönkretette az életünk és megalázott, de sajnos... mégis mindig ott az a kis pötty, az a kis zug a szívemben, ami belészeretett, és nem akar, az égnek se akar az a kis zug elhalni... Én szép szóval akartam anno meghódítani, de "Őfelsége kisasszonynak" nem volt elég, hát... ha nem akarja szép szóval, enyém lesz erővel. Vagyis... már az enyém, épp csak kamatoztatnom kell már a jogaimat irányába, és ehhez le kell törnöm a kis szarvacskáit... - vigyorodtam el a végén, keserűen, de egyben kárörvendően is... és kiittam poharam tartalmát.

-Hát a férjével már terveztünk valami bosszú féleséget, bár rég találkoztam vele.-mondtam és belekortyoltam a whisky-ba.-És te tervezel valami bosszút?

- Igen, egy kész örökkévalóság. Azt hiszem. - Ráncoltam össze a homlokomat. Na igen.. Nem tudom elképzelni magam száz év múlva. Valahogy mindig is csak egy egyszerű boldog életről álmodtam. - És van valami terved arra az esetre, ha ténylegesen találkozol vele? Vagy valami célod? - Kérdeztem kíváncsian.

-Sebaj, van időd.-mondtam miközben kihozták a második pohár whisky-m. Belekortyoltam majd folytattam.-Ráadásul Erin itt van a városba vele találkoztam ellőszőr, a hivatalos férjével is összefutottam és vele sincs jóban.

- Elég érdekes történet. - Hát ő sem tartozik a fiatal vámpírok körébe. Azt hiszem elég kicsi az esély arra, hogy olyannal találkozzak akinek még úgyszintén új ez a dolog.
- Hát én körülbelül két éve változtam át. Szóval még elég fiatal vagyok ezért nem igazán történt velem semmi jelentőségteljes. - Rántottam meg a vállamat mosolyogva. Igazából az, hogy terhes vagyok annak minősülhet, de ezt még nem szeretném világgá kürtölni.

CAROLINE-NAK

- Jól van akkor kezdem: Akkor menjünk vissza 1491-be akkor születtem, tehetős családban. Az anyámat 15 éves koromban elrabolták méghozzá egy vámpír, de erre még visszatérek. Apámmal nem ápoltunk jó viszonyt. 21 évesen megismertem egy Erin nevű lányt, ő változtatott át aztán ott hagyott, egyedül ismerkedtem meg a vámpírsággal. Miután megtudtam, hogy hol az anyám gyilkosa felkerestem elkaptam majd kiéheztettem, kikérdeztem és letéptem a fejét.-mondtam miközben a poharamba bámultam aztán kértem még egy pohárral.- Nagyából ennyi.-mosolyogtam rá.- Most te jössz!

Sejthettem volna, hogy ez lesz. Olyan jellemző Salvatore-vonás az utóbbi időben az, hogy önmagát sajnáltatja, hogy az már nem igaz...
- Na jó, tudom én, hogy mi kell neked - ragadtam meg a vállát. - Befogod, és gyerünk! - mondtam neki ellentmondást nem tűrve. A szexhez és egyéb mozzanataihoz semmi kedvem nem volt. De tudtam, neki mi kell.

(Mosdó)

- Mondtam, hogy hagyj békén - tápászkodtam fel, eltolva magamtól Mila kezét, aztán egyik pillanatról a másikra a részegek kettes számú lelkiállapotába zuhantam. Nekiestem a vállának, és úgy pihentem meg ott, mint egy kisgyerek az anyjánál.
- A feleségem undorodik tőlem... - sajnáltam magam erőteljesen. - Mi lesz most velünk?

- Bocs, impotensekkel nem foglalkozom túl sokat, nem másznék rád. Talán a feleségednek ezért van tele a bakancsa veled. Már kielégíteni sem tudják... - sóhajotttam fel szánakozva, de ekkor nevetés bukott ki belőlem. Mondtam, hogy nem vagyok lelkizős, szóval csak nevetni tudtam, mikor esett egyet.
- Na jó, állj már fel. Inkább hazaviszlek ,vagy valami, de ne szerencsétlenkedj! - nevettem még mindig.

- Én nem megyek hozzád! - jelentettem ki határozottan. - Hogy reggel majd arra eszméljek, hogy megint rám mászol... - dünnyögtem. - Abból nem eszel. És nem kell kísérgetni sem. Hazatalálok - kászálódtam le a székről, és azzal a lendülettel felborítottam két másikat is, hogy a végén a padlón kötöttem ki, onnan pislogtam felfelé.
- Bassza meg... - motyogtam részegen.

- Idióta, hülye, bolond... - soroltam a jelzőit, ahogy azt mondta, nem csalná meg. Istenem, tényleg ennyire gyökér lett? Ennyire emberi? Hát nem szánalmas?!
- Na jó, már a piát sem bírod úgy, mint régen - löktem meg a vállát, ahogy majdnem ledőlt a székről, és felálltam. - Magadra hagyjalak a szar nyomorban, vagy esetleg vigyelek haza? Így még megölöd magad útközben - néztem a félig üres üveg felé. - Vagy felajánlom, hogy eljöhetsz hozzám. Szigorúan vendégszobába. És ott addig folytatod önpusztításod, míg meg nem unod.

- Most komolyan azt hiszed, hogy meg fogom csalni? - dünnyögtem Mila felé. - Eszembe sincs. Csak meg vagyok bántva, és sértve. Ennek ellenére én nem úgy vezetem le a dolgot, ahogy te tennéd - néztem a vodka whiskyvel kevert érdekes színét. - Én azt hittem, hogy az én példám, vagy Isobelé elég lesz ahhoz hogy belássa, a vámpírok sem mind szörnyetegek. Hogy lehet élni másképpen is. Normálisan, csaknem úgy, mint egy ember. De szörnynek tart minket. Engem is - hajtottam fel az italt, és éreztem, hogy kissé megbillenek a széken.

- Aha... bárcsak ne tudnátok róla előre. Szerintem jobb előtte kiveszekedni magatokat. Mert ha csak úgy jönne az a perc, hogy átváltozik... - sóhajtottam, nagyot legyintve, ezzel szimbolizálva valami tornádóhoz hasonló jelenséget. - Akkor vámpírként cikizne. És ezerszer rosszabb egy vámpír pesztrálása, mint egy emberé. Jobb, hogy most bújt ki a szög a zsákból, mint később - rántottam meg a vállamat, majd vigyorogva végigmértem. - Hm, szerezzek neked vámpírnőt? Nem, nem magamat - ráztam meg a fejemet. - Jó közvetítő vagyok. Momentán kötözni sincs kedvem... hát okoznék neked egy kellemes fél órát mással - kacsintottam rá. A vicc benne, hogy még komolyan is gondoltam.

- De hát szeretem - motyogtam, sóvár szemekkel bűvölve az italt, amit elhúzott előlem, így jobb híján a csapostól kértem a következő adagot. - És egészen jól is ment minden... eddig - sóhajtoztam. - Bár ne tudnánk róla... bár csak úgy jött volna, hogy ne lehessen felkészülni rá, ha így lenne... - könyököltem a pultra. - És most a fejemhez vágta, hogy menjek, keressek egy magamhoz illő vámpírnőt - vágtam az asztalra, majd Mila felé fordultam. - Eszedbe se jusson - morogtam oda neki.

Nem voltam hozzászokva a kedves, ismerkedő vámpírokhoz. Meg, hogy bízzam bennük. De egyszer mindent el kell kezdeni. Nem kell elhinnem mindent amit mond elég ha úgy gondolja elhiszem. Aztán kitudja egyszer talán tényleg képes leszek megbízni benne. - Talán.- Nevettem fel miközben belekortyoltam a narancslevembe. - De akkor kezdjük is el a bizalom kiépítését. Mesélj te magadról.

Azonnal visszahúztam az üvegemet, ahogyan teli töltötte a saját poharát, de nem azért, mert féltettem tőle, hanem mert erre már nekem is innom kellett. Nem voltam lelkizős fajta, most sem leszek. Úgyis az igazat akarja hallani és nem azt, hogy midnen rendben lesz. Azt ő sem hinné el.
- Mégis mit vártál egy Gilberttől? Az egész családja a vámpírok ellen harcol... vámpírvadász minden létező apucija. És az ősei is azok voltak. Szinte a génjeiben van, hogy utálja a vámpírokat - vontam meg a vállamat. - És bocs, de hülye voltál, mikor feleségül vettél egy embert. Vámpír-ember kapcsolat? Akkor működhet, ha befagy a pokol.

Ha volt valaki, akinek rohadtul nem akartam kipakolni a bennem zajló dolgokat, hát pont ez a ribanc volt. De valamiért - magam sem tudom miért - hirtelen áradni kezdett belőlem a szó, mint a patak.
- Nem olyan régen érkezett hozzánk valaki... - kortyoltam nagyot az italomból, aztán az ő üvegéből nemes egyszerűséggel teleöntöttem a poharamat. - És ez a valaki mondott valamit Elenáról... hogy vámpírrá változhatna, hogy örökké együtt legyünk - ferdítettem kissé az igazságon. - És az én kedves nejem arcán azóta semmit nem látok, csak az undort, ha szóba kerül a vámpírság. Pedig én is az vagyok - motyogtam. - Ezzel... amit mond, ahogy néz... azt üzeni, engem is utál. Utálja, ami vagyok - siránkoztam.

- Utálom, mikor ilyen lapos a társaságom - sóhajtottam fel újra, ahogy láttam, hogy tényleg nincs jó kedve. BÁr az én jelenlétemben majdnem soha nem volt. - Nekem nem kell Klaus, hagyjuk már! - ráztam meg a fejemet kicsinyes mosollyal, majd félrelöktem a whiskys üveget, és az oldalamra fordultam, hogy így nézzek Damon képébe.
- Mi lenne, ha inkább egy kicsit feloldódnál? Gondolom, a nejed miatt vagy itt. Terhes hiszti? Előfordul - vontam meg a vállamat nemtörődöm módon.

- Ebben a városban mindig pletykálnak valami baromságot - morogtam, aztán megfogtam az újabb italomat. - Mila... nézd. Kérlek, ne. Ma ne bosszants. Azt hiszem, ma semmit nem akarok, csak inni, és felejteni egy kicsit... - motyogtam. - Menj, keresd meg Klaust, elvileg a plázában van. Vele nyilván nem kell sok kört futnod - dobtam be a vodkát. - De engem most hagyj - motyogtam a bárpultot bámulva.

- Akkor már nem is vagy a hasznomra. - sóhajtottam fel, legurítva az első pohár whiskyt a torkomon. - Az impotens problémákat nem kellene a fél város füle hallatára hangoztatni. Tudod, itt gyorsan terjednek a pletykák - rántottam egyet a vállamon. - És ami azt illeti, talán elkezdik pletykálni, hogy a legújabb kis Salvatore balkézről jön. Hm, mi van, ha tényleg? - gondolkodtam el és tudtam, hogy ezzel még tovább bosszantom őt. - Ki lehetséges jelölt, aki nem szenved ilyesmiben? Az öcsikéd? Klaus? Óh, ő milyen jó bőr... - suttogtam elmélázva.

- Ez nem lehet igaz. Összeesküdtek ma odafenn ellenem - fordítottam a szemeimet keservesen az ég felé, és egy nagy sóhajtás gyűrtem vissza a mellkasomba. - Milena - biccentettem hűvösen. - Momentán nagy a tömeg, és nincs nálam kötél - eresztettem el egy gúnyos fintort. - Plusz a lelkiállapotom nem teszi lehetővé, hogy férfiként viselkedjek. Remélem, megbocsátod - mondtam maróan.

(Főtér)

Na jó, nem tudom, hogy mi volt az a férfi a főtéren, de kevesen tudnak kiváltani belőlem olyan hatást, mint amilyet az kiváltott belőlem. Nem volt vámpír, nem volt vérfarkas sem... talán egy boszorkány, jobb nem jutott eszembe.
- Öhm... egy whiskyt. Üveggel - ültem le a pulthoz, de ekkor pillantottam meg magam mellett egy eléggé kibukott egyedet. - Mr Salvatore... hm, mikor nemrégiben először találkozunk, ugyanígy kezdődött. Érzed a deja vu-t? - kacsintottam rá. - Csak nem kidobtak? - sóhajtottam fel, és mivel közben megkaptam az italomat, az ujjammal a pohár peremén kezdtem körözni.